„Hagyjatok már békében nyugodni!” - horkant föl mérgében Szindbád, amikor hetvenévnyi viszonylagos csönd után valami berregő, bűzös őshüllő vasfoga fúródott a bordái közé. „Hagyjatok már végre!” - mondta, és a napvilágra kerülve kiköpött egy falat büdös, agyagos-olajos földet a szájából. „Írók, dögöljetek meg, ne engem szekáljatok folyton! Miért nem találtok más áldozatot?! Elegem van már abból, hogy újra meg újra feltámasztotok örök álmomból, és mindig új kalandokba rángattok. Nekem is jogom van a halálhoz és a végső megsemmisüléshez...” - morgolódott tovább az újonnan életre keltett Szindbád, és körülnézett legújabb feltámadásának helyszínén.
Hatalmas, mély gödörben volt, s a sárga, kerekes alkotmány újabb rohamra indult ellene rémisztő méretű alsó fogsorával. Szindbád zörrenő csontokkal felpattant, nem óhajtotta még egyszer megtapasztalni, milyen érzés, amikor megéledő porhüvelyébe belekóstol egy vérengző óriás. Menekülőre fogta a dolgot, de csak cuppogott a sár a lába alatt, mintha mocsárban próbálna előrejutni. Körbepillantott, mindenfelé magas földfalak határolták a négyszögletű gödröt. A magasból sötéten pislogó házablakok néztek szánakozóan felé, s mintha azt mondták volna: „Ki vagy te, szerencsétlen? Mit keresel abban a gödörben, és egyáltalán, hogy nézel ki?! Lötyög rajtad minden: pantalló, mellény, kabát, csak hálni jár beléd a lélek. Csoda, hogy csontujjaid közül ki nem ejted rézzel kivert sétabotodat...” Szindbád ekkor a gonoszul duruzsoló ablakoknál egy kicsit följebb emelte tekintetét, és megpillantott egy templom-tornyot. „Az Újlaki... - ismerte föl rögtön. - Ezer torony közül is megismerném, pedig csak egy átlagos barokk templomtorony. A felvidéki pohos tornyok hangulatosabbak, a hagyma-kupolásak érdekesebbek, a csehországiak karcsúak és talán szebbek is, de nekem ez a legkedvesebb... Óbudán vagyok” - állapította meg, majd keze fejével elmorzsolta a feltámadás utáni első könnyét. Még jó, hogy nem látta senki, csak az egyszerű csigadíszek alól vakon figyelő ablakok.
Ekkor hirtelen lepillantott a bal mellére, mert bevillant neki egy rossz emlék. Az őt újonnan életre keltő író, akit nem ismert, csekély idő alatt derekas munkát végzett: már nem csak a nedves földből kifordított csontjait fedte a gúnya. Lassacskán emberformát öltött: került rá hús, bőr, minden, ami kell. De nem azért nézett le a bal mellére, hogy megfigyelje, hogyan alakul át csontvázból élővé - többször volt már alkalma erre -, hanem hogy megnézze, piros-e a fehér ing a szíve fölött. Az ing először is nem fehér volt, hanem földszürke - a túlvilágon nem működik mosoda -, a szíve fölött pedig nem volt piros folt. Mélybarna viszont igen. Szindbádnak - miközben a gödör egyik oldalánál megpillantott egy fölállított létrát, s elindult feléje, sarat dagasztva ódivatú, kecsegeorrú cipőjében - az villant be az előbb, hogy milyen dicstelen is volt a halála. Leszúrták, mint egy disznót a Kerékhez címzett vendéglőben. Akkor is, mint mindig, maradéktalanul teljesíteni óhajtotta a hölgyek iránti kötelességét: egy durva fráter által molesztált nőcskét igyekezett határozott és gavalléros fellépéssel megvédeni. De tévedett. A szalagos cipellőjű nőcske - Szindbád csak erre emlékezett a toalettjéből, hiába, mindig is a lábak megszállottja volt - megadóan tűrte a durva fickó ökölcsapásait a falra akasztott kocsikerék alatt, majd odakünn, a kerthelyiségben, a kék-fehér kockás abrosszal letakart asztalok között, ahová a fickó a hajánál fogva kihúzta, s ahová Szindbád utánuk ment. Csak későn derült ki számára, hogy ezek voltaképpen szerelmesek, és a gyűlölet és szeretet között hányódnak érzelmeik, mint a tajtékos tenger. Amikor Szindbád megpróbálta lefogni az otromba férfiú újabb csapásra emelt öklét, a szőrös, vastag nyakú ember úgy fordult meg, mint a hajóvitorla, mikor hirtelen megváltozik a szélirány, s a düh, amely a keblét dagasztotta, most a kéretlen úriember ellen fordult, s ugyanazzal a lendülettel Szindbád jobb szeme alá vitte be az ütést. Szindbád ezt az öklöt látta utoljára életében, mert rögtön utána hűs penge siklott bordái közé, örökre megszüntetve beteg szíve szenvedését. Kandúr Gyula, Szindbád akkori életre álmodója többször föltámasztotta már a családi kriptából a hajóst, de erről a Kerék-béli afférról nem tudott, mert hősénél valamivel korábban ő is jobblétre szenderült. Az ő jóvoltából volt már Szindbád fagyöngy egy apáca rózsafüzérében, ólomkatona egy falusi kúria félhomályos padlásán, valamint csontszínű kontyfésű egy lotyó vörös hajában. No, és ne feledkezzünk meg a hagyományos szerepekről sem, amelyeket Kandúr a halottaiból életre keltett Szindbádra néhanap kiosztott: kósza kísértethajósként nők éji álmát zavarta meg, víg széllel szelte a habokat ábrándos szívük bíborfeketén csillogó vértengerében, faggatta őket életükről, és susogott fülükbe mindenféle szerelmetes hazugságokat.
Szindbád odaért a létrához, és lassan mászni kezdett fölfelé. A tákolmány nyikorgott, meg-meghajlott Szindbád súlya alatt, és a hajós már-már azt hitte, összeroppan alatta, s vissza-zuhan. A hevenyészve ácsolt létra szálkás volt, egy szálka bele is fúródott a jobb hüvelykujja körme alá, a tenyerét pedig felsértette egy szög kiálló vége.
Amikor meghalt, a lelke komótosan kisuppant csodálkozásra nyílott száján, s ott lebegett a holtteste fölött, mint egy körülbelül öt liter űrtartalmú, amőbaszerűen mozgó, áttetsző plazmaburok. Azonnal hívták a lelkét a túlvilágról, hogy térjen meg örök honába, de az még ragaszkodott a porhüvelyhez, mint hű kutya a gazdájához, s néhány méter magasból elkísérte az élettelen testet - ha nem is végső, de sok évtizedes - nyughelyére, egy pár utcával arrébb álló roskatag vén ház udvarán tátongó gödörbe. A gyilkos meg egy markos fuvaros az éjszakai utcán csak a gázlámpák sárga fénykörét meg néhány öntudatlan részeget kerülgetett a halott Szindbáddal. A tüskebokrokkal és gazakkal, főleg disznóparéjjal dúsan benőtt udvaron ottho-nosan és céltudatosan mozogtak, és úgy dobták bele Szindbádot az üregbe, mint egy sózsákot.
Szindbád most egy utcán találta magát, melyen távolabb a templom magasodott. Ismét lenézett öltözékére, és meglepetten tapasztalta, hogy írója valószínűleg nem akarja lehetetlen helyzetbe hozni, s a régi vérfoltot a mellén egészen elhalványította. Egy félig megszáradt, világosbarna göröngy azonban még ott virított cipője orrán. Szindbád könnyed mozdulattal lerúgta, mint amikor egy bogarat rúgunk le a lábbelinkről, vagy mint ahogy a halált rúgja el magától valaki, akinek megadatik a feltámadás kegye.
Peckes léptekkel megindult az Isten háza irányába, mélyen teleszívta a tüdejét, s kiéhezve, felszabadultan, vizsla tekintettel kutatni kezdte a nőket az utcán - tizenkettőtől százéves korig. A háromnegyed évszázadnyi halál úgy elszállt, mint egy pillanat, és Szindbád ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. De alig telt el néhány perc, elvesztette magabiztosságát. A szembe-jövők összenevettek, vagy a markukba kacagtak, amikor ránéztek, mások meg csak moso-lyogtak. Amikor egy cukrászat elé ért, a kirakatüvegben a dobostorták és rigójancsik mellett lopva megvizsgálta magát, és rájött, mi lehet a baj: gúnyája reménytelenül divatjamúlt - már akkor az volt, amikor meghalt; ráadásul szalonkabátját kihízta a zsíros-agyagos földben, harmonikanadrágja pedig... hát, az sem volt épp a legújabb módi szerint való... Kísértetiesen fehér keménygallérja pedig csak kiemelte, hogy ábrázata milyen gondozatlan és borostás - nem épp a hódítani készülő, életművész gigerlié. A jobb szeme alatt sárfolt éktelenkedett: biztosan a könnyel együtt maszatolta el. „Ha megberetváltatnám magam, tíz évet fiatalodnék” - tűnődött. Körülnézett, néhány házzal odébb víz tört elő az útburkolat alól, mint egy kis szökőkút. Odasietett, gyorsan megmosta képét, s a zsebéből előhúzott fehér kendővel meg-törül¬között. Frissítő élmény volt az évtizedekig tartó, bogarakkal és kukacokkal teli, állandóan nyirkos föld után. De hiába érezte jobban magát, a nők, akiket sétálni látott, csak nem bírták felvidítani. Akárha bordélyokból özönlöttek volna ki az utcára. Szindbád a hosszú selyem-szoknyák alól elővillanó hófehér bokák rabja és csodálója volt egykoron, fátylakhoz és csipke-fodrokhoz, virágos-szalagos kalapokhoz szokott, ezek a céda nőszemélyek viszont majdnem az ülepükig érő, apró, feszes szoknyákban parádéztak. Lábukon, amely lábfejüktől a comb-tövükig pőre volt, nem viseltek harisnyát sem, cipőjük pedig valami egészen idomtalan jószág: leginkább a görög színészek koturnuszára emlékeztetett. Ezen egyensúlyoztak olyan ügyetlenül, hogy Szindbád azt hitte, menten orra buknak. A nyakukban és a karjukon finom ékszerek helyett ócska bizsuk, bőrszíjak, sokak orra tövében apró fémgomb, szemöldökükben, fülükben fényes, szögféle vasak, karikák, mint ahogy annak idején otthon, Szindbádék vidéki házánál karika volt a disznók orrában. Mintha valaki egy szerszámosdobozba nyomta volna a képüket. Felsőtestükön ócska anyagból rikító színű, testhezálló trikó, még a mellük bimbaja is kidomborodott. Apró szoknyájuk vagy ócska, kifakult indigókék cájgféle nadrágjuk és a trikó között kilátszott sápadt hasuk, s némelyek még a köldökükben is csillogó karikát hordtak. Az egyébként karcsú leányzók közszemlére tették hájas derekukat, azt a testrészüket, amelyet a leg¬inkább el kellett volna takarniuk. A kövér középkorúak pedig, de még az idősek is sztreccs-nadrágjukkal hívták fel Szindbád figyelmét, hogy micsoda idomtalan és vastag a lábuk, milyen terebélyes a hasuk.
Szindbád menekülőre fogta a dolgot. Riadtan betért egy fodrászatba, és lehuppant az első üres forgószékbe, az ablak mellett. Csak nézett ki a kirakatüvegen elkerekedett szemmel, a hajlakkos flakonok és zselés tubusok között, és ámult.
- Uram, mit parancsol? - zökkentette ki borús gondolataiból egy unott női hang.
- Beretválást kérek és egy hamvvedret, ha meg nem sértem. Meg egy jó szivart, ha volna - mondta Szindbád, és előre örült, hogy egy kicsit megpihenhet, s miközben óvatos, hozzáértő kezek megfiatalítják, ő füstfelhőket eregetve megnyugszik, s elfeledi a nap izgalmait.
- Egyikkel sem szolgálhatok, uram - jött a válasz. - Mi csak hajszobrászok vagyunk, nem borotválunk. Csak a belvárosban borotválnak még néhány helyen. A dohányzás pedig szigorúan tilos.
Szindbád csak most nézett föl a nő gidres-gödrös arcába, és csodálkozást, megvetést és csipetnyi gúnyt látott rajta. Aztán följebb vándorolt a tekintete: a fodrásznő hajzata olyan volt, mintha egy iménti kiadós civakodás során módszeresen megtépték volna, s elfelejtette volna rendbe hozni. Ráadásul a szénfekete hajban itt-ott sötétvörös meg narancssárga tincsek ék¬te-lenkedtek. - Hát, akkor csókolom a kacsóját, kisasszony... - mondta elhaló hangon, föl¬tápász-kodott, sétabotjával megbillentette puha mohazöld kalapját, amely egy erdei tölgy északi oldalán teljesen terepszínű lett volna, megbotlott a küszöbben, majd - mint ha mi sem történt volna - erőltetett nyugalommal kilépett a helyiségből.
