MÁRAI SÁNDOR:Krúdy Gyula

Krúdy Gyula 1906 körül első fiával

MÁRAI SÁNDOR: Krúdy

Krúdy ház Óbudán..


Élete végén a Templom utcában lakott, a kurta óbudai utca egyik földszintes házában, melynek ablakai egy külvárosi éjszakai kávéház bejáratára nyíltak. A kávéházban évtizedeken át a fürdősök, dögönyözők, zsokék, a pesti éjszakából kapatos fejjel Óbudára zarándokolt kispolgárok találkoztak az éjjeli órákban. A tulajdonos színésznek készült, s néha személyesen is fellépett kávéházának zenekari emelvényén, az éjszakának ez útszéli, parányi színpadán, és saját szerzeményű dalait énekelte. Az első teremben öreg zsokék biliárdoztak. Itt szeretett ülni, éjfél után, hazatérés előtt, üveg sör mellett. A kerek, fekete márvány kávéházi asztalra könyökölt, sört ivott és nézte a biliárdozókat. Legszívesebben egyedül ült, mindenfajta társaság zavarta. A zsokék és pincérek ismerték kedvteléseit, és tisztelték magányát. Órákon át tudott egyedül ülni sör vagy bor mellett s hallgatni. De nagyon szerette elnézni, ha a részeg virtuskodók éjfél után verekednek. A kávéházban ismerték az öreg író passzióit, s néha mesterséges verekedéseket rendeztek tiszteletére. Óbudán még pártolják az irodalmat.

Emléktábla a ház falán

Mikor regényt írtam a varázskörről, mely személye és műve titkát magába zárja, sűrűn eljártam Óbudára, fölkerestem élete utolsó éveinek színhelyét. Óbudának ma sincsen közvetlen köze Budapesthez. Külön erkölcse van, légköre, életformái. Az emberek itt még valódi, évszázados, gondosan pincézett és fedett, gyakran tatarozott, sárgára mázolt földszintes házakban laknak, mindenkinek van pincéje, ahol káposztát gyalul és bort fejt, s az őslakosok fütyülnek mindenfajta romantikára. Csak a Tabánból, Vizivárosból kikopott lumpok keresik még itt is a romantikát, s az álírók, akik azt hiszik, hogy a világ alkalmazkodik érzelgős hangulataikhoz. Az óbudai ember terebélyesen él, s tudja helyét az életben. Ez a költő úgy menekült e vaskos valóságba, mint a világtól megriadt gyermek a szülői ház bizalmasságába. Éjjel, ha megtért a városból, a kártyások, a bormérések, a szerkesztőségek világából, betért az óbudai kávéházba, megivott néhány üveg sört, elnézte a biliárdozó zsokékat vagy a bajvívó dögönyözőket, aztán hazament a földszintes Templom utcai házba. Itt élt, oly egyedül, mint a szentek és a költők. Fia egyszer ezt mondta ez egyedüllétről.

