A GELLÉRTHEGY RENDEZÉSE 1906

A GELLÉRT-HEGY.
Vasárnapi Újság 52. évfolyam 30.szám 1906 július 29

Egy fejlődő, gyarapodó, viruló nagyváros olyan, mint egy tenger, a mely állandóan — dagályban van. E tenger hullámai kőből valók.
Hatalmas épületek, templomok, paloták, bérka­szárnyák és mennél elevenebb, lendületesebb a fejlődés, a kőhullámok a n n ál sűrűbbek és annál nagyobbak. Város, a melynek a fejlődése erősebb lendü­letű, gyorsabb és merészebb lenne, mi nt Buda­pesté, alig van Európában. Ez a háztenger oly hamar és oly széles terjeszkedéssel nőtte ki az eredeti medrét, hogy immár azt se lehet tudni, hogy melyik is volt hát ez az eredeti medre. A fejlődésnek állandó és rohamos dagálya szinte negyedszázadonként megduplázta ezt a várost, terjedelemben is — magas­ságban is. A földszintes házak helyén emeletes paloták teremtek és mindig több három- meg
négyemeletes há z at kellett építeni, mi nt a hány földszinteseket lebontottak.

Ez a szétáradása a városnak a fizika szabályai sz e r int indul t. A kőhullámok először is azt a tájat borították el, a melyik — alacsonyabban feküdt. A sikvidóket. A balparti városiéi, a lapos földön épült pesti oldal n ő t t, tágult, terjeszkedett, házzal borítva el mezőt, homoksikot, mocsárföldet. A hullámos földü, hegyek
oldalára kapaszkodó Buda a fejlődésben nem tudott lépést t a r t ani vele. A pesti oldalon már szinte végtelen rendekbe sorakoztak a sok eme­letes, tornyos p a l o t á k: Budán még háborítlanul szerénykedtek a mohos tetejű, régi apró há z ak, a Gellért-hegy lejtője meg t i s z t á ra falu volt, szórványosan meghintve félig a sziklába ásott törpe vityillókkal. Mintha csak aludt volna az egész h e g y; a fején is ott volt a h á l ó­sipka : a czitadella.
De n é h á ny esztendővel ezelőtt ezen a pa r­ton is beköszöntött a dagály. Talán abban az időben, a mikor a magyar király gyönyörű
új palotája odakerült koronának a Vár-hegy homloká r a. Buda egyszerre csak versenyt kez­dett épülni Pesttel és a Vár-hegy mellett a szomszédos Gellért-hegyet is munkába vette a ha l adá s. Pr epa r á l t ák arra, hogy város legyen belőle. A Duná ra néző meredek olda l á ról a veszedelmesen kiugró sziklatömböket, a melyek közül n é ha egy-egy le is szokott z u h a n ni — leberetválták. Északi lejtőjén az erdőt ligetté fésülték és a zöld hegyoldalt szelid emelkedésű csavargós s z e rpent in-út fehér szalagjával éke­sítették. 

A hegy tövében ha t a lma s, diszes karos lépcső alapján gyönyörű pa rk t e rme t t, a melyet immár az            elhordott viskók helyén emelkedett pompás paloták szegnek. A mesterséges vízesés fölött, félkörbe sorakozó oszlopok körül SzentGellért szobra t ekint a körüle t ámadó új világra, a melyet a két új hid ere táplál élettel,elevenséggel.
A Gellért-hegy régi, bozontos egyszerűsége, elhagyatottságának vadsága ós falusias roman­tikája nagy részében immár a mú l t é. A mi még megvan belőle, azt is nagy falatokban nyeli el a j e l en. A Gellért-hegy megszűnt táj l e n n i: immár város l e tt belőle. Töretlen h á t á ra r á ül az egyre terjeszkedő Budapest és elborítja a
maga mozgalmasságával, elevenségével.

PETERDY GÁBOR: KILÁTÁS A GELLÉRTHEGYRŐL

TABÁN 1870-BEN A GELLÉRTHEGYRŐL NÉZVE

Forrás:http://scanzen.tumblr.com

GELLÉRTHEGYI SÉTA A TABÁNBÓL

Zámenhof, az eszperanto nyelv megalkotója

Meddig még?

Szerb kereszt az egykori Kereszt térről

Az új sportcentrum

A citadella háta mögött

Kilátás Lágymányosra

A Szabadság szobor és környéke

Hugarikumok?

Kilátás a Tabánra

Megjött a városnéző busz

Kilátás a bokron át

Forgalom hídon és híd alatt

Szabadság -híd a Szabadság -szobor felől

Régi kandeláberek

Itt a tavasz, virágzik a hegyoldal...

A CITADELLA LEBONTÁSA

A GELLÉRTHEGYI CZITADELLA LEBONTÁSA

Vasárnapi Újság 1899 május 7.

A Duna festői panorámája nem sokára el fogja veszteni egyik érdekes díszét, a gellérthegyi czitadellát. A festői szépségű,  h a t a lmas sziklahegy  t e t e j én emelkedő erődöt ugyanis lebontj ák s a hegytető valószínűleg helyet ad egy nagy nemz e ti emlékműnek, melynek  eszméje már évek óta foglalkoztatja az illetékes köröket.

A 224 mé t er magas Szent-Gellérthegynek  igen változatos története van. Nevét Szent Gell é rt püspöktől nyerte, a kit a pogány magyarok vagy besenyők a meredek szikla orma i ról taszítottak  a lá a Dunába 1046  t á j án. 

A később  a z t án kereszténységre  t é rt nép a  v é r t a n ú - h a l á lt szenvedett püspök nevéről keresztelte el a  h a t a lmas dolomit szikla-hegyet, emlékére pedig a hegy nyuga ti oldalán kápolnát emeltek, melyet a törökök pus z t í tot t ak el közvetlenül a mohá c si vész  u t á n. Az 1813-ik évben csillagvizsgáló­intézetet állítottak fel a hegy ormán. Ez időben helyezték ugyanis vissza Budára Nagyszombatból a tudományos egyetemet, s József nádor kezdeményezésére oda építették az egyet emi csillagvizsgálót, a hol most a czitadella fő erőde áll. 1815 október 15-én ünnepélyesen fel is avatták az első magyarországi csillagdát, amely az akkori időben nagy  h í r re  t e tt szert ki tűnő műszereivel, de még inkább sikeres megfigyeléseivel.

Az 1848—49-iki szabadságharcz alkalmával  azonban a magyar csapatok szállták meg a csillagda melletti tetőzetet s 1849 május 5-ikén meg is kezdték a budai vár lövetesét, a  h o n n an zápormódra hul lot t ak vissza a golyók, veszélylyel fenyegetvén a csillagdát is. Az akkori segédcsillagász, Montedegói Albert Fe r encz  a zonban előtte való éjjelen  l ehorda t ta a nagybecsű műszereket a hegy tövében fekvő Rudas-fürdő pinczéjébe. Csak évek  m ú l t án vitték vissza a megme n t e tt  t á rgyakat az egyetemre, a hol azokat ma is őrzik. Az  e lpus z tult csillagvizsgáló lebontása  u t án a Bach-korszak ka tonai kormányzósága  e lhat á roz t a, hogy a hegy  o rmán egy nagyobb erődöt emeltet, a  h o n n an az egész fővároson és vidékén  harczászatilag ur a lkodni lehessen. Az elkészült tervek alapján hét év  a l a tt  épült föl a  h a t a lmas czitadella, melyet a nem rég  e l h u n yt építési vállalkozó, Kasselik Fe r encz  épí t e tt mint egy  h atmilliónyi költséggel. 1854  j ú n i us havában vette birtokába a ka tona s ág, s mintegy 60 ágyúval szerelte fel. 

Negyvenöt évi fennállása alatt az erőd falait ellenséges golyók  nem érték, a hadi eszközöknek az utóbbi évtizedek  a l a tt tört é nt ór i  si tökéletesedése pedig teljesen meg­ szüntette a czitadella jelentőségét úgy  t ámadás, mi nt védelem esetére.

Az 1889-iki év végén kezdett Budapest székesfőváros  t anácsa az új városszabályozási  t e rvezetek kivitele alkalmából azon eszmével foglalkőzni, hogy a  l a k t a n y á k at a városon kívül helyezi, illetőleg építi fel. S ezen terv királyi jóváhagyá st nye rvén, gróf Pejacsevics táborszernagy budape s ti hadt e s tpa r anc snok fölterjesztésére  e l h a t á r o z t a t o tt a czitadella erőd jel­legének megs zünt e t é se is. Hosszas átvételezési tárgyalások  u t án a mú lt év október havában kimondta a főváros az erőd  l ebont á s á t, 1899 február 23-án vonult ki belőle az utolsó őrség,  mely  u t án megkezdte a csákány pus z t í tó munkáját.

A szent gellérthegyi czitadella 220 méter hosszú erőd, melynek szélessége 45 és 60 mé t er között váltakozik, csupa terméskőből építve. Hoss zúká s, sarkos  tör ésű falaiból két bástyakiszögellés nyúlik ki, a mely mintegy 12—16 mé t erre r emelkedik ki a föld felszínétől. Az egyik bástyakiszögellés éjszakra, a királyi palota felé né z, a másik pedig délre, Promontor felé. Az erőd keleti végén félköralakú bástyafal néz a vámhá z t é r r e, míg a  tul a jdonképpeni erőd, az úgynevezett czitadella, a svábhegyi (nyugati) oldalon emelkedik ki két emeletnyi magas falaival félkörben húzódva.

A két és fél mé t er vastag fallal körülkerített  erődnek nagy, 115 mé t er hosszú feltöltött  u d v a ra van, a melynek színvonalától még mint egy  h at mé t e r re emelkednek ki a bástyafalak. E falazat úgy az éjszaki,  m i nt a déli oldalon 12—12 bolthajtású ív  á l t al volt tagolva, minden ivezet közepén egy nagyobb lőrésű ab­lakkal, oldalain pedig két kisebb lőréssel. A vámhá z t é r re né ző félkörű bástya falazatán, 9 ivezet  a l a tt  3—3 kisebb lőrés volt vágva.

A Svábhegy felé néző oldalon emelkedett maga  a központi erőd, az udvartól egy négy méteres  sáncz  á l t al elválasztva, melyen  át felvonó hidon  l ehe t e tt be jutni az erődbe. A két emeletes erőd belseje szolgált a ka tona s ágnak kaszár­n yául s e czélra mint egy 128 kisebb s nagyobb ka z ama t a - s z e rű helyiség volt  b e n n e. E központi erőd falai há rom mé t e rnyi vastagok s a  svábhegyi oldalra nyiló oldalról a hegy,  
l a s sú  emelkedése mi a t t,  jobban megközelíthető lévén, még egy öt mé t er szélességű sáncz által is védve voltak.
 A központi erőd közepén egy kisebb udvar állott, a mint egy 80 mé t er mélységre nyúló cziszternával, melyben még  ma is h á r om mé t e r es viz van. A félkörű bástyaoldali házsorokig emelkednék, mi  á l t al rendkívül emelné monument á l is építményekben úgy is szegény fővárosunk emez egyik legszebb pont j á t.

Paur Géza.

Wikipédia

1894-ben a Citadella az akkor 25 éves főváros birtokába került.

