1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2010. március 27., szombat

Gyere te nímand,gyere pofám......Zerkovitz Béla:Csókos asszony

RÁCZ ALADÁR CIMBALOMMŰVÉSZ

123 éve született Rácz Aladár

Rácz Aladár cimbalomművész, Kossuth-díjas (1948), érdemes művész (1952), kiváló művész (1953)

Született Jászapátiban 1886. február 28-án, meghalt Budapesten 1958. március 28-án.
Cigányzenész családból származott.


3 éves korában cigányprímás apjától - aki brácsás volt - tanult muzsikálni hallás után, mert a kottát még nem ismerte. Úgy emlékezett, az volt akkor a szokás, hogy a gyermeket megkérdezték, milyen hangszeren szeretne játszani. Az asztalon feküdt egy ócska cimbalom, ami nagyon tetszett neki és rámutatott, azt szeretné.
Apja megmutatta hegedűn, hogyan kell a nótákat játszani. Igyekezett fél óra alatt ledarálni az egészet, mert a gyerekek az utcasarkon fütyültek, hogy menjenek már fürödni. Ott hagyta a cimbalmot, mint ki jól végezte dolgát.

Körülbelül nyolc-kilenc éves korában ugyanabba a zenekarba vették fel, melyben apja játszott. Azt mondták, hadd fejlődjön a gyerek, itt a zenekarban legalább minden nótát megtanul, amit nem ismer. Tizenhat éves volt, mikor Pestre került és először az Emke kávéházban játszott.

Első koncertjét a jászberényi Lehel kávéházban adta, majd 14 éves koráig a helyi cigányzenekarban cimbalmozott. Ekkor elindult a fővárosba szerencsét próbálni. A pesti EMKE kávéházban muzsikált esténként, és világhódító tervekről álmodott. Egy impresszárió felfedezte, és Párizsba szerződtette. Az egzotikus magyar cigánymuzsika vonzotta a közönséget.
Jászberényben és Budapesten cigányzenekarokban játszott. Tagja volt 36. Rácz Laci zenekarának is. 1910-től Párizsban, 1914-től Svájcban magyar, majd francia cigányzenekarokban játszott.


Rövidesen Spanyolországban, Skóciában, Egyiptomban, Svájcban vendégszerepelt. Híres muzsikusok nyilatkoztak róla elismeréssel . Saint-Saens a cimbalom Liszt Ferencének nevezte.
Az I. világháború alatt Svájcban megismerkedett Ernest Ansermet professzorral, Jaques-Dalcroze-zal, Igor Sztravinszkijjal, akik felfigyeltek játékára, művészetének tökéletesítésére ösztönözték és a komoly muzsika irányába terelték. Sztravinszkij cimbalmozni tanult tőle, s komponált is erre a hangszerre. 1926-ban Lausanne-ban adta első önálló cimbalomhangversenyét.

Ez a népszerűség nem elégítette ki Rácz Aladárt, többre vágyott. Könyveket vásárolt, tanulni kezdett. Egy genfi antikváriumban talált egy láda kottát, csembalódarabokat, és megpróbálta cimbalmon eljátszani őket. Kísérletezni kezdett. Újfajta cimbalomverőt készített, amely egészen más hangzásra volt képes.
Elsősorban barokk műveket írt át cimbalomra, és ezáltal teljesen kitágította a régi népi hangszer repertoárját. 1927- 35. között Franciaországban élt, második feleségével, Yvonne Barblan zongoraművésszel közösen léptek fel.


1935-ben a honvágy hazahozta Magyarországra. Néhányszor szerepelt a Rádióban, majd következett a sorsdöntő bemutatkozás, az első hangverseny a Zeneakadémia dobogóján.Ettől kezdve nemcsak koncertezett, hanem tanított is. Budapesten 1937-ben a Nemzeti Zenede, 1938-tól haláláig a budapesti Zeneművészeti Főiskola tanára volt, ahol számos kitűnő tanítványt nevelt. A cimbalomjátékot tulajdonképpen. ő emelte művészi színvonalra, a cimbalom általa lett hangversenyhangszer. Barokk és preklasszikus mesterek főként cembalóra írt műveit adta elő többnyire felesége, Yvonne Barblan zongorakíséretével.


Élet utolsó éveiben súlyos beteg volt. Tanítványait a farkasréti kis házában fogadta, és itt látogatták meg a világ minden tájáról érkezett csodálói, mint pl. Yedudi Menuh
in. A rádió is otthonából közvetített hangversenyeket.

BUDAPESTI KRÚDY KALAUZ





Cserna Szabó András : Abbáziától Zuglóig, avagy Budapest Krúdy-szemmel

Gusto 2007.02.01

A lexikonok általában nem azzal a céllal készülnek, hogy azokat A-tól Z-ig egy szuszra elolvassuk. Inkább hogy a polcra kerüljenek, s alkalomadtán segítségünkre legyenek. Persze vannak kivételek. Ilyen például a lexikonregény, melynek leghíresebb magyar példája Temesi Ferenc Szeged-regénye, a Por. És ilyen munka az a rendhagyó Budapest-kalauz is, melyet Csordás Lajos, a Népszabadság Budapest rovatának újságírója és felesége, Bölcsics Márta, az agárdi gimnázium irodalomtanára készített el. Ez a könyv egyszerre tudós (helytörténeti, irodalomtörténeti) szakkönyv, s egyszerre valami furcsa regény, amit képtelenek vagyunk letenni – apró szövegmozaikokból összeszerkesztett, hatalmas Budapest-freskó. A főváros, ahogy Krúdy Gyula látta. De melyik Budapestet is látta Krúdy?

Látszólag egyszerű a kérdés, a könyv szerzői magabiztos válasszal szolgálnak az előszóban: „Könyvünk körülbelül száz évet fog át: az 1830-as évektől az 1930-as évekig terjedő korszakot. Körülbelül ez az időszak az, amelyet az író »személyes« élmények vagy hiteles szóbeli közlések, visszaemlékezések alapján örökíthetett meg. Krúdy Budapestje nemcsak a századforduló fővárosa, mint ez a közvélekedésben él. Határai kitolódnak legalább a XIX. század elejei Pest-Budáig.”

Csakhogy Krúdy Budapestje egyszerre valóságos és álombéli helyszín. Sőt, leginkább egy olyan város, amelyben a valóság és az álom összekeveredik, s egy új, addig ismeretlen világot hoz létre. Ez a Budapest éppúgy „sosemvolt” (hiszen helytörténetileg rekonstruálhatatlan), mint ahogy örökkévaló is (hiszen a Krúdy regények, novellák és cikkek múmiaburkában az idők végezetéig megismerhető az olvasók számára).

A Budapesti Krúdy-kalauz című kötet talán legnagyobb erénye az, hogy ennek a különleges és egyszeri Budapestnek mindkét oldalát képes bemutatni. Mind a valóságos, mind a képzelt várost. Úgy korzózhatunk végig ezen a könyvön, ahogy Szindbád, Rezeda Kázmér, Ördögh Kornél, Bazsalikum Jolánka, Vendelin, a pincér vagy a többi Krúdy-hős sétált (sétál) végig a Krúdy-Budapesten. Azt látjuk, amit ők láttak (látnak), azokat az illatokat, szagokat érezzük, amiket ők éreztek (éreznek), azokat az ízeket forgatjuk nyelvünkön, amelyeket ők forgattak (forgatnak). A szócikkek olvasása közben ugyan egy pillanatra kettéválik a kézzelfogható és a kreált világ, de csak azért, hogy a lexikon végére újra összeforradjon. Összeforradjon, és visszaspurizzon oda, ahová való. A Krúdy-prózába.

De ha már egy pillanatra széjjelvált e kerek világ, nézzünk szét benne így is. Merre járhatunk? Mit láthatunk? Kikkel találkozhatunk?





