ZÁDOR ISTVÁN RAJZAI 1914 TABÁN

Zádor István
(Nagykikinda, 1882. január 15. – Budapest, 1963. május 24.) magyar grafikus, festő, portréfestő.

A középiskola elvégzése után 1906-ig, mint banktisztviselő dolgozott. Munka mellett 1901-től a budapesti Mintarajztanoda tanfolyamain képezte magát. 1906-1909 közt Párizsban élt, ahol az École des Beaux-Arts-ban folytott tanulmányokat. T. A. Steinlen grafikus volt a mestere. 1909-1910-ben a firenzei akadémia növendéke.

Az I. világháború idején hadirajzoló volt Vadász Miklóssal és Vaszary Jánossal, 1918-1919-ben forradalmi riportrajzokat készített. A kommünbukása után Weimarban, majd Münchenben élt.

Magyarországra visszatérve egyik alapító tagja lett a Szinyei Merse Pál Társaságnak. Többször járt a Szolnoki Művésztelepen az 1930-as években. 1938-tól Hollandiában élt és alkotott, a II. világháború után tért haza. Egész pályája során, de kivált az 1950-es években sokat foglalkozott könyvek illusztrálásával. Például: Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák c. művét[1], s számos orosz klasszikus író, köztük Puskin, Lev Nyikolajevics Tolsztoj magyar fordításait illusztrálta.[2]

Művészetére hatással volt a nagybányai művésztelep plein air stílusa, a szecesszió és Fényes Adolf sötét tónusú szimbolikus világa. Főleg portréfestőként ismert, de grafikusként is jelentős, rajzolt krokikat is. Egyik legismertebb portréja Bajor Giziről készült. Portréfestészetére a realizmus jellemző.
Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00030/03159/pdf/VU_EPA00030_1914_23.pd

97 ÉVE TÖRT KI AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ

GYÓNI GÉZA: csak  egy éjszakára

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy: mi nem felejtünk:

Mikor a halálgép muzsikál felettünk,

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Gerendatöréskor szálka-keresőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát,

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,

Robbanó golyónak mikor fénye támad,

S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor gránát-vulkán izzó közepén

Úgy forog a férfi, mint falevél:

S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, -

Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A hitetleneket s az üzérkedőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor a pokolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról,

Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben,

S haló honvéd sóhajt: fiam...feleségem...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Csak egy éjszakára:

Vakító csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,

Mikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,

Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.

Csak egy éjszakára:

Hogy bújnának össze megrémülve, fázva:

Hogy fetrengene mind-mind, hogy meakulpázna:

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak

Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!

Hogy esküdne mind-mind,

S hitetlen gőgjében akit sosem ismert,

Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:

Magyar vérem ellen soha-soha többet!

- Csak egy éjszakára küldjétek el őket.