KELLÉR ANDOR: AZ ÉDES ÉLET TARKASÁGA

GYULA ÚR

I. Úton

1

Tizennyolc éves, a mesterség imádatától szüntelenül magas lázban didergő hírlapíró voltam, és azzal tüntetett ki a bekötött szemű szerencse, hogy az imádott Krúdy Gyulával kettesben búslakodhattam egy budai kiskocsma piros terítékes asztala mellett. Krúdy a kocsmában, az ital teremtette lebegő állapotban alkotott; ott soha nem írt, még csak nem is jegyzett; mélázó, csöndes poharazás közben születtek meghökkentő képei, látomásos leírásai, tájakat és embereket elővarázsoló, ritka érzékletességű hasonlatai. Mire hazatért és íróasztalához ült, már készen futottak ki keze alól az apró, gyöngybetűs, lila tintás sorok a papirosra. Ámde nem szeretett egyedül időzni az ivóban; kellett egy élőlény, aki a vajúdó teremtés pihenő perceiben szót vált vele, egy statiszta, aki mellette lélegzik. Ezért cipelt mindig valakit magával; többnyire Oszkár bácsit, a derék, hivatásos állatkerti mesemondót, akinek időnként az öreg, párás Rudas-fürdő langyos medencéjében megengedte, hogy meséljen neki; mondja el Hamupipőke vagy a Piroska és a farkas kevéssé bonyodalmas históriáját. A kocsmázó társ előtt egyetlen szót sem ejtett arról, ami foglalkoztatta; ismétlem, csak embertársra volt szüksége; akkor ez a statiszta én voltam. Így telt el két nap ott, már harmadnapja támaszkodtunk az asztalra; csütörtökön este vezetett el az ivóba Gyula úr (Gyula úrnak vagy Gyula bácsinak szólították őt ismerősei), és vasárnap délután még mindig fröccsöztünk, módjával, ritkán emelve fel a poharat, de a mozdulatban, ahogyan az ember a pohárért nyúlt, szertartásosság és áhítat keveredett. (Ezt a mozdulatot a fiatalember simulékony utánzási készségével ott lestem el tőle.) Már nagyon-nagyon feszült bennem az idegesség: képzelhetően aggódó szüleimet a Tabánban nem nagyon kedvelt telefon hiányában nem tudtam értesíteni, a szerkesztőség sem tudott hollétemről. Jómagam alig-alig ejtettem egy-egy szót; ő meg csak bólogatott. Az idő megállt; csak az ismétlődő sötétségek szorongó számolása figyelmeztetett, hogy itt van már a Budán oly különösen álmosító vasárnap délután. Krúdy néha szundított egyet; percekig az asztalra dőlve horkolt, majd riadtan felébredt, látszólag tökéletesen kialudva. Hogyan lehetne innen elmenekülni? Nem is mertem indítványozni, hogy távozzunk, részben a mélységes tisztelet, részben - hadd mondjam meg őszintén - a gyáva félelem miatt. Hiszen jól tudtam, hogyan vert meg kötekedő huszártiszteket és snájdig rendőrkapitányokat ez a bivalyerejű, inas, izmos, óriások országából idetévedt férfi. Amikor újra bóbiskolni kezdett, s feje lehanyatlott, lábujjhegyen, óvakodó macskaléptekkel iszkoltam kifelé.

Már az ajtó közelében lehettem, amikor legfeljebb húsz centiméterre a fejemtől egy borosüveg csattant szét a falon ijesztő csörömpöléssel. Megrezzenve fordultam vissza. Krúdy szeméből barna láng csapott fel. Mutatóujjával hívott:

– Vissza!

Szerényen elfoglaltam helyemet, és többé nem esett szó kisompolygási kísérletemről. S aztán estig csak hallgattunk. Mindezt csak azért kellett elöljáróban elmondanom, hogy megjelenítő formában tanúskodjak: micsoda hajthatatlan, vitát se asszonytól, se férfitól nem tűrő, akaratát mindenkire ráerőszakoló, egyetlen vasdarabból kiöntött keménységű ember volt ő. Se család, se szerelem, se barátság nem fékezhette kedvtelésében, hajlamai követésében.

Minthogy voltaképpen kötöttségei sem voltak, magányosan sétálta végig földi útját.

2

Manapság, amikor írói sugárzása még elevenebb, mint életében volt, elmondhatjuk, hogy senki sem tud semleges maradni iránta. Az olvasó vagy bűvkörébe kerül, megperzselődik lángjától, és imádója lesz, vagy közönyösen ásítozik, mondván : “Krúdy műveiben nem történik semmi, még csak világnézete sincs.” Persze, hideg aggyal kieszelt bonyodalom és váratlan fordulat hiányzik műveiből, de ad helyette a Krúdy-életmű valami egészen mást, körképet a huszadik század első évtizedeiből. Száz év múlva az olvasó értesül belőlük: hogyan élt, ivott, evett, rajongott és gyűlölt, és miképpen egyezkedett ki félmegoldásokkal itt az úgynevezett úri osztály és árnyékában a hozzá törleszkedő polgárság csak percekkel a régi rendet maga alá temető, dübörgő földindulás előtt. A regényes félmúltat idéző álmatag írások papírra vetője a legreálisabb kor- és arcképfestő, és egyben ítélethirdető - bár úgynevezett tanulságot soha nem vont le, mert csak kifejezte a valóságot, a többit egy kézlegyintéssel az olvasóra bízta. Az antikváriumok lelkes könyvimádó elárusítói igazolhatják, milyen sokan; százan és százan gyűjtik Krúdy műveit. Krúdy-kötet tíz percig sem pihenhet a polcon, rögtön vásárlóra talál. A szenvedélyes gyűjtők sietve megismerkednek egymással, és duplumaikat cserélgetik. Például: számon tartják, kinek van első kiadású Aranybányá-ja. Ezt a kétkötetes regényét 1901-ben írta, huszonhárom éves korában. Akkor ez a regény vajmi kicsiny példányszámban jelent meg. Az író tiszteletpéldányait egy boros éjszakán gavallérosan szétosztotta cimborái között, s aztán évekig hasztalanul hirdette a lapokban, hogy keresi az Aranybányá-t, soha nem jutott hozzá, nem lapozhatta át ifjúkori, elfogyott munkáját. Alig lehet ma már fellelni az Üres a fészek, az Álmok hőse, A tegnapok ködlovagjai című könyveit, rendkívül ritkák az egykori Mozgó-könyvtárban megjelent kis írásai, hiszen a kis füzetek még inkább elkallódtak, mint a testes, gondosabban megóvott könyvek. Rajongói persze arról is tudnak, hogy az Asszonyságok díja1920. évi kiadásának van egyetlenegy illusztrált példánya, a kliséket a könyv elkészülte után eltörték, és így ennek az unique-nek a gyűjtők szemében elképesztően nagy az értéke.

Örök titok, hogy ez az író, aki állandóan “forgalomban” volt, akiről a nap bármely órájában számosan meg tudták mondani, hogy éppen hol tartózkodhatik, mikor ír? Méghozzá több mint százhuszonöt kötetet. Nem is szólva az újságokban rejtőző, még kiadásra váró, temérdek írásáról. Soha nem jegyzett fel semmit, soha nem érdeklődött semmiről; mégis mindent tudott. Ideje, hogy arcképét letisztítsuk a rárakódott portól: A köztudat megőriz egy hangot, egy gesztust; egy magatartást; s végül félreértések tömegéből és az egyszerűsítésre való hajlamosságból kialakul egy emberi portré. Krúdyt is elérte a végzet: a zuhogó áradással ömlő emlékezések olajnyomattá fakították arcképét. Persze nehéz róla írni. Aki a Krúdy-tartományba érkezik, az nehezen szabadul bűvöletéből, és a méltatók, az emlékezők írásai maguk is krúdyssá válnak. Mégis milyen volt ez az író, aki talán legsűrítettebben élt kortársai közül, mintha minden ízt meg akart volna kóstolni, érezvén, hogy az élet kapuja milyen korán csukódik be mögötte.

3

Hogyan élt pajtásai között? Néhány kiskocsma, elsősorban a Mélypince, nemcsak álomszövéseinek színtere, hanem pihenője is volt. Az asztalnál úgy telepedett le, mint aki céljához érkezett. Néha csak két-három órára foglalta el az asztalfőt, máskor napokig ottragadt. A danászást utálta, a részegségtől fröcskölő beszédű embereket szemvillantással parancsolta ki. A hírre, hogy az ivóba érkezett, hívei köréje gyűltek. Erőt merítő, nyugalmat árasztó helyek voltak ezek a kiskocsmák. Szerette a borozó társaságot, ahol az italos testvériség egy-két liter után a barátság és megértés pirosságát festi a nyűtt arcokra; mily más itt a légkör hőfoka, mint ott, ahol a gúnyolódásra, ellentmondásra serkentő feketekávét isszák. Elrendelte, hogy asztalánál egydecis kispoharak legyenek; a felhevült ivók hadonásznak, és nem szenvedhette, ha a piros terítős abrosz italfoltoktól tarkállik.

A Krúdy-asztalnál esetek, úgynevezett storyk alig-alig hangzottak el. Inkább csak megemlítettek valamit. Aki éppen a városból érkezett, hírt hozott: lapalapításra készülődnek, valaki halmozást talált el a lóversenyen, esetleg főpincérváltozást jelentettek valamely vendéglőből. Mozgás támadt olyankor is, ha „iható” bor érkezett Kéhlyhez, Peyerlihez vagy esetleg egy pesti kocsmába.

Krúdy ritkán szólt. Irodalomról soha. Azt hiszem, írótársai munkáit egyáltalán nem olvasta. Olyasmire figyelt fel, hogy valaki sok pénzt nyert az Otthonban, az írók klubjában. Vagy rablás, rafináltan kieszelt sikkasztás történt, s azt is meghallgatta, ha párbajoztak valahol; ilyenkor még a részletek is láthatóan érdekelték.

Sohasem csodálkozott, viszont nem is unatkozott. Maga választotta cimboráit kedvelte; ha valaki napok óta hiányzott, elmaradt, kérdezett róla. Tűnődve ült; ám, amikor végleg úgy látszott, hogy nem figyel a beszélőre, megszólalt, és kiderült, hogy egy pillanatig sem volt távol. Idők múltával mintha mindenki ismerte volna a másik gondolatát. Inkább csak bólogattak, és szemjátékból értették meg egymást. Jelbeszéddel érintkeztek, és sokat, kiadósan hallgattak. Így ült a lelkes, barokkos prózájú, szenvedélyes Várkonyi Titusszal, a pesti kövezeten kallódó, szíves, jóakaratú Kállay Pistával, a mérges, vörös orrú Herczeg szerkesztővel, Hargitay Istvánnal, az egyetlennel, akivel az életben írói módszeréről, témáiról beszélt. Az is csak egyszer történt: Nyíregyházán, amikor meglátogatta szülei sírját, és sétálgatva a halottak kertjében, megrendültségében kivételesen vallomásos pillanatai támadtak.

A Görög utca és Fehérsas utca sarkán szerénykedő kis ivóban horgonyzott le többnyire: ott pihent két szerkesztőségi látogatás vagy egyéb sürgős, bár következetesen elodázott teendő között. A kis vendéglő két szobácskájában bor, levendula és a kert akácainak illata keveredett, és a fehérre meszelt falak között néha órákig el tudta nézegetni a piros terítős asztal egy-egy italfoltját.

4

Szerb Antal írta róla, hogy pénzt akart keresni, ehelyett remekműveket írt. Életformája - a konflis, a vendéglő és a sok egyéb - nyelte az üzemanyagot. Gyakran volt pénze, de mindig csak rövid ideig. Amikor valaki elkeseredettségében megvallotta neki, hogy öngyilkos akar lenni, legyintett: „Nem érdemes. Halott embernek nincs dohánya.”