A valóságos Budapesten itt van rögtön az Andrássy út, ahol „olyan hangulatot érzett Rezeda úr, mintha egy ismeretlen, jókedvű, boldog városba tévedt volna”. S a Sugár úton megannyi vendéglő, kocsma és kávéház: a Beliczay, a Secessió, a Három Holló, a François, a Helvécia, a Petánovics, a Japán, az Abbázia, a Millennium. Csak egyet lapozunk, és máris újabb legendás helyen akad meg a szemünk: a ferencvárosi Arabs Szürkén, mely kocsmának tulajdonosa maga is bérkocsisgazda volt, míg fülei le nem fagytak. A belvárosi Arany Sas Fogadóból oly" muzsikaszó szűrődött ki, „amelyhez a cigányság a vastagabb húrját használta”. A Vasvári utcai Bableves Csárdában „kaszinói urak és éjjeli lányok együtt táncoltak délelőtt a tüdővészes Breitner zongorája körül”. A Császárfürdőben „déli zenét játszott a bosnyák zenekar a fehér asztalok között, a kis pavilonban”, míg a Csiga Kocsma cégéréről két káposztalevelet lakmározó csiga figyelte a bor felett búsuló Vörösmartyt. „A dohány-utcai zsidótemplomból Quartin kántor gyönyörű éneke hangzik péntek este, midőn tündöklőszemű pesti zsidónők sírnak az elzárt karzaton.” A Dalszínház utca sarkán, az Erdélyi Borozóban Spiegel Róza néni főzte a korhelylevest, Ady is ide igyekezett, midőn lehuppant az operaházi szfinxről. A budai hegyvidék Fácán Vendéglőjébe Rezeda úr télen szánkán hordta szerelmeit, a Múzeum körúton álló Fiume Kávéházban pedig „a terroristák társasága” gyülekezett, akiktől „a figyelmes hallgató mindig tudomást szerezhetett azokról a pofonokról, amelyek az elmúlt éjszaka Pesten elcsattantak”. A Gyöngytyúk utcában „a házak oly régiek voltak, mintha valamennyien egy régi századból jöttek volna át”, s a 10-es szám alatt Sárkány szerkesztette a Vadászlapot. A Hét Bagoly Ház kapuján hiába csöngetett vendég, mert a csengőzsinórt Lauka Gusztáv rég elvágta, hogy megtréfálja későn hazatérő lakótársait. A ferencvárosi Hullafelvevő pincéjében „a mindenható Stefánek egyforma káromkodással hordta a jeget és a holttesteket a kamrából, hogy a temetésrendező mértéket vegyen a testről, sarkától fejebúbjáig”, míg a józsefvárosi Ivkoffban Brincai, a naptár- és pohárköszöntő-szerkesztő „gyalogtojást” vacsorált, számos „fröccsentésekkel”. A Kálvin téren „rekedten veri el az óra a háromfertály nyolcat”, a Király utcai Kék Macska Mulató bezárásával eltűntek Pestről a „kövér, tejkeblű és a malac rózsaszínű bőréhez hasonlatos arculatú dámák”. És az óbudai Lajos utca pedig csak görbült-görbült, mígnem a földkerekség leggörbébb utcája lett. Görbe estéket viszont Luft Rézi (Cukor utca) vagy éppen Maison Frida (Magyar utca) bordélyában is el lehetett tölteni, ahol „délig szól a muzsika a tükörszobában”. A legendás, tabáni és haramiabajszú Poldi bácsi pedig Mélypincéje előtt várta Bródy Sándort a késő őszidőben, míg a cikóriaszagú New York Kávéház kulcsa a Duna fenekén aludt. A Király utcai Pekáry-ház sárkányának az idők mélységes mélyébe hullott a feje, Himeny úr pedig az óbudai Rozmaring utcában kóborolt, hogy a szerelmes férfiakat a házasság intézményéről lebeszélje. A Sváb-hegy novemberben oly csendes volt, „mint egy száraz vadásztarisznya”, azt viszont minden rendes ember tudta, hogy Pest lezüllöttebb helye a belvárosi Temető Kocsma. A városligeti Tyúkketrecben Wampetics sült libákat hajigált az ég felé zápor idején, s végül a fáradt hősök a Zenélő Órában leltek nyugalomra, ahol „az óra a forradalom óta nem mutatja az időt”.

És itt van a másik Budapest is. Szorosan hozzánőve a valóságoshoz. Csakhogy ezek az utcák, kocsmák, kávéházak, fogadók és vendéglők valószínűleg mind-mind Krúdy fejéből pattantak elő. Például az Aranyfácán utca, melynek hármas számú házában Steinné kuplerája működik (legalábbis A vörös postakocsi című regény szerint). Aranyból egész álomsereget gyártott az író: Aranydisznó Kocsma, Aranybéka Vendéglő, Aranygolyó Fogadó.

Hát nem csodálatos?

Csak néhány csemege még a valószínűleg Krúdy alapította budapesti helyekből: a tabáni Bánat utca, a Habsburg Hotel, a budai Háromlábú Nyúl Kocsma, a Nyakék Kávéház, a Pattantyús utca, a Piros Alma Vendégfogadó, a Szép Vadásznő Divatüzlet, a Szerenád Kávéház, a Szilvafa Teázó, a Turf Kávéház, ahol Vendelin lóversenyes történeteit meséli, vagy az Utolsó Állomás nevű temetői kocsma.

Ezt a budapesti Krúdy-univerzumot bemutató könyvet igazán naggyá az alázata teszi. A szócikkek ugyanis nem a szerzők önmegvalósítását szolgálják, jóval inkább azt a szándékot, hogy Krúdy maga mesélhessen saját világáról. Néhány pontos és érthető adat, helymeghatározás után a lexikonírók átengedik a szót a Mesternek, aki úgyis sokkal jobban ismeri ezt a Budapestet, részint kora miatt, részint pedig azért, mert félig-meddig maga teremtette.

