1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2011. február 24., csütörtök

ÁLOM ÉS VALÓSÁG(TERVEK A TABÁNRÓL)




Az 1800-as évek végétől folyamatosan napirenden volt a Tabán lebontása és újjáépítése .Neves szakértő volt a témában Palóczi Antal építész , akíről elnevezett díjat manapság legjobb építészeink kapják évente. Lyka Károly  Művészet c. folyóiratában közli pl . hogy 1909 november 4-én Palóczi előadást tart a Tabán újjáépítése témában.Ugyancsak a Művészet-ben jelent meg három évvel később egy újabb koncepció képekkel ábrázolva
 (Lásd korábbi bejegyzésemet a témában  ITT)
villaszerű beépítési terv 1912-ből

Mostanában újabb érdekes cikkre bukkantam egy 1934-es irodalmi hetilap hasábjain. Az egyik márciusi számban közölt írás szerint Wargha László  műegyetemi tanár nyerte a városrész újjáépítésére kiírt terv- pályázatot, melyben a tervző  tömbszerűen beépíti a területet, közepén egy körúttal, fürdőkórházzal , szanatóriummal, múzeummal stb.   Hátráltató tényezőként felemlegeti a nehéz gazdasági helyzetet, mely kérdésessé teheti a megvalósítást.
 A műegyetemen kiállításon mutatták be a díjnyertes pályamunkákat . A cikk szerint a nyertes pályázat egyik jellemzője,hogy "  mellőzi a nagy parkokat, abból indulva ki, hogy a környék amúgy is levegős". Az egészből végül is a sors fintoraként ennyi valósúlt meg , mármint a nagy park , meg a levegős tér.


az új Tabán gipszmodellje
                                          
                                                                 






Forrás: Élet 1934 március 4

2011. február 23., szerda

KOLDUS ÉNEK 1850


ARANY JÁNOS: KOLDUSÉNEK 1850

Ne üzenjetek, hogy nincsen itthon senki,
Ne uszítsátok az ebet, hogy letépjen,
Annyi kezem nincsen, hogy magamat védjen
Szegény honvéd jövök, kérni egy falatot.
- Adjatok, adjatok amit Isten adott.


Sokat táboroztam, meg is nyűttem, látszik;
Versectől Szolnokig, Izsaszegtől Vácig.
Ott maradt a jobbkéz, mankót hordoz a bal,
Mankóstul sem ér föl régi ép lábammal:
Oh, e rongyokat már hogy is nem hagytam ott!
- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

 Ne pirongassatok, hogy koldulni szégyen,
Koldusbotom miatt más piruljon, én nem!
Ha tisztét mindenki tette volna, mint én,
Falatomhoz e sós könnyet nem vegyítném:
Sántán is, bénán is, töltenék víg napot.
- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

 Mennyi drága erő, és mennyi nemes vér!
Hozzáfoghatót a történet nem ösmér.
Mi haszna! az erőt ásta benső féreg:
Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek;
Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott.
- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

 Egy szelet kenyérkét, alamizsna fillért...!
Valami pénz csak kell, s nem tagadom, hogy mért:
Majd, ha eltikkadtam,... a déli nap éget,
Kocsmaházba térek egy ital bor végett;
Jó hely az, legalább nyujt egy kemény padot.
- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

 Megitél a világ, hogy részeges vagyok,
Pedig, ha én iszom, hej! van arra nagy ok:
Magam sorsa is bánt... de az mind csak semmi,
Megszokná az ember végre föl se venni:
Más seb az, amelyre nem lelek balzsamot!...
- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

 Oh! mikor ez a seb idebent megsajdul,
Lelkem minden húrja átrezeg a jajtul;
"Húzd rá cigány, mondom, egy keservest, ingyen",
És a cigány húzza, áldja meg az Isten;
Könnye pergi át a barna ábrázatot...
- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

 Nyomorú egy élet... magamért nem bánnám,
Ha a holnapot már hozzá nem számlálnám;
Ám e szakadt könyvet ti csak foltozzátok:
Majd olvas belőle egykor unokátok
Dicsőségetekről egy-két igaz lapot.
- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

 Azt mondák, mikor a harcban ömlött vérem,
Tíz holdnyi örökség lesz valaha bérem.
Tíz arasz is jó lesz, gondolám magamban,
Korántsem gyanítva, milyen igazam van:
Oh, ha megtaláltok egykor az útfélen,
Adjatok egy szűk sirt hazám szent földjében.

UTCAZENÉSZEK BUDAPEST ANNO 1880

UDVARI ZENÉSZEK.

NEM a föld hatalmasainak, hanem a népnek udvari
zenészeiről szól az ének; a cselédség kedvelt muzsikusáról,
akit körülrajong, s udvarról-udvarra kísér el a gyermekhad.
A félkezű és falábú, vagy egyéb testi fogyatkozásokkal
sújtott kintornásról zeng az én dalom.
Mily öröm, mikor a kapuszínbe tompa dübörgéssel
gurul be az a kereken járó, titokzatos szekrény, mely annyi
kedves marsot, csárdást, keringőt, nótát, kuplét rejteget a
méhében. A kis fiúk s lányok azonban kivétel nélkül megtánczolnak
minden darabján, legyen az a «Norma»-béli
cavatina, vagy az «Utolsó rózsa» bánatos dallama. Akár a
falusi menyegzők deli vőfélyei, akik a menet élén ékesen
kirakják a Rákóczi-indulót, melyet mögöttük nagy tűzzel
rángat a banda, de amelynek. rhythmusába sehogy se tud
beletalálni tánczolhatnám lábuk.
A kintorna a nagyvárosi gyermeknek első és fő-zeneforrása;
s mert voltaképen «verklinek» hívja, nem zavarja
meg lelkét a tudós ortho- és neológus urak vitája: régi jó,
vagy új hitvány szó-e az a «kintorna». Csak szépen muzsikáljon.
És ezt meg is cselekszi.
Hajdanában, az én fiúcska-koromban, nem volt még
ilyen jó dolga sem a verklinek, sem a gazdájának. Mint a
szegény ember gyermekét, a kintornát se kocsin tolták,
hanem háton czepelték házról-házra s gazdája bizony mélyen
hajolt meg a terhe alatt. Mikor az udvarba tért, kife325
szítette a kecskelábat s annak a négy szögletébe óvatosan
illesztette bele a sípládának négy, zömök sarkát. Aztán a
feszülten várakozó gyermeksereg nagy boldogságára fölemelte
a zengő ládának hátulját leborító, pettyes viaszvászonból
szabott függönyt, s ugyan-abban a pillanatban,
midőn a lefejtett burok alól felragyogtak a kék falon
repkedő réz angyalkák: tompított hangon, mély bugással
megszólalt az első darab, valamely operának részlete,
míg egyszerre diadalmas
brióval a dallam kivált
a szordinált homályból.
Mindig olyanformát éreztem,
mint mikor a felhőtül
elborított nap egyszerre
kivillan s szertenyilaló sugarai
derűt hintenek a tájra.
Még akkoriban virágzott
a művészpártolás és
nem volt tilalmas a «sípládáni
játszás». Az emeletek
ablakaiból csak úgy
kopogott le az udvarba
a papirosba göngyölített
krajczár, hogy szerte ne
guruljon, vagy a «macskafejű
» kövezetről messze el
ne pattogjon. Áldásos jégeső
volt ez. A forgató
művész nem győzte a szerszámja oldalán levő hengergombot
ki-betolni — minden tolás egy-egy új darabot jelentett —
és szabadon maradt balkezével megcsöndíteni egy kis aczélrudacskát,
vagy a fenék szitája alá rejtett csöngetyűt, amely
élesen accentuálta az éppen leforgatott áriát.
A verkli körül megeredt a mi zagyva ugrándozásunk
s a lépcsőházból kihallatszó víg csoszogás is azt jelentette,
hogy ott a papucsos leánycselédek ugyancsak rakják a
326
polkát; s kút mellől, konyhából versenyt szólt a kintornával
egy-egy fiatal torok, ha a művész a «Szökött katona»
