A Sánc utcán kicsit feljebb például a Vendéglő a nagy szederfához fogadta a kitikkadt sétálót, aztán rögtön a Hadnagy utcában állt a Vén Eperfához címzett fogadó. A következő sarkon, a Kereszt téren egy régi vendéglőbe, az Albeckerbe térhettünk be, de ahhoz sem kellett sokat kutyagolni, hogy a Fehér Sas utcában a híres Mélypincébe, Krúdy törzshelyére nézhessünk be. Megannyi vidám éjszakának, jókedvű szórakozásnak volt hát szemtanúja és díszlete a Tabán, nem csoda hát, ha még az örökké vidám Karinthy is így ír a bontási munkákat dokumentáló cikkében: „Mint klasszikus kollégám, Scipio, ma délután kimentem "leülni Tabán romjai fölött", hogy holnapra a nyájas előfizető friss állapotban kapja meg, egyenesen levelezésébe csöpögtetve, az e célból közvetlenül a szedőgépbe ejtett könnyeimet.”
Néhány évvel a tabáni házsorok eltűnése után, alig pár perc sétára innen azonban már egy igazán modern épület alapozása folyt. A Bauhaus hatását tisztán magán viselő, 1936-ban felépült Szilágyi Erzsébet Gimnázium és Óvoda a Mészáros utca és az egykori Koronaőr (ma Kosciuszko Tádé) saroktelkét kapta meg a fővárostól, hogy oda – várbeli, kinőtt iskolaépületük helyett – modern, könnyen megközelíthető és persze nagyobb intézményt építsenek. A tervpályázaton az a Hübner Tibor és Weichinger Károly nyert, akik már egy ideje a modern építészeti iskola követői voltak. A Napraforgó utcai kísérleti mintatelep egy háza vagy a Gellért hegy sziklái közé tervezett pálos kolostor is az ő nevükhöz (elsősorban Weichingerhez) köthető. 
Védett házak Budapest 1. kerületében: a Szilágyi Erzsébet Gimnázium - Kép © Káldi Emese
Nem csoda hát, ha a gimnázium épületét is – egyben költségcsökkentő módon – a lehető legegyszerűbbre, ám mégis időtállóra és funkcionálisan kiválóan használhatóra tervezték az építészek. Ferkai András szerint tulajdonképpen ez volt az első valóban modern iskolaépület a fővárosban, mely egyelőre nem műemlék, de helyi védelem alatt áll. Az alaprajz Z alakú, a kis saroklecsippentés egy meghitt, zöld kertecske kialakítására adott lehetőséget, ahol az óvodai szárnyból lehetett kijutni. A Mészáros utca frontjára helyezett főhomlokzat első ránézésre nem különösebben izgalmas, de ha egy kicsit járatjuk a tekintetünket a vöröstégla burkolatú iskolán, szembeszökő lesz az ablakok egyszerű, ám mégis izgalmas, és a belső tereket nagy mennyiségű fénnyel elárasztani tudó rendje. (Ez még akkor is érzékelhető, ha a korabeli ablakok helyett most más osztatú, műanyag nyílászárók kerültek az épületre.) Egyébként is, a vöröstégla egységessé, kellően komollyá és nem utolsósorban könnyen karbantarthatóvá teszi a gimnáziumot, ahol eredetileg hétszáz főre tervezett ruhatárat, a két szárnyat összekötő, íves és nagyon bevilágított részben zsibongót, a harmadik emeleten pedig 300 négyzetméteres tetőteraszt alakítottak ki. A tetőteraszt még ma is – igaz, csak kivételes alkalmakkor – nagy örömmel használják a tanárok és a diákok, rálátni onnan a Várra, a Citadellára, a Vérmezőre. Kell ennél több ahhoz, hogy egy iskolaépületet ne csak használni, de szeretni is lehessen?