Szentkeressy fotoOdavagyok magáért,a fekete hajáért...
2009. március 19., csütörtök
2009. március 18., szerda
TABÁNI MUZSIKA
.................................Nagyapám egy tabáni kisvendéglőben muzsikaszó mellett Szentkeressy foto
Loch Gergely:TAMBURASZÓTÓL A JAZZIG -- SZÓRAKOZTATÓ ZENE A TABÁNBAN
A 19-20. századi tabáni vendéglátás zenéjét sokszínűvé tette különböző történelmi korszakok, népek és divatok hatásának együttélése. Az egyes korszakok szerepének vizsgálatánál nem érdektelen egészen a török hódoltság idejéig visszatekintenünk. A zene az evés-ivásnak minden bizonnyal a törököknél is fontos kísérője volt. Igaz ugyan, hogy ezt a zenét nem kapta örökül a helyi vendéglátás: eltűnt a Tabánból, mint ahogy eltűntek a minaretek is. Ám a törökök országos jelenléte nyomot hagyott a magyarság zenei emlékezetében, hogy e nyom többek között majd a száz évvel Buda felszabadulása után érlelődni kezdő nemzeti tánczenénkben találjon magának helyet, és később városi cigányzenészek játékával jusson el a Tabánba.
A törökökével ellentétben az itt élő rácok zenéjének a 20. századig folyamatos hagyománya volt. Krúdy Gyula írja a Budai tavasz című novellájában, a pillanat hangulatának megrögzítésével zenetörténeti adathoz is juttatva olvasóját: „Lehetséges, hogy alant a Tabánban pengett a tambura a rác korcsmában, de az elhagyott, ködös estében azt is el lehetett hinni, hogy egy föld alatti pincében mulatnak elvarázsolt katonák, akik egykor a várat védték és kötelességüket nem teljesítették.” A rác tamburáról többen megemlékeznek, kétséget hagynak azonban a rajta játszott dallamok délszláv eredete felől. Hogy a rácváros névadó lakosai a 20. századra sem felejtették el saját zenéjüket, arról biztosít minket egy memoár-részlet1 az Árok utcai sírkövesről, akit nevének délszláv végződése után csak „Csics”-nek becéztek. Ez a sírköves nem tamburát, hanem „egy citerát dédelgetett, fatörzsből teknőszerűen kivájt primitív húros hangszert. Guzlicának nevezte, de magyar szerszám lehetett, jóval később alföldi parasztházakban találkoztam hasonlókkal. Ezzel kísérte magát, ha szerb és magyar parasztdalokat énekelt, néha vendégei kívánságára századeleji operettekből is, mentségére szolgáljon, hogy ilyenkor vidám irónia színezte a hangját.”
Az időrendben következő réteget a 18. században letelepített, és létszámban fokozatosan a rácok fölé kerekedő svábok zenéje jelenti. „Ó citera, szerelmes sváb szabólegények hangszere, míly kedvesek együgyű hangjaid” – sóhajt föl az Élet című lap újságírója 1913-ban, a Tabán kiskocsmáiról cikkezve.2 Másvalaki „Bagyikné korcsmájának jódlizó braunhaxlerei”-re (azaz budai svábokra) emlékezik3. Nyitott kérdés persze, hogy mit hoztak magukkal a betelepülők és mit vettek át „őshazájukból” a későbbi századokban. Annyi azonban joggal feltételezhető, hogy a svábok jelenléte nagyban elősegítette a későbbi, Bécs irányából érkező divatok, így például a sramli meghonosodását.
Feltehetően a német nyelvhez kötődő hagyományokról kapunk hírt Nagy Ignác 1845-ös regényéből, a Magyar titkokból.4 A kocsmákat sorra járva, vagy egy-egy helyhez szerződötten5 „Naturzängerek énekeltek, kik azért neveztettek így, mivel rendkívül természetes hangokon jobbadán csak az egyszerű meztelen természetet dicsőítik kedélyes dalaikban, mindent a maga természetes hangján nevezvén meg.” Azt is tőle tudjuk, hogy egy híres kiskocsmában hárfáslány „gyönyörködtette trágár dalokkal a sörözőket.” Hárfást említ a hatvan évvel később, 1908-ban megjelent Utazás Pestről Budapestre című könyv szerzője, Ágay Adolf is: a Rácfürdőnél „kancsal, apró szemű, duzzadt képű, ömleteg némber ült, aki szünet nélkül tépegette az ölébe hanyatlott hárfát, fogatlan szájának hamiskás mosolygásával énekelvén egy dalt, melyet – hatvan éve hallottam utoljára – de el nem felejthetek.” Ágay a hárfásnő két dalának is közli német nyelvű szövegét. A második egy ballada:6 „A ritter [...] megszökteti a klastromból kedvesét, az apácát. A szökevényt utolérik. A sápadt lovag, hölgye védelmében elesik, az apácát pedig befalazzák. Minden héten hallottam ezt a románcot, s a boldogtalan szerelmesek sorsán mindannyiszor megindultam” – emlékezik Ágay.7
Hogy hogyan alakul ki a kívülálló szemében a hely egy-egy elvont típusfigurája, azt jól példázza a Literatúra egy 1934-es cikke,8 amely egymás után közli Nagy Ignác 1845-ös és Ágay Adolf 1908-as fent idézett szövegrészleteit, és a bennük említett hárfásokat a legcsekélyebb kételkedés nélkül azonosítja egymással, nyugtázván az idő múlását: lám „»ömleteg némberré« csúnyult az egykori víg hárfáslány.” Ha hozzávesszük ehhez Zórád Ernőnek, a Tabán festőjének néhány évtizeddel későbbről származó hasonló emlékét – „mint ingázó ivó, egy bánatos szőke nőre emlékszem, ő hárfázott, egyedül és vakon” – akkor lelki szemeink előtt egy immár hozzávetőleg százhúsz éves hárfás asszony jelenik meg. Irreális kép, benne mégis mélyebb realitás, egy hosszú életű hagyomány tükröződik. Igaz, nem egészen folyamatos hagyomány: Ágay közli, hogy miután előkelő hellyé alakították a Rácfürdőt, eltűnt a hárfás, és helyét „Keszely Jóska karmester úr személyes vezénylete alatt a közkedveltségű dunafarmosi nemzeti zenekar” foglalta el.
Citerás az ALBECKER vendéglőben
A 18-19. század fordulójára vonatkoztatható az az újságcikk,9 amely szerint a Hét Választó Fejedelem fogadóban „farsangidőn csimpolyások reszelték a talpalávalót a népnek, míg a belsőbb termekben a gazdag polgárifjúság finomkodott kóborló bécsi muzikmeiszterek dallamaira.” Egy magasabb súlycsoportba tartozó „bécsi muzikmeiszter”, bizonyos Beethoven 1807-ben személyesen is tiszteletét tette a Hét Választó Fejedelemben (legalábbis nagyon valószínű), és a fogadó vendégei között szerepelt Berzsenyi Dániel is, 1810-ben. Szemere Pál így számol be egy Kazinczynak írott levelében a Berzsenyivel töltött időről: „Literátori beszélgetésünket eggy violint-játszó német szakasztotta félbe, a’ ki az ebéd mellé egy néhány nótákat húzott. Éppen arra emlékeztettem Berzsenyit, hogy Virágot jó lenne meglátogatni, minthogy nem messze lakik, midőn Berzsenyi a német muzsikussal meg nem elégedve azt kérdé tőlünk: Itt van-e most Bihari? Ugyan hol lehetne megkapnunk? – Azt estve megkaphatjuk, ha tetszik. Most ebéd után Virágot látogassuk meg. – S hol szokott Bihari muzsikálni?...”10 Mit tudott ez a muzsikus, aki ebben a pillanatban láthatóan jobban izgatta Berzsenyi képzeletét, mint a tabáni „szent öreg”, Virág Benedek meglátogatása?
.............................................................Tabáni vasárnapBihari János11 az ekkor már virágkorát élő magyar nemzeti tánczene, a verbunkos ünnepelt cigányhegedűse volt, mely stílus tárgyalásával a tabáni szórakoztató zene egy újabb rétegéhez érkeztünk. A verbunkos, mint azt neve is mutatja, a 18. század elején felállított állandó közös hadsereg utánpótlásához szervezett toborzó-mulatságokkal összekapcsolódva alakult ki a 18. század vége felé. Sokféle hagyomány érlelődött össze benne: a korábbi század közép-európai tánczenéje, a magyar népzene elemei (a kanásztánc és a népi hangszeres zene elemei), a kuruc-korból eredeztethető, török hatást is sejtető Rákóczi-nóta népes dallamcsaládja, és az új, bécsi klasszikus műzene. Ezt a muzsikát érezte az ekkoriban föllángoló nemzeti öntudat a leginkább sajátjának, és a külföld szemében is sokáig ez jelentette „a” magyar zenét.
A verbunkos előadóiként jelennek meg a szórakoztató zene színpadán a cigányok, akiknek zenei tevékenységéről addig csak szórványos említések szóltak. Térnyerésük egyik vélhető oka, hogy a szórakoztató zenészség hagyományosan lenézett foglalkozásnak számított, mint a vájogvetés vagy a kolompárság (ezek sorában persze a legmagasabb rangot viselte). A verbunkos-stílus és a 19. század közepére belőle kifejlődő népies műdal, mely a cigánybandák repertoárjának gerincét képezte a 20. században is, olyanyira összekapcsolódott a cigányzenészekkel, hogy többen (köztük még Liszt Ferenc is) cigány „találmánynak” vélték. Pedig a cigányok világszerte annak a népnek a saját zenéjét játszák, amely befogadta őket.
Játékukat vonzóvá teszi az általában apáról fiúra öröklődő mesterségbeli tudás, a rögtönzésszerűen szabad előadásmód, mellyel a gyengébb darabokat is tetszetőssé teszik, és a közönség hangulatának, igényeinek figyelmes követése. Egy banda jellemzően két hegedűből, cimbalomból és nagybőgőből áll, és rendesen klarinéttal, brácsával, csellóval egészülhet ki.
A cigányzene volt a tabáni kocsmaéletet a 20. században is meghatározó két irányzat egyike. A másik, ismét újabb réteget jelentő irányzat feltehetően az 1896-os Világkiállításon jelent meg Budapesten,12 és rövidesen meghódította a Tabánt, túlsúlyra jutva a cigányzene mellett. „Feltalálója” és névadója Johann Schrammel13 bécsi katonazenész volt. 1877-ben alapította meg híres együttesét, melyben két hegedű mellett klarinét és gitár, majd harmonika is szerepelt, és amely számára számos dalt és keringőt komponált. A sramliegyüttes a tabánban jellemzően egy vagy két hegedűből, hagyományos vagy kétnyakú gitárból (a második nyak basszushúrokat tartott) és harmonikából állt. A hegedűt citera is helyettesíthette.
Hegedűszó mellett az ALBECKER-ben
Mi muzsikus lelkek,mi bohém fiúk......Kaszás Attila énekel
Végig a tabáni estéken a parányi ablakok majd minden házban világosak. Mindegyik korcsma, és majd mindenikben zenélnek. A hegy lábánál még cigányok zenélnek, de a hegynek fölfelé már a schrammel lesz az úr.” – szól a megfigyelés 1925-ből.14 Az ilyenfajta megoszlásnak nem nehéz magyarázatát adni. A domboldal „bohém tabánjának” falusias környezetébe kerül a kisebb presztizsű sramli. Előadói gyakran amatőr-félamatőr zenészek (szemben a cigánybandák hivatásos tagjaival). Gerstl Ferenc vendéglőjébe minden szombat este „eljött citerájával a görög utcai hentes, gitárjával az aranykakas utcai grájzleros, harmonikájával a szarvas-téri pékmester”, és „megalakult a »srammlizenekar«. Gersli bácsi pajkos stancnikat énekelt idegen füleknek érthetetlen budai sváb dialektusban.”15 Nem volt ritka a kottából való játék sem: „Egy harmonikás, egy gitáros és két hegedűs játszik. Orfeuszt. [...] a tabáni schrammel szinte átszellemülten játsza Offenbach örökszép melódiáját. Mélyen ráhajolnak a zenészek az asztalra, ahová a kottalapokat terítették, és ügyelnek, nehogy egyetlen hangot is elhibázzanak.”16 Vagy másutt: „Mindenki hallott már harmonikát. A nyekergő szerszám a tabáni muzsikus kezében azonban valóságos orgona. Nagyszerű ez az orgonás, pápaszemes és kottából játszik, még pedig olyan professzoros elmélyedéssel, mintha [...] a zeneakadémia nagytermében játszana.”17 A cigányoktól idegen volt az így folytatott zenélés, amely elveszi a vendégekkel tartott közvetlen kontaktus lehetőségét, ezért kottát legföljebb csak a betanuláskor használtak (ha épp nem „fül után” tanultak). A sramlisok még utcai kalapozásra is vetemedtek18 – zenész cigányokról ez is nehezen volna elképzelhető.
A nagyobb presztizsű cigányzene a Duna felé eső városiasabb részbe, az „elit Tabánba” kerül. A Magyar Cigányzenészek Lapja a 20-as, 30-as évek fordulóján megjelent számainak utolsó oldalán közli a legrangosabb cigányzenés vendéglők listáját. A Tabán majd ötven vendéglátóhelyéből ezeken a listákon csupán három szerepel: a Cziegler, a Kakuk és a Várkert kioszk. Az utóbbiban mások között Bertók Vili prímás játékát hallhatjuk – de egészen másféle zenét is: „A postások zenekara az emelvényen Rip van Winkle dallamait játszotta, hogy mindenki elandalodott egy percre a Várkert kioszkban, a vanília fagylalt édesebb lett az asztalkákon, és az ostya lágyan mállott szét a szájakban, mint tegnapi szerelmi emlék.” – írja Krúdy,19 az eddig megismert Tabántól eléggé idegen világról adva hírt.
A Cziegler és a Kakuk (Rácz Pali illetve Budai Gyuszi prímásokkal) a Tabán legfiatalabb vendéglői közé tartoztak, 1924-ben illetve 1926-ban nyíltak – korábban sramlit játszó kocsmák helyén (a Cziegler a már említett Gerstl utóda). Mi lehet e váltás magyarázata? A választ a Kakuk magyaros bútorzata, a mestergerendáról lógó kukoricacsövek, a külföldi hírességek neveitől duzzadó vendégkönyv és az előtte parkoló autók adják meg: a cigányzene itt kezdi elfoglalni a helyét az idegenforgalom számára berendezett kirakatban.
A Tabán peremén álló Cziegler túléli a Nagy Bontást: 1937-ben már divatos szórakozóhely, esténként Kalmár Tibor énekel itt magyarnótákat – olyan új típusú zeneszerző ő, aki nemcsak nótákat ír, hanem sanzonokat, kuplékat, slágereket is komponál a kabarészínpad számára, melyeket részben maga ad elő.
Ám maradtak azért cigányzenés vendéglők a „meghitt” fajtából is. A Tabán jellegzetes figurája volt Poldi bácsi Mélypincéjének banda nélkül, egymagában hegedülő Jocó cigánya, aki úgy nézett ki „mint valami mesebeli törpe, de olyan gömbölyű kövér volt, hogy reá elmondhatta akárki: széle-hossza egy.”20 Jocó, azaz Kovács Jóska negyven évet töltött a Tabánban. Fiatalabb korában bandája is volt, erdélyi fürdőhelyeken, Párizsban, Londonban, Berlinben járt, játékáért hála-oklevelet is kapott a német császári udvartól. Aztán megöregedett, visszahúzódott a Tabánba. Arról volt nevezetes, hogy inkább játszott íróknak-művészeknek ingyen, mint bárki másnak pénzért. Játékát jól ismerhette a Mélypince törzsvendége, Krúdy Gyula, aki azonban másféle zenészt is hallgatott itt, ahogy egy visszaemlékezésben olvassuk: „Volt a Poldi bácsinak egy roppant érdekes lánya, lehetett úgy 18-20 év között. Formás, egészséges zsidólány volt, szépen gitározott és odaállt rendesen Krúdy asztala mellé s halkan, szordínósan régi avasi nótákat pengetett. [...] Ma már, amit [Krúdy] írt, közkincs. De az a hangulat, amit a Mélypince odván, a Poldi bácsi lányának pengető gitárja mellett hallottam, az volt az igazi Krúdy muzsika, a Krúdy-költészet méltó kísérőzenéje.”21 Arról egyelőre nincs tudomásunk, miféle muzsika szólt ezen a gitáron.
Cigányzenés helyek voltak az Alsó-Avar, a Vén Szederfa, illetve a Hét Választó Fejedelem utódja, a Háromcsőrű Kacsa is.
A cigány- és sramliegyüttesek repertoárja alkalmasint egymásba folyhatott. Két újságcikk22 is beszámol egy tabáni sramli-trióról, amelyben egy „kis púpos gitáros” játszott, aki énekelt is – magyarnótákat.
Később másféle repertoár-átvételre is találunk példát. A Magyar Cigányzenészek Lapja a 20-as évek végén megtelik a jazz „támadására” adott kétségbeesett reakciókkal. A jazznek akár rendeleti úton történő visszaszorítását követelő cigányzenészek a nemzeti szellem védelmére hivatkoznak, és arra, hogy a feketék vad zenéje idegen a magyar ember érzésvilágától. A következő beszámoló azonban leleplezi a háborgás valódi okát – a biztos megélhetés féltését: „A Hadnagy utca egyik kiskocsmájának zárt kapuján muzsika szűrődik át. De nem »sramli«. Cigányok próbálnak benne és jazzt játszanak énekszó mellett. Hiába idézik a múltat a copfos tetejű házak és macskaköves utcák; egy-egy árulkodó jele mégis felbukkan annak, hogy 1933-ban vagyunk.”23
„A tabáni muzsikus valami egészen külön spécies.” – írja egy újságcikk24 még 1925-ben, nem sejtve, hogy ez a „spécies” már a veszélyeztetett fajok között szerepel. 1933 – még hallani a kiszűrődő zene szélsodorta, távoli cincogását, a Tabáni utcák jellemző hangtüneményét, amely, ahogy távolodunk, beleolvad a nagyváros zajába. Hogy aztán egy napon már ne tudjuk belőle kiszűrni többé
2009. március 17., kedd
EGY SZÉGYENNEL KEVESEBB..AVAGY AZ IGAZSÁG POLDI BÁ' KÖRÜL
kassius fotomix
Minden álom egyszer véget ér.. (044*)a zongoránál Zórád Ernő
Mikor egy nemrég előkerült,porlepte családi album fellelése kapcsán nekilendültem ennek a blognak,még nem sejtettem,hogy kiapadhatatlan témára leltem.
Az elsárgult színét vesztett fényképekről egy teljesen új világ tárult elém, anyám, nagyapám és a többi családtag,rokon eddig teljesen ismeretlen, titokzatos világa, élete az élő és lebontott Tabánban .
Ugyanis én 13 évi házasság és egy világháború után születtem 1946-ban,miután előző évben apám vonatszerelvényét a sztálini kegy behajózás előtt visszafordította a constanca-i kikötő-ben.
Az albummal kitárult egy kapu,hogy betekinthessek. A Czakó utcai iskola ,ahová anyám elemibe járt,a polgári iskola a Fehér sas téren,meg a Dávid Károly és Fia Dobozgyár,ahol nyaranta a családi kasszához hozzájárulandó dolgozott.Midőn adatok után kutatva az internet ajtaját is kinyitottam ,egyszerűen rámömlött a Tabán .
Különösen az ilyen sorok töltöttek el gyönyörűségge(Egy nő a kocsmában,Saly Noémi írása,részlet):
„Hiszen micsoda méltóság kellhetett ahhoz, hogy az ember éjszakának évadján felzörgesse az öreg Krausz Poldit, a budai Tabán legnagyobb tekintélyű kocsmárosát! Hogyan kellett tudni vállalni az ivás halaszthatatlan szükségét és legyűrhetetlen kényszerét! És Poldi bácsi ugyancsak méltóságteljesen fölkelt két komor vendége kedvéért, hosszú alsógatyájának bokamadzagját méltóságteljesen húzva maga mögött a földön, és leballagott nyolcvan nyaktörő lépcsőfokon a hegy hűs méhébe, látom, amint valami beavatás szerpapjaként cammog fölfelé a mocskos, penészes palackokkal, szuszogva, dörmögve leteszi a kis, zömök borospoharakat az asztalra, csönd van, finoman koppan a pohár, csurran a bor, Ady Endre és Krúdy Gyula – gondolom – nem koccint, csak összebólint, aztán majd valahogy kireggeledik, élet lesz, a Duna hűvös párái, vontatóhajók kőszénfüstje, vadgesztenyék óvó tenyere az iskolába igyekvő gyerekek kobakja fölött, kofák pakolódnak a Döbrentei téri piac ponyvái közt, a Rudas fürdő drabális masszőrje lepedőt cserél a nedves fapadon….
A Tabánt 1933-ban eldózerolták a föld színéről, Krúdy halálát mindenesetre meg kellett várni hozzá, nagy szégyen, hogy nem tudni, Poldi bácsival mi lett, kocsmák, leanderes, ecetfás kocsmák rogytak térdre a csákányok előtt, egyetlen eperfa áll a szánkózódomb közepén, szerintem az se kocsmaudvarból maradt….”
A leánderes,ecetfás udvarokról van némi fogalmam,a józsefvárosi Thék Endre utcában nőttem fel,ahol az udvaron-ahogy azt Presser megénekelte-csak ecetfa nőtt a poroló mellett,s a kapu alatt a tiltó táblára fittyet hányva tekerte verklijét a betérő kíntornás,várva a gangról lehulló aprópénzt.
Apám ,eredeti és becsületes mesterségét tekintve hentes és mészáros,aki ha rápillantott az utca túloldalán 1951-ben végleg bezárt üzletére , a Nagytemplom utcai talponállóban fojtotta bánatát egy-két nagyfröccsbe, néhány pillanatra felejtve , hogy húsz éves sikeres szakmai pályafutás után a korszellemnek megfelelve kénytelen-kelletlen átképezte magát vasesztergályos-nak.Nem is hívta a Kádár-rendszert,csak mocsokráciának.
Saly Noémi elbeszélését olvasva megütotte fulem a mondatfoszlány:”nagy szégyen,hogy nem tudni,Poldi bácsival mi lett”.
Nem addig van az! Hiszen már József Attila is kifakadt a kartotékadatok túlburján-zása miatt.(Ki hinné,hogy ő is ebben a korban élt,akár választhatta volna a Mélypincét a Japán kávéház helyett).Lehetetlen,hogy ne legyen adat a derék kocsmáros sorsáról ebben a világban,ahol mindenki figyel és megfigyelt egyben..
De kezdjük az elején.Poldi bácsi ,azaz Krausz Lipót egy közeli kis faluból Zsámbékról származott,ahol ősei sokadíziglen visszamenőleg korcsmárosok voltak. Evidens,hogy hivatásnak ő is ezt a nehéz pályát választotta. Mert nehéz pálya ez nagyon.
A pincér naponta több kilométert lohol,olykor tányérok hadát egyensúlyozva ,könnyed léptekkel sasszézik viszeres lábaival a vendéghad között,ceruzával a füle mellett oszt -szoroz fejben,fejet biccent a spiccesen távozó uraknak , kisztihandot lehelve a hölgyek felé. Ferenc nagybátyám , aki pincér volt a híres-hirhedt Fehér Ökörben, tudna erről mesélni. Ebben csak az akadályozza meg, hogy miután egy gyermektelen házasságot felrúgva elvált és feleségül vette egyik vendégét-aki megajándékozta a régen óhajtott gyermekkel-a megfeszített munkába már negyven éve viszonylag fiatalon belehalt.
Poldi bácsi számolt a kockázattal és döntött. Feljött a nagyvárosba és kibérelte a Mélypincét,harmincvalahány évesen. Pofon egyszerű ,de eredményes stratégiát dolgozott ki az üzlet fellendítésére. Tálalj egyszerű,házias étkeket, amit magad is szívesen eszel otthon. Az adag legyen bőséges, nem baj , ha a bécsi szelet lelóg a tányérról.Tegyél az asztalra jóféle búfelejtő borocskát, ami könnyű, itatja magát,de nem üti ki a vendéget,mert akkor ki fog fizetni? Add mindezt a környéken a legolcsóbban, hátha híre megy. A rezsiköltségeket úgy csökkentheted, ha nem alkalmazol szakácsot, pincért, hanem családi vállalkozásként üzemelsz. Mindehhez kitartó szorgalom, napi mókuskerék robot, a kis vendég és a sűrű fillér megbecsülése járuljon és a siker nem maradhat el.
Az ötlet fényesen bevált. A Mélypincének híre ment Pesten és Budán. Írók,költők, híres és névtelen bohémek lepték el a pár asztalnyi vendégteret, elvegyülve a helybéli iparosokkal, hogy részesei legyenek a Leni néni nyújtotta kulináris örö-
moknek. Poldi bácsi , azaz ekkor még csak Poldi a szomszéd papírkereskedésben beszerzett egy üres bőrkötésű (bár Márai szerint egyszerű viszosvászon volt az a bőr)mappát és kinevezte Vendégkönyvnek.
Dedikálók többek között:
Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Szerb Antal, Márai Sándor ,Várkonyi Titusz,Székely Mihály,Szép Ernő,Bóka László,Kálnay László,Hargitay István,Varannay Aurél,Kellér Andor.
Szép Ernő ezt írta a könyvbe:”A derék Krausz Poldi,olyan magyar mint Toldi.”
Székely Mihály:”Rám mindig számÍthat,mint igaz jó barátjára,a legmélyebb pincehangoktól a legmagasabb női szopránig.”
A Krausz család eközben fölnevelt két lányt és három fiút.Az egyik lányról Dutka Ákos így ír:
“„Volt Poldi bácsinak egy roppant érdekes lánya,lehetett 18-20 év között. Formás ,egészséges zsidólány volt,szépen gitározott ,odaállt rendesen Krúdy asztala mellé s halkan,szordínósan régi avasi nótákat pengetett.
Béla nevű fiúk 2002-ben állíiólag még élt( 92 évesen )New Yorkban.
A harmincas évek felé egyre gyakrabban merült fel a Tabán lebontásának réme. Tulajdonképpen már az első világháború előtt megindult a városrész lebontása, de a csákányok háború meg a pénzhiány miatt hosszú időre leálltak.
1930 körül írja Márai Sándor:
„Tabán már évek óta jórészt abból él, hogy lebontják; mint az üzlet, amely állandóan és visszavonhatatlanul végkiárusítást hirdet. Tabánt sem azért keresik fel a pesti látogatók, mert van, hanem, mert évek óta az a híre, hogy megszűnik.”
Aztán az események felgyorsultak. Világválság ide-vagy oda,kezdett komolyra fordulni a dolog. Az ottlakók hiába reménykedtek,hogy a fővárosnak nincs elég pénze a bontás-hoz kubikusokat vásárolni. A bontás szaga már a levegőben volt. Sorra kapták meg a lakók a kiköltözési ukázt,házak omlottak le máról holnapra,beállt az ostromállapot.
Poldi bácsi letette a pincérkötényt, hóna alá vette az immár elhíresült vendégkönyvet és felballagott a hivatalba,hogy érveivel és bizonyítékaival állítsa meg a múlt lerombolását. Ám hiába volt a könyörgés, a határozatot kegyetlenül végrehajtották: 1933. október másodikán éjfélkor bezárt a bolt, s két hét múlva már semmi sem mutatta, mi állt itt hajdanán.
Poldi bá új kocsmát nyitott az Izabella téren a Magyar Színház mellett, de ez már csak 3 évig állt fenn. Néhány híve még ide is követte. A vendégkönyvbe újabb beírások kerültek.
„A Tabánt le lehetett bontani ,de Poldi bácsi örökkévaló”-írta a könyvbe Bóka László.
Aztán végleg közbeszólt a politika,bejöttek a zsidótörvények,végül beköszöntött a nyilas hatalomátvétel.
Poldi bácsi mégsem elsősorban magára gondolt.
Márai Sándor írja a Föld,Föld!-ben,hogy az öreg a vendégkönyvet az 1944-es német megszállás után felvitte hozzá,hogy őrizze meg,ha netán őt deportálnák származása miatt.
”Krausz Poldi életének,a tabáni korcsmáros szerényszegény,mindig derűs,dörmögő bormérő életének ez az album volt a remekműve. Most a pusztulás küszöbén ezt akarta megmenteni.”
Márai nem fogadhatta el,nem vállalhatta a megőrzés felelősségét,mert magát sem érezte biztonságban. Később úgy tudta, a könyv elpusztult a háborúban Krausz Poldival együtt. De tévedett,mindketten megmenekültek.
Kelecsényi László így ír erről Márait idézve:
„A vasárnapon, amely 1944. március 18-át követte, a kora délutáni órákban csöngettek budai lakásom ajtaján. Krausz Poldi állott az ajtóban, hóna alatt újságpapírba csomagolt albumot szorongatott. (…) Kis termetű, meghajlott hátú, tömött harcsabajszos, zömök emberke volt, kisalföldi ízes magyarsággal beszélt. (…) Reszketett a keze, amikor átnyújtotta az albumot, élete művét, egyetlen kincsét. A viaszosvászonba (!) kötött albumba írók, újságírók, művészek, éjszakai emberek, a budapesti szellemvilág lézengő ritterjei írtak néha tréfás, néha komoly emléksorokat. A betű és a hontalanság vándorlegényei, ez a minden politikai, vallási szektánál hűségesebben összetartó társaság, ezek voltak a Mély Pince, Poldi kliensei.” (Márai Sándor: Föld! Föld! Akadémiai és Helikon, 1991, 292. p.)
Márai, aki saját bizonytalan helyzete miatt nem vállalta az emlékkönyv megőrzését, emlékezésében azt sejteti, hogy Krausz Poldi is és a kötet is elpusztult a világégés végóráiban. Szerencsére Poldi túlélte az újlaki téglagyárat(!), túlélte a lengyelországi megsemmisítő tábort(!), és a vendégkönyv is megvan (jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában).
Csordás Lajos írja ,hogy megtalálta a derék kocsmáros unokáját,Kürti Györgyöt,aki elmesélte nagyapja további sorsát.
“Krausz Poldi és felesége a háború nehéz napjait lányuknál, a József körúton , majd Zuglóban, a Kerékgyártó utcában , végül egy Hungária körúti lakásban vészelte át, köszönhetően az üldözöttekkel szolidáris embereknek.Szövetség utcai lakásukat kifosztották, ”Poldi mama” 1945-ben meghalt. Férje még tizenegy évig élt, 1956 őszén 86 éves korában távozott.Unokája ,Kürti György a vég előtt meglátogatta a kórházban.Egy üveg bor volt az öreg kívánsága,mint annak idején Krúdynak , amikor még ő ment az íróhoz beteglátogatóba.”
Egy szégyennel kevesebb tehát,kedves Noémi,és ez így van rendjén.Örömmel töltött el(bár gyanítom ,hogy azóta szintén tudja) Poldi bácsi sorsának kiderítése,az érdem azonban nem az enyém,én csak összeférceltem és közzéteszem az eddig csak kevesek által ismert adatokat . Most már csak egy bökkenő van a dologban ,hogyan bujkál-hatott az idős Krausz házaspár a nyilas időkben egy Hungária körúti lakásban , miközben a másik vélemény szerint egy lengyel koncentrációs tabor lakója volt?
De én ezt a szakemberekre hagyom. Remélem , egyszer ez is kiderül.
Utóirat:
Köszönet a két szakembernek Poldi bá sorsa kiderítéséért, egyben elnézést kérve a sűrű ollózásért.Egy amatőrnek ez talán megbocsájtható
Kaszás Ferenc
Minden álom egyszer véget ér.. (044*)a zongoránál Zórád Ernő
Mikor egy nemrég előkerült,porlepte családi album fellelése kapcsán nekilendültem ennek a blognak,még nem sejtettem,hogy kiapadhatatlan témára leltem.
Az elsárgult színét vesztett fényképekről egy teljesen új világ tárult elém, anyám, nagyapám és a többi családtag,rokon eddig teljesen ismeretlen, titokzatos világa, élete az élő és lebontott Tabánban .
Ugyanis én 13 évi házasság és egy világháború után születtem 1946-ban,miután előző évben apám vonatszerelvényét a sztálini kegy behajózás előtt visszafordította a constanca-i kikötő-ben.
Az albummal kitárult egy kapu,hogy betekinthessek. A Czakó utcai iskola ,ahová anyám elemibe járt,a polgári iskola a Fehér sas téren,meg a Dávid Károly és Fia Dobozgyár,ahol nyaranta a családi kasszához hozzájárulandó dolgozott.Midőn adatok után kutatva az internet ajtaját is kinyitottam ,egyszerűen rámömlött a Tabán .
Különösen az ilyen sorok töltöttek el gyönyörűségge(Egy nő a kocsmában,Saly Noémi írása,részlet):
„Hiszen micsoda méltóság kellhetett ahhoz, hogy az ember éjszakának évadján felzörgesse az öreg Krausz Poldit, a budai Tabán legnagyobb tekintélyű kocsmárosát! Hogyan kellett tudni vállalni az ivás halaszthatatlan szükségét és legyűrhetetlen kényszerét! És Poldi bácsi ugyancsak méltóságteljesen fölkelt két komor vendége kedvéért, hosszú alsógatyájának bokamadzagját méltóságteljesen húzva maga mögött a földön, és leballagott nyolcvan nyaktörő lépcsőfokon a hegy hűs méhébe, látom, amint valami beavatás szerpapjaként cammog fölfelé a mocskos, penészes palackokkal, szuszogva, dörmögve leteszi a kis, zömök borospoharakat az asztalra, csönd van, finoman koppan a pohár, csurran a bor, Ady Endre és Krúdy Gyula – gondolom – nem koccint, csak összebólint, aztán majd valahogy kireggeledik, élet lesz, a Duna hűvös párái, vontatóhajók kőszénfüstje, vadgesztenyék óvó tenyere az iskolába igyekvő gyerekek kobakja fölött, kofák pakolódnak a Döbrentei téri piac ponyvái közt, a Rudas fürdő drabális masszőrje lepedőt cserél a nedves fapadon….
A Tabánt 1933-ban eldózerolták a föld színéről, Krúdy halálát mindenesetre meg kellett várni hozzá, nagy szégyen, hogy nem tudni, Poldi bácsival mi lett, kocsmák, leanderes, ecetfás kocsmák rogytak térdre a csákányok előtt, egyetlen eperfa áll a szánkózódomb közepén, szerintem az se kocsmaudvarból maradt….”
A leánderes,ecetfás udvarokról van némi fogalmam,a józsefvárosi Thék Endre utcában nőttem fel,ahol az udvaron-ahogy azt Presser megénekelte-csak ecetfa nőtt a poroló mellett,s a kapu alatt a tiltó táblára fittyet hányva tekerte verklijét a betérő kíntornás,várva a gangról lehulló aprópénzt.
Apám ,eredeti és becsületes mesterségét tekintve hentes és mészáros,aki ha rápillantott az utca túloldalán 1951-ben végleg bezárt üzletére , a Nagytemplom utcai talponállóban fojtotta bánatát egy-két nagyfröccsbe, néhány pillanatra felejtve , hogy húsz éves sikeres szakmai pályafutás után a korszellemnek megfelelve kénytelen-kelletlen átképezte magát vasesztergályos-nak.Nem is hívta a Kádár-rendszert,csak mocsokráciának.
Saly Noémi elbeszélését olvasva megütotte fulem a mondatfoszlány:”nagy szégyen,hogy nem tudni,Poldi bácsival mi lett”.
Nem addig van az! Hiszen már József Attila is kifakadt a kartotékadatok túlburján-zása miatt.(Ki hinné,hogy ő is ebben a korban élt,akár választhatta volna a Mélypincét a Japán kávéház helyett).Lehetetlen,hogy ne legyen adat a derék kocsmáros sorsáról ebben a világban,ahol mindenki figyel és megfigyelt egyben..
De kezdjük az elején.Poldi bácsi ,azaz Krausz Lipót egy közeli kis faluból Zsámbékról származott,ahol ősei sokadíziglen visszamenőleg korcsmárosok voltak. Evidens,hogy hivatásnak ő is ezt a nehéz pályát választotta. Mert nehéz pálya ez nagyon.
A pincér naponta több kilométert lohol,olykor tányérok hadát egyensúlyozva ,könnyed léptekkel sasszézik viszeres lábaival a vendéghad között,ceruzával a füle mellett oszt -szoroz fejben,fejet biccent a spiccesen távozó uraknak , kisztihandot lehelve a hölgyek felé. Ferenc nagybátyám , aki pincér volt a híres-hirhedt Fehér Ökörben, tudna erről mesélni. Ebben csak az akadályozza meg, hogy miután egy gyermektelen házasságot felrúgva elvált és feleségül vette egyik vendégét-aki megajándékozta a régen óhajtott gyermekkel-a megfeszített munkába már negyven éve viszonylag fiatalon belehalt.
Poldi bácsi számolt a kockázattal és döntött. Feljött a nagyvárosba és kibérelte a Mélypincét,harmincvalahány évesen. Pofon egyszerű ,de eredményes stratégiát dolgozott ki az üzlet fellendítésére. Tálalj egyszerű,házias étkeket, amit magad is szívesen eszel otthon. Az adag legyen bőséges, nem baj , ha a bécsi szelet lelóg a tányérról.Tegyél az asztalra jóféle búfelejtő borocskát, ami könnyű, itatja magát,de nem üti ki a vendéget,mert akkor ki fog fizetni? Add mindezt a környéken a legolcsóbban, hátha híre megy. A rezsiköltségeket úgy csökkentheted, ha nem alkalmazol szakácsot, pincért, hanem családi vállalkozásként üzemelsz. Mindehhez kitartó szorgalom, napi mókuskerék robot, a kis vendég és a sűrű fillér megbecsülése járuljon és a siker nem maradhat el.
Az ötlet fényesen bevált. A Mélypincének híre ment Pesten és Budán. Írók,költők, híres és névtelen bohémek lepték el a pár asztalnyi vendégteret, elvegyülve a helybéli iparosokkal, hogy részesei legyenek a Leni néni nyújtotta kulináris örö-
moknek. Poldi bácsi , azaz ekkor még csak Poldi a szomszéd papírkereskedésben beszerzett egy üres bőrkötésű (bár Márai szerint egyszerű viszosvászon volt az a bőr)mappát és kinevezte Vendégkönyvnek.
Dedikálók többek között:
Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Szerb Antal, Márai Sándor ,Várkonyi Titusz,Székely Mihály,Szép Ernő,Bóka László,Kálnay László,Hargitay István,Varannay Aurél,Kellér Andor.
Szép Ernő ezt írta a könyvbe:”A derék Krausz Poldi,olyan magyar mint Toldi.”
Székely Mihály:”Rám mindig számÍthat,mint igaz jó barátjára,a legmélyebb pincehangoktól a legmagasabb női szopránig.”
A Krausz család eközben fölnevelt két lányt és három fiút.Az egyik lányról Dutka Ákos így ír:
“„Volt Poldi bácsinak egy roppant érdekes lánya,lehetett 18-20 év között. Formás ,egészséges zsidólány volt,szépen gitározott ,odaállt rendesen Krúdy asztala mellé s halkan,szordínósan régi avasi nótákat pengetett.
Béla nevű fiúk 2002-ben állíiólag még élt( 92 évesen )New Yorkban.
A harmincas évek felé egyre gyakrabban merült fel a Tabán lebontásának réme. Tulajdonképpen már az első világháború előtt megindult a városrész lebontása, de a csákányok háború meg a pénzhiány miatt hosszú időre leálltak.
1930 körül írja Márai Sándor:
„Tabán már évek óta jórészt abból él, hogy lebontják; mint az üzlet, amely állandóan és visszavonhatatlanul végkiárusítást hirdet. Tabánt sem azért keresik fel a pesti látogatók, mert van, hanem, mert évek óta az a híre, hogy megszűnik.”
Aztán az események felgyorsultak. Világválság ide-vagy oda,kezdett komolyra fordulni a dolog. Az ottlakók hiába reménykedtek,hogy a fővárosnak nincs elég pénze a bontás-hoz kubikusokat vásárolni. A bontás szaga már a levegőben volt. Sorra kapták meg a lakók a kiköltözési ukázt,házak omlottak le máról holnapra,beállt az ostromállapot.
Poldi bácsi letette a pincérkötényt, hóna alá vette az immár elhíresült vendégkönyvet és felballagott a hivatalba,hogy érveivel és bizonyítékaival állítsa meg a múlt lerombolását. Ám hiába volt a könyörgés, a határozatot kegyetlenül végrehajtották: 1933. október másodikán éjfélkor bezárt a bolt, s két hét múlva már semmi sem mutatta, mi állt itt hajdanán.
Poldi bá új kocsmát nyitott az Izabella téren a Magyar Színház mellett, de ez már csak 3 évig állt fenn. Néhány híve még ide is követte. A vendégkönyvbe újabb beírások kerültek.
„A Tabánt le lehetett bontani ,de Poldi bácsi örökkévaló”-írta a könyvbe Bóka László.
Aztán végleg közbeszólt a politika,bejöttek a zsidótörvények,végül beköszöntött a nyilas hatalomátvétel.
Poldi bácsi mégsem elsősorban magára gondolt.
Márai Sándor írja a Föld,Föld!-ben,hogy az öreg a vendégkönyvet az 1944-es német megszállás után felvitte hozzá,hogy őrizze meg,ha netán őt deportálnák származása miatt.
”Krausz Poldi életének,a tabáni korcsmáros szerényszegény,mindig derűs,dörmögő bormérő életének ez az album volt a remekműve. Most a pusztulás küszöbén ezt akarta megmenteni.”
Márai nem fogadhatta el,nem vállalhatta a megőrzés felelősségét,mert magát sem érezte biztonságban. Később úgy tudta, a könyv elpusztult a háborúban Krausz Poldival együtt. De tévedett,mindketten megmenekültek.
Kelecsényi László így ír erről Márait idézve:
„A vasárnapon, amely 1944. március 18-át követte, a kora délutáni órákban csöngettek budai lakásom ajtaján. Krausz Poldi állott az ajtóban, hóna alatt újságpapírba csomagolt albumot szorongatott. (…) Kis termetű, meghajlott hátú, tömött harcsabajszos, zömök emberke volt, kisalföldi ízes magyarsággal beszélt. (…) Reszketett a keze, amikor átnyújtotta az albumot, élete művét, egyetlen kincsét. A viaszosvászonba (!) kötött albumba írók, újságírók, művészek, éjszakai emberek, a budapesti szellemvilág lézengő ritterjei írtak néha tréfás, néha komoly emléksorokat. A betű és a hontalanság vándorlegényei, ez a minden politikai, vallási szektánál hűségesebben összetartó társaság, ezek voltak a Mély Pince, Poldi kliensei.” (Márai Sándor: Föld! Föld! Akadémiai és Helikon, 1991, 292. p.)
Márai, aki saját bizonytalan helyzete miatt nem vállalta az emlékkönyv megőrzését, emlékezésében azt sejteti, hogy Krausz Poldi is és a kötet is elpusztult a világégés végóráiban. Szerencsére Poldi túlélte az újlaki téglagyárat(!), túlélte a lengyelországi megsemmisítő tábort(!), és a vendégkönyv is megvan (jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában).
Csordás Lajos írja ,hogy megtalálta a derék kocsmáros unokáját,Kürti Györgyöt,aki elmesélte nagyapja további sorsát.
“Krausz Poldi és felesége a háború nehéz napjait lányuknál, a József körúton , majd Zuglóban, a Kerékgyártó utcában , végül egy Hungária körúti lakásban vészelte át, köszönhetően az üldözöttekkel szolidáris embereknek.Szövetség utcai lakásukat kifosztották, ”Poldi mama” 1945-ben meghalt. Férje még tizenegy évig élt, 1956 őszén 86 éves korában távozott.Unokája ,Kürti György a vég előtt meglátogatta a kórházban.Egy üveg bor volt az öreg kívánsága,mint annak idején Krúdynak , amikor még ő ment az íróhoz beteglátogatóba.”
Egy szégyennel kevesebb tehát,kedves Noémi,és ez így van rendjén.Örömmel töltött el(bár gyanítom ,hogy azóta szintén tudja) Poldi bácsi sorsának kiderítése,az érdem azonban nem az enyém,én csak összeférceltem és közzéteszem az eddig csak kevesek által ismert adatokat . Most már csak egy bökkenő van a dologban ,hogyan bujkál-hatott az idős Krausz házaspár a nyilas időkben egy Hungária körúti lakásban , miközben a másik vélemény szerint egy lengyel koncentrációs tabor lakója volt?
De én ezt a szakemberekre hagyom. Remélem , egyszer ez is kiderül.
Utóirat:
Köszönet a két szakembernek Poldi bá sorsa kiderítéséért, egyben elnézést kérve a sűrű ollózásért.Egy amatőrnek ez talán megbocsájtható
Kaszás Ferenc
2009. március 15., vasárnap
ÉLŐ LEGENDA
(Tabáni Helytörténeti Gyűjtemény és Dokumentációs központ)
Ha állna még a régi Tabán, aranyéletünk volna: délebédre bármikor kiugorhatnánk a Kékgolyóba valami zónapörköltre meg kovászos uborkára. Nem a Kékgolyó utcai Kékgolyóba persze - az sincsen már jó ideje -, hanem csak ide, a Kereszt tér fölé, ahol a Hosszú, a Kör meg a Komló utca összefut. Vagyis dehogy ugorhatnánk ki, hiszen akkor redakciónk nem lehetne a Naphegy téren, mert Naphegy tér sem volna, mivelhogy szőlők és gyümölcsösök borítanák azt a helyet, ahol most egyebek mellett Musztafa Kemál mellszobra áll. Nevezett utcák az egykori Tabán felső karélyában helyezkedtek el, amelyre már csak egyetlen, érthetetlen módon ottfelejtett épület emlékeztet a Czakó utca és a Hegyalja út sarkán.
Alatta sporttelep - ott a háború idején még iskola volt, de addigra a romantikus emlékezetben a "girbegurba", a "zug", a "macskakő" és hasonló hangulatú kifejezésekkel körülcsobogtatott egykori emberi élőhely már csak töredékesen létezett. Kétségtelen, hogy a Gellérthegy, a Naphegy és a Várhegy felől a Dunára lejtő völgy meredek utcái tömegesen vonzották a művész-lelkeket, de már több mint száz éve, hogy a nagyobb léptékben gondolkozó városvezetés az egész Tabán lesikálásában gondolkozott, sőt az I. világháború előtt már a házak és telkek kisajátítása is előrehaladt, ám végül csak a 30-as években estek neki ténylegesen a városrésznek
Eddigre odalenn, az Attila úton már új épületek álltak, például a Bethlen-udvar időközben végképp elmagányosodott koloszszusa, amelytől nem messze csak néhány évtizeddel korábban építettek új tanintézetet Lechner Ödön tervei alapján, hogy aztán egy későbbi fázisban ezt az épületet is utolérje - idő előtt - a messzire tekintő rombolás.
A II. világháború gátat vetett ugyan a Rudas és a Rác fürdő forrásaira alapozott gigantikus fürdővárosi elképzeléseknek, de a bontásokkal sikeresen előrehaladtak. Hogy a tervek hamvukba holtak, talán nem is túl nagy baj, hiszen a fürdőépületek és villák részben azt a területet foglalták volna el, ahol ma az Erzsébet híd le- és felhajtó útjai futnak - a régi egyszerűen nekifutott a rakpartnak, nem is lehetett volna másként, hiszen a közelében akkoriban a Monarchia legszebbnek mondott ortodox temploma állt, lévén a lakosság egy jelentős része a török idők után betelepült szerb. Emléküket már csak egy újraállított kőkereszt őrzi a parkosított domboldalon (ahol tölgyek, hársak, ostorfák állnak, odébb meg, egy újabban kialakított tanösvény mentén berkenyék, mézesfa, császárfa), valamint egy áradási vízszintet jelző kőtábla az egyik megmaradt jobb Döbrentei utcai ház falán, a költő és műfordító Virág Benedek, Kazinczy, Berzsenyi és mások barátja és nyelvújító társa egykori lakhelye mellett.
És akkor végre megérkeztünk: ebben az épületegyüttesben nyitották meg a felújítás után, öt évvel ezelőtt a tabáni gyűjteményt két tágas, egykor istállóként, később tüzelőtárolóként szolgáló, egybenyitott boltíves helyiségben. A magyar, angol, német nyelvű, bőven illusztrált tablók a kezdetektől bemutatják a XVIII. században főleg hajósok, rakodók, szőlőművesek és mindenféle iparosok, például az egyebek mellett állatürülék-pácokkal és timsóval - innen a név - dolgozó tímárok által benépesített városrészt, ahol a török időkben a fürdők mellett dzsámik sora állt, és az imént említett bőrkikészítők török megnevezéséből eredeztetik magát a Tabán nevet is. Az erre csordogáló Ördögárok gyakran árvizekkel rombolta a házsorokat, 1810-ben pedig egy tűzvészben négyszáz ház leégett - tanulmányozzuk borzadva a szegény tabániakra zúduló sorscsapásokat. Aztán későbbi életképek, például Benedek Samu mézeskalácsos és viaszöntő egészen a hatvanas évekig működő üzletének részletes bemutatása. A belső helyiség beugróiban a minden valamirevaló helytörténeti gyűjteményben újra és újra örömmel felfedezhető konyhai és asztali tárgyak, vendéglői és kocsmai kellékek, butéliák, hatalmas söröskorsók, utalásokkal a Krúdy által felettébb kedvelt Mélypincére, a Kakuk, az Albecker vendéglőre, A Három Kapáshoz címzett intézetre, nem is szólva a Háromcsőrű Kacsáról, melynek címerállatából egy gyertyatartóként asztalra helyezhető példányt meg is szemlélhetünk, miután megvizsgáltuk az Első Tabáni Spongya Asztaltársaság jótékonysági meghívóját, melynek méretei minden bizonnyal arányban állottak a kedélyes egylet nevéből is kisejlő jelentős folyadékbefogadó képességnek és elhatározottságnak. A vendéglői emlékkönyvek fénymásolt lapjain finnek, olaszok, svédek áradoznak, egy angol nyelvű bejegyzés pedig azon lelkendezik, hogy szerzője körbemutathatta e kedélyes városrészt a legkiválóbb kaliforniai zeneszerzőnőnek. A gyűjteményt a régi tabániak máig gyarapítják - mondja az igazgató asszony, aki egyszersmind a Tabán Társaságot is elnökli, komoly civil közéletet gerjesztve a kellemesen tágas múzeumi térben. Példaként egy kézi mángorlóra mutat, amelynek az adományozó mintegy a helyét is kijelölte egy sarokban. Egy másikban ideiglenes kiállítás keretében Balogh Rudolf fényképeit láthatjuk - távolról sem ő volt az egyetlen jeles fotográfus, aki a tízes-húszas években a tabáni utcákat járta a masinájával, így aztán elég gazdag dokumentációja gyűlt össze az eltűnt városrésznek. És ott vannak még a festmények, akvarellek, sőt gobelinek is, az alkotók között pedig Nemes Lampérth József (meg persze Zórád Ernő) a legismertebb, a helyi hangulatot viszont Turják Ödön postafőtiszt, valamint Szabó László (műszaki hivatalvezetői minőségben a vár utolsó kapitánya) műkedvelő munkái színesítik. A gyűjteményben zajló dokumentációs munka legszebb eredménye talán a Tabáni füzetek idei, negyedik számához csatolt CD-ROM melléklet, amely Lenkei Ákos ifjú kartográfus munkájának eredményeként három idősíkban, térképen mutatja be a városrész különféle állapotait, a virtuális tabáni utcákhoz pedig töméntelen mennyiségben rendel hozzá fényképeket a környék lokálpatriótáinak örömére és andalodására. "Az egész egy mítosz, mégis tudunk róla beszélni" - mondja az igazgatónő.
Bp. I., Döbrentei u. 9., nyitva: szerda, péntek, szombat 14.00- 18.00, vasárnap 11.00-18.00 Köszönet Jankóné Pajor Ildikónak.
Narancs XIX. évf. 31. szám - 2007-08-02(KOVÁCSY)
Ha állna még a régi Tabán, aranyéletünk volna: délebédre bármikor kiugorhatnánk a Kékgolyóba valami zónapörköltre meg kovászos uborkára. Nem a Kékgolyó utcai Kékgolyóba persze - az sincsen már jó ideje -, hanem csak ide, a Kereszt tér fölé, ahol a Hosszú, a Kör meg a Komló utca összefut. Vagyis dehogy ugorhatnánk ki, hiszen akkor redakciónk nem lehetne a Naphegy téren, mert Naphegy tér sem volna, mivelhogy szőlők és gyümölcsösök borítanák azt a helyet, ahol most egyebek mellett Musztafa Kemál mellszobra áll. Nevezett utcák az egykori Tabán felső karélyában helyezkedtek el, amelyre már csak egyetlen, érthetetlen módon ottfelejtett épület emlékeztet a Czakó utca és a Hegyalja út sarkán.
Alatta sporttelep - ott a háború idején még iskola volt, de addigra a romantikus emlékezetben a "girbegurba", a "zug", a "macskakő" és hasonló hangulatú kifejezésekkel körülcsobogtatott egykori emberi élőhely már csak töredékesen létezett. Kétségtelen, hogy a Gellérthegy, a Naphegy és a Várhegy felől a Dunára lejtő völgy meredek utcái tömegesen vonzották a művész-lelkeket, de már több mint száz éve, hogy a nagyobb léptékben gondolkozó városvezetés az egész Tabán lesikálásában gondolkozott, sőt az I. világháború előtt már a házak és telkek kisajátítása is előrehaladt, ám végül csak a 30-as években estek neki ténylegesen a városrésznek
Eddigre odalenn, az Attila úton már új épületek álltak, például a Bethlen-udvar időközben végképp elmagányosodott koloszszusa, amelytől nem messze csak néhány évtizeddel korábban építettek új tanintézetet Lechner Ödön tervei alapján, hogy aztán egy későbbi fázisban ezt az épületet is utolérje - idő előtt - a messzire tekintő rombolás.
A II. világháború gátat vetett ugyan a Rudas és a Rác fürdő forrásaira alapozott gigantikus fürdővárosi elképzeléseknek, de a bontásokkal sikeresen előrehaladtak. Hogy a tervek hamvukba holtak, talán nem is túl nagy baj, hiszen a fürdőépületek és villák részben azt a területet foglalták volna el, ahol ma az Erzsébet híd le- és felhajtó útjai futnak - a régi egyszerűen nekifutott a rakpartnak, nem is lehetett volna másként, hiszen a közelében akkoriban a Monarchia legszebbnek mondott ortodox temploma állt, lévén a lakosság egy jelentős része a török idők után betelepült szerb. Emléküket már csak egy újraállított kőkereszt őrzi a parkosított domboldalon (ahol tölgyek, hársak, ostorfák állnak, odébb meg, egy újabban kialakított tanösvény mentén berkenyék, mézesfa, császárfa), valamint egy áradási vízszintet jelző kőtábla az egyik megmaradt jobb Döbrentei utcai ház falán, a költő és műfordító Virág Benedek, Kazinczy, Berzsenyi és mások barátja és nyelvújító társa egykori lakhelye mellett.
És akkor végre megérkeztünk: ebben az épületegyüttesben nyitották meg a felújítás után, öt évvel ezelőtt a tabáni gyűjteményt két tágas, egykor istállóként, később tüzelőtárolóként szolgáló, egybenyitott boltíves helyiségben. A magyar, angol, német nyelvű, bőven illusztrált tablók a kezdetektől bemutatják a XVIII. században főleg hajósok, rakodók, szőlőművesek és mindenféle iparosok, például az egyebek mellett állatürülék-pácokkal és timsóval - innen a név - dolgozó tímárok által benépesített városrészt, ahol a török időkben a fürdők mellett dzsámik sora állt, és az imént említett bőrkikészítők török megnevezéséből eredeztetik magát a Tabán nevet is. Az erre csordogáló Ördögárok gyakran árvizekkel rombolta a házsorokat, 1810-ben pedig egy tűzvészben négyszáz ház leégett - tanulmányozzuk borzadva a szegény tabániakra zúduló sorscsapásokat. Aztán későbbi életképek, például Benedek Samu mézeskalácsos és viaszöntő egészen a hatvanas évekig működő üzletének részletes bemutatása. A belső helyiség beugróiban a minden valamirevaló helytörténeti gyűjteményben újra és újra örömmel felfedezhető konyhai és asztali tárgyak, vendéglői és kocsmai kellékek, butéliák, hatalmas söröskorsók, utalásokkal a Krúdy által felettébb kedvelt Mélypincére, a Kakuk, az Albecker vendéglőre, A Három Kapáshoz címzett intézetre, nem is szólva a Háromcsőrű Kacsáról, melynek címerállatából egy gyertyatartóként asztalra helyezhető példányt meg is szemlélhetünk, miután megvizsgáltuk az Első Tabáni Spongya Asztaltársaság jótékonysági meghívóját, melynek méretei minden bizonnyal arányban állottak a kedélyes egylet nevéből is kisejlő jelentős folyadékbefogadó képességnek és elhatározottságnak. A vendéglői emlékkönyvek fénymásolt lapjain finnek, olaszok, svédek áradoznak, egy angol nyelvű bejegyzés pedig azon lelkendezik, hogy szerzője körbemutathatta e kedélyes városrészt a legkiválóbb kaliforniai zeneszerzőnőnek. A gyűjteményt a régi tabániak máig gyarapítják - mondja az igazgató asszony, aki egyszersmind a Tabán Társaságot is elnökli, komoly civil közéletet gerjesztve a kellemesen tágas múzeumi térben. Példaként egy kézi mángorlóra mutat, amelynek az adományozó mintegy a helyét is kijelölte egy sarokban. Egy másikban ideiglenes kiállítás keretében Balogh Rudolf fényképeit láthatjuk - távolról sem ő volt az egyetlen jeles fotográfus, aki a tízes-húszas években a tabáni utcákat járta a masinájával, így aztán elég gazdag dokumentációja gyűlt össze az eltűnt városrésznek. És ott vannak még a festmények, akvarellek, sőt gobelinek is, az alkotók között pedig Nemes Lampérth József (meg persze Zórád Ernő) a legismertebb, a helyi hangulatot viszont Turják Ödön postafőtiszt, valamint Szabó László (műszaki hivatalvezetői minőségben a vár utolsó kapitánya) műkedvelő munkái színesítik. A gyűjteményben zajló dokumentációs munka legszebb eredménye talán a Tabáni füzetek idei, negyedik számához csatolt CD-ROM melléklet, amely Lenkei Ákos ifjú kartográfus munkájának eredményeként három idősíkban, térképen mutatja be a városrész különféle állapotait, a virtuális tabáni utcákhoz pedig töméntelen mennyiségben rendel hozzá fényképeket a környék lokálpatriótáinak örömére és andalodására. "Az egész egy mítosz, mégis tudunk róla beszélni" - mondja az igazgatónő.
Bp. I., Döbrentei u. 9., nyitva: szerda, péntek, szombat 14.00- 18.00, vasárnap 11.00-18.00 Köszönet Jankóné Pajor Ildikónak.
Narancs XIX. évf. 31. szám - 2007-08-02(KOVÁCSY)
2009. március 13., péntek
KŐMŰVES -LÉPCSŐ TÉRBEN ÉS IDŐBEN
Fotó 1910 körül.Érdemes megfigyelni a sarokház változásait az időben.
A sarokház pincéjében is van már lakó,az ajtón kidugtak egy kéményt.A jobboldali képen alakó már bővíti a házat,beépíti a pince előterét..(Helbling Ferenc tusrajza)
A sarokház télen és nyáron Zórád Ernő ecsetjével
Saját fotók az 1920-as évekből,az ereszcsatorna és a bádogtető is javításra szorulna...
Szanálás előtti állapot,jobb oldali házak már lebontva.Teljes pompájában látszik a beépített
A sarokház télen és nyáron Zórád Ernő ecsetjével
Saját fotók az 1920-as évekből,az ereszcsatorna és a bádogtető is javításra szorulna...
Szanálás előtti állapot,jobb oldali házak már lebontva.Teljes pompájában látszik a beépítettpinceelőtér,tetején a takaros kis cifrakorlátos terasszal...
A Kőműves -lépcső ma ,baloldalt a sarokház hűlt helyével...............
A Kőműves -lépcső ma ,baloldalt a sarokház hűlt helyével...............1-4 kassius fotomix
Talán ideillik(némileg irónikus felhanggal ) e dal "Hiába van palotád Budán.."
Zórád Ernő a zongoránál (02*)
2009. március 8., vasárnap
Kereszt téri képek
1-2 kassius virtualpaint
A vén Tabánban (041*)Zórád Ernő a zongoránál........................
DÉDAPÁM,A KÁDÁRMESTER
Már az ükapám is a Tabánban lakott,egy fennmaradt kis történet szerint.Amikor 1849 januárban Kossuthék Debrecenbe menekültek,és a császári csapatok bevonultak Budára,a család -vasárnap lévén-a terített asztalnál ebédelt.Az utcán közeledő katonaléptek és vezényszavak hallatán ükapám gondosan összefogta az abrosz négy sarkát és a komplett ebédet rejtekhelyre menekítette.
Midőn a katonák egy káplár vezetésével berontottak a házba,egy üres asztalnál ülő ártatlan képpel bámuló család látványa tárult eléjük. A kissé összekeveredett fogásokat a katonák távozása után úgy kellett kihámozni az abroszból.
Foglakozását tekintve kádármester volt a Déli Vasút-nál,legalábbis ez maradt fenn róla a családi szájhagyományban.
Dédszüleim sírja nagy valószínűséggel az 1894-ben megnyílt Farkasréti temetőben volt,ahol nagyszüleim,valamint két nagynéném is nyugszanak.
Szentkeressy foto
Szentkeressy foto
Midőn a katonák egy káplár vezetésével berontottak a házba,egy üres asztalnál ülő ártatlan képpel bámuló család látványa tárult eléjük. A kissé összekeveredett fogásokat a katonák távozása után úgy kellett kihámozni az abroszból.
Szentkeressy Károlyné,született Balázs Franciska
Szentkeressy foto
A családban az egyik első ismert fénykép dédanyám és dédapám fotója az 1870-es évekből.
Foglakozását tekintve kádármester volt a Déli Vasút-nál,legalábbis ez maradt fenn róla a családi szájhagyományban.
Dédszüleim sírja nagy valószínűséggel az 1894-ben megnyílt Farkasréti temetőben volt,ahol nagyszüleim,valamint két nagynéném is nyugszanak.
Szentkeressy Károly vasúti kádármester fényképe az 1880-as évek közepéről
Szentkeressy foto
Szentkeressy foto
Idősebb korú fotóján már kevesebb bizodalommal tekint a jövőbe,talán az elmúlás gondolata foglalkoztatja,vagy fia pályaválasztása tölti el aggodalommal.Ifjabb Károlyugyanis a becsületes kádárszakma helyett nyomdász lett az Athenaum-ban, megalapításától kezdve munkatársa a "Tolnai Világlapja" c.képes hetilapot előállító műszaki személyzetnek
Dal a dédapámról..............(Skorpió)2009. március 2., hétfő
Életképek anno 1930 Budapest
...........................................................Iszákos vénasszony(fametszet)Nagyításhoz katt' a képre...
.......................................................a Széchenyi fürdőben 1930(tusrajz)Nagyításhoz katt' a képre...
....................................................................Pesti hentesek(tusrajz)Nagyításhoz katt' a képre..
..................................................Tabáni kerthelyiség(tusrajz)
Nagyításhoz katt a képre...
..................................................Tabáni kerthelyiség(tusrajz)Nagyításhoz katt a képre...
Stux,maga vérbeli Párizsi lett..(048*).....a zongoránál Zórád Ernő
2009. március 1., vasárnap
MÉG EGY UTOLSÓ FRÖCCSÖT RENDELEK......
Még egy utolsó fröccsöt rendelek..(036*)..a zongoránál Zórád Ernő....
UTAZÁS PESTRŐL BUDAPESTRE
.....................Ágai Adolf ....................(Jankovác, 1836. március 31. – Budapest, 1916.) jeles humorista és lapszerkesztő, tanult orvos, a Kisfaludy Társaság tagja. Írói pályáját 1854-ben Antoinette című eredeti beszélyével kezdte meg a Hölgyfutárban. Ezután bécsi leveleket írt szintén a Hölgyfutárba (1854–57) és a Vasárnapi Ujságba (1857–81).Humoros tárcaleveleivel először a Honban lépett fel 1865-ben Porzó álnév alatt, majd a Pesti Naplóban, a Vasárnapi Ujságban a Magyarország és a Nagyvilágban folytatta, utóbbinak csaknem egy évtizedig (1870–79) szerkesztetője is volt. Ő indította meg a Borsszem Jankó című élclapot;.Ágai mint élclapíró ügyesen, elmeéllel tudta ostorozni, nevetségessé tenni a politikai és társadalmi félszegségeket, a Borsszem Jankó alakjaival, melyeket nagyrészt maga teremtett, csakhogy a gúnynak és az iróniának itt is, mint tárcáiban, ritkán van mélyebb háttere, termékenyítő erkölcsi magva; a szatírai jellemzés könnyen tért enged nála a torzító hajlamnak és alakjai hamar a groteszkbe mennek át.
Kiemelkedő műve az UTAZÁS PESTRŐL BUDAPESTRE (<----olvasáshoz katt ide)
KÁVÉHÁZI ÚRI-MURI
............................................
Kispesti Üllői úti könyvtátunk új sorozattal nyit ebben az évben, minden hónap utolsó szombat délutánján Könyvtári KultúrCafé - kulturális kávézóvá alakulva várja kötetlen beszélgetésre az irodalmi, művészeti és zenei csemegére éhes publikumot. Megismerkedhetünk a kávéházak világával, betekintést nyerünk a bor- és sörtörténetbe.
Február 28-án, szombat délután 4 órakor
"Kávéházi úri muri"-val
várjuk vendégeinket, a régi pesti kávéházak zenés, zajos életét elevenítjük fel
Dr. Saly Noémi,
a Magyar Keresekedelmi és Vendéglátóipari Múzeum tudományos munkatársa
és
Csonka János zongoraművész segítségével.
Kispesti Üllői úti könyvtátunk új sorozattal nyit ebben az évben, minden hónap utolsó szombat délutánján Könyvtári KultúrCafé - kulturális kávézóvá alakulva várja kötetlen beszélgetésre az irodalmi, művészeti és zenei csemegére éhes publikumot. Megismerkedhetünk a kávéházak világával, betekintést nyerünk a bor- és sörtörténetbe.
Február 28-án, szombat délután 4 órakor
"Kávéházi úri muri"-val
várjuk vendégeinket, a régi pesti kávéházak zenés, zajos életét elevenítjük fel
Dr. Saly Noémi,
a Magyar Keresekedelmi és Vendéglátóipari Múzeum tudományos munkatársa
és
Csonka János zongoraművész segítségével.
Az előadónak a témában eddig megjelent kötetei:
-Pesti csodabogarak..
-Törzskávéházamból zenés kávéházba..
-Elet a régi Magyarországon (társszerzőként)
Nagyon várjuk a régi Tabánról szóló összefoglaló művét(adatgyüjtés stádiumában van..)
Fizetek főúr,volt egy feketém....(032*)....a zongoránál Zórád Ernő
2009. február 23., hétfő
CSALÁDI ÜNNEP A CSEND UCCÁBAN(Margit nagynéném esküvője 1918-ban
Anyám 9 évesen a kép jobb oldalán anyja és nagyanyja között...
(katt a dal indításhoz.. )
Régi nótát hoz Budáról át a szél˛*01
TABÁNI MULATSÁGOK
Nagyapám 1910 körül egy tabáni szüreti mulatságon;egyik kezében cigaretta,másikbanegy pohár bor,vagy nagyfröccs
Az eredeti fotó 7x9 cm-es eléggé fakó és karcos;alul ahogy megleltük egy régi
családi albumban,felül a valamennyire javított változat
Időpont :az 1905-1910-között
Időpont :az 1905-1910-között
2009. február 19., csütörtök
A TABÁNI TEMPLOM.........
A Gellérthegy lábánál a XII. század elején templomot építettek Boldogságos Szűz Mária tiszteletére, amely később a Szent Gellért nevet kapta, ugyanis a hagyomány szerint ezen a területen volt a vértanú püspök sírja. E templom feltételezett helye a mai Rudas Fürdő környékén volt. Valószínűleg innen származik az a románkori timpanontöredék, amely Tabáni Krisztus néven ismert, amit a jóval később épült Szent Katalinról elnevezett templom építésekor befalaztak a keleti falpillérébe. A dombormű másolata templom előcsarnokában ma is megtekinthető, az eredeti a Budapesti Történeti Múzeum tulajdona.
A török időkben a Tabán területén élénk építkezés folyt, melynek köszönhetően nem csak fürdők épültek, hanem dzsámik is, amelyek közül számunkra a legfontosabb Szokollu Musztafa (1566-tól kezdve tizenkét éven keresztül nagy építkező kedvvel rendelkező budai pasa volt) dzsámija.
Ez az épület szolgált ugyanis később a Szent Katalin templom alapjául. 1686-ban a törököket hosszú harcok után sikerül elűzni. Az ostrom alatt a Tabán szinte minden épülete elpusztult, de a dzsámi megmaradt. 1686-ban katolikus hívők vették birtokba, és kápolnává alakították. 1697-ben a ferencesek egy iskolát építettek mellette. 1702-ben plébániát alapítottak, a kápolna köré pedig temető került.
A többszöri átalakítás után a templom komolyabb építési fázisa 1728-ban kezdődött meg. A munkálatokat Obergruber Keresztély kőművesmester irányította. Ekkor került az addig négyzetalaprajzú szentélyhez a templomhajó. Az építkezés túlnyomó része 1736-ban befejeződött. Stadinger János 1725-ben épült orgonáját – átalakítás után – 1738-ban helyezték el, majd megjelent a szószék és a főoltár is. A berendezés és a felszerelések összegyűjtése csak 1748-ban ért véget. 1749-ben kripta épült a templom alá.
Ez az épület szolgált ugyanis később a Szent Katalin templom alapjául. 1686-ban a törököket hosszú harcok után sikerül elűzni. Az ostrom alatt a Tabán szinte minden épülete elpusztult, de a dzsámi megmaradt. 1686-ban katolikus hívők vették birtokba, és kápolnává alakították. 1697-ben a ferencesek egy iskolát építettek mellette. 1702-ben plébániát alapítottak, a kápolna köré pedig temető került.
A többszöri átalakítás után a templom komolyabb építési fázisa 1728-ban kezdődött meg. A munkálatokat Obergruber Keresztély kőművesmester irányította. Ekkor került az addig négyzetalaprajzú szentélyhez a templomhajó. Az építkezés túlnyomó része 1736-ban befejeződött. Stadinger János 1725-ben épült orgonáját – átalakítás után – 1738-ban helyezték el, majd megjelent a szószék és a főoltár is. A berendezés és a felszerelések összegyűjtése csak 1748-ban ért véget. 1749-ben kripta épült a templom alá.
2009. február 16., hétfő
MÁRAI SÁNDOR:TABÁN DOLGA.....
Ujság (Műsoron kívül), 1933. március 29.
Tabán dolgában sűrűn és hosszan tanácskoztam az illetékesekkel, t. i. a tabániakkal. Szerencsés vagyok ismerni ott egy kőfaragót, egy nyugalombavonult szobafestőt és több kocsmárost. Ismerek továbbá még egy tabáni urat, aki a rác templom mellett lakik, állandóan biciklin jár és nem lehet megtudni foglalkozását. Ezekkel a kiváló tabániakkal alaposan megvitattam Tabán problémáját, s mondhatom, az élet kevés gyakorlati kérdését ismerem olyan megbízhatóan, mint a tabáni kérdést. A tabániak, mintegy háromezerötszázan, megkapták már a főváros felmondását, s bizonyos tartózkodó pesszimizmussal néznek Tabán sorsa elébe. Nagyon kevesen jártak csak közülök új lakás után s elítéléssel beszélnek egy cipőfelsőrész- készítőről, aki már májusra lakást keresett a Vízivárosban. A szobafestő szerint, aki a legöregebb emberek egyike a Hadnagy-utca és a Szent János-tér között, a Tabánt valószínűleg lebontják egyszer, de semmiesetre sem most, mert a fővárosnak és az államnak együttesen nincsen annyi pénze, hogy megfizesse a kubikusokat. Ebben lesz valami, ha a szobafestő mondja, mert az öreg állítólag kezet fogott még Kossuth Lajossal és sok mindent tud, amit általában az emberek nem tudnak. Nagyjából megoszlanak a vélemények.
A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvas-téren, abban a házban, ahol most a patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgató nagybátyám, bizonyos dohányjövedéki igazgató, aki arról volt híres Tabánban, hogy életében soha, egyetlenegyszer sem járt odaát Pesten. Gyanús volt neki… Ilyen gőgös emberek ezek. A tabániak, akik lelkük mélyén meglehetősen megvetik az olcsó romantikát kereső pesti kirándulókat, s lenézik a szerelmes férfiakat, akik ilyen filléres hatással akarnak nőt hódítani, mint séta Tabánban, meglehetősen beletörődtek már a gondolatba, hogy a rendkívül piszkos és úgy a műemlékek becsét, mint az üzleti tehetőségeket nélkülöző utcák sorát lebontják. Tabán már évek óta jórészt abból él, hogy lebontják; mint az üzlet, amely állandóan és visszavonhatatlanul végkiárusítást hirdet. Tabánt sem azért keresik fel a pesti látogatók, mert van, hanem, mert évek óta az a híre, hogy megszűnik.
Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vízivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken. Mintha ők maguk is megunták volna Tabánt, a tabániak… A legbölcsebb ember megunja egy napon, hogy pesti kupléírók slágerszövege legyen. Az utcákért nem kár; de az embereket fájlalhatjuk, hogy nem maradnak együtt, mert kiváló emberek éltek itt, akiknek szélszóródását csak sajnálni lehet. Egyébként fogalmam sincsen, műemlék-e Tabán, vagy sem, mert gyakran láttam ugyan, de nappal soha. A szobafestő, aki minden szobát belülről látott itt nyolcvan év alatt, azt állítja, hogy építészeti szempontból nem kár érette. Csak a tabániakért kár, – mondja ő is. S ha valaki, ő tudja, aki kezet fogott Kossuth Lajossal. És a biciklis is ezt mondja, akinek egyszer éjjel, sajnálatos körülmények között, homlokára léptek a Fehérsas-téren. Kedves törzs volt, inkább bölcs, mint józan, de mindenképpen filozófikus hajlamú törzs élt Tabánban. Ahogy ismerem őket, ezek inkább Óbudán keresnek majd lakást, mert a svábok keze alatt tisztábban forr ki az újbor.
Tabán dolgában sűrűn és hosszan tanácskoztam az illetékesekkel, t. i. a tabániakkal. Szerencsés vagyok ismerni ott egy kőfaragót, egy nyugalombavonult szobafestőt és több kocsmárost. Ismerek továbbá még egy tabáni urat, aki a rác templom mellett lakik, állandóan biciklin jár és nem lehet megtudni foglalkozását. Ezekkel a kiváló tabániakkal alaposan megvitattam Tabán problémáját, s mondhatom, az élet kevés gyakorlati kérdését ismerem olyan megbízhatóan, mint a tabáni kérdést. A tabániak, mintegy háromezerötszázan, megkapták már a főváros felmondását, s bizonyos tartózkodó pesszimizmussal néznek Tabán sorsa elébe. Nagyon kevesen jártak csak közülök új lakás után s elítéléssel beszélnek egy cipőfelsőrész- készítőről, aki már májusra lakást keresett a Vízivárosban. A szobafestő szerint, aki a legöregebb emberek egyike a Hadnagy-utca és a Szent János-tér között, a Tabánt valószínűleg lebontják egyszer, de semmiesetre sem most, mert a fővárosnak és az államnak együttesen nincsen annyi pénze, hogy megfizesse a kubikusokat. Ebben lesz valami, ha a szobafestő mondja, mert az öreg állítólag kezet fogott még Kossuth Lajossal és sok mindent tud, amit általában az emberek nem tudnak. Nagyjából megoszlanak a vélemények.
A biciklis úr, aki éjjel is tologatja biciklijét a meredek Kereszt-utcán, mikor az Avar, vagy Albekker felé igyekszik, s mint huszár a lovát, a kocsmában is ott őrzi a kerékpárt az asztal mellett, minap azt a hírt hozta, hogy valóban felbontják a Tabánt, még pedig fenn kezdik, a Hadnagy-utca meredek végében, de felépíteni már nem tudják, sőt az is kétes, hogy a közműveket megcsinálják-e, mert a fővárosnak és az államnak újólag nincsen pénze. Általában ez a refrén. A tabániak, amilyen komoly emberek, megbízható értesülésekre támaszkodva makacson ismétlik, hogy az állam és a főváros anyagi viszonyai nem a legjobbak. Ez az utolsó reménysugár. Már a Rácfürdőben is beszélik. Ami Tabán hangulatát illeti e kritikus hetekben, az kétségtelenül levert, de túlzás lenne kétségbeesésről vagy forradalmi elkeseredésről beszélni. A tabániak, mind a háromezerötszázan, külön törzs, komoly és megfontolt emberek, s mint a zsidók között a szamaritánusok Nablusban, ők is a budai nép legelőkelőbb és legrégibb törzsének tartják magukat, s bizonyos keleti bölcsességgel szemlélik a világ eseményeit. Tabánból, így tetszik, inkább a fogalom fontos nekik, mint a pár koszos utca, s jobban izgatja a kedélyüket, milyen lesz az új Tabán, mint az, hogy köveiben elpusztul a régi.
A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvas-téren, abban a házban, ahol most a patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgató nagybátyám, bizonyos dohányjövedéki igazgató, aki arról volt híres Tabánban, hogy életében soha, egyetlenegyszer sem járt odaát Pesten. Gyanús volt neki… Ilyen gőgös emberek ezek. A tabániak, akik lelkük mélyén meglehetősen megvetik az olcsó romantikát kereső pesti kirándulókat, s lenézik a szerelmes férfiakat, akik ilyen filléres hatással akarnak nőt hódítani, mint séta Tabánban, meglehetősen beletörődtek már a gondolatba, hogy a rendkívül piszkos és úgy a műemlékek becsét, mint az üzleti tehetőségeket nélkülöző utcák sorát lebontják. Tabán már évek óta jórészt abból él, hogy lebontják; mint az üzlet, amely állandóan és visszavonhatatlanul végkiárusítást hirdet. Tabánt sem azért keresik fel a pesti látogatók, mert van, hanem, mert évek óta az a híre, hogy megszűnik.
Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vízivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken. Mintha ők maguk is megunták volna Tabánt, a tabániak… A legbölcsebb ember megunja egy napon, hogy pesti kupléírók slágerszövege legyen. Az utcákért nem kár; de az embereket fájlalhatjuk, hogy nem maradnak együtt, mert kiváló emberek éltek itt, akiknek szélszóródását csak sajnálni lehet. Egyébként fogalmam sincsen, műemlék-e Tabán, vagy sem, mert gyakran láttam ugyan, de nappal soha. A szobafestő, aki minden szobát belülről látott itt nyolcvan év alatt, azt állítja, hogy építészeti szempontból nem kár érette. Csak a tabániakért kár, – mondja ő is. S ha valaki, ő tudja, aki kezet fogott Kossuth Lajossal. És a biciklis is ezt mondja, akinek egyszer éjjel, sajnálatos körülmények között, homlokára léptek a Fehérsas-téren. Kedves törzs volt, inkább bölcs, mint józan, de mindenképpen filozófikus hajlamú törzs élt Tabánban. Ahogy ismerem őket, ezek inkább Óbudán keresnek majd lakást, mert a svábok keze alatt tisztábban forr ki az újbor.
EGY FESTŐ ÉLETRAJZA..(ZÓRÁD ERNŐ)
Zórád Ernő 1911-ben született Balassagyarmaton, és Dacsókeszin nevelkedett,a palócok lakta Hont megyében, nagybirtokos nemesi családban. Élete első pár évében igen sokoldalú és igényes nevelést tudtak biztosítani neki. Az első világháború után azonban a család elvesztette birtokait, s így 1921-ben Budapestre költöztek, ahol folytatódott az elszegényedésük.A Szent László Gimnáziumban kezdte el alsó középiskolai éveit. Az első kortársi közegben való megmérettetése bizonyította az átlagon felüli rajztudását. Rajztanára, Grabuvjetszky Leon felfedezte tehetségét. Aztán átíratták a Fehér sas téri polgáriba. Ez az épület volt a lebontott Tabán egyik nagy vesztesége. Gyönyörű épület volt. Előtte középkori szégyenoszlop állott, körülötte a romantikus utcák omlatag házai. Itt Reitter Ágost lett Zórád rajztanára. A rajz- és mértanórákon külön ültette, hogy egyénileg foglalkozzon vele. Ernő egy tehetségkutató rajzpályázaton első díjat nyert Huszárroham című képével, amit le is közöltek egy újságban.
Reitter nemcsak rajztanára lett, hanem mentori szerepkörben akvarell-készletet vásárolt neki, s népszerűsítette rajzait.Tizenhat évesen az Iparművészeti Iskola három napos felvételijén kitűnően teljesített: felvették a díszítőfestő szakra. Rövidesen kérte áthelyezését a grafikai szakra, amit meg is kapott. Az elődök közül itt tanult Berény Róbert, Bernáth Aurél, Szőnyi István és Pátzay Pál, továbbá Háy Károly László, Schubert Ernő, Kádár György, Pór Bertalan és később a Moszkvából hazatért Ék Sándor.Ernő a társművészetek befogadásának is hódolt: Zeneakadémiára járt.
Saját főiskoláján osztálytársa volt Tót Imre, azaz a későbbi Amerigo Tot és a Párizsba került Gyarmathy Miklós, alias Michel Gyarmathy.Zórád Ernőt 1935-ben besorozták, amit követően 14 hónapon keresztül lovastüzérként szolgált. Az alapos lovaskiképzés javára vált, de a katonai létet nehezen viselte.1938. október 5-én – a magyar Felvidék visszacsatolásakor – édesapját, az ezt követő 11. napon fiát is behívták. Édesapja hősi halált halt, mint magyar királyi tartalékos főhadnagy.A ’40-es évek első felében népszerűsége egyre nőtt, Amerikában minden mennyiséget átvettek belőle. Festési tanulmányait azonban egyre sűrűbben szakították félbe a katonai behívások. Leszerelése után folytatta a festést. Ez idő tájt – amikor pénze is volt – öltözékére nagy gondot fordított; válogatott ruhadarabokat csináltatott, mindig összhangban tartva az ing, a nyakkendő,a díszzsebkendő és a harisnya színét. „Meggondolt bohém” vált belőle. Összeszedte nagy kínlódás árán elkészült olajképeit, és beadta felvételi kérelmét a Képzőművészeti Szövetségbe. A sikeres elbírálás után végre hivatalosan működhetett saját neve alatt.Miközben a frontokon a véres háború, a közvéleményt félretájékoztatták, a híradó filmjelentései győztes csaták képeit pergette, itthon az emberek színházba, moziba, táncos teákra jártak, a bárok, éttermek tömve voltak vendégekkel. Ezekben az években kezdte el a művész a Fészek Klubot látogatni.A háború után az emberek élelemre költötték összes pénzüket, nem tudtak már képeket vásárolni. Zórád Ernő is más munka után nézett, így került 1947-ben a Magyar Vasánaphoz, mint grafikus. Hamarosan telerajzolta a lapot. 1946-ban nyílt első önálló kiállítása a Bibliotheca Officinában (Andrássy u. 47.). A korabeli sajtó, a Szabad Nép és a Népszava elismerte művészetét. „Zórád Ernő érdekes, kiforrott művész” – írták.Zórád Ernő a sajtóban talált menedéket. A felszabadulás után az emberek már nem vásároltak képeket, legfeljebb képkeretet ablaknak. Mivel nem értett máshoz – csak a rajzoláshoz – újságrajzoló lett. Örült, hogy biztos egzisztenciára talált feleségével és négy gyermekével a háta mögött.
Nyugdíjasként sem tudta abbahagyni a rajzolást, így az országosan közkedvelt Zórád képregények újabb szériája jelent meg a Fülesben, a Magyar Ifjúságban és sok más lapban. Kucka Péter szerint háromszáznál több képregényt rajzolt a Fülesnek, a napi- és hetilapoknak, a gyermekújságoknak, a magazinoknak. A szakirodalom szerint Zórád Ernő készítette Magyarországon 1957-ben May Károly Winettou című regényéből az első valódi, műfajilag tiszta képregényt. 1975-ben aztán saját maga kezdte írni a történeteket. 23 képregényt készített el önállóan, melyeknek különlegessége a vizualitás előtérbe helyezése.Sajátos kollázstechnikával teremette meg a képregényen belül az ábrázolt kor hangulatát. Háttértanulmányaihoz gondosan összegyűjtött és rendszerezett korabeli sajtókivágások, képeslapok, reklámok, és egyéb helyről származó eredeti képanyagok szolgáltak segítségül.A képregény rajzolásból szakmailag a következő területeken profitált: pszicho-fiziognomiai tanulmányai elősegítették a jellem-ábrázolás, a különböző gondolatokat és érzelmeket sugalló arckifejezések árnyalt ábrázolását, és a több száz féle karakterű ember arculatának kitalálását és megrajzolását. Ugyanis a már egyszer megrajzolt regényhős, vagy akár mellékszereplő figurája nem jelenhetett meg többször egy teljesen más történet alakjaként.Amikor 1983-ban a Tabán lebontásának ötvenedik évfordulóján újra rajzolja emlékei és vázlatai alapján a Tabánt, a legnagyobb festékkészletet vásárolta meg, és szinte nyakon öntötte a papírt színekkel.Leszögezhetjük, hogy a képregény műfajnak ő lett az egyik legkiválóbb mestere Magyarországon. Ráadásul nemzetközi hírnevet is szerzett a magyar grafikának magas színvonalú kiállításokon Angliában, Ausztriában, Belgiumban, Dániában és a volt NSZK-ban.Arany János Toldi című kötetének illusztrálása kulcsfontosságú szerepet töltött be a művész karrierjében. Ezzel az 1961-es munkával kiteljesedik pályaképe. A Toldi első díszkötésben kiadott változata Zórád Ernő grafikáival nagy sikert ért el, s azonnal el is fogyott. Ezt követte Krúdy Gyula: Emlékek szakácskönyve című könyvének illusztrálása, melyet követ a Tabán, a háromszáz éves kártyavár című album, Krúdy, Kosztolányi, Márai, Karinthy, Bálint György írásaival, és Szép Ernő: Mátyás király tréfái című könyv immár nyolcadik kiadása, illetve a Krúdy világa című bársonykötésű, szecessziós aranyozott keretű szép kiadvány.
1933-ban az akkor 22 éves Zórád Ernő átélte, dokumentálta és megfestette a Tabán lebontását. „Most vagy soha” hangulat uralkodott el az ifjú művészen. Rajztömbbel a hóna alatt járta be a girbe-gurba utcácskákat, a meredek sikátorokat, a tereket, és vázlatokat készített a helyszínen egy-egy középkori lakóépületről, romantikus, roskatag házikókról, a családias kertvendéglőkről, hűvös borospincékről. Felkereste ifjúsága helyszíneit. Alig száradt meg képein a festék, azonnal lecsaptak rá a képügynökök. De nemcsak akkor, 1933-ban, hanem 50 évvel később szintén magával ragadta a mester alkotói erejét a tabáni nosztalgiahullám, és három kiállításnak (1981, 1985, 2000) és a Tabán albumának hatására az emberek lelke újra megtelt nosztalgiával. A grafikákon, képregényeken kívül számos diafilmet őriznek, mely az ő keze munkáját dicséri.Zórád Ernő 2004-ben hunyt el.
(Juhász's site)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)