Ismeretlen? Talán egyetlen XX. századi íróról sem írtak annyian és annyit, oly mesélő kedvvel, sziporkázva és szellemesen, történetek százaiban visszaidézve alakját. Kész életrajz kerekedne belőlük: asszonyságok, mulatozások és párbajok hőse, a század nyugtalan Balassi Bálintja.
Amikor egy esztendővel ezelőtt beléptem, mint kutató Krúdy világába, úgy gondoltam, könnyű dolgom lesz. Csak türelem s aprólékos munka – s összegyűlik a kötetre való emlékezés. Ha a Hortobágyot csak délibábjáról akarjuk megismerni, igen. A legendák Krúdyját megadta könnyűszerrel a kialakult hagyomány, a kortársak anekdotái gyermekkortól haláláig nyomon követték az írót. Ráadásul Krúdy Gyula is szántszándékkal »regényesítette« önmagát, életrajzi vonatkozású elbeszéléseiben keveredik az álom és való, regényeiben viszont – az irodalom álarca alól sokszor meglepően őszinte adalékokra, hiteles mozzanatokra bukkan a figyelmes és járatos olvasó.
Ám hosszú az út a legendák Krúdyjától az igazi Krúdy Gyulához. Levéltárak porosodó anyagát kellett átkutatni, a szülővárosban, Nyíregyházán és Budapesten. Hírlapok és folyóiratok ezreit kellett átböngészni, a századforduló korától az író haláláig, 1933-ig. Meg kellett találni a most októberben 85. születésnapját megünnepelendő Krúdy Gyula barátait, kortársait, írókat és újságírókat, a bohém „Krúdy-had” jellegzetes alakjait: pincéreket, kocsmárosokat, ivócimborákat, színésznőket, fiákereseket, de még a kiadóját, szerkesztőjét, könyveinek illusztrátorát, sőt orvosát is. Csaknem száz emberrel készült magnetofon-felvétel, kései beszélgetések Krúdy Gyuláról.
E dokumentumok adattára a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kiadásában meg jelenő Krúdy világa c. kötet. Krúdy világa – egy ember világa a legfőbb jó tulajdonságoktól a legnagyobb gyarlóságokig. Ahogyan ő maga megfogalmazta: „... talán mindenütt voltam. Bálban és temetésen. Erdőben és vízparton. Bűnben és erényben. Sokat utaztam...Most elfáradtam...”
Az »elfáradt« Krúdy életéből pergessünk most vissza néhány filmkockát: nekifutások és megtorpanások, szép hitek és csúfos bukások – az Ady-nemzedék talán legtalányosabb életű írójának arcéle tűnik fel előttünk néhány villanásra.
*
„Hírlapírónak szöktem el a szülei háztól” – írta egyik önvallomásában. Debrecen és Nagyvárad redakcióiban dolgozik. A nyugtalan, nagy tehetségű és nagy étvágyú 18 éves fiatalembernek szűk a vidéki újságíró szürke mundérja – életmódjával lázad ellene. Nemrégiben került elő a debreceni Kollégiumi Nagykönyvtár kézirattárából egy régi újságíró-kollégához, Zoltai Lajoshoz írott levele, melyben Nagyváradról, a „pakfon”-városból visszasírja „Debrő”-t, a szolíd és csendes Debrecent:
„Kedves Luikám, ma reggel veszedelmesen berúgva mentem haza, úgy 10 óra felé és így csak este kaptam meg gratuláló soraidat, mikor útra feljöttem ebbe a büdös szobába, ahol állítólag a dicsőség terem. (A levelet Krúdy a „Szabadság – politikai, társadalmi, kereskedelmi és közgazdasági napilap” levélpapírján, a szerkesztőségből írja.) Kedves Luikám – ugye eléggé aljas voltam már odahaza is – nekem csak ,otthon’ lesz Debrő mindig -, de ma, illetőleg mióta itt vagyok a pakfon városban, — azóta végképp elsüllyedtem, — este 5-6 árakor kelek, éjfélig dolgozom, aztán — annyi az ismerősöm, annyi lump jó barátom van, — köztük egy tanár, aki ma nem tanár, hanem 40 ezer forintnak az örököse, és az ország legnagyobb korhelye, ki mellett a nagyváradi társaságban csak én emelkedem, illetőleg süllyedek hozzá. Luikám, meg fogok halni hamar. El kell mennem Váradról, mert megdöglöm, mint egy kutya; mindennap részegen, holtrészegen menni haza, — az megöl engem. Visszamennék szívesen hozzátok, pedig ti nem tudnátok annyi fizetést adni (15-től 70 forintom van; regényemet 20 forintért varrtam a Laszky nyakába) — de bizony isten visszamennék a legelső percben, ha hívnátok.
Egyébként üdvözlöm az egész redakciót... — Te pedig légy szolíd és ne felejtsd el a Te szerencsétlen hívedet
Krúdy Gyulát”
Hány fiatal, magát jogosan elhivatottnak érzett tehetség vergődött a „vidéki élet kicsinyes, nyomorúságos, alávaló életében”! (Krúdy szavai egy másik levélből.) S kevesen voltak Krúdy Gyulák, akik nemcsak hogy ki tudtak törni belőle, de vitték is valamire.
Az ifjú Krúdy 1896-ban, a millenniumi ünnepségekre érkezik fel Budapestre, a váradi „Szabadság” saját tudósítójaként, hogy véglegesen letelepedjen a fővárosban. Ifjúság c. kisregényében így örökítette meg ezt a pillanatot: „Reggel öt-hat óra között érkezett Budapestre... Elkábította az a zaj, ami a pályaudvaron fogadta... A széles Kerepesi úton vastag fekete emberszalagok kígyóztak előre, befelé, a város felé, ahol az élet lüktet. Valami franczia regényből jutott eszébe egy frázis; az ifjú hősről, a deli lovagról, ki lábával toppant a középkori város kapujának küszöbén és szól: — ,Ezt’ meghódítom!...”
*
A „meghódítás” könyve: A vörös postakocsi, — „ez a könnyes, drága, gyönyörű könyv” (Ady). A legnépszerűbb s legtöbb kiadást megért Krúdy-regényt 1913. Víz keresztjén kezdte el folytatásokban közölni a Hét-ben Kiss József, a szigorú szerkesztő.
„A vörös postakocsi” mindenkinek megszelídítette a szívét. Bródy Sándor irigyes-dicsérettel jelenti ki: „Szerencsésnek érzem magam, hogy jelenthetem: egy írótársam megemberelte magát. És most a publikumon a sor. És a kiadókon, akiket íme, figyelmeztetek: van itt köztünk valaki, akin igen-igen sok pénzt fognak keresni!” (Krúdy műveiből vagy négyszázféle kiadás készült, az író sokszor sietve, „lábon” s örökáron adta oda műveit, néhány száz forintért, koronáért, vagy pengőért.) Még az elhagyott és megbántott feleség, Satanella is, A vörös postakocsi-ra visszaemlékezve, levelében így dajkálja volt urát:
„Gyula, a csend és némaság, mely most körülvesz, mintha egy percre eltűnne... Tehát újra meg fog jelenni az a könyv, a zseninek ez az ajándéka? ... Hol van jó Kiss József, kinek hetenként vittem a folytatást és hol az ágy? melyben éberen feküdtem, míg az elkészült, folytatásról folytatásra? A sok gond, az öregség, a betegségek és az elkopott test béklyóba verten tart, és ez az ezüstcsengettyű... egytávoli világból ideszól, már... aranyszínű álom csupán...”
Ezt a könyvet veri ki talán ugyanebben az időben, az 1920-as évek elején a csendőr a zalaegerszegi internálótábor foglyának kezéből, mint „kommunista”, vörös könyvet...Az ügyből interpelláció születik a Parlamentben, az ellenzéki képviselő közvetlenül gróf Bethlen István miniszterelnökhöz intézi szavait:
„...de van egy másik nagyon érdekes eset, tisztelt miniszterelnök úr. Méltóztatnak tudni, Krúdy Gyulának van egy ťVörös postakocsiŤ című könyve. (Közbeszólás: Át kell festeni zöldre, aztán rendben lesz a dolog!) Valakinek a hozzátartozója leküldte ezt a könyvet és ki is adták az illetőnek. Egy alkalommal ugyancsak a Puskás nevű altiszt észreveszi, hogy Deutsch Károly internált a ťVöröspostakocsiŤ című könyvet olvassa. Erre nekimegy és azt mondja: Micsoda, még itt a táborban is kommunistáskodsz? Persze, megint vörös postakocsi kellene. Ezzel azután nekimegy a szerencsétlennek, és a maga módja, illetve a zalaegerszegi internáló tábor módja szerint ezt a szerencsétlent összevissza veri...
Annak ellenére, hogy a mélyen tisztelt miniszterelnök úrhoz beszéltem a nemzetgyűlésen keresztül, méltóztassék megengedni, hogy interpellációt intézzek a belügyminiszter úrhoz is és megkérdezzem, hogy (olvassa) ,Hajlandó-e a belügyminiszter úr a közel öt esztendeje fennálló embertelen és politikailag teljesen indokolatlan rendőri felügyeletet és internálást megszüntetni? Hajlandó-e belügyminiszter addig is, míg az internálást megszünteti, az internáltakkal szemben emberséges bánásmódot tanúsíttatni?’ (Nemzetgyűlési Napló)”
*
Az író fénykora, ünneplése az 1910-es évek elején kezdődik s tart a forradalmakig. 1918-19-ben egy megkomolyodott s talán már a férfiúi sikerektől is megcsömörlött író lép elő, akiben a háború vége felé feltámad a mindennapos lelkiismeret s látóköre is kitágul: már történelmi horizontot figyel hétről hétre a Pesti levelek-ben, melyet az egyik legnagyobb hatású napilap, a Magyarország közöl szombatonként.
1919. február 3-án Buza Barna földművelésügyi miniszter a Néplap helyettes főszerkesztőjévé nevezi ki (Móricz Zsigmond a főszerkesztő). Az újság a parasztlevelezők ezreivel tart kapcsolatot, s milyen jellemző: a Széchenyi Könyvtár Kézirattárában elhelyezett (s mindmáig feldolgozatlan...) Krúdy-hagyaték a parasztolvasók egyszerű leveleit is őrzi, az író megőrizte azokat 1919-től haláláig.
A levelek legmeghatóbbja a nagymamáé, Radics Máriáé. A nagymama 1849-ben együtt raboskodott a komáromi várban legidősebb Krúdy Gyula honvéd huszárkapitánnyal, az író vitéz nagyapjával, a szabadságharc bukása után. Radics Mária a Krúdy család forradalmi hagyományaira hivatkozva 1919 elején ezt írja országos hírnevű unokájának:
„Édes Gyula!
Egy gondolat bánt éngem.
Hogy te édes Gyula eben a veszélben lévő Hazánkat meg tudnád menteni. Na! Személesen be utaznád azokat a kétes gondolkozó vidékeket és a Nagy Kosut ként felráznád ennek az alvó nemzet lelkét a kik a nembánomságon andalognak, a míg elenségeink fel osztják Hazánkat.
Kérlek édes Gyula, ha volnál oly kegyes és Károly Mihálnál ki eszközölnéd, hogy mint Honvéd századosnak 26 évig voltam hites felesége — és nem a szeretője, 83 éveimre talán segéllene engemet. Kis házamat el kellet adnom a meg élhetésért.
Isten veled édes Gyula
szerető nagy anyád
Mária”
*
A forradalom bukása után keserves esztendők következnek. Az ünnepelt író megismeri az ünneplés nélküli éveket, a kiadóktól ostromlott divatos irodalmár nem talál kiadóra, a pénz könnyűkezű fejedelme beletanul a nélkülözésbe is. A mértéktelen ivás és szertelen életmód aláásta egészségét: a 20-as évek közepétől komolyan rendetlenkedni kezd a szív, a máj, a tüdő és a gyomor.
Dehogy kap már helyet a Horthy-korszak sajtójában publicisztikára a 19-es Néplap helyettes főszerkesztője! (Krúdyzmus vagy bolsevizmus jelszóval hadjárat indul ellene.) Irodalmi-politikai elveiről csupán leveleiben értekezhet. S egy érdekes barátság szálai kezdenek szövődni éppen e levelekben: az emigrációban élő Hatvany Lajossal.
Hatvany már 1922-ben az egyik bécsi emigrációs lapban Krúdy érdekében is ostorozta a hazai állapotokat:
„Amit a Tisza Magyarországa nem adott meg, vajon megadhatja-e a Bethlenéké? Tisza hivatalos országa közönyös volt a művészettel szemben, — az új ország nem közönyös. Éppen ellenkezőleg. Ez az új ország üldözi a zsenit... A kontárok a talentumok ellen fenekednek. A Pekárok, a Császár Elemérek irtó hadjárata ez a Krúdy Gyulák és az Ignotusok ellen. Az üldözés szelleme öli a magyar irodalmat. A megrémült író hallgat, az elszegényedett közönség nem vásárol.”
Krúdy 1925-ben így ír Hatvanynak, ki akkor Gasteinban lakik, Ferenc József egykori vadászkastélyát bérli, hol majd a panaszkodó író meg is látogatja:
„Kedves Laci, ön ma indul Gasteinba, ahol az öreg Ferenc József annyi jó időt eltöltött, mikor még azt hittük, hogy mindnyájan örökké élünk. Az Öregúr nem megy többé Gasteinba; — vajon találkozik-e ön ott az ő szellemalakjával? Ha igaz: Gasteinban mindig esik és így ön majd ráér gondolkozni egy s más dolgokon, mint a mi tönkrement magyar irodalmunkon is.
Mindnyájan meghaltunk, kedves Laci: Ferenc Józseffel együtt. Furcsa, de így van, hogy ez a magyarul sem elég jól tudó öregember jelentette a magyar irodalom többé soha vissza nem térő fénykorát is. Gőgösek voltunk az irodalmunkra, hencegtünk temérdek értékeinkkel és azt hittük, hogy a magyar irodalomnak éppen úgy vannak halhatatlanjai, mint akár a külföldi irodalmaknak. Talán az egy Adyn kívül senki se maradott meg a mi korszakunkból, ő is csak azért, mert idejében meghalt. Ha valaha feltámad még a magyar irodalom: ott kell folytatni, ahol 1918-ban abban hagytuk, — nyomuk sem maradt meg ezeknek az esztendőknek. Betegségek, szegénységek, üldözések, kénytelen vértanúságok vették el az alkotásoktól az írók kedvét és aztán csak valljuk be, hogy nem is voltak olyan közlönyeink, mint például a régi Esztendő, az egykori Pesti Napló, ahová bizonyos ájtatossággal írtunk. És igyekeztünk kitűnni e kitűnő lapok kitűnő munkatársai között is. Én azt gondoltam néha, hogy a régi Esztendőt kellene feltámasztani annak, aki egyben a magyar irodaimat is életre akarná gerjeszteni. Sokáig meddő küzdelmet kellene folytatni az Új Esztendőnek, de legalább történne valami e koldus tespedés helyett. Néha felírogatom az ötleteimet egy új, nekem kedves közlöny részére. Ha érdekli: majd elmondom egyszer Lainzban, hogyan gondolnám én az Új Esztendőt...”
*
Az 50. születésnap már egy fáradt és kiábrándult írót talál.
Krúdy eltűnt, a Margitsziget magányába húzódva, majd onnan is kikopva, óbudai, tehát majdnem kisvárosi polgáremberré szürkül, akinek már több dolga van orvosokkal, mint szerkesztőkkel, s jobban esik számára a pihentető és gyógyító mély álom, mint a remekműveket adó álmodozás.
Születésnapjára az Athenaeum kiadja ugyan újból az 1925-ben már a könyvpiacra dobott 10 kötetes gyűjteményes válogatást, de csupán azért, hogy az előlegekkel szorongatott íróval előnyös üzletet köthessen.
Hagyatékában, szépen letisztázva, fennmaradt egy önvallomás, akár nyilatkozatnak is tekinthetjük, palackpostának a késő utókor számára, amit akkor, 50. születésnapján nem lehetett nyilvánosságra hozni — így most meg kellett várni a 85-iket...
„Összegyűjtött Műveim elé, amelyek ebben az esztendőben, az én ötvenedik esztendőmben jelennek meg az Athenaeum kiadásában: azt írnám, hogy újból, mai világnézetemmel és emberismeretemmel, még egyszer szeretném megírni őket. Mily borzadozva dobná vissza a népszerűségre számító kiadó a könyvemet.
Ennyit mondhatok magamról ötvenéves koromban.
Szent Margitsziget, 1928.
Krúdy Gyula”
*
Még öt évet élt ezután.
S mindig több pénzre volt szüksége, gyűltek az adósságok, mind nehezebb a megélhetés. Megkapta a Baumgarten-díjat s Móricz Zsigmonddal megosztva a PEN Club nagydíját. Mindez késő, a bajokból, betegségekből és iszonyú tartozásokból nem teheti már tisztába néhány ezer pengő.
Új és új regényeket kellett alkotni (sokszor csak újságba, folytatólagosan...), cikkeket írni — sohasem ért rá, hogy „mai világnézetével és emberismeretével” még egyszer megírja műveit.
Ám nagyon szigorú volt vallomásában önmagához s fájdalmasan elkeseredett. Krúdy összműve a hajdani országról és saját világáról „újraírás” nélkül is a magyar széppróza legnagyobb teljesítményei közé tartozik.
(Új Írás, 1963/10. )