Takaros kötet, szép munka, pazar olvasmány.

Zórád Ernő: Kereszt-Hadnagy -Kör utca sarka a lemenő nap fényébennő nap fényében....

2010. március 26., péntek

Tabáni Krisztus

A tabáni Krisztus ,egy XI. századi szobortöredék a tabáni plébániatemplomban látható




A Tabáni Plébánia története a plébánia
honlapján



































Keresztelőlevél a plébániáról 1847-böl

A keresztelőlevél hitelesítő bélyegzése










kassius

KRÚDY ÉS A HÚSVÉT


ASSZONYOM,

a húsvét hangulata úgy közeleg e napokban, mint egy szép fehér madár árnyéka, szállongva halad a folyó tükrében. Napról napra újabb kalendáriumi érzések révedeznek föl az emberi lelkekben, mert a naptár legnagyobb hangulatcsináló. Mintha külön zenéje volna minden évszaknak, a piros betűk megannyi kis ministránsgyerekek képzeletvilágbeli székesegyházban, és a karzatról teli tüdővel fújják a húsvéti éneket. A jó emberek gyermekkori illatokat éreznek a fejük körül borongani, kalács és rezeda illata vegyül falusi folyók nefelejccsel szegélyezett partjának szagával, a kertekben cseresznyefa virágzik, mint egy japáni tollrajz, és az ünnepi délelőttnek olyan rozmaringszaga van, mint templomba menő fiatal nők friss fehérneműjének. A mezőkön a Szűz szárítja ingét a napsugárban, és a hosszú ebédlőasztalnál a felvidéken van egy üres teríték a földön járó, vándor Jézus számára. Mások viszont, Faust módjára, a tündöklő ablakhoz állnak a serleggel húsvét reggelén, és elmélyedve gondolkoznak életen, halálon, elmúlt szerelmen, drága bűnökön, amelyek oly titkosan laknak a szív mélyében, mint az ó-velencei szelencében az édes méreg. Mindenki más, senki sem ugyanaz lelkében egy-egy nagy ünnepen. Mintha azzá lenne mindenki, ami tulajdonképpen egész életében szeretne lenni: gyermek. A gyermekség utáni vágy úgy él minden emberben, mint a folyó túlsó partjáról hangzó, elmosódó harangszó. Néha elkapja a szél a hangot, és nem hallani mit sem a gyermekkor városkájából szálló harangszóból. Máskor - így például húsvétkor is - újra cseng a kis harang szava, a láthatatlan harangozó megifjodva végzi dolgát. Ah, tavasz ünnepei!


Régi tornyok fénylenek régi városokban, mezők és patakok mutatkoznak, mintha álmunkban láttuk volna valahol, hegyi úton lassan halad fölfelé a postakocsi, és a kocsiban kis, virágos kalapban fiatal hölgy ül rózsaszínben, mint az utazó évszak, míg a postakocsis virágzó ágat tép az útszélen; tiszta kis faluk mellett szalad el a vonat, az emberek arca fénylik, és a kék ég oly közel ereszkedik az üde halmokhoz, hogy a mezei pásztor bizonyára hallja az angyalok énekét; és a nagyvilág, Párizs vagy a földközi tengerek partjai, a bécsi kocsikorzó és a lóverseny, a pesti Stefánia út húsvéti hangulata, a ruháknak és arcoknak frissesége - és a tavasz áradó vizein érkező virágocskák, amelyek, isten tudja, honnan jönnek a Tiszán vagy Dunán lefelé, és egyszerre eltűnnek az emberek szívében: mindenki gondol valamely képecskét magában, midőn a pirosruhás kis énekesek zsoltára fölhangzik a kalendáriumi lapon, ahová Gergely pápa beírta.

Asszonyom, a tavasz nem az én barátom.

Én az őszt szeretem, midőn a kis madarak elbújnak az erdőkbe, hogy tavaszra már kis csontvázaikat sem találni meg.

