GELLÉRTHEGYI ÁLMOK

Gigantikus Piramis, Nemzeti Nekropolisz és a Hungária világítótorony

Diadla, Nyugda, Emlékde, Csönde, Üdvlelde – javaslatok a magyar Walhalla honi elnevezésére. A Citadella helyén álló turáni Akropolisz – Nekropolisz helyett azonban a Gellért-hegyen állhatna piramis is vagy egy kolosszális Hungária szobor is, amely fénysugaraival a város nevezetességeit pásztázná.



A Gellérthegyre tervezett piramis rekonstrukciós rajza (Grafika: Falanszter.blog.hu)


A magyar panteonizáció kezdete

A romantikus politikai nemzeteszmény államkoncepciója, valamint ennek politikai programja XVIII. századi előzmények után, 1810 körül született meg hazánkban a nemesi és a literátor értelmiség többszöri találkozója után. A Habsburgok minden nemzet feletti álló birodalmi árnyéka ellenére 1814-ben már egy olyan könyvsorozat is megjelenhetett hivatalosan Pesten, amely nemcsak tételesen mutatta be a magyarság történelmi hőseit, hanem úgymond egy szellemi panteonba is elhelyezte őket. Kölesy Vince Károly és Melczer Jakab a „Nemzeti Plutarkus vagy a Magyarország s vele egyesült tartományok nevezetes férfiainak életleírásaik” című művében történeti korszakok szerint csoportosították hazánk 105 nevezetes személyiségének életrajzát. A könyv értelmiségi sikere után a korabeli lapokban (pl. Hazánk) egyre-másra tűntek fel az olyan írások, amelyek a szellemi panteonon kívül már kézzel fogható nemzeti emlékparkot is szerettek volna felállítani az ekkor már elterjedő félben lévőBarabás Miklós-féle könyvnyomatos, és a Ferenczy István múzeumi szoborpanteon-tervezetek mellett. Mednyánszky Alajos szépíró például csaknem két kilométer hosszban a Duna-partján látta volna legszívesebben azt a szoborkert-sort, amelynek már része lett volna a nemzeti nyelv megteremtőjének, az 1831-ben elhunyt Kazinczy Ferenc egészalakos szobra is. Széchenyi István a Kelet Népe folyóiratban 1841-ben megpendített ötlete azonban már nem egy panteonban, hanem a germán hősök csarnokához (I. Lajos bajor király csak 1842-ben rendelte el a Regensburg mellett felállítandó német Walhalla felállítását) hasonlóan egy hatalmas nyitott sírkertben látta a legmegfelelőbb főhajtást a nemzet nagyjai előtt. A gróf impozáns temetőjét „honunk közepén” a budai hegyekben képzelte el.

A Gellért-hegy az 1880-as évek elején Klösz György felvételén (Fotó: fszek.hu)


A Gellérthegyi Nemzeti Panteon és a Déli Kikötő

Széchényire jellemző, hogy írásában maga kezdte el gúnyolni tervét: „Kár, hogy (…) nem lesz teteje, és ekképp az ott lerakandó nagy emberek rútul meg fognak ázni. Valóban szánakozásra méltó, mi mindenre nem fakad a mai magyar! Hátramaradásai szám nélküliek, a tennivalók sora aggasztó, pénze pedig alig van, s most holtakra fordítsa kis tehetségét (…), midőn a magyar földön annyi élőnek még néha rágni való kenyere sincs. (…) Így fognak szólni, sőt a külföld majmolásával vádolni, nem kétlem.” Két évvel később Széchenyi Üdvlelde című írásában a korábbi nyitott sírkert ötletét továbbgondolva, már egy londoni Westminster apátság adaptációját szerette volna látni a Gellérthegyen. A tervek akkor kerültek reális közelségbe, amikor József nádor és a kormány Paleocapa Péter olasz mérnök tervei alapján a korábbi nagy pesti árvíz miatt 14 millió forintból módosíttatta Duna-meder fővárosi szakaszát, így egy nagyméretű folyami dokkot is kialakítottak a hegy déli végében.

Széchenyi terve azonban 1852-ben köddé vált, amikor a bécsi udvar pont a Gellérthegyen építette fel Citadella erődítményét egy második magyar forradalomtól tartva. A 224 méteres dolomitmagaslaton a korábban épített villák is csak úgy maradhattak meg, hogy a tulajdonosok beleegyeztek, a katonák bármikor szabadon lebonthatják a „műveleti területnek” nyilvánított domboldal építményeit, ha megint rebellisé válna Pest és Buda népe. Az 1867-es kiegyezést követően lehetett csak esélye annak, hogy a Nemzeti Panteon ötletetSzéchenyi Ödön gróf, István fia felmelegítse. Az 1871. szeptember 17-én megjelent Vasárnapi Újság erről így írt: „A gróf most a Gellérthegy-oldal szabályozására és lejt-méretezésére, kéjlakok (itt paloták) és villákkal benépesítésére, a tetőn pedig egy méltóságos panteon-, vagy Walhalla-szerű épület, s talán nemzeti katona-iskola felállítására, komolyan készítteti már a terveket, melyeket a közel jövőben be akar mutatni a fővárosi közmunkatanácsnak (melynek egyik tevékeny s szakértő tagja maga is). Ez lenne az ezredéves ünnep emlékműve.” Ödön tehát némileg módosította volna apja terveit, aki egy tágas, a természetbe (angolkertbe) szervülő funerális sírkertet álmodott meg, míg az ifjabb Széchenyi már tekintélyes monumentumot akart. A magyar tűzoltóságot és a gőzzel működtetett budavári sikló létrehozásában aktívan tevékenykedő gróf ötletét elősegítette az 1870. évi X. törvény 9 §-a is, amely elrendelte, hogy a hegy lábánál 1847-ben kialakított dokkokból egy Déli Kikötőt kell kialakítani, amelyhez szervesen kapcsolódnia kell egy 2-2 nagyobb méretű hajó befogadásra alkalmas száraz és vizes dokknak is. Innen vasúti sínekre átrakodva szállították volna az árut a hegy alsó lábánál (mai pálos sziklatemplom alatti terület) kivájt hatalmas közpincékhez. A korabeli híradások szerint az 1400 négyszögöl nagyságú kikötő méreteiben túlszárnyalta a tengerparttal rendelkező városok kikötőit is, hiszen a folyami kirakodóhely az akkori Sáros-fürdőtől (ma Gellért Hotel és Gyógyfürdő) egészen a Puskaportoronyig (a mai Galvani utcáig) húzódott. A munkálatokkal 1872. június 30.-ra készültek el a Vasárnapi Újság beszámolója szerint.

Bizánci stílusú budai Nekropolisz, Körmagyar és a második Sikló

A kikötő építésével egy időben 1871-ben országos tervpályázatot hirdettek meg a Gellérthegyen kialakítandó Nemzeti Pantheon megtervezésére, amit Berczik Gyula építész nyert meg. Érdekes, hogy az építész úgy kívánta a terror laktanyájaként üzemelő Citadellát felhasználni emlékművének, hogy a gyűlölt intézmény üzemeltetési jogát a császár csak 1894-ban adta át a fővárosnak (pénzhiány miatt a főváros vezetése csak jelképesen romboltatta le ekkor a Fellegvár egyik falszakaszát.) Berczik Gyula az ókori görög díszítőelemekben gazdag budai Akropoliszát nem a nyugati, hanem a bizánci templomépítészettel ötvözte-, így a gellérthegyi Panteon-terve leginkább egy frízekkel és domborművekkel gazdagon díszített görögkeleti bazilikához hasonlított. A Vasárnapi Újság húsz évvel később erről így írt„Alépítményéül részben a jelenlegi erődítmény szolgál; négy oszlopcsarnokához, melyek alatt a bejáratok tervezvék, építészetileg kiképzett és díszített széles utak vezetnek föl. A figurális domborművekkel gazdagon díszített épületet a monumentális kupola fejezi be, melynek ablakain, valamint a tetőpontján alkalmazott koronáin keresztül világíttatik meg az épület belső térsége. E külső csoportosításnak megfelelőleg, az épület belseje egy kupolás középrészt tartalmaz, melyet ismét kisebb kápolnák öveznek. Ezekben, valamint a falak mellett helyeztetnének el az emlékszobrok, és feliratos táblák. (…) Az épület 120 métert tesz, s így tehát jóval magasabb volna, mint a lipótvárosi templom, melynek magassága csak 98 méter.”

Az 1871-es pályázaton Feszl Frigyes csak második helyet ért el, de merész terveire, amelyek tágas és zöld Budapest ígéretét hordozták, ma is ámulattal tekinthetünk. Komárik Dénes monográfus szerint Feszl gellérthegyi pályázatra benyújtott műmelléklete jeleníti meg először a millenniumi emlékmű ideáját. A köralaprajzú oszlopos építmény tetején lovasszobrot, a lábazati részén a négy világtáj irányába vágtató lovat helyezett volna el.Komárik vitatkozik Feszl másik kiváló ismerőjével, az idén elhunyt Vámos Ferencművészettörténésszel is, aki szerint közvetlen kapcsolat van Széchenyi Üdvleldéje és Walhalla-elképzelése, illetve az építész emlékműterve között. Ezzel szemben Komárik úgy tudja, Feszl a Kerepesi temetőt tette volna „Üdvleldévé”. Ezzel együtt az építészre hathattak a Széchenyiek gondolatai, s ha nem is magukat a magyar nemzet nagyjait temette volna egy helyre, de épülete azt sejteti, szobraik a hegy tetején kaphattak volna helyett.

Annak ellenére, hogy sikeresnek volt mondható a Nemzeti Panteon pályázata, 1872-benNovák Ferenc építész egy a Duna-partról induló „fogaskerekű sodronypályán közlekedő villamost”, amolyan második siklót szeretett volna megépíttetni a Gellérthegyre. Az építész a lebontott Citadella helyére egy kilátóval kombinált világítótornyot képzelt el, amit nemcsak panorámás, hanem a magasságtól szédülő utasok miatt ablaktalan kocsikkal is meglehetett volna közelíteni. A korabeli Vasárnapi Újság az építész tervéről így számolt be: „A hegy alján lévő Döbrentey-utczában létesítendő villamos állomásról az utat három perc alatt meg lehetne tenni. A felső állomás tőszomszédságában nagyszerű, díszes vendéglő emeltetnék, tágas éttermekkel és nyitott verandával. E mellett egy mindenfelé nyílt torony, honnan a főváros vidékére a legszebb kilátás élvezhető. (...) A rajzon egy hatalmas torony alakú építményt látunk, melynek tetejéről egy óriási nagyságú szobor éjjel villamos világítást árasztana a hegyre. A villamos sodronypálya közepén egy ódon-szerű toronyrom a vonal egyformaságát szakítaná félbe, s az ott létesítendő megálló körüli helyet szintén kies ligetté lehetne átalakítani. (…) Miután sok utast a meredek hegyoldalon fel- és lehaladásnál való különös érzés kellemetlenül érinti, olyanok számára a vonat középső kocsiját oldal-ablakok nélkül akarja berendezni, ellenben egy a kocsi plafondján alkalmazandó camera obscura a táj képét feltüntetné az utasok előtt álló asztal lapján.”

A Gellérthegyre tervezett Nemzeti Panteon tervei + a második Sikló korabeli terve (Grafika: Falanszter.blog.hu)

A nagyra törő gellérthegyi álmok helyett a közmunkatanács 1873-ban egy sokkal szerényebb megoldást fogadott el, 12 ezer forintért háromszázezer facsemetével ültettette be a kopár sziklát. Mivel 1885-ben hivatalosan is a Kerepesi temető lett nemzeti nagyjaink Nemzeti Panteonja, így 1893-ban miniszterelnöki előterjesztés alapján a 21 tagú képviselőházi bizottság végleg elvetette a Gellérthegyre szánt Nemzeti Panteon tervezetét. A javaslattal egy időben ellenben parázs vita alakult ki az Andrássy út végén felállítandó párizsi minta alapján felállítandó Diadalívről. A gellérthegyi Panteon tervezete már csak egyszer bukkant elő a történelem folyamán: a bécsi Otto Wagner Mesteriskolájában tanuló Medgyaszay István1900-tól 1906-ig többször átdolgozott vizsgaterveinél, amelynek központi eleme a hegytetőn elhelyezkedő monumentális épület volt, amelyhez reprezentatív rámpák vezetnek fel két oldalról. A rámpák mellett egy felvonón is fel lehetett volna jutni a hegytetőre. A központi csarnokba két előcsarnok vezetett volna, ehhez két oldalt csatlakoztak volna a további helyiségek, a nemzet nagyjainak emléket állító galériák. A kupola formáját pedig a Szent Korona alakja határozta volna meg. A terv a Művészeti Akadémia Gundel-díját nyerte el. 1906-ban, a terv átdolgozásakor Medgyaszay azt is javasolta, hogy a Feszty-körképet itt helyezzék el, ám az első világháború minden tervet lesöpört.

Csipkerózsika mesepalotája a Gellérthegyen

Bár az Országgyűlés 1892-ben már törvénybe (II. tv.) iktatta a millenniumi ünnepség jogi, anyagi és gyakorlati szabályozását, végleges döntés ekkor még nem született a budapesti kiállítás helyszínéről. Sokan az 1885-ös országos nemzeti seregszemle sikeréből kiindulva a Városligetben látták volna a legszívesebben az ezer éves ünnepség helyszínét, megint mások az állatkertet is a kiállítás részévé tették volna. Bizonyos politikai-gazdasági körök a Lóversenyteret, a Kerepesi úti temető mögötti úgynevezett Pékligetet szemelték ki erre a célra, de szóba jött még a Tisztviselőtelep melletti Népliget, a Déli Kikötőt is magába foglaló Lágymányos és a Margitsziget is. 1892. július 17.-én a Magyar Mérnök és Építészegylet Közlönyben Straub Sándor és Kolbenheyer Gyula a már feltöltés alatt álló lágymányosi lapályt és a festői kilátással rendelkező Gellérthegyet jelölte meg a legideálisabb és legváltozatosabb helyszínnek, amihez egy képzeletbeli Csipkerózsika palotájához hasonló tervrajzot is csatoltak. A tervezőpáros több kupolás csarnokot, vízeséseket és prágai Lőportorony mintájára egy kis budai várat képzelt el a sziklára.



Gellérthegyi Mesepalota korabeli terve Straub Sándor és Kolbenheyer Gyula terve alapján (Tervrajz: Vasárnapi Újság) /A kép nagyobb felbontásban az RSS-nél lehet megtekinteni/

"(…) A hegy ormán ilyen nemzeti emléket terveztünk és ennek méretét a hegy magasságával arányba is hoztuk. (…) A nemzeti emlék épülete mögött tervezünk egy nagy víztartót, mely annyi vizet tartalmazna, a mennyi a nagy vízesések, esetleg ugyanazon időben 1—2 óráig, a nagy szökőkút táplálására is elég lenne. E vízeséseknek esténkinti szines villám-fénnyel való megvilágítása a látványosságok egyik főrészét alkotná. A tartóba a Duna vizét a kiállítás motorai nappal nyomnák föl. (...) A nemzeti emlék mögött gondoljuk a történelmi kiállítás ideiglenes jellegű két épületét, esetleg Szent Istvánig és Szent Istvántól a mai napig terjedő korra osztva. Ugyanitt látható a villamos vasút felső pályaháza, a mely egyszersmind terraszos vendéglő is lenne. A hegy éjszaki részén épülne az erdészeti pavillon, a hol az erdőipar, stb, termékei lennének kiállítva. (…) A Gellérthegy nyugati (s a hegy felöli) részén, a hol nagy, széles terraszok vannak, számos, részben magán pavillon épülhet, esetleg egy dalcsarnok is, vagy orpheum-féle mulatóhely. A Gellérthegy déli gerincze mögött, melyet tornyokkal és középkori bástyákkal igen hatásosan lehetne díszíteni, húzódik a villamos sikló, mely a kiállítási területeket köti össze, vagyis a központi csarnok vidékét a hegyi résszel. A hegy meredek volta miatt itt (...) talán hadászati kiállítás lenne. (...) A déli gerincz felső épülete a felhúzó torony lenne, mert ide az alagút baloldali kiágazásában a hegy felső részéig széles aknát terveztünk; a felhúzót elektromotor hajtaná. (…) A kikötő előtt, a vízesések terrasza alatt lenen az alagút bejárata. Az alagút bent jobbra és balra szétágazik s mindegyik ág három csarnokban végződik. A jobboldali ágat a bányászati kiállítás foglalja el; egyik csarnokban a sóbányászat, másikban a szénbányászat, harmadikban a vas-, átalában a fémbányászat lenne feltüntetve. (…) A bányakiállításhoz keskeny vágányú kis villamos bányavasút vezetne. (...) Mindezek a helyiségek a kiállítás berekesztése után egy nagyszabású fővárosi borpincze állandó helyiségéül szolgálhatnának. (…) A vasszerkezetű épületek a kiállítás berekesztése után részben vásárcsarnokoknak, részben pedig vasúti állomás csarnokoknak vagy más czélokra szolgálhatnak, ezeknek költségei tehát jó részben megtérülnének. (…)

A Gellérthegyi Piramis

Pénzügyi okok miatt a tervezetnél egy évvel később (1896-ban) megrendezett millenniumi rendezvénysorozatra sok irreális, naiv és megvalósíthatatlan építészeti terv készