BORBAN AZ IGAZSÁG (Ma is aktuális)

VASÁRNAPI ÚJSÁG 1890 JANUÁR 19  XXXVII évfolyam 3.szám

IN VINO  E ST  V E R I T A S.

Mondják : borban az igazság!

Nyissátok ki hát a csapját

Annak a hordónak  . ..

Hadd folyjon az igazság itt,

Hol annyi sok csal és ámít,

Tartva magát jónak.

Hazugság az, mit a népnek

Komoly képpel elmesélnek,

Hogy ezen a földön

Egy embernek rossz szeszélye,

Dönthet mindent lángba, vérbe  . ..

Többi sírjon, nyögjön.

Hazugság az, hogy erényed          

Jutalmat hoz itt tenéked,

Vagy a más világon  . ..

Az erénynek kő itt dijja,

S könnyeit ha műid elsírja,

Lenn az örök álom.

Hazngság az, hogy az érdem

— Ha nem csúsz-mász is itt térden -

Ülhet magas polczon...

Lenn marad az. meg se látva

Eltakaró köd- s homályba',

S úszik fenn a poltron.

Hazugság az, hogy itt bölcsnek

Homlokára babért kötnek,

S hire, neve  t e r j e d . .. .

Bölcs eszével éhen halhat,

A tömegnél kelt unalmat,

Bolond nyer figyelmet.

Hazugság az, hogy szeretnek

Kik körében jó szivednek

Élnek boldogítva...

Álnapoknak csalfa fénye

Ejt itt téged tévedésbe,

S kisér el a sirba.

Ott alant egy kicsi féreg,

Az szeret csak híven téged

Egész a  h a l á l i g . ..

Húsodat ha mind lerágta —

Összetör két apró szárnya,

S veled porrá válik.

DÖMÉNY JÓZSEF

ADY ENDRE : FEHÉR ASZTAL BÚCSÚZTATÓJA

Boros asztal, fehér asztal
Telt poharak, kacagva bongók,
Víg, hős, legényi éjszakák,
Villámos kedvüek, csapongók,
Már elhagylak benneteket.


Szives órák,duzzadt órák,
Rólatok már lassan lekések,
Elmulasztom örömötök
S a régi szép feledkezések
Ritkán jönnek, alig-alig.


Boros asztal, fehér asztal,
Frigyesedésünk hajdan-hajdan
Képzelt gondokban született,
Örömnél is jobb ifju bajban
S most mint bagoly-hit szétszakad.


Szives órák, duzzadt órák,
Komorabbak s hígabbak lesztek
S a régi borosüvegek
Nyujtóznak, mint vén sírkeresztek
Vén temetőben valahol.


Ritkább-ritkább lesz a kortyom
S megtelek már síri malaszttal
S oly furcsa a ravatalom:
Egy boros asztal, fehér asztal
S virrasztóim telt üvegek.