A tavasz egy rikító piros kendő, amely lakodalmas szekér saroglyájáról lóg le, a keszkenős lovak gyorsan viszik a menyasszonyt a fehér országúton, és én csak a rikító kendőt látom a messziségben eltűnni. A ragadó lovak, gyorsan pergő kerekek oly sietséggel mennek, mint az ifjúság széltől hajtott könnyű felhői. Egy év előtt - vagy talán régebben - a város határában bolyongtam önnel, asszonyom, erdőt kerestünk és zöld gyepet, mindennél fontosabb volt kezünk összeérintése, és arról beszéltünk, hogy hársfa levelére ülünk az erdei patak hintázó vizén, és a tengerekre utazunk. Ma ön mást szeret, és én önt nem szeretem. Mintha nem is lett volna érdemes ifjúnak lenni, tavaszt lehelni, faleveleket összeolvasni, és kis csermelyek mentén felfelé menni a hegyre - a széncinke rubintszeme úgy fénylett a csalitból, mint a drágakő az ön fülében. (A tőzsér, aki egykor jogtalanul szerzett pénzen a köveket vásárolta, ugyancsak halott, és a keresztúri temető alacsony sírkövén, szánva-bánva bűneit, éjféli órákban, míg ön talán évődik Pablóval, azzal a bizonyos napbarnított matrózzal, aki állítólag húsvétkor vízbefojtja a pesti úriasszonyokat, s ezért divat fölkeresni bárkáját.)

A húsvét Pesten arról nevezetes, hogy a divatos hölgyek a fiumei vagy a trieszti vonatot zsúfolásig ellepik, rossz hotelszobákban alusznak messzi idegenben, és isztriai templomocskákban örök hűséget esküdnek annak, aki útjukba akadt. Ah, egy pesti divathölgy évente többször jegyzi el magát, mint ön hinné, asszonyom. A húsvéti út nálunk egy kedves kerítő, a nyári felhők a fürdőhely fölött már új nevet hallanak elröppenni az ajkakról, és a tél tündöklő estélyein ismét más lovag viseli a divathölgy színeit. Mintha a kalendáriumot a pesti nőknek írta volna a régi pápa. Szerelem nélkül eltöltött húsvéti napok, a kaland nélkül elmúló élveteg nyár és a fénylő koncert - zenéljen bár az öreg Liszt - szerelmi suttogás nélkül elképzelhetetlen hölgyeink világában.

Mily bohóság erről komolyan beszélni! Mintha nem ugyanazt tennék a nők mindenütt, mint Pesten!

Azonban valahogy mégis más a pesti szerelem, mint a többi. Talán azért, mert ebben a városban semmit sem szokás komolyan venni, és a helybeli sánta ördög hiába nézne be a körutak háztetőin, sehol sem látná az álmatlan szegény szenyórát, aki szerelmi búja fölött virraszt. Sőt ellenkezőleg, igen egészségesen alusznak a szívtelen teremtések. Szerelem miatt hosszabb ideig haldokolni csupán a külvárosokban szokás, hol még a harmonika szól, vagy amerre a tabáni templom veti árnyékát, és a kis ablakok mögött reménytelen hófehérkék varrogatnak, estére toronyzene lesz a Mátyás-templomon, és a kürtös szeme olyan fekete, mint a szeder.

A város belső részeiben a tavaszi nyugtalanság leginkább abban nyilvánul, hogy vajon honnan lopjanak pénzt a férfiak a húsvéti utazáshoz? (Kitűnő barátom, a zseniális Gálos Kálmán, az idegenforgalom és a menetjegyek pesti direktora mesélte, hogy hetekkel húsvét előtt nem lehetett jegyet kapni a hálókocsikra, valamint szállodai szobát az Adriai-tenger divatos vagy kevésbé divatos üdülőhelyein. Mintha az egész város talpra állott volna, hogy húsvétkor elhagyja Pestet. Helybeli polgárok, akik télen kártyaasztalok hulladékaiból élnek, vagy kenyérkereset címén reggeltől estig a kávéházban üldögélnek, majdnem mezítláb járnak, és életveszélyes terveken törik a fejüket, legegyszerűbb üzleti ötletük olyan természetű, hogy a bíróság fegyházzal honorálja: húsvét előtt valódi százas bankjegyekkel tolongtak a boltban, ahol a menetjegyeket osztogatják. Mintha a főváros határa csupa kirabolt lengyel zsidók elföldelt hulláival volna telve - annyi pénz mutatkozott egyszerre a városban, ahol egyébkor a postai bélyegeket is irigylik az utcai levélszekrénytől. Tavaszi pénz volt ez - mert az asszonyok délre vágynak.

Mindnyájan jártuk egykor a dél felé menő utakat, és bizonyosan hallott arról, asszonyom, hogy a fiumei gyorsvonat ablakából láthatni a legragyogóbb csillagokat. Mintha rubintkövekkel volna kirakva a dunántúli égboltozat. A vasúti kalauzok olyan dallamosan mondják az állomások nevét, mintha csupa nászutasokkal volna telve a vonat. Egy sápadt fiatalember izgatottan tudakozódik: messzire van még Zágráb? Zágráb! Mily durva, zeneietlen szó. Ám egykor tudott ő is hegedülni, mert az állomásán, egy régi húsvétkor, elgondolkozva lépkedett föl és alá a peronon egy pesti úrnő, aki az észak felől jövő vonatot várta.

