Mit mesél a hiradó? Többek között Verseghy Feren c papköltő szobrának leleplezése,15 éves regnálását ünnepli Horthy, Budapesti Őszi Vásár, Sörhét az Angolparkban..
.......................
2011. szeptember 18., vasárnap
HÁRFÁSOK A TABÁNBAN
Vándorhárfások
A középkortól kezdve a legutóbbi időkig Európa egyik tipikus alakja volt a vándorhárfás. Városról-városra, házról-házra járt, utcákon, kapualjakban, kerítések mellett zenélt. Abból élt, amit a hallgatóságtól az alkalmi muzsikáért kapott. Alakját még Mozart és Goethe is megörökítette. Különös, hogy nálunk szinte semmi emlékük sem maradt. Úgyhogy legalább olyan érdekes, hogy hogyan tudtuk elfelejteni, a kultúránkból kitörölni őket, mint az, hogy kik is voltak és hogyan is éltek ezek az emberek.
Vándorhárfások
A régi városképnek Európa-szerte egyik jellemző figurája volt a vándorhárfás, aki a nyomor elől menekülve utcai zenével-énekkel kereste meg a megélhetéshez szükséges pénzt. Alakját, sorsát nálunk legszebben talán Reviczky Gyula Éneklő koldus című verse örökíti meg.
Egy amerikai tanulmány szerint az Osztrák-Magyar Monarchia területén is ismert volt a vándorhárfás. Főleg Ausztriában, Csehországban és Magyarországon, de a Habsburg-birodalom más részein is. Leghíresebb közülük talán Florian Gassmann (Most, 1729. május 3. – Bécs, 1774. január 22.) volt. Ő, miután megszökött a ráerőszakolt kereskedői pálya elől, egy ideig mint vándorhárfás tengődött, olaszországi tanulmányai befejeztével azonban sikeres zeneszerző lett. 1763-ban aztán karrierje csúcsára jutott. II. József császár – akkor még mint huszonéves főherceg – Bécsbe hívatta udvari balett-szerzőnek.Luise Nordmann-t, Németország és Berlin leghíresebb hárfását még ma is szeretet övezi, pedig már száz éve, hogy nem él.
A tanulmány szerint egyébként a Habsburgok hárfázni taníttatták az árvaházak lakóit, hogy felnőve meg tudják keresni maguknak a mindennapi betevőt.
Magyarországi vándorok
Nálunk a népi hárfázás – nyilván a világhíres tiroli hagyományok alapján – a németek és a szintó (azaz német-) cigányok között volt népszerű. Ők elsősorban a Duna vonalában és a Balaton körül éltek, s talán nem véletlen, hogy a német nemzetiségű Rohmann Henrik hárfaművész is erről a vidékről, Tolnából származott.
A magyarországi hárfások elterjedésével kapcsolatos történettudományi álláspontnak némileg ellentmond egy régi történet. A Vasárnapi Újság 1865. szeptember 3-i száma egy bizarr történetet mesél el egy elhunytról, aki a neve alapján zenész lehetett. A Kolozs vármegyei Velkéren az öt héttel korábban meghalt és tisztességesen eltemetett Hárfás Simon hulláját felásták, a hulla baloldalába rezes nyelű evővillát szúrtak, szájába fokhagymát tömtek, végül a hullát koporsó nélkül, háttal fölfelé visszatemették. Az eljárás oka a boszorkányűzés volt. A derék falusiak úgy vélték, hogy az elhunyt konspirált az ördöggel, és magával vitte az esőt. A történet nem azért érdekes, mert a visszatemetés után - milyen a véletlen - csakugyan megjött a várva-várt csapadék, hanem mert azt bizonyítja, hogy a szintik a Dunántúltól messze keletre is éltek.
Hárfások a londoni utcán
Sipőcz József szerint a XIX. századi hárfás cigányok igen jó kapcsolatban álltak a betyárokkal. Köztük Savanyó Józsival is, akinek a Pinkóczi Csárdában húzták (pontosabban pengették) a talpalávalót. Repertoárjuk magyaros csárdásokból, nótákból, oláh cigány szövegű cigány dalokból, archaikus dallamú, szintó nyelvjárású dalokból állt.
A szintik hárfakészítéssel is foglalkoztak, kampós vagy négy-öt pedálos népi hárfákat készítettek. A hatvanas években még tucatnyian járták az országot, sőt a Horváth és a Gertner családok néhány tagja még a 2000-es években is aktív volt.
Gertner János mohácsi hárfás
1981-ben családja körében
(Fotó: Kovalcsik Katalin, Zenetudományi Intézet)
A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években Kovalcsik Katalin, Sárosi Bálint és Bari Károly gyűjtött a szintik körében. A Zenetudományi Intézetben Gertner János, Wuchinger Gáspár, Horváth János, Lehr József felvételeit őrzik. Sajnos kereskedelmi forgalomban ezek nemigen kaphatók, egyetlen egy népdal kivételével. (Sárosi: Hungarian Instrumental Folk Music. Hungaroton Classic HCD 18236-37.) A cigány hárfások emlékét mindössze egyetlen régi televíziós felvétel őrzi. A videón Gertner János és veje hárfázik:
A gyorsan fejlődő Pest-Buda a XIX. században majdhogynem német, de legalábbis német ajkú volt. Úgyhogy itt is népszerű hangszer volt a hárfa, és néhány korabeli hárfásról írásos emlék is maradt.
Nagy Ignác Magyar Titok c. 1845-ben született regényében megemlíti, hogy egy híres tabáni kiskocsmában hárfás lány „gyönyörködtette trágár dalokkal a sörözőket”. Szintén a Tabánhoz kötődik Ágay Adolf 1908-ban megjelent Utazás Pestről Budapestre c. könyve is. Ebben így ír: „kancsal, apró szemű, duzzadt képű, ömleteg némber ült, aki szünet nélkül tépegette az ölébe hanyatlott hárfát, fogatlan szájának hamiskás mosolygásával énekelvén egy dalt, melyet hatvan éve hallottam utoljára, de el nem felejthetek”. A dal egyébként egy ballada volt, ami arról szólt, hogy egy lovag megszökteti apáca kedvesét a klastromból, ám üldözőbe veszik őket, és a lovagot felkoncolják, az apácát pedig élve befalazzák. Végül még egy hárfás, akiről meg a Tabán festője, Zórád Ernő tett említést: „mint ingázó ivó, egy bánatos szőke nőre emlékszem, ő hárfázott, egyedül és vakon”.
A hárfásokat Loch Gergely Tamburaszótól a jazzig - szórakoztató zene a Tabánban című írása említi. Ahogy a példái mutatják, a hárfa egy időben tényleg népszerű népi-utcai hangszer volt. A tabáni kiskocsmákban egyébként megfordult Beethoven, Berzsenyi Dániel, de Liszt Ferenc is. Utóbbiról közismert, hogy fiatal korában a magyaros és a cigányzene mélyen megihlette, és patrónusaSébastien Érard, a híres hárfakészítő volt.
Napjainkban egyedül a Városligetben lehet látni időnként egy fiatal hárfás fiút.
Forrás
2011. szeptember 17., szombat
TABÁN,TÉRBEN ÉS IDŐBEN
Nem mindennapi felvételeket következnek alább időrendi sorrendben: Fotók a Tabánról neves fotográfusoktól (André Kertész,Vidarény Iván, Balogh Rudolf,Pécsi József) és ismeretlenektől.
1867
1867
1880
1890
1908
1909
1910
1919
1925
1928
1930
1937
1938
1945
1967
1970
2010
2011. szeptember 15., csütörtök
BUDAPEST TEGNAP: A LASSAN ELFELEDETT TABÁN
A hajdanvolt budapesti Tabán romantikáját a ma embere hellyel-közzel a bécsi Grinzingben találhatná meg, ha nem lenne olyan nyilvánvalóan lenyúlós, üzletszerűen romantikázó, ha nem lenne még bécsi viszonylatban is magas árairól híres. Egyértelmű, hogy immár nem a városból a heuriger(1)kedvéért felrándult kedélyes nyárspolgár, hanem a turistabuszok fényképezőgépüket kötelességszerűen csattogtató japán, amerikai és más nemzetek turistái a megcélzottak. A hagyományos tabáni kisvendéglők, korcsmák és borkimérések hangulatát így legfeljebb irodalmi leírások és művészi képek, megmaradt fotók idézik az ez iránt érdeklődőnek. Lebontása csak részben köszönhető a budapesti házhelyekkel már akkor is kufárkodó befektetőknek, lebontását tűzvész, valamint a városrész épületeinek állapota és közegészségügyi helyzete is indokolta. Tabán – mint minden hamis romantikában fogant álomkép – mindennapjait bizony árnyoldalak kísérték. Márai Sándor hőse, az öregedő és pénztelen Krúdyról megformált Szinbád immár kényszerből, kesernyésen írt: »a Tabánról, e kopott, roskadozó, poloskás és csákányra érett városnegyedről, melynek fülharsogtatóan hamis romantikáját a hajós szívből megvetette, de senki nem tudta nála jobban, mint éreznek az ömlengő szerelmesek, mikor végigmennek a szűk utcákon, s a múlt és a Tabán ürgyén a férfi a kisasszony csípőjét szorongatja s akkorákat hazudik, hogy a ráctemplom harangja ijedtében ütni kezd, mintha vészjeleket küldene szét a világba.«
A Vörös Postakocsi szerzője, a híres Poldi bácsi féle Mélypince rendszeres látogatója jól ismerte ezt a hamiskás arculatú, de mégis szeretett városrészt. »Hegynek kanyargó és kiismerhetetlen végzetű utcák, már csak botlásra való kapuküszöbök, megbetegedett ajtók, amelyek szinte leestek helyükről, amint idegen kéz nyúlt hozzájuk, nagymamák és még régebbi emberek idejében új szobabútorok, fájdalmasra soványodott kanapék, köszvényes székek, régi arcokat mutogató, hímporukat veszített tükrök, kutyafarokhoz hasonló csőrű teásibrikek, orvosságoktól megsárgult poharak, megöregedett, gyermekeket ábrázoló szentképek, vénasszonyok guggolásában ugrándozástól elszokott bolhák, elkeseredett, sánta, agg kakasok, éjjelente bizonyára a síri enyészet módjára porló udvarok, halálosan fáradt kőolaj-lámpák, nevezetességüket, szépségüket, bókokra érdemességüket régen elfelejtett női kontyok, közönytől megsárgult, foszlott kötélen hintázó női ingek, felvágott nyelvüknek többé semmi hasznát nem vevő Mátyás-madarak, a szerelmi éj varázsának ismerete nélkül imakönyvbetűvé törpült asszonyok, már gyermekkorukban megbabonázott és hóbortosságban megvénült férfiak, a tavaszonként se énekelgető aranyos töklinckék és kékbegyű zenérek, a harisnyakötőjükre már zárdanövendék korukban se ügyelő szüzek, folyóvízzel hasztalan álmodó kisbaba nélkül maradott menyecskék és kék hivatalos kabátjukra kísértet-lepedőt terítő altisztek hazája, Tabán! « írta Krúdy Gyula.
Tabán írt és megfestett romantikája azonban az álmodozók és a romantikusok közt máig töretlen. Festői bájú utcáin – képzeletükben – egymás derekát átkarolva sétáltunk, a Holdvilág utca és Kőműves utca meredekjén kaptattunk a Kereszt térre, a réges-rég eltűnt Rác temető ittfelejtett keresztjéhez, és a Tzipő utcán át a Fehérsas térre, a pellengérnek hitt, de valójában egykor ártatlan lámpaoszlopként funkcionáló faragott kőpillérhez. Mily mulatságos volt a grincingesedő Tabán rég elfelejtett mókás kocsmája a „Három majom”. Cégérébe csupán kettőt festett piktora, harmadikat a belépő az ajtó tükrében pillanthatta meg. A kocsma még a városrész lebontása előtt a XIX. században szűnt meg, a jó ételeket és jó borokat kedvelő Krúdy sem koptathatta már göcsörtös padlóját.
A budai bor gazdasági jelentősége a filoxéra pusztítása előtt számottevő volt, a tabáni szüretek nagy ünnepségek között zajlottak és a hétköznapi kemény munka a soknyelvű település vincellérhadát az öröm varázslatába röppentette. Diadalkapu várta a szedőlányokat, a puttonyosokat, a nemzeti mozgalmak éledésének korában már nemzetiszínű zászlók alatt felpántlikázva vonultak fel, és hogy igazi mulatságnak híja ne legyen, mozsarak, pisztolyok durrogtatása verte fel a környék csendjét. Folyt a must, volt vigasság, fölbolygatták az alvó és lomha indulatokat, az ünneplő tömeg szorongó gyűrűjébe gyermekhad vegyült, tehették, mert még 1876-ban is szabályrendelet intézkedett az iskolai tanulók szüreti szünidejéről.