„        3. § Eme adásvevési jogügylet létrejötte esetére a gellérthegyi erőd, továbbá az Ujépület telkének szabályozása folytán nyilvános utczákra és terekre eső területek minden ellenérték szolgáltatása nélkül, ingyen mennek át Budapest székesfőváros közönségének tulajdonába; de kikötendő, hogy a székesfőváros az uj laktanyákhoz szükséges telkek közül azokat, a melyek fővárosi tulajdont képeznek, a leltári becsérték ellenében bocsátja át az állam tulajdonába, továbbá, hogy a gellérthegyi erődöt lebontatja s a Gellérthegyen szükség esetén katonai megfigyelő- és táviró állomás létesitését minden ellenszolgáltatás nélkül megengedni tartozik.       ”

– 1894. évi XX. törvénycikk a székes fővárosi Ujépület, a Károly-, József- és Flórián-laktanya és a Gellérthegyi erőd értékesitéséről.

A Citadella és néhány budai laktanya átadásáért cserébe a főváros jelentős külterületi ingatlanok tulajdonáról mondott le a hadügyi tárca javára.Ekkor a falát egy részen jelképesen megbontották, jelezvén, hogy katonai szerepe megszűnik.( A teljes lebontás a hatalmas költségek miatt végül is nem valósult meg. Mivel a főváros anyagi helyzete az utóbbi száz évben csak tovább romlott, a Citadella-homlokán a jelképes bontással máig fennmaradt kassius) Az 1960-as évektől kezdve idegenforgalmi szerepet szántak neki, ezért átalakították: szállót és vendéglőt nyitottak benne. Vonzerejét elsősorban a falairól nyíló elsőrangú kilátásnak köszönheti: a hegy lába előtt elterülő város képe valóban páratlan.

Az erőd keleti, városra néző fala tövében áll a Szabadság-szobor, Kisfaludi Strobl Zsigmond 1947-ben felállított alkotása. A szobor talapzata előtt álló szovjet katona szobrát 1992-ben távolították el és átszállították a budatétényi szoborparkba.

Ma több funkciót is betölt a monumentális Citadella erődje. Tetején több rádióadó sugározza adását, míg vastag falai között étterem és szálloda üzemel. A hadtörténelem iránt érdeklődők megnézhetik a kazamatáiban berendezett, 1944-es ostromra emlékeztető háborús panoptikumot. A békésebb korszakra emlékeztet a „Budapest anno” fotókiállítás, amely felidézi a rohamosan fejlődő nagyváros képeit a 19. század végéig.

BARLANGLAKÁSOK A GELLÉRTHEGY ALATT 1866-BAN

Barlanglakások a Gellért hegye körül. (Vasárnapi Újság 1866 deczember 30)

A természettudósok azt beszélik, hogy az emberek eleinte fák és kiálló sziklák alatt s barlangokban laktak; csak később vezette őket testi elpuhulás és lelki müvelődés mesterséges lakok készítésére. Utazóktól azt halljuk, hogy Déli Oroszország kietlen vidékein, Örményország hideg fennsikjain, és az észak-amerikai jeges tenger szomoru mellékén az emberek máig is földbe vájt lakásokban: lebujokban élnek. Természetes

következtetés  ebből, hogy a barlangokat lakásra oly emberek használják, kiket vagy végtelen hátra

maradottság, vagy a természet mostohasága ösztönöz erre. Tegyük hozzá még az ^elvetemült tu

nyaságot, és mondjuk rá, hogy: ugy van. De engedjük meg azt is, hogy a lakássá alkalmazott

barlang mégis csak több a czigány ponyvájánál, a pásztor-ember nádkunyhójánál, a várostromló katona földbe vájt odvánál, a szorultlégü nagyvárosi pinczelakásnál s ugy erkölcsi, mint egészségi tekintetben végtelenül felette áll annak az irtózatos spelunkának, melyben párisi és londoni szorgalmas munkások az éjet töltik.

A közép-Duna mentén nagy számmal ta'álni sziklaüregeket.  Itt maga a természet nyitott effélét, ott az épitéshez való kövek kiásott helye kínálkozik menhelyül, másutt e két tényező közremüködése folytán keletkezett az ingyen szállás. Sajátságos hatást tesz az emberre ily földalatti falvak tetején járni, hol a hegyoldalból alacsony kémények nyulnak ki, és mesterséges, olykor művészileg nyaktörő utak vezetnek az alvilágba. Különösen Promentorban számos ily fold alatti üreg van, miket a Vasárnapi . Ujság már régebben ismertetett, melyek közül egy, majdnem negyed óra járásnyira vezet a hegy gyomrába, s oly tágas

hogy négy-lovas kocsi megfordulhat benne.

E barlangot borkereskedők szabályozták, hatalmas oszlopokkal látták el, merész ivü bejárókat alkalmaztak a külön ágakba, a tetőt megszilárdították, a talajt kiegyengették, s most ezer meg ezer akó számra tartják benne ama tüzitalt, melyből magok a budai hegyek többet teremnek évenkint 200,000 akónál. Kisebbszerü barlangokat lakásul használnak. A többnyire széles bejárót megszükitették, szabá

lyosabbra vették, és ajtóféllel s ajtóval ellátták. Ha a természet konyhát, kamarát, ólat is készen nyujtott, annál jobb; ha nem, akkor vájnak effélét, mint a hinduk és egyiptomiak. Elvétve ablakot is találunk e lakásokon, hanem azok nem igen dicsekedhetnek  nagy terjedelemmel; egy négyszög rőfnyinél  ritkán nagyobbak, s ha a bennlakóknak több világosságra van szükségök, ott az ajtó.

A lakások belsején minden esetben van egy egy kis igazítás. Némelyiket négyszögre vették, a tetőt kissé boltozatosán hagyva, s a falat vakitó fehérre meszelte a szorgalmas háziasszony. Deszkapadlózat fényűzés volna itt, s bútornak is elég egy faszinű asztal,pár naturalista szék, egy láda, egy tenyérnyi tükör, egy szent kép, és egy gyarlón  összetákolt nyoszolya, magasra tornyosodé ágy

bélivel. Ez ujkori troglodytok többnyire favágók, kőfejtők, napszámosok, a munka és nyomor népe; de vannak köztök tisztességes vinczellér családok is, melyeket inkább a szőlőhegy közelléte s czélszerűség, mint végszükség ösztönzött e választásra. Fölösleges mondanunk, hogy e barlanglakások kőzül kettő  sem hasonlit egymáshoz. Váltózatosak, mint magasztos épitészök: a természet.

 Az, a melyiket ezuttal képben bemutatunk, a Szent-Gellért hegy déli oldalán van és tisztességes lakhelyet képez épületekkel, kerítéssel, udvarral, fával az udvaron, és könnyen kielégithet  emberek  nemcsak lakályosnak találhatják, hanem még vonzerőt is fedezhetnek föl ama kettős kilátásban, mely a 700 láb magas szikláról, elől a dunamenti termékeny  rónára s a promontorvidéki  hegyekre, pár lépéssel oldalt pedig a Rákoson épült „ifju óriásra" nyilik.( az épülő Pestre. megj. kassius)

TABÁNI LÁTKÉP A GELLÉRTHEGYRŐL 1810 KÖRÜL

TÁNCOKKAL TELE TEÁTROM

Szepesi Attila írása

   A soknemzetiségű, kisebb-nagyobb településekből össze forrott Pest-Buda ma is őrzi tarka elevenségét. Igaz, a korábbi századfordulón – az eklektika vásári kavalkádja jegyében – némiképp egységesült, de kaleidoszkóp-tarkaságából sok mindent meg is őrzött. Részeinek hol előkelősködő, hol rusztikus színárnyalatai megmaradtak. Durvábban szólva: a metropolis tákolmányszerűsége ma is érződik.
Mikrovilágai eredetüket idézik. Némelyik zárt belvárosi udvar mintha a barokk korra emlékezne. Tűzfalak közé beékelt török reminiszcenciájú fürdői és minaretjei közül is áll egy-egy. A hegyoldalak magányos sziklagyepe íriszekkel meg leánykökörcsinekkel tarkállik. A város egyik-másik fertályának csak a hangulatos neve idézi a múltat: a Vizafogóé, Felhévízé, Fehéregyházáé meg a Rácvárosé. A Csikágó sebtiben-tákolt proletárkulisszái éppúgy megmaradtak, mint a pesti külvárosok rozoga gyártelepei, melyek itt-ott holdbeli tájat idéznek.
E tarkabarka világ régvolt népünnepélyei a maguk színkavalkádjával méltóak voltak Pest-Buda farsangi karakteréhez. Irodalmi művek mozaikkövekként sok mindent megőriztek e búcsúkból és vásári forgatagokból, utcai kavalkádokból, alkalmi vurstlikból, szedett-vedett vándorcirkuszokból és menazsériákból, panoptikumokból meg primitív tűzijátékokból. A helyi forgatagokban a bolgárok és cincárok, bosnyákok meg szkipetárok, ruszinok, tótok és oláhcigányok éppúgy ott csellengtek és tették a dolgukat, mint a sváb, görög, rác és zsidó kereskedők, nem szólva a koldusok, prostituáltak, planétásemberek, kengyelfutók, tűznyelők, zsebmetszők, jósok és kintornások, meg a mutatványoskompániák ezerféle furcsa szerzetéről.
A város középkori meg barokk mulatságairól sok emlék nem maradt fenn. Kétségtelen, hogy a kártyavetőktől a kockajátékosokig, a muzsikus kompániától a bűvészekig és kötéltáncosokig, a moreszka-táncosoktól a medvetáncoltatókig ezerféle árnyéklélek és vándorszerzet kísértette errefelé a Duna partján is a forgandó szerencsét. A 17. század végétől aztán megsokasodnak az adatok. A jó Gvadányi, a poéta-generális a kikötők meg a katonai parádék tarka világát rajzolja meg. Gaál György főképp a kocsmákét meg a teátrumokét. A forgatagok hangulata mégis legjobban a korabeli hírlapokból bogarászható ki. Ezt a munkát Zoltán József könyvtáros végezte el, aki Népi szórakozások a reformkori Pest-Budán címmel adta közre kutakodási eredményét…