Egyszer Ungvárott járt, reggelfelé a füsttel pállott kávéházban kínos pénzzavara támadt. Néhány sort vetett egy levélpapírra, s átküldte az ott lakó Vidor Marcell amatőrpoétásak: „...Kérlek, küldj húsz koronát. Holnap délben megfizetem Őt!” Annyira hiányzott neki a pénz, hogy megszemélyesítette, nagy ővel. A Vörös postakocsi megjelenéséig könyveit kis példányszámban nyomták, azok is alig fogytak. Nem lehettek kelendőek ezek a művek, mert ahogy akkoriban megállapította róla a nyájas olvasó: nincs bennük cselekmény. Ám, az értők, az ínyencek már akkor is lelkesedtek a hullámos lejtésű magyar prózáért, a képzeletet megmozgató, érzékletes, pompás képekkel zsúfolt, mesteri mondatokért. Már gyűltek, gyülekeztek a hivők, akikből ma oly sokat ismerünk. Mert a Krúdytól megmámorosodott olvasók száma igen nagy. Felmegy az ember egy orvoshoz, megméreti a rakoncátlankodó vérnyomását, s a könyvespolcon több mint száz Krúdyt talál. A beteg és az orvos tekintete egyetértőleg villan össze. És az orvos így szól: „Az lenne szép feladat, kiírni, könyvben megjelentetni Krúdy legszebb hasonlatait, képeit. Igaz-e?” Az írónak egy másik imádója azt kutatja, kik voltak Krúdy modelljei. Mert azt mindenki tudja; hogy Szindbád, Rezeda Kázmér és Nagybotos maga az író, valamint azt is, hogy Alvinczy az Szemere Miklós. De már az esperes körül fellángol a vita: az egyik azt hiszi, Mikes Lajos, a másik Gáspár Imrére esküszik, és így tovább. Abban tulajdonképpen mindenki megegyezik, hogy az egész Krúdy-életmű, a történelmi regények kivételével, önéletrajz. A legáhítatosabb imádója azonban az a deresedő hajú debreceni férfiú, aki huszonöt év óta minden adatot összegyűjt Krúdyról, és amikor meghallotta, hogy az író egyszer az életben elbeszélgetett egy szobaasszonnyal valamelyik Tolna megyei kisvárosban, odautazott, és kifaggatta a megöregedett nénikét, vajon miről is csevegett akkor Szindbáddal, a hajóssal.

Vajon mik is Krúdy írásművészetének ékességei? Az olvasót megbabonázó nyelvi erő, képalkotási lángelméjűség, a bujkáló irónia, átszőve valamilyen szemérmes emberszeretettel, a félmúlt rejtelmes erejű felidézése, az élet kis tényeinek pompás valóságismerettel való kifejezése - mindez az ő muzsikáló, különös, varázslatos hangján. Kosztolányi ezt írta róla: „Nincsenek végén csattanós témái, ötletei sincsenek. Csak az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek.” És ezt is ő jegyezte fel: „Krúdy ... egy folyton megújuló és folytatódó regényt írt. Az egyes könyvei csak részei ennek, és kis töredék minden írása, amely belétorkollik abba az egységes és egész álomvilágba, amelyből szükségszerűen, végzetesen, majdnem öntudatlanul szakadt ki. Nekünk történeteink vannak. Neki csak egy története van, de az összekapcsolódik az élettel, az ő életével, az örök regénnyel, és ősi, kedves és meleg, mint az emlék, a múlt és az álom. Ennek a történetnek pedig nincs se kezdete, se vége.” Vagyis igaz az, amit olvasói annyiszor hangoztatnak: Krúdy írásait bárhol fel lehet ütni és abbahagyni, soha nem marad hiányérzetünk, minden sora mögött az egész művet érezzük, mert az egész alkotása egy anyagból van gyúrva, és mindig változatos és örömöt szerző.

5

Jól keresett? Egy könyökvédővel dolgozó, öregségére gondoló kishivatalnok nyilván pontosan beosztotta volna Krúdy Gyula írói tiszteletdíját. Ámde a sajtó akkori nevezetességei, a bankelnökkel cinkos mosolyt váltó közgazdasági szerkesztők, a telekkel spekuláló fővárosi rovatvezetők vagy az ügyes színpadi mesterek mellett neki csak kolduskenyér jutott. A kiadóhivatalok fontoskodó és nagyképű uraival állandóan hadilábon állt; de furcsa társaság is volt az ám! A főnök kegyeiben sütkérezve, a bőkezűen megállapított fixfizetés és egyéb járandóságok bástyái mögül, különös kettősséggel méregették az utalvánnyal, sőt borzasztó: előlegcédulával jelentkező írót. Egyrészt lenézték benne az élhetetlen mihasznát, másrészt olcsó kis okosságukat szerették volna kompenzálni a szellem emberével szemben. Krúdytól, mint mindenki, ők is féltek, ismerve rabiátus természetét, irtózatos testi erejét... Megtörtént, hogy amikor egyszer feltűnt az utcán szálfa alakja, Fejes igazgató fényes nappal elsötétítést rendelt el az Athenaeum Miksa utcai frontján, lezárták az ajtókat, és odabent visszafojtott lélegzettel szorongtak, amíg az író a kilincset rázta, majd elunva a hasztalan kísérletezést, eltávozott. Így esett, hogy elfáradva a cikkezésben, előleghajszában, szerkesztőségi várakozásban, mint országosan ismert nevű író, alkalmi könyvügynöknek csapott fel. Társult egy mozgékony férfiúval, elutazott pátriájába, a Nyírségbe, ott letelepedett egyik atyafia kúriájában, és könyvvásárlásra felszólító névjegyeket küldözött szét társával. Néhány hétig tartott a hasznos kirándulás, eladták a Zilahy-, Karinthy-, Csathó-, Móricz- és Surányi-sorozatokat, s amikor a kiadókkal elszámolt, kiderült, jobb üzlet volt eladni, mint írni a könyvet.

6

Hűvösen és pontosan ismerte világát, ezért menekült tőle. Időnként furcsán menekült. Például betessékelte Tábori Kornél szerkesztőt egy gumikerekűbe, és odaszólt a kocsisnak: „Balatonfüredre.” Nem volt ott semmi dolga, csak hallotta; hogy ízletesen, mócsingos húsból készítik a borjúpörköltet. Roppant fontosnak tartván a kis dolgokat, az étkezés ügyét sem tekintette jelentéktelenségnek. Bár általában marhahúst szeretett fogyasztani, tormával, nagy ritkán kirándult egyéb ételek világába is. A füredi borjúpörköltön tűnődve, tíz napig kocogtak az úton, sűrűn megpihenve, poharazgatva a fogadókban.

Az ital, a napi négy-öt liter, megette a máját, a szívét és a veséjét. Az első csöngetés 1929-ben berregett. Akkor válságos állapotba került, s felgyógyulása után mélázó mosollyal emlegette: „A kaszás már a küszöbön ólálkodott, de nem eresztettem be.” Egy ideig nem is ivott: otthon tett-vett, zavarta a házimunkát, dörmögve, helyét soha nem lelve. Egyszer aztán felhúzta szürke felöltőjét, és ellátogatott a régi kedves helyekre, ahol Madách szerint a kedvesedés perceiben „piros pofák közt hercegek leszünk”. Merengve nézegette a poharában gyöngyöző italt, és a hosszú önmegtartóztatás után végre kellemes perceket élt át. Az éji hírforrások láthatatlan csőpostáin végigfutott a hír: Gyula bácsi újra iszik. 1932 nyarán aztán már annyira rosszul érezte magát, hogy befeküdt Lévi Lajos kórházába. Léviben nagyon bízott. A tudós orvos megpróbált komolyan beszélni vele. „Meggyógyítlak. De ha úgy, mint szoktad, kiszököl a kórházból, soha ide vissza nem jöhetsz.” Két hét múlva üresen találták az ágyát. Éjjel tért vissza. Csöngetett. A portás kinyitotta a kémlelőt, és a főorvosi parancs értelmében nem nyitott ajtót. Gyula bácsi hatalmas ökleivel döngette a tölgyfa kaput, a betegek felébredtek, de a kapus a kulcsot nem fordította meg a zárban. Akkor Krúdy sarkon fordult, eltűnt az éjszakában, és csak napok múlva tért haza, az óbudai Templom utcai lakásba. Életében először történt, hogy nem hunyászkodtak meg előtte. Egy kicsit akkor halt meg.

II. Otthon

A Krúdy Gyuláról szóló emlékezésekben az író ott található a London Szálló éttermében, a kiskocsmák piros abroszos asztalai mellett, a régi orfeum éjszakai zajlásában, az egykori szerkesztőségek ásításra ingerlő, hosszú, sötét folyosóin, barátságos leányok házában, ahol a belépéskor nem kell meghívót felmutatni, füstös kártyatermekben, nyűtt arcú, kivörösödött szemű játékosok között, továbbá jellegtelen szállodai szobában, ahol napfényes reggel készülődik a lefekvésre - mondom, mindenütt feltűnik szálfa alakja, csak a lakásában nem. Krúdy otthoni életéről alig akad feljegyzés; igaz, mindig úton volt, otthon nem is kereste őt senki, csak postás vagy végrehajtó.

Az Üres a fészek megjelenése idején (1897) a tizenkilenc éves novellista és hírlapíró a Gyöngytyúk utcában (ma Gyulai Pál utca) bérelt hónapos szobát egy szabómesternél; kikötötte, hogy a főbérlő mindennap köteles kivasalni a ruháját. Abban az időben többször változtatta hónapos szobáit, de mindig a kerületen belül. Budapesten is sokáig ragaszkodott az odahaza megkedvelt kisvárosi csendhez, a néptelen utcán zötykölődő társzekerek hangjához, a muskátlis ablakokhoz, a leánderes udvarokhoz, Nyíregyházát kereste a Józsefvárosban. Hamarosan törzsvendég lett a környék ivóiban, megszerezte a kocsmárosok és a vendégek megilletődött respektusát, nem írói tehetsége, hanem gyorsan ütő óriási tenyere révén.

Még jóval a nagykorúsága előtt beleszeretett Spiegler Bellába, aki Satanella néven írt novellákat. Végül is megkérte a nála hét évvel idősebb Bella kezét. A házasságkötés után felesége Király utca (ma Majakovszkij utca) 47. szám alatti lakásába költözött. Az irodalom boudoirjában című kötetben olvassuk, hogy a gyermekifjú férj eltiltotta feleségét az írástól. És amikor az tilalma ellenére novellát írt egy hetilapba, Krúdy provokáltatta a szerkesztőt, és pisztolypárbajt vívott vele.

Hamarosan kiderült, hogy a hajthatatlan, ellentmondást senkitől el nem tűrő, akaratát mindenkire ráerőszakoló férfi, nem képes elviselni a családapai és férji szereppel járó kötelezettségeket. Valóban, Krúdy nem volt olyanfajta ember, aki estéit odahaza töltve olvasgat, majd tíz óra felé ajkán elnyomva az ásítást, nyugovóra tér. Időnként napokra eltűnt; eleinte ijedelmet okozva aggódó feleségének, később az asszony már türelmesen várt; tudta, hogy férje visszatér. Krúdy gyakran hetekre is elsáncolta magát különféle szállodák - a Royal, az Astoria, a Meteor - szobáiban, a nyugodt dolgozás ürügyével. Valójában szabadságvágyát követte. Haza csak látogatóba járt. Csatangoló kandúrtermészete lévén, csak a házhoz volt hű, párjához soha.

Válása után újra megnősült; második felesége is gömbölyű, tipegő léptű, apró lábú galamb volt, amilyen az első. És mind a kettő tanítónő. Váradi Zsuzsival imádott Margitszigetén lakott, a kastély szép, tágas három szobájában. (Egyébként a szigeten hosszabb ideig az igazgatósági épületben is volt szállása, valamint a régi Nagyszállóban és Kisszállóban is. A szigeti sétálók már egyik épülettel sem találkoznak. A régi szállodákat lebontották, a kastély és az igazgatósági épület a háborúban pusztult el.)

Szobája a sétányra nyílt, és ha otthon volt, a hajnali óráktól délig dolgozott. Az óriási méretű, átfűthetetlen szobában szokta meg, hogy télikabátban írjon, és később Óbudán is ragaszkodott ehhez a szokásához; csak forró nyári napokon vetette le bélelt, nehéz kabátját. Kettős ágyban aludt, erről a bútorról messziről felismerhető volt a szállodai származás. Téglalap alakú, lila csomagolópapírossal befödött asztalnál írt. Az asztalon ott volt egy kavics, azt régen Zsuzsika hozta ajándékba a papának. Egy bagolyos írókészlet is ott terpeszkedett, de ahhoz soha hozzá nem nyúlt. Volt külön tintatartója; mindig lila tintával. Ragaszkodott régi tollszárához, és csak hegyes tollal tudott írni. Amikor asztalhoz ült, hosszasan gondolkodott, és csak aztán látott munkához. Javítás nélkül, gyorsan írt. A munkát csak azért hagyta abba, hogy tornásztassa testét, és nagy erővel ropogtassa ujjait. Fizikailag fáradt el a munkában. Ha elgondoljuk, hogy ötvenöt éves koráig annyit írt, mint Jókain kívül senki e hazában, ezen nem is csodálkozhatunk. Könyvtára nem volt, de - az elterjedt közhittel szemben - elég sokat olvasott, főleg Dickenst, Thackeray-t, Jókait és Mikszáthot. Az újságokban megjelent cikkeit nem vitte haza, soha említést sem tett róluk. Cikkeit sem ő, sem a család nem vágta ki, nem tette el. Könyveit sem őrizte meg, még azzal sem törődött, hogy szűkebb környezete olvasta-e őket.

Sokat keresett, de az üzemanyag: a konflis, a kocsmák, egyáltalán: a házas- és magányos élet keverése nyelte a pénzt. Minden reggel tíz pengő kosztpénzt adott. Időnként pontosan leírta, mit vásároljon a felesége másnap. Akkoriban még ragaszkodott a két liter asztali borához; azt Czájlik üzletéből hozták. Az üvegeket íróasztala elé, az ablakba kellett állítani. Egészen híg rántottát reggelizett. Legkedvesebb eledele a maga készítette keverék volt: szardíniát, vajat, hagymát, kemény tojást kevert össze, és citromlével öntötte le. Marhahúst szeretett enni és káposztát, minden formában. Édességet soha életében nem evett, gyümölcsöt is csak nagyon ritkán, kivéve a hámozott diót. Vasárnaponként otthon ebédelt, vacsoraidőben mindig a városban volt.

Ahogy hazaérkezett, levetkőzött. Gondosan vigyázott ruhájára. Vendégek ritkán jártak náluk. Időnként egy-két szerkesztő és a kedvelt Szép Ernő, akinek tréfás meséit hunyorgó mosolygással hallgatta. Mindig egyedül járt el, asszony nélkül. Színházba egyetlenegyszer vitte el a feleségét, az Aranyóra bemutató előadására. De máshova nem jártak együtt. Nagy esemény volt, amikor Magyari Imre cigányprímás esküvőjén felesége társaságában jelent meg. Moziba talán soha életében nem ült be.

Egyszer fejgörcs kínozta, és mozdulatlanul feküdt a díványon. Kislánya, aki hallotta, hogy édesapja lóversenyen volt, hozzálépett, és aggódó hangon ezt kérdezte: „Leestél a lóról?” Ez volt az a ritka pillanat, amikor Krúdy nevetett. Mert csak mosolyogni szokott.

1929-ben a Közmunka Tanács kitette a családot a kastélyból, és cserébe adta az óbudai Templom utca 15. számú házban lévő lakást. A bejárat melletti szoba lett Krúdyé. Ebben az időben sokat kínlódott az ital hiánya miatt, dörmögött, tett-vett a lakásban, nem találta helyét. S aztán újra ivott, és újra eltűnt, gyakran napokra, éppúgy, mint egykor, szép ifjúságában. Egyszer egyik famulusával, R. P.-vel ült egy vendéglőben, és italozás közben elfogyott a pénze. Megparancsolta R. P.-nek, menjen el a lakására, másszon be a nyitott ablakon, a kaputól balra, persze megjelölve, hogy íróasztalának melyik fiókjában van az asszony elől elrejtett pénze. R. P. éppen behatolóban volt, amikor a rendőr elfogta, bekísérte az őrszobára, és Krúdynak kellett kiváltania az utasítását híven teljesítő fiatalembert.

Utolsó éveiben fonnyadozó kedvvel merengett el az idők változásain, fellépésének félelmetessége is csökkent, a hatalmas alakját körüllengő varázs is foszlóban volt. Ebben az időben már többször előfordult, hogy megvárakoztatták szerkesztőségekben.

1933. május 11-én délután lefeküdt. Fáradt volt és beteg. Este kislánya bement hozzá, és megcsókolta a homlokát. „Köszönöm, kicsim!” - ennyit mondott. Reggel holtan találták. Álmában érte a halál.

Krúdy rengeteg zsebet varratott ruháira, s mindegyikben pénzt tartott; nyilván abban a csalfa reményben, hogy valamennyiből csak nem fogy ki egyszerre. Fizetéskor az egyik lábáról a másikra hintázó pincérnek öt-hat zsebből kotorta ki a számla összegét, de végül üres lehetett minden zsebe, hiszen ismert dolog, hogy amikor meghalt, gyertyaláng világított éjjeliszekrényén, mert a villanyt tartozása miatt kikapcsolta a finom árnyalatok iránt érzéketlen Elektromos Művek.

Ravatala körül ott volt a két asszony, gyermekei, a rokonok és tisztes távolságra, mélységes megrendültségben, pajtásai, mert barátai soha nem voltak, ivópartnerei, társai a betűvetésben: írók és újságírók, pincérek, lump éjjelezők, pillangók, óbudai kocsmázók és a pesti kávéházi okosok, tipszterek és zsokék, műveiben megörökített világa.

(Kellér Andor: Az élet édes tarkasága.
Bp. 1973, Magvető. 155-170. p.)

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:KRÚDY GYULA

Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
láttalak téged:
ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fúlt régi lakodalmon,
mindig folytatódó ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, fiam lakodalmán,
nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán
muzsikálod nekünk ősrégi bánatod
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal nézed a dáridót, -
magyar-búcsúztató, testvéri magyar te,
süllyedő világban utolsó, legelső
cigány.

KRUDY, MINT IDEGEN

Lumpoló embernek vannak a legfurcsább szokásai. Aki lumpol, az vagy nagyon neki van keseredve és azért csinál egészen eredeti dolgokat, vagy nagyon széles jókedve van és azért kápráztatja el a legtréfásabb mókákkal a józan szemlélőket.

Híres vidéki lumpolók fegyvertényeiből a leggazdagabb monográfiát lehetne összeállítani. Az asztalt telerakatni gyertyával, az már szinte szertartásos dolog. A cigányokat elvinni a gőzfürdőbe és ott a cimbalmot úsztatni a vízen, szintén gyakori. Kocsisbort inni, de francia pezsgővel telt dézsába hűteni, az is egészen rendes.

A pesti lumpolók közül mindenki előtt több lóhosszal vezet Krudy Gyula. Ő a legjobb lumpoló Pesten. Most szépen, formásan mulatni nem egyszerű dolog ám. Módja van ennek is, virtusa van, Krudynál jobban senki nem tudja. Különösen fontos gesztusa a mulatságnak, hogy mit művel a lump másnap reggel, mivel koronázza meg az egész mulatságot, mint záró-akkorddal.

Krudy egyszer egészen eredeti és sajátságos módon fejezte be egy nagy lumpolását: Már jól rávirradt a délelőtt, mikor végre elhatározta, hogy az italból elég volt. Nekivágott tehát a Rákóczi-útnak és a Pannónia előtt kettőt fogott: egy konflist, meg egy nagy szakállú hordárt. A konflisba beleült, a hordárt maga mellé ültette és felszólította, hogy mutassa meg neki Budapest nevezetességeit.

A konflis tehát nekivágott, a hordár pedig magyarázott a vélt idegennek. Eleinte ambicionálta a dolgot a jó hordár, de aztán unta. Különben is – gondolta – mindegy, hogy miről mit mond ennek a jó, vidéki embernek. Mikor tehát elhaladtak a Nemzeti Múzeum előtt, a hordár rámutatott az épületre és hanyagul szólott:

– Az elevátor!

Krudy helyeslően bólintott rá. Ugyan csak helyesléssel vette tudomásul, mikor a Vámház előtt így szólt a hordár:

– Az Operaház!

Így tartott, ez három óra hosszat. Mikor aztán már Budapest minden nevezetességét megtekintette Krudy, elhajtatott a gőzfürdőbe. Ez volt a műsor utolsó pontja: hiába tiltakozott kétségbeesve a hordár, Krudymegfürdette és levétette a szakállát.

Azóta a hordár, ha Krudyt látja, keresztet vet. Pedig nem is keresztény.

(Színházi Élet, 1919/2. /január 5-12./ 18. p.)

A Szindbád c. film összefoglalása 2 rövid videoklipben

metadolce töltötte fel ezen a napon: 2010.09.11.

Szindbád és Latinovits alakja egybeforva és külön-külön is kedvenc - ha lehet őket egyáltalán elválasztani e nagy alkotás után. Meg akartam fogni a film nagyobb jeleneteiből valamit - ez lett az első próbálkozom a vágással, remélem tetszeni fog......

Köszönjük........!!!

BUNDSCHUN OTTÓ: TABÁN, HADNAGY UTCA

A "TABÁN ANNO GALÉRIA" többi képe megtekinthető ITT

GÖMBÖS GYULA SZOBRA A DÖBRENTEI TÉREN

Gömbös Gyula négyévi miniszterelnökség után gyógyíthatatlan betegségben hunyt el 1936. október 6-án, egy München melletti klinikán. Ravatalát még aznap meglátogatta Adolf Hitler, s a Német Birodalom nagyszabású gyászünnepélyt rendezett tiszteletére. Miután a holttestet hazaszállították, az Országház kupolacsarnokában ravatalozták fel, ahová tízezer ember zarándokolt el. Temetésén illusztris társaság jelent meg, az akkori Európa meghatározó politikusai: ott volt Göring porosz miniszterelnök, Schuschnigg osztrák kancellár, Ciano olasz külügyminiszter. Gömbös példaképe, Mussolini óriás koszorút küldött.



A főváros által felajánlott díszsírhelyen 1941 júniusában állították fel Vastagh Györgynek, a kor kedvelt szobrászának Örkény vezért ábrázoló, arannyal ötvözött alumíniumból készült, monumentális lovas szobrát. Egy évvel később, 1942 júniusában pedig az Erzsébet híd budai oldalán, a Döbrentei téren leplezték le Gömbös fehér márványból készült, díszmagyarban pompázó, egész alakos szobrát, Pásztor János alkotását. Egyik mű sem lett hosszú életű.