A filoxéra eltüntette a szőlőt, a présházak szükséglakásokká lettek, az elmaradt szüreti mulatságok helyét és szerepét a buján szaporodó gondmulasztó kiskocsmák vették át.
Volt itt a korhely életet értő, és az elveszett életörömet bátorító kocsma bőven. A bor, kártya, nő szentháromságát tisztelők jókedvet csikartak a borosüvegből és a vidám zeneszó, a „sose halunk meg” hangulatú duhajkodás meggyőzően emlékeztetett, hogy ez a föld nem mindig a siralom völgye. A kocsmáknak házias hangulatuk volt a fényűzés minden nyoma nélkül, de a zaftos rosztbrátnikat imádó törzsvendégek jól érezték magukat és megbékéltek az egész világgal. A Kereszt tér sarkán álló Kozanek vendéglőről csak kevesen – a bennfentesek – tudták, hogy itt sütik a különlegesen fűszerezett lacipecsenyét, csúszott is rá a kancsókban felszolgált kellemesen hűtött bor, a gourmand-ok mint a sáskák lepték el, talpalatnyi hely sem maradt a kicsiny kocsmában. A kocsmajárásban gyakorlott férfiak a bejáratosak fensőbbségével nem étlapot kértek, hanem speizcetlit, nem reggelit, hanem gábelfrüstököt fogyasztottak és spriccert ittak rá a színes terítékes asztaloknál, ha felengedett sűrűségéből az éjszaka. A korhelyek éjszakánként „álmatlan” hölgyek ablaka alatt lófráltak és ha kocsmalovagok rikoltoztak, netán szerenádot adtak »…lerúgta magáról a paplant egyik-másik kisasszonyka, hogy lábujjhelyen a holdsugár hídján az ablakhoz lopózzon, ha a térségen a korcsmahősök ordítottak. Volt talán olyan félrevezetett leányka is, aki kidugta kis kezét a zsalugáter nyílásai között, ha az kifért. Némely kézre tán gyűrűt, karkötőt is húztak, más tenyérkébe könnyel, borral, vérrel írott szerelmeslevélkét csempésztek, vagy eleven névjegyet dugott a lovag a kézbe, amelyet úgy fogott meg a női kéz, mint valami álombeli ostornyelet, amellyel majd a szenvedély táltosait hajtja a nők bakjáról. Volt olyan lovag aki csókjaival borította el a tabáni ablakokból éjszaka kinyúló kezeket, nélkül hogy meggondolta volna, hogy éjszaka, sötétben mily tisztátalan dolgot művel.«– írja némiképp gúnyosan Krúdy, fittyet hányva az álerkölcsökre, az élet huncutságain töprengő sziporkázóan szellemes kis remekművében a »Zöld Ász«-ban.
De volt itt kocsma, melynek az enyhe félhomályú szemérmes árnyékába rejtett intim szeparéiban a szerelmi bánatok gyógyításának menedékhelyét lelhette, ki pillanatnyi mérhetetlen bánatában felejtést másutt nem talált, aki az émelyedett valóságból a teleszájúság kalandjától csömörlötten az álomvilágba menekülni vágyott.
A település világításának gyér volta a szerelmet adó alkalmaknak lehetőségét két kézzel kínálta, a gyatrán pislákoló fény jótékony árnyat vont az apró kis közökre, elhagyott zugokra és az éjszakával leszállott boldogságban egyfajta dionüszoszi színterévé lett. A téli Tabán, másképpen Rácváros az álmok városa a nagy városban a regék forrása volt, és sokáig az is maradt.
A kapuk fölé november és december havában borókabokrétákat vagy gyaluforgácsot tűztek. Az utcákat finom homokkal szórták be, a tehetősek házuk elé sót szórtak.
A kapuknál hordókat állítottak fel, a háztulajdonos neve rápingálva. A ház falán felirat: »Jézus nevében szívesen látjuk!«
A tél elmúlott, és a tavasz, a nyár feltárta az ajtókat, ablakokat. A házak vendégszeretőn, hívogatón a járókelőket várták borra, vendégségbe.
A rác ürmöst a ház ura méri, a ház asszonya és a lányok ínyenc ételeket kínálnak.
Finom, illatos tészták. Mákkal, musttal, citrommal, dióval töltött remekei a szakácsművészetnek, mívességnek. Megszállottjai voltak a művészetüknek, akár az írók, festők, építészek.
A Tabán bűvölete a bécsiek Grinzingjének szépségével versenyzett.
Fogatok, gumirádlerek, batárok álltak a rác háza előtt. Johann Strauss vendéglőinek szaletlis kertjeinek, árnyékos lugasainak, patakjainak vadregényességét, mely mégsem volt émelyes, a pestiek, a budaiak a Rácvárosban megtalálták.
Édessége sem volt érzelgős, giccses, mert felejthetetlen életörömöt, kedélyt fejezett ki. A mi kis magyar világunkban a helyszínen, egy tabáni író asztalánál írta tudósításait Krúdy, gitárkíséret mellett. Regényes műveit, amelyekkel túlszárnyalta bécsi kollégáját, mert zseni volt és a bor szakértője, költője a nedűnek, hangulatoknak. Az alacsony, fagerendás, nyitott tűzhelyű szobákban italozás közben a vendég sült gesztenyét, rác húsos rétest evett. Mindenki külön engedély nélkül mérhette ki a maga termését. Az adózástól is mentesülve voltak a rác gazdák. A csípős idei bornak nagy keletje volt, ón kupákból ittak, ünnepélyesen, elfogódva, becsülve a bort. A kesernyés, édeses, pirosló ürmössel versenyzett tüzével, fényével, simaságával, tüzelő szárazságával, lobbanó temperamentumával.
Így ecsetelték a szakértők. Mindenre kiterjedt a figyelmük. Az ízre, a szagra, a színre, a zamatra. A nyelven tapintva, lenyelve két-három kortyot, összehasonlítva más fajtákkal. Olasz, spanyol, francia borokkal. A tambura, gitár, citera pengetése hallatszott. A kolót táncolták körforgásban.
Tündérmese volt a Tabán. Még Zsigmond király korában népesült be, lett azzá, aminek mára nyoma sincs többé, se hírmondója. Mert már nincs, mert regényességét, varázsát már csak találgatva sejthetjük.
A benzingőz, a szmog nem tűri a tündérmesét, a tündérek világát. A Tabán az volt. És a lakói nehézkességük, darabosságuk ellenére álomalakok voltak.
Elmúltak a Rácváros fazekasai, pogácsasütői, a pékműhelyek, sátrak, ahol töltött húsos tésztát, sült pecsenyét, datolyás májat, mézes és borsos mogyorós lepényt, rác csípős bort és ürmöst árusítottak poharanként, kannákban, üvegekben.
És a mozaikpadlós, aranykupolájú templom harangtornyával csak az eltűnő idő eltűnő emléke?
A tabáni ég alatt angyalok röpdöstek, de az angyalokkal együtt eltűnt a varázs. Fényét, ragyogását hiába keressük.
Azt, hogy hogy nézett ki ez a lebontott tündérmese, azt olyan festőknek köszönhetjük, mint a könyvajánlónkban erről valló Zóránd Ernő vagy a szintén itt alkotó Végh Gusztáv. Akik keze nyomán a »megszépítő messzeségből« és gouache-aikról(2) ezerlelkű arculatában a romantikus Tabán elevenedik meg, ahol gyermekkorunkban a várból kivezető barlang gyújtotta képzeletünk, ahol ifjú korunkban a Tabán felett függő hold keskeny sarlójának ezüstös félhomályában csapongó álmokkal a szerelemről ábrándoztunk és itt vallottunk először szerelmet és loptunk csókot. Itt a Tabán görcsös törzsű akácos utcáin – hol a fák úgy teregették sárga viráglombjukat, mint a páva a legyezőjét – csavarogtunk első szerelemtől fűtötten, vágyakat kergetve és álmokat szőve.
1. Osztrák eredetű, nálunk a sváboktól átvett kifejezés a frissen kiforrt és letisztult újborra. A Heuriger-ekben csak saját bort szabad forgalmazni. Sőt ez nem csak az italra érvényes, az étlapon, ha van ilyen, is csak saját készítésű finomságok szerepelhetnek. De általában inkább csak bort szolgálnak fel, és az ételt a vendég egy különálló büféből hozza, és ott külön is fizeti ki .A Heuriger-ek általában nincsenek nyitva egész évben, de ma már Ausztriában egy-egy bortermelő településen több ilyen is szokott lenni, és a gazdák beosztják egymás között a nyitvatartási időt, hogy a vendég mindig találjon valahol kedvére való újbort.
2. A gouache kiejtése kb. „guas” /művésztempera/ egy vízfestési technika neve. Ennél a festésnél a vízfestékhez különböző kötőanyagokat adnak /enyvet, tojásfehérjét, mézet stb./, így a festék átlátszatlanná válik. A gouache-t fedőfestésként alkalmazzák, mivel több réteg festhető egymásra a színek keveredése nélkül.
Források: Krúdy Gyula: A Vörös Postakocsi, Márai Sándor: Szinbád hazamegy, Vajda Sándor: Tabán-Rácváros, Pereházy Károly- Végh Gusztáv: A Tabán és Zóránd Ernő: Tabán a lebontott romantika című írások- könyvek, a felhasznált Zóránd Ernő képek a Fekete Sas kiadó szíves engedélyével láthatók.
Összeállította: -cspb-
A hajdanvolt budapesti Tabán romantikáját a ma embere hellyel-közzel a bécsi Grinzingben találhatná meg, ha nem lenne olyan nyilvánvalóan lenyúlós, üzletszerűen romantikázó, ha nem lenne még bécsi viszonylatban is magas árairól híres. Egyértelmű, hogy immár nem a városból a heuriger(1)kedvéért felrándult kedélyes nyárspolgár, hanem a turistabuszok fényképezőgépüket kötelességszerűen csattogtató japán, amerikai és más nemzetek turistái a megcélzottak. A hagyományos tabáni kisvendéglők, korcsmák és borkimérések hangulatát így legfeljebb irodalmi leírások és művészi képek, megmaradt fotók idézik az ez iránt érdeklődőnek. Lebontása csak részben köszönhető a budapesti házhelyekkel már akkor is kufárkodó befektetőknek, lebontását tűzvész, valamint a városrész épületeinek állapota és közegészségügyi helyzete is indokolta. Tabán – mint minden hamis romantikában fogant álomkép – mindennapjait bizony árnyoldalak kísérték. Márai Sándor hőse, az öregedő és pénztelen Krúdyról megformált Szinbád immár kényszerből, kesernyésen írt: »a Tabánról, e kopott, roskadozó, poloskás és csákányra érett városnegyedről, melynek fülharsogtatóan hamis romantikáját a hajós szívből megvetette, de senki nem tudta nála jobban, mint éreznek az ömlengő szerelmesek, mikor végigmennek a szűk utcákon, s a múlt és a Tabán ürgyén a férfi a kisasszony csípőjét szorongatja s akkorákat hazudik, hogy a ráctemplom harangja ijedtében ütni kezd, mintha vészjeleket küldene szét a világba.«
A Vörös Postakocsi szerzője, a híres Poldi bácsi féle Mélypince rendszeres látogatója jól ismerte ezt a hamiskás arculatú, de mégis szeretett városrészt. »Hegynek kanyargó és kiismerhetetlen végzetű utcák, már csak botlásra való kapuküszöbök, megbetegedett ajtók, amelyek szinte leestek helyükről, amint idegen kéz nyúlt hozzájuk, nagymamák és még régebbi emberek idejében új szobabútorok, fájdalmasra soványodott kanapék, köszvényes székek, régi arcokat mutogató, hímporukat veszített tükrök, kutyafarokhoz hasonló csőrű teásibrikek, orvosságoktól megsárgult poharak, megöregedett, gyermekeket ábrázoló szentképek, vénasszonyok guggolásában ugrándozástól elszokott bolhák, elkeseredett, sánta, agg kakasok, éjjelente bizonyára a síri enyészet módjára porló udvarok, halálosan fáradt kőolaj-lámpák, nevezetességüket, szépségüket, bókokra érdemességüket régen elfelejtett női kontyok, közönytől megsárgult, foszlott kötélen hintázó női ingek, felvágott nyelvüknek többé semmi hasznát nem vevő Mátyás-madarak, a szerelmi éj varázsának ismerete nélkül imakönyvbetűvé törpült asszonyok, már gyermekkorukban megbabonázott és hóbortosságban megvénült férfiak, a tavaszonként se énekelgető aranyos töklinckék és kékbegyű zenérek, a harisnyakötőjükre már zárdanövendék korukban se ügyelő szüzek, folyóvízzel hasztalan álmodó kisbaba nélkül maradott menyecskék és kék hivatalos kabátjukra kísértet-lepedőt terítő altisztek hazája, Tabán! « írta Krúdy Gyula.
Tabán írt és megfestett romantikája azonban az álmodozók és a romantikusok közt máig töretlen. Festői bájú utcáin – képzeletükben – egymás derekát átkarolva sétáltunk, a Holdvilág utca és Kőműves utca meredekjén kaptattunk a Kereszt térre, a réges-rég eltűnt Rác temető ittfelejtett keresztjéhez, és a Tzipő utcán át a Fehérsas térre, a pellengérnek hitt, de valójában egykor ártatlan lámpaoszlopként funkcionáló faragott kőpillérhez. Mily mulatságos volt a grincingesedő Tabán rég elfelejtett mókás kocsmája a „Három majom”. Cégérébe csupán kettőt festett piktora, harmadikat a belépő az ajtó tükrében pillanthatta meg. A kocsma még a városrész lebontása előtt a XIX. században szűnt meg, a jó ételeket és jó borokat kedvelő Krúdy sem koptathatta már göcsörtös padlóját.
A budai bor gazdasági jelentősége a filoxéra pusztítása előtt számottevő volt, a tabáni szüretek nagy ünnepségek között zajlottak és a hétköznapi kemény munka a soknyelvű település vincellérhadát az öröm varázslatába röppentette. Diadalkapu várta a szedőlányokat, a puttonyosokat, a nemzeti mozgalmak éledésének korában már nemzetiszínű zászlók alatt felpántlikázva vonultak fel, és hogy igazi mulatságnak híja ne legyen, mozsarak, pisztolyok durrogtatása verte fel a környék csendjét. Folyt a must, volt vigasság, fölbolygatták az alvó és lomha indulatokat, az ünneplő tömeg szorongó gyűrűjébe gyermekhad vegyült, tehették, mert még 1876-ban is szabályrendelet intézkedett az iskolai tanulók szüreti szünidejéről.
A filoxéra eltüntette a szőlőt, a présházak szükséglakásokká lettek, az elmaradt szüreti mulatságok helyét és szerepét a buján szaporodó gondmulasztó kiskocsmák vették át.
Volt itt a korhely életet értő, és az elveszett életörömet bátorító kocsma bőven. A bor, kártya, nő szentháromságát tisztelők jókedvet csikartak a borosüvegből és a vidám zeneszó, a „sose halunk meg” hangulatú duhajkodás meggyőzően emlékeztetett, hogy ez a föld nem mindig a siralom völgye. A kocsmáknak házias hangulatuk volt a fényűzés minden nyoma nélkül, de a zaftos rosztbrátnikat imádó törzsvendégek jól érezték magukat és megbékéltek az egész világgal. A Kereszt tér sarkán álló Kozanek vendéglőről csak kevesen – a bennfentesek – tudták, hogy itt sütik a különlegesen fűszerezett lacipecsenyét, csúszott is rá a kancsókban felszolgált kellemesen hűtött bor, a gourmand-ok mint a sáskák lepték el, talpalatnyi hely sem maradt a kicsiny kocsmában. A kocsmajárásban gyakorlott férfiak a bejáratosak fensőbbségével nem étlapot kértek, hanem speizcetlit, nem reggelit, hanem gábelfrüstököt fogyasztottak és spriccert ittak rá a színes terítékes asztaloknál, ha felengedett sűrűségéből az éjszaka. A korhelyek éjszakánként „álmatlan” hölgyek ablaka alatt lófráltak és ha kocsmalovagok rikoltoztak, netán szerenádot adtak »…lerúgta magáról a paplant egyik-másik kisasszonyka, hogy lábujjhelyen a holdsugár hídján az ablakhoz lopózzon, ha a térségen a korcsmahősök ordítottak. Volt talán olyan félrevezetett leányka is, aki kidugta kis kezét a zsalugáter nyílásai között, ha az kifért. Némely kézre tán gyűrűt, karkötőt is húztak, más tenyérkébe könnyel, borral, vérrel írott szerelmeslevélkét csempésztek, vagy eleven névjegyet dugott a lovag a kézbe, amelyet úgy fogott meg a női kéz, mint valami álombeli ostornyelet, amellyel majd a szenvedély táltosait hajtja a nők bakjáról. Volt olyan lovag aki csókjaival borította el a tabáni ablakokból éjszaka kinyúló kezeket, nélkül hogy meggondolta volna, hogy éjszaka, sötétben mily tisztátalan dolgot művel.«– írja némiképp gúnyosan Krúdy, fittyet hányva az álerkölcsökre, az élet huncutságain töprengő sziporkázóan szellemes kis remekművében a »Zöld Ász«-ban.
De volt itt kocsma, melynek az enyhe félhomályú szemérmes árnyékába rejtett intim szeparéiban a szerelmi bánatok gyógyításának menedékhelyét lelhette, ki pillanatnyi mérhetetlen bánatában felejtést másutt nem talált, aki az émelyedett valóságból a teleszájúság kalandjától csömörlötten az álomvilágba menekülni vágyott.
A település világításának gyér volta a szerelmet adó alkalmaknak lehetőségét két kézzel kínálta, a gyatrán pislákoló fény jótékony árnyat vont az apró kis közökre, elhagyott zugokra és az éjszakával leszállott boldogságban egyfajta dionüszoszi színterévé lett. A téli Tabán, másképpen Rácváros az álmok városa a nagy városban a regék forrása volt, és sokáig az is maradt.
A kapuk fölé november és december havában borókabokrétákat vagy gyaluforgácsot tűztek. Az utcákat finom homokkal szórták be, a tehetősek házuk elé sót szórtak.
A kapuknál hordókat állítottak fel, a háztulajdonos neve rápingálva. A ház falán felirat: »Jézus nevében szívesen látjuk!«
A tél elmúlott, és a tavasz, a nyár feltárta az ajtókat, ablakokat. A házak vendégszeretőn, hívogatón a járókelőket várták borra, vendégségbe.
A rác ürmöst a ház ura méri, a ház asszonya és a lányok ínyenc ételeket kínálnak.
Finom, illatos tészták. Mákkal, musttal, citrommal, dióval töltött remekei a szakácsművészetnek, mívességnek. Megszállottjai voltak a művészetüknek, akár az írók, festők, építészek.
A Tabán bűvölete a bécsiek Grinzingjének szépségével versenyzett.
Fogatok, gumirádlerek, batárok álltak a rác háza előtt. Johann Strauss vendéglőinek szaletlis kertjeinek, árnyékos lugasainak, patakjainak vadregényességét, mely mégsem volt émelyes, a pestiek, a budaiak a Rácvárosban megtalálták.
Édessége sem volt érzelgős, giccses, mert felejthetetlen életörömöt, kedélyt fejezett ki. A mi kis magyar világunkban a helyszínen, egy tabáni író asztalánál írta tudósításait Krúdy, gitárkíséret mellett. Regényes műveit, amelyekkel túlszárnyalta bécsi kollégáját, mert zseni volt és a bor szakértője, költője a nedűnek, hangulatoknak. Az alacsony, fagerendás, nyitott tűzhelyű szobákban italozás közben a vendég sült gesztenyét, rác húsos rétest evett. Mindenki külön engedély nélkül mérhette ki a maga termését. Az adózástól is mentesülve voltak a rác gazdák. A csípős idei bornak nagy keletje volt, ón kupákból ittak, ünnepélyesen, elfogódva, becsülve a bort. A kesernyés, édeses, pirosló ürmössel versenyzett tüzével, fényével, simaságával, tüzelő szárazságával, lobbanó temperamentumával.
Így ecsetelték a szakértők. Mindenre kiterjedt a figyelmük. Az ízre, a szagra, a színre, a zamatra. A nyelven tapintva, lenyelve két-három kortyot, összehasonlítva más fajtákkal. Olasz, spanyol, francia borokkal. A tambura, gitár, citera pengetése hallatszott. A kolót táncolták körforgásban.
Tündérmese volt a Tabán. Még Zsigmond király korában népesült be, lett azzá, aminek mára nyoma sincs többé, se hírmondója. Mert már nincs, mert regényességét, varázsát már csak találgatva sejthetjük.
A benzingőz, a szmog nem tűri a tündérmesét, a tündérek világát. A Tabán az volt. És a lakói nehézkességük, darabosságuk ellenére álomalakok voltak.
Elmúltak a Rácváros fazekasai, pogácsasütői, a pékműhelyek, sátrak, ahol töltött húsos tésztát, sült pecsenyét, datolyás májat, mézes és borsos mogyorós lepényt, rác csípős bort és ürmöst árusítottak poharanként, kannákban, üvegekben.
És a mozaikpadlós, aranykupolájú templom harangtornyával csak az eltűnő idő eltűnő emléke?
A tabáni ég alatt angyalok röpdöstek, de az angyalokkal együtt eltűnt a varázs. Fényét, ragyogását hiába keressük.
Azt, hogy hogy nézett ki ez a lebontott tündérmese, azt olyan festőknek köszönhetjük, mint a könyvajánlónkban erről valló Zóránd Ernő vagy a szintén itt alkotó Végh Gusztáv. Akik keze nyomán a »megszépítő messzeségből« és gouache-aikról(2) ezerlelkű arculatában a romantikus Tabán elevenedik meg, ahol gyermekkorunkban a várból kivezető barlang gyújtotta képzeletünk, ahol ifjú korunkban a Tabán felett függő hold keskeny sarlójának ezüstös félhomályában csapongó álmokkal a szerelemről ábrándoztunk és itt vallottunk először szerelmet és loptunk csókot. Itt a Tabán görcsös törzsű akácos utcáin – hol a fák úgy teregették sárga viráglombjukat, mint a páva a legyezőjét – csavarogtunk első szerelemtől fűtötten, vágyakat kergetve és álmokat szőve.
1. Osztrák eredetű, nálunk a sváboktól átvett kifejezés a frissen kiforrt és letisztult újborra. A Heuriger-ekben csak saját bort szabad forgalmazni. Sőt ez nem csak az italra érvényes, az étlapon, ha van ilyen, is csak saját készítésű finomságok szerepelhetnek. De általában inkább csak bort szolgálnak fel, és az ételt a vendég egy különálló büféből hozza, és ott külön is fizeti ki .A Heuriger-ek általában nincsenek nyitva egész évben, de ma már Ausztriában egy-egy bortermelő településen több ilyen is szokott lenni, és a gazdák beosztják egymás között a nyitvatartási időt, hogy a vendég mindig találjon valahol kedvére való újbort.
2. A gouache kiejtése kb. „guas” /művésztempera/ egy vízfestési technika neve. Ennél a festésnél a vízfestékhez különböző kötőanyagokat adnak /enyvet, tojásfehérjét, mézet stb./, így a festék átlátszatlanná válik. A gouache-t fedőfestésként alkalmazzák, mivel több réteg festhető egymásra a színek keveredése nélkül.
Források: Krúdy Gyula: A Vörös Postakocsi, Márai Sándor: Szinbád hazamegy, Vajda Sándor: Tabán-Rácváros, Pereházy Károly- Végh Gusztáv: A Tabán és Zóránd Ernő: Tabán a lebontott romantika című írások- könyvek, a felhasznált Zóránd Ernő képek a Fekete Sas kiadó szíves engedélyével láthatók.
Összeállította: -cspb-
Forrás:http://www.szozat.org
2011. szeptember 11., vasárnap
2011. szeptember 10., szombat
TABÁNI ARCOK-NAGYÍTÓVAL!
A fellehető fényképeket átbogarászva elmondhatjuk ,hogy túlnyomó többségük épületeket, utcákat tereket ábrázol, tabánlakó , járókelő csak elvétve van a fotókon , és ami van az is elmosódott alak .
Kinagyítva azonban érdekes részletek figyelhetők meg, sajnos a minőség rovására
Nézzünk pár példát:
Kinagyítva azonban érdekes részletek figyelhetők meg, sajnos a minőség rovására
Nézzünk pár példát:
További képek (54 db) a "TABÁN ANNO FOTÓTÁRBAN " tekinthetők meg
A TABÁNI HAJÓS EGYLET FELTÁMASZTÁSA
Újsághír 2005-ből,avagy így kezdődött az egykor Tabáni Hajós Egylet feltámasztása:
2005. szeptember 16.Kiss Gergely
Két napra újjáéled az egykori legendás Tabán
A régi Tabán hangulatába kóstolhatunk bele két nap erejéig szombaton és vasárnap, az első Tabáni regatta és fesztivál keretében. A rendezvényt az I. kerület legnagyobb társadalmi szervezete, a
Tabán Társaság hozta létre-
A regattákat mindig óriási érdeklődés mellett rendezik meg
A gazdag programsorozat szombaton tizenegy órától veszi kezdetét a Virág Benedek-házban és a Lenau ligetben. Megszólal a verkli, nyit a vásár. Megismerkedhetünk a régi tabáni kézművesek remekműveivel és megkóstolhatjuk a korabeli ízvilág finomságait. Lesz borbemutató is, Velez Imre vezetésével. Tizennyolc órakor érdemes lesz ellátogatni a Tabáni Terasz étterembe. A vendéglő színpadán magyar, német és szerb szüreti délután kezdődik, Sebestyén Márta népdalénekes lép fel. A muzsikát többek között a Tabán együttes szolgáltatja, Vukovics Dusán vezetésével. A korgó gyomrokat a helyi nemzetiségiek ételkülönlegességeivel lehet csillapítani.
Vasárnap a Duna tabáni szakaszán kezdetét veszi a nemzetközi regatta. Az evezőket mások mellett a budavári önkormányzat testvérvárosainak képviselői és a határon túli magyarok ragadják magukhoz. A régi Tabáni Hajós Egylet emlékére megrendezendő verseny résztvevői az Országháztól az Erzsébet hídig mérik össze erejüket. A napot fogadás zárja a Tabáni Terasz borozójában, ahol Zorád Ernő helyi dalokat énekel felvételről.
A FESZTIVÁL IDEI PROGRAMJA ÉS MEGHÍVÓJA
2005. szeptember 16.Kiss Gergely
Két napra újjáéled az egykori legendás Tabán
A régi Tabán hangulatába kóstolhatunk bele két nap erejéig szombaton és vasárnap, az első Tabáni regatta és fesztivál keretében. A rendezvényt az I. kerület legnagyobb társadalmi szervezete, a
Tabán Társaság hozta létre-
A regattákat mindig óriási érdeklődés mellett rendezik meg
A gazdag programsorozat szombaton tizenegy órától veszi kezdetét a Virág Benedek-házban és a Lenau ligetben. Megszólal a verkli, nyit a vásár. Megismerkedhetünk a régi tabáni kézművesek remekműveivel és megkóstolhatjuk a korabeli ízvilág finomságait. Lesz borbemutató is, Velez Imre vezetésével. Tizennyolc órakor érdemes lesz ellátogatni a Tabáni Terasz étterembe. A vendéglő színpadán magyar, német és szerb szüreti délután kezdődik, Sebestyén Márta népdalénekes lép fel. A muzsikát többek között a Tabán együttes szolgáltatja, Vukovics Dusán vezetésével. A korgó gyomrokat a helyi nemzetiségiek ételkülönlegességeivel lehet csillapítani.
Vasárnap a Duna tabáni szakaszán kezdetét veszi a nemzetközi regatta. Az evezőket mások mellett a budavári önkormányzat testvérvárosainak képviselői és a határon túli magyarok ragadják magukhoz. A régi Tabáni Hajós Egylet emlékére megrendezendő verseny résztvevői az Országháztól az Erzsébet hídig mérik össze erejüket. A napot fogadás zárja a Tabáni Terasz borozójában, ahol Zorád Ernő helyi dalokat énekel felvételről.
A FESZTIVÁL IDEI PROGRAMJA ÉS MEGHÍVÓJA
M E G H Í V Ó
A Budavári Önkormányzat, a Budavári Művelődési Ház Tabán Múzeuma,
a Magyar Evezős Szövetség, és a Tabán Társaság Egyesület
tisztelettel meghívja Önt és családját a „Kulturális Örökség Napjai” keretében
a Magyar Evezős Szövetség, és a Tabán Társaság Egyesület
tisztelettel meghívja Önt és családját a „Kulturális Örökség Napjai” keretében
negyedik alkalommal megrendezésre kerülő
Tabáni Regatta és Fesztiválra
Helyszín: Tabán Múzeum (1013 Budapest, Döbrentei utca 9.)
P R O G R A M
2011 szeptember17. szombat
16.00 óra
A Tabáni Regatta és Fesztivált megnyitja
és a vendégeket köszönti: Vecsey András és Jankóné Pajor Ildikó
17.00 óra
A virtuális Tabán atlasz továbbfejlesztett változata
Lenkei Ákos vetítettképes bemutatója
18.00 óra
„A török világutazó –Evlia Cselebi” c.
kamarakiállítás bemutatása születésének 400. évében
2011 szeptember 18. Vasárnap
11.00 óra
Evezősverseny a (sprint regatta- a benevezett klubok részvételével)
a csepeli Duna ágban (Csepel evezősklub – a Gubacsi hídfőnél)
Meghívott csapatok: Tabáni Hajós Egylet, , Duna Evezős Klub, MTK,Csepel.
Rendező: Magyar Evezős Szövetség, Tabán Társaság Egyesület
16.00 óra
Díjkiosztó ünnepség a Tabán Múzeumban
A díjakat felajánlotta és átadja: Vecsey Anrdás a Budavári Önkormányzat képviselője
17.00 óra
Dr. Völgyesi Levente
„A tabáni énekkar egyesület megalakulásának története”
Könyvbemutató a Tabán Múzeumban
18.00 óra
Király Miklós zongoraművész
Liszt Ferenc emlékkoncertje és előadása a Liszt Ferenc Emlékév keretében
A belépés ingyenes!
Állófogadás a Tabán Múzeumban
a versenyen részt vevő evezősök és meghívott vendégeink részére!
2011. szeptember 9., péntek
RÉGI NYÁR
Milyen szép is lett volna ha az m1 a Régi nyár c, operettet az 1969 -ben Latinovits és Ruttkai főszereplésével készült mozifilmmel mutatja a be a színészkirály születésnapján.!. De hát ez most nem jött össze...
A Lajtai- Békeffy operettnek némi tabáni vonatkozása is van, sőt volt egy ilyen nevű vendéglő, pardon kocsma is a Tabánban. .A cselekmény egy része ebben a miliőben játszódik. Azért nézzük meg este nyolckor a szindarabot a József Attila színház előadásában!
Kedvcsinálónak az operett története:
Békeffi István, aki egész életét a színház körül töltötte 1891-ben született Szegeden - apja író és kritikus, anyja színésznő - , újságírónak indult, végzett színi tanulmányokat is, de igazi területe a kabaré lett. Termékeny, jó tollú író volt, számos színmű, kabaréjelenet, sanzonszöveg szerzője, konferanszait szokatlanul bátor hang, újszerű forma jellemezte. 1943-ban Sopronkőhidára, onnan Dachauba hurcolták. Bár túlélte a koncentrációs tábort, nem jött többé haza - Svájcban élte tovább életét, Zürichben halt meg 1962-ben.
A Régi nyár kalandos körülmények között keletkezett. 1927-ben Békeffi egy rövid levelet kapott Fedák Sáritól, a kor neves, de már nem túlságosan fiatal primadonnájától: "Kedves Békeffi, lenne egy ötletem a maga számára. Találkozhatnánk a Fészekben a jövő héten, csütörtökön este. Üdvözli: Fedák." A találkozón a díva elmondta vágyát: korához illő, romantikus, de mégis fiatalos mama szerepét szeretné eljátszani. Békeffi azonnal munkához látott, amelybe bevonta szerzőtársát, Lajtai Lajos zeneszerzőt is. Mikorra a darab elkészült, Fedák Párizsba utazott, onnan hívta fel a Városi Színház igazgatóját, Sebestyén Gézát - mikor kezdődnek a próbák. Az igazgató habogott, nem tudott róla, hogy Békeffi elígérte a főszerepet, de örömmel szerződtette volna a dívát, ha az nem kért volna - elképesztően magas - esti ezer pengő gázsit. A színház nem tudta kifizetni az összeget és Fedák helyett Honthy Hannát szerződtette le. Fedák perrel fenyegetőzött, le akarta tiltani az előadást, állítván, az ő ötlete nyomán született a darab, de végül megsajnálta a rossz anyagi helyzetben lévő szerzőket és elállt a pertől. A darab pedig megkezdhette dicsőséges pályafutását.
kassius
A Lajtai- Békeffy operettnek némi tabáni vonatkozása is van, sőt volt egy ilyen nevű vendéglő, pardon kocsma is a Tabánban. .A cselekmény egy része ebben a miliőben játszódik. Azért nézzük meg este nyolckor a szindarabot a József Attila színház előadásában!
Kedvcsinálónak az operett története:
Békeffi István, aki egész életét a színház körül töltötte 1891-ben született Szegeden - apja író és kritikus, anyja színésznő - , újságírónak indult, végzett színi tanulmányokat is, de igazi területe a kabaré lett. Termékeny, jó tollú író volt, számos színmű, kabaréjelenet, sanzonszöveg szerzője, konferanszait szokatlanul bátor hang, újszerű forma jellemezte. 1943-ban Sopronkőhidára, onnan Dachauba hurcolták. Bár túlélte a koncentrációs tábort, nem jött többé haza - Svájcban élte tovább életét, Zürichben halt meg 1962-ben.
A Régi nyár kalandos körülmények között keletkezett. 1927-ben Békeffi egy rövid levelet kapott Fedák Sáritól, a kor neves, de már nem túlságosan fiatal primadonnájától: "Kedves Békeffi, lenne egy ötletem a maga számára. Találkozhatnánk a Fészekben a jövő héten, csütörtökön este. Üdvözli: Fedák." A találkozón a díva elmondta vágyát: korához illő, romantikus, de mégis fiatalos mama szerepét szeretné eljátszani. Békeffi azonnal munkához látott, amelybe bevonta szerzőtársát, Lajtai Lajos zeneszerzőt is. Mikorra a darab elkészült, Fedák Párizsba utazott, onnan hívta fel a Városi Színház igazgatóját, Sebestyén Gézát - mikor kezdődnek a próbák. Az igazgató habogott, nem tudott róla, hogy Békeffi elígérte a főszerepet, de örömmel szerződtette volna a dívát, ha az nem kért volna - elképesztően magas - esti ezer pengő gázsit. A színház nem tudta kifizetni az összeget és Fedák helyett Honthy Hannát szerződtette le. Fedák perrel fenyegetőzött, le akarta tiltani az előadást, állítván, az ő ötlete nyomán született a darab, de végül megsajnálta a rossz anyagi helyzetben lévő szerzőket és elállt a pertől. A darab pedig megkezdhette dicsőséges pályafutását.
kassius
LATINOVITS ZOLTÁN SÍRFELIRATA A SZEMESI TEMETŐBEN
Latinovits Zoltán (Bp., 1931. szept. 9. – Balatonszemes, 1976. jún. 4.)
“Vándor, ki erre jársz,
Sírj vagy nevess,
Zokogó víz Balaton-
szemes
Fái görcsben a tóra
hajolnak,
Hatalmas nagy fia
holtán
Ki voltál
Latinovits
Zoltán.
Pünkösdi lángnyelv
júniusi szélben
Lecsap a habokra,
hazányi vakokra
Boldog vagonokra.
Napfogyatkozás
egy júniusi éjben.
Nagy Gáspár
2011. szeptember 8., csütörtök
VÁRKONYI NÁNDOR: A KRISZTINA
… A Krisztinaváros, tíz évig hazám, épp eléggé vidékies volt a tízes-húszas években. Ott állt honunk utolsó deszkaszínháza, a Budai Színkör a Horváth Kertben, ódon palánkkerítés vette körül, rézsút szemben vele a régi templom, ahol Széchenyi esküdött örök hűséget Crescentiájának. (Miért vették le [egyidőben] faláról az emléktáblát?) Ott esküdött Semmelweis is, Liszt Ferenc pedig a Budai Énekkart vezényelte. Tövében rostokolt az 59-es villamos, koronként erélyes csöngetéssel sürgetve a beszállást a Farkasréti temető felé, ahová egy vágányon bonyolította le a forgalmat, ügyesen elhelyezett kitérőállomásokkal. A Krisztina téren és környékén virultak a „hangulatos” nyári, illetve „budai” vendéglők, a Zöldfa, a Vén Diófa, a Márvány Menyasszony, a Politikus Krájzler, a Kékgolyó, a kacsapecsenye, az uborkasaláta, az eperbólé és a sashegyi rizling köré jegecült rituáléjukkal, polgáribb szintű párdarabjai a Makkhetesnek, a Fehér Szarvasnak, az Albecker csárdának és a Tabán többi kiskocsmájának.
Ha meggondolom, komoly irodalmi városrész ez, talán az egyetlen Budapest kávéházakra centralizált irodalmi életében. Igaz ugyan, hogy az események, csatározások, ütközetek a kávéházakban zajlottak le (a kártyacsaták a Fészekben), a Krisztinában pedig „csak” laktak és laknak az írók, ám ez annyit jelent, hogy a környezet sokaknak kedvére való. Mielőtt állításomat adatokkal támogatnám, hadd kezdjem egy személyes emlékkel. Már Pestre, illetve Budára jövet, 1914 nyarán a Színkör táján láttam gyakorta bolyongani a legkövérebb magyar írót, Újhelyi Nándort, kit minduntalan pörbe fogtak szeméremsértő regényei miatt. Törvénytelen származását kidolgozott előkelőséggel, skatulyából kivett eleganciával, monoklival és raccsolással ellensúlyozta. Arisztokratikus életelveit Théodore d’Yhcassar néven foglalta választékos irályú csevegésbe (Osvát közölte). Nagyon szép delnő társaságában bolygott, kinek fényképét akkoriban megjelent regénye címlapján láttam viszont.
