Nehéz az embernek, ha nő. Az egész élettani berendezés eleve tele van macerákkal, a melle is vagy túl kicsi vagy túl nagy, ott vannak azok a havi nyavalyák, az a felháborító igazságtalanság, hogy a pasik végszükségben csak nekifordulnak egy fának, mi meg – hát, aki guggolt már gyanútlanul csalánba a sötétben, tudja miről beszélek. (Azt most már csak elvétve, ironikusan hallani, hogy mi lennénk a gyengébb nem: sajnálatos, de mi vagyunk a szívósabbak, az életképesebbek, ezért kell büntetésből tovább élnünk, ez ugyanis nem hosszabb, rózsabimbós ifjúságot, hanem hosszabb, gyakorta megalázó és magányos öregséget jelent, ezért akinek egy csepp esze van, nem irigyli túlzottan.)
Itten, Európa közepén nőnek lenni, hát ezt még külön érdekességek színezik. A letegezések és letetszikezések pokoli bugyrain túl a társadalmi elvárások bizonytalanságai. A szerepjátékok, amelyekben szinte mindenki tehetségtelen amatőrnek bizonyul. Az ember nincs bezárva lefátyolozottan a legbelső szoba rejtekébe, nincs abban a förtelmes visszaélésekre alapot adó hatalmi helyzetben sem, amiben az amcsi csajok, hogy a legudvariasabb férfimosolyt is joga legyen ,,szexuális zaklatásnak" minősíteni – a kettő között azonban nem egyensúly van, hanem imbolygás, szamárfülek a szélben, helyzetekről és személyektől függő, biztos minta nélküli viselkedésformák, ahol mit se könnyebb, mint hibázni.
..................................................................Saly Noémi
Itt van például az ivás. Hol, mit, kivel. (Hamvas szerint ,,bármit, bármikor, bárhogyan" – de ezt csak ő engedhette meg magának, s a ,,kivel" kérdése továbbra is megoldatlan.)
Hadd jegyezzem meg elöljáróban: utálok berúgni, hányok olyankor, kamaszkorom óta nem is igen esett meg. Rettegek a részegektől. Nem mindtől persze: őrangyali türelemmel vártam például dülöngélésig ittas barátomra, míg hosszan a hóba vizelt az Erzsébet-híd tövében, hogy aztán emelt fővel, egymást támogatva vonuljunk a puha éjszakában a tabáni lankák elé (nem mondom, hogy nem voltam én is nemhogy borközi, de pálinkáktól meghatározott kedélyállapotban). Ugyanez a türelem jellemzett akkor is, amikor Vaddal hosszúlépéseztünk szegedi kocsmákban, négyzetes haladvány szerint rendelve a következő köröket, mert a Vad matematikus volt, s szerette megadni a dolgok egzakt módját. És elég részeg volt a krampusz is, amikor mellém ült Krúdyról beszélgetni – de nem is tudom, Krúdyról lehet-e egyáltalán józanul beszélni a mai világban. Tehát utálok berúgni és rettegek a részegektől, de van kocsma és kocsma, részeg és részeg, a különbséget pedig nem azzal kell meghatároznom, hogy nekem épp milyen a kedvem, illetve hogy részt veszek-e a rítusban vagy sem.