- Hát, ezt jól kifundáltad, te... te galád! - szidta az írót. - Ide hoztál ebbe az ellenséges világba!
Bizonytalanul folytatta útját, nem tudta, mi okozhatna örömet neki. Neki, aki annak idején úgy szerette az életet, hogy pisiltek utána a nők, álmodtak róla teliholdas éjszakákon, és ő volt minden vágyuk beteljesülése.
Ahogy kilépett az utcára, nagyot kordult a gyomra. Jellemző, hogy épp az evésre nem gondolt, hiszen mindig a nők voltak az elsők, minden csak utánuk következett. Az evés-ivás mindig meg¬nyugtatta, a nők aljasságait, kicsinyességét, kis trükkjeit hamar elfeledte a tabáni kiskocs-mák mélyén, az egyszemélyes mámor gőzében. S mintha a világ megszánta volna, pár lépés után jobbra pillantva takarosan megterített asztalokon, derekasan megrakott tányérokon, boroskancsókon, poharakon akadt meg a szeme. Hirtelen úgy összefutott a nyál a szájában, hogy meg sem nézte, mi a neve a vendéglőnek.
Jókora, hodályszerű terembe nyitott be, amelyben nagyon sok asztal volt, nagy zsivaj és sok vidám ember. Szindbádnak jó érzéke volt a helykiválasztáshoz, tüstént kinézett magának egy csinos kis sarokasztalt, ahonnan beláthatja az egész helyiséget, és amely egyszersmind az ajtóhoz is eléggé közel esik. Mindig is két én lakozott benne: az egyik állandóan maradni szeretett volna, kényelmesen elernyedni, a másik - az éberen figyelő - szüntelenül menekülni. De még letelepedni sem volt ideje, egy izzadságszagú pincér máris ott termett előtte.
- Jó napot kívánok, uram. Foglaltatott asztalt?
- Nem foglaltattam, csak bátorkodtam betérni.
- Akkor szíveskedjék oda fáradni - utasította a pincér, az étterem közepe felé, egy hosszú asztalra mutatva -, ez itt sajnos foglalt.
Szindbádnak szerencséje volt: a széke mellett valami oszlop vagy kürtő magasodott, annak nekitámaszthatta rókafej végű sétabotját, kalapját ösztönösen a széke alá tette, mint az igazi gavallérok, nem csekély feltűnést keltve. Már amikor a pincér megakadályozta a rokonszenves asztal elfoglalásában, azon volt, hogy távozik, de aztán belátta, hogy nincs sok ideje, nem válogathat kedvére. A büdös pincér elmagyarázta, hogy a svédasztalról annyit szed, amennyit akar, és folyó borból annyit iszik, amennyit akar. Csak a külön palack borért kell fizetnie. Szindbád örömmel állapította meg, hogy a megvalósult kommunizmus világába csöppent. Viszont úgy tapasztalta - ahogy körbepillantott asztaltársain -, hogy a nők még nem közösek, amit nem is bánt különösebben, az osztozás sosem volt kenyere. De most egyelőre nem a nők érdekelték, hanem az evés. Ötféle leves közül választhatott. A hideg sárgabarack krémlevesen kívül mindet végigkóstolta, a magyaros gombalevest, a marhahúslevest, az újházi tyúkhús-levest meg a tárkonyos vadragu levest is. Azt se bánta volna, ha jóllakik velük. A hideg anya-föld után jólesett a sok finom, forró lé. Most érezte csak, mennyire átfázott odalent. Mielőtt hozzálátott volna a marhahúsleveshez, benyúlt kabátja belső zsebébe, és előszedett egy csontszáraz, megbarnult cseresznyepaprikát. Látott macskapöcsöt is a svédasztalon, de ahhoz nem volt bizodalma. Nadrágja zsebéből elővette bugylibicskáját, és szertartásosan három karikát vágott a levesbe, majd szórt beléje valamennyi magot is. Kanalával gondosan elke-vergette. A többi levessel ugyanezt tette, bár tisztában volt vele, hogy a csípősség csökkenti a szelídebb ízek orgiáját. De Szindbádnak most minden oka megvolt, hogy az erős ingereket kívánja.
Nem telt el a levesekkel, a cseresznyepaprika inkább szította étvágyát. A svédasztalon többek közt grillhúsokat látott, harcsát fokhagymás pácban, borsikafüves csirkemellet, csípős sertés szűzérmét, egyebeket, de neki inkább a készételek tartották pezsgésben a gyomornedveit. Amikor éppen a burgundimártásos tűzdelt őzgerinccel teli serpenyő elé lépett, kis híján elejtette a tányérját. A férfiú, aki előtte állt, hátulról megtévesztésig hasonlított régen elhalt apjára. Szindbád mindig a lelke mélyéig megrendült, ha olyan embert pillantott meg, aki nagyon hasonlított egy szeretett lényre. Ahogy nézte az ősz tarkót, eszébe jutott, hogy apja halála után három évig minden áldott éjjel nemzőjével álmodott: eleinte halálos beteg állapo¬tá-ban látta viszont, majd az öreg egyre egészségesebb lett, s amikor teljesen meggyógyult, Szindbád nem álmodott vele többet. És az utcákon jártában-keltében hányszor dobbant meg a szíve, amikor olyan asszonyfélét látott, akibe valaha szerelmes volt!...
Az őzgerinc után nekigyürkőzött egy kis adag hortobágyi húsos palacsintának, majd az ebédet birkapörkölttel nyomtatta el. Ekkor már bőven locsolta szikkadt torkát az ominózus folyó borral, míg egyszer csak - a poharat kissé föltartva - észre nem vette, hogy a bor homályos. Szindbádnak igazán tág volt az ízlése, ugyanolyan szívesen fogyasztotta a borok királyait, ha úgy hozta az élet, mint a gyöngécske homoki vinkókat, mindnek megvolt a maga helye. De hogy egy vendéglőben összeöntögessék a vendégek által meghagyott bort, ahhoz nem volt hozzászokva. Amint bortól, cseresznyepaprikától és méregtől izzó fejjel intett a pincérnek, szeme megakadt a mellette ülő, érett nő vastag combján, amelyen a visszerek úgy ágaztak el minden irányba, mint a Duna-delta. Maga sem értette, miért, rátette kezét a combra, majd mintegy atyailag megpaskolta. Nem kapott érte pofont, még csak rosszalló pillantást sem. Inkább biztatót. A pincér késett. Szindbád fölállt, nyújtotta a kezét, s így szólt:
- Kedves asszonyom! Örülök, hogy ön mellett ülhettem! Szindbád voltam, a hajós. Viszont-látásra!
Az asszony hebegett pár szót, s ahogy Szindbád kezet csókolt, feltűnt neki, milyen kellemesen teltkarcsú nő, milyen kedves az arca, s hogy milyen visszafogottan romantikus a parfőmjének illata.
Utána föltette kalapját, és ekkor jött csak rá, hogy valami mindvégig zavarta: egyfolytában huzat jött a mennyezet felől, mintha szelet fújták volna be, egyenesen az ő fejére, az ő bosszantására.
Időközben megérkezett a pincér. Szindbád fölvette az asztalról a teli poharat, és a pincér képébe löttyintette a zavaros nedűt. - Homályos a bor, fiam - magyarázta Szindbád, majd meg¬fricskázta a pincér jobb fülét. - Ezt pedig azért kapta, mert nem jött időben. Most elmegyek, de lehet, hogy még visszajövök, és megbüntetem, amiért huzatba ültetett. Agyő!
S azzal nyúlt a sétabotjáért, majd hátra sem nézve kisétált a vendéglőből.
Már a harmadik saroknál ballagott, amikor kiáltozást hallott a háta mögül. Három egyenruhás pincér futott utána. Ő is futni kezdett berozsdállt térdekkel, sejtette, hogy őt üldözik, és nem akarta, hogy utolérjék. Besurrant egy félig nyitott kapun a kerékvető mellett, s az üldözői szem elől vesztették. Amikor elhalt az ordítozás, kilépett, és folytatta útját.
Nemsokára rálelt a gödörre, a sárga gép már nem működött. Lemászott a létrán, s hat pallódeszkából, amit talált, koporsót eszkábált magának. A gödör oldalában mélyedést vájt puszta kézzel, betette a koporsót, s belefeküdt, de előtte még fogpiszkálót vett a szájába. Várta az éjszakát, várta az álmot.
Éjjel feljött a telihold, és a deszkák résén át halovány fénycsíkot vetett mozgó szájára.
