A Krúdy Gyula Digitális Alapítvány gyüjteményéből ITTKRÚDY NEKROLÓGOK VÁRKONYI TITUSZ TOLLÁBÓL.
1933
KRÚDY GYULA FRAKKJA
Vannak az embernek olyan elhatalmasodó emlékei, melyek állandó víziókként kísérnek bennünket, valósággal külön életre törnek s mint a szomorúság fekete baldachinjai árnyékolják magányos óráinkat. Ilyen leküzdhetetlenül életre kívánkozó emlék szuggesztiójának teszek most eleget ...
A nagy író, aki körül utolsó napjaiban lassan elhomályosult minden, még a villanyfény is, melynek, mint az ő esete is bizonyítja, néha megfizethetetlen áramdíja van, ünnepi feketében, frakkban feküdt a ravatalon. Keze örök mozdulatlansággal pihent a fekete szöveten s a finom, hosszú művész-ujjai, melyek olyan gyengéd ragaszkodással fonódtak a tollra, mint szerelmes legény keze a leány derekára, viaszsárgán világítottak a komor háttérből. Ezek az ujjak felejthetetlen szeretettel fogták meg a barát kezét és a borospoharat is, melyből egy egész csodálatos mikrokozmoszt hívtak életre, minta hajdani kristálynézők a sok felületre csiszolt prizmából.
Költői révületek engedelmes eszköze volt ez a kéz. Krúdy Gyula keze.
De engem mégsem ez a kéz bilincselt a ravatalhoz szédült merevséggel, sem a titkok titkát, a nagy rejtélyt megismerő kedves arc sejtelmes nyugalomba simult vonásai. Hanem a frakk ... A fekete frakk ... Nem tudott megválni a tekintetem a nagy író kisemmizett életének ettől a gyászpompás drapériájától és vaksi denevérként gubbasztó emlékeim közül felröppent az egyik és villámos cikk-cakkban keringett előttem ...
A magyar irodalom nagy magányosa, akkor már halálosan elfáradt szívvel ődöngött csendes és néptelen óbudai utcákon s Tabán néma sikátoraiban, ahonnan öles alakja, csendes szomorúsággal félrebillent feje messzire kimagaslott.
Egyik ilyen utolsó nosztalgikus sétáján együtt kerestük régi lépéseink nyomát. Szó nélkül baktattunk egymás mellett és élveztem az életnek azt az ajándékát, hogy vele lehettem. Egyszerre megállt, szembefordult velem és dörmögő, meleg hangján ezzel lepett meg:
– Zálogba akartam tenni a frakkomat ...
Elhallgatott, de néhány pillanatnyi csend után folytatta:
– Nem vették be a zálogba. A becsüs azt üzente a közszolgával, hogy nagyon nagyok a méretei ...
Széttárta a két hosszú karját, mint árva szélmalom a vitorláit, melyekbe nem akaszkodik bele az elpihent szél, aztán vállrándítva, halk keserűséggel a hangjában tette hozzá:
– Ilyen az én szerencsém. No de megmaradt a frakk. Ki tudja, mire lesz jó.
Mintha csendesen kuncogva nevetett is volna. Én meg nagyon megnehezedett szívvel, szótlanul lépdeltem vele tovább és úgy sejtettem, ez a frakk-eset Dosztojevszkijnek szolgálhatott volna témául. A nagy író foltnélküli művészete túlnőtt a filléres irodalom mocsárvilágának keretein, alakja és élete nem volt belenyomorítható a mai életProkrusztesz-ágyába. Néhány szavában burkoltan éreztette, sejttette is ezt, amikor egy más alkalommal, a betegágyából kikelve, a rengetegben eltévedt nagy gyerek riadtságával kérdezte tőlem:
– Mondd, mi érdekli ma az embereket?
Nem tudtam neki válaszolni és azt hiszem, nem is várt feleletet, hiszen ott reszketett szavaiban a kérdés-formában megbújó válasz: érdekli ma az embereket az ember, amikor mindenki menekül önmaga és a néma tépelődéseinek visszhangja elől. Megint a frakkja jutott eszembe, pedig akkor még nem tudtam, milyen vérző emlékké magasztosul előttem nemsokára ez a három szó: Krúdy Gyula frakkja.
Várkonyi Titusz
(Magyar Hírlap, 1933/280. /december 10./ 18. p.)
.KRÚDY GYULA FRAKKJA
Vannak az embernek olyan elhatalmasodó emlékei, melyek állandó víziókként kísérnek bennünket, valósággal külön életre törnek s mint a szomorúság fekete baldachinjai árnyékolják magányos óráinkat. Ilyen leküzdhetetlenül életre kívánkozó emlék szuggesztiójának teszek most eleget ...
A nagy író, aki körül utolsó napjaiban lassan elhomályosult minden, még a villanyfény is, melynek, mint az ő esete is bizonyítja, néha megfizethetetlen áramdíja van, ünnepi feketében, frakkban feküdt a ravatalon. Keze örök mozdulatlansággal pihent a fekete szöveten s a finom, hosszú művész-ujjai, melyek olyan gyengéd ragaszkodással fonódtak a tollra, mint szerelmes legény keze a leány derekára, viaszsárgán világítottak a komor háttérből. Ezek az ujjak felejthetetlen szeretettel fogták meg a barát kezét és a borospoharat is, melyből egy egész csodálatos mikrokozmoszt hívtak életre, minta hajdani kristálynézők a sok felületre csiszolt prizmából.
Költői révületek engedelmes eszköze volt ez a kéz. Krúdy Gyula keze.
De engem mégsem ez a kéz bilincselt a ravatalhoz szédült merevséggel, sem a titkok titkát, a nagy rejtélyt megismerő kedves arc sejtelmes nyugalomba simult vonásai. Hanem a frakk ... A fekete frakk ... Nem tudott megválni a tekintetem a nagy író kisemmizett életének ettől a gyászpompás drapériájától és vaksi denevérként gubbasztó emlékeim közül felröppent az egyik és villámos cikk-cakkban keringett előttem ...
A magyar irodalom nagy magányosa, akkor már halálosan elfáradt szívvel ődöngött csendes és néptelen óbudai utcákon s Tabán néma sikátoraiban, ahonnan öles alakja, csendes szomorúsággal félrebillent feje messzire kimagaslott.
Egyik ilyen utolsó nosztalgikus sétáján együtt kerestük régi lépéseink nyomát. Szó nélkül baktattunk egymás mellett és élveztem az életnek azt az ajándékát, hogy vele lehettem. Egyszerre megállt, szembefordult velem és dörmögő, meleg hangján ezzel lepett meg:
– Zálogba akartam tenni a frakkomat ...
Elhallgatott, de néhány pillanatnyi csend után folytatta:
– Nem vették be a zálogba. A becsüs azt üzente a közszolgával, hogy nagyon nagyok a méretei ...
Széttárta a két hosszú karját, mint árva szélmalom a vitorláit, melyekbe nem akaszkodik bele az elpihent szél, aztán vállrándítva, halk keserűséggel a hangjában tette hozzá:
– Ilyen az én szerencsém. No de megmaradt a frakk. Ki tudja, mire lesz jó.
Mintha csendesen kuncogva nevetett is volna. Én meg nagyon megnehezedett szívvel, szótlanul lépdeltem vele tovább és úgy sejtettem, ez a frakk-eset Dosztojevszkijnek szolgálhatott volna témául. A nagy író foltnélküli művészete túlnőtt a filléres irodalom mocsárvilágának keretein, alakja és élete nem volt belenyomorítható a mai életProkrusztesz-ágyába. Néhány szavában burkoltan éreztette, sejttette is ezt, amikor egy más alkalommal, a betegágyából kikelve, a rengetegben eltévedt nagy gyerek riadtságával kérdezte tőlem:
– Mondd, mi érdekli ma az embereket?
Nem tudtam neki válaszolni és azt hiszem, nem is várt feleletet, hiszen ott reszketett szavaiban a kérdés-formában megbújó válasz: érdekli ma az embereket az ember, amikor mindenki menekül önmaga és a néma tépelődéseinek visszhangja elől. Megint a frakkja jutott eszembe, pedig akkor még nem tudtam, milyen vérző emlékké magasztosul előttem nemsokára ez a három szó: Krúdy Gyula frakkja.
Várkonyi Titusz
1935
Akik nem tudnak feledni...
A kis óbudai házak zeg-zugai között május hajnali szellői füttyentgettek, mint vásott suhancok s az aranyágyából piros arccal feltápászkodó nap megmosolyogta őket, amikor az egyik öreg földszintes ház sarokablakát egyszerre csak pára fátyol homályosította el: a nagy író el költöző lelke, utolsó lélegzetvétele.
Két éve, május 12-én történt, hogy a végzet orvul véget vetett Szindbád álmainak és örökre kioltotta azt a csodálatos fényforrást, mely Krúdy Gyula víziókat látó szemeiben világított. A nagy magányos, a nagy bohém díszsírhelyet kapott, meg nekrológok szóvirágait, köztük két igaz megértőjének plasztikus jelzőit: „a legmagyarabb író” és a „soha meg nem ismétlődő, felejthetetlen íróművész és magyar”.
A tragikus májusi hajnal óta eliramlott két esztendő már nyomokat hagyott a nevét őrző kis fakereszten, de nem tudta elhomályosítani az emlékét azoknak a szívében, akik álomkergető nappalai és éjszakái során boldogan pihentek meg sugalló erejű nagy egyéniségének árnyékában. Néhány öregedő, deresedő cimborája olykor-olykor valósággal szellemidéző szeánszokat tart, ahol nem a megtáncoltatott asztallábak kopognak túlvilági üzeneteket, hanem valamely delejes kapcsolatban a szívek küldenek radiogramakat a végtelenbe. Ezek az elárvult öreg legények, javíthatatlan rajongók féltékenyen, kincsként őrzik Krúdy Gyula szavait, intim órák ajándékait, melyeket fétisekként tisztelnek. Néha zarándok-útra kelnek, felkeresik a Tabán sírját és hajdani kis, hegynek kanyargó utcák fűbenőttehelyén fürkészik Krúdy régen elkoppant lépéseinek a nyomait s idézik a nagy írónak azokat a jelzőit, melyekben a már letarolt kis viskóvárosnak lelke élt. Mint a Kába kövéhez a hithű muzulmán, úgy vándorolnak el időnkint ama kis óbudai ház elé, amelynek homályos kis szobájában a tintafoltos, kék csomagoló papirossal lefedett, rozoga asztalkán apró gyöngybetűkben rajzolta meg, álmodta új életre Krúdy a tegnapot, a legegyénibb írói mágiával.
A feledéssel, az utókor hálátlanságával szélmalomharcot folytató kis csapat nem akarja elmerülni engedni a szavak nagy varázsló művészének emlékét. Annyira szuggesztiója alatt állanak néhai nagy barátjuknak, hogy közülük nem egy sokszor szinte átlényegül, öntudatlanul, akaratlanul Krúdy Gyula mozdulatait, hangjának lágy és mély dörmögését, évődéseinek formáját másolják és így materializálják a láthatatlan vendégként közéjük telepedő drága barátot. Van az emlékek ezAhasvérusai között egy, aki néha megszerzi magának azt a fájdalmas örömet is, hogy szembeül egy Krúdy-testvérrel, akinek a hangja, két dióbarna szeme majdnem teljesen egyazon hasonmása a „legmagyarabb író”-nak s így óvja a lelkébe gravírozott vonásokat attól, hogy elmosódjanak.
Krúdy, aki finnyásan került minden érzelmességet és megilletődött pillanataiban kedves gunyorossággal leplezte el igazi, mélyen szenzibilis lényét, talán rádörrenne a felejteni nem akaró és emlékéből kultuszt teremtő cimboráira, hogy: „ne bomoljatok”, de ha van túlvilági televízió, akkor május 12-én bizonyára áruló nedvességgel a szemében fog lenézni a „fiúk”-ra, akik némán körülállják a Kerepesi temetőben a fakeresztjét, még mindig csak a fakeresztjét, mely a magyar zseni életkeresztjének törpe és szomorú jelképe.
Várkonyi Titusz
(Magyar Hírlap, 1935/108. /május 12./ 14. p.)