Rítus, ezt fontos leszögeznünk. Amióta egy fia táltos sem vállalja már, hogy az egész közösség helyett és nevében megfelelő időközönként megegyen egy adag mérges gombát vagy megigyon valami borzalmas löttyöt, habzó szájjal kitombolja mindenki dühét, tolmácsolja az égieknek mindenki kérését, és elhajítsa a francba az össze létező ártó démonokat; amióta nincs rend az ünnepek között, mert nemcsak a csokinyuszit kutyulták össze a Megváltó vére hullásával, nemcsak Munkás Szent József ácsmester napjára nyomtak a munkások kezébe a méltósággal emelhető borospohár helyett transzparenseket (majd semmit), de hosszú évtizedekre Szent István jobbját is egy baljós ,,alkot-mánnyal" láncolták össze, továbbá, még újabban, minden tapló újgazdag tűzijátékkal és ökörsütéssel hozza ország-világ tudomására, ha sikerült szellentenie egyet – szóval, amióta ez az összevisszaság van (elég régóta, persze), azóta az ivás rosszul kezelt egyéni problémává korcsosult. Rítusnak kellene lennie, csak így lenne létjogosultsága, méltósága, helye a világban. Az ivás, az igazi ivás célja énszerintem nem az, hogy az ember emberalatti állapotba kerüljön, hanem hogy emberfölöttibe: a jól eltalált mámor derűs lebegése, de még akár a jóízű, duhaj óbégatás is nagyon rendben lehet, és még azt is készséggel elhiszem, hogy akad, akinek erre valami nyomós okból nap-mint-nap szüksége van, de ha az emberalatti meg az emberfölötti között nincs ott az ember, abból csak baj lehet, van is.
Kérdés mármost, mit keres ebben a nő.
A régi kocsmák, az igaziak, a falusiak – hát nem egyszer fordult elő velem kis falvakban, hogy beléptem megkérdezni a buszmenetrendet, az utat vagy, hogy hol is lakik a Jani bácsi: bizony mondom, az volt az érzésem, mintha orthodox kolostor templomában tévedtem volna az ikonosztáz mögé. Ültek, álltak a bennszülöttek, férfiak, kivétel nélkül férfiak, kezükben pohár, tekintetükben valami réveteg biztonsága a létnek, a hovatartozásnak, a világ rendjének, melynek részét képezte az az évszázadok óta nem takarított deszkabudi is: távoli, de határozott illata finoman felülírta a söntés semmire sem hasonlító szagkeverékét, a savanykás borok és sunyi féldecik gőzeit, a földes gumicsizmák nehéz kipárolgását és a korszerű mosogatószerek negédes bűzét – mondom, ültek, álltak a bennszülöttek, és úgy néztek rám, mint egy marék véres kukacra, aztán vagy hajlandók voltak megszólalni magyarul, vagy nem, s vagy feleltek a kérdésemre, vagy nem.
Az igazi kocsmában tehát – s ennek beismerésére sok évtized tapasztalata kényszerít – asszonynépnek helye nincs. Az asszonynép találkozzék a kútnál, a vegyesboltban, a pityókaföldön, a tengerihántásnál vagy ahol akar: a kocsma a férfiak birodalma.
Az igazi kocsmában üzletek köttetnek, diplomáciai ügyek bonyolódnak, históriák terjednek tova és tovább, nóták zümmögődnek, s mindebbe nem kavar bele semmiféle lepcses szájú némber, akinek fogalma sincs az élet nehézségéről és bonyolultságáról, illetve meg lehet beszélni a sorstársakkal mindazokat a nehéz és bonyolult problémákat, melyeket a nevezett lepcses szájú némberek jelen- vagy távolléte okoz a férfiember életében, amikor nagy óvatlanul kiteszi a lábát a kocsmából. Könnyű belátni: innen jobb, ha távol maradunk, ez még mindig olyan, mint az indiánok szent kunyhója.
Igazi kocsma azonban ma már szinte nem létezik, helyette jött létre az italbolt fertelmes intézménye, részben helyette a presszó, s mostanában még sokféle csúf öszvér-intézmény, amelyekben csak az a közös, hogy az ivás méltóságáról sem működtetőinek, sem használóiknak nincs fogalma. (igaz, hogy megintcsak: az ivás méltóságához az ember méltósága szükségeltetnék alapfeltételnek, s ebből se sokat hagytak, se falun, se városon.)
Hiszen micsoda méltóság kellhetett ahhoz, hogy az ember éjszakának évadján felzörgesse az öreg Krausz Poldit, a budai Tabán legnagyobb tekintélyű kocsmárosát! Hogyan kellett tudni vállalni az ivás halaszthatatlan szükségét és legyűrhetetlen kényszerét! És Poldi bácsi ugyancsak méltóságteljesen fölkelt két komor vendége kedvéért, hosszú alsógatyájának bokamadzagját méltóságteljesen húzva maga mögött a földön, és leballagott nyolcvan nyaktörő lépcsőfokon a hegy hűs méhébe, látom, amint valami beavatás szerpapjaként cammog fölfelé a mocskos, penészes palackokkal, szuszogva, dörmögve leteszi a kis, zömök borospoharakat az asztalra, csönd van, finoman koppan a pohár, csurran a bor,
Ady Endre és Krúdy Gyula – gondolom – nem koccint, csak összebólint, aztán majd valahogy kireggeledik, élet lesz, a Duna hűvös párái, vontatóhajók kőszénfüstje, vadgesztenyék óvó tenyere az iskolába igyekvő gyerekek kobakja fölött, kofák pakolódnak a Döbrentei téri piac ponyvái közt, a Rudas fürdő drabális masszőrje lepedőt cserél a nedves fapadon.
Csak hát nekem, nőnek, erről az egészről sejtelmemnek se volna szabad lennie. Hacsak nem én vagyok a rozoga virágárusnő, aki bekukkantok a fényre, tétova éjjeli lepke, hogy azonnal vissza is rebbenjek a fal sötét tövéhez. Ha nem én vagyok az az elkóborolt, borzas kis utcalány, aki éppen most veszett össze a szomszédos rác halászmester anyósával, és sértetten, kibőgött pofával húzódnék valami erős férfi mellé, az se baj, ha nem fizet semmit, csak hát ezt a két komor úrfélét ismerjük, egy szemvillanással kiparancsolják az ember lányát az ivóból úgyis. Vagy ha nem én vagyok a tabáni bábaasszony, hosszú, barna barhentszoknyában, fölfelé iparkodva a műszeres táskával, futtomban lesve csak be az ablakon, de azért belesve, jó, ha az ember időben értesül az eseményekről, ugyan kinek a kedvéért gyújtott itt megint világot ez a vén bolond.
A Tabánt 1933-ban eldózerolták a föld színéről, Krúdy halálát mindenesetre meg kellett várni hozzá, nagy szégyen, hogy nem tudni, Poldi bácsival mi lett, kocsmák, leanderes, ecetfás kocsmák rogytak térdre a csákányok előtt, egyetlen eperfa áll a szánkózódomb közepén, szerintem az se kocsmaudvarból maradt.
Kocsmáért ma mellékutcákba kell befordulni, messziről megcsapja az embert a savanyú lőre és a sokadnapos dohányfüst szag-keveréke, nehéz a szag, mint a szív, ha ez a szag eltalálja, mindig a megfelelő pillanatban, persze, amikor az lenne a legjobb, ha be lehetne állni a söntéspult előtt tétovázó férfiak közé, ha nem lenne teljes képtelenség ebben a kalapban kérni egy kisfröccsöt, amit ráadásul nem is szeretek, bár mostanában minden héten meg kell innom legalább kettőt, ráadásul délelőtt,
de az rítus, ez meg csak megfutamodás lenne, odafutamodnék a rokkantnyugdíjas Dezső bácsi, a munkanélküli Szmandra Pityu meg a hajléktalan Sanyika mellé, hát hogy venné ez ki magát, egyszeriben megbomlana bennük az a kevés biztos tudás is a világról, nekem az a dolgom, hogy meghallgassam Dezső bácsi lábfájását, amikor kihozza Cézárt a kisparkba, Szmandra Pityu egy lélegzetre elsóhajtott ,,szianonókahogyvagyjólvagy!?" kérdésére, amikor kitolja a kukát, azt feleljem: ,,Sziapityuköszmegvagyok", Sanyikának pedig kéretlenül kiutaljak két szál cigarettát, amiből egyet a füle mellé fog tűzni, miközben megjegyzi, hogy még mindig utálja a mentolosat.