Varga Imre Krúdy szobra Siófokon . Hazatérés

- A papa oly magányos volt a végén, mint Beethoven.
Ebben a magányban, mely sűrű volt, és szenvedély, vágy nem tudta már megzavarni, mindent tudott a világról, mint a nemes fenevadak a barlangban. Mindent tudott a magyarok szokásairól, Árpádtól napjainkig. Tudta, ki az új díva a városban, melyik költő hazudik műveiben és a kávéházban, ki az új gazdag ember, s miféle haszontalanságra és hiúságra költötte el vagyonát és világi hitelét a tegnap valamelyik ködlovagja. Mindent tudott, egy frakkja volt, két sötét ruhája, tizenöt inge, néhány Jókai-regénye. Az irodalomról is tudott mindent, de erről nem szeretett beszélni. Az ember, ha szemérmes és nemes anyagból való, nem szívesen beszél arról, ami igazán fontos számára.
A nagyközönség tudatában úgy élt, mint a hangulatok mélyhegedűse, különc író, kinek nincsen köze semmiféle divathoz. Életében nem volt soha különösebben népszerű. Csak az írók szektája becsülte, s az a néhány olvasó, aki annyira ért a betűhöz, mint az írók közül is kevesen. Ez a szekta áhítattal olvasott mindent sort, mely a magányos író műhelyéből napvilágra került. Lila tintával írt, sűrűn rótt, apró betűkkel. Kézírása szabályos volt, semmi sem árulta el a külzeten a műgondot és viaskodást, mellyel e sorok készültek. Halála után rövid időn át a mély csönd ködfüggönye fedte el nevét és művét. E csöndön át, kezdetben bátortalanul, később mind tisztább, erősebb szólammal hallatszott át művének zenéje. Mert ez az irály teljesen zenei, szólamok vonulnak át a lazán összefűzött történeteken. E szólamok makacs és öntudatos ismétlődéssel hangzanak fel művében. Megdöbbentően tudatos író volt. Tudta, hogy az irodalom mindenekfölött égi üzenet. A valóságot feldolgozzák és hűségesen kifejezik a statisztikusok is. S éppen ez az író, aki talán minden kortársnál többet, kegyetlenebbet és megbízhatóbbat tudott az emberi élet valóságáról, a téveszmékről, melyek gyilkos kórnál is hatékonyabban pusztítják az emberek életét, a szerelemről és fönségről, az ételekről és a pénzről, a magyar tájakról és a magyar lakóházak titkos szokásairól, a magyarok, svábok, ruszinok, szlovákok, rácok életformáiról, éppen ez az író tudta azt is, hogy a valóság csak akkor teljes, ha megkeressük a zenei tartalmat az élet tömpe és vaskos tüneményei mögött. Mondataiban úgy sugárzik ez a néma zene, mint a villanyosság a világűrben. Akárhol nyitjuk fel könyveit, minden oldalon, minden sorában érezzük ezt a titkos áramot. Most a szerelem villanyütése ad szikrát, most a magyar ősz esőzése kezd szólani, mint egy alvilági zenekar, most a tél kurjongat. Alakjai, ezek a nagyon is testies, a test minden szomorú, nyomorú és fönséges titkát egy öreg műtősnő bizalmasságával és közönyével feltáró és ismerő alakok, szívükben mélyen őriznek egy titkot, melyet az író sem tud szavakkal elmondani. Ilyenkor hangzik fel művében az a néma zene, mely írásainak legmélyebb értelme. Hősei néha zöldpaprikát esznek, fokhagymás májaskolbászt, s egy tenyeres-talpas külvárosi vendéglősnének teszik a szépet, de az élet minden útszéli változatában is zeng és sugárzik körülöttük Krúdy világának légköre, ez a szférikus légkör. A magyar életnek és a magyar tájnak külön világűrt adott, mintegy feloldotta a magyar glóbuszt a tehetetlenség és a nehézkedés törvényének vonzása alól.
Nyissuk fel valamelyik könyvét, s engedjük, hogy átjárja eszméletünket ez a szünet nélkül áradó, az eszmélet és emlékezés titkos műhelyéből elapadás nélkül sugárzó szólam. Hősei legtöbbször oly révedező, messzire tekintő arckifejezéssel lépnek elénk, mintha máshová figyelnének. Lagziról beszélnek, ételekről, ünnepekről, a hétköznapok feladatairól, de tekintetük olyan, mintha szívükben eljegyezték volna magukat egy emlékkel, melynek varázsától nem tudnak többé szabadulni. Krúdy minden regényhőse titkot őriz szívében. Nem ismerek írót, aki olyan csalhatatlan biztonsággal érzékelte volna a valóságot, mint ő, s ugyanakkor olyan öntudatosan megtagadta volna a valóság törvényeinek érvényét az élet mélyebb térfogata, az emlék, a vágy és a képzelet birodalma fölött. Hősei állandóan úton vannak két életcél, két város, néha csak két vendéglő vagy fogadó között. Ez a kóborlási hajlam életük és regényességük egyetlen, igaz tartalma. Két világ között vonulnak, s szívesen bámulják rokonhajlamú égi társaik, a vadludak vándorútját az őszi égen. Két emlék között vándorolnak, postakocsin, gyalog vagy az álmok ködfogatán. Borízű hangon kérnek az út menti fogadóban vörös bort és fejsajtot a csaplárosnétól, de zsebükben és szívükben elérhetetlen úticélok titkos menetrendjét őrizgetik. Dörmögve bandukolnak az élet és a halál két partja között, oly magányosan, oly messzire néző pillantással, ahogy csak a jellemes emberek tudnak egy emlék után nézni.

Krúdy szobra Óbudán

A valóságot kevesen rögzítették úgy, mint ő, de senki nem oldotta fel olyan tudatosan mélyebb, zenei értelemben, mint ez a költő, kinek látomásai a magyar sors, a magyar élet és létezés legnemesebb tájait és alakjait mutatták meg. Most megszólal, és csend lesz szava nyomán. Az élet zsivaja elhal. Valahol magyarul beszélnek, egy nő halkan mond valamit, egy utcát látunk, a tücskök zenéjét halljuk. Egy férfi felel, s megkezdődött a varázslat. Üljünk csendesen, figyeljünk.

-

Krúdy posztumusz, újonnan kiadott könyvét olvasom, Szindbád megtérését. Hasalva olvasom, csillogó szemmel, mint kamaszkoromban Jókait.
A halottak mostanában sokat és jól írnak. Divatos szerzőnk Kosztolányi. De Tolsztojt is kapkodják. Krúdynak még nincs itt az ideje. Inkább csak az ínyencek olvassák. Az olvasók nagy többsége még nem fedezte fel ezt a kincsesbányát, nem ismeri e nagy-nagy művészt, ezt a csodálatos bőségű, gazdagságú és nemességű magyar írót, akihez fogható a világirodalomban is kevés akad csak. Vannak nagyobb lélegzetű írók, hősiesebbek - bár egyre inkább hiszem, hogy az irodalmi hősiesség nem a mondanivaló heroizmusán, hanem a megmunkálás minőségén múlik -, vannak műveltebbek. De gazdagabb egy sincsen.
Olvasom Szindbád kalandjait, percenként fölnevetek és elérzékenyülök. Itt az ideje, hogy Krúdyt kiemelje egy avatott kéz abból az anekdotikus mondakörből, melyet személye köré vontak kortársai, az írók, nők, zsokék, pincérek, mondavilágának lézengő árnyalakjai. Már-már úgy emlegetik, mint egyfajta író-bohémet, kinek személye körül a mulatságos történetkék tucatjával villódzanak, s ezek a történetek talán mulatságosabbak és érdekesebbek, mint műve. A valóságban Krúdy legkomolyabb íróink egyike. Minden egyes sora ugyanabból az anyagból készült - nagy szó ez, mert rengeteget írt, talán száz kötetet is -, s ez az anyag a színtiszta, időtlen irodalom. Nem, bizonyosan nem "cselekményes" író: Krúdy műveiben a cselekmény az író lelkének áradása. Nincs egy fáradt sora, balkezes hasonlata. A holdról ír vagy egy kéményről, egy bolond nőről vagy a tárgyakról, melyek az emberélet útján kallódnak, a babonákról, az emberek rögeszméiről, a férfiak és nők öncsalásáról és hazugságairól: mindig az igazat mondja, oly kísérteties tudással, tárgyismerettel, mintha valamilyen képtelen lexikon címszavait magyarázná. Amit megérint, varázsosan tündökölni kezd. Az út szélén egy eldobott, kitaposott sarut lát: s mintha az emberi élet végső jelképét észlelné és magyarázná. Egy nő kacsát süt kedvesének: az élet egyszerűségéről és bonyolultságáról nem lehet többet mondani. Olyan írói anyaggal rendelkezett, mint a legnagyobbak. Értesültsége, a világ és az emberek dolgairól szerzett ismereteinek bősége elképesztő. Varázsló élt közöttünk, benézett a kéményeken át, dörmögve ténfergett a holdfényben, s mindent tudott rólunk, élőkről és holtakról, mindent. Élvezzétek és csodáljátok.
Arra gondolok, olvasás közben, milyen boldog lehet egy nemzet, melynek ilyen nagy írója van! Kisebb nemzetek jogos elégültséggel bizonyíthatnák az élethez való jogukat ilyen rangú és jelentőségű író jogcímén. A magyar irodalom egymagában jogcím a világ népei között a magyarság létezéséhez. Krúdy műve úgy emelkedik az időben, mint egy időtlen, titokzatos anyagból faragott szobor. Egy napon megértik, hogy a legnagyobb volt, a legnagyobb írók és a legjobb magyarok egyike.
Drága Szindbád!... Mesélj! Még! Hogyan is mondod: legokosabb olyan nőt elvenni, kinek első férjét felkötötték? De hiszen ezt magam is pontosan így gondoltam; csak nem tudtam ilyen jól megmondani.

(Ihlet és nemzedék. Bp., 1992. 77-83. old.)

Sírja a kerepesi temetőben Borsos Miklós alkotása

HOL NYUGSZANAK AZ 1849-ES BUDAI VÁROSTROM HŐSI HALOTTAI?

Százhuszonöt éve annak, hogy 1877-ben emlékoszlopot emeltek a Budavár ostrománál elesett magyar honvédeknek. Az emlékoszlop ma a Budapest Kongresszusi Központ Gesztenyéskertjében található, a valamikori Németvölgyi úti temető helyén.Séta a budai Gesztenyéskertben, az egykori Németvölgyi úti temető helyénSzázhuszonöt éve annak, hogy 1877-ben emlékoszlopot emeltek a Budavár ostrománál elesett magyar honvédeknek. Az emlékoszlop ma a Budapest Kongresszusi Központ Gesztenyéskertjében található, a valamikori Németvölgyi úti temető helyén. Ez a síremlék őrzi egyedül a múltat azon a területen, ahová megpihenni tértek a halandók, és az őszi szél ma is elsárgult leveleket sodor. Az emlékeink mindig régiek, a reményeink pedig újak. Régi és új keveredik egy mostani sétában.

Két nagy temetője volt Budának a XIX. században: a vízivárosi és a tabáni. Mindkettő még a XVIII. században létesült. A Vízivárosi temetőkertet (a Kútvölgyi lejtő – Virányos út – Szilágyi Erzsébet fasor között) 1785-ben szentelték fel, miután az 1695-ben megnyitott, korábbi vízivárosi, úgynevezett pestistemetőt (a Margit körút – Kapás utca – Varsányi Irén utca – Erőd utca közében) megszüntették. 1797-ben a polgári sírmező mellé telepítették át a Déli vasút helyén felállított katonai temetőkertet is. A Vízivárosi sírkertbe 1885-ig temetkeztek, de csak az 1960-as években ürítették ki végleg. Itt nyugodott – mások mellett – például Vásárhelyi Pál, a kiváló kultúrmérnök, Verseghy Ferenc, a költő és nyelvtudós. Ide temették jeltelen sírba a Vérmezőn kivégzett magyar jakobinusokat, akiknek sírhelye 1914-ig ismeretlen maradt, és itt pihentek Vörösmarty Mihály leányai. Az Alkotás, Csörsz és Avar utca, illetve a Hegyalja út által határolt Tabáni temetőkert 1796 és 1885 között volt használatban. Ezen a helyen hantolták el Virág Benedeket, a költőt (volt idő, amikor még sírköve sem volt, 1833-ban Vörösmarty írt elégikus, keserű sorokat kidőlt keresztjéről), Lenhossék Mihály Ignác orvosprofesszort, Psota Mór 1848-as tüzér ezredest és a Budavár ostrománál elesett honvédeket. A Vízivárosi és a Tabáni temető nevezetesebb halottainak földi maradványait és a szebb sírköveket aztán 1939–40-ben a Németvölgyi úti temető (Hegyalja út 37.) díszparcellájába vitték át. A Németvölgyi úti sírkert 1885. november 15-én nyitotta meg kapuit, de csak 1912-ig volt rendszeres használatban. 1944-ben ez a helyszín is hadszíntérré változott, és a sírok egy része megsérült. A főváros ostroma alatt és után pedig újra temettek ide halottakat. Egy ideig a Németvölgyi úti temető volt a legnagyobb budai sírkert, de 1894-től a farkasréti dűlőben létesült köztemető vette át az elsőbbséget. Budapest Főváros Tanácsa 1963. január 23-i ülésén úgy határozott, hogy a Vízivárosi és a Tabáni–krisztinavárosi temetőből – azok megszűnése után – a Németvölgyi temető erre a célra létesített emlékkertjében, bekerítve, csak az 1848–49-es szabadságharcosok sírja maradjon meg, a többi neves halottat a Mező Imre (korábban Fiumei, s ma ismét az; ismertebb nevén Kerepesi) úti temetőbe, a létesítendő Nemzeti Panteonba szállítsák, külön-külön sírokban helyezzék el őket, síremlékeiket pedig állítsák fel. Sajnos azonban nem az történt, amit a tanács elhatározott. Az 1848–49-es hősök ugyanis nem maradtak bekerítve a helyükön, és nem gondozták a sírjukat, hanem feliben-harmadában, szakszerűtlenül, szükségmegoldásokkal kikotortatták őket onnan, és földi maradványaikat áttelepítették a Kerepesi temetőbe. Korábban, 1948. augusztus 24-én a Kerepesiből a Németvölgyi temetőkertbe vitték például az aradi vértanúk közül Schweidel József tábornok özvegyét (az ő könyörgésére – bitófa helyett – kegyelemből, negyedmagával lőtték agyon a férjét) és Béla fiát a család többi tagjával együtt, aztán dr. Balogh Sándor orvos századost és feleségét, nem beszélve Burdina Alajos honvéd őrnagyról, Ghyczy István hadnagyról és Jezartsek Lukáts lovas nemzetőrről – akik Budavár viszszavételekor haltak hősi halált – azzal, hogy itt örök nyugalmuk lesz, és halálukban Budán a helyük. (Nemeskürty István írja Kik érted haltak, szent Világszabadság! című könyvében Schweidel tábornokról: „Fia, Schweidel Albert is – nem sikerült megállapítanunk, hogy a szóban forgó fiúról van-e szó, egy másikról, avagy valahol névelírás történt – ugyanebben az ezredben harcolt (a 4. huszárezredben), s amikor Haynau altábornagy fölajánlotta neki: cserébe atyja haláláért, fölveheti a Haynau nevet, nehogy a megbélyegzett Schweidel névvel kényszerüljön élni – Schweidel Albert honvéd százados eltűnt egy uradalmi intézőség erdejében, ahol élete végéig saját becsületes és megharcolt nevén élt afféle gazdálkodóként.”) A rohammunka előkészület nélküli keresztülerőszakolása meglepetésszerűen ment végbe, nagyobbrészt csontzúzással, amelynek végén a földi maradványok kis ládákba kerültek. De például özv. Maderspach Károlyné Buchwald Franciskának – akit Haynau nyilvánosan megvesszőztetett, mert Bem és Kmety tábornokokat vendégül látta – ez sem jutott. Csontjai végül egy 53x30x28 centiméteres kőedénybe kerültek, de csak úgy fértek bele – testmagassága 173 centi volt –, hogy az állkapcsát le kellett törni.

Lenni vagy nem lenni? – kérdezhette volna Miklós Imre 1963-ban, Czillich Ede koponyájával a kezében Fotó: MN - Archív Miklós Imre nyugalmazott MÁV-főfelügyelő – idős korában sírtörténész – hazafiúi érzülettel mentette, ami menthető volt az áttelepítéskor, és dokumentációt készített a leletekről, amelyek nagy része aztán – érdeklődés híján, halála után (1976-ban hunyt el, 89 éves korában) – az utcára került, a szemétbe. Miklós egy nappal a kiürítés megkezdése előtt lefényképezte – többek között – Psota Mór és Czillich Ede (Eduárd) síremlékét is a Németvölgyi temetőben. A kép alá a következő megjegyzést írta: „Ezt a romantikusan szép emlékkertet szüntették meg…” Hogy kit tisztelhetünk Psota Mórban (Móriczban)? Budavár 1849. május 21-i visszafoglalásakor a tüzérek ezredese volt. A világosi katasztrófa után őt is halálra ítélte Haynau. Az ítéletet aztán tizenkét évi, nehéz vasban letöltendő rabságra változtatták át. Psota 1863-ban szabadult Olmützből. Akkor nyílt meg Budán a Déli vasút, amelynek igazgatósága Bécsben székelt. Psota kérvényt adott be, hogy díjnokként alkalmazzák, de Bécsben megállapították, hogy 1848–49-ben a magyar honvédség ezredese volt, ezért a kérését elutasították. Az elkeseredett ezredes felkereste bajtársai sírját, majd amikor valamennyitől elbúcsúzott, 1863. január 3-án a Tabáni temetőben főbe lőtte magát. Innen vitték át 1886-ban a Rákoskeresztúri honvédtemetőbe, ahonnan 1937-ben a Németvölgyi temető emlékkertjébe került. Az utolsó út a Mező Imre úti temető honvédpanteonjába vezetett a Temetkezési Vállalat 1742-es számú szállítólevelével. Czillich Edéről tudni kell, hogy az 1848–49-es szabadságharc legbátrabb, az I. Dunai Hadsereg 1. hadosztályának parancsnoka volt. Budán született 1813-ban. A magyar honvédségbe – mint derék magyar érzelmű tisztjeink legtöbbje – századosként lépett át, s azonnal őrnaggyá nevezték ki. Már ezredesként vett részt a tápióbicskei, az isaszegi, a nagysallói, a váci, a komáromi ütközetekben. Budapest bevétele után hadosztályparancsnokká nevezték ki. A szabadságharc bukása után halálra ítélték Máriássy János és Dobay József ezredes társaival együtt. Később mindhármukat az olmützi várba vitték. Czillich Ede halálbüntetését – kegyelemből – tizennyolc évi, nehéz vasban letöltendő rabságra változtatták át. 1872-ben halt meg. A Vízivárosi katonai sírmezőből 1937-ben került át a Németvölgyi temetőbe, ahol „örök sírt” kapott az emlékkertben. Itt exhumálta és azonosította – a mellékelt kép tanúsága szerint – Miklós Imre. A 7872. számú szállítólevéllel került át a Kerepesi temető honvédpanteonjába, a Kossuth-mauzóleum mellé. Stréter Lajos síremléke is megmaradt egy fényképen. Az oszlopon ez olvasható: „Szandai Stréter Lajos. 1848, honvédezredes, országgyűlési képviselő, született 1813, meghalt 1875. márcz. 3.” Koponyáját két oldalról is lefényképezte Miklós Imre, ahogy sokaknál tette. Világos után külföldre menekült, távollétében ítélték halálra. Olaszországban egy magyar légió parancsnoka lett Garibaldi mellett. 1867-ben tért haza szülőföldjére. Szilárd jellemű ember volt, derék hazafi. A képviselőházban a Függetlenségi Párt soraiban küzdött haláláig. A Németvölgyi úti temető emlékkertjéből került a Kossuth-mauzóleum mellé. A névsor hosszú. A nevesebb síremlékek száma meghaladta a kétszázat. Az 1848–49-es magyar honvédek és tisztek mellett itt aludta volna örök álmát Alois Allnoch von Edelstadt cs. és kir. ezredes is, valamint az 1849. évi császári védősereg több tagja. Rajtuk kívül például Döbrentei Gábor író, fordító és szerkesztő (1851-ben hunyt el) vagy Lechner József mérnök (1846), országos építési főigazgató. Róla tudni kell, hogy a pesti Duna-szakasz szabályozásának kérdésével is foglalkozott (1842). A Németvölgyi temetőkertbe került Szkalniczky Antal (1904) építész, aki sógorával, Koch Henrikkel társulva a fejlődő Budapest számos középületét és bérházát tervezte (például a Főpostát a Petőfi Sándor utcában). De beszélhetünk Reitter Ferenc mérnökről is (1874). Legjelentősebb munkája a budapesti rakpartok terve és megépítése volt. Munkássága hozzájárult Budapest nagyvárosi jellegének kialakításához. Czigány János (1909) jogászt a magyar gyorsírás mecénásaként ismerték, Abt Antal (1902) fizikus a földmágnesességet kutatta, Lassu István (1852) statisztikai és földrajzi író számos dolgozatában kora legfontosabb államainak leírását adta. Ki beszél ma róluk? Hol bukkan elő a nevük? Ki idézi fel munkásságukat? Reitter Ferencről legalább utcát neveztek el 1911-ben Angyalföldön, de a többiek a feledés homályába merültek. Azzal kezdtük, hogy 125 éve emlékoszlopot emeltek a Budavár ostromában elesett magyar hősök emlékére, amely most a Gesztenyéskertben található. Az emlékoszlopon új, aranyozott betűk hirdetik, hogy poraik a szóban forgó helyen találhatók. Valóban. De csak a poraik. Csontjaik vándorútra keltek, ahogy az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett hőseinek csontjai is.

Kő András, mno.hu

LÁTOGATÓBAN POLDI BÁCSINÁL

Azt hiszem Poldi bácsit nem kell bemutatnom a Tabán anno olvasóinak. Elég röviden annyi, hogy a régi Tabán , az eltűnt városrész, a háromszáz éves kártyavár legismertebb és legnépszerűbb korcsmárosa volt, részint vendéglője olcsó árai , nagy adag és jóízű ételei által, és a mindig éhes és szomjas művészek pártolójaként. Krúdy egyenesen azt firkantotta alig olvasható zsinórírásával Poldi bácsi vendégkönyvébe, hogy a Fehérsas és Görög utca sarkán töltötte élete szép napjait és éjszakáit . Mert néha ott is aludt a vendégszobában egy-egy hajnalig tartó poharazgatás után. Mikor már halálos betegen feküdt a kórházban, utolsó kívánsága egy pókhálós palack bor volt a „Mélypince” legmélyéről. Az öreg személyesen vitte el, és az író a kórházi ágy szélén koccintva vett búcsút az élettől és barátjától.

De meleg szavakkal emlékezett Poldi bácsiról Tersánszky Józsi Jenő és Márai Sándor is , meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban látható vendégkönyv tanúsága szerint számos, író, festő szobrász. A vendégkönyvet élete főművének tartotta az öreg, az első oldalán gyermekeire hagyva , mint egyéb vagyon híján legfőbb értékét. Ez a könyvecske bizonyítja, miszerint ő és felesége Lina néni egykor „mindenki által szeretve és tisztelve voltak. A nyilas időkben élete kockáztatásával felkereste Márait, hogy rábízza a könyv megőrzését az utókor számára . Nem akarom elismételni a történetet, aki bele akar mélyedni ,ITT megteheti.

.........Borostyánnal fojtogatott fák a temetői úton

A vendégkönyv a világháború után kikerült Amerikába , de az utódok végül is (nagyon bölcsen) úgy döntöttek, magyar földön van a helye és legnagyobb megbecsülést is itt kapná meg, ezért hazaküldték. Poldi bácsi dédunokája 1977-ben hagyományozta a múzeumnak. 

A „ Mélypincéről” fennmaradt írásokból , a gyermekeinek a vendégkönyvbe írt bevezetőből és a vendégek bejegyzéséből egy olyan szorgalmas, becsületes kisember alakja rajzolódik ki előttünk, aki első pillanatra elnyeri rokonszenvünket és bizalmunkat. Dédunokája említette egyszer , hogy a derék korcsmáros valahol a Kozma utcai zsidótemetőben nyugszik, gyerekkora óta maga se volt ott , de a név alapján talán a gondnokság tud információt adni . Izgatottan készültem a sír felkutatására. Mint afféle zsidó vallásban járatlan ember egy szombaton fel is kerekedtem, napfényes idő volt november elején szokatlanul meleg . A temető két kovácsoltvas kapuja zárva volt. Nem értve a dolgot addig kerülgettem a kerítést míg a villamossíneken túl egy kis oldalbejáratot találtam, az is zárva, de belül egy középkorú ember sütkérezett a napfényben egy kis házikó előtt matatva. Kérdésemre csak annyit vetett oda félvállról :-Szombaton? Drága uram, szombaton sohasem vagyunk nyitva-és sütkérezett is tovább.

........Poldi Pácsi és felesége itt alussza örök álmát. 

Persze – gondolhattam volna-esett le a tantusz. A legközelebbi alkalom két hét múlva jött el. Péntek délelőtt. Cseperegni kezdett az eső, mikor elindultam , de nem akartam tovább halasztani a találkozást. A főbejáratnál a temetőőr mosolyogva fogadott, megjegyezve, hogy a parcella, melyben kocsmárosunk nyugszik, a temető leghátsó részében van, innen legalább félóra séta, plusz még a feliratok kisilabizálása, mert az se a legkönnyebb. Végig a temetői úton gyötört a dolog , hogyan fogom a sírt fellelni,

Az első, időben nem is oly távoli parcellák meg a mártírok ápolt sírjai után egyre elvadultabb lett a környezet, a csupasz, korona nélküli fák csonkjait és a sírköveket a földön vastagon benőtte, megfojtotta a mindenfelé kúszó borostyán, az eligazító táblák is egyre rozsdásabbak és olvashatatlanabbak lettek. Ráadásul az eső is nekiveselkedett, szemerkélésből nagy cseppekbe váltott át, a felerősödő szél hátulról szinte fellökött. A zuhogó esőben a sírok között kísértő szellemnek látszottam , ha valaki figyelt volna, de egy lélek se járt a környéken. Ledörzsölve egy sorjelző követ a szám alapján végre nyomra leltem, és a bozóton, kidőlt ágakon át a sírok közt bukdácsolva egy síremlék felirata láttán felerősödött szívdobogásom:

Édesanyánk, Édesapánk 

Krausz Lipótné sz .Fleischmann Lea 

1872-1945 

Krausz Lipót 

1870-1956 

Bizonyára Mariska lányuk, aki nagy lélekjelenléttel és bátorsággal mentette őket a nyilas terror alatt, állíttatta a sírkövet anyja halálakor 1945-ben, és férje is ide kívánt temetkezmi 11 év múlva.
Hát így esett meg szerencsés talákozásom a "Mélypince" korcsmárosával, -szerencsés-, mert a sírt viszonylag könnyen megtaláltam az esőben és a feliratai is meglepően jól elovashatóak. Újabb kavicsot helyeztem a többi mellé a sír mellvédjére és kezemmel végigsimítottam a hideg gránitot. Mától elmondhatom, személyes ismerőse vagyok Poldi bácsinak és Lina néninek. 

Nyugodjatok békében...

..........................A sírfelirat közelről ..