Aztán a vonat megérkezett, a hölgy megtalálta útitársát, és bánat nélkül mondhatom, hogy egy hónap múlva már el is felejtette, hogy valaha húsvét, Adriai-tenger, sirályok és osztériák, szállodai erkélyek és öreg, leskelődő utazók vannak a világon, akik húsvét táján lyukat fúrnak a falba, és igen jól elmulatnak a pesti vendégek ünnepi kedvén.

Asszonyom, ha valaha húsvéti útra kelek, magam is már csak leshelyemről értesülök arról, hogy a nők tavaszi utazása olyan mohó, kicsapongó és meggondolatlan, mint vakációzó diákok kedve. Sietve bújnak kifelé a rügyek az almafákon, hogy minél hamarább virágok legyenek.


Asszonyom, azonban mégis elutaznék Pestről, mielőtt kehellyel köszönteném a húsvéti reggelt...

Az államvasutaknak két gyönyörűséges mozdonyát (1914-es típus) láttam a napokban. Az alagi különvonatokat viszik jelenleg, mint két mogorva óriás. Ezek a vasból és acélból vert hegyek - vagy eleven lények, amint éjjelenkint az éjféli vonat mozdonyát közelegni láttam a töltésen - mily messzire elvinnének, ha erre parancsot kapnának! Este van, havanna édes füstje érzik az expresszvonat kocsijában, az egyik oldalon lebukik a nap lilaszínű halmok mögött, másfelől egy esti fényárban úszó nagyváros tündöklő lámpásai világítják a felhőrongyokat. Messzire menni - kék tengerekhez, zöld folyókhoz, sárga, nagy mezőkre. Talán a doni tartományokba, hol hosszúszőrű agárral hajtják a farkast - vagy postakocsin átkelni az Alpeseken, az olasz határon. Utazni messze, kimondhatatlan, ismeretlen állomásokon át, csak egy torony látszik imitt-amott a hajnal álmos párájába burkolva, mintha ott laknának a madarak, amelyek az álmokat hordják éjszaka. A fellegek alacsonyan úsznak a bizonytalan tájon át, vízmosás piroslik a hegyoldalban, és néma, furcsa erdők látszanak, amelyek láttára elgondolkozik az utazó: vajon, mi történik az erdőben, hová nem hatol emberi tekintet. Anton, az Oroszlán bérszolgája, pirosló hajnalon, a gőzhajó állomásra viszi poggyászunkat, és dél felé, a folyón, feltűnik a kölni dóm.

Utazni messze - önnel, asszonyom.

Krúdy Gyula (Régi pesti históriák)

2010. március 24., szerda

ÚJHELYI NÁNDOR :TABÁN (regény 1917-ből

Várkonyi Nándor írja a " Krisztinaváros" c. írásában:

"Pestre, illetve Budára jövet, 1914 nyarán a Színkör táján láttam gyakorta bolyongani a legkövérebb magyar írót, Újhelyi Nándort, kit minduntalan pörbe fogtak szeméremsértő regényei miatt. Törvénytelen származását kidolgozott előkelőséggel, skatulyából kivett eleganciával, monoklival és raccsolással ellensúlyozta. Arisztokratikus életelveit Théodore d’Yhcassar néven foglalta választékos irályú csevegésbe (Osvát közölte). Nagyon szép delnő társaságában bolygott, kinek fényképét akkoriban megjelent regénye címlapján láttam viszont."


Ujhelyi Nándor (Bp., 1888. márc. 17.London, 1933. júl. 20.): író. Isk.-it Bp.-en végezte. Erotikus könyvei miatt több pört indítottak ellene; a büntetés elől Bécsbe menekült. Később Berlinben, Párizsban, majd Londonban élt. Franz Kammerlohr néven írt német nyelvű színművei sikert arattak Ny-európai színpadokon. Több színművét a bp.-i színházak is műsorra tűzték. – F. m. Arisztokratizmus (elb., Bp., 1914); 1914 (r., Bp., 1915); Őfensége kalapja (komédia, Bp., 1917); Cserebere (bohózat, Bp., 1917); Egy férfi szerelmei (r., Bp., 1918); Akit a férfiak szeretnek (r., Bp., 1921); Akit a nők szeretnek (r., Bp., 1921); A nők ura (r., Bp., 1923). – Irod. Kosztolányi Dezső: U. N. (Nyugat, 1914); Turcsányi Elek: U. N. (Nyugat, 1921.

A mai olvasó számára legélvezhetőbb regénye a Tabán, egy negyven éves filózófus élete ,
szerelme és halála a lebontásra ítélt Tabánban . Maga a történet , nem annyira figyelemre
méltó, inkább a városrész leírása , a tabáni figurák és a városrész életének, mindennapjainak ábrázolása,
érdekes.

Részlet a könyvből:
Ágrólszakadt magyarázta:"Valóban kérem, mi eddig -én és Jakab barátom Pesten laktunk,
de most átköltöztünk ide, egy baráti család hajlékába. Nekem tetszik Tabán.
A másik helyeslőleg bólintott:
Kedves része városunknak. Ha a kultúra, a fény , a villany, a lüktető élet el is kerülte,
de sok az előnye. A házak ósdiak, szép erkölcsök , jó kis korcsmák, barátságos házmesterek találhatók itt, Szép kilátás van a folyamra, nagy a csend, mi előmozdítja az elmélkedést, kevés
alkalom kínálkozik a világ híúságainak észrevevésére, mi jó álmokat és lélekbeli egyensúlyt
okoz.Mint bevándorlókat üdvözlöm önöket uraim e helyen én tabáni és régi bennlakó és
kívánom, érezzék jól magukat is .Öltözetünk ósdi , de szívünk jó".

kassius

TELJES A ZÓRÁD ERNŐ TÁRLAT 97 KÉP

Görög és Fehérsas utca sarok

Hadastyánok felvonulása a Szebeni Antal téren

A további képek megtekintése ITT

2010. március 22., hétfő

TURMAYER SÁNDOR TABÁN KÉPEI:

Turmayer Sándor (1879-1953) gyakran szerepelt a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon kiállításain. Festészetében a városábrázolás nagy szerepet kapott. Budapest, főleg a Tabán utcáinak, tereinek festői szépsége vonzotta gyakran ecsethez és vászonhoz festőnket.

Munkásságának ez az 1930-as éveket megelőző periódusa: 1933-ban ugyanis lebontották a Tabán régi épületeinek jelentős részét. Május elsejétől számítva harminc napjuk maradt a tabániaknak arra, hogy összecsomagoljanak és elhagyják házaikat. A bontás hírére művészek egész serege özönlötte el a Tabánt, hogy megörökítsék az utókornak a később már soha nem láthatót. Bálint György író, újságíró így írt erről az Est-ben:

"...Egy kis tisztáson két festő dolgozik, egymástól tisztes távolságban. Az egyik fiatalember ingujjra vetkőzve fest egy emeletes házat. Lelkiismeretesen keni a sárga foltokat a vászonra. A másik művész a fűben ül és ceruzarajzot készít ugyanarról a házról. Csendben dolgoznak a konkurensek Öt perc alatt még két festővel találkoztam a romok között. Komoly ügybuzgalommal örökítik meg az elmúló Tabánt. Még egyszer utoljára megörökítik a múlandó dolgokat. Sokan tesznek így, mindenütt. Sietnek, mert általában bontogatnak most mindenfelé."

Kortársaihoz hasonlóan, Turmayer Sándor is kivette részét a lebontásra ítélt házak megörökítésében.



Tabán
Tabáni utca
Holdvilág utca
Hadnagy utca

A kiállítás a megtekinthető a Tabán Múzeumban ITT

2010. március 21., vasárnap

ZÓRÁD ERNŐ KÖNYVEI A TABÁNRÓL

"fl1937" nevű tisztelt olvasónknak válaszolva:

Zórád Ernő több könyvet, albumot is írt és rajzolt a Tabánról, ezek új kiadásban ,antikváriumokban , vagy a Vatera nevű adok-veszek portálon beszerezhetőek.




Zórád Ernő: Kalandozások egy régi fiákerenZórád Ernő

Kalandozások egy régi fiákeren
Írta és szerkesztette: Verő László

1933-ban meghalt a Tabán. Manapság már kevesen járnak köztünk, akik annak idején még koptatták a budapesti Mpntmartre girbe-gurba utcácskáinak hepe-hupás macskaköveit, a Poldi bácsi Mélypincéjébe igyekezvén. A rác gazdák kiváltsága volt abban az időben, hogy engedély nélkül – az adózástól mentesen – mérhették boraikat.
Ki emlékezhetik manapság a Budai Színkör édes-bús előadásaira, melyek igen alkalmatosak voltak arra nézvést, hogy a párocskák az előadás során megfoghassák egymás kezét. Istennek hála, a kilencven évet betöltött Zórád Ernőnek adatott meg ez a kegy, hogy megörökítse és megőrizze számunkra ezt a csodavilágot.