Nem állhatok be hát a pult elé, legalábbis itt nem, de ha az ember a saját utcájában nem fordulhat be a kocsmába, akkor sehol. Ráadásul ez a mi kocsmánk nem is igazi kocsma, inkább olyan presszó-féle, nyári estéken a nagy platán alatt sok egyetemista meg mindenféle anarchista kamasz kupacolódik, félig egymás ölében, irattartókkal, mobiltelefonokkal, kutyákkal jönnek ide, fene tudja, miféle zugaiból a városnak, nézik egymást meg a Gellérthegyet, néha ki lehet lesni, hogy a Vörös villa valamelyik szobájában villanyt nyújtanak, Katika sürgölődve bezárja a trafikot. (Ilyenkor persze én is beülök, sört iszom Zekével, nincs rajtam kalap.) Az a jó, amikor beköszönt az ősz, az ifjú anarchisták otthon maradnak, délelőtt csak három asztalnál ülnek a bácsik, vagy négynél, déli szél van, olyankor érezni az őszi Duna illatát, Kapitány szomszéd jön az Ördögárok torkolatától a pecabottal meg a kukacos dobozzal, a sörnek pedig pont
olyan színe van, mint a nagy platán hullongó leveleinek.
Nekem kocsmában, főleg ebben a kalapban, csak férfiak oldalán illik megjelennem, ilyenkor ihatok, amit akarok, nincs már az a régi rend se, hogy csak pikoló sört lehetett, vagy ,,valami édeset a hölgyeknek?" – ihatok pálinkát (szoktam, körtét, szilvát), ihatnék vodkát, nem szeretem, ihatnék bort, egy csomó minden eszembe se jut, most se, meg amikor választanom kéne: sokszor elbámulok azokon a nyár derekán is gyászba borult csitriken, megannyi szicíliai özvegy, akik ennek dacára mindenféle színes löttyök nevét is meg tudják jegyezni, isszák hosszú pohárból, szívószállal (ezért se rendes kocsma ez, meg egyik se, ahol ilyenek egyáltalán kaphatók), néznek a fiúk szemébe a pohár fölött, nagy büdös hazugságokat gondolnak közben, én meg csak ülök zsémbesen, engem nem vernek át ezzel a szédítő szabadsággal, pohár sör, egyre gyakrabban kérek csak egy pohár sört, aztán esetleg még egyet, a mellettem ülő férfiak majdnem mindig kapacitálnak, hogy kérjek nyugodtan korsót, de nem kérek, azért se kérek.
Megiszom a pohár sört vagy azt a körtét, hideg téli estéken a fél unicumot (ezt az egyet csak a krampusznak sikerült kifigyelnie, hogy ilyenkor célszerű megsimogatni a térdemet az asztal alatt, egy pillanatra ugyanis kihagy az agyam, de ha kapok még egy pohár sört/körtét/unicumot, azonnal visszakapcsol, egyre élesebbé válik a látásom és egyre reménytelenebbé a pasik helyzete), megiszom tehát, nő a kocsmában, nők a kocsmában, férfiak oldalán, csak azt tudnám, otthon ki van ebben a városban, hervadnak odafönn a virágaim, míg én itt iszom, haza kéne menni megöntözni őket, a fikuszt, a zöldikét, a billbergiát, az abutylont, a bíborpletykát, az amarilliszt, a muskátlit, a büdöskét az erkélyen, a begóniákat, azt a lóherére emlékeztető,
lila viccet, amit Bíró Annától kaptam, meg a nagy pálmát, a fenyőmet – meg kéne őket öntözni, éles tekintet helyett Hrabal bölcs, érzelemmentes szeretetével, azzal a kíméletlen gyöngédséggel nézni a világra (ő is mindig kocsmában ült, sört ivott, ez is bizonyítja, hogy nem vagyok teljesen elveszve ezzel a sör-dologgal, tót őseim is nyilván sört ittak, a magyarok bort, Spitz Jakab meg szilvóriumot, ezért is szabad nekem mindent innom), de már nem tudok érzelemmentes maradni, most pedig, ha kérhetném, kísérjen haza valaki, mint a régi szép időkben, amikor még ez is kötelező volt, és álljunk egy picit a kapualjban.
