A régi udvaron a régi léptek
Halk kopogását hallgatja szivem,
Míg az alkony, mint apám idejében
Leszáll fáradt fejemre szelíden.
I tt j á rt ő egyre lassúbb lépkedéssel
S nézte a néma, fénytelen eget.
Kihunyó tüzek méláztak szemében,
Neki oly korán csönd és este l e tt
Most én rovom a régi kövek útját
És régi léptek neszét hallgatom
És rámragad a régi szomorúság
S eszembe j ut egy régi, bús dalom.
És körülvesz a magányos gyerekség
S árva ifjúság minden árnya ma
S szivemben fölsír minden régi esték
Vigasztalan zsongású dallama . . .
Juhász Gyula