Csathó Kálmán szerint a Krisztina vidékies jellegét főként a Színkör adta meg, ahol nyaranta Krecsányi Ignác, majd Sebestyén Géza temesvári társulatai játszottak, valamint az, hogy e társulatok egyes művésznői az előadások után is vállalták a szalmaözvegyek szórakoztatását a fent említett kocsmákban és zöldvendéglőkben. Az ifjú Krúdyt vonzotta ez a környezet, „hősei főleg itt, a Budai Színkör körül tevékenykedtek, krónikásuk csak néha rándult át a pesti partra, Feld papához.”
De lássuk a lakosokat, a városnegyed írói demográfiáját. Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban elmondja, hogy bejárva a nagyvilágot, a Krisztinában lelt hazára. Granasztói Pál önéletrajzában írja, hogy ugyanakkor s ugyanúgy járt ő is, ez lett számára „a legotthonosabb hely, mondhatni az egész világon”. Hogy rövid legyek: Moholy-Nagy László, a festőművész, a Mészáros és Gellérthegy utca sarkán lakott, barátai, Barta Lajosék a Lovas úton, a Márvány utcában Kaffka Margit, a Logodi utcában Kosztolányiék, az Attila körúton Babitsék, a Mészáros utcában Marconnay Tibor, az Avar utcában Tersánszkyék, az Alkotásban Tamási Áron. Ma a Gellérthegy utca lakosa Birkás Endre; több regényének, elbeszélésének színterét erre a környékre tette. Kissé tágítva a határokat: a Városmajor táján lakott Angyal Dávid, Basch Lóránt (a Baumgarten-díj kurátora), Zilahy Lajos, ez idő szerint Németh Lászlóék ésMészöly Miklósék. A Németvölgyi úton Szabó Lőrinc, majd barátja, Kodolányi János, utolsó éveiben.
Végére hagytam Szabó Dezsőt, nemcsak mert élete egy szakaszában itt vert tanyát, hanem mert már az első nagyháború előtt komoly irodalomtörténeti események színhelyévé avatta. Az Életeimben bőven, színesen, olykor legendatermő ihlettel ecseteli őket. A Márvány utcában lakó Kaffka Margit vonzotta ide, ő pedig a Nyugat vezérkarát, Adyt, Ignotust, Kaffkát, Schöpflint a tabáni Albecker csárdába, a Krisztina téri Zöldfa vendéglőbe vagy a Philadelphia kávéházba, ahol belviszályaik átmeneti kibékülésekbe oldódtak.
Éjfél után behúzódtunk a kávéház különszobájába. Likőrökre és feketekávéra került a sor. Ady az asztalfőn ült, én a jobbján, balján a főorvos. Másik oldalamra Margit került. Ady már dadogott, de láttam, hogy mámoros mozdulatai dacára egészen eszénél van. (…) Egyszer csak kezébe vette a telt likőrös poharat, és pohárköszöntős pózzal vette sorra a vendégeket. Nyilvánvalóan szándékos túlzással mutatta mámorosnak magát:
– Hát te, Miksa, te egy senki vagy, egy derék senki. Te, Aladár, egyszerű, igen egyszerű ember. – Így ment végig a jelenlevőkön. Mikor hozzám ért, csuklott egyet és elhallgatott. Pedig az volt az érzésem, hogy az egész kör-minősítés azért volt, hogy nekem mondjon valamit. Egy pillanatig tágult szemmel nézett rám. Akkor elejtette a poharat, és dermedt-vidoran elnyúlt az asztal alatt. Világos volt, hogy az Õs Kajánt játszotta meg.”
Az Õs Kaján miatt idézem, minden bizonnyal így történt, s Szabó érezteti, hogy Ady végül is nem bírta kimondani a jóvátevő dicsőítést, mint egyébként szokta.>
Szabó sokszor, s gúnyba burkolt szeretettel szól Kaffkáról és barátságnak nevezhető viszonyukról. (Ugyanis később fennen hirdette, hogy igazi barátja soha életében nem volt.) Kaffka gyakran meghívta magához, kitárulkozott előtte, s fejébe vette, hogy kibékíti Adyval. Végre sikerült:
<„Kaffka Margit látta, hogy Ady és köztem nem éppen májusi a levegő… De az ő női makacsságával mindenképpen össze akart melegíteni bennünket. Ezért Adyt is, engem is meghívott egy délután három órára magához.
Engem valami visszatartott, s csak egy félóra késéssel érkeztem Margithoz. Ady már ott hevert a díványon, és láthatóan ingerült volt, hogy neki kellett rám várnia. Én, mert akkor is sötét pénzügyi felhők kezdtek fölém nehezedni, tréfás elkeseredéssel mondtam:
– Hát nincs már más menekvés, el kell csípnem egy százezer koronás feleséget.
– De csak rente, rente – mondta Ady, amivel azt akarta mondani, hogy a lány tőkéjének évjáradéka legyen százezer korona.
– Nem, nem – feleltem én –, megelégszem azzal, ha százezer korona tőkéje lesz.
Ady elvonta száját:
– Igaz, te, kis tanár, beérheted azzal is.
Aznap, úgy látszik, én sem voltam a legtürelmesebb állapotban, meg véletlenül ezen a délután kivételes kánikulai meleg volt. Nagyon daliásan egyenesre ültem:
– Nézd Bandi, azért, hogy te verseket írsz, semmi okod és semmi jogod nincs rá, hogy pimaszkodj az emberrel. Jegyezd meg, hogy a te versednek annyi szépsége és annyi mélysége van, amennyi szépséget és mélységet én adok neki.
Csodálatos változás ment végbe Adyn. A szemei elhomályosultak és megtágultak, a száján dadogó vonaglások rángottak. Elnémult. De később, mikor hárman a Bristol felé tartottunk, az Alkotás utca szegletén, ahol a későbbi Kis Royal helyén egy kis kertes vendéglőcske állt, fellobbanó kedvvel indítványozta:
– Gyertek, menjünk be egy pohár sörre.
Nem akartuk elrontani a kedvét, bementünk. Elkezdett egy fiatal orvosnövendékről beszélni, aki akkor titkári tétlenséggel ténfergett körötte. Aztán színészies felháborodással mondta:
– És egy ilyen tökkelütött pasas fog egy Szabó Dezsőt, egy Ady Endrét kezelni!
Láttam, hogy az egész történet nekem kiutalt elégtétel volt…”
Tudjuk, sokat villongott Kosztolányival is. Bohuniczky Szefi írja:
„Egy ízben velük vacsorált egy budai vendéglőben. [A Zöldfában lehetett.] Megjelent két fiatal híve, odaültek asztalukhoz, s biztatták Szabót, hogy a dolgot ne hagyja annyiban, végezze ki végképp Kosztolányit.
– Miért végezzem ki? – kérdezte az író.
– Mert Kosztolányi megérdemli.
– Nem mondhatná meg, miért érdemli meg?
– Csak azért, mesterem, mert tehetségtelen.
Szabó Dezsőt elöntötte a düh, a szék is ropogott alatta. Magából kikelten kiabálta:
– Maga tehetségtelen hülye, fogja be a száját és kotródjék azonnal!
Amikor elmentek, Szabó még megjegyezte:
– Engemet megbántott Kosztolányi, de ha én azt írom is, hogy Rilkénél Rilkébb verseket gyárt, azért tudom, hogy nemcsak a legműveltebb, de talán ő a legtehetségesebb magyar író.”
Hasonló esete volt Tamási Áronnal, kit a Szűzmáriás királyfi megjelenése után rútul megmart. Tamási igen tisztelte Szabót: „…az volt a képzeletem róla – írja a Virrasztásban –, hogy egy kis magyar templomban aránytalanul nagy és csodálatra méltó képet látok. Így magamban büszke voltam erre a magyar képre (…) Ez a gyermeki büszkeségem akkor sem hagyott el, amikor, s éppen imádkozás közben, leköpött engem a kép.
Szépen letöröltem és tovább mentem, hogy végezzem mindennapi dolgomat. Aztán jött egy idő, úgy két éve forma, amikor ráadásul a szellemre, megismertem a fizikumot is. Ott ültem kicsi társaságommal a Philadephia kávéházban, s Szabó Dezső, meghallván, hogy az egyik, aki ott ül, az én vagyok, odaüzent nekem, hogy menjek az asztalához, ha nem haragszom. (…) Így történt, hogy odamentem a Szabó Dezső asztalához. Nagyon barátságosan, sőt felállva fogadott…” Ezután a maga fortélyos, cselgáncsos modorában alaposan megcsipkedi Szabót. Nemsokára rá – már nem tudom, ki írta meg, hol olvastam –, ugyancsak a Philadelphiában Szabó egy ifjú híve szidalmazta Tamásit, hogy a mester kedvében járjon. Szabó letorkolta: Tamási Áron az én fiam, én üthetem, de nem engedem, hogy más tegye. Ez 1930 táján történhetett Tamási följegyzése szerint.>
Akkoriban, tudtommal a húszas évek eleje óta a Gellérthegyen, a Szirtes úton lakott, terjedelmes, könyvekkel bélelt lakásban. Magam ugyanakkor a Márvány utcában, a véletlen gyakran összehozott vele, s így akarva-akaratlan kiismertem szokott, változatlan napirendjét. Ez idő tájt (1923–25) a Segítség!-et írta, s nyilván a munka szabta meg rendszeres időbeosztását. Reggel és délelőtt dolgozott, déltájban leereszkedett a Krisztina térre, a Zöldfa vendéglőben megebédelt (ott eszelte ki a hírhedt „Fellner ügyet”), utána átment az Alagút és a Pauler utca sarkán levő Philadelphiába, ennek ablakában ült az esteledő órákig majd mindig magányosan, vagy fogadta – ritkán – hódolóit és ellenségeit, mert barátai nem voltak. Estefelé sétára indult a néptelen Koronaőr utca közepén a Vérmező és a Városmajor felé, s ott eltűnt szemeim elől. Esetleg a Horváth Kert Krisztina körúti palánkja mentén sétálgatott, s gyakran beült az ott levő Palota moziba. Ismerve gyöngéjét, mennyire élvezi hírneve, közismertsége látható jeleit, igyekeztem észrevétetni vele, tudom, kit van szerencsém csodálhatni, valahányszor találkoztam vele az utcán, vagy a Palota moziban, ahol egymaga két ülőhelyet elfoglalt, vagy a Philadelphiában, hová biliárdozni jártam. Ilyenkor kidüllesztette szemét, és olimpuszi ábrázatot öltött. Elevenen előttem áll a kép, amint jól szabott, elegáns, kivasalt ruhában járkál, hátul összefont kezében tartva kalapját, sárga sörényű oroszlánfejét leszegve, peckesen, kidüllesztett mellel. – Mondom, rendszerint magányosan tanyázott a kávéház kirakatában, egyszer azonban Kosztolányival láttam ott. Azért említem, mert nevezetes napja volt, az, amelyen a Kúria nemzetgyalázási pörében enyhe, felfüggesztett, azaz gyakorlatilag felmentő ítéletet hozott: 1924. július 17-e. E pör folyamán történt, hogy Kosztolányi, viszálykodásaik ellenére, az írók nevében, kegyelmi kérvényt akart benyújtani Horthynak, ki azonban nem fogadta. Én Pesten a nap folyamán értesültem a pör kedvező kimeneteléről, s hazamenet kíváncsian néztem be a „Phili” ablakán: Szabó éppen elégedett nevetéssel mondott valamit a mellette ülő, s szintén nevető Kosztolányinak, ki nyilván a jó hírre jött át a Logodi utcából szerencsét kívánni. Szemembe tűnt, hogy Kosztolányi, ki maga is szép szál ember volt, szinte fiúsnak hatott Szabó impozáns, Buddha-szerű figurája mellett. – Evvel zárom a Krisztina irodalomtörténetét.
A negyed, a Vár, Gellért-, Sas-, Márton-, Isten-, Jánoshegy, Rózsadomb karéjában, stílustörés nélkül beillett volna a felvidéki városok sorába, melyek övezetében felnőttem, s ha hozzájuk veszem Esztergomot, Tatát, Győrt, Sopront, Kőszeget, ahol diákkoromban megforogtam, akkor természetes, hogy ezek típusa jelentette szememben „a” várost, és hogy a körúti Pest álpalotasorainak homlokzata mögött megéreztem a balkáni parvenüt. Ám valójában nem ez volt nekem ellenszenves, hiszen élet nyüzsgött benne, fejlődött, alkotott, s mára – szerencsés fekvésénél fogva – fölépítette Európa legszebb fővárosát. (Metropoliszt értek, nem ékszervárost, mint Firenze vagy Salzburg.) De valóban balkáni volt a sznobizmus, amivel a kicsi, elmaradt ország entellektüeljei fővárosukat a világ tetején ragyogó empóriumnak képzelték, s amelynek lakosai illetőségüket láthatatlan rangjelvényként hordták. Holott ugyanekkor viselkedésük minden volt, csak nem civilizált, nem urbánus. Sőt ma sem az.
Ha meggondolom, komoly irodalmi városrész ez, talán az egyetlen Budapest kávéházakra centralizált irodalmi életében. Igaz ugyan, hogy az események, csatározások, ütközetek a kávéházakban zajlottak le (a kártyacsaták a Fészekben), a Krisztinában pedig „csak” laktak és laknak az írók, ám ez annyit jelent, hogy a környezet sokaknak kedvére való. Mielőtt állításomat adatokkal támogatnám, hadd kezdjem egy személyes emlékkel. Már Pestre, illetve Budára jövet, 1914 nyarán a Színkör táján láttam gyakorta bolyongani a legkövérebb magyar írót, Újhelyi Nándort, kit minduntalan pörbe fogtak szeméremsértő regényei miatt. Törvénytelen származását kidolgozott előkelőséggel, skatulyából kivett eleganciával, monoklival és raccsolással ellensúlyozta. Arisztokratikus életelveit Théodore d’Yhcassar néven foglalta választékos irályú csevegésbe (Osvát közölte). Nagyon szép delnő társaságában bolygott, kinek fényképét akkoriban megjelent regénye címlapján láttam viszont.
Csathó Kálmán szerint a Krisztina vidékies jellegét főként a Színkör adta meg, ahol nyaranta Krecsányi Ignác, majd Sebestyén Géza temesvári társulatai játszottak, valamint az, hogy e társulatok egyes művésznői az előadások után is vállalták a szalmaözvegyek szórakoztatását a fent említett kocsmákban és zöldvendéglőkben. Az ifjú Krúdyt vonzotta ez a környezet, „hősei főleg itt, a Budai Színkör körül tevékenykedtek, krónikásuk csak néha rándult át a pesti partra, Feld papához.”
De lássuk a lakosokat, a városnegyed írói demográfiáját. Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban elmondja, hogy bejárva a nagyvilágot, a Krisztinában lelt hazára. Granasztói Pál önéletrajzában írja, hogy ugyanakkor s ugyanúgy járt ő is, ez lett számára „a legotthonosabb hely, mondhatni az egész világon”. Hogy rövid legyek: Moholy-Nagy László, a festőművész, a Mészáros és Gellérthegy utca sarkán lakott, barátai, Barta Lajosék a Lovas úton, a Márvány utcában Kaffka Margit, a Logodi utcában Kosztolányiék, az Attila körúton Babitsék, a Mészáros utcában Marconnay Tibor, az Avar utcában Tersánszkyék, az Alkotásban Tamási Áron. Ma a Gellérthegy utca lakosa Birkás Endre; több regényének, elbeszélésének színterét erre a környékre tette. Kissé tágítva a határokat: a Városmajor táján lakott Angyal Dávid, Basch Lóránt (a Baumgarten-díj kurátora), Zilahy Lajos, ez idő szerint Németh Lászlóék ésMészöly Miklósék. A Németvölgyi úton Szabó Lőrinc, majd barátja, Kodolányi János, utolsó éveiben.
Végére hagytam Szabó Dezsőt, nemcsak mert élete egy szakaszában itt vert tanyát, hanem mert már az első nagyháború előtt komoly irodalomtörténeti események színhelyévé avatta. Az Életeimben bőven, színesen, olykor legendatermő ihlettel ecseteli őket. A Márvány utcában lakó Kaffka Margit vonzotta ide, ő pedig a Nyugat vezérkarát, Adyt, Ignotust, Kaffkát, Schöpflint a tabáni Albecker csárdába, a Krisztina téri Zöldfa vendéglőbe vagy a Philadelphia kávéházba, ahol belviszályaik átmeneti kibékülésekbe oldódtak.
Éjfél után behúzódtunk a kávéház különszobájába. Likőrökre és feketekávéra került a sor. Ady az asztalfőn ült, én a jobbján, balján a főorvos. Másik oldalamra Margit került. Ady már dadogott, de láttam, hogy mámoros mozdulatai dacára egészen eszénél van. (…) Egyszer csak kezébe vette a telt likőrös poharat, és pohárköszöntős pózzal vette sorra a vendégeket. Nyilvánvalóan szándékos túlzással mutatta mámorosnak magát:
– Hát te, Miksa, te egy senki vagy, egy derék senki. Te, Aladár, egyszerű, igen egyszerű ember. – Így ment végig a jelenlevőkön. Mikor hozzám ért, csuklott egyet és elhallgatott. Pedig az volt az érzésem, hogy az egész kör-minősítés azért volt, hogy nekem mondjon valamit. Egy pillanatig tágult szemmel nézett rám. Akkor elejtette a poharat, és dermedt-vidoran elnyúlt az asztal alatt. Világos volt, hogy az Õs Kajánt játszotta meg.”
Az Õs Kaján miatt idézem, minden bizonnyal így történt, s Szabó érezteti, hogy Ady végül is nem bírta kimondani a jóvátevő dicsőítést, mint egyébként szokta.>
Szabó sokszor, s gúnyba burkolt szeretettel szól Kaffkáról és barátságnak nevezhető viszonyukról. (Ugyanis később fennen hirdette, hogy igazi barátja soha életében nem volt.) Kaffka gyakran meghívta magához, kitárulkozott előtte, s fejébe vette, hogy kibékíti Adyval. Végre sikerült:
<„Kaffka Margit látta, hogy Ady és köztem nem éppen májusi a levegő… De az ő női makacsságával mindenképpen össze akart melegíteni bennünket. Ezért Adyt is, engem is meghívott egy délután három órára magához.
Engem valami visszatartott, s csak egy félóra késéssel érkeztem Margithoz. Ady már ott hevert a díványon, és láthatóan ingerült volt, hogy neki kellett rám várnia. Én, mert akkor is sötét pénzügyi felhők kezdtek fölém nehezedni, tréfás elkeseredéssel mondtam:
– Hát nincs már más menekvés, el kell csípnem egy százezer koronás feleséget.
– De csak rente, rente – mondta Ady, amivel azt akarta mondani, hogy a lány tőkéjének évjáradéka legyen százezer korona.
– Nem, nem – feleltem én –, megelégszem azzal, ha százezer korona tőkéje lesz.
Ady elvonta száját:
– Igaz, te, kis tanár, beérheted azzal is.
Aznap, úgy látszik, én sem voltam a legtürelmesebb állapotban, meg véletlenül ezen a délután kivételes kánikulai meleg volt. Nagyon daliásan egyenesre ültem:
– Nézd Bandi, azért, hogy te verseket írsz, semmi okod és semmi jogod nincs rá, hogy pimaszkodj az emberrel. Jegyezd meg, hogy a te versednek annyi szépsége és annyi mélysége van, amennyi szépséget és mélységet én adok neki.
Csodálatos változás ment végbe Adyn. A szemei elhomályosultak és megtágultak, a száján dadogó vonaglások rángottak. Elnémult. De később, mikor hárman a Bristol felé tartottunk, az Alkotás utca szegletén, ahol a későbbi Kis Royal helyén egy kis kertes vendéglőcske állt, fellobbanó kedvvel indítványozta:
– Gyertek, menjünk be egy pohár sörre.
Nem akartuk elrontani a kedvét, bementünk. Elkezdett egy fiatal orvosnövendékről beszélni, aki akkor titkári tétlenséggel ténfergett körötte. Aztán színészies felháborodással mondta:
– És egy ilyen tökkelütött pasas fog egy Szabó Dezsőt, egy Ady Endrét kezelni!
Láttam, hogy az egész történet nekem kiutalt elégtétel volt…”
Tudjuk, sokat villongott Kosztolányival is. Bohuniczky Szefi írja:
„Egy ízben velük vacsorált egy budai vendéglőben. [A Zöldfában lehetett.] Megjelent két fiatal híve, odaültek asztalukhoz, s biztatták Szabót, hogy a dolgot ne hagyja annyiban, végezze ki végképp Kosztolányit.
– Miért végezzem ki? – kérdezte az író.
– Mert Kosztolányi megérdemli.
– Nem mondhatná meg, miért érdemli meg?
– Csak azért, mesterem, mert tehetségtelen.
Szabó Dezsőt elöntötte a düh, a szék is ropogott alatta. Magából kikelten kiabálta:
– Maga tehetségtelen hülye, fogja be a száját és kotródjék azonnal!
Amikor elmentek, Szabó még megjegyezte:
– Engemet megbántott Kosztolányi, de ha én azt írom is, hogy Rilkénél Rilkébb verseket gyárt, azért tudom, hogy nemcsak a legműveltebb, de talán ő a legtehetségesebb magyar író.”
Hasonló esete volt Tamási Áronnal, kit a Szűzmáriás királyfi megjelenése után rútul megmart. Tamási igen tisztelte Szabót: „…az volt a képzeletem róla – írja a Virrasztásban –, hogy egy kis magyar templomban aránytalanul nagy és csodálatra méltó képet látok. Így magamban büszke voltam erre a magyar képre (…) Ez a gyermeki büszkeségem akkor sem hagyott el, amikor, s éppen imádkozás közben, leköpött engem a kép.
Szépen letöröltem és tovább mentem, hogy végezzem mindennapi dolgomat. Aztán jött egy idő, úgy két éve forma, amikor ráadásul a szellemre, megismertem a fizikumot is. Ott ültem kicsi társaságommal a Philadephia kávéházban, s Szabó Dezső, meghallván, hogy az egyik, aki ott ül, az én vagyok, odaüzent nekem, hogy menjek az asztalához, ha nem haragszom. (…) Így történt, hogy odamentem a Szabó Dezső asztalához. Nagyon barátságosan, sőt felállva fogadott…” Ezután a maga fortélyos, cselgáncsos modorában alaposan megcsipkedi Szabót. Nemsokára rá – már nem tudom, ki írta meg, hol olvastam –, ugyancsak a Philadelphiában Szabó egy ifjú híve szidalmazta Tamásit, hogy a mester kedvében járjon. Szabó letorkolta: Tamási Áron az én fiam, én üthetem, de nem engedem, hogy más tegye. Ez 1930 táján történhetett Tamási följegyzése szerint.>
Akkoriban, tudtommal a húszas évek eleje óta a Gellérthegyen, a Szirtes úton lakott, terjedelmes, könyvekkel bélelt lakásban. Magam ugyanakkor a Márvány utcában, a véletlen gyakran összehozott vele, s így akarva-akaratlan kiismertem szokott, változatlan napirendjét. Ez idő tájt (1923–25) a Segítség!-et írta, s nyilván a munka szabta meg rendszeres időbeosztását. Reggel és délelőtt dolgozott, déltájban leereszkedett a Krisztina térre, a Zöldfa vendéglőben megebédelt (ott eszelte ki a hírhedt „Fellner ügyet”), utána átment az Alagút és a Pauler utca sarkán levő Philadelphiába, ennek ablakában ült az esteledő órákig majd mindig magányosan, vagy fogadta – ritkán – hódolóit és ellenségeit, mert barátai nem voltak. Estefelé sétára indult a néptelen Koronaőr utca közepén a Vérmező és a Városmajor felé, s ott eltűnt szemeim elől. Esetleg a Horváth Kert Krisztina körúti palánkja mentén sétálgatott, s gyakran beült az ott levő Palota moziba. Ismerve gyöngéjét, mennyire élvezi hírneve, közismertsége látható jeleit, igyekeztem észrevétetni vele, tudom, kit van szerencsém csodálhatni, valahányszor találkoztam vele az utcán, vagy a Palota moziban, ahol egymaga két ülőhelyet elfoglalt, vagy a Philadelphiában, hová biliárdozni jártam. Ilyenkor kidüllesztette szemét, és olimpuszi ábrázatot öltött. Elevenen előttem áll a kép, amint jól szabott, elegáns, kivasalt ruhában járkál, hátul összefont kezében tartva kalapját, sárga sörényű oroszlánfejét leszegve, peckesen, kidüllesztett mellel. – Mondom, rendszerint magányosan tanyázott a kávéház kirakatában, egyszer azonban Kosztolányival láttam ott. Azért említem, mert nevezetes napja volt, az, amelyen a Kúria nemzetgyalázási pörében enyhe, felfüggesztett, azaz gyakorlatilag felmentő ítéletet hozott: 1924. július 17-e. E pör folyamán történt, hogy Kosztolányi, viszálykodásaik ellenére, az írók nevében, kegyelmi kérvényt akart benyújtani Horthynak, ki azonban nem fogadta. Én Pesten a nap folyamán értesültem a pör kedvező kimeneteléről, s hazamenet kíváncsian néztem be a „Phili” ablakán: Szabó éppen elégedett nevetéssel mondott valamit a mellette ülő, s szintén nevető Kosztolányinak, ki nyilván a jó hírre jött át a Logodi utcából szerencsét kívánni. Szemembe tűnt, hogy Kosztolányi, ki maga is szép szál ember volt, szinte fiúsnak hatott Szabó impozáns, Buddha-szerű figurája mellett. – Evvel zárom a Krisztina irodalomtörténetét.
A negyed, a Vár, Gellért-, Sas-, Márton-, Isten-, Jánoshegy, Rózsadomb karéjában, stílustörés nélkül beillett volna a felvidéki városok sorába, melyek övezetében felnőttem, s ha hozzájuk veszem Esztergomot, Tatát, Győrt, Sopront, Kőszeget, ahol diákkoromban megforogtam, akkor természetes, hogy ezek típusa jelentette szememben „a” várost, és hogy a körúti Pest álpalotasorainak homlokzata mögött megéreztem a balkáni parvenüt. Ám valójában nem ez volt nekem ellenszenves, hiszen élet nyüzsgött benne, fejlődött, alkotott, s mára – szerencsés fekvésénél fogva – fölépítette Európa legszebb fővárosát. (Metropoliszt értek, nem ékszervárost, mint Firenze vagy Salzburg.) De valóban balkáni volt a sznobizmus, amivel a kicsi, elmaradt ország entellektüeljei fővárosukat a világ tetején ragyogó empóriumnak képzelték, s amelynek lakosai illetőségüket láthatatlan rangjelvényként hordták. Holott ugyanekkor viselkedésük minden volt, csak nem civilizált, nem urbánus. Sőt ma sem az.
2011. szeptember 7., szerda
IHLETŐ FOTOGRÁFIÁK
A Tabán, mint a festők témája mindig is népszerű volt. Hegyoldalon szétszórt kis házak, kanyargós utcácskák, lépcsők ,korlátok kandeláberek megannyi izgalmas festeni való az ecset mestereinek. Talán bontásakor vonzotta a városrész a legtöbb művészt ,hogy az elmúlás előtt még egyszer megörökíthessék a lepusztultságában , romjaiban is vonzó Tabánt . Zórád Ernő elmondása szerint csapatostól skiccelték papírra ,vászonra műveiket a helyszíneken egymással és a rohanú idővel versenyezve .Azután jött a második világháború, eltelt ötven év , míg a Tabán újra feléledt.
A bontás ötvenedik évfordulóján Zórád elővette vázlatait és ontani kezdte méltán híres akvaralljeit , hatalmas sikerrel .A Tabán , a nem létező , a rég lebontott Tabán főnixmadárként feltámadt, újra divatba jött. Nehezebb dolguk van a ma festőinek, ám mióta a fényképezőgépet föltalálták, semmi sem megoldhatatlan. Nagyapám tabáni fotói is-melyek 2009 óta terjednek a neten- népszerűek a mai piktorok körében.
Íme egy-két példa:
A bontás ötvenedik évfordulóján Zórád elővette vázlatait és ontani kezdte méltán híres akvaralljeit , hatalmas sikerrel .A Tabán , a nem létező , a rég lebontott Tabán főnixmadárként feltámadt, újra divatba jött. Nehezebb dolguk van a ma festőinek, ám mióta a fényképezőgépet föltalálták, semmi sem megoldhatatlan. Nagyapám tabáni fotói is-melyek 2009 óta terjednek a neten- népszerűek a mai piktorok körében.
Íme egy-két példa:
Szenzkeressy Károly fotója 1930-ból:
Vasanits Zoltán : Felsőhegy utca
Szentkeressy Károly fotója 1930-ból
Vasanits Zoltán : Szikla utca
kassius
2011. szeptember 6., kedd
SZAKONYI KÁROLY: TABÁN
Tabán
Amikor nagyapám először látta az apja fényképét, nem ismert rá az elbeszélésekből, idegennek tetszett a keskeny, szakállas arc, a mélyen ülő szempár, a figyelő, szomorú, komoly tekintet. Gyermek volt még, s egy januári napon akadt rá a szekrény mélyébe rejtett, összezsinegezett levelek, rózsaszín selyempapírba csomagolt iratok között: Sokáig nézte; csend volt a szobában, pattogott a tűz; kinn a vén, század végi Tabán utcáira reggel óta hullott a hó; hó ült a Gellérthegy oldalán, patyolatfehér volt a Felsőhegy út, vastagodó hószőnyeg lepte a Kőmíves utca lépcsőit, az Aranykakas utcában csüdig süppedtek a hóba a stráfkocsit vonó muraközi lovak, orrlikaikból pára gomolygott, és szállt foszlányokban a kucsmás, pokrócba-ponyvába bugyoláltan is didergő kocsis felé; a Rác fürdő kéménye beleveszett a sűrű felhőkbe. Papírtrombiták áztak a Hadnagy utca havában, szerpentinek és konfettik pirosa festette meg a Horváth-kert körül a buckákat; szilveszter díszei voltak a minap. Elmúltak az ünnepek, elmúlt a lárma; a fiú megértette, hogy az óévvel nem veszett el minden, újra kezdődik az élet, vendégek térnek be a kávézóba, amit az anyja nyitott néhány éve itt, a Tabán szélén, ahol nyáridőben a Duna-vizet szállító szamaras lajtfogatok kanyarodnak a dombnak; jönnek a kávézóba a régi vendégek, a csokornyakkendős színész, a lüszterkabátos hivatalnok, ott ülnek ismét a karcsú lábú, márványlapos asztalkáknál, olvasgatják a nádkeretbe csíptetett újságokat, kortyolgatják a talpaspoharakban felszolgált kapucínert.
– Vigyél friss vizet ahhoz az asztalhoz!… Ürítsd ki a hamutartókat, büdös az a sok szivarvég!… – Ilyeneket mondott a fiúnak az anyja. Kis kávézó volt az övék, csendes, özvegyi. Eltartotta a családot. Négy lány, egy fiú – gürcöltek, de megéltek. – Mutasd azt a képet? Hol akadtál rá? Ez az apád. Az apád arcképe. De most menj, sok a dolgom!…
A fiúnak eleinte idegen volt a barna tónusú fotográfiáról reátekintő, szakállas arc. Öregnek látta, ismeretlennek. De aztán álmodott róla. Álmában az apja beszélt hozzá, kézen fogta, sétáltak a Fehér Sas téren, a Holdvilág utcában, leereszkedtek a Dunához, nézegették a boltokat, a fákat, megálltak az öreg kövek közül kiütköző fűcsomóknál, és az apja mesélt, felkapta, magához szorította; Ferenc még a dohányillatot is érezte álmában, még a pödört bajusz szúrását is az arcbőrén. Kedves és nyílt férfi volt az apja, amerre csak mentek ők ketten, a fiú álmában, vígság volt és derű, mindenki szerette és tisztelte a szakállas férfit. A fiú büszke volt rá. Várta az éjszakákat, hogy találkozhassanak, várta az éji álmot. Már nem látta öregnek, a tekintetéből is eltűnt a szomorúság – fiatal, erős ember volt az apja.
– Negyvenkét éves volt, amikor itthagyott minket – mondta Ferencnek az anya. – Itthagyott a nővéreiddel meg veled a hasamban.
Csend volt a kávézóban délután, félhomály, hó lepte a Tabánt. A fiú az ablakon át nézte a fehér világot, az anyja beszélt, rákönyökölt a pultra, nagy kontykoszorúja volt, mint Erzsébet királynőnek. Testes, magas nő volt, bírta a strapát. Bírom a strapát, hála istennek, de azért özvegyen!… szokta sóhajtások közt oda-odavetni a vendégeinek. – Bizony – mondta a fiának, a pult mögül ő is a téli, néptelen utcát nézve –, bizony, négy hónappal az apád halála után születtél!…
A fiú lassanként megismerte a történetet. Egyszer álmában katonának látta, az apjának csákója volt, és zsinóros dolmánya, füstölgő csatatéren álltak, a férfi még egészen gyerek volt, bajusztalan, sima arcú. Megálmodta ezt, mielőtt még az anyja elmesélte volna, hogyan fogták be tizennyolc éves korában a morvaországi szász legényt a toborzók. Tíz évet szolgált, az utolsó esztendőket Magyarországon. Budán. Amikor leszerelt, itt telepedett meg a Tabánban. Kitanulta a nyomdászmesterséget, litográfus lett.
– Ügyes kezű volt nagyon. Rajzolt. Láttad volna, milyen szépen rajzolt. Aztán műhelyfőnök lett…
Műhelyfőnök! Akkor hát azért tisztelték! A fiú elképzelte, milyen műhelyfőnök lehetett az apja. Az a szigorúság a tekintetében! – attól talán még ő is félt volna. De álmaiban soha nem volt szigorú. Barát volt, kedves, jó barát, apa, férfi. Férfi barát.
A nővérei meséltek róla. Történeteket is tudtak: karácsonyok, nyári kirándulások, nagy ebédek, egy reggel, amikor az apjuk bajuszkötőjén kacarásztak, lefekvéskor apai csókok, takaróigazítások… De a fiú ezekből az elbeszélésekből nem ismert rá. Másnak látta. Álmaiban ő jobban megismerte. Úgy érezte, ő ismeri csak igazán.
Az anyjától hallotta a tragédiát is.
Az apjának volt egy részeges beosztottja, engedetlen, kötekedő alak. Éveken át veszekedett vele, de tűrte, eltűrte a műhelyben, mert nyomorúságos élete miatt sajnálta. Mégis amikor végképp betelt a pohár, figyelmeztette, hogy ha nem javul meg, kiteszi a szűrét. Pökhendi volt az az alak, packázott vele. Aznap is, amikor a baj történt. Ferenc apja csúnyán lekapta, emlékeztette az ígéretére. Majd fogta a kész levonatot, hogy felvigye az igazgatóhoz láttamoztatni. Ez a munkás meg abban a hiszemben, hogy az ő fegyelmezetlenségét ment jelenteni, nyitott bicskával várta.
Ferenc apja kivédte a szúrást, a penge éppen csak megsebezte a bal tenyerét. Nem sokat törődött vele, de az ólom, amivel a nyomdában dolgoztak, megfertőzte a sebet, vérmérgezést kapott. Az orvosok már csak úgy tudtak volna segíteni rajta, ha amputálják a karját.
– Nem engedte! Nem, nem és nem!… – A fiú anyja mindig elsírta magát, amikor idáig ért az elbeszélésben. – Képzelheted, itt vagyok négy leánykával, te a hasamban, ő pedig makacskodik, hogy nem és nem, fél karral hogyan éljen tovább, hogyan dolgozzon?! A láz beszélt belőle, mert amikor lecsillapodott, már beleegyezett volna a csonkolásba, csakhogy késő volt… Kaptam utána nyugdíjat. De azzal mire mentem volna? Meg kellett nyitnom ezt a kávézót… – Az asszony szemét újra elfutották a könnyek. – Amikor négy hónap múlva megszülettél apád halála után, fehér fejkötőbe, fehér ingecskébe öltöztettünk. És az ingecske csipkéibe fekete szalagocskát fűztünk…
A fiú álmában megkérdezte az apját: – Tudtad, hogy megszületek, miért nem vártál meg? – Szelíden kérdezte, de a férfi mégis érezte a szemrehányást, nem válaszolt, csak szomorúan, szomorúan nézte a fiát. Szomorúan, ahogy a fényképen. Aztán a kezéért nyúlt, s a fiú adta, fogták egymás kezét, és elindultak a havas utcákon, puha, nesztelen léptekkel a vastag hóban, némán, de egymáshoz tartozóan a Fehér Sas tér felé…
MOHOLY-NAGY LÁSZLÓ: TABÁN 1917
Miután édesapja, Weisz Lipót az ő születése idején hagyta el a családot, 1910-ben nagybátyja, dr. Nagy Gusztáv pártfogásába vette az apa nélkül maradt családot.
Ő és testvérei is Moholra, majd 1905-ben Szegedre költöztek, ahol az Állami Főgimnáziumba íratták, (melyben Babits Mihály is tanította).
Vezetéknevét bár megörökölte, 1910-ben nagybátyja tiszteletére, ő és testvérei vezetéknevüket Nagy-ra változtatták.
Első művészi próbálkozásai sikeresnek bizonyulnak, 1913-ban a Szegedi Napló néhány költeményét leközölte. Az érettségi után Budapestre költözött, ahol jogot kezdett tanulni, de a világháború közbeszólt,
1916-ban tüzérségi megfigyelőnek sorozták be a Magyar Királyi Hadseregbe. A keleti frontra vezényelték, ahol több száz rajzot készített a frontélet mindennapjairól, kitépett lapokra, tábori levelezőlapokra, melyeket kezdetben a frontról, majd miután 1917-ben megsebesült, az ogyesszai katonai kórházból küldözgetett haza.
Miután 1918-ban leszerelt, hazatért Budapestre folytatni jogi tanulmányait, de záróvizsgáit már nem tette le, a félév végén otthagyta az egyetemet. Még ebben az évben mutatkozott be először a nagyközönség előtt, műveit a Hadviselt Művészek című kiállítás keretében állították ki.
Ebben az időben a festészet mellett a Jelenkor című újságba is írogatott.
Emigrációban Európában [szerkesztés]
1919 márciusában ő is aláírta a magyar aktivisták közös forradalmi nyilatkozatát, de a Tanácsköztársaság eseményeiben nem vett részt. Időközben ismét nevet változtatott, vezetékneve elé odabiggyesztette szeretett nagybátyja lakóhelyének, Moholnak a nevét is, így innentől kezdve rajzait, festményeit és egyéb műveit már a „Moholy-Nagy” (ejtsd: moholi) szignóval látta el. A forradalom bukása után a retorzióktól tartva Bécsbe menekült, ahol hamarosan csatlakozott Kassákhoz és a többi emigráns magyar művészhez, íróhoz, velük együtt utazott továbbBerlinbe 1920 elején.
1920 áprilisában Berlinben ismerkedett meg Lucia Schultz-cal, későbbi feleségével, ő vezette be a fotográfia művészi világába. 1921-ben házasodtak össze.
1922 februárjában a Der Sturm galériában Péri Lászlóval közösen rendezett kiállítása zajos sikert aratott, neve hamar ismertté vált szerte a városban és az országban. Szintén ebben az évben jelent meg Kassákkal közösen szerkesztett írása, az Új művészek könyve. Moholy-Nagy művészeti illusztrációs anyaggal látta el Kassák Lajost és Kállai Ernőt. (Ma, Tett, Die Aktion, Der Sturm folyóiratok).
A sikernek tudható be, hogy Walter Gropius őt kérte fel 1923-ban a távozó Johannes Itten helyére a Bauhaus oktatói közé. Olyan nevek közé csöppent, mint Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Oskar Schlemmer, és bár mellettük ő ismeretlennek számított, mégis a Bauhaus eszmeiségének egyik védjegyévé vált. 1921 és 1928 között két könyvet is írt, Festészet, fényképészet, film (1925) valamint Az anyagtól az építészetig (1927) címmel, illetve a Bauhaus színháza című kötet társszerzője is volt.
1928 mozgalmas év volt az életében, Walter Gropius-szal együtt otthagyta a Bauhaust, elvált feleségétől, Luciától, visszaköltözött Berlinbe, ahol fotográfiai, tipográfiai és reklámgrafikaimunkákat vállalt, miközben színházi díszleteket is tervezett (Hoffmann meséi, Berlini kalmár, Pillangókisasszony), szabadidejében pedig fény-alakítási problémákkal foglalkozott.
1929-ben belekóstol a filmezésbe, leforgatja élete első nagyobb lélegzetű filmjét Marseille, régi kikötő címen. 1931-ben a fény-alakítási problémák mintegy megoldásaként alkotja meg afény-tér-modulátort (Lichtrequisit), mely egy kinetikus plasztika, fém és műanyag szobor – a rá vetülő fény pedig a környező falakon színes fényjátékot teremtett. Ez ihlette Fekete-fehér-szürke (1932) és a Nagyvárosi cigányok (1932) című filmjeit is.
1931 végén ismerte meg Sybille Pietzscht, akivel 1933-ban házasodtak össze, első lányuk, Hattula is ebben az évben született. A nácizmus előretörése miatt 1934-ben Amszterdambaköltöztek, ahol Moholy-Nagy egy helyi nyomda tipográfiai tanácsadójaként helyezkedett el. A munkahelyén foglalkozott életében először színes fotográfiával. Második lánya, Claudia (1934) itt született.
Mivel nem érezték túlzottan jól magukat, 1935 májusában Londonba költöztek tovább, ahol már egy sokkal izgalmasabb élet várta. A design szinte minden területén kipróbálta magát, akirakattervezéstől egészen a filmdíszlet-tervezésig (a szintén magyar származású Korda Sándor Eljövendő dolgok c. filmjéhez) mindenbe belekóstolt, miközben három fotóalbuma is megjelent.
1936-ban az egyik aláírója Tamkó Sirató Károly Dimenzionista manifesztumának.
New Bauhaus [szerkesztés]
1937 nyarán Walter Gropius javaslatára felkérték az időközben a tengerentúlra áttelepült Bauhaus iskola, új nevén a New Bauhaus irányítására. Júliusban költöztek át Amerikába, a főiskola 1937 októberében nyitotta meg kapuit Chicagóban.
Korábbi aggodalmai 1938-ban beigazolódtak, mikor alkotásait „elfajzott művészetnek” minősítették és az összes német galériából és múzeumból eltávolították.
1939-ben Moholy-Nagy néhány munkatársával, komoly tőke nélkül alapította meg a School of Design intézetet szintén Chicagóban, mely Institute of Design néven 1944-ben főiskolai rangra emelkedett. Az intézménynek egészen két évvel később bekövetkezett haláláig vezetője volt.
Több rosszullét után 1945-ben került először kórházba, ahol az orvosok leukémiát diagnosztizáltak nála. Mivel a kor még nem ismert semmiféle gyógymódot a betegség leküzdésére, alig több mint egy évvel a szintén leukémiában megbetegedett Bartók Béla halála után, 1946. november 24-én ő is elhunyt. Hamvait Chicagóban temették el, sírja felett Walter Gropiusmondott gyászbeszédet.
1947-ben Vision in Motion címmel jelent meg Moholy-Nagy László posztumusz munkája, mely pedagógiai programjának, művészeti célkitűzéseinek összességét foglalja magában.
A 2006-ban 125 éves Magyar Iparművészeti Egyetem fölvette Moholy-Nagy László nevét és Moholy-Nagy Művészeti Egyetemként működik tovább.
Ő és testvérei is Moholra, majd 1905-ben Szegedre költöztek, ahol az Állami Főgimnáziumba íratták, (melyben Babits Mihály is tanította).
Vezetéknevét bár megörökölte, 1910-ben nagybátyja tiszteletére, ő és testvérei vezetéknevüket Nagy-ra változtatták.
Első művészi próbálkozásai sikeresnek bizonyulnak, 1913-ban a Szegedi Napló néhány költeményét leközölte. Az érettségi után Budapestre költözött, ahol jogot kezdett tanulni, de a világháború közbeszólt,
1916-ban tüzérségi megfigyelőnek sorozták be a Magyar Királyi Hadseregbe. A keleti frontra vezényelték, ahol több száz rajzot készített a frontélet mindennapjairól, kitépett lapokra, tábori levelezőlapokra, melyeket kezdetben a frontról, majd miután 1917-ben megsebesült, az ogyesszai katonai kórházból küldözgetett haza.
Miután 1918-ban leszerelt, hazatért Budapestre folytatni jogi tanulmányait, de záróvizsgáit már nem tette le, a félév végén otthagyta az egyetemet. Még ebben az évben mutatkozott be először a nagyközönség előtt, műveit a Hadviselt Művészek című kiállítás keretében állították ki.
Ebben az időben a festészet mellett a Jelenkor című újságba is írogatott.
Emigrációban Európában [szerkesztés]
1919 márciusában ő is aláírta a magyar aktivisták közös forradalmi nyilatkozatát, de a Tanácsköztársaság eseményeiben nem vett részt. Időközben ismét nevet változtatott, vezetékneve elé odabiggyesztette szeretett nagybátyja lakóhelyének, Moholnak a nevét is, így innentől kezdve rajzait, festményeit és egyéb műveit már a „Moholy-Nagy” (ejtsd: moholi) szignóval látta el. A forradalom bukása után a retorzióktól tartva Bécsbe menekült, ahol hamarosan csatlakozott Kassákhoz és a többi emigráns magyar művészhez, íróhoz, velük együtt utazott továbbBerlinbe 1920 elején.
1920 áprilisában Berlinben ismerkedett meg Lucia Schultz-cal, későbbi feleségével, ő vezette be a fotográfia művészi világába. 1921-ben házasodtak össze.
1922 februárjában a Der Sturm galériában Péri Lászlóval közösen rendezett kiállítása zajos sikert aratott, neve hamar ismertté vált szerte a városban és az országban. Szintén ebben az évben jelent meg Kassákkal közösen szerkesztett írása, az Új művészek könyve. Moholy-Nagy művészeti illusztrációs anyaggal látta el Kassák Lajost és Kállai Ernőt. (Ma, Tett, Die Aktion, Der Sturm folyóiratok).
A sikernek tudható be, hogy Walter Gropius őt kérte fel 1923-ban a távozó Johannes Itten helyére a Bauhaus oktatói közé. Olyan nevek közé csöppent, mint Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Oskar Schlemmer, és bár mellettük ő ismeretlennek számított, mégis a Bauhaus eszmeiségének egyik védjegyévé vált. 1921 és 1928 között két könyvet is írt, Festészet, fényképészet, film (1925) valamint Az anyagtól az építészetig (1927) címmel, illetve a Bauhaus színháza című kötet társszerzője is volt.
1928 mozgalmas év volt az életében, Walter Gropius-szal együtt otthagyta a Bauhaust, elvált feleségétől, Luciától, visszaköltözött Berlinbe, ahol fotográfiai, tipográfiai és reklámgrafikaimunkákat vállalt, miközben színházi díszleteket is tervezett (Hoffmann meséi, Berlini kalmár, Pillangókisasszony), szabadidejében pedig fény-alakítási problémákkal foglalkozott.
1929-ben belekóstol a filmezésbe, leforgatja élete első nagyobb lélegzetű filmjét Marseille, régi kikötő címen. 1931-ben a fény-alakítási problémák mintegy megoldásaként alkotja meg afény-tér-modulátort (Lichtrequisit), mely egy kinetikus plasztika, fém és műanyag szobor – a rá vetülő fény pedig a környező falakon színes fényjátékot teremtett. Ez ihlette Fekete-fehér-szürke (1932) és a Nagyvárosi cigányok (1932) című filmjeit is.
1931 végén ismerte meg Sybille Pietzscht, akivel 1933-ban házasodtak össze, első lányuk, Hattula is ebben az évben született. A nácizmus előretörése miatt 1934-ben Amszterdambaköltöztek, ahol Moholy-Nagy egy helyi nyomda tipográfiai tanácsadójaként helyezkedett el. A munkahelyén foglalkozott életében először színes fotográfiával. Második lánya, Claudia (1934) itt született.
Mivel nem érezték túlzottan jól magukat, 1935 májusában Londonba költöztek tovább, ahol már egy sokkal izgalmasabb élet várta. A design szinte minden területén kipróbálta magát, akirakattervezéstől egészen a filmdíszlet-tervezésig (a szintén magyar származású Korda Sándor Eljövendő dolgok c. filmjéhez) mindenbe belekóstolt, miközben három fotóalbuma is megjelent.
1936-ban az egyik aláírója Tamkó Sirató Károly Dimenzionista manifesztumának.
New Bauhaus [szerkesztés]
1937 nyarán Walter Gropius javaslatára felkérték az időközben a tengerentúlra áttelepült Bauhaus iskola, új nevén a New Bauhaus irányítására. Júliusban költöztek át Amerikába, a főiskola 1937 októberében nyitotta meg kapuit Chicagóban.
Korábbi aggodalmai 1938-ban beigazolódtak, mikor alkotásait „elfajzott művészetnek” minősítették és az összes német galériából és múzeumból eltávolították.
1939-ben Moholy-Nagy néhány munkatársával, komoly tőke nélkül alapította meg a School of Design intézetet szintén Chicagóban, mely Institute of Design néven 1944-ben főiskolai rangra emelkedett. Az intézménynek egészen két évvel később bekövetkezett haláláig vezetője volt.
Több rosszullét után 1945-ben került először kórházba, ahol az orvosok leukémiát diagnosztizáltak nála. Mivel a kor még nem ismert semmiféle gyógymódot a betegség leküzdésére, alig több mint egy évvel a szintén leukémiában megbetegedett Bartók Béla halála után, 1946. november 24-én ő is elhunyt. Hamvait Chicagóban temették el, sírja felett Walter Gropiusmondott gyászbeszédet.
1947-ben Vision in Motion címmel jelent meg Moholy-Nagy László posztumusz munkája, mely pedagógiai programjának, művészeti célkitűzéseinek összességét foglalja magában.
A 2006-ban 125 éves Magyar Iparművészeti Egyetem fölvette Moholy-Nagy László nevét és Moholy-Nagy Művészeti Egyetemként működik tovább.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)