A Gömbös szobor felavatás(a háttérben néha feltűnik a tabáni plébániatemplom)


Utóbbi alig több mint két évig állt. 1944. október 6-án, Gömbös halálának évfordulóján a fegyveres ellenállási mozgalom egyik csoportja felrobbantotta. Az úgynevezett Marót-csoport két tagja ma is él. Egyikük, Padányi Mihály építészkari egyetemistaként került kapcsolatba a mozgalommal, s alakította meg néhány barátjával a robbantásos akcióiról elhíresült csoportot. 1944-ben huszonnyolc éves volt.
- Amikor megtudtuk, hogy egy szobor felrobbantásával bíznak meg bennünket, egyértelmű volt, melyikről lehet szó - emlékezik Padányi. - A háborúellenes antifasiszta mozgalom illegalitásban tevékenykedett. Nem volt más mód arra, hogy hírt adjunk magunkról. A Gömbös-szobor felrobbantása felért egy vezércikkel. 1933-ban, Hitler hatalomra jutásakor ő volt az, aki Európában elsőként gratulált neki. Ő kötötte az országot a Berlin-Róma-tengelyhez. Munkássága egyenesen vitte a nemzetet a Don-kanyarhoz, Magyarország megszállásához, a zsidóüldözéshez. A szemünkben a fajvédő pártot megalakító Gömbös a szélsőjobboldal atyamestere volt.
Ez a szobor jelképezett mindent, ami Magyarországon az elmúlt huszonöt évben aljas volt. (Márai Sándor, 1944)
Ám a szoborrombolás véletlenül esett éppen Gömbös halálának évfordulójára. Néhány nappal korábban már kivonultak a helyszínre a fiatal ellenállók, de akkor lefújták az akciót. Október 6-án mentek újra. Aznap délelőtt a kormány tagjai koszorúzták Gömbös sírját. Délután a város másik pontján levegőbe röpült a szobor, egy korszak jelképe. Helyén ma emlékkő áll.
- Részletekben kaptuk kézhez a robbanószerkezethez szükséges anyagokat, amelyeket fegyvergyárakból csempésztek ki a mozgalom tagjai. Nekünk kellett összeállítanunk a bombát, és kitalálni, miképpen hozzuk működésbe feltűnés nélkül a Döbrentei téren - mondja Padányi. - Az orvos Janikovszky Bélával helyeztük el a robbanóanyagot, míg Egri János vegyészmérnök társunk távolabbról biztosította a terepet. Napfényes, őszi délután volt. Elszaladtunk, távolról hallottam a detonációt. Akkor jutott eszembe, hogy a gyufát a padon felejtettem. Visszamentem. Már ott voltak a rendőrök. Faggattak, mit keresek ott. Szerencsémre akkor Budán voltam bejelentve, így nem gyanakodtak rám. A másnapi újságban olvastuk, hány százezer pengő díjat ajánlottak a nyomravezetőnek. Néhány nap múlva megnyugodhattunk: a nyomozás vakvágányra futott. Az újsághíreken kívül nem volt visszhangja a történteknek. Néma volt a város. 1944 decemberéig összesen tizenkét robbantást hajtottunk végre, főleg fegyverszállító járművek ellen, de a mi "munkánk" volt a Kossuth Lajos utcai nyilas könyvesbolt és a Városi Színházban tartott nyilasgyűlés elleni akció is.

A felrobbantott emlékmű

Márai Sándor naplójában megörökítette a Gömbös-szobor felrobbantását, s annak szimbolikus jelentéséről írt 1944-ben: "Ez a szobor jelképezett mindent, ami Magyarországon az elmúlt huszonöt évben aljas volt, dagályos, kapzsi, hazugan sovén, lelkendezően és fenyegetően öntelt."

                                         Ellenállási emlékkő emlékeztet a robbantásra 


Forrás :Sághy Erna 168 óra online 2005.szept 27 (részlet)

NAGY BAJBAN A RÁC FÜRDŐ?

Nagy bajban a Rác - Exkluzív körkép a fürdők helyzetéről


2011. 6. 30.







Több milliárd forintra rúgó átalakítási tervekkel, öt műemléki fürdő átalakításával folytatná a valamivel több mint fél éve megkezdett átalakítási programot Szőke László. A Budapest Gyógyfürdői és Hévizei (BGYH) Zrt. vezérigazgatója a Világgazdaság Online-nak adott interjújában elmondta azt is, szíve szerint hotelfejlesztésbe fogna, ám erre még pályázati forrásból sem találna fedezetet. A szállodai összeköttetéssel kialakított budai Rác fürdő-és szállodakomplexum jövője azonban igencsak kétséges.


A 2001-ben eredetileg ötmilliárdosra tervezett Rác fürdő és szállodafejlesztés immár 9 milliárd forintra rúg, s több éves csúszás után továbbra sem tudni biztosan, mikor fog megnyitni. A beruházó Rác Nosztalgia Kft. többségi tulajdonosa szerint a BGYH miatt késik az átadás. Mikor lesz új fürdője Budapestnek?


A Rác Nosztalgia Kft-ben a BGYH-nak 25 százalékos tulajdonrésze lesz, ha a társaság teljesíti az apportkötelezettségét, ám úgy gondolom, hogy a fürdőtársaságot legalább 50 százalékos részesedés illetné meg a több ezer négyzetméteres földterületért és a Zsigmond-korabeli fürdőromokért. A beruházó szerint azonban akkor a BGYH-nak az elmúlt évek csúszásaiért és a kifizetetlen számlákért is felelősséget kell vállalnia. Ezt én nem tarthatom elfogadhatónak. Az alvállalkozók már felszámolási eljárást indítottak a társaság ellen, de ez úgy vélem, nem zárja ki a megnyitást

Mikor tesznek pontot az ügy végére? Mert ha jól értem, akkor minden az Önök kezében van?



Nem teljesen. A magánberuházó 2,5 milliárd forint készpénzt vitt a fejlesztésbe, a többit a Magyar Fejlesztési Bank finanszírozta. A probléma az, hogy ha meg is nyitna a fürdő, akkor még több évig sem tudna annyi bevételt hozni, amelyek fedeznék a hiteltörlesztést. Szóba került az is, hogy a bank kapjon tulajdonrészt mintegy 1,5 milliárd forint értékben, amellyel csökkenthető lenne a hitel, ám a bank ezt a megoldást csakis elvárt hozam garantálásával tudja elfogadni. Egy szezonalitástól erősen függő iparágban senki nem tud hozamot garantálni.


Ezért inkább meg se nyitják a fürdőt?


Nem szeretnék az előnytelen megállapodásokba bonyolódni, de a társaság lemondott a Rác fürdő tulajdonjogáról, s ingyenes földhasználati jogot adott a beruházónak az épület fennállásáig. Az ügyben rendőrségi vizsgálat is folyik.


Így, ha felszámolják a társaságot, akkor a BGYH nem bukja el az ingatlanokat, hiszen nem került be a vállalkozásba?


A mi célunk, hogy minél előbb vendégeket tudjon fogadni a fürdő, és a BGYH-nak az apportnak megfelelő pozíciója legyen az üzemeltető társaságban. Egyelőre nem tudom megmondani, mi lesz a tárgyalások kimenetele.












Királyfürdő látványterv



Mikor több mint fél évvel ezelőtt átvette a BGYH vezérigazgatói székét, első lépése az volt, hogy felszámolja a kiszervezett fürdőüzemeltetést. Akkor úgy számolt, havi szinten 40 millió forintot tud a társaság megtakarítani. Sikerült?


Az Opero Kft. egy 2009-ben kötött közbeszerzési pályázat alapján havi 127 millió forintért vállalta 8 fürdő és 4 strand üzemeltetését. Ezt 87 millió forintból ki lehet hozni, ha saját kézbe vesszük, és átszervezzük a működtetést. Tavaly az év első öt hónapjában a vállalat több mint 470 millió forint üzemi veszteséget termelt, mi idén hasonló 458 millió forintos veszteséggel kalkuláltunk. Ehhez képest 217 millió forint lett a mínusz, ami akárhogyan is nézzük 240 millió forint javulás tavalyhoz képest. Az Opero szerződése március 8-án szűnt meg. S mivel közbeszerzésen választott társaság volt, a BGYH kártérítést fizetett a társaságnak.


Mennyit?


Ha a szerződés érvényben marad, akkor 2014-ig havi 127 millió forintot kellett volna a BGYH-nak fizetnie. A kártérítés kevesebb volt, mint amennyit a társaság négy hónap alatt nyer, a megállapodás felmondásával. És a megállapodásból még 40 hónap volt hátra.


Minek köszönhető a megtakarítás?


Egyrészt nőtt a forgalom, másrészt kis mértékben emeltük a jegyek árát is. Nagyobb döntési jogkört és felelősséget adtunk a fürdővezetőknek, akik saját maguk dönthetnek az alkalmazottak számáról, azok béréről. A vezetők fizetése emellett függ a fürdő eredményességétől. Negyedévente kapnak értékelést, s minden hónapban 10-15 százalékkal jobb eredményt kell produkálniuk, mint előző év azonos időszakában. Ha érdekeltté tesszük a vezetőket az eredményesség elérésében, jobban megnézik, mire adnak ki, és kivel végeztetik el a munkát.












Királyfürdő látványterv



A korábbi vezetés sokat panaszkodott arra, hogy egyszerűen nem tudják felszámolni a zsebbe végzett beléptetést, szolgáltatást. Önök tettek-e, tesznek-e valamilyen lépéseket ennek a megakadályozására?



A jelenlegi „karórás”beléptető rendszer valamelyest segít kiszűrni ezt a dolgozói visszaélést. A rendszer azonban túlságosan drága volt, és rengeteg hibával működik, tehát sokkal többe került, mint amekkora hasznot hozott. Havonta több száz hibát jelentenek a dolgozóink. A megoldásról folynak tárgyalások a beléptető rendszert telepítő társasággal.


Elképzelhető, hogy az ő szerződésüket is felmondják?


Ezt nem mondtam. Ez a cég közbeszerzésen lett nyertes, s öt évre szól a szerződése.


Forrás: Világgazdaság Online

ÚJABBAN FELLELT FESTMÉNYEK A TABÁNRÓL

Hadnagy utca, a háttérben a rác templom tornyával

NAPHEGY UTCA 1941

KOZMA DEZSŐ: Rezeda Kázmér szép élete

"Nyíri csend" és "kőar cú" nagyváros"Szindbád [...] egyszerre hallani vélte az idő és a lelkek süllyesztőjében eltűnt Magyarország minden hangját. A Duna minden áramlását hallotta [...] vonatfütty rikkantását [...] hallotta a pesti színházak illatszeres és ünnepi csendjében, egy perccel függönyhúzás előtt, a színlap suhogását és egy selyemviganó zizegését, hallotta a rozsnyói Rákóczi-torony harangjának zúgását, az erdélyi vízesések és erdei patakok locsogását, hallotta Pest lélegzetvételét. [...] Mindezt hallotta Szindbád, a pillanatokban, mikor tollat vett kezébe."[1]
A címben idézett metaforikus kifejezéseket akár egy Krúdy-monográfia élére is odaírhatnánk, hisz Krúdy Gyula regényeinek, novelláinak, publicisztikai írásainak egyik legsajátosabb írói élményforrására utalnak: sokat emlegetett időtlenségére, "ősiség" és "modernség", múlt és jelen egymást kiegészítő, egymást megtermékenyítő művészi összefonódására. Egyik sokáig kallódó jegyzetében olvashatjuk az időnek erről a különös játékáról: "Amint múlttá válik a jelen - még a mellény gombjait is jobban megolvashatjuk, mint most, amikor szemközt állunk mohó, éhes horpaszaival."[2]

Valóban: az órák nem létező időt mutatnak Krúdy műveiben.Az író feljegyzéseiből, vallomásaiból tudjuk: regénysorozatban szerette volna elmesélni élményeit arról a korról, amelyben postakocsijának boldogulást kereső utasai útra keltek a nagybetűs Élet meghódítására. Regényciklust tervezett az "ifjú Budapest" "fényeiről" és "árnyairól", az életformaváltásról, egy végleg elmúló és egy születő világról. Így kerültek volna egymás mellé az ún. "pesti regényei": A vörös postakocsi, az Őszi utazások a vörös postakocsin, a Nagy kópé, a Velszi herceg, aKékszalag hőse, illetve a tematikában és szemléletben ezekkel rokon Rezeda Kázmér szép élete, amelyet - mint ismeretes - Krúdy Gyula eredetileg Így történt 1914-ben címmel közölt a Pesti Napló-ban, 1933-ban.
Az alábbiakban ezeknek az egymástól távol eső, mégis tematikailag egymással összefüggő művek színtereinek, szereplőinek előbb jelzett "kétarcúságát" szeretném érzékeltetni. Egy olyan író urbánus-élményét, aki (mint annyi regényhőse) nem kevés ambícióval érkezik meg a millenniumot ünneplő fővárosba, és aki - akárcsak egy másik alteregója - úgy néz körül az "áradó" nagyvárosban, mint akire "nagy dolgok várnak".

1A Nyírség emlékeit, hangulatát (mondhatnám: a vidék "lelkületét") magával hozó, alig tizennyolc éves író egy olyan nyüzsgő, alakuló világnak lesz a jó ismerője, amelyik a legkülönbözőbb módon kínálja az érkezőnek az érvényesülés addig nem látott lehetőségeit, de amelyik még őrzi a végleg tovatűnő múltat, a régit is.

Krúdy Gyula prózája jórészt ebből a kor- és életmódváltásból sarjad ki. Ezért van az, hogy regényeiben, elbeszéléseiben, még teljesen fel nem tárt publicisztikai írásaiban egyszerre van jelen a Tegnap nosztalgiája és az új világ igézete, a nagyváros és az akár szimbolikusan is felfogható vidék hangulata.
Egyik korai kisregényét, A bűvös erszény-t idézem: "Jöttek-jöttek sorban a vidéki famíliák, és elárasztották Pestet. Egy darabig hűségesen ápolták a reménységeket, amelyeket poggyászukban hoztak, a férfiak várták a nagy hivatalt, a leányok a milliomos kérőket, az asszonyok a selyemruhát és az ékszert, amíg lassan-lassan lekopott róluk a falusi szín, a falusi színnel együtt elhagyogatták kedves szokásaikat, a mulatságkedvelést, vendégeskedést, úrhatnámságot, és beleszürkültek a pesti flaszterbe."[3] (Mintha a mondatok parttalan áradásával is a "földindulást" kívánná hitelesebbé tenni az író).

Ez az egyik "lehetőség". De másféle sorsokat is kínál az irodalom. Gárdonyi Géza regényének, Az öreg tekintetes-nek vidékről nagyvárosba került atillás öregura nem tudja elviselni a rideg emberi kapcsolatokat, Bródy Sándor karrier-regényének, A nap lovagjá-nak gátlástalanul törtető újságírója kezdettől tisztában van azzal, hogy vagy hal lesz, vagy halász, mindkettő nem lehet. Ambrus Zoltán szegénységbe zuhant, alkalmazkodni nem tudó festőművésze a Midas király-ban megpróbál ragaszkodni emberi-művészi elveihez, elképzeléseihez. ("Nem tudok megalázkodni; nem tudok hízelegni. Nem vagyok ebbe a világba való."[4]), Iványi Ödön regényének, A püspök atyafiságá-nak vagyonát vesztett hősének élete pedig azért jut kátyúba, mert gyenge ahhoz, hogy környezetével szemben megőrizze tisztaságát.
Krúdy (műfaji határokat oldó, szépírói ihletésű publicisztikai írásainak tömkelegében) legtöbbször a jelennel perlekedve kelti életre Pest "aranykorát". Pusztán néhány sort idézek az első világháború végének nyomasztó légkörében, 1917-ben papírra vetett, tényeket és személyes érzelmeket eggyé fonó emlékezéséből, a Pest aranykorá-ból: "Ó, régi Pest, amelyre úgy érkezett meg reggelenként a Keleti pályaudvarra a személyvonat, hogy mindig hozott magával fiatal, dobogó, lelkes szíveket, zöldellő reményeket, hitvallásokat és dologra kész karokat és elméket! A nagyvárosi ködbe, tramway-csengős, robogó bérkocsisos, újságfestékszagú, vasalt pincéres, a város belseje felé kopogón ezer lépésű, álmosan ébredező Budapestre úgy érkezett meg mindenki, mint egy regényhős, akire nagy dolgok várnak a szellőzködő ablakú házak között."[5]

Krúdy Gyula regényhősei egy olyan nagyvárosba éreznek meg, amely a nyolcvanas évektől - miként Sánta Gábor írja a magyar próza Budapest-képét feltérképező tanulmányában - "a társadalmi mobilitás Janus-arcú jelképe lesz; a remények és csalódások városa. Az idevágyó fiatalok számára valóságos Mekka, a már huzamosabban ott élő idősebbeknek pedig - miként a beteg és kiábrándult Arany Jánosnak is - sokszor börtön, mely nem enged, ahonnan elvágyódni lehet, ugyanakkor az egyedüli hely, ahol a szellem embere számára mindezek ellenére létezni érdemes. A korszak irodalma szemléletes kifejezője mindennek".[6]

FRUZSINA, AZAZ KÉSŐ FÁNI ÚRNŐ, REZEDA ÚR SZERELME

Pontos korkép. A századforduló magyar irodalma, költők, írók sorsa bizonyosság rá: Aranytól, Reviczkytől Adyig, Mikszáthtól, Ambrustól Krúdyig.

Krúdy alig múlt húsz éves, amikor Az aranybánya (1901) címmel regényt ír első budapesti éveiről. Az író társadalmi ismereteire, a művészileg felemás, ritkán emlegetett regény értékeire Bori Imre hívta fel a figyelmet. Valóban, a tényeket olykor nyersen tálaló könyv éles szemű íróra vall. Főleg azokban a részekben, amelyekben a "világváros komolyságával" élő főváros, a "modern" kor hősei (a Paprika Schlézingerek - az új Magyarország Széchenyi Istvánjai; a Bagi-féle "aranyparasztok" - majd Török Gyula Porban című regényében ismét találkozunk ezzel a típussal), elevenednek meg előttünk. Önkéntelenül eszünkbe jutnak Mikszáth pár évvel korábbi regényének, az Új Zrínyiász-nak ilyen szatirikus mondatai: "A Nemzeti Kaszinó határozottan Zrínyiék mellett foglalt állást. Mégiscsak természetesebb, ha a sírokból lépnek ki új főúri alakok, mintsem a Wertheim-szekrényekből."[7]
A nagyváros művészi meghódításának szándékával írott, 1913-ban megjelent Krúdy-regény, A vörös postakocsi utasai ennek a kornak a hősei. Az író mögött ekkor már ott vannak az első Szindbád-történetek, amelyekben nemcsak saját hangjára és a műfaj új lehetőségeire talál rá, hanem első hasonmás hősére, Szindbádra is, A vörös postakocsi-ban feltűnő Krúdy-alteregó - Rezeda Kázmér - elődjére. Az egyes művekben más-más arcot mutató, más-más szerepre vállalkozó újfajta művészi magatartás, szemlélet, hangnem sokféle megvalósulásának lehetőségeit kínáló alakmásra.
A regényt közlő folyóirat, A Hét szerkesztőjének küldött levélből ismerjük Krúdy szándékát. Talán nem is kellene emlékeztetni rá, hisz sokszor idézték. Mégsem érzem feleslegesnek néhány, témánkhoz szorosan kapcsolódó mondatát újraolvasni: "Dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem [...] gondolatok [...] látomások, amelyek utcán, bálban, színházban történnek [...] emberi arcok, alakok és hangok [...] ismerősök, ismeretlenek [...] pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a városból."[8]
Krúdy regénye nem olyan lemeztelenítő, mint amilyent a fenti sorok, illetve a "levél" itt nem idézett részei ígérnek. Adyt annak idején nem alaptalanul bűvölték elA vörös postakocsi álombeli tájai, lírai hangulatai. Sőt, úgy érezte, hogy a nagyváros majdnem lefokozza a vidéki emlékek meghittségét, szépségét, ezért aztán csak annyiban tulajdonít neki szerepet, amennyiben módot ad az emlékezésre azoknak, akik "a tegnapi ifjúságukat akarják megtalálni". Csak méltányolni tudja, hogy az író - úgymond - nem teljesítette mindazt, amit ígért, hogy ehelyett "eldalolta tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát". A romantikus idill-hangulat egyik forrása ez alkalommal is az emlékek szubjektív újraélése, illetve a vidékről a nagyvárosba sodródott emberek érzelmi "kétarcúsága". Ezek a kétlaki szereplők ugyanis új életformájukban sem tudnak szabadulni a maguk mögött hagyott múlt nosztalgikusan felsejlő emlékeitől.


Kétségtelen, Krúdy nem szabályos regényt írt, ("pompás kihágás történt a műfajszabályok ellen"), most sem igazodik a műfaj hagyományos igényeihez. Az érvényesülés lehetőségeit keresők körül zajló életnek kezdetben inkább a szereplők megfigyelése, beszélgetései által válunk részeseivé, hogy aztán - ahogy belemerülnek a nagyváros színes forgatagába - egyre inkább a vallomásos formák jussanak nagyobb szerephez.

Horváth Klára és Fátyol Szilvia vidéki, állás nélküli színésznők a nagyváros múltból itt maradt, megkopott negyedébe érkeznek meg. Íme hogyan keltik életre a szociográfusi hűséget az emlékezés bensőségességével átszövő mondatok a közvetlen emberi kapcsolatokat még őrző városi tájat: "Régi pesti polgárházak voltak itt összeszorulva, szűk, mély udvarok, amelyek estalkonyatkor félelmetesen elnyúltak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott köveken, és az oroszlánfejű esőcsatorna már félszázad előtt beszüntette a szolgálatot. A búbos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha tömérdek föld alatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha legalább leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik, s a nők mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban, és a házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyújtsa este a gázt a lépcsőn. Az ajtók, ablakok szeretnek sírdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban, s a holttestét befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi."

A régiből az újba forduló nagyváros sikátoraiban - néz körül egyik tárcacikkében - "a varróműhelyek, kalaposboltok cérna- és leányillata keveredett a kapu előtti sörházak hordó- és virsli illatával".[9] Külvárosi házai pedig - ingujjban üldögélő polgáraival, házikenyér illatú asszonyaival - vidéki eperfás udvarokra emlékeztetik a szemlélődőt. (Későbbi regényének, a Hét Bagoly-nak elképzeléseiben csalódó író-hőse, Józsiás az "ideált rugdosó" emberek elől külvárosi földszintes házba menekül, oda, ahol még petróleumlámpával világítanak, és tavasztól őszig nyitva tartják az ajtót.)

Hivatalba siető polgárok, "finom pesti asszonykák", Pestről Budára szökő szerelmesek, boltoslegények, a korzó könnyelmű gavallérjai, szenzációt kereső hírlapírók, kardjukat csörtető katonatisztek veszik körül Krúdy boldogságra vágyó művésznőit, akikben újra és újra felsejlik az idő, amikor "nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot". Szilvia - vidéki lány módjára - "taktusra" lépked a nagyvárosban is, és olykor szeret elgondolkozni a Dunában ragyogó csillagokon. Múltja úgy éled fel benne mint egy kép, mint egy dal. Akárcsak egykori szerelme: "Ó, be szerettem, éjjel mindig vártam, szakadt a hó, és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek volna a nagy alföldi városban." Múltjának nem megtörtént eseményei, valós momentumai kápráztatnák el, hanem az egykori ábrándok, ezért aztán hogy egy olyan vers után vágyódik, amelyből egyetlen sort sem tud.
Krúdy emlékező szereplői nemcsak múltjukat értelmezik - jelenüket is. A regényben nagy szerephez jutó vallomások egyikében Szilvia ilyenképpen meditál sorstársai előtt: "Azt szeretném tudni, hogy miért vagyok itt a Pattantyús utcában, és mi tart vissza attól, hogy elszerződjem vidékre színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt hittük, hogy most következik a nagyszerű, mulatságos, nagyvilági élet. Én legalább titkon mindig azt hittem, hogy valami rendkívüli dolog fog történni, ha én, a nem mindennapi, szép, tehetséges, okos és jó teremtés Pesten megtelepedem. Aztán semmi sem történik ."

Úgy tűnik, ezek a szavak két társának - művészbarátnőjének és Rezeda Kázmérnak - a szájából is elhangozhattak volna, hisz nekik sem sikerült meghódítani a nagyvárost, ugyanúgy az élet megfosztottjai maradtak ők is. Az ő vágyaik is nagyobbak, mint lehetőségeik, legfeljebb más-más módon veszik ezt tudomásul, másként próbálják megőrizni a maguk külön belső világát, néha csak maguknak megvallott eszményeiket. Horváth Klára (tekintete "a mezők virágához" hasonló) a lámpásoktól tündöklő Andrássy úton gúnyos ajakbiggyesztéssel figyeli az "esti vásárt". Merész álmokat dédelget ő is magában. Amikor Rezeda Kázmér a sikeres élet fejedelméről, Alvincziről beszél neki, rajongó lelkesedéssel szakítja félbe. ("Nagyszerű - mondá igen komolyan Horváth kisasszony. - Napról napra jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele.") Azonban különbséget tud tenni vágy és valóság között, végül van ereje visszamenni vidékre. Amikor Szilvia látogatóba érkezett nagynénjét, Urbanovicsnét az új módira figyelmeztetik, az "ocsmány várost" széttaposni kívánó, ide csak flörtölni jövő vidéki asszonyság büszkeséggel veti oda: "Én vidéki asszony vagyok.[...] vidéki parasztasszony. Nem tudom a pesti hivatalnokok divatját." Azon csodálkozik el, hogy a magyar ruha kiment a divatból, és hogy a férfiak nem virágos Zrínyiben foglalnak helyet az asztaloknál, ő maga otthon csizmában és bekecsben jár-kel. Számára a cigányprímás nótái egyszerre "ábrándosak és érzékiek, bolondos amerikaiak és francia dalocskák".

A faluját elhagyó, majd elzüllött Estella sorsa mintegy előre vetítődik a megérkezésekor: "Aztán Pestre utazott, és késő délután, ősszel a város felett egy gyárkémény fekete füstje húzódott, mintha az alant fekvő házakban csupa szomorú emberek laknának." Mint ahogy a messzeségben még egyszer felködlő hegyek is jelképes értelmet kapnak: gyermekkori ártatlanságára emlékeztetik. Hogy aztán bordélybeli tapasztalatai a nagyváros "ezer fájdalma"-ként, az élet hajótörötteinek megrendítő vallomásaként hangzódjanak el. (Estella - egy egész életsorsot sűrítő - panaszáradata az évtized végén írott Asszonyságok díja Natáliájának sodróerejű átkait juttatja eszünkbe: "Verj meg isten mindent...Verd a gonosz kéjelgőket, a kapzsi butákat, a testüket eladókat, a testeket vevőket, az ajkukkal uzsoráskodókat, a keblükkel kereskedőket, a lábukat árusítókat, a csókmámorokat, a szívkufárokat, a hajasokat és kopaszokat, a fiatalokat és az öregeket.")

Az emberi gyötrelmeket jól ismerő Steinné, "a kakasos ház" tulajdonosa is az ábrándok birodalmában él olykor, benne is ott szunnyad egy másik élet óhaja, hogy - mint falusi lány - talán majd egyszer elmegy vidéki gazdasszonynak. "Kismalacokat nevelni, sárga libácskákat és totyogó kiskacsákat költeni, tavasszal rugó nélküli kocsin hajtani zöldülő réteken..."

A nagyváros sikeres meghódítói másként élik meg múltjukat, emlékeiket és még inkább a jelent.

A legendás életű Szemere Miklósról mintázott Alvinczi Eduárd - a sikeres élet jelképe - ritkán tűnik ugyan fel a regényben, valóságos bálványa az érvényesülni vágyóknak. (A másik "győzedelmeskedő" a szintén kalandos életű Madame Louise). Az anekdotázó, adomázó módon megelevenített Alvinczi "ősi" és "modern" egyszerre. Ad arra, hogy a Gúd-Keled nemzetségből származó elődei már akkor várkapitányok, bánok, amikor a Hohenzollerek még csak kecskepásztorok. A napkeleti királyok unokája a városi szállodában az ungi erdőből hozatott fával fűt be, hisz ősei is ezzel tüzeltek. Jellemző az is, hogy szmokingjára szénaillatot permetez, és csak azért bánkódik, hogy városi szálláshelyén, az Arany Sas-ban nem tarthat komondort, amely éjjel ugatna. Ugyanakkor tud alkalmazkodni a megváltozott világhoz, a körülményekhez. Otthon van a "tündöklő szép világban". Szobája falát az a hadi kopja díszíti, amelyet valamelyik Alvinczi vett el a temesvári basától, íróasztalán a világ minden részéről érkezett sürgönyök, levelek hevernek, batárja belsejében szivar- és parfümszag terjed, de somfabotja vassal van kibélelve. A változó világ törvényei szerint cselekszik akkor is, amikor egy fiatal polgárlányt jegyesének vásárol meg, akinek egy előkelő nevet ad. Jártas Óbudán és a "pesti vásáron", a díszes kastélyokban és a lóversenyen, a kaszinóban és az orfeumokban, a pompás grófnők, a táncosnők és a vérbeli lumpolók között.

Madame Louise kis dunántúli faluban született (gyermekkorában parasztgyerekekkel verekedett), mint pesti virágárus regényeket olvas és ír, írókkal levelezik, többször elbukik, hogy aztán szalonjával (amelyben a "tavasznak sok üde kis virágát segítette [...] a télfejű urak karjaiba") tisztes társadalmi rangot vívjon ki magának. A "nagyvilág kapujának" számító fővárosi palotájában néha úgy sétál, mintha Párizs utcáin járna, máskor olyanképpen térül-fordul, mint falujában szokott hajdanán. Ennek megfelelő környezete is. Rozmaring illatú otthonának biedermeier és rokokó díszítésű bútorai közt ott van a falusi úri házak széles diófaasztala, a falról az apák és nagyapák képei néznek le rá. Mint Pest utolsó romantikus nője nosztalgiával gondol vissza az elhagyott falura, azonban romantikus érzelmeit fegyelmezni tudja. Legfeljebb egy-egy helyzetben egy-egy pillanatra éli újra egykori élményeit, hangulatait. Az egyik alkalommal szinte tüntetőleg hangzik kívánsága: "Ma falusi mulatságot tartunk, falusi bort iszunk..."

Az ugyancsak vidékről érkezett "tétlen" hírlapíró - a nevével is a reménykedő falusi lányok virágjára emlékeztető -, Rezeda Kázmér ugyanúgy magányos lélek marad a nagyváros forgatagában, mint a két vidéki színésznő. Eszményeiről nem tud és nem is akar lemondani, sorsán viszont nem képes változtatni. S mert a kor emberi kapcsolatai számára idegenek - szép lelkek módjára - egy maga teremtette belső világba, a múltba menekül. De nemcsak menekül, megpróbál tudatosan kialakítani egyfajta erkölcsi integrációt, mégpedig abban a meggyőződésben, hogy "nagy gyönyörűséges Életnek semmi köze sincs az apró, sűrű betűcskékhez". Ezért lehet -Fábri Anna figyelte meg - személyiségének egyik fő meghatározója az eszményi és profán szembenállása.[10] S mert hiányzik belőle a realitás-érzék, nemcsak az irodalomnak, az életnek is a perifériájára szorul. Így aztán egyszerre van meg benne az eszme-hit és a csalódások okozta rezignáció. Lemondóan és nem kevés öniróniával jellemzi magát egyik alkalommal: "Kis zuglapomban számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és vezetékneveket adok a gyerekeknek." Őt kísértik meg leginkább a múlt emlékei: Budai környezetének zegzugos utcái még a török hódoltság korában voltak újak, éjszakánként hazafelé menet gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Mintha azért bérelt volna itt kvártélyt, hogy "éjféli sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól". A nagyváros tévelygőihez hasonlóan, gyakran nem a regénycselekmény szintjén, hanem egy-egy érzelmi helyzetben, a lélek révedező állapotában - képzeletben - éli meg vágyait. Nem meghódítója, hanem kiszolgáltatottja a nagyvárosnak.

Nem jut révbe az Alvinczi kegyeire áhítozó Horváth kisasszony sem. Pedig céltudatosabban lát hozzá elképzeléseinek megvalósításához: "Nem érti ezt maga, Rezeda úr. [...] A Madame palotája olyan az én életemben, mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már csupa vidámság, fény és pompa következik." Végül mégis otthagyja reménytelen kísérleteinek színhelyét és visszatér vidékre színésznőnek. Nem véletlen, hogy a regény kettőjük érzékeny búcsújával végződik:
A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát. Forró, könnytől nedves arcát az arcához szorította.

 Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tiéd leszek - mondta halkan. - Esküszöm a halott édesanyámra.
 Isten veled! - mondta komoran Rezeda úr.

Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán felett. Hűvös sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi ház ablakában állott éjfélig, folyton a csillagokra nézett, és magában számtalanszor elmondta:
sten veled! Reggel papot hivatok.

Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol messze, egy tabáni rác kocsmában csendesen tamburáztak. A boldogtalan ifjú egy régi gyűrűt keresett elő a holmijai közül, amely gyűrűt a hagyomány szerint egy Anjou-királynő nézegetett finom ujjain. Türkizkő volt a gyűrűben, a hűség köve. Elhatározta, hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek."

A megfosztottság közös élményei lelnek egymásra ebben a párbeszédben, egymás részévé avatva valós tapasztalatokat, lírai emlékezést, lelki és természeti tájat, stilisztikai funkción túlmutató képi formát.

Tudjuk, a regény kivételes sikert aratott, alig egy év alatt három kiadást is megért. A korabeli olvasó különös vonzalommal vette kézbe a hirtelen megújhodó Budapest színtereit, alakjait, új emberi kapcsolatait felfedező művet. Gondoljunk a művészileg kevésbé átlényegített, de a riporteri közvetlenséggel és frissességgel, személyes átéltséggel megteremtett színes tablókra, jól egyénített alakokra. S nem utolsósorban az írói szemlélet újszerűségére, a korhű leírásokra vagy azokra a részletekre, amelyekben régi redakciókba, csillogó úri szalonokba, mulatókba, az eseményszámba menő lóversenyekre kalauzol el az író. A városligeti színkör művészvilágába ilyenképpen:
A régi városligeti színkör fából volt, s Feld Zsigmond szerette színháznak nevezni intézetét akkoriban. Színkör volt a neve a bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok, és a környék népe csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő színházi muzsikát.

Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolnak meghatottsággal a ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely nyomtalanul eltűnt a tengerben. [...]
A redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik, amely származását, rangját jelöli. A pesti hírlapíró akkor tette le a vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett vagy ellen."

Az ilyen hangulatos leírásokat ma is többnek érezzük dokumentum-értékű "betéteknél".
Három év múlva, az Aranykéz utcai szép napok líraian romantikus történeteiben újra feltűnnek A vörös postakocsi ábrándkergetőinek lelki rokonai, a sosem teljesült álmok igézetében élők, a nagyváros idillhangulatába menekülők. A "csöndes lelkű" Nagybotos Viola "elfáradtan, fásultan utazott falura a nagyvárosból", az Aranykéz utcai ékszerészné "az orgonaillatot szerette a fodros mellű ingén", a virágárus asszony polgári egyszerűséggel berendezett lakásában "falusi illat áramlott", Szénfi úr "érett szilvafák illatát" fuvolázta az asszonyok fülébe. Városi szalont igazgató hölgye "csaknem azért lakott a fővárosban, hogy meggyógyítsa azokat a férfiakat, akik [...] álom és remény nélkül csavarogtak Pesten." Saját magának azonban egészen más jövőt szeretne. "Házat veszünk falun, nagy kertet és hűvös, mély szobákat, régi cselédeket és egy pár lovat. [...] A háztetőn gólya fészkel és Bundásnak hívják a házőrzőt" - ígéri szerelmesének.[11]

Krúdy utasai ilyen érzelmekkel ülnek be ismét a postakocsiba. De már más tájak felé, más emberek közé viszi őket a kopott batár. Megváltozott világba. "A tar őszi gallyak elsodorták a postakocsis büszke kürtőkalapját, félni lehetett, hogy a kerék felmondja a szolgálatot" - vezet be Krúdy az 1917-ben megjelenő folytatás, az Őszi utazások a vörös postakocsin hangulatába. A regény szereplőinek szomorúan kell tudomásul venniük, hogy "Pesten már nem divat az emlékkönyv" (ez a regény egyik fejezetének címe), s az élet nem érdemes arra, hogy megváltozzon érte az ember. A cselekedeteiben, érzelmeiben kiegyensúlyozottabb - olykor Rezeda Kázmérhoz hasonló - Alvinczi Eduárd már csak azért is a bűvös postakocsit választja (társaságával), mert az új világban a vonatot a kereskedők és a kupecek használják, tiszteletből már senki sem köszön a városban, céltalanul csak a bolond beszélget a kávéházban. "Bálványok dőlnek úgy le, hogy a pesti istenségeknek adjanak helyet. [...] A régi betyárvilágbeli Ráday bőséges fogást csinálna az Andrássy úton" veszi szemügyre az író - nem kis ironikus lehangoltsággal - "idegenszerű" környezetét.[12]

A negyvenedik életéve felé ballagó Rezeda Kázmér óvatos lett. Budán él egy régi házban, biztonságban, "rendes hópénzből", ismeretlenül, észrevétlenül a "nagyváros rikoltásában". Pedig a "kor hőse" valamikor többet volt részeg bortól és szerelemtől, mint egy kisebb német királyság lakossága. Már nem az "észbontó" kaland érdekli, hanem a lefüggönyözött ablakú, biztonságos polgári otthonok "drága csöndje". Már "akkor sem villant föl tekintete, ha olyan házak mellett vitt el útja Pesten vagy a budai részekben, ahol bizonyos boldogság, meglepetés, csalóka öröm kötözgetett hervadt csokrot. [...] Külsejére nézve Rezeda úr nem különbözött azoktól az agglegényektől, akik e nagyvárosban ismeretlenül és észrevétlenül éldegélnek..." Szerelmi reményei is szertefoszlanak. A prostituálódó, "modern" vízivárosi polgárlány, az érzelmileg összetett, sokféleképp egyénített Krónprinc Irma (bár vonzódik Rezedához) Alvinczit boldogítja.

Az élet valamennyi bolondságán túlesett Madame Louise Rezeda úrnak keserű csalódásairól beszél. Fogadott gyermekét parasztként, falusi földjei örököseként szeretné látni, hogy majd "az eke szarvát fogja odakünn a tanyán és boldogan daloljon". Vágyképét azonban elhomályosítják riasztó "jóslásai": "Tudod-e, hogy háború lesz a világon? A kártyáim, babonáim, csillagaim már egy fél esztendeje mutatják a háborút. A Gellérthegy felett hajnalonként a Halley-ről elnevezett üstököst bámulja a pesti nép". Vágyott idilljében nyugtalanság szunnyad: "A falusi fáim nyaranta különösen zúgnak a házam körül [...] A lovak harapnak az istállóban, és javakorabeli meg fiatal falusi parasztok arcára látom felírva a halál különös jelét. Az öregek sietnek meghalni, a tél helyett tavasz lett, a nyár szomorú, mint az ősz, és a vándormadarak, a régi világ pontos órái rendetlenek és megbízhatatlanok. [...] Vége a régi magyar életnek, rózsám."

A medveházi szép napok után régi, dohos házak közé tér meg utasaival az oly sok embert megigéző vörös postakocsi. Az egykori énjénél józanabb Rezeda Kázmér kénytelen elfeledni álmait, lekaparni a falról azokat a női neveket, amelyeket esztendők folyamán oda felírt, hogy aztán beletemetkezzék a szenvedélyek legyőzését ígérő buddhizmusba. Egyfajta menekülés ez, mint ahogy a becsületes szőlőtermelő budai polgár, Krónprinc Ferdinánd is úgy szökött meg züllött feleségétől és lányától a hegyi présházba, hogy "sohasem tette a lábát a Vizivárosba".

A következő évek újabb regényeiben, remekműveiben ismét találkozunk - Fülöp László kifejezései szerint - "az elszakadás és a beilleszkedés" hajótörötteivel.[13] ANapraforgó-ban (1918) egy múló és egy érkező életforma, a patriarkális idill, a több évszázados hagyományokat - de a megrekedtséget is - őrző falu és a "modern" nagyváros birkózik egymással. És nemcsak képzeletben, nemcsak az emlékezés szintjén. Életmódot alakítóan is. Az önmagához leveleket író, társaságot önmagában kereső Krúdy újabb alakmása, az "őszi kép csendességű" Álmos Andor ilyenképpen vigasztalja a magányba menekülő, romantikus Evelint: "A bús nagyvárosban csak szállodai vendég vagy, aki többnyire unatkozva nézi a jövő-menő embereket. [...] Mit akarsz az ismeretlen emberektől?"[14] Ő maga (a régi magyar uraknak abból a fajtájából való, akik még Horatiust és Berzsenyit olvasták) csak egy zugot akar, ahonnan "száműzve vannak a kellemetlen, tornászó új emberek". A regény befejezése jelképes: Álmos Andor és a nagyvárosból "lopva menekülő" romantikus Evelin végül életfelfogásuk alapján találnak egymásra.
Az élet tapasztalatait a szerelmi forgalmat lebonyolító házban szerző Gyöngyvirág szintén vidéki magányba menekül a modern Ninive rémei elől (Bukfenc, 1918), akárcsak az emberi lét rejtelmeiről hírt hozó Asszonyságok díjá-nak (1919) megrendítő sorsú Natáliája. Igaz, nem az üdvösség hona a falu ezekben a regényekben sem, mégis egyfajta lelki, erkölcsi nyugvópont, menedék.

A postakocsi-regényeket folytató, 1921-ben Bécsben megjelenő Nagy kópééletcélt vesztett költő-hőse, Rezeda Kázmér, a "múlt idők barátja" (ekkor már "ezüstlakodalmat ülhetett volna a bánattal") a Tisza mellől indul el, hogy "a múlt század gyönyörű és ábrándos" Pestjének patinás utcáit végigjárja, hogy visszavarázsolja azt az időt, amikor még ismerték "az álmok színes madarait" Azokat az embereket, akikről vidéki bolthajtásos udvarházakban olvasgatott. Huszonöt év után azonban hiába gondolkozik "régies szavakban és képekben", csakhamar rá kell ébrednie, hogy a múlt feltámasztása - végleg lehetetlen. Már csak képzeletben lehetséges. Ahogy teszi ezt egyik sétája alkalmával: "Hova lettek a jómódú polgárcsaládok, megelégedett emberek a félig rommá válott házakból? [...] Hová lett a pianínó, amelynek hangjai mellett a szép aranyművesné aFegyverkovács című opera dallamait énekelgette Rezeda úr fiatal korában? Hova lettek a bojtos házisapkás, gömbölyű arcú polgárok, akik alkonyattal kikönyököltek az ablakba, és szíves szóval hívták fel ismerőseiket egy baráti szóra, baráti pohárra? Hová lett a megelégedett csend a régi házak környékéről...?"[15]
A magát megcsaltnak érző Rezeda Kázmér "szinte behunyt szemmel ment el" a modern paloták mellett. Már nem tud eligazodni abban a világban, amelyben a járókelők "egy másik lelket is tartogatnak valahol eldugva". "Nem tudjuk ám teljes biztonsággal, hogy miféle emberek laknak a háztetők alatt, még ha ismerjük is a lakók névsorát" - vonja kétségbe az Árnyék Rezeda úrnak a városi családok idilljéről szőtt elképzeléseit. A látszatnak és valónak ez az elválása egyik fő motívuma aVelszi herceg-nek (1920) is: az Újvilág utcai házban senkit sem szólítanak az igazi néven. A regény élő modellekről mintázott szereplői másnak mutatkoznak, mint amik. "Álarcban kell aludni is" - mondja a regény egyik szereplője. Alvinczi tisztában van ezzel. Ezért van az, hogy az őt legjobban ismerő szereplő szemében hol ördögnek, hol ezüstderekú nyárfának tűnik.[16]

A Nagy kópé Rezeda Kázméra számára titok marad élete utolsó reménye, a Szerelem is, hisz a "bazáros női szemek alatt más szemek is rejtőzködnek". A májusi derű pillanatai hamar szertefoszlanak. A jelképnél maradva: szomorúan veszi tudomásul Krúdy hőse, hogy "elment a postakocsival a múlt század minden reménysége", felpakoltak rá mindent, ami "szentimentális, gyöngédség, finom érzelmesség, bölcsődal enyheségű álomszerűség, önfeláldozó hűség volt a városban". A regény hősének lelki rokona, a Hét Bagoly Szomjas Gusztija már attól retteg, nehogy a "borotvált patkányok összerágicsálják a régi világot".[17]

Rezeda Kázmér búcsúja a megfáradt Szindbádot juttatja eszünkbe, a szép élet rokkantját, akit már nem az orgonaillatú májusi éjszakák igéznek meg, hanem a kenyér, a bor, a só íze.

Mind több a helyét nem találó alakja Krúdynak ezekben az években. A Szomjas Gusztik, a Józsiások, a Rezeda Kázmérok kilátástalanul járnak-kelnek a számukra idegen világban, mintha semmi közük nem lenne hozzá. Rezeda úrnak nincs mit kezdenie doktor barátja tanácsaival, idejétmúlt intelmeivel. A világgal változott a morál is. ("Világraszóló házassági botrányok töltik meg a pesti újságokat, cigányprímások és főhadnagyok szöktetnek meg hercegnőket, akik újságíróknak nyilatkoznak szerelmi kalandjaikról; pesti bankárok válnak el nejüktől izgalmas tanúvallomások után. [...] A polgárság asszonyai és leányai kilépkedtek jól elzárt házaikból, és megismerkednek a mámorító színházzal, a végképpen női érzékiségre alapított női divattal, a flörttel és az ingerlékenységet előidéző modern zenével, mintha az egész évtizedet az foglalkoztatná, hogy milyen szabású legyen a nők szoknyája Pesten.") Rezeda másik énje, a kíséretéül szegődő Árnyék (sorsot alakító volt az Asszonyságok díjában is) felismerése lehangoló: a postakocsi azokat a nőket is elvitte, akik utoljára szerettek a városban. Antónia a "modern élet" fiatalemberét Engelbertet boldogítja - és épp Rezeda Kázmér lakásában. Rezeda Kázmér mindennek szemtanúja, kiszolgáltatottságában sem lesz rajta úrrá a kiábrándultság. Szerelme, a Szerelem az élet, az emberi lét azon kettősségeinek (szerep és valóság, romantikus érzelmesség és racionális megfontoltság, múlt és jelen) válik itt jelképévé, amelyek az ő életét is alakították. Ezért érezzük úgy, hogy a megőrzött vágyak túlmutatnak a Szerelmen. Fábri Anna szavait kölcsönözve: "Antóniában az élet és költészet találkozását látja Rezeda..."[18]

Lírai emlékezés stilizáltság, rejtőzködő szerepjátszás, hangulatiság, fokozott szubjektivitás és tárgyiasság - ezekkel a kifejezésekkel szoktuk minősíteni Krúdy különös színben csillogó művészetének nyelvi-stiláris sokféleségét.

Noha nehéz a Krúdyt jellemző elbeszélésmódok, epikai formák között pontos határt vonni (mint ahogy nem könnyű valamiféle fejlődésvonalat követni műveiben), a 20-as évektől mind sűrűbbé válnak a "történetet", a szereplők "kalandjait" (a lírai, emlékező, vallomásos stílust) meg-megszakító, inkább megelevenítő, mint kifejező "kitérők", az elbeszélő személyességével átszőtt "leírások". Íme egy ilyen részlet aNagykópé-ból: "Rezeda úr a Duna-partra ért, amelyről a párás folyót, a boldognak tetsző budai házakat, a kiránduláshoz készülődő fehér hajókat lehetett látni. Gyümölcsillata volt a partnak e júniusi reggelen, a kofák sátraikban oly komolyan üldögéltek, mint a város jóságos anyái, a halászok bibliai serénységgel mutogatták izmos karjaikon a farkukkal csapkodó halak hosszát, csikorgott a mérőlánc, és a frissen lépegető szakácsnék között piaci kalapjukban, nyári ruhájukban feltünedeztek az úriasszonyok, akiknek jó gazdasszonyi hírük volt a városban. Arcukon a friss hideg víz, szemükben az éjszakai nyugodalom jótékony üdesége, merő gond és hozzáértés minden szavuk, amíg az ebédhez való eledelekkel megtöltik kosaraikat; a petrezselyem zöldjéből kipiroslik a kakas vérpiros taréja [...] A húsok piroslanak, mint a vágyak, a vajak olvadoznak, mint csókok, a föld drága terményei, a cseresznyék, meggyek, málnák üde nedveiket felkínálják a petyhüdt ízek megédesítéséhez. A Duna-partról a vásárcsarnokig tolonganak a nők, hogy gondoskodjanak családjaik táplálékáról. E szent helyen bizonyára nem gondolt volna Rezeda úr a szorgalmaskodó nők erkölcseire, ha árnyéka erre nem figyelmezteti."

A pontos megfigyelés, egy-egy élethelyzet, jellegzetes részlet nyelvi ékítményektől mentes felidézése, a látványhoz fűzött írói reflexiók - olyan remekműveknek lesz majd sajátja, mint amilyen a különös belvárosi asztaltársaságot és környezetét kivételes közvetlenséggel bemutató Boldogult úrfikoromban (1930), vagy amilyen a városi élet hétköznapjaiból ihletődő, a tárgyias láttatást és a személyességet finoman ötvöző, a szemlélet és a stílus fegyelmezettségével lenyűgöző novellagyűjteménye,Az élet álom (1931).

Krúdy művészetének egyik legszembetűnőbb teljesítményét érhetjük tetten ilyenkor: a részekben megvillan az egész.

Élete végén Krúdy még egyszer életre kelti érzékeny lelkű alteregóját, még egyszer búcsút vesz a "boldog békeidők"-től. A Rezeda Kázmér szép élete ugyanis abba a korba visz el bennünket, amelyben a remények postakocsiját útnak indította: a háború előtti utolsó békeévbe. Abba a már múlttá vált világba, amikor egy nem sikerült ruha még elég volt a boldogtalansághoz.

Krúdy újságíró-hőse nemcsak saját életének momentumait, nemcsak környezetét, szerelmeit értelmezi újra meg újra, hanem a kort is, amelyet megélt. A PurgatóriumSzindbádja a tiszta eszét, Rezeda Kázmér álmait veszítette el. Ekkor már hiába vonul el naponta a fél város erkélye alatt. "Pesten senki se néz a magasba, mindenki az aszfaltot nézi, hogy ott keresse az aranyat..." A "szép, jó, finom élet" elérésének gátakat nem ismerő vágya, "energiája" "vitte", hajtotta az embereket. "Mindenki élt, csak Rezeda Kázmér ábrándozott" - jegyzi meg rezignáltan az író a regény egyik fejezetének végén.

Ebbe a zajos világba, előkelő körúti szálló vendégeinek szilveszteri mulatságába hasít bele hirtelen egy föld alól jövő hang: "Éljen a háború!" Mintha egy egész történelmi korszak "túlfeszítettsége" sűrűsödne egyetlen mondatba. De csak a múltjával lassan leszámoló újságíró, Rezeda Kázmér "rázkódott meg" a baljóslatú pohárköszöntőre, a háborút ugyanis "nem ismerte ez a nemzedék". (A nem sokkal azelőtt megjelent A Kékszalag hősé-ben olvassuk: "Az utolsó »békebeli« Derby, az utolsó kacagás és az utolsó hang, amelyet úgy megszoktunk Ferenc József hosszú uralkodása alatt, hogy eleinte még a háború ágyúdörgését is csak siketen hallgatta minden fül és minden szív.")[19] Jól szituált polgárok, kereskedők, királyi igényű, kalandra vágyó úri asszonyok, kávéházak és redakciók különcei, ismert személyiségek, elvetélt tollforgatók, barátságos házak lovagjai már nem nyújtanak vigaszt Rezeda Kázmér számára.

"Percembereknek a háború árnyékában megélt farsangozásáról szól ez a regény" - állapítja meg Bori Imre a Krúdyról írott monográfiájában.[20]

A Lipótváros, a Terézváros, az Erzsébetváros nagyvilági hölgyei - Johanna (falusi kenyérrel kínálja Rezedát), Késő Fáni - Császár Fruzsina (vidéki földbirtokosnéhoz hasonló ködmönt visel), Szilvia (nyaralója Leányfaluban van), Rézi (szobája levendulaillatú, szekrénye ódivatú) csak pillanatokra boldogítják Rezeda urat. Egyik alkalommal - Fruzsina érzelem nélküli felajánlására - úgy érezte, mintha egy álmát veszítette volna el. A már bizonyossá vált, mindenkit magával ragadó háború eufórikus hangulatában Johanna már úgy csókolja szájon Rezedát, mint egy markotányosnő.

A regénynek ezt a befejezését ugyanúgy jelképesnek tekinthetjük, mint azt, hogy aKékszalag nemzetmentő víziókkal viaskodó Alvinczi Eduárdja a világháború első esztendejében hal meg. Nemcsak az Alvinczi Eduárdok, a Rezeda Kázmérok életmódjának van vége, hanem egy egész történelmi korszaknak. Annak a világnak, amelytől az író is elbúcsúzik.
Márai Krúdy Gyula utolsó napjáról írott - Krúdyhoz stílusában is hű - regényében Szindbád végleg hazatér: "A világ elmaradt a batár mögött, és Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk.
Így mosolygott és utazott a hajós, mert végre hazament.
A gyertya csonkig égett, s utolsó lobbanásával megvilágította Szindbád arcát. Most bölcs volt a csukott szemű arc, közömbös és szigorú. Csak keleten tudnak ilyen közömbösen és méltóságteljesen nézni az urak, mikor vége van valaminek."[21]

Azt is mondhatnám, hogy Szindbádnak ez a búcsúja jelképes: a Krúdy-művek világa válik itt múlttá. Hogy aztán (az utóbbi évtizedekben rangos Krúdy-kiadások, méltatások tanúsítják) lassan-lassan feltámadjon: meghitt lírai emlékezést és mélyen megélt korélményeket, fantáziát és megfigyelést, nemzeti hagyományokat és egyetemes emberi érzelmeket oly sok színben megvillantó, ritka ragyogású művészi alkotásokban.


[1] Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Bp., 1999. 61-62. old.

[2] Krúdy Gyula világa. Bp., 1964. 214. old. S. a. r.: Tóbiás Áron.

[3] Krúdy Gyula: A bűvös erszény. In: Krúdy Gyula: Régi szélkakasok között. Bp., 1976. 298. old. S. a. r.: Barta András.

[4] Ambrus Zoltán: Midas király. Bukarest, 1974. 437. old.

[5] Krúdy Gyula: Pest aranykora. In: Krúdy Gyula: Magyar tükör. Bp., 1984. 465. old. S. a. r.: Barta András.

[6] Sánta Gábor: A XIX. századi magyar próza Budapest-képe. In: Irodalomtörténet, 1999/2. 209-210. old.

[7] Mikszáth Kálmán: Új Zrinyiász. In: Mikszáth Kálmán Összes Művei. X. Bp., 1957. 67. old. S. a. r.: Király István.

[8] Krúdy Gyula: A vörös postakocsi. In: Krúdy Gyula: Utazások a vörös postakocsin. I. Bp., 1977. 9. old.

[9] Krúdy Gyula: Pest aranykora. In: Krúdy Gyula: Magyar tükör. Bp., 1984. 463. old. S. a. r.: Barta András.

[10] Fábri Anna: Ciprus és jegenye. Sors, kaland és szerep Krúdy Gyula műveiben. Bp., 1978. 120. old.

[11] Krúdy Gyula: Aranykéz utcai szép napok. In: Krúdy Gyula: Szerenád. Bp., 1979. 490. old. S. a. r.: Barta András.

[12] Krúdy Gyula: Őszi utazások a vörös postakocsin. In: Krúdy Gyula: Utazások a vörös postakocsin. I. Bp., 1977. 231. és 235. old. Czére Béla szerint Krúdy ezzel a regénnyel érkezett el a Szindbád-novellák magaslataira. (Czére Béla: Krúdy Gyula. Bp., 1987. 86. old.)

[13] Fülöp László: Közelítések Krúdyhoz. Bp., 1986. 83. old.


[14] Krúdy Gyula: Napraforgó. In: Krúdy Gyula: Pesti nőrabló. Bp., 1978. 13. old. S. a. r.: Barta András.

[15] Krúdy Gyula: Nagy kópé. In: Krúdy Gyula: Utazások a vörös postakocsin. I. Bp., 1977. 384-385. old.

[16] Krúdy Gyula: Velszi herceg. In: Uo., 412-413. old.

[17] Krúdy Gyula: Hét Bagoly. In: Krúdy Gyula: Aranyidő. Bp., 1978. 463. old. S. a. r.: Barta András.
[18] Fábri Anna, i. m., 174. old.

[19] Krúdy Gyula: Kékszalag hőse. In: Krúdy Gyula: Utazások a vörös postakocsin. I. Bp., 1977. 195. old.
[20] Bori Imre: Krúdy Gyula. Újvidék, 1978. 243. old.

[21] Márai Sándor, i. m., 125. old.