Rexa Dezső, drága barátunk, még honos volt a Tabánban. „Ha geográfus lennék, úgy kellene kezdenem: Tabán Budapest Székesfőváros I. kerületének a Gellért-, a Nap-, és a Várhegy közötti része, mely a Duna partjától a Döbrentei utca északi vége a – Sándor lépcső – Váralja utca – Palota tér – Ív, Pásztor, Gellérthegy, Nap-hegy, Czakó, Sánc, Orom utcák és a Rudas fürdő közötti területen fekszik, s pontosan kimérve ennyi és ennyi négyzetkilométer…

Igen ám, de nem vagyok geográfus, és éppen ezért csak azt tudom mondani, hogy a rosszul világított utcák valamelyikén az én szívem választott hölgyével leültünk a lépcsőre, és egymás kezét szorongatva csak egyet tudtunk: egy van a világon, ami szép: az élet…”
Krúdy Gyula így írt róla: „Ebben az utcában állottak a legrégibb házak, és száz esztendő óta halálra volt ítélve minden épület, csak éppen a kőművesek nem jutottak még hozzá, hogy az ítéletet végrehajtsák. Ha sétálsz, gyakran látsz öreg embereket, akik már itt ültek abban az időben is, amikor Ali Musztafa basa parancsolt Budán.”
MáraiSándortól ezt tudjuk: „A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvas
téren, abban a házban, ahol most a patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgató
nagybátyám, bizonyos dohányjöve-déki igazgató, aki arról volt híres a Tabánban, hogy életében soha egyszer sem járt odaát Pesten, gyanús volt neki…
A Tabán már évek óta javarészt abból él, hogy lebontják. A Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vizivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken.”
Zórád Ernő: „1900. … Az Apród utcából, ahol Virág Benedek meghalt és Semmelweis Ignác született, már villamos kanyarog elő az Attila körútra – ez az elit Tabán.
A vendéglők étteremmé léptek elő, zenészeik szmokingot, a pincérek frakkot viselnek, ráklevest szolgálnak fel, és francia pezsgőt, természetesen. Az Új Kakukkban megfordult a walesi herceg, Bagyiknál Jeitza Mária és Saljapin. Szindbád a Poldi bácsi Mélypincéjében üldögélt…”
Mikszáth Kálmán: „De maradjunk a budai kocsmák mellett, melyek páratlanok a maguk nemében – de csak addig, míg a pestiek föl nem fedezték.


Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiakker áll a kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak „volt”.
A „Diófa”, a „Márvány Mennyasszony”, a „Politischer Greizler” vagy a „Libanon” (azért hívták így, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a „Fehér páva” előbukkant.
A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében. Egy napon így szólt hozzánk:– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok, még az édesapátoknak se. Egy új kocsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg? (Mindig az ilyen epikuri problémákon törte a fejét.)
– Az onnan van – feleltem –, mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok, és a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.”
Zórád Ernő: „A Tabán zenéje sokszínű egyveleg volt. Innen terjedt el a sramli. Az 1896-os budapesti világkiállításon egy bécsi együttes mutatta be. Egycsapásra meghódította először a Tabánt, majd Óbudát is.

Jómagam szívesen hallgattam a prímhegedűt, s a „terces” összefonódó dallamvezetését, a harmonika nyersebb, végül a kétnyakú gitár mély tónusú ritmikus kíséretét.
Ennek a dombos-völgyes, kiszámíthatatlan tájéknak volt valami diszkrét bája. Kifejezetten nőnemű volt: kalandos, titkos, rejtélyes és kissé romlott… Nem azokra a sötét udvarok mélyére húzódó titkos házakra gondolok, ahová körülményesen oldalgott be a férfivendég, s ahonnan éjszaka női zenekar dévaj zenéje hallatszott. Mert szólott halk szerenád is a Tabán polgárhölgyeinek ablaka alatt! Az éjjelizene még bevett szokás ez idő tájt. Illendő ilyenkor gyertyát gyújtani, s meglengetni a nóta elismerésére. Szintúgy a keszkenő is meglibben, az a bizonyos: „fehér selyem, csipkés szélű drága kicsi kendő” – így szólt a dal…”
Szerb Antal: „Minden második ház nagyhírű, régi vendéglő volt muzsikával. Itt állt
a Mélypince, a Poldi bácsi ötszáz éves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete.
A Tabán télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig szerelmek derengését görgette végig a lejtős utcákon, olyan szerelmeket, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni az ágyban, amikor még sötét van.
Uram, itt volt az ifjúság.”

Amit Ön keres , az a következő


Tabán, egy eltünt városrész 1983-as kiadás

Üdvözlettel kassius