ÚJJÁÉLED A TABÁN ??

Újraéledhet egy letűnt városrész, a budapesti TABÁN?

A kérdésre egyértelmû igennel felel a Tabáni Füzetek 4. szában olvasható összegzés (Az üveglemeztõl a CD-ig), amelyet Pajor Ildikó, a Budavári Mûvelõdési Ház Tabán Helytörténeti Kiállításának vezetõje, a Tabán Társaság elnöke írt. A füzet teljes terjedelmét egy bizonnyal világviszonylatban is újszerû ötlet megvalósulásának szenteli: elkészült a mintadarabja annak a fejlesztési munkának, amely révén virtuális sétát tehetünk a több mint hetven éve lebontott Tabánban. Rendkívül gazdag fénykép-, festmény-és grafikaanyag maradt ránk a lebontásra ítélt városrészrõl.

Ez adta az ötletet és a megvalósítás egyik alapját is, hogy régi térképekre felfûzve

felidézhetjük a városrész utcát, tereit, házait, udvarait, cégéreit, mindennapjait, vagyis: legalábbis virtuálisan újra felépülhet a Tabán!

Megkezdõdött a szerzõi jogdíjjal nem terhelt (mert egyelõre nincs támogató, aki ezt fi-

nanszírozná) fényképek, képeslapok szkennelése, digitalizálása és adatbázisba szervezé-

se, miközben már régebb óta készül a Tabán digitális térképe.

Mintegy 1200 felvétellel megalapozódott a Budavári Mûvelõdési Ház Tabán Helytörténeti Kiállításának digitális adatbázisa, elkészült a Tabánt három idõszakában (1875–1900, 1900–1935 között és a jelenben) megmutató digitális térkép,végül egyelõre közel 200, tematikusan válogatott kép térképre kerülésével virtuális sétát tehetünk ahajdani tabáni utcákon, kapualjakban, életképek, cégérek, képeslapok nézegetésével ízelítõt kaphatunk a letûnt városrész világából. A fotók nézete is érzékelhetõ a térképen, éssötétedõ kék sávok jelzik a hely képi lefedettségét. (Mondhatnánk: akkor láthatjuk majd egészben a Tabánt e virtuális térképen, ha mindenütt csak kék színt, és minél sötétebb kéket látunk.)

A megalakulásának ötéves évfordulóját ünneplõ Tabán Társaság május elején sorra került

éves közgyûlésére érkezõ tagjai és a sajtó néhány képviselõje láthatták az eddigi munkát

összegzõ cédét, és olvashatták a Budavári Önkormányzat támogatásával megjelenõ Tabáni Füzetek 4. számát, amely az alkalomhoz kötõdve a Virtuális Tabán címet kapta.

A térképeket az ELTE térképész szakának tavaly diplomázott hallgatója, Lenkei Ákos készítette, aki megtartva e témában is a Tabánhoz kötõdését , térinformatikából készül doktori fokozatának megszerzésére. Az adatbázis kidolgozása Fejõs László nevéhez fûzõdik, aki az Országos Széchényi Könyvtár fõmunkatársa. Ez az adatbázis kettõs szerepkörû. Egyrészt a térképre applikálást szolgálja, másrészt sokoldalú visszakereshetõséggel a múzeumi anyagot tárja fel.

---

A Tabáni Füzetek 4. száma és a cédé a múzeumban (címe: 1013 Budapest, Döbrentei utca

9.) kívül a Litea könyvesboltban (1014 Bp., HessAndrás tér 4.) is kapható. (f.l.)

Újraéledhet egy letűnt városrész, a budapesti TABÁN?

A TÉMÁBAN MEGJELENT CIKK 2007-BŐL:

A kérdésre egyértelmû igennel felel a Tabáni Füzetek 4. szában olvasható összegzés (Az üveglemeztõl a CD-ig), amelyet Pajor Ildikó, a Budavári Mûvelõdési Ház Tabán Helytörténeti Kiállításának vezetõje, a Tabán Társaság elnöke írt. A füzet teljes terjedelmét egy bizonnyal világviszonylatban is újszerû ötlet megvalósulásának szenteli: elkészült a mintadarabja annak a fejlesztési munkának, amely révén virtuális sétát tehetünk a több mint hetven éve lebontott Tabánban. Rendkívül gazdag fénykép-, festmény-és grafikaanyag maradt ránk a lebontásra ítélt városrészrõl.

Ez adta az ötletet és a megvalósítás egyik alapját is, hogy régi térképekre felfûzve

felidézhetjük a városrész utcát, tereit, házait, udvarait, cégéreit, mindennapjait, vagyis: legalábbis virtuálisan újra felépülhet a Tabán!

Megkezdõdött a szerzõi jogdíjjal nem terhelt (mert egyelõre nincs támogató, aki ezt fi-

nanszírozná) fényképek, képeslapok szkennelése, digitalizálása és adatbázisba szervezé-

se, miközben már régebb óta készül a Tabán digitális térképe.

Mintegy 1200 felvétellel megalapozódott a Budavári Mûvelõdési Ház Tabán Helytörténeti Kiállításának digitális adatbázisa, elkészült a Tabánt három idõszakában (1875–1900, 1900–1935 között és a jelenben) megmutató digitális térkép,végül egyelõre közel 200, tematikusan válogatott kép térképre kerülésével virtuális sétát tehetünk ahajdani tabáni utcákon, kapualjakban, életképek, cégérek, képeslapok nézegetésével ízelítõt kaphatunk a letûnt városrész világából. A fotók nézete is érzékelhetõ a térképen, éssötétedõ kék sávok jelzik a hely képi lefedettségét. (Mondhatnánk: akkor láthatjuk majd egészben a Tabánt e virtuális térképen, ha mindenütt csak kék színt, és minél sötétebb kéket látunk.)

A megalakulásának ötéves évfordulóját ünneplõ Tabán Társaság május elején sorra került

éves közgyûlésére érkezõ tagjai és a sajtó néhány képviselõje láthatták az eddigi munkát

összegzõ cédét, és olvashatták a Budavári Önkormányzat támogatásával megjelenõ Tabáni Füzetek 4. számát, amely az alkalomhoz kötõdve a Virtuális Tabán címet kapta.

A térképeket az ELTE térképész szakának tavaly diplomázott hallgatója, Lenkei Ákos készítette, aki megtartva e témában is a Tabánhoz kötõdését , térinformatikából készül doktori fokozatának megszerzésére. Az adatbázis kidolgozása Fejõs László nevéhez fûzõdik, aki az Országos Széchényi Könyvtár fõmunkatársa. Ez az adatbázis kettõs szerepkörû. Egyrészt a térképre applikálást szolgálja, másrészt sokoldalú visszakereshetõséggel a múzeumi anyagot tárja fel.

---

A Tabáni Füzetek 4. száma és a cédé a múzeumban (címe: 1013 Budapest, Döbrentei utca

9.) kívül a Litea könyvesboltban (1014 Bp., HessAndrás tér 4.) is kapható. (f.l.)

Kaszas-rally Boliviaba

Itt vagyunk Saltaban 300 km-re a boliviai hatartol,vegre internethez jutottunk,spanyol nyelvu
billentyuzettel..Minden ok.,csodas tajakon jarunk, de eleg faraszto ut ,3ººº-5ººº mes hegyeken at.Ma autoval a boliviai hatarig,holnap atmegyunk busszal, es hetfon indulunk vissza,minden nap 500-6ºº-kmes ut.Szornyu nagy ez az orszag Blogbeiras,foto csak a jovo heten.

Buenos dias ,muchachos!

TABÁN, AZ ELTŰNT VÁROSRÉSZ

Az idõsebb nemzedékbõl is egyre kevesebben vannak, akik ha elmennek az Erzsébet híd budai hídfõjének környékére. még fel tudják idézni egy romantikus, de elavult városrész macskaköves utcáit, apró házait, kisvendéglõit. A fiatalabbak már csak nosztalgikus visszaemlékezésekbõl, egy-egy film kurta jeleneteibõl, megsárgult fényképekrõl, vagy képzõmûvészeti alkotásokból ismerik. A Tabán utolsó házait 1933 második felében bontották le. * * * A Gellérthegy északi lejtõje, a Naphegy, a Várhegy és a Duna határolta völgykatlan, melyen (a már befedett) Ördögárok vize olykor megduzzadva és pusztítva rohant át, mindig fontos átkelõhely volt a Dunán. Kõkori, bronzkori, rézkori, vaskori emlékek kerültek napvilágra ezen a tájon. Idõszámításunk elõtt egy évszázaddal az eraviszkuszok, majd négy évszázadon át a római légiók katonái álltak õrt abban a toronyban (romjait sajnos az Erzsébet híd építése eltüntette), ami a vele szemben álló pesti oldalon feltárt Contra Aquincummal együtt védte a dunai révet. A honfoglaló magyarok már használták ezt az átkelõhelyet és a régi krónikák a budai oldalról, mint „Minor Pest ultra Danubius sita”, a Dunánál fekvõ Kis-Pestrõl emlékeznek meg. A Képes Krónika is így nevezi ezt a területet – része volt Kelenföld is –, ahol Gellért püspököt 1047-ben megölték. Itt építették tiszteletére a Boldog Gellért Mártír templomát és talán innen származik az a kisméretû kõfaragvány, a Tabáni Krisztus, melyet 1130 körül készíthettek. A tatárjárás a települést elsöpörte, de lassan újjáéledt, amikor 1247-ben IV. Béla király Budán várat építtetett és a Tabán területe annak a falakon kívüli elõvárosa lett. 1396-ban Zsigmond király keresztes hadjárata Nikápolynál súlyos vereséggel végzõdött, és a török sereg a stájer hegyekig elõretört. A felbomló sereg katonáiból és a délrõl menekülõ szerb lakosságból sokan itt telepedtek le, mert a budai német polgárság nem akarta õket a városba befogadni. A település szorgalmas, de igénytelen lakóinak munkája nyomán a terület virágzásnak indult, ráadásul a nyugatra és délre vezetõ útvonalak erre vezettek, s itt állt a hajóhíd, melyen áthaladtak a keletre tartók. A meleg vizû forrásokra épített fürdõkben felüdülhettek az utasok és a vándorkereskedõk. Az ezzel járó szórakozások, mulatozások és mindenféle ellátások hasznát az élelmes rácok látták. Egy francia lovag erre utaztában már 1438-ban elismeréssel írt az itt lévõ fürdõkrõl, a Rác fürdõ és a Rudas fürdõ õseirõl. Buda 1541-ben török kézre került, s míg a hegyen lévõ város pusztult, Tabán területe virágzott. A katonaságnak vasból készített fegyverre és bõrbõl készült felszerelésekre, lábbelikre, nyergekre volt szüksége. Az ezeket elõállító kézmûvesek követték a sereget. A meleg vizû források, az Ördögárok bõ vize bõrfeldolgozásra alkalmas körülményeket biztosított, ezért a török tímárok itt telepedtek meg. Ettõl nevezték a területet Debaghane-nak, tímár telepnek, mely szlávos elferdítés után a magyar Tabánná alakult. A településen ebben az idõben hat mecset, tíz imaház, négy elemi iskola, három fogadó, három kolostor, három meleg fürdõ és mintegy száz tímárbolt volt, a házak száma pedig meghaladta az ezret. A település képét a törökök gazdagabb és a szlávok szegényebb házai jellemezték. A Buda visszafoglalásáért folyó harcok aztán úgyszólván teljesen eltüntették a települést a föld színérõl. Az elmenekült lakosság ugyan lassan visszatért, a barlangokban megbúvók elõjöttek, de az egykori pezsgõ élet és a viszonylagos jólét csak részben köszöntött be újra. A XVIII. század végéig a rácok élet-halál küzdelmet vívtak a Pest-budai kereskedelem hegemóniájáért a német polgárokkal. A jövedelmezõbb foglalkozásokat az erõsbödõ németek foglalták el, a rácok primitívebb körülmények között éltek és alacsonyabb mûveltséget igénylõ munkákat végeztek. A német polgárok csak „Donaujager”-eknek gúnyolták a vízhordással, dunai rakodással, napszámos munkával foglalkozó rácvárosi polgárokat. Még 1700 után is ez a jellemzõ, bár 700 házával és 2780 fõs lakosságával a környék legnépesebb települése volt. A lakosság 95 százaléka szerb, csupán 2%-a magyar, ami 12 családot jelentett. Igaz, ebben az idõben Buda egész lakosságának alig 5%-át tették ki a magyarok. A görögkeleti vallású szerbek külön közigazgatásban éltek, 1697-ben már volt külön másodbírájuk, kiváltságaik másokétól eltértek, de csak 1775-ben kaptak polgárjogot. Építészetrõl ekkoriban alig beszélhetünk. A 14-16 négyszögöles telkeken kunyhószerû építmények emelkedtek. A Gellérthegy tövében így kialakult egy egészen szegényes városrész, ahol a régi borospincék is részben lakásul szolgáltak, és a Gellérthegy keleti lábánál, a Duna-parton egészen a mai Gellért fürdõig kezdetleges, fõleg fából épült viskók emelkedtek. Nem csoda hát, hogy a rendezetlenül, szegényesen kialakult városrészt számtalan csapás sújtotta. 1689 és 1831 között nyolc alkalommal pusztította járvány a lakosságot. A Budai Várban 1723 húsvétján keletkezett tûz ide is átterjedt és felperzselte a település nagy részét. Az 1732 és 1775 években viszont árvíz pusztított. A háborús rombolásokon kívül a tûz és a víz okozta a legnagyobb tragédiákat. 1810-ben szörnyû tûzvész tombolt. Szeptember 5-én Schuller János kádármester segédje hordódongákat égetett ki, amikor a hirtelen támadt szél a tüzet magával ragadta, hatszáz ház égett le és ötven ember lelte halálát. A tûz kiterjedt egészen a ma Fõ utca és Ponty utca sarkán álló Kapucinus templomig, nem kímélve a Víziváros e részén álló házait sem. Megtépázta a városrészt az 1838. évi nagy árvíz, mert a megáradt Dunából visszatorlódott a víz az Ördögárok medrébe. Hasonlóan rombolt 1875. június 26-án a nagy felhõszakadástól az Ördögárok õrjöngõ folyóvá duzzadt vize, szétrombolva az alsó szakaszán két évvel azelõtt készített boltozatot. A romokból önmagának gátat építve torlódott vissza és öntötte el a völgyben lévõ épületeket. A városrész a sok pusztítás után lassan két részre szakadt. A vár felé esõ része, a Szarvas tér és a Hajóhíd környéke kulturáltabb, a polgáriasodó Pesthez igazodni kívánó, fejlõdõ kereskedõ és iparváros lett, míg a Gellérthegy oldalában húzódó, szegényebb emberek által lakott terület színvonala egyre süllyedt. Tabán gazdasági életére kedvezõtlenül hatott a Lánchíd és az Alagút megépítése is. Már nem a hajóhíd volt az összekötõ kapocs kelet és nyugat között. Az északról hozott termékek a Tabán érintése nélkül, a Lánchídon át kerültek a pesti piacokra. A Krisztinavárosi területrõl a terményeket eddig a Várhegy megkerülésével vitték a Lánchídon át, de az Alagút megépítése lerövidítette az utat és a fuvarosok elkerülték a Tabán területét. Pécs és Székesfehérvár irányából érkezõ fuvarosok még erre jöttek és fogyasztásuk hasznát még élvezhették a tabáni vendéglátók, ám az Alagút megnyitásával õk is a rövidebb utat választották. Tabán fejlõdése megállt, miközben a pesti Duna-parton kiépült a díszes korzó, a Gellért-hegyen szaporodtak az elõkelõ villák és nyaralók, bõvült és szépült a Királyi Palota. Az egyesített fõvárosnak ez a része megérett a megújításra. A Közmunkatanácsot már megalakulása óta foglalkoztatta a Tabán rendezése. Az 1874. évi jelentése szerint szembeötlõk a Gellérthegy oldalát ellepõ fecskefészkek, melyeknek látványa messzirõl nem kedvezõtlen, de borzalmas maga a valóság. Bár szükségesnek tartja, hogy a házak egész csoportját bontsák le, egyelõre a szabályozás csak néhány primitív utca létesítésére szorítkozott. Ehhez is a házak mintegy tíz százalékát kellett lebontani. A fõváros tanácsa elõször 1878-ban határozta el a Gellérthegy északi oldalára kapaszkodó viskóknak és magának az egész Tabánnak folyamatos kisajátítását és lebontását, és 1890-ig 116 házat le is bontottak. 1894-ben merült fel elõször a Tabán területrendezési tervének szükségessége, 1898-ban elkészítették a tabáni utcák és terek szabályozását tartalmazó tervet. Az 1908. évi XLVIII. sz. törvénycikk Tabán felõl is méltó környezetet kívánt biztosítani a Királyi Palotának s lehetõvé tette az Attila út melletti sáv házainak kisajátítását és lebontását, hogy helyükön díszes palotasor épülhessen. A fõváros szervei részérõl készített rendezési tervrõl sok vita folyt, végül is a Közmunkatanács 1909. február 11-én tartott ülésén nem foglalt állást a tervekrõl, mert „...a polgármester úr ugyanis elsõrendû városépítési feladatnak tartja, hogy az Attila körút, a Naphegy és a Gellérthegy közötti városrészben a hatóság olyan gyökeres intézkedést tegyen, amelyek lehetõvé teszik, hogy itt, ezen a természeti szépségekkel megáldott területen egy modern városrész alakulhasson ki.” Errõl fejtette ki elképzelését Bárczy István polgármester a közgyûlés 1909. július 7-i ülésén: „Ha apródonként történik a rendezés, akkor az a baj, hogy tökéletlen rendezés lesz. A fõvárosnak nem szabad elmulasztani a kínálkozó alkalmat, hogy nagyot alkosson, itt a város legszebb részén, a fõváros kellõs közepén, amely valóban festõi vidék és oly területen van, ahol nincs értékes objektum azon a három házon kívül, amelynek a szabályozásba való bevonása kétséges, a többi részen nincs értékes felépítmény a Tabánban.” Devecis Ferenc fõvárosi középítési igazgató és Pálóczi Antal neves városrendezõ terve alapján a Fõváros átvállalta a Közmunkatanácstól az egységes rendezés lebonyolítását. 1909 és 1914 között 126 ingatlant sajátítottak ki vagy vásároltak meg. Az innen kiszorultak részére Mártonhegyen és a Budaörsi úton vásárolt a Fõváros cseretelkeket. Egy hónappal az I. világháború kitörése elõtt elfogadott terv szerint elõkelõ lakónegyedet akartak teremteni a Tabánból, s úgy tervezték, hogy az elavult tabáni házak lerombolása után öt éven belül az új negyed felépítése megkezdõdhet. A háború azonban közbeszólt, bár a háborús évek idején is kisajátítottak 105 épületet. Az 1920-as évek lakásínsége miatt megtiltották a kisajátításokat és a bontásokat. A gazdasági helyzet konszolidációjával vált ismét aktuálissá a Tabán rendezése, de csak 1931-ben realizálódott a Fõváros és a Közmunkatanács 1909-ben kötött megállapodása, s nekikezdtek annak végrehajtásához. Petrovácz Gyula építész javasolta, hogy egy kis jellemzõ részt tartsanak meg és erre a Kõmûves-lépcsõ környékét tartotta alkalmasnak, továbbá a többi részt gipszmodellen és fényképeken örökítsék meg. A Tanács értékelte a javaslatot, és úgy határozott, hogy a Tabán vidékének kisebb festményeken való megörökítése érdekében a Fõvárosi Múzeumnak külön 1000 korona összeget bocsát rendelkezésre. A Fõváros törvényhatósági bizottságának 1933. május 23-i ülése szótöbbséggel jóváhagyta a polgármester „...Tabán újjáépítésének végrehajtása ügyében tett elõterjesztésébõl az elsõ pontot, a székesfõváros tulajdonában lévõ összes tabáni épületek bérletének felmondására és a kiürítendõ épületek haladéktalan lebontására vonatkozó javaslatot”. Meghirdették a bontásra vonatkozó versenytárgyalást és az év folyamán 700 bérleményt felszámoltak. Ezzel – néhány kivétellel – Tabán utolsó házai is eltûntek. Az Apród utca és a Döbrentei utca által határolt terület kívül esett a kisajátítás határán, itt maradt meg az a házcsoport, amit a II. világháború harcai megrongáltak, de nem helyrehozhatatlanul. A terület többi része nagy parkká alakult át. A rendezés során a mai Szarvas tér szintjét több mint két méterrel lesülylyesztették, a Szarvas ház elõtti terasz mutatja az egykori szintet. Több pályázatot írtak ki a rendezési terv elkészítésére, ami az építészek és városrendezõk nagy érdeklõdését váltotta ki. Az 1933-ban tartott pályázaton 65 pályázó vett részt, a városrész lebontása utáni történések azonban már kívül esnek ennek az írásnak a keretein és idõhorizontján. Tabán emlékét megõrzi a sok legenda, fénykép, festmény, irodalmi alkotás. A költõ Garai Gábor így búcsúzik tõle: „...ösztövér házikók gyöngéd tabáni dombok hátán – belõletek csak hírmondó maradt...” ** Néhány értékes épület a Tabánban – Görögkeleti szerb templom. Ennek elõdjét 1697-ben építették, de mert szûknek bizonyult, az 1700-as évek közepén újat építettek. Ez a nagy tabáni tûzvészben leégett, de újra felépítették. A II. világháború okozta súlyos sérüléseit már nem javították ki, romjait lebontották. – Szent Katalin-plébániatemplom. Helyén egykor török dzsámi állt. Buda visszafoglalása után ezt kapták meg a hívõk és alakították át elõször kápolnává, majd újabb és újabb bõvítések következtek, s a XVIII. század közepén tornyot is építettek, és ezzel elnyerte mai alakját. – Apród utca 1–3. Ez az épület is a XVIII. században épült. Ebben volt Semmelweis Ignác apjának üzlete, s itt született az „anyák megmentõje”. 1962-ben Pfannl Egon tervei szerint állították helyre. Ma Orvostörténeti Múzeum. Halálának 100. évfordulóján itt helyezték el az udvari falban a nagy orvos hamvait. – Imre fürdõ (Rác fürdõ). A Hadnagy utca egyetlen megmaradt háza, amely már a középkorban is üzemelt. 1864–70 között készült Ybl Miklós tervei szerint az eklektikus-romantikus kupola és épületszárny, ám ezeket 1964-ben lebontották. Most az egészet modernizálják és gyógyszállóval bõvítik. – Várkert. A Várkert Kioszknak ismert épületet szintén Ybl Miklós tervezte. A finom, árkádos eklektikus-reneszánsz stílusú épület 1894–1897 között épült, eredetileg a Királyi Palotát vízzel ellátó berendezés gépháza volt. Ma kaszinó üzemel benne. – Szarvas-ház. Az 1700-as évek elsõ felében építették. A lekerekített sarkú barokk épület is áldozatul esett az 1810. évi nagy tûzvésznek, ezután copf stílusban építették újjá. – Arany Szarvas. Az egykori sütõház nagy irodalmi hagyománnyal rendelkezett. Itt élt Virág Benedek az Apród utca elején. A korszak vezetõ irodalmi személyiségei – Vörösmarty Mihály, Kisfaludy Károly, Toldy Ferenc és mások – sokszor megfordultak a házban, melyet az 1810. évi tûzvész – a költõ értékes könyvtárával és kézirataival együtt – elpusztított. Az író barátai helyreállították, de másfél évszázad múlva a II. világháború végleg tönkretette.

Hajós György

A TÉLI TABÁN

ZOLNAY LÁSZLÓ: KÖZÉPKORI FALU A VÁRHEGYEN

MIRŐL VALLOTT A RÉGÉSZNEK A KIRÁLYI PALOTA FÖLDJE?

Középkori falu nyomai a Várhegyen

Az elmúlt nyáron szenzációs régészeti lelet hire járta be e sajtót: a budai Vár-

hegyen szinte az utolsó órákban, mielőtt a palota helyreállított részeit átadták

volna, közvetlenül mellettük a magyar középkor gótikus szobrászatának addig

ismeretlen műhelyére valló szobormaradványok sora került elő a föld-

ből. Arról azonban alig esett még szó, hogy az e szobrok nyomára vezető régé-

szeti munka legalább ilyen érdekes eredményekre vezetett a várhegyi telepü-

lés múltját, a tatárjárás hamvaiból kialakuló rendezett várost illetően is. A

leitató régész cikksorozata az ásó nyomán a rendezetlen hegyi településtől a ki-

rályi városig és a palota szoborremekeiig ívelő felvirágzásról rajzol áttekintő képet.

A budai Kispest

A bevezetőben említettem, hogy e területet mar bronzkori népek is lakták.

Utánuk azonban hosszú ideig nem maradt itt emberi nyom; sem a kelták után

— akik a Gellérthegyen éltek —, sem a rómaiak után — akiknek erődjei ott áll-

tak szintén a Gellérthegyen, továbbá a Rudas fürdőnél, a tabáni Szent Katalin-

templom mellett, s a Duna-parti Ybl Miklós téren. Úgy látszik, a XI. század

végéig, illetőleg a XII. század elejéig lakatlan volt a sziklás, erdős Várhegy.

A Pest városi plébánia román kori lányegyházal

Am akkor egyszerre benépesült, miként legalább százötven középkori várbeli és

tabáni lakóveremnek, pincének, szemétgödörnek a régészeti anyaga bizonyltja.

Honnan és hogyan?Pest királyi város abban az időben, a mai Kis- és Nagykörút táján még fattyú

Duna-ágakkal, vízjárásokkal, mocsarakkal övezett sziget volt (ennek is nevezték latinul; Insula Pest). S mivel e helyzete folytán semmilyen mezőgazdasági területe nem volt, a város az akkor még

néptelen jobb partra, a budai hegyre küldte fel földműveseit, szőlőmunkásait.

Ez a kirajzás alig egy félévszázad alatt a mai Tabántól a mai Bécsi kapu térig

ellepte a 'budai Várhegyet. Az így már a Duma mindkét partjára

terjedő városnak Utriusque Pest volt a neve (Kétegy-Pestnek fordíthatnánk.)

Am a Duna az év jó részében mégis szét- választotta a két részt, amiért is a jobb

parton fekvő Minor Pestből — akkor magyarul Kispestből {vagy Kelenföldből)

— önálló közigazgatási központot, bíróval és esküdtekkel rendelkező községet

szerveztek. Ennek megfelelően önálló plébániát Is kapott. Ez a Szent Gellért vér-

tanú egyháza — úgy gondoljuk — a mai tabáni Szent Katalin-templom helyén

állt. (E Szent Gellért-plébániatemplom kapuja felett lehetett egykor az a remek.

XI—XII. századi „tabáni Krisztus" dom bormű, amelyek másolata a tabáni

templomban ma is látnató.)

A tatárjárás. előtti — még a XIII.század elejéről való oklevelek

árulják el, hogy ez a budai plébánia a pesti Mária-egyháznak a leányegyháza-

ként jött létre. De az 1220-as évekre ebből a Szent Gellért vértanú egyházából már

két további lánxegyház sarjadt ki SASAD Szent András és (Buda) Örs Szent Márton egyháza .Ez

utóbbi nak a maradványaiból Budaörsön előkerült egy olyan oszlopfő,amely aligha leht

későbbi_a._XI.-századnál; így_az a szervezési furcsaság sincs kizárva hogy a

leányegyház régebbi az anya egyháznál.)Ezeknek az egyházaknak a létrejötte

mindenféleképpen azt bizony it ja, hogy o pesti királyi népek a XII. század végére

már a budai Várhegyen is túl terjeszkedve kialakították Örsnek és Sasadnak égészen

a törökkorig virágzó, gazdag gyümölcs- és szőlövidékét. Ehhez — mint az

egyik, tatárjárás előtti oklevél tanúsítja— szántóföldek is tartoztak.

Ez a Szent Gellért-egyházhoz tartozó budai Kispest vagy Kelenföld az a terü-

let, amelynek a XI. századtól a tatárjárásig tartó életébe mostani ásatásaink

újabb és mélyebb bepillantást engedtek.Voltaképpeni mostani ásatásainkkal si-

került régészetileg is véglegesen bizonyítanunk, hogy ez a korai jobb parti

földműves település csakugyan megvolt.Teljesen világossá vált az — amire már az 1049—1950. évi ásatás során is felhívtam a figyelmet —, hogy a Tabántól avárpalota területén át a Szent György

térig, s onnan az egész Várnegyed terü-letén végig a Várhegy északi és keleti lejtőiig sőt a nyugati aljáíg is egyetlen nagy korai falutelepülés előzte meg IV.Béla király városalapítását. S ez város-

történetünknek egy olyan szakasza,amelyről eddig vajmi keveset, egységes egészéről pedig semmit sem tudtunk,mert a korábbi ásatások e korszaknak mindig csak egy-egy részét ragadhatták meg. Az összefüggés felismerését mostani ásatásaink tették lehetővé.

1 A tatárjárás előtti falu

A település ' XI—XIIL "századi lakosságáról embertani leleteink nincsenek.

A telep temetőjét nem találtuk meg (a tabáni templom körül, ahol sejthető, nem

ástunk). Mégis valószínűnek kell tartanunk, hogy az őslakók magyarok voltak,

mert németeket csak 1230 táján telepítettII. Endre király Pest vdrosába. Addig

annak lakói is magyarok — meg bolgárok — voltak. A korabeli budai lakosság magyar vol-

tát "ezenkívül"égy""régészetí leletsor bizonyítja. A honfoglalástól a tatárjárásig

csakis a magyarok használtak cserépbográcsot, illetőleg cserépüstöt, s ilye-

nek maradványai kerültek elő a Várhegy korai földműves településének gödreiből,

Júliám-vonalas" díszítésű "cserépedényekkel "együtt. Mindebből az is következik,

hogy a budai Várhegy terúletén s tőle nyugatra Sasad ig, Budaörsig már réges-

rég szőlők virágoztak, mielőtt II.Endre király mohamedán

vallású boLgárokat elűzve — németeket telepített Pestre.

Ezek után lássuk: a pár tucat elföldelt lakóverem, pince, szemétgödör anyaga

mit árul el arról, hogy- hol és hogyan laktak nyolc évszázaddal ezelőtt a budai-

kispesti hegylakók. Az ásatás során olyan sziklába vágottpincemaradványok

tárultak fel, amelyeknek felépítményeire — épületekre —semmi jel nem utal.

Valószínű, hogymaga a pince volt a lakóház. Tehát veremlakások voltak.

Ha volt is némi kőfalazatuk, azt nem szilárddá cementálódó forró mészhabarcsba,

hanem csak agyagba rakták.

Ablaktalan oldalfaluk alig emelkedhetett a föld felszíne fölé, s en-

nek vastagsága nem volt több fél méternél. A füst a fagerendákból rótt tetőn át távozott.

Alapterületük alig haladta meg a 2,5 X 4, vagy 3 X4 métert.

A lakó vermek iáttán az a gondolat is felötlött bennem: vajon nem csupán

alkalmi lakóhelyül szolgáltak-e, olyanféle kunyhóul, ahová csak a szőlömívelés

dolog idejében járogattak ki a városlakók,; E föltevésnek azonban ellene szóltak azokj

a leletek, amelyek itt az élet állandóságát hitelesítik. Az egykorú — azóta nem is

bolygatott gödrökből ugyanis számos —román kori stílusemlékeket őrző kemény'

kőanyagból (andezitből, mészkőből) faragott — mozsár és kézimalom töredéke'

került elő. s akadtak ép malomkövek is. Ezek blztoa Jelei annak, amit oklevél is'

elárul, hogy tudnlllik gabonaféléket és olajos magvakat is termesztettek a he-

gyen, s főként a mai Budafok és Kamaraerdő közötti középkori Kána falu és:

monostor felé eső laposokon.Szárnyasok vadászatáról és madarászatról tanúskodik

a vermekből előkerült:kicsiny vas sebzőnyíl és egy madárcsalitnak a csontsípja.

Egy öt méter mély ciszternából a temérdek cserépedényen és'más állatcsonton kívül

mintegy húsz; szarvasmarhának a szarvpárja került' elő. Vagy egy nagy vadász, vagy egy'

hajdani mészáros lakhatott ott. Ezt aj kérdést és az egész tatárjárás előtti telep,

„népélelmezésének", pontosabban húsfogyasztásának kérdését a rengeteg kiemelt

állatcsont vizsgalata dönti majd el.! E munkát Matolcsi János archeozoológus ;

végzi. Ennek alapján tudjuk majd meg. ihogy milyen vadakat és háziállatokat fo-'

gyasztottak a néhalak. A halcsontok maradványai azt máris jelezték, hogy a vi-

zától a keszegig a Dunának minden halát fogták és fogyasztották a várhegylakók.

írott forrásokból tudjuk, hogy Pestet és Óbudát teljesen feldúlta a tatár. Tüzes

gyújtónyilaik a Várhegyen is elvégeztékgyilkos munkájukat: a XJ1—XII1. század,

eleji földműves település maradványait égés- és romréteg takarja, s akad benne

emberi tetemmaradvány Is. Az egyik kőház padlatán például temérdek összetörtedényt,

emberi csontokat s épülettörmeéket találtunk, s az egészet emberi ürülék fedte.

Fölötte egy újabb vastag padlóréteg tanúskodik arról, hogy az elföldelnivalókat

elföldelvén a házat a tatárjárás után újjáépítették.

Zolnay L

ÉLET és TUDOMÁNY 1976 JANUÁR 30

FEHÉR GALAMB SZÁLL A FALU FELETT

Apám kedvenc nótája volt ez a kis dal. Nem énekelte mindíg , nem koptatta el , csak akkor dúdolta halkan ,ha valamilyen nagy öröm ,vagy nagy bánat érte.Rádióban ,tv-ben is nagyon ritkán hallani.Régen furdalt a kíváncsiság , honnan ered ez a különös-bús hangulatú nóta.

Persze sejthettem volna, nem népdal ő -tiszta forrásból-ahogy Kodály mondaná , de mégis kedves nekem , mert 20 éve halott apámat idézi fel emlékeimben.

A tények: a népies dalt Murgács Kálmán a 20-as 30-as évek ismert dal- és szövegírója köl-

tötte. Sepsiszentgyörgyön született, hivatalnok ember volt aki később dalokat,dal-

szövegeket, operetteket is írt. Irredenta dalai miatt az ötvenes években kitiltották

Budapestről, vidéki iskolákban zeneoktatóként dolgozott.Sírkövére legismertebb

művének ,a"fehér galamb "-nak első sorát vésték fel. A szövegét Gyökössy Endre

MÁV főtanácsos írta .

Fehér galamb száll a falu felett,

Viszi az én bánatos lelkemet.

Nyugtalanul szálldos ide-oda,

Nem leszek én boldog talán soha.

F.:

Csókoltam én szép lányt már eleget,

De igazán egyik se szeretett.

/:Nem hall engem senki sóhajtani,

csak igazán szeressen valaki.:/

N.:

Bánat tépi szívemet, lelkemet,

Mert igazán senki se szeretett.

/:Nem hall engem senki sóhajtani,

Csak igazán szeressen valaki.:/

Murgács Kálmán sírköve a dal első sorának kottájával és szövegével

Murgács Kálmán-Gyökössy Endre: Fehér galamb száll a falu felett

Énekel Szalai László

A NAGYHÁZI GALÉRIA ÚJABB KÍNÁLATÁBÓL

HAEFFNER JENŐ: TABÁN 1931
HAEFFNER JENŐ: TABÁNI RÉSZLET 1930
HAEFFNER JENŐ: TABÁNI UTCARÉSZLET
ILLNIZZKY.J: TABÁNI RÉSZLET
MÁTRAI VILMOS : TABÁNI RÉSZLET 1909
MÉSZÖLY-MUNKÁS BÉLA : TABÁN TÉLEN 1925
SZIGETI JENŐ : TABÁN TÉLEN
TURMAYER SÁNDOR : TABÁNI UTCA
TURMAYER SÁNDOR : TABÁNI RÉSZLET

MÉGEGYSZER HADIK

A kávéház a múlt század elején olyan szükséglet volt a népnek, mint a pék vagy a piac - vallja Saly Noémi muzeológus, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum munkatársa. Kávéháztörténészként különös örömmel üdvözölte Karinthy Frigyes és írótársai egykori törzshelye, a Hadik Kávéház újranyitását, melynek múltjáról szívesen mesél, néhány anekdotával fűszerezve a történetet. Szó se róla, nagy élet folyt valaha a Hadikban, idejárt Déry Tibor, Füst Milán és a kor híres futballbírója, Klug Frigyes is.

A mai Bartók Béla úton fellehető egykor legendás kávéház első tulajdonosa egy fényképész volt, aki neje számára alapította a vendéglátóhelyet - mesél a kezdetekről Saly Noémi. A Hadik irodalmi kávéházzá Karinthy Frigyes felesége, Böhm Aranka és barátnői jóvoltából vált. Az író 1920-ban vette feleségül Arankát, miután első felesége, Judik Etel színésznő 1918-ban spanyolnáthában meghalt.

Böhm Aranka és barátnői gyakran jártak egymáshoz vendégségbe: finom süteményeket sütöttek - és nem is keveset -, majd azokat eszegetve kedélyesen elcsevegtek. Egy idő után azonban a süteményhurcolászás körülményessé vált. Ekkor találták ki a hölgyek, hogy felfedezik a közeli kávéházakat. A Hadik pont megfelelt a célnak: nem kellett messzire vinni a sütiket, és hely is volt bőven: alig egy-egy bácsika sakkozott az asztaloknál.

Arankáék tehát betelepültek egy páholyba (akkor még így hívták e kis zugokat a kávézókban, ma már kevés helyen bukkanunk hasonlóra), és attól fogva itt folyt a női eszmecsere. A négy vonzó fiatal nő látványa aztán odavonzotta a többieket is: előbb a férjeket-barátokat, majd az idegenek is kezdték megtölteni a Hadikot, mely igazi közösségi térré, művészkávéházzá vált. Ide járt Karinthyékon kívül Tersánszky Józsi Jenő és felesége, Sári, Füst Milán, Déry Tibor, Darvin Gyula, a detektívregényíró és Klug Frigyes futballbíró is.

Saly Noémi emlékei szerint gyermekkorában a Hadik helyén a Szivárvány Áruház állt, majd a gombokat és a cipzárakat cipők követték. A kultúrtörténész felelevenít egy régi történetet: a Bartók Béla sarkán álló - akkor még - cipőbolt előtt álldogáló két tinilány tekintete a lábbelik mustrálása közben a falon virító emléktáblára tévedt, mely azt hirdette: az épületben működött 1911-től 1949-ig Karinthyék törzshelye. Mire az egyik lányka felkiáltott: "B. meg, ezek itt kávéztak a cipők között?!"

Persze, ami a tízes években megfelelt, 2009-ben már nem állná meg a helyét: a régi Hadik helyére valami új kellett, ami a mai ember ízlését is kiszolgálja. Egy olyan hely, ahol jól esik leülni az asztalhoz, ahol finom a kávé és udvarias a személyzet. A régi kávésok számára nem a pénz volt a legfontosabb, hanem a vendég, hiszen tőle kapták a pénzt - eleveníti fel a múltat Saly Noémi. Nem ritkán a kávéház felett laktak, ablakuk nem a kávézóra, hanem a kávézóba nézett, s ha egy-egy illusztris vendég érkezett, lesiettek hozzá, és lesegítették a kabátját. Ma viszont lelkeket már nem képeznek, csak menedzsereket...

Régen azt is meg kellett tanulnia a betérőnek, hogy kell kávéházi vendégnek lenni. A vendéglátóegységek a szocializáció fontos terepei voltak: itt nőttek fel a gyerekek, akiket a szülők magukkal hoztak egy-egy kávézásra. "A kocsma lenyom, a kávéház felemel" - állítja a kultúrtörténész -; a szép környezet visszafogta a vendégeket, sosem káromkodtak, nem úgy, mint manapság...
MIX 2009 NOV.10

KABOS GYULA (1887-1941) A LEGNAGYOBB MAGYAR KOMIKUS

..................................KABOS GYULA a legnagyobb magyar komikus színész

1887. március 19-én született Budapesten. A színészetet Sólymosi Elek színiiskolájában tanulta, 1905-ben végzett. Pályáját még ez évben Szabadkán kezdte. 1906-1907 között Zomborban, 1907-1910-ig ismét Szabadkán játszott. Pályája Nagyváradon (1910-13), majd a Király Színházban (1913-14) és a Royal Sörkabaréban folytatódott. 1916-18 között a Kristálypalotában, a Fővárosi Orfeumban, a Télikertben, 1917-ben a Magyar Színházban és az Intim Kabaréban lépett színpadra. Nagyváradon színházalapítással próbálkozott (1918), a következő évben visszatért Budapestre. 1919-ben a Dunaparti Színház tagja lett. Ezután az alábbi budapesti színházakban lépett fel: Andrássy úti Színház, Magyar Színház, Vígszínház, Belvárosi Színház, Renaissance Színház, Pesti Kabaré, Revü, Scala, Blaha Lujza Színház, Budai Színkör. Mindenütt nagy sikert aratott a világot jelentő deszkákon. 1926-29-ig a Fővárosi Operettszínház tagja volt. Színi mestersége mellett 1929-től 1930-ig a Fővárosi Művész Színház igazgatója volt.

Életútjának további állomásai: Budapesti Színház, Nyári Operettszínház, Fővárosi Operettszínház, Király Színház, Vígszínház, Labriola Színház, Modern Kabaré, Magyar Színház. Nemcsak itthon aratott sikereket, 1932-ben Bécsben a Theater an der Komikerben vendégszerepelt. 1939-ben a német befolyás növekedtével búcsút mondott hazájának, és az Amerikai Egyesült Államokba települt. Itt alkalmi fellépéseken szórakoztatta a magyarul tudó közönséget. New Yorkban halt meg 1941. október 6-án.

Kabos Gyula pályáját mint táncoskomikus kezdte, majd a pesti kabaré utánozhatatlan egyénisége lett. Maradandót alkotott vígjátékokban és tragikomikus szerepekben egyaránt. Testi és lelki sebeket hordozó kisemberei szívszorító őszinteséget és ügyefogyottságot sugároztak. Kabos Gyula hadaró és dadogó beszéddel, eszköztelen játékkal, félszeg mozdulatokkal, groteszk mimikával teremtett figuráját számos film is őrzi.Egyik legnépszerúbb , ma is ismert dalával emlékezzünk meg róla a filmkockák segítségével keltve őt életre s egyben tisztelegve művészete előtt.

.......................................

Gózön Gyula és Kabos Gyula kettőse az "EZ A VILLA ELADÓ "c.filmből

Titkokat súg az éj

Éjfélre jár, a zajgó város elpihent.

Súlyos fellegeket vonszol az éj,
s kósza csillagokhoz bújik a holdkaréj
a sötétségbe olvadt házsorok felett.
Az utolsó busz már a holnapba szalad.

Álomba ringatja késői utasát,
kinek elméjét gondok liánja fonja át,
míg testéről a mának nyűge leszakad.

A néptelen utakon csendet hord a szél.
Csak halk neszek borzolják a néma estét,
hűvös kapualjakba bámul a sötét,
s egy lépcsőház nappali titkokról mesél.

És beszél a kert, a villamos, a Tabán,
egy virágos balkon, a Dunán a hidak;
misztikum hatja át a távolságokat,
ahogy sóhajt a Szigeten egy vén platán.

Suttog a Libegő, a budai házak,
a pesti rakpart és a kandeláberek;
bár alszik minden út, s a táj is szendereg,
rejtelem színezi az éjre feszült vásznat.

SÁRHELYI ERIKA verse

Az egykori Görög utca (Ajánlom T.J. barátomnak)

Az egykori Görög utca
2002.09.30 01:00




Nemcsak görögöket, de még az utcájukat sem érdemes keresgélni a mai Tabánban. A hegyre kapaszkodó keskeny, köves út helyét rég benőtte a fű, felette pedig az új Erzsébet híd egy kisebb amerikai városba is beillő felüljárórendszerén dübörög az ideges főváros.
A századfordulón Budapest már beérte nyugati testvéreit, utcáin villamosok csörömpöltek, esténként fényárban úsztak a frissen felhúzott bérpaloták. 1903-ban aztán az Erzsébet híd átadásával egyszerre találkozott a minden részében megújuló Pest egy, a Balkán-félszigetről idekerült mozdulatlan kisvárossal. A Budai Hírlap egyik újságírója 1906-ban nemcsak megérezte ezt a hangulati szembenállást, de igazi lokálpatriótaként meg is védelmezte a „fejlődni” képtelen, öreg kerületet: „De ez a jobb part nemcsak csendes, hanem nem is fejlődik. Nem kap nagy bérkaszárnyákat, nem terhelik túl mindenféle hóborttal, ízléstelenséggel… a művészetek embere a bal part sivárságából átmenekül Budára.” Így tettek sokan, köztük a legismertebbek Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula.

A művészvilág bohém tanyája a tabáni "Mélypince" Asszonyok is jártak ide, köztük Szépvadászné, aki Krúdy szerint az itteni borkimérések legjobb ismerőjének számított. „De amint a Görög utcai toronyban delet ütött az óra: már eltűnt Szépvadászné”, hiszen kocsmai bölcsessége mellett „gondos háziasszony” is volt egyben. Az aranyifjak pedig csak ilyentájt ébredeztek, hogy aztán az összevont „reggeli-ebédjüket” a félszáz tabáni vendéglátóhely egyikében költsék el. Mondjuk, itt, a Görög utcában, a Mélypincében. Megtalálni igazán nem volt nehéz. A Döbrentei téren a szerbek azóta lebontott temploma mellett kellett balra fordulni, s már ott is volt az ember. Krausz Poldi Mélypince vendéglőjét azonban a „nyomorúságos viskók, apró házak halmazának” egyik földszintes saroképületében rendezte be. Ám ahogy ez már lenni szokott, inkább itt álltak meg a járókelők és nem a „tehetősebb építtetők jóvoltából” emelt klasszicista remekművek előtt. Krausz előtt görögök bérelték a kocsmát.

...........Poldi bácsi híres vendégkönyvét mint legnagyobb kincsét hagyományozza gyermekeire (olvasáshoz katt a képre) Pontosabban szerbek, de az akkori feljegyzésekben mindenki görög lett, aki a keleti egyházhoz tartozott. Sokak szerint nem is kocsma működött itt, hanem örömtanya. Őszintén szólva nem lehetetlen a felvetés, hiszen a századfordulón a Tabán igazi vigalmi negyedként szolgált. Az öreg Krausz, ha benne is volt az üzletben, biztosan nem erre lenne a legbüszkébb. Sokkal inkább kedvelt törzsvendégeire, Krúdy Gyulára, Bródy Sándorra, Szerb Antalra, Márai Sándorra, Székely Mihályra. A Mélypince igazi irodalmi kávéházként működött. Itt az írók, költők nem csak vizet rendeltek, mint a pesti kávéházakban, de meg tudták fizetni a finom sváb borokat, a „rácok módjára készített vörösborban rotyogó abárolt pontyot, a világon egyedülálló fenséges libamájat és a vagy tucatnyi finomsággal körített, gombával töltött csirkét, réteseket, sajtokat.” Hiszen nemcsak Himnuszt nem lehet üres gyomorral énekelni, ahogy azt Szabó Dezső mondta, de egyáltalán nem lehet az életről szépeket írni, ha korog az ember gyomra. A jóllakott írók pedig hálából megénekelték a Tabánt, megteremtve a legirodalmibb, legromantikusabb városrészét Budapestnek. Ám a romantikához mit sem értő városvezetés 1933-ban csákányokkal verte szét a kicsiny házakat, köztük a Görög utcát, műemlékestül, mélypincéstül. Maga az utca még vagy tíz évig vezetett a semmiből a semmibe, csupaszul meredve a domboldalra. Az Attila körút rendezésekor aztán karthágói sorsra jutott maga is. (T. M.)

mno 2002 szept 30

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: TABÁNI MONOLÓG

CS.SZABÓ LÁSZLÓ 1905-1984 esszéíró

Kolozsváron nőtt fel. Nevében a Cs. rövidítés Csekefalvi Szabó-t jelent, barátai Csé-nek szólították. Közgazdasági tanulmányokat végzett Budapesten és Párizs-ban, majd gazdaságtörténeti doktorátust szerzett .A második világháborút követően emigrált.Olaszországban, majd 1951-től Nagy-Britanniában élt. Sárospatakon temették el.

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: TABÁNI MONOLÓG

Le vieux Paris n'est plus (la forme d'une ville
Change plus vite, hélas! que le coeur d'un mortel)...
Baudelaire, Le cygne.

Akkor kerültem Pestre, amikor a határszéli menekültek számonkérték tőle a nemzeti szerencsétlenséget. Nem szegődtem el kölyök kopónak a falkához. Félrehúzódtam a hallali elől: én is gyűlöltem a várost, de a magam elszigetelt módján. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy a benszülöttjeit már megutálhattam volna s abból a siralmas látványból se értettem sokat, ahogy a kultúrfölényéből kicsöppent főváros szokásait, nyelvét és őszinte komiszságát elrejtve, érces hazafisággal mentegetőzött a betóduló vidéki janicsárok előtt. Erről a korai gyűlöletemről kizárólag tárgyi emlékeim vannak.

Gyűlöltem a homokos, rekkenő, alföldi temetőjét. Kolozsvárt rendszerint a hegyi temetőben tanultam meg a másnapi leckét, kegyesrendi papoknak és római jogászoknak mondtam fel Róma hét királyát s ha a földre tettem a fülem, Szenezi Molnár elporladt teste a legnehezebb zsoltárban is kisegített. A fenyőfák sötét, pókhálós sátorában csillogó darazsak cikáztak s ősz elején a szomszédos gyümölcsösből kövér szilvák hulltak a szélső sírokra. Napszámra lézengtem a vadvirágos kertben, de Reviczky sokszor megsiratott Volkov temetője miatt az ismeretlen kerepesi temetőt még a kolozsvárinál is vadregényesebbnek képzeltem. Úgy emlékszem, első pesti utam is odavitt. Vörösmarty sírját kerestem. A kietlen fal mögül, besandítottak a leprás külvárosi bérkaszárnyák, eszeveszetten szóltak a villamosok s a kőbányai sörös kocsik a föld gyomrát is fölrázták. Az ember fáj a földnek... gondoltam eliszonyodva. A boldogtalan költő már valamit sejthetett arról, hogy valamikor halott testéig nyomul a rongyszedő külső Józsefváros!

Gyűlöltem az iskoláját. Reggelenként megálltam a moslékszagú Cálvin-téri átjáróház második udvarán s egy pillanatnyi mozdulatlan áhítatot szenteltem a kolozsvári Farkas-utcának. Fohászkodtam egyet a világ legszebb kettős házsorához, a beomló régi színházhoz, az egyetem mögötti gesztenyefasorhoz, a katolikus gimnázium két kicsi kapuoszlopához, a református kollégium óratornyához, a toronytalan református templomhoz s a kicsi tanári házakhoz. Protestáns iskola az elején, pápista a végén: két dühös szomszédvár, melyből a kipirult hadak történelemóra után kiszálltak, hogy köves hógolyókkal álljanak bosszút hol a meghurcolt prédikátorokért, hol a nagyszombati jezsuiták futásáért Bethlen Gábor elől... Az udvartalan pesti iskola kecskeméti, tápiói és csepeli szekeresek rossz kocsmákkal s cigánytanyákkal szegett hajdani országútján, a Lónyay-utcában épült.

Még Tabánban voltam legkevésbbé földönfutó. Nem szerettem a piszkos, szegény szerb falut sem, túlságosan emlékeztetett a kolozsvári Holdvilág utcára, ahol részeges mosónőnk s az az utcarossza lánya lakott. Csak azért húztam hozzá, mert fölfelé görbültek az utcái. Karácsonyfára való, nyolcszögű lámpással s riasztó pisztollyal jártam a Hadnagy-utcába, hogy a pad alatt körözött «szépirodalmink» legközelebbi tárcájához «anyagot» gyüjtsek. Tabáni novellasorozatomban a malaclopóba hurkolt különcök megrokkant brigantikkal Galeotti kincsén osztoztak (mért éppen az övén?), de jött a kintornásnak öltözött Harun al Rasid s egymáshoz segítette a halálba készülő Dezső-utcai fiatalokat. Virág Benedek Szarvas-téri házától a naphegyi sikátorokon át (ezeken a kerítéseken tanultam az első malac szavakat) kisétáltam a drága öreg sírjához a tabáni temetőbe. Egy talpalatnyi otthonra találtam itt. Meggyujtottam a lámpát s úgy gubbasztottam egy jeltelen síron, mint a Makk Ász a tűz előtt. Magamban, magamnak, külön érzelmi törvények alapján gyülöltem a várost, amelyet ezalatt menekült szolgabírák és fölháborodott budakörnyéki tanítók leckéztettek.

Pest később magához tért. Mire kikerültem az iskolából, ő is kikerült a hazafiak szégyenkalodájából. Kiderült, hogy a számonkérők sokkal engedékenyebbek s hiúbbak voltak annál, semhogy a megalkuvó benszülött lakosság hamarosan meg ne szelidítette volna őket. Fogcsikorgató, rejtett harc helyett a cinikus vádlott kiszolgálta az erősebb tél mondain hajlamait, a sajtó és színigazgatás díszpáholyaiba ültette őket: picsi-pacsi, egy kicsit még mindenki neheztelt, egy kicsit még mindenki duzzogott, de már mosolyogtak egymásra, a város megszépült s egy szép napon a veterán táncos komikus fejébe csapva az FJ-és bakasipkát, a sugólyuk előtt végigropogott egy képzeletbeli Stefánia-úton. Szent volt a béke! A látvány keservesen mulattatott, beletörődtem, hogy a várost nem szabad olyan komolyan venni, mint Párizst, ahol kő, malter és folyam hétszáz év óta issza a hetykén kiontott vért. Eltanultam a kispörköltbe mártott pesti lokalpatriotizmust, törődjünk inkább a nyári vendéglőkkel! gondoltam s a legközelebbi alkalommal az utamba akadó idegent én is végigvezettem azon az eliptikus vacsorapályán, amelynek egyik gyujtópontja a Gellért-terrasz, másik a sziget felső vége. De úgy hordoztam őket, mint egy jártasabb honfitársuk, aki időközben kitanulta a dürgést. Gyökértelenül s benfentesen sütkéreztem a csöppet se válogatós városban, amely számos lelki és testi dezertálásom után ismét befogadott. Mégsem voltam megelégedett: fájt ez a gyöngédség nélküli epikureus élet s önkéntelenül visszagondoltam az apák meséire egy másik, korábbi Pestről, amelyet azért szerettek, mert a szemük láttára lett nagyvárossá. Irigyeltem őket, amiért tanuk lehettek.

Egy város nagykorusításának kivételes jelképeit láthatták. Még emlékeztek rá, hogy a volt Hatvani-utca egyik házsorának hátsó felét lemetszették, a régi homlokzatot meghagyták spanyolfalnak s mikor a mai utcasor: a Kossuth Lajos-utca páros oldala elkészült mögötte, hirtelen lerántották... A parlament üres telek volt, Schulek még alig sejtette, hogy miképp csipkézze fel a vároldalt. Csónakkal jártak a szigetre, ahol Bródy és köre, az első világvárosi szerkesztő urak egy szál hálóingben rémítgették a ritka vendéget. Kossuth Ferenc még nem vizsgálta meg ropogós ezresekért a vadonatúj Erzsébet-hidat s a Ferenc József-tér olyan volt, amilyennek Arany az Akadémia kapujából látta. Éveiken mérték fel egy város összesürített évszázadait.

Pesti honosságom alatt magam is láttam egy-két változást, egy csomó régi házat letaroltak, utcák, épületek, kertek nyiltak. Még emlékszem a Gellérthegy déli lejtőjének bűzbarlangjaira, a margitszigeti tehenészetre, a Vígszinház mögötti gyár-közi rétekre. De ha tizenöt évi távollét után kerültem volna vissza, akkor is csak annyit láttam volna, hogy megszépült s a házai szaporodnak. A térben mértem volna fel a változást, nem az időben. Már pedig egy igazi város az időben él: a köveiben és nem a középületeiben. Utcai harcok és régi költők megszentelt sétái melegítik lakhatóvá. Szabad emlékei és beszédes kövei Pestnek sohase voltak, de apáink előtt legalább lepergett a magyar liberalizmus története s az a rejtélyes társadalmi folyamat, mely alatt a patriarkális városból fél-nyugati fél-levantei nagyváros lett. Tízszer annyira emlékeznek, mint mi. Első pesti látogatásom emlékében már ott áll a millenniumi emlék, igaz még királytalan fülkékkel s egy cserbehagyott, magános Árpáddal. Ők azonban megérték a patriárkák korát, mikor a Pannoniába átcsoszogó Podmaniczky föltartotta a kocsiforgalmat.

Sehogyse tudtam pótolni ezt a megfoghatatlan érzelmi előnyt, melyet «történelmi» látásukkal szereztek. Őskorra, műfajok keletkezésére, zárt települések bomlására emlékeztek vissza, míg én csak a kész de nem ősi várost ismertem. Könnyebben megbocsáthatták gipsz oszloptartóit és a Budapesti Hirlaptól ihletett millenáris díszleteit, mint én. Már-már szerettem a várost, lusta, kicsit kikötői élete engem is megszelidített, de éreztem, hogy az apák gyökere még akkor is erősebb, ha nálam később származtak Pestre.

Mindaddig, amíg másfél év után a Naphegyről jövet át nem vágtam a lerombolt Tabánon. A műút alatti utca, melyet kamaszkori novelláim hátteréül latin szószedetem hátára rajzoltam, plánérozott dombbá simult. Magános gesztenyefa virágzik a frissen hengerelt föld közepén: emlékszem, utoljára egy rácsos kapu mögött láttam. A pléhkoszorús kőkereszt magára maradt, a törökkori boros pincét betömték. Egyetlen műemlék maradt a csatornázatlan, szennyes rác falu helyén. A török fürdő. Furcsa ez a mohamedán örökkévalóság a földig tarolt görögkeleti szegénység fölött.

Festetlen rámáju ablakok sorakoznak az egyik gödörben s egy emeleti ajtó a megmaradt falon minduntalan rányílik az égre. Nappali kísértetjárás. A romokon túl egy félig lebontott ház szemérmetlenül mutogatja a rovarjárta tapétákat. Csak most látom, hogy mennyi apró állat hemzsegett azokban a lyukakban, ahová hajdan a magam Szinbádjait képzeltem! Egy kubikus ráfordítja a talicskát arra a helyre, ahol első keresményemből kettesben paprikás csirkét vacsoráztunk. Gyönyörű tavasz van, a Lisznyai-utca cseresznyefái bezáporozzák a braziliai követség kertjét. Már a helyét se találom annak a görbe utcának, amelyen át a Budai Szinkörből jövet éjjelenként utat rövidítettem. A munkások kurta hoppal térítenek ki az útból. Ozsonnára harangoznak a rác templomban, egy ember áll a torony zsalus erkélyén s lenéz Virág Benedek házára. Vajjon annak is pusztulnia kell?

Zsinóros, régi attilát viselt még
Ráncos kezű és prédikáló bölcs volt.
Szobája, mint agg papok szobája,
A szekrényében likőr és gyümölcs volt:
És dicsérvén a Poézis hatalmát
Átnyujtott volna versemért egy almát...

Valami volt, amire jól emlékszem s ami nincs többé. Végre van egy budapesti szöglet, ahol a fiamnak, ha volna, azt mondhatnám: a te korodban itt rablósdit játszott az apád. Régi utcákra, malac rajzokra, szegény emberekre, kocsmákra, sírkőraktárra emlékszem, amelyekre ő már nem emlékezhetik. Tabán telkekké változott, pártok és klikkek zsákmánya. Számomra mesélni való pesti emlék a fiamnak. Mint a szűk Hatvani-utca, a régi Nemzeti Színház és József nádor kidőlt szigeti fái az apák számára.

Öregszem a várossal. Szülőfalum, Pest, összetartozunk.