1938
KRÚDY GYULA SÍRJÁNÁL
Írta: VÁRKONYI TITUSZ
A napokban öt éve volt annak, hogy Krúdy Gyula, a „tegnapok ködlovagja”, a legmagyarabb íróművész, aki az életet sugalló erejű szóképekkel tudta álomszerűvé stilizálni, visszatért az ősködbe, melyben valamennyien fogantatunk. A vele szemben sokszor könyörtelenül süket sors meghallgatta a félelemtől borzongó utolsó kívánságát, hogy csak alkonyattal ne haljon meg, hanem „a fekete hírnök” kopogtasson be porosan a virrasztástól, csüggedten a következő nap reménytelenségétől, átkozott hajnalon, de alkonyattal kíméljen, mint egy fiatal „őzsutát”. A „fekete hírnök” valóban egy májusi hajnalon kopogtatott be az óbudai Templom utca 15. számú ház földszintes ablakán, melyet azután pillanatok múlva elhomályosított a nagy író elszálló lelke.
A nyíri csöndnek, a békeévek elmerült Pestjének, a „kongó pincehangok hazájának”, Tabánnak költőjét kis fakeresztes temetői otthonában minden május 12-én felkeresi néhány intim barátja, elárvult kis család, mely nem tud és nem akar feledni. Megállnak némán, levett kalappal a sír előtt és addig nézik a végtelennel társalgó lélekkel a fakereszt tenyérnyi márványtábláját s rajta a felírást: „Krúdy Gyula író, élt 54 évet”, míg a szemeik el nem homályosulnak. Nincs beszéd, mely a sírkert simogató, bársonykezű csendjét felborzolná, csak a tekintetek váltanak néma szavakat s idézik a felejthetetlen barát vonásait, gordonkahangját s együtt álmodják a költővel az életnek a valóságnál vigasztalóbb folytatását.
Így volt ez az idei ötödik évfordulón is. S amint körbe rebbenve, hangtalan tisztelgéssel álltunk a sír előtt, melyben a legmagyarabb álmok álmodójának egész külön világa van elhantolva, Poldi bácsira, az egykori tabáni „mély pince” öreg kocsmárosára tévedt a tekintetem. Az ősz hajú, piros arcú jó öreg kocsmáros friss fájdalommal ontotta a könnyeit, mintha most sírna fel a nyitott sírnál a cigányok „szárazfájá”-nak reszkető húrjain a: „Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele” s nem ötödször vizitelnénk már meg nagy barátunkat, az örökre elpihent álomhajóst, Szindbádot.
Poldi bácsi a már földdel egyenlővé tett Tabánban, a kanyargó kis Görög-utca sarkán festői viskóban mérte a sillert, a kadarkát s az ódon és hűs csapszékben, az egyik félhomályos zugban gyakran trónolt közöttünk drága Gyulánk, miközben mint modern kristálynézők a pohár fenekének képzeleti filmjátékán andalodtunk el. Krúdy ellenállhatatlanul nagy egyénisége írók, újságírók és mindenfajta bohémek borozó helyévé avatta Poldi bácsi „Mély pincé”-jét, melyben a legmélyebb bánat is megenyhült a serénykoccintgatások után. Poldit pertu barátságával tüntette ki Gyulánk s az öreg boldog, büszke és hálás volt. Albumot is nyitott, melybe Krúdy írta be az első emléksorokat.
Mindez a foszladozó emlék felelevenült előttem, amint Poldi bácsit hangtalanra tompított zokogásban láttam s amikor egy utolsó hosszú pillantással búcsút vettünk attól a hanttól, mely bennünket életünk fogytáig ideköt, halkan megkérdeztem az öreg tabáni korcsmárostól:
– Ennyire erőt vett rajtad a baráti fájdalom, Poldikám?
Poldi bácsi polgári nevén – Kraus Lipót – zsebkendőjével dömöckölte a szemét és sírástól elcsukló hangon adta meg a választ:
– Elpanaszoltam a könnyeimmel Gyula bácsinak, hogy én, akivel a nagyapja 48-as honvéd volt, nem vagyok magyar...
Nem tudtam neki erre mit mondani, csak melegen megszorítottam a kezét s azt a kézfogást itt most képzeletben megismétlem.
(Magyar Hírlap, 1938/109. /május 15./ 16. p.)
Temetésén a nyíregyházi Sáray Elemér és cigányzenekara az alábbi dalt húzta:
LEHULLOTT A REZGŐNYÁRFA EZÜSTSZÍNŰ LEVELE.....
(VÖRÖS SÁRI ELŐADÁSÁBAN)
