KRÚDY ELALUDT-MÓRICZ ZSIGMOND NEKROLÓGJA

Krúdy elaludt Írta: Móricz Zsigmond

Még alig tíz napja, tizenkettő. Ennek a szennyes tajtékú mának fodor hulláma összesodorta a csónakunkat, s egymás mellett kötöttünk ki egy füzesben: már a klubban.

Örömmel ültünk össze, mint otthon az úri cserkelők, akik bokorba akasztják a fegyvert, hogy a Tisza-kanyarodóban együtt süssenek nyáron kecsegét.

– Gyulám, Gyulám, szívem reménye – öleltem őt –, mit keresel te itt?

Lehajtotta szomorúfűz-fehér fejét, s kedves dörmögő hangján mondta:

– Semmit.

Hosszú lábait keresztbe vetette, hosszú karjait ölében összerakta, s kicsit maga elé süppedve:

– Nem keresek én itt semmit... Nemigen keresek én már sehol semmit.

Fényes, nagy gömbölyű szemeit rám vetette, nyíri pajkos, ragyogó pillantását rám borította, s mosolyodott, hogy életének e stációját ily sikerülten körvonalazta.

– Még a kártyajárás is rossz az idén... – mondta csöndesen, mintha írná.

Aztán együtt hallgattunk. Hallgattuk az élő morajt, amely hasonlít a nagyapáink méhesének zöngéséhez.

– Mikor voltál odahaza Nyíregyházán – én.

– Nem nagyon régen – élénkült fel kicsit ő. – Elmentem az édesanyámhoz... Jól van... Úgy él, mint számtalan évvel ezelőtt. Maga művelteti meg a kis földjét, a kis szőlejét. Nem szorul senkire... Más ember, mint én vagyok...Más fajból voltak ők, mint amit ideadtak nekünk...

Hallgattunk.

– Minket elrontott az élet, – szólok.

– Az is lehet, – szól. – De nem Budapest, hanem még sokkal hamarabb valami... Abba a tévhitbe éltünk, hogy mindig vasárnap van...

Géhl Zoltán(1888-1954):Az alvó Krúdy

Néztem, ahogy ott ült. Csöndesen és valósággal szeméremmel és mosollyal. Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna. Még nem is önmagán mosolygott: azon, amit gondolt. Befelé. Eldiskurált azzal, aki ő maga volt. Hallgatta azt, amit belőle valaki kibeszélt, s helyeselte a mosolygásával, amit attól hallott, aki neki beszélni szokott, ha szólt, és helyette írni szokott, ha írt. Szindbád, a csodálatos hajós volt ez a valakije. A második énje, aki helyette bolyongott e földi téreken, s ő szerette, hogy oly hűséges hozzá s mindig, mindenhová elkíséri. A múltba és a régmúltba. Távoli vidékekre és a közeli rekettyésekbe. Gyermekkorának podolini ódon klastromába, ahol kisdiák volt, ahol úgy meggazdagodott élményvilága, és ahonnan úgy megnyílt fantáziájának a kapu, északra és keletre és a históriába, ahol vaskesztyűs és öblös csizmás régi vértesek tapodták a várakkal rakott hegyhátakat, meg a harmonika nadrágos saját nagyapja felé, ki vetélytársa lőn Siroki Marikánál, a púderes és hervadozó zongora-tanítónőnél... Meg a nagybátyjánál, aki harminc év után megint csak visszafordult a kökénybokornál a kocsival az útról, mely Simkó Gabriellához visz...

Nézem ezt a csodálatos hajóst, az életbárka romló roncsán, és ráébredtem a szavakra, amiket vetett. És feltűntek előttem az ákácos kis falvak a Nyírségen – nemsokára nyílnak az ákácok a vasárnapi, tisztára sepert kis falvak felett, olyan ömlő és dús virágzással, ahogy csak a Krúdy Gyula fantáziájának édes illatú virágfüzérei nyíltak még.

Néztem és láttam, hogy ott bizony elváltak a hétköznapok és a vasárnapok. Hétköznap a munkaszekér zörög, és a kasza cseng. Vasárnap az énekszó s délutáni templom után az avult öreg kártyák súgnak a kapuk előtt az „úr és paraszt” játékban s a nemzeti csöndes: a „ferbli”, a kúriákon...

És soha úgy ketté nem hasadt előttem a hétköznap és a vasárnap s a múlt és a jelen, mint Krúdy csöndes kis meg jegyzésére a klub setétvörös-posztós asztala mellett.

S szólt:

– Azok tudtak élni. Még akkor lehetett is élni... És jól tudtak élni... Ezek itt nem tudnak. Nem is tudják, mi a szép és mi a jó élet... Nem tudják, mi a jó falat, a jóízű pihenés és az egészséges jó munka...

– És a szívbeli mulatás, – adtam fel neki a szót, mint a szabolcsi gyermekek fiúkorunkban a tekét, hogy elüsse a jó játékos pajtás.

– Úgy van, – helyeselte örömmel. – Mert mulatás és mulatás közt különbség van... Az öregek mulatása, azfelszabadulás volt, mint a csikó tavasszal, ha kinyílik az idő, ha kieresztik, nagy karikában vágtat szakadásig... Mi már úgy mulattunk, mintha az idegek megbolondultak volna, és elvesztettük volna a féket... De bolond lovak voltunk. Soha hámba, mindig csak a gyepen... „Gyepre magyar”... – szerette mondani szegény Szemere Miklós. Hát mi ki is szakadtunk a gyepre, barátom.

Kisvártatva:

– Nem szeretem én ezt a mai világot... Azt mondják „átmeneti idők”... Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt: igaz, ezt az egész életet se tudom, hogy valaha kiköveteltem volna... Protekciót biztosan nem vettem igénybe, hogy megkapjam... Itt se, mióta itt vagyok... Egy protekciót azonban elfogadnék: egy jó kabalát, hogy a kártya jobban szolgáljon... – mosolygott a beszéden, Szindbád mókás duruzsolásán. – Kártya ez az egész élet... egykártyára van fel téve minden... Ez az egy még szórakoztat... Hogy ebben a bolond világban hogy fordul a sors...Bár arra se vagyok kíváncsi: minek örülhet az ember, ha magyar?...

S elpillantott a távolba, komoly és szomorúan mosolygó szemekkel. Szindbád végighajózta emlékei minden folyócskáját, s oda ért vissza, ahonnan elindult.

Felállt, kezet fogott lágy és selymespuha kezekkel, és átevezett a kártyaszobába, hol is átnyújtott tizenhét pengőt egy kollégának, a lapok járása és útmutatása szerinti részletekben... Aztán egy sarokba vonult, ahol csöndesen és békésen elaludt. Ahogyan Gehl mester, csodálatos, ugyanazon estén lerajzolta.

És néhány nap múlva, otthon, csöndes és kellemes ágyában, ugyanolyan békésen, ahogy élt, senkinek zavart nem okozva... örökre...

(Magyarország, 1933/115. /május 21./ 7. p.)

Utolsó fényképek:

Leányával, Krúdy Zsuzsával

Utolsó képek 01

                                                                       Utolsó képek 02

Krúdy a kisasztalnál

A temetési menet 1933 május 18-án, vasárnap

                                           Az Est -lapok nevében Kárpáti Aurél búcsuztatja az írót

                                                    

A kép szélén jobboldalt Krausz Poldi bácsi, a Mélypince kocsmárosa

Előző kép részlet  közelebbről

MÓRICZ ZSIGMOND: TABÁNI KOCSMA

A kis kocsma száz év óta egy nagy szemétdombra néz.Ők ugyan térnek nevezik, hazafias névvel is fel van díszitve a kevés szabad hely , amit elfeéejtettek házzal beépíteni, de voltaképpen kizárólag szemétdomb az egész, mióta csak a kocsma idepislog. Erre a térre hordta ki a környék apró házaiból a lakosság, amire nem volt szüksége.Az ócska lábasokat és a kilyukadt szitákat.Lehet, hogy a gyerekek felejtették ott, mikor játszottak ezekkel a nagyszerű dolgokkal, és a környékbeli tyúkok és kutyák tovább játszottak velük.

Ezen a téren egy tavaszon nagy ribillió támadt.A Leánderes kocsma mellett új, nagyszerű vendéglőt építettek.

Ez abban az időben volt, mikor mindenkinek rosszul kezdett menni. Mikor a régi kis budai kocsmák is üresen maradtak, s nem volt vendég a paprikás csirkére ugorkasalátával. Ekkor egy szemfüles pesti pincér rájött, hogy egyetlenegy kocsma van már Budán, amelyiknek jól megy, a leánderes. Mivel pedig Pesten mindig abból éltek az emberek, hogy ha valakinek valami sikerült, rögtön tíz utánzója akadt, s mind a tíz ugynarra a helyre telepedett, ahol az első dolgozott-ez a szemfüles pincér kibérelter a leánderes szomszédját, s abból nagyszabású éttermet csinált.

A „leánderes” egy öreg leszármazott dunántúli csárdás volt. aki a kiállításkor jött fel Szekszárdról,és nem tudott egyebet menteni, csak egy leándert. Azt leállította az udvarban, s az már valami negyven éves öreg és nagyon megbecsült fa volt. Óriási nagy volt. Télen a hátsó különszobában telelt, s nagyon jól. Tavasztól késő őszig borítva volt különös , szép nagy virágokkal, nagy rózsaszín virágok voltak, a feketekávé zaccát szokták a tövére önteni, s ezért , vagy ennek dacára a fa boldogan élt a tabáni kis kocsma udvarán. Az öreg csárdás szorgalmasan szaporította, minden ősszel levágta róla a felesleges fattyúhajtásokat,s azokat fehér üvegekben gyökereztette, aztán tavasszal apró, maga csinálta ládikákban helyezte jó földbe s elajándékozta a törzsvendégeinek. Ezzel kötötte magához a generációkat.

Ezzel , meg a szekszárdi bikavérrel, aminek az a mottója , hogy

„ a szekszárdi bikavér

orvoságnál többet ér,

aki issza , hóltig él „

Így szól a vers íráshibákkal ékesen, az öregnek saját kalligráfiájával kirajzolva az üvegezett verenda egyik szabad oldalán.De a hordókban sajtóhiba nélkül él a szekszárdi vörös. Az öreg csapláros otthoni erkölcsöket hozott magával, mint tabut tisztelte a hazai szekszárdi vöröst, amit nagyszerűen kezelt, és a világért meg nem hamisított volna.

1896 óta sok minden történt, például világfelfordulás is. Háború és forradalom, minden megváltozott, csak az öreg leánder és a bor minősége nem, s ezt a törzsvendégek és a jó bor élvezői nagyon tudták méltányolni. Ennek köszönhette az öreg csárdás, hogy ebben az idegen világban még mindig élni tudott.

Élt is szépen , csendesen, pedig három fia esett el a világháborúban, és éppen a legkisebbik unokáját oltatta be az üzletbe, a bor és a leánder tiszteletébe, mikor ez a hallatlan botrány történt,

hogy a szomszédban éttermet építettek, s annak az udvarára töméntelen leándert állítottak, s a címtáblára azt állították ki , hogy „ A Száz Leánderhez”.

Mikor készen volt a modern kirándulóhely a szomszédban, s mikor kebelbeli kishivatalnokok és borivók megrökönyödve féltették az öreg kocsmárost a jövőtől, ez nem ijedt meg, hanem elővett egy darab krétát, és egy fekete táblát akasztott ki a bejárat elé, s arra ráírta saját ortográfiájával, hogy:

„EGY LEÁNDER , DE AZ IGAZI…”

A feliratnak sikere volt. A világért senki az ő régi vendégei közül el nem ment az új vendéglőbe.

Az új étterem aztán megindította a reklámozást az egész városban. Az összes hirdetőoszlopokon s az összes villanyoskocsiban megjelentek a hirdetések:

”Friss malacot, rántott csirkét, fiatal libát csak a Száz Leándernél szabad enni”.

Az öreg mosolygott , s ijedező unokáját azzal vígasztalta, hogy:

-Fiam, arany kocsi , arahy szög.

Meg is magyarázta, hogy egy régi vándorló legénytől azt tanulta ő, hogy „Arany kocsi után arany szög potyog az utcán”.

-Nem rossz az-mondta-,szeretnek az emberek a nagy bolt mellett a kicsibe bemenni.

Ha a Száz Leánder azt írta ki, hogy „pénteken halászlé”, akkor ő a zt írta ki a krétával, hogy „ pénteken jön a friss májas”.

És a pesti vendégek elolvasták , ha jöttek a Tabánba, már csak az ő feliratát keresték, s olyan vendégek jöttek , akikre azelőtt nem is számított . A kis kocsma nagyon megtetszett a pestieknek,,mert ódon volt és valóságos csárda ,s a bor, az felséges volt.

Így folyt a harc a két kocsma közt nyarakon keresztül. A nagy fényszórós reklám és a kréta viharos harca volt ez. A végén a Száz Leánder szerződtette Bunkó Jancsit, a budapestiek kedvenc cigányprímását, s akkora fénybetűk hirdették a Bunkó Jancsi nevét, hogy az végigvilágította az egész szemétdombot a Tabán közepén.

Az öreg csárdás fogta a krétát, és kiírta ,hogy:

„ Bunkó Jancsi muzsikája..”

Az unokája aggódva nézte, mit fog most kiírni a nagyapa.

Azt írta,hogy:

„………A szomszédból áthallaccik .”

A pesti vendégek elolvasták , megértették, s beültek az üvegezett verandára, s itták a jó szekszárdi vöröset, és hallgatták a „szonszédból” Bunkó Jancsi muzsikáját.

Ez az utolsó tabáni história, s ez immár legendává válik, mert bontják a Tabánt.

Elmúlik Budapestnek egy romantikus sarka , s ez a romok alá temeti a vén kocsmárost is a csodálatos leánderével.

(Móricz Zsigmond eddig kiadatlan riportja)

Forrás :Móricz Zsigmonddal Budapesten

Holnap Kiadó 2010

(Ajánlom megvenni , nagyon sok és érdekes riport van benne a régi Budapestről –kassius-)