VÉSZI ENDRE: A HÁROMCSŐRŰ KACSÁBAN

VITKOVITS MIHÁLY: EPIGRAMMOK

Pillantsunk néha a multba is! Keressük fel emlékeit azoknak, kik a nemzet jobbjainak részvéte között szállottak sirba, s azon szent tárgyakért küzdöttek, mellyekért Istennek hála! utódaik is lankadatlan erővel hevülnek.
Vitkovits Mihály született Egerben 1778 aug. 26-án. Atyja Vitkovits Péter egri, utóbb budai szerb óhitű esperes volt. Gyermekkorát Egerben, iskolai pályáját Pesten végezvén, 1801-ben ügyvéd, s csakhamar több testület, s család ügyvivője, s az 1807-ben Budán tartott országgyűlésen ifjabb gr. Zichy Ferencz országgyülési helyettese (absentium ablegatusa) lőn. Határozott, tiszta, s bátor jellemével nemcsak becsülését, szeretetét, de örökös barátságát is vivta ki magának kora legjelesbjeinek; mint Kazinczy, Kölcsey, Virág, Szemere, Helmeczy, Döbrentei, Horváth István, Berzsenyi, Vörösmarty, Fáy, kiknek emlékét levelei, s elegiáiban megörökité.
Mint legbuzgóbb hive szeretett hazánk szép nyelvének s nemzeti érdekeinek, első volt, ki a magyar népies költészetet a maga eredetiségében, s egyszerűségében penditette meg; az első, ki bennünket a szerb költészettel ismertetett, ugy szintén bizonyosan egyike a legelsőknek, ki oda fáradozott, hogy e hazában lakó két erőteljes fajt egymáshoz közel hozza s rokonitsa, s bár találkoztak volna utóbbi időkben is többen, kik magas értelmiségük, befolyásos állásuknál fogva e nemes törekvést, a közös haza érdekében tovább folytatták és fejtették volna!
Életének iránya az volt, a mit jelszava kifejezett: Non videri, sed esse, – nem látszatni, hanem lenni – jó hazafinak, igaz emberbarátnak. – Ezt tüntették fel cselekedetei, ezt munkái, mellyek egy része még a mult században jelent meg. A magok idejében igen kedvesen fogadta a magyar közönség szép magyarsággal irt tudományos czikkeit, hazafias ömlengéseit s a legkedélyesb, sokszor dévajkodó pajkossággal irt verseit. „Az insurgenshez” (nemesi felkelőhez) 1809-ben irott ódájában e versszakokat most is kedvtelve olvashatja mindenki:


„Elmegyek tőled szeretett leánykám,
El! Hazánknak nagy veszedelme harczra
Hí, ne rettenj meg. Tudod, a Hazáért
          Víni dicsőség!
Nézd, az éhes francz mi mohón törekszik
Bő határinkon keverék hadával
Dúlni! melletted heverészve, mond bár,
          Várjam-e jármát?
Haj! Magyar vér forr ereimben, s lelkes
Őseimtől, kik neveikben élnek,
Rettenetlen szív szakadott örökbül
          Hév kebelembe:
Mint szabadságnak fija! s nem fogolyként,
Veled ohajtom napomat leélni,
S csókjaimtól nem fizetek keserves
          Sarczot uramnak stb.


1817-ben megjelentek munkái „Vitkovits meséje és versei” czim alatt. Egyéb hátrahagyott munkáit a magyar tudós társaság még csak ezentul fogja közzé tenni. A tudós társaság alakitásában ő is részt vett. Egyike volt azon jeleseinknek, kik ő fensége József nádor-ispán meghagyásából tanácskozó tagokul hivattak meg. Vitkovitshoz is ment egy illy felhivó levél, mellyet kivonatban jó lesz most is elolvasni:
„Tekintetes táblabiró ur! Hogy a honi nyelv terjesztésére, kiműveltetésére, és a tudományok, valamint a művészetek minden nemeire való alkalmaztatására a közelebbi országgyülés XI. czikkelye stb. – e végett a megkivántató tanácskozásokban és ülésekben való részvételre ő cs. kir. herczegsége szeretett nádor-ispánunk, ki hazánkban minden jót buzgósággal kiván előmozditani, a t. táblabiró urat is, – mint honi tudományosságunk buzgó kedvellőjét, hathatós előmozditóját kinevezni méltóztatott. – A magyar nyelv, és a tudományok körül  szerzett nagy érdemeinek ezen diszes elismerését, a nádor-ispán ő cs. kir. herczegsége kegyes bizodalmának ezen nyilvánságos jelét ő cs. kir. herczegségének különös parancsolatjából a t. táblabiró urnak tudtára adni örvendetes kötelességemnek tartván, a t. táblabiró urat az emlitett tanácskozások és összejövetelünk végett f. é. böjt más hava 11-ik napjára ide sz. kir. Pest városába egész hazafi buzgósággal meghivni bátorkodom. Mellyek után stb. Pest, Boldogasszonyhava 13-án 1828, lekötelezett szolgája – gr. Teleki József s. k.”
     De már a következő évben, Döbrentei Gábor, következő levelet irt koszorúzott költőnk, Berzsenyi Dánielhez: „Buda, september 12-én 1829. – „Ne menj többé, ha Pestre jösz, a kereszt-utczába*, azon szegletén, hol az 1790, 1807, 1811-beli nagy Vay József is lakott, halottja volt a magyar nemzetnek. Tegnapelőtt temettük el onnan Vitkovits Miskát. – Szegény Miskának vidámsága, szivélye, magyar hazafi érzelme, szép zengésű dallása, hol van mind ez? – Volt! – nincs!” – Halálos ágyán maga készité epitaphiumát, melly maiglan is a pesti g. n. e. sírkertben nemcsak olvasható, de gondolkozását, érzelmeit, s szép életét is leghivebben jellemzi:


„Vitkovits a nevem; a koma monda Mihálynak,
Szült Eger, éltete Pest; a porom itt feküszik.
Szent haza! mig éltem, neked éltem! holtom után is
Hogy neked élhessek; verseim örökbe adom.
Majd az idő ezeket ha fogával semminek őrli,
Árnyékom legalább lengjen örökre neked!”


Kondor Lajos.
Forrás :Vasárnapi Újság


EPIGRAMMOK.
Az epigramma majd nyil, -
Talál hegyével!
Majd pallos, -
Talál élével.
Néha meg (igy kedvelék a görögök)
Egy kis rajzolat, egy sugár, -
Mely löveltetik:
Nem égetni, csak világítani.
(Klopstock.)
EPIOGRAMMOK (ELSŐ CSOPORT)


1. PAUR ANTALHOZ.
Én magamat neked, és te nevednek versim ajánlom;
   A nevedé versim, s én legyek a magadé.
 2. AZ OLVASÓHOZ.
E vagy ama sorban megakadsz, mert ellened is szól;
   Hallgasd el, más azt nem meri fogni reád.
3. LIDIHEZ.
Verset akarsz tőlem, Lidi? Én csak húr vagyok; Ámor
   A lantos: - tőlem verset akarsz-e? Szeress.
4. ÁDÁM.
Én vagyok azt mondják, bűnben ki először elestem;
   Ez nem igaz mondás: Éva esett el előbb.
5. AZ ISTENTELENHEZ.
Hogy vannak titkok, hiszed azt; és hogy van egy Isten,
   E legigazb titkot, Barmi tagadni mered!
 6. A MAI VILÁG.
Senki ne mondja nekem, hogy lágy e mai világunk,
   S hogy puhasága miatt nagyra nem érdemesül.
Nézd, mi kemény eledelt adogál a házi szegénynek,
   S másnak bús esetén megjegesíti szemét.
A bölcsnek, míg él, ád csontokat enni; ha meghal,
   Tesz sirjára követ: nemde kemények ezek.
7. CZENCZIHEZ.
Égek, rám ha veted szemeid; fagyok im ha behúnyod;
   Czenczi, te fogsz jéggé tenni, s te fogsz hamuvá.
 8. AZ ÁLOMHOZ
Sok szeretőt hivtam, hívásomat egy se fogadta;
   Jösszte szelíd álom, légy te az én szeretőm.
 9. CSELSZÍN.
Hívséget hímez gyakoron sok nyájas enyelgő;
   Igy ád gyémántfényt sok töredékeny üveg.
Sok piros alma belül férges, külszinre ne indulj;
   Romlott vér lakozik sok piros orcza alatt.
10. A SZERELMES.
Etnát nem láttam, de tüzét igen érezi szívem;
   A tengert se, de nagy habjait ontja szemem.
 11. A HALÁLRA.
Durva halál, a szép Katikát óh mért ragadád el:
   Kelleme még magad' is lángra hevíte talán.
12. ELEKHEZ.
A tükröt s piperét engedd a gyönge leánynak;
   A ki magát czifrán kelleti, gyáva legény.
13. EMBERDÍSZ.
Szép vagy, lyánka? ne tudd; jót tettél, férfi? felejtsd el;
   Néktek ezen két mód ád igaz emberi díszt.
14. HASZONLESÉS.
Télben megy tőlünk a fecske, tavaszra meg eljön;
   Igy a csalfa barát boldog időnkbe' keres.
15. AZ UJSÁGIRÓKHOZ.
Titeket a maradék foghat csak tartani becsben;
   Majd ha hazugságtok régi igaznak avúl.
16. ISTENI FÉLELEM.
Féljed, imádd élted minden szakaszában az Istent:
   E félés mindég bátorodásra hevít.
17. SZERELEM ÉS BARÁTSÁG.
A szerelem Lidikém, olyan mint reggel az árnyék;
   Mindég kissebb lesz, s végre enyészni szokott.
Ámde barátságunk olyan, mint estveli árnyék;
   Nőttön nő, éltünk mig le nem alkonyodik.
18. A RÁGALMAZÓHOZ.
Jót ha beszélnek rám, nem hallod, Bendi; ha rosszat,
   Hallod: mert szíved tűköre rosszra mutat.
19. EMMIHEZ.
Sokszor igértél már, de nem adtál csókokat, Emmi:
   A sok igéretnél jobb, ha csak egyet is adsz.
20. A FÖSVÉNYHEZ.
"Mely jó, mely vídám kedv ömledez a boritalból!"
   Mond a csapszéken Pál, mikor iszsza borát.
Ám mikoron fizetésre kerűl, búsongva kiáltja:
   "Mely rossz, mely keserű, kész pokol a borital!"
 21. A POÉTA.
Verseimet szeretem, s a nép kiabálja: hibázok.
   Hát hiba, hogyha szülék magzatikat szeretik?
 22. VIGASZTALÁS.
Könnyeket, óh feleség, ha szeretsz, síromra ne csorgass;
   Engemet ujra neked vissza nem adnak azok
S hamvamig elhatván, örök álmom félbe szakasztják:
   Éltem örömbe veled, sirjak-e holtom után?
 23. KAZINCZY FERENC EPIGRAMMAIRA.
Rakva vagyon könyved tövisekkel, rakva virággal;
   Rózsa tehát? - Ó nem; mert örök életet él.
 24. UGYANAHHOZ.
Töviseid szúrnak, de virágaid illatot adnak;
   Ez méz, az fullánk: méhe vagy úgy te magad.
Ám mi haszon? Tudod, a méhtől hamar elszedik a mézt,
   És a fullánkzás hoz bizonyára halált.
A virtust szerető embernek czélja, jutalma
   Az, hogy másokkal jót teszen élve, s kihal.
25. LIDIHEZ.
Míg ártatlan vagy, Lidikém, mint rózsa virágzol;
   Kóró léssz, ha ezen kincsedet éri aszály.
 26. DÖBRENTEY GÁBORHOZ.
Láttam szánakozó könycsepjeid omlani, láttam,
   Amikor a balsors súlya fejemre borúlt.
S úgy könnyebbedtem, mint a nap nyári hevétől
   Tikkad rózsa az enyh' estkori harmat után.
 27. TÖKSIHEZ.
Hirtelen ó mi magos rangot nyersz Töksi! ne örvendj:
   Szédűlés érvén gyönge fejedre, lehúllsz.
 28. EMBERÖSMERÉS.
Belső tettekből megjegyzeni, milyen az ember,
   Hajdaniak szokták: ó be nehéz tudomány.
Képünkből Lavater, koponyánkból szokta itélni
   Gall ezt mostanság: ó be hamar-tudomány...
29. AZ IGAZSÁG KÉPE.
Sok törvényszéknek kapuján láthadd az igazság
   Képét; s árnyékát, hogyha tanácsba belépsz.
30. ZOILUSHOZ.
Verseimet, költők harapója ha, Zoile, rágod,
   Örvendek; nem rág rosszakat éh agyarad.

VIRÁG BENEDEK: HOLD ÉS UGATÓK

A hold egész fényében indult egykor el;
Szaladott előtte s bújt a felleg mindenütt;
Csaknem világgá változott a nagy setét.
Illy méltósággal és tekintettel vala
Midőn kikelt egy nagy komondor ellene,
S csaholni kezdte: amit hallván a kisebb
Kopók nagyobb visítást indítottanak.
Egész falunak álmát elverték a bohó
Lármával. Osztán tetszett ki, hogy a hold jeles
Képét ugatták oktalanságok szerént.
A képzelődés csalatik, egyszersmind csal is.

VIRÁG BENEDEK: VÁRASI ÉS MEZŐI EGÉR

Egykor kiment mezőre a várasi egér,

Kit, régi ismeretségből, igen vidám
Szemmel látott, és jobbnál jobb szívvel fogadt
A tér mezőnek egere; hordott is neki
Azonnal és rakott eleibe ledneket,
Rozs- s búzaszemeket, és más illyen étkeket,
Diót, mogyorót, különféle gyökereket: maga
Inasként szolgált, udvarlott, kedveskedett,
Tudván, hogy a várasiak válogatók, s hamar
Elúnnak egyfélét.
   A kis vacsora után,
Barátom, úgymond a várasi egér, te jobb
Állapatot érdemlesz, nem illy alávalót.
Mit gyötröd itten magadat? Hagyd e vad mezőt
És pusztaságot a férgeknek, s akinek
Tetszik. Csak egyszer élünk: érezd ezt tehát,
De vígan. Ihol! jó módot mutatok és adok,
Mint kedveltem barátomnak. S én is veled,
Egy társaságban, melly igen boldog leszek!
Jer velem, és tedd szerencsésebbé éltemet:
Jer a városba lakni.
   E mézes beszéd,
Mint csaptató, a mezei egeret megfogá.
Úgy végezék, hogy éjjel esnék a menés.
   Már setét volt, s mindenütt
   Ember és lúd és kakas,
   És komondor hallgatott.
Nagy házba, melly a várasinak szállása volt
Régulta, léptenek be. S mint örvendezett
A mezei! Más gőz, más szag csiklándoztatá
Orrát, nem mint kis ürege környékén; vajas
Sütemény, szalonna, kolbász, hús, fejér kenyér,
És minden, amivel nagy ház bir bővesen.
Frissen lakoznak: a mezei kivált örült,
És elgondolván, melly sokat tűrt, szenvedett,
Melly nagy baj és gond szerze neki eledelt, s az is
Millyen volt eddig! más világban képzelé
Magát: az órát is, mellyben szólíttatott,
Ezerszer áldá: ha pedig eszébe jutna neki,
Melly jó napokra virrad ezután fel, magán
Kívűl volt, és nem bírt örömével.
   - Kis üdő telék,
Ihol! vendég jő a kastélyba: zörgetik
A kapukat, ajtók nyilnak, lármáz a cseléd;
A sok komondor, sok pudli, sok agár, kopó,
Tyúk, lúd itt-ott felzajdúl és rútúl visít.
A mezei megijed, és társának biztató
Szavát sem érti jól nagy félelem miatt.
Elvégre kérdé: Sokszor van ez, a háború
Itten? Sokszor, válaszola a várasi, de már
Csaknem rászoktam. Én, barátom, mond amaz,
Kevéssel inkább akarok élni csendesen;
Azért most a mezőre visszamegyek. Vale.

VIRÁG BENEDEK:KÁNYA ÉS GALAMB

Félt, s messzébb röppent el kányától a galamb,
El is kerűlte számtalanszor a halált.
A ragadozó csalárdságot gondola ki, s így
Szól: bajjal éltek tí szegények! engemet
Közakaratból királytoknak válasszatok;
Fogadom, rátok nem támad ellenség soha.
A gyáva nép hitt, és magát megadá neki.
Mihent királyságot nyert, őket szaggatá.
Egy akkor így sohajtott: méltán szenvedünk!
   Meglásd, kinek higgy; gonosztól jót ne várj.

VIRÁG BENEDEK: KURRANTÓ TYÚK

KURRANTÓ TYÚK

Egy tyúk, röpösni látván a kányát, nagyot
Kurrantott; elijedtében a tollas sereg
Megdöbbent, és magánkivűl volt; a kakas
Betyár kevélységgel nem rettenhető,
Hallgata, s csak álla; a tyúk ismét egy nagyot
Kurrantott; a ragadozó, nem bántlak szegény
Párák, mond, mostan titeket; s eltávozott.
Ekkor kakasának a tyúk ezt mondá: Nekem
Köszönd, hogy élsz s itt vagy; nem tudsz kurrantani.

JÓZSEF ATTILA :A VÁROS PEREMÉN 1933

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, 
puha szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után
igy lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.

Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a mult:
szállásainkon éhinség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.

Győzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
a földbe zárt titok.

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.

Ki inti le - talán a földesúr? -
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.

És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott...

Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szivünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet,
ki velünk van teli.

Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szivet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!

Föl, föl!... E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerités leheletünktől,
mint ha vihar dühöng.
Fujjunk rá! Föl a szivvel,
füstöljön odafönt!

Mig megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...

A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.

1933 tavasza

ADY ENDRE: FEKETE HÚSVÉT

Beteg szívem most be tele-nagy,

Milyen jó volna máskor élni,

Máskor s tán máshol:

Láz, virágzás, gyönyörű Husvét,

Jaj, itt nálunk, be fekete vagy.

Mikor halt meg itt a büszkeség

S volt jó itt élni nagy szivekkel,

Tele szivekkel?

Utat készít itt most a Fátum

S letépi Husvét minden zöld diszét.

Hol a magyar százfelé dacolt,

Szívós és bolond erejével,

Szép erejével,

Mely szabadra tört, ágált mégis

S kinek dolga Isten dolga volt?

Rongy, züllöttség, bomlás és boru,

Csoda, hogy még vannak néhányan,

Szegény néhányan,

Kiknek kell még ilyen országban

Szabadságért a harc-háború.

Beteg szívem most be tele-nagy,

Milyen jó volna máskor élni,

Máskor s tán máshol,

Mert itt mindent letép a Fátum:

Fényes Husvét, be fekete vagy.

VIRÁG BENEDEK: A BÖLCSRŐL

A Bölcs magában bízik; az ellene

Felkelt Szerencsét, mint valamelly kemény

      Szirt a haboknak csapkodásit,

          Érzi, de férjfiasan megállja.

A Nap, mikor feljő, s köd emelkedik

Súgári ellen, fényszekerén nevet,

      És megszokott útját kijárja:

          A buta pára lehúll, s enyészik.

Amaz kiszegzett célja felé siet;

Ha néki gátot vetnek irígyei,

      Nagy lelke, csendessége mellett,

          Érezi emberi hívatalját.

Bár sok veszélyek közt forog élete;

Azt tiszteletben tartani nem szünik.

      Ha sorsa nem változhatatlan;

          El meri várni dücső halálát.

Zengd győzedelmét mennyei lantodon,

Músám! s azoknak szíveiket, kiket

      Kaján szemekkel tart az álnok

          Cimbora, bátorodásra gerjeszd!

BALÁZS BÉLA: RÉG VOLT

Rég volt. — De hogyha hulló este        
Múlik a táj s alig emlékezem
Már, milyen volt a völgy,
Úgy fáj, mint elmúlt szerelem
S egy régi arez, melyet nem láthatok.
Rég volt. — De most is dalolok
És minden dal az első dal marad.
És egyszer régen
Nem tudtam mi fáj, mikor felfakad,
Őt kivánom-e vagy az éneket.
Rég volt. — De hogyha hulló este
Múlik a táj s alig emlékezem
Már, milyen volt a völgy,
Vágyom új dalra fájón, nehezen
És felsajog egy régi szerelem.

Balázs Béla.

Balázs Béla, eredeti nevén Bauer Herbert (Szeged, 1884. augusztus 4. – Budapest, Józsefváros, 1949. május 17.[1]) költő, író, filmesztéta, filmrendező, filmfőiskolai tanár. A 20. századi magyar kultúra egyik jeles egyénisége, akinek műveinél is jelentősebb szellemi hatása – többek között – a barátaira (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lukács György).


Forrás: -Vasárnapi Újság 1910 június 26
               - Wikipédia- Balázs béla

VIRÁG BENEDEK:A KALITKÁBA ZÁRT MADÁRRÓL

Szabad teremtmény, kis Madár!

Melly kéz, kegyetlen kéz, fogott el!

Tudom: sóhajtasz sorsodon,

S várod naponként a szerencsét;

Még alszik a Hajnal, s te már

Vered kalitkád szárnyaiddal.

Oh mondd ki nékem, kis Madár!

Örűlsz-e vagy nem álmaidnak?

Ha hallja gazdád éneked,

Gondolja: hálálod kölessét.

Nem vélem én azt, s nem hiszem;

Te átkokat zenegsz fejére.

Ha látja, hogy bé van fejed

Szárnyadba dugva, s csendesen vagy:

Azt mondja: már megfáradott

S elnyúgodott az én Madárkám.

Nem! Nem! Te bús óráidat

Bánkodva számlálod magadban,

S hogy jobb reményed nem lehet,

Utálod a napnak világát.

Ha vagy veréb hozzád röpűl,

S akar kicsípni étkeidből,

S te addig állasz ellene,

Míg messze tőled el nem űzted;

A gazda rátok néz, nevet,

S örűl az ártatlan csatának;

Nem tudja, hogy barátja vagy

Annak, kit elversz a veszélytől.

Ha csípkeded rostélyidat,

Vagy újait tréfás Uradnak;

Azt véli, hogy játszol vele,

S hogy elfelejtetted, mi voltál.

Én azt hiszem, hogy mérgedet

Szívére kívánod kiadni.

VAJDA JÁNOS: MÁKSZEMEK

MÁKSZEMEK. 

Ez a világ, e földi élet 

Mi más az ifjúnak s a vénnek! 

Előbb arany /, utóbb csak talmi, 

S a vége az, hogy meg kell halni...

II 

Szomoru-vígság földi létünk' 

Csak akkor lettünk boldogok, 

A midőn épen elvesztettünk 

Egy földi paradicsomot... 

III 

T. Georginának 

Ugy tetszik, mindent elfeledtem. 

Mögöttem minden ellapuit. 

Ha visszanézek, egy kietlen 

Szomorú sivatag a múlt.

Csak a te képed él még benne 

Csodás, ködös távolba, mint 

A Saharában, messze, messze, 

A még kilátszó piramíd, 

Mit cl nem ér a fáradt vándor, 

De képe lelkén megmarad 

Még akkor is. lm teste már por 

A föveny szemfödél alatt. .. 

Vajda János.

VIRÁG BENEDEK: A POÉTA ÉS MÚSA

POÉTA

Oh Músa! mondj olly verseket,
Mellyek csudálást érdemelnek.
Add, hogy füleljen a Duna,
Add, hogy megálljon énekemre;
Vagy visszafordítván magát,
Nagy zaj között follyon fejéhez.
Legyek hatalmas Orfeus,
S ugráljon erdő, kő szavamra.
Képzem: ha majd mind a Duna
Fejéhez indúl nagy zajongva;
Mind a Kelenföldnek hegye
Egy-két magyart jár potrohával:
Sok megcsudál, és engemet
Mint nagy poétát felmagasztal.

MÚSA

Minek csudáltatnád magad?
Elég, ha meg fognak szeretni.

RÍMEK A MÉLYPINCÉBŐL

Krausz Lipót Mélypincéje a Fehérsas és Görög utca sarkán írók, költők, festők ,operaénekesek kedvenc kocsmája volt. Jártak ide művészek és művészetpártólók egyaránt kiszáradt gégéjüket jóféle csopakival, szikrai kadarral locsolgatni. Poldi bácsi maga is nagy művészetpártoló hírében állt, képes  volt  Zórád Gézát , a festőt (Zórád Ernő nagybátyját) sokáig grátisz etetni-itatni, annak fejében, hogy becsalogassa vendéglőjébe Krúdy Gyulát. A művelet végül is teljes sikerrel járt, Krúdy törzsvendég lett , még a vendégkönyvbe  is firkantott pár sort. Ebből a vendégkönyből szemezgetünk a közeljövőben néhány boros hangulatban keletkezett  beírást.



Gondolatok a haldokló Tabánban                




                                                                     
Szép menni előre izmoson és bátran,
keresztül gázolni, ha kell barbáran
hemperegni és égni olthatatlan vágyban,
mint a duhaj Jókedv, tabáni kocsmában.
A Mélypince borát Ősduhajként inni,
a világ fájdalmát feledni, nevetni;
szépasszony szemében örömtüzet lelni,
szerelmet is adni s néha boldog lenni..
Oly rövid az élet, örülj hát a mának,
a jó Poldi bácsi nektáros borának,
hangulatos dalnak, szilaj muzsikának,
zokogó hegedű nemes bajnokának…
Legyen szíved arany, derűs a humorod,
vegyél mindent könnyen, kevesebb lesz gondod.
Nem földi gazdagság az, ami boldogít,
óh , néha nagy teher lealáz a porig!
Lobogjon a szíved, mint erős hit lángja,
légy vágyaid ura,de ne légy szolgája!
Ne rakjál bilincset soha soha másra,
mert a bilincs a rabság, a lélek halála!
Vén Tabánt már bontják, vén Tabánt temetik,
az öreg házakat lassan széjjel szedik..
De hiába bontanak az acél csákányok,
ha vérzik a szívem ,mégis hozzád járok!


Bpest 1933 június hó 20-án 

                                     Kovács László  

VIRÁG BENEDEK: POÉTAI MUNKÁK

Dutka Ákos: Karácsonyi beszélgetés az Úr Jézussal 1923-ban

      

     Ha e beteg, bolond világra

     Uram, még egyszer megszületnél,
     Bár milliónyi templomod van,
    Kezdhetnél megint Betlehemnél.
    Szalmajászolnál rangosabb hely
    Uram, tenéked ma sem jutna:
    Soha messzibb a Te országod,
    ,,Miatyánkod" bár mindenki tudja.

     Ha így jönnél Názáretből
     Sápadtan, fázva, december este,
     Az ügyefogyott szenvedőkhöz
     Párizsba vagy Budapestre,
                                                                          S leülnél az éhezők közt
                                                                          S abból, amit valaha mondtál
                                                                          Mesélnél új vigasztalásul -
                                                                          Elfognának a tizedik szónál.

                                                                          Mondjál csak új Hegyibeszédet
                                                                          S amit mondtál a gazdagokról
                                                                          S ha gyűlnének az elhagyottak
                                                                          S szólnál az Írás-forgatókról
                                                                          S ha megpróbálnád Uram még egyszer
                                                                          Az Embert rávenni a Szeretetre -
                                                                          Internálnának, esküszöm rá,
                                                                          Ha nem is vernének mindjárt keresztre.

A RÉGI UDVARON

 A régi udvaron a régi léptek

Halk kopogását hallgatja szivem,

Míg az alkony, mint apám idejében

Leszáll fáradt fejemre szelíden.

I tt  j á rt ő egyre lassúbb lépkedéssel

S nézte a néma, fénytelen eget.

Kihunyó tüzek méláztak szemében,

Neki oly korán csönd és este  l e tt

Most én rovom a régi kövek útját

És régi léptek neszét hallgatom

És rámragad a régi szomorúság

S eszembe  j ut egy régi, bús dalom.

És körülvesz a magányos gyerekség

S árva ifjúság minden árnya ma

S szivemben fölsír minden régi esték

Vigasztalan zsongású dallama  . . .

Juhász Gyula