Május elsejei népünnepély a Gellérthegyen 1905-ben

A hajdani, ricsajos vásárok helyszíne többek között a Szénpiac (Erzsébet tér), az Országút (Múzeum körút), a Kerepesi (ma Rákóczi) út, a Kecskeméti utca, a Városház tér, meg végestelen végig a pesti meg a budai Duna-part volt. Hajókon is, de főként szekereken hozták a temérdek árut. Gyümölcsök hegyeit és barmokból egész nyájakat, füstölt meg élő halak tömegét (köztük több mázsás vizákat és tokhalakat!), ruha- és cipőneműt, de a fésűsök, kefekötők, könyvárusok mellől a fűszerárusok, a lacikonyhák meg az alkalmi borkimérések sem hiányozhattak. Örményektől oroszokig, franciáktól törökökig számolatlan idegen fordult meg e zsibongó vásárterek némelyikén, és elragadtatott képet festett a keleti hangulatú kavalkádról. Köztük a nagy mesemondó, a dán Andersen is, akit megfogott a Magyar Akropolis gazdagsága és színvarázsa.
Pest-Budának három fontos búcsúja volt: húsvétkor a gellérthegyi, pünkösdhétfőn a zugligeti és Kisasszony-napján a lipótmezei. A mézeskalácsosoktól a medvetáncoltatókig sokféle árus és kuncsorgó vett részt ezeken. A gellérthegyi ünnep külön színfoltja volt a rothadt alma hajigálás, mellyel a gyereksereg tréfálta meg a sürgő-forgó kompániát. A búcsúk mellett fontos esemény volt a pünkösdhétfői svábhegyi mulatság, ahol az ifjúság futós-, ütős-, veregetős és szembekötős-játékokkal mulattatta magát. A felnőttek hada viszont a csapszékek táncztermében a nyivogó lyra mellett forgolódott, azaz táncolt víg kurjongatások közt. És ne feledjük el a május elsőjére eső munkásmurikat sem, melyek helyszíne Pesten a Városliget, Budán a Városmajor meg a Horváth-kert volt. Itt májusfák alatt, trombitaszóban, eszem-iszom mellett hinta, keringcse (ringispil) és báb-alakok (bábszínház) szórakoztatták az alsóbb néposztályt, melynek férfi tagjai a kalapjuk karimájába zöld ágat tűztek…

Megtelnek a kocsmák , vendéglők, kerthelyiségek....

A különféle népünnepélyek résztvevőit szórakoztató mutatványos-kompánia legnagyobb és párját ritkító szélhámosa alighanem egy vízen járó volt. 1834. október 26-án délután tízezer lélek tolongott a pesti Duna-part Margitszigettel szemközti részén. Nagy oka volt a sokadalomnak. Egy Löwenritt nevű kétes egzisztencia hirdetést tett ugyanis közzé, miszerint Alól irottnak szerencséje van a fő nemességnek és tisztelt közönségnek jelenteni, hogy több évi fürkészés s gondolkodás után amaz igen fontos és közhasznu felfedezésre tett szert, melly szerint minden vizen minden veszély és megnedvesülés vagy meghülés nélkül egyenes állásban keresztül lehessen meni… Ez a körmönfont és homályos fecsegés még hosszan folytatódik s felszólítja a müértő közönséget: győződjön meg 20 krajcár ellenében a vízen járás említett csodájáról.
Nos, a felcsigázott nagyérdemű azt láthatta, hogy a nevezett Löwenritt beballagott a folyóba, aztán – egy csónak kíséretében – pár méteren át sodortatja magát az árral, majd a ladikba pattan, s a meghökkent publikumtól búcsút sem véve átevez a túlpartra, és krajcárok sokaságával a zsebében végleg eltűnik.
De nemcsak ilyen minden hájjal megkent szélhámosok vidították vagy épp bolondították a szájtáti sokaságot. A hevenyéncz-költészek, Lagenschwart dr. meg az olasz Bindocci, bármely adott témára verset rögtönöznek. Örökbecsű műveik, sajnos, nem maradtak fenn. Mamok, a majomember elképesztő tagficzamitásairól híresült el. Romanini, a spanyol udvari tánczosnő egy rézsodronyon mutatta be szöcskéket meghazudtoló produkcióját. Bertoletti a bolhacirkuszával, Borovics Vince a tűzijátékával ugyanúgy a reformkori mulattatás bajnoka volt, mint a morva Franciska Heppner, a lábművész, akinek mindkét karja hiányzott, ám a lábával írni, pisztolyt tölteni és azt elsütni is képes volt. Ide sorolandó egy bizonyos Lehmann, a léghajós, aki a Városligetben mintegy harmadfél ezer lábnyira szállt fel a halandók fölé. A sokadalmi nevezetességek közül nem maradhat ki Hirsch Danemark csodarabbi sem, aki betéve tudta a Misnát meg a Talmudot, s kiben a legnagyobb fokig van csigázva a combináló emlékerő, olyannyira, hogy a publikum által számmal megjelölt lapot azonnal felmondja, bármilyen letakart szövegrészt felidéz, sőt még arra is képes, hogy a mondatokat tükörszerűen, tehát fordítva darálja el.
E nézvágyait ingerlő kóklerek sorát gyarapította egy bizonyos Kjellberg nevű vízgázló és hullámtipró, aki a kötéltánc meg a vízen járás kombinációjával szédítette a bámész népet. Mensen Ernst gyorsfutóról, aki szintén fellépett Pesten az 1830-as években, az a hír járta, hogy 14 nap alatt elfutott Párizsból Moszkvába. Pesten előbb gólyalábon billegve produkálta magát, majd egy rét-kört rohant körbe-körbe. A korabeli lap, a Jelenkor tudósítása szerint gyorsasága a léghasító madáréval vetekedett és közben – ráadásul – még vígan fütyörészgete is.
A díjbirkózók különféle pénzjutalmak és jóféle hordó borok kitűzésével ingerelték küzdelemre azokat az erős és magabíró legényeket, akik a közönség soraiból meg kívántak mérkőzni velük. Leghíresültebbjük a francia Jean Dupuis volt, aki sorra földre teremtette az ellene fellépő honi mészáros-, serfőző- és bognárlegényeket. Később egy bizonyos Magyar Hercules, a jó nevű Toldy (!) János lépett a nyomdokaiba.

A panoptikumokban, melyek viaszbábként mutattak be különféle hírességeket – bemeneti díj 12 váltó krajczár –, ki-ki megcsodálhatta Mária Teréziát, 2-ik Josefet, de különféle bibliai személyek meghitt társaságában Sobri Jóskát, meg mindenféle haramiákat, gyilkosokat, orozókat és korhelyeket is.
El nem maradhatnak a korabeli vándor állatkertek és más alkalmi menazsériák, melyekben gyönyörü oroszlánok, tigrisek, leopardok, parducz, parducz-macska, oroszlán-tigris, hyéna, jégmedve, gnou-bivaly, farkatlan juh, kenguruh és erdei ördög is megcsodálható. A borzongató nevű erdei ördög alighanem az Európa északi tájain élő ragadozó, a rozsomák lehetett.
A tudós állatok, Aloys Schmidt korzikai csoda-lova, meg egy Bécsből jött, névtelen szerecsen tanult kutyája megmondta, ki hány éves, meg hogy hány óra van. Egy mopszlikutya kártyázni és számtanpéldákat megoldani is tudott. (Utóbbiért szívből irigylem!) Betűkből szavakat rakott ki, és felismerte a színeket is…
A panorámák, azaz opticai képek, messzi városokat, többek között Lemberget meg Nápolyt, Jeruzsálemet, Moszkvát és Berlint láttatták, de a regensburgi székesegyházat, a svájci Ördögmalmot, a perzsa sah palotájának belsejét, a török hadiflotta égését Navarin kikötőjében, az inkvizíció föld alatti ítélőszékét, a tüzet okádó Vezúvot, a portugáliai Evora Csontkápolnáját, meg sok egyéb pittoreszk és borzongató látnivalót kínáltak a közönségnek. A panorámák kacifántos elnevezései, a dioramai s cosmoramai mutatvány, a világ játékszíne vagy épp Coulember úr napmikroszkópja, a néha lanyhuló érdeklődés felcsigázását és ébren tartását szolgálták.
A cirkuszokban lovagművészek és kötéltáncosok, emberevő egyiptomi krokodilusok, néger-kígyók, levegőben lebegő híres emberek, kígyólányok és gólyatáncosok, négyfülű, lófejű és nyolclábú disznók, táncoló csontvázak, chinai alakosok és mulattató majmok, számolni tudó lovak, tagfintorgók, továbbá mázsányi súlyokkal hajigálódzó erőművészek (erőmutatványos Herculesek) csodálhatók meg, és persze az elmaradhatatlan pojácák is fellépnek, kik időnkint enyelgésekkel törekvék mulatni a nézőket. Nevezetes volt az orosz tüzkirály, Schwarzenberg Pál (a neve nem épp orosz), aki izzó ólmot, lángoló szurkot és forró olajat evett, tüzes vasból darabokat harapott le, végül valami tűzijátékfélét is produkált, melyet – ismeretlen okból – szellemtüznek mondtak. De nem hiányozhattak a kártyavetők és kendőjátékosok sem, nem szólva a különféle bűvészkedőkről és ördöngösökről, ködfátyolkép-mutogatókról és más szemfényvesztőkről.
A cirkuszok, búcsúk, sokféle alkalmi ünnepek és lacikonyhás vásárok velejárói a rögtönzött bábszínházak, ahol Bolond Istók, Paprika Jancsi és Vitéz László szórakoztatja az aprónépet, ám sejthetően egy-egy gyermeklelkét dicséretesen megőrző felnőttet is…
A hajdanvolt mulatságok változatos helyszínei között a Városliget éppúgy szerepel, mint a Zugliget meg a budai vár, a Duna-parti Jobbágypiac, a Rózsa tér meg az Országút (a mai Margit körút), de a Városmajor, a Gellérthegy, Leopold mezeje meg a Svábhegy is.
Kétségtelen, hogy a pest-budai kóklerek és más mutatványos hírességek tündöklésének ideje a reformkorra esik. Miért, miért nem, a terebélyesülő és ezerféle kósza lelket, nációt, teremtő álmot és ábrándos balekot is magába szippantó nagyváros kedvez a farsangi kavalkádnak. Heccszínházaival és vándorkomédiásaival, uzsorásaival, vakparádéival és körmeneteivel, fiákereseivel, kéregetőivel meg betlehemeseivel, girhes inasaival és naplopóival, ripacsaival meg alkalmi árusaival valóban táncokkal és vígsággal tele teátrom volt akkor ez a még emberi méretű, kedélyét és tarka forgatagait jól kezelő metropolis.

BŰN ÉS NYOMOR (RAZZIA A GELLÉRTHEGYEN 1909-BEN)

BALLA JENŐ IRÁSA

Jó öreg    nagyapáink,   ha valami     fantasztikus    mesével  akartak bennünket ámulatba ejteni, a Gellérthegyet vették   elő és se vége, se hossza nem volt a gellérthegyi  rémmeséknek.

A boszorkányok a Gellérthegyen tanyáztak. Ide jártak éjféli táncmulatságra, a vasorrú bába a gellérthegyi barlangokba hurcolta a sivalkodó gyermekeket. Még a hétfejű sárkány tartózkodási helyét is a  Gellérthegyre helyezték át derék nagyapóink.

Később, hogy megnövekedtünk és kikerültünk a nép közé, itt is  lépten-nyomon a Gellérthegy emelkedett ki az emberi fantázia káoszából.

Most már komolyabb dolgokat hallottunk.

A múlt század zsiványai a gellérthegyi barlangokba hordták az elrabolt vagyont. Fejedelmi módon rendezték be ezeket a hegy méhébe nyúló sziklás üregeket s amikor józsákmányra tettek szert, Pestre is áthallatszott vidám mulatozásuk zaja.

Mások ismét azt tudták, hogy a citadella közepén van egy feneketlen kút. Abba rejtették el honfoglaló őseink Árpád vezér nagy-nagy vagyont érő kincseit, sőt maga Árpád vezér is ott

porladozik, azért nem találják meg földi maradványait.

A tudományos színezetű legendáknak se szeri, se száma.

A Gellérthegy, mint alattomos tűzhányó, amelynek belsejében még mindig lobog a láng.

Innen van az, hogy forró víz bugyog belőle. Hej, milyen nagy baj lesz, ha egyszer elkezdi

okádni a tüzet és megrázza szép Magyarországot háborgásával.

Egész külön irodalma van a Gellérthegynek, s minden ember szívében elrejtőztek a

gyermekkori benyomások maradványai, annyira, hogy  amikor Budára kerül, tiszteletteljes

félelemmel nézi a betömött, vagy még mindig tátongó barlangokat.

Okos fejjel is eltűnődik azon, vájjon nem volt-e valamicskét igaz alapja ennek a rengeteg

legendának.Ám a gellérthegyi romantikát is agyoncsapta a haladás csákánya. A főváros lebontatta az apró sárga házakat, amelyek a hegy lábánál és az északnyugatioldalán sorakoztak.

Irgalom nélkül lehordatta az ütött-kopott viskókat, sétányokat rakott a helyébe, a barlangok száját betömette, sőt a hegy egy részét valósággal felépítette.Kiirtotta a sűrű bozótokat, vízmű-telepet létesített, telerakta lámpákkal, rendezte az utakat s a déli oldalon egymásután épültek a cifra, fényes nyaralók.

Így azután azt hinné az ember, hogy a Gellérthegy teljesen modernné lett és olyan rajta a közbiztonság, mint a királyi palota környékén.

No hát, ez tévedés. Nemrég volt razzia a Gellérthegyen és ekkor tapasztaltam, hogy nemmindig tanácsos éjszaka egyedül felsétálni a citadella háta mögé. Egész bizonyos, hogy útközben, vagy odafenn megkérdeznék az embertől, hogy hány óra, s ha oda nem adná a nála levő egyetlen órát, bizony elvennék tőle.

A vezetőnk elbeszélte, hogy a gellérthegyi közbiztonság öt esztendő alatt mesés módon javult. Azelőtt, hogy fennállottak még a gellérthegyi utcák, ezek házaiban rejtőzködtek el a pesti oldalról kiszorult veszedelmes emberek. A bűnös társadalom minden fajtájából tanyáztak itt gonosztevők.

Betörők, útonállók egész külön társaskört alkottak s napirenden volt  a késelés; olykor valóságos utcai ütközet folyt le.

Bizony barlanglakók is voltak, akik bagoly módjára nappal behúzódtak az üreg mélyébe s csak az est mindent eltakaró fekete leple alatt bújtak elő, hogy kis rabló-kirándulást tegyenek.

A szabályozás folytán e veszedelmes elemek ötven százaléka kipusztult a Gellérthegyről. Később a citadellát berendezték rendőrlakásokká, őrszobát állítottak s ezzel a gonosztevők állandó gellérthegyi tartózkodása megszűnt.

Most már csak nyáron keresnek   menedéket   a hegy egyetlen   nyitott   barlangjában,  vagy   nehezen   megközelíthető sziklái és sűrű bozótai között a hajléktalan bűnösök, de inkább a facér, munkátalan emberek.

 A razziát  a   Ferenc    József-híd felőli részen kezdtük meg. Sötét este volt, s ez eredményt helyezett kilátásba. A hold világit, s a bűnös ember épp úgy nem szereti az égbolt luszterjét, mint a Dorottyautca villamos ívlámpáit.

Felkapaszkodtunk a keskeny hegyi utón s mindjárt a híd felé tátongó barlang nyilasához kúsztunk fel. Az egyik rendőr meggyújtotta acetilén-lámpáját és bevilágított a barlangba. Két mozdulatlan alakot vettünk észre. A sziklafal felé voltak fordulva s az igazak álmát aludták. A rendőrök felköltötték őket, s a razziát vezető detektív elé állítottak.  Egyik sem volt ismerős.

Elmondták, hogy egy hete vannak Budapesten. Valamelyik felsővidéki faluból jöttek ide szerencsét próbálni. Földmunkások voltak, de otthon nem kaptak alkalmazást. Megpróbálták a fővárosban a szerencséjüket. Azonban itt elfogyott   minden pénzük, munkához nem jutottak,

hát a Gellérthegyen húzták meg magukat. Bevitték a toloncházba, ahonnan hazatoloncolták őket.

Barlanglakások a Gellérthegyen 1900 körűl

Ebben a barlangban többször találnak hajléktalan menekülteket. Nemcsak nyáron, de télen is felkeresik a szerencsétlen sorsüldözöttek, hogy az idő viszontagsága elől legalább fedél alá kerüljenek.

Feljebb    hatoltunk; a bokrokat, bozótokat kutattuk át, de egész a vendéglőig eredménytelenül. A vendéglő mögött van egy tisztás. Mindössze három-négy fa és két bokor van rajta. Az egyik bokorban szepegve, meghúzódva három falusiasán öltözött leányra

bukkantunk.

−  Kik vagytok? − szólott rájuk a vezetőnk. Az egyik, a bátrabb válaszolt:

−  Pesten szolgáltunk, de most nincs helyünk.

−  Mit kerestek itt?

−  Hát a kedvesünket vártuk. Osztán ránk  setétedett. Osztán nem mertünk lemenni a hegyről.

−  Van-e kvártélyotok?

Pár pillanatig habozott a válaszszal, de mert látta, hogy felelni muszáj, hát bevallotta:

−  Bizony most nem igen van. Ha Pesten vagyunk, a barakkban alszunk.

Elkérték a cselédkönyvüket. Kiderült, hogy hónapok óta nincs helyük s a fővárosban

cselédhiány van.

−  Miért nem álltok helybe.

Hümmögtek, hímeztek, hámoztak. A szakadozott válaszukból meg lehetett állapítani, hogy nincs kedvükre a dolog. Amikor az egyik könyvet jobban megnézte a detektív, felkiáltott:

−  Nini, a Sebők Ágnes. Melyőtök az?

Most már felállott az egyik. Nyúlánk, erős termetű leány volt. Egészséges. Bírná a munkát. Szégyenlősen a szemére húzza sárga fejkendőjét s úgy várja, hogy mi következik?

−  No Ágnes, téged ugyancsak kerestünk!

−  Miért, tekintetes úr? − kérdezte jámbor arccal.

−  Azért, mert loptál.

És a fejére olvasta a bűneit. Ez a leány csak azért szegődik el, hogy meglopja a gazdáit. Két-három napig szolgál, s amikor egyedül hagyják a lakásban, összeszedi az értékes holmit és megszökik. Nagyon valószínű, hogy két társnője is hasonló módon szerzi meg a kenyerét.

Mind a három leányt letartóztatták. A tisztás mögött egy kegykép áll, kőoszlopban, előtte imazsámoly. Nappal a hívők keresik fel, akik valami kívánságukat, vagy  kérelmüket akarják  elrebegni a kép előtt. Most az

imazsámolyra kuporodva egy toprongyos alakot találtunk. Eszelős ember az öreg. Budán minden gyerek ismeri s Tóni bácsinak nevezik. Jámbor, veszélytelen ember. Reggelenkint a budai milimárik az  ő gondjaira bízzák a gyerekeket. Amíg  ők a városban járnak, Tóni bácsi vigyáz a gyerekekre. Azért kap ebédet, vacsorát. Télen az istállóban alszik. Nyáron azonban nem lehet visszatartani. Már délután kóborolni indul s az éjszakákat a  hegyek között tölti. Tóni bácsi valamikor jómódú budai polgár volt. A feleségét és egyetlen fiát egy kirándulás alkalmával halálos szerencsétlenség érte. Ekkor annyira megrendült a lelki állapota, hogy nem tudta folytatni gazdaságát. Eladta a házát, földjét s amíg a pénzéből tartott, ivott. Lassan az elméje is elborults most polgártársainak kegyelméből él. A rendőrök ismerték az öreget. Nem is bántották. Innen a hegy másik oldalára tértünk.

A gyönyörű sétautak között haladtunk lefelé. Közben az egyik padon egy alvó párra bukkantunk. A férfi kőmíves, az asszony is vele dolgozik az építkezéseken.

Három hete nincs munkájuk. A háziúr kitette  őket a lakásból, a pénzük elfogyott s az éjszakát a hegyen töltötték. A szegény embereknek  a rendőrség valamelyik szükség lakásban biztosított éjszakai, alvóhelyet,  amíg munkához jutnak.

 A hegyoldalon levő kioszk asztalai között három suhanc húzta meg magát. 18-20 éves ifjak voltak. Ezek fiatal gonosztevők, akiket a rendőrség nagyon jól ismer. Úgynevezett gagyisták. A Gellérthegy naiv sétálóira vetik ki a hálójukat. Többnyire cselédek az áldozatok. Az egyik

suhanc elől megy s amikor észrevesz egy alkalmas médiumot, kiejt a zsebéből egy piros vagy másszínű üveggel kirakott rézgyűrűt. Az áldozat természetesen felemeli a gyűrűt, de ebben a pillanatban ott terem a másik suhanc és rászól a találóra:

− Mutassa, mit talált?

Amikor megnézik, a suhanc elámulva dicséri a gyűrűt. Eközben ér oda a harmadik. A cinkosa megkérdi tőle:

−  Ért maga az ékszerekhez?

−  Hogyne. Ékszerész-segéd vagyok.

−  Mit ér ez a gyűrű?

A suhanc szakértő módjára forgatja, vizsgálja, csóválja a fejét, majd rászól a társára:

−  Hol szerezte ezt az ékszert?

−  A nagybátyámtól örököltem!

−  Ritka szép gyűrű! Megér testvérek között is kétszáz koronát.

Ezzel visszaadja és tovább megy.

Most már a gagyista (gyűrűcsaló) veszi kezelés alá az áldozatot.

−  Maga szerencsés ember. Nekem nem kell a gyűrű, tartsa meg. Nem szólok a rendőrnek.

De szegény ördög vagyok. Adjon tíz forintot.

Van olyan, aki megadja neki a kért összeget. De a gagyistával lehet alkudni. Elfogad hat koronát is. A boldog, de nem becsületes megtaláló csak másnap tudja meg, hogy a gyűrű nem ér hat fillért sem. A gagyisták ily módon naponta négy-öt embert csapnak be és jelentékeny összeget harácsolnak össze. A gellérthegyi bányát is megnéztük. Az üregekből nyolc veszedelmes útonállót szedtek elő a rendőrök. Késelő csibészek, ridikültolvajok, sőt akadt közöttük egy rablótámadó is.

A Gellérthegyen összesen harmincnégy hajléktalant és veszedelmes   gonosztevőt   fogtak   el   a rendőrök.  A  régi betyárromantika elfajult, elsatnyult maradványait.

                Krecsányi Kálmán detektívfőnök   felvilágosító   és jótékonycélú razziáit valóságos   rendszerrel vezeti.

             Az élet mélységeibe fokozatosan visz bennünket   s a mikor már azt hiszszük, hogy elértünk a mélység fenekére, újabb ajtót nyit meg előttünk, amely a szörnyűségek újabb sorozatát tárja fel fokozottabb arányokban. Előttünk áll teljesen, a maga rideg valóságában a bűnös világ.

Forrás:  Bűn és nyomor : leleplezések Budapest rejtelmeiből. Bp. 1909. (RÉSZLET)