kapós nótáit hajtotta. Míg a hangszernek nyomorék tulajdonosa
vagy bérlője a forgattyút kezelte, addig az ő felese
és teherhordozója, egy ép-kézláb naplopó, a szolgálókkal
dévajkodott a grádics mögött, s ugyancsak elmés
dolgokat mondhatott nekik, mert a Zsuzsák
és Lizik nagyokat nevettek neki s egy-egy
szemérmetesebb oldalba is ütötte az öklével.
327
Egyszer aztán, valamely tavaszi nap volt, egy szenzácziós
verkli jelent meg az udvaron. Barna fürtös, fekete
szemű, rongyaiban is festői legény, aki egy szokatlan
szerkezetű kintornát lódított le a válláról egy lábtóra, s
fölcsapva a szekrény ajtaját, soha nem látott csodák világát
tárta föl előttünk. Aranyos, tükrös teremben egy babszemkirály
járta az ő babszem-királynéjával, s a barétás udvari
hölgy-babák, a fényes hadvezérkék, csöpp ministerek, vitézek
és apróka apródok karján, utána keltek a felségeknek
s szintén forogtak a bűvös zene hangjain. Különös táncz
volt az. Nem mozgott e piczi uraságoknak se keze, se
lába, hanem apró testök egész merevségével kerengtek az
egymás nyomába. Nyilván így parancsolja ezt a merev
udvari szertartás, gondoltuk mi gyerek-ésszel, s bámulatunkban,
vagy a tartozó tisztelet súlya alatt, nem mertünk
tánczolni. Egész lelkünk a szemünkbe veszett s szívünk
mámorban fogódott el. Hát még mikor a terem balsó
szélén módosan elénk hajlongott egy kis gavallér: nyilván
a finánczminister úr, mert felénk nyújtotta a perselyt,
dobjunk bele krajczárt. A persely nagysága nem volt arányiban
ő excellentiája csöpp voltával. De ilyesmi már akkor
sem nyűgözte a finánczminister urakat. Bámulatunk babonás
rémületre vált, midőn láttuk, hogy a kegyelmes uracska
a krajczárt, melyet a réztányérkára tettünk, befelé lódítja,
a kavicsot pedig, melyet valami adótagadó vásott gyerek
dobott a perselyébe, messze kilöki a káprázó szemünk
közé, mialatt a talián legény nevetve vicsorította ránk
fehér fogait.
Messze a hatodik utczába, egy távol városrészbe s
még tovább is kísértük a bűvös szekrényt, s mindsűrűbb
lett körötte a gyermeksereg, mint a hamelni patkányfogó
körül. Utána eredtünk a hajóhídon — mint aféle kis diákok
nem fizettünk vámot — s fölmásztunk utána a Gellért oldalába,
ahol egy sikátorban egyszerre eltűnt a szemünk elől.
Mi akár a hegynek gyomrába is követtük volna. De ő nem
volt az a német varázsló, kiről a mese beszél, hanem egy
328
víg olasz fiú, lelkében sok aranyos napfénnyel, zsebében
sok vörös rézkrajczárral.
Fejlődésében a kintorna is tökéletesedett, valamint a
czimbalom, mert most pedálra jár s tökéletesedése óta szakasztott
úgy hangzik, mint egy tökéletlen zongora. Van
már zongora-verkli is. Az automata alakokban elrejtett sakkozó
és beszélő emberkék óta gyermeki körökben egy
darabig azt hitték, hogy a zongorás kintornában is valami
élő legényke rejtőzik s onnan muzsikál kifelé. Az abonyi
vásáron a felnőttek is azt tudták, de csakhamar rátértek,
hogy nincs hamisság a dologban. Bangó Pista, egy jómódú
parasztgazda fia volt az, aki, midőn javában zengett a láda,
a fokosával úgy ráütött a födelére, hogy menten kettéhasadt.
«Ki azzal a prücsökkel!» parancsolá. Az ijedt német
szabadkozott, hogy nincs az ő kasznyijába se prücsök, se
ember. Fizesse meg a nagy kárt. Bangó Pista nem volt az
a legény, aki rongyos húsz forint miatt vesztegette volna
a szót. Oda legyintette a sípládásnak, aztán kezdte feszegetni
a szekrényt a bunkós botjának szöges végével s hónaljig
nyúlva bele a zengő szerszám bendőjébe, kotort benne,
hogy fülinél fogva húzza ki onnad aztat a prücsköt. Hanem
bizony azt nem talált benne. A tüskés hengerről azt vélte,
hogy sün; a fújtatójáról meg, hogy puczor. De csak meggyőződött
róla aztán, hogy nem eleven az egy se. Nagyon
erősen meg találta vizsgálni a komédiás muzsikát. Az odavaló
órással összerovatta volna; de mert ez nem győzte
tudománnyal, hát maga mellé kérte segítségül a Menyus lakatost.
Ez meg, mivel inkább bízott benne, maga mellé szólította
a Kukacz Ábris cziganyprímást, hogy — hiszen a verkli
is muzsika — majd csak összeszerkesztik megest, hárman
mennek talán valamire. Az alkatrészek szorosabb megvizsgálása
végett mindegyik szakférfiú hazavitte a maga
porczióját, de azokat összeróni többé nem tudták.
Dante, mikor a pokol kínjait rajzolta égő színekkel,
még nem ismerte azt az őrjítő gyötrelmet, mely beleüt az
329
ember agyvelejébe, midőn két szomszédos udvarban egyszerre
gyújt rá két sípláda. Az egyik a «Séni jágert», a másik a
«Buzi Zsófi nótáját» recsegteti. Ha ismeri, a legszörnyebb
kínszenvedések tetejébe elsőnek írja vala a híres talján poéta.
-*
A kintornásnál egy fokkal följebb áll a harmonikás,
aki rendesen vak. Az, aki a mi udvarunkon jelent meg hetenként,
jobban jár, ha süket. Legalább nem hallja, mint hallottam
folytonos rázkódások között én, a megcsonkított indulókat,
nyekkenő keringőket, vagy a «Schöne Minkát», melyet a térdére
csatolt fújtatóból ránczigált ki nagy állhatatossággal.
Hasonlíthatatlanul különb nála
az a világtalan, sápadt férfiú, kinek
puha csengésű tenorja egykor mélyen
megindítá szívemet. Gitáron
kíséri énekét; s ez, valamint játéka,
szabatosan zenei. Legyen szabad
őt művésznek mondanom. Régóta
ismerem s mindig bánatos gyönyörködéssel
hallgatom. Ezelőtt húsz
évvel barna volt még a szakálla.
Most fehér, s szép hangjának élei
már kezdenek tompulni; hajdani
fényére rálehelte homályát az ínség
és szenvedés. Hóvízben, sárban;
hőben, fagyban; szélben, ködben
botorkál vezetője mögött. Némelykor
hangja egészen rekedt; a torok,
ez a legkényesebb instrumentum,
megsínyli a változó időjárást, kapuszínek
léghuzamát s a fáradtságot.
De még ilyenkor is egy-egy édes
hang fakad fel horpadt melléből,
s éneke fogyatkozásait pótolja az
érzelem és jó ízlés.
330
Rendes látogatóink a kis trubadorok is: két csepűhajú,
pufók hárfás gyerek, akik a legkapósabb új nótákat
sikítják fel az emeletekbe. Évek jártával kinőhettek a
«Körősi lány»-ból meg a «Csicsóné galambom»-ból, mert
az újak, akik a nyomukban keltek, az operettek népszerű
kupléit zörgetik és sivítják. Hárfájoknak egy húrszála sincs
jó barátságban a másikkal. A birkabélből sodorított «ideg»
váltakozik a czérnaszállal; s ha repedés nyiladozik is a
hárfájukon: azért teremtette a jó isten az esti lapokat, hogy
legyen mivel betömködni a hasadékot.
Járt-kelt itt valamikor egy fura kis ember. A «huhogász
». Kagylóba hajlítva a két tenyerét, csak lehelt beléjök.
A művész a lehelet nyers anyagát — melyet hol kicsucsorított,
hol tátongó száján bocsátott ki — a kezei homorú
felének egymáshoz való csapkodásával feldolgozva, kitapsikolta
a dalt. A dorombon kipöngetett nóta, melyet paraszti
ifjúságunk művelt egykoron, szintén csak ezen az akusztikai
törvényen alapul. De még olyanabbat is tudott az a huhogász.
Egy tilinkóba lehelt bele az orrával, s az a tilinkó
valósággal megszólalt. Természetes, hogy művészetének ezt
az ágát csak úgy folytathatta, amikor nem bántotta a nátha.
Egy élelmes impresario fölismerte benne a géniust, s ötöd éve
a müncheni Orfeumban ismertem rá, ahol mint «Hauch- und
Athem-Künstler» lehelte ki ihletét s méltó tetszésben is
részesült.
Egy-azon időben tűnt el vele a «fogművész» vagy «öndorombász
». Ez sem volt utolsó legény. Azt hiszem, az
orgona-sípok szisztémája szerint skálába volt meghangolva
minden egyes foga. Gyengén szólt az adott hang s jóformán
szemmel hallgatta az ember. Inkább kamarai, mint
udvari zenésznek vált be. De a hatás ellenállhatatlan volt,
mikor ránk vicsorgott, aztán megfricskázva a fogait, kiverte
azokon akár a próféta-indulót is. Művészete örökébe egy
jeles magyar író lépett, aki — meghitt körben persze —
szintén gyakorolta a fogzendítést, de hála az égnek, nem
kénytelenségből.
331
Nyaranta, az est beálltával, udvaron is utczán is, de
legfőképen a korzón harmadmagával ődöng a czigányfiúcska
s az Olympus minden isteneitől messze rugaszkodva
s álla alatt mélyre sülyesztve alá a hegedűje nyakát, reszelgeti
a «Víg özvegy» keringőjét, míg művésztársa, nemes
függetlenségben a primariustól, aki d-ből húzza — f-ből löki
a syncopakat a discant alá. De csak addig, míg a lámpás
oszlopának árnyékából ki nem lép a rendőr, amire aztán
a rajkók prestissimóban karikáznak le a villamos bástyájának
tövébe, melynek sűrű árnyán elmenekednek.
Megvan még az én öreg hegedűsöm is, az udvari
énekesnek kenyeres pajtása. Ez se látja szegény, mit
muzsikál. Tüled-hozzád sikálja foszlott húrjait a szurtos
vonóval. De a gyermek ezt is megélvezi, mint a vaczkort
332
vagy egres szőlőt. Körültánczolják ők ezt az agg embert
is, mint vén sziklát a bárányfelhők. A jó öreg nagyon
óvatosan kalauzoltatja magát az utczán, mert ő az a bizonyos
«vak kódis», akit András úr, a postakisztlis tolvaj
s az elugrott szocziálista helyett, azon az ürügyön szeret a
dutyiba nyomni, hogy «röndnek muszáj lönnyi!»

Forrás :Ágay Adolf :Utazás Pestről Budapertre

2011. február 21., hétfő

A RÉGI PEST ELTÜNÉSE


Írtunk már krónikus főtérhiányról,  panaszkodtunk már millió helyen a "belvárost átszelő autópályáról" és jártunk már Prága belvárosában is. Mégsem született idáig cikk (mert mindig halogattam) a "régi Pestről". Mi is ez a régi Pest, amit úgy emlegetünk, mintha amúgy nem lenne régi ez a várost.


A régi Pest egyik legromantikusabb szeglete: a Kígyó és Sebestény utcák sarka

Régi Pest alatt az 1895 előtti pesti belvárost, a kiskörút és a Duna által közrezárt részt értjük. Csak hogy kicsit képben legyünk, 1895-öt írunk. Magyarország és vele Budapest évszázados elmaradottságából elképesztő tempóban fejlődik. Épülnek a vasútak országszerte, hidakat verünk folyóink felett, nagyiparosok keresik halálra magukat, és már Ferenc Józsefet is egyre többen kedvelik. Budapest is létrejött már, a Lánchíd mellé felépült a Margit híd is, az Andrássy út már nagyjából teljesen kiépült, és a Nagykörút legtöbb telke is beépült már. Színházépületeket húzunk fel, megépül a pesti Operaház, és az ország gőzerővel készül az ezredéves ünnepségekre a Városligetben. Budapest igazi "világvárosi" létet él ha úgy tetszik. Pillantsunk hát rá a következő fotóra:

Az úgynevezett Kittl-ház, mint a belvárosi nyomor fő demonstrátora.

Ez a kép a Duna és Torony utca sarkán álló épületről készült. Ez az akkori pesti belváros kellős közepén van. Akkor és később is többek között ezzel az épülettel illusztrálták miért kell itt városrendezni. Olvassunk csak kicsit bele a Vasárnapi Ujság 1895. augusztus 11-iki számába:
"A nagy átalakulás, mely Budapestet alig húsz esztendő alatt oly fényes várossá változtatta át, a Belvárosban látszott meg aránylag legkevésbé, (...). A Belváros azonban régi város, még pedig az ódonság minden érdekessége nélkül. Épült össze-vissza, beszorúlva a védő falak közé, szűk és rendetlen utczákkal. (...) Még a Dunához is rövid, apró utczák visznek, egyenesen egy sem nyílik a pompás folyamhoz. Ebben az állapotban megmaradt konzervatív módon a Belváros akkor is, mikor oly gyorsan emelkedtek a külvárosok, és büszke palotáktól szegélyezett körútak támadtak."
Ha körútak itt nem is támadtak, de a Kerepesi út (így hívták akkor még a mai Rákóczi utat is a Kiskörútig) igen. A szűk Hatvani utcába (ez volt a Kossuth Lajos utca jóval keskenyebb elődje) futú széles útról a villamosok északnak és délnek fordultak a Károly vagy Múzeum körúton. Ez az állapot sehogy sem tetszett a kor várostervezőinek és politikusainak. Az 1893. évi XIV. törvénnyel amely "a fő- és székvárosban két állami híd építéséről" szól ez a szándék, vagyis hogy egy a Kerepesi út folyatásaként széles sugárút vezessen egyenesen a Dunáig hivatalos megerősítést nyert. A törvény nem csak a Szabadság és Erzsébet hidak megépítését, de a Hatvani utca szélesítését is szabályozta: 24,65 méterresre kellett kibővíteni. Ez hatalmas ingatlanfejlesztést vont maga után amit az utca északi oldalán kellett végrehajtani. Nem bízták a véletlenre azonban ezt sem, az új épületek, amelyeknek 1903-ig lakható állapotban kellett lenniük 15 éven keresztül adómentesek, majd további 15 évig adókedvezményesek lettek.


Az Astoria 1895-ben. Még állnak a régi Hatvani utca házai látszólag, de mögöttük már felépültek az új paloták.
Érdekes adalék a jelenlegi Kossuth Lajos utca 6, az egykori Dreher-palota története is. A Városház utca sarkán ma is álló épületet 1889-ben építtette fel a Dreher-család az akkori szabályozási terv szerint visszahúzva homlokzatát a Hatvani utca házsorától. Négy évvel később azonban a fent említett törvény további méterekkel északabbra húzta a leendő főút szélét. Az 5 méterrel belógó palotával így valamit kezdeni kellett. Felmerült a teljes épület eltolása is a mögötte levő épületek elbontásával, de végül az utcai traktus lebontása, és az új homlokzat hátrébb való felépítése mellett döntöttek. Eltolásra egyedül az épület ma már nem létező sarokkupolája került, amelyről az Építő Ipar 1899. július 27-iki száma így tudósított. A közel 20 méter (?) magas és 9 méter átmérőjű kupolát gördítőpályára rakva emberi erővel mozgatták el egy daru segítségével a 4. emelet födémjén. Az előkészületek két és fél napig tartottak, maga az eltolás, vagy inkább húzás kerek egy napot.
A leendő Erzsébet híd (amit akkor még csak Eskü téri hídként emlegettek) hídfőjével is gondok adódtak. A régi pesti városháza lebontását ugyan sikerült elérni, hiszen nem volt aki harcolt volna érte, pár írót, vagy lelkes újságírót kivéve, de a város egyik legrégebbi műemléke a Belvárosi Plébániatemplom megtartásához az egyház ragaszkodott. Itt is felmerült az épület eltolása (ez urbanlegendként máig él) illetve volt olyan terv is, hogy a híd fusson egyenesen a templomnak és a fel és lehajtók fogják közre azt. Végül egyik sem valósult meg, a templom maradt ahol volt, és ezzel voltaképp a bontásokat szorgalmazó bősz korabeli urbanisták legfőbb célja, vagyis a Dunára egyenesen kifutó sugárút koncepciója bukott el a város furcsa fintoraként. Ha ma végignézünk a Rákóczi úton bizony a Duna helyett Klotild-paloták éppen felújítás alatt álló tagját láthatjuk.


Egy 1899-es látkép. A fél Belváros elbontva a híd építése miatt éppen.

Az adókedvezmények, az új luxuspaloták, az utcák sokaságának szélesítését előíró szabályozás végül beindította az egész pesti Belváros átalakulását. Felépült a nagyszabású Ferenciek tere, a Kossuth Lajos utca északi oldalának pompázatos házsora, a Március 15-e tér luxusbérpalotái, és még sorolni lehetne hány és hány 1-2 emeltes klasszicista vagy épp későbarokk épület helyére kerültek 4-5 emeletnyi hatalmas bérházak a tágabb környéken. A mai pesti Belvárosi házak zöme 1890 után épült fel, alig van a Ferenciek tere környékén a XX. század eleji rendezést túlélt épület. A régi Pest eltűnése azonban nem csak ez alatt a pár év alatt, hanem egészen a második világháborúig zajlott elég nagy lendülettel.
Hogy kár e érte? 
A Sebestyén tér, a régi Pest egyik legszebb tere.
Ezt ma már nehéz megítélni. Valószínűleg sokan vagyunk akik szeretjük a szűk, és kacskaringós utcákat, szabálytalan tereket, amikből sajnos Budapesten nagyon kevés van. A kiskörúton belüli terület középkori eredetű utcahálózatából a Ferenciek tere és környezete a legszebb részeket metszette ki, de a belvárosi utcák szabályozása, szélesítése sem kímélte meg túlzottan azt. Lettek cserébe szép reprezentatív tereink, amiket viszont mára a közlekedés szállt meg, így őket nehéz most jogos értékükön kezelni, és bájukat is megkoptatta közben a XX. század.
BDzsH
képek: FSZEK Budapest Gyűjtemény és Vasárnapi Újság

2011. február 20., vasárnap

BP ANNO: ILLUSZTRÁCIÓK ÁGAY ADOLF PESTRŐL BUDAPESTRE C. KÖNYVÉBŐL

Életképek Pestről és Budapestről a XIX.század második feléből


tűzoltók



tűzoltók


uszályvontatás a Dunán




verébinvázió



A KÖNYV ELOLVASHATÓ ITT
A TÖBBI ILLUSZTRÁCIÓ MEGTEKINTHETŐ :ITT: