Ó, mint imádlak, mint szeretlek
csordult szivem bálványa, Pest;
ha rámfuvall százszínü lelked,
a vér eremben újra pezsg.
Hogy ifju kedvvel felkerültem,
egy más világ zajgott körültem
s sajgó reménnyel, tétován
bolyongtam útjaid során;
díszházaid kő-Bábelében
zendült meg lantomon a húr,
míg fönnröl a lágy,
kék azúr
szelídeden simúlt elébem.
Zajnak, tudásnak városa
el nem felejtelek soha!
Vágyódom én mindég utánad:
ha lábunk friss havat tapos,
s zivataros ütembe vágtat
tovább a csörgő villamos;
de lantom egyformán magasztal,
ha langy, fuvalmas, halk tavasszal
aszfaltba nőtt lombok között
járkál selyembe öltözött
sok lányod, asszonyod
s amint ménszines napernyő-árny alatt
számítva, büszkén, hallgataghódít,
igéz, reánk tekintvén...
Ó Pest, mi sok szép asszonyod -
s szivet szivem mégsem lopott.
Mindegy. Habár ez a sugárosérzés
reménye nem követ,szeretlek,
édes, büszke város,imádom a porod, köved,
a partot a nagy, zöld Dunával,
a szürke Gellért bércit által,
mely büszkén nyomja fel
továbbhorpadt, de gőgös homlokát;ott búg,
süvöltöz a hajósip,
tolongnak a hidak előtt,izzadnak a járókelők,az elhagyott nyomor vivódik;fuldoklik és felsír, az, ez,
de hangjok a zavarba vesz.
Amott a fellegekbe lebbenintőjelül, virágtalan,
méltóságos, sötét tömegben,
kőtrónusán az agg Arany.
Körötte sok korcs, vézna gyermek,
kik - törve - németül csevegnek,
fitymálva a hazájukat.
S itt elfog egy bús hangulat:várom,
mikor mozdul ez ősz fej
s ércbuzogányt mikor ragad,
hogy az erőtlen fiakat
lesujtsa mózesi erővel.
Ércorrán másznak a legyek.
Nem mozdul... Én továbbmegyek.
Itt minden ifju s mégis emlék,
itt minden új s máris erő;
e partokon nézhette sergét
Mátyás király, a Bécs-verő,
ott a lépcsőfal, ősi csarnok,
hol a lázas tömeg kavargott,
mit részeggé tett a tavasz.
Bezzeg megváltozott ma az!
Mert bár e hős nép szónokol
még,ma már az ifju is öreg
s nem jár itt más, mint legfölebb
néhány könyvtárőr, béna honvéd,
míg künn a rikkancs-száj szalad
s harsányan orditoz: "A Nap!"
A kávéház mélyébe soknak
kitárul az üres világ.
Az alkusz kínosan nyomorgat
szájában egy virzsiniát;
fenn a plafonon ég a villany,a
borfiú sürögve illan;
a füst, a hő, a lárma nő,
a férfi sok, de több a nő,ki összejő
s mint holmi zsúrnálásit,
kacag, fitymál, nevet,
mellette jajgat a gyerek,
kezében egy jófajta:
Journáls a nagy tükörbe bágyatag
látszik a füstös forgatag.
Gyorsan fizessünk, itt az alkony,
menjünk hamar, megfojt e hely!
A népes korzó áll a parton
s a lányka mindig érdekel;
halkan susog a sok platánfa,
bódít a hó-akác virága,
az ember ismerőst kutat...
Nézd itten a szökőkutat!
Párkány-szögelletén a kádnak
sok moh-lepett, bús nimfa vans oroszlánfői
untalangyöngyös, fehér vizet okádnak,
mig az emelt, magas sikon
blazirtan áll egy vén Triton.
Itt fényes az éj, mint a nappal
s akár az éj, bűnös a nap,
a vérbe lázadozva nyargal
a szenvedély s zajong, kacag.
A csendes utcán nagy titokban
vörössugáru lámpa lobban.
Egy udvaron sípláda szól
s a fél ház vele búg, dalol,
elvész a szó a kába zajban.
Máshol nyekerg a hegedű,
hajlongva kér a félkezű,és a szemétládára pattankét sápatag,
korán okos négyéves lányka s - bosztonoz.
Az égi rózsák fenn kinyílnak,
a sárga hold az égre lép
s halkan kigyúl, mint földi csillag,
a sok bioszkóp szerteszét.
És tódul a néző ezerszám,
bőg, csattog a vastorku reklám:
"Szenzáció, szenzáció!
A zárdaszűz, a víziló..."A cimpilimpi zúg,
a smokk vár,pesztonka, asztaloslegény
les, fészkelődik a helyén.
A "zenekar" munkába fog márs
helyéből mindenkit kitúr
pár raccsoló, pipes ficsúr...
Ó, én szeretlek áhitattaltornyos,
kavargó, büszke Pest!
Ha elpihensz, s fáradva halkal
leszáll a csókos, csöndes est,
édes gyönyörtől fuldokolva
megyek ki a körútra nyomba.
Kék és forró az éjszaka,
halk a hegedűhúr zaja.
Bús lelkem ekkor átölelne
magyar, szerelmes városom,
szivemnek húrján át oson
kevély fajom szilaj keserve...Bár tőlem olykor,
pénz hijáncsak rossz hatost kap a cigány.
De félre tréfa, víg enyelgés,
halkabban édes ifjuság!
Így látja Pestet a szerencsés,
de jöjjenek csak a tusákés törjenek meg búsan,
őszentérjek meg erre s itt időzzem,
nem ismerem meg e helyets árnyat
találok fény helyett -lehet; de Pest,
szép ideálom,bár megtör is majd aggkorom,
te majd felismersz akkoron
s engem megejt a régi álom.
Itthagytam lelkem, pénzemet:
elég ok, hogy szeresselek.
A beküldött festmény
Orbán utca 9 fotója 1933-ból
Az Orbán utca 9 udvara a bontás idején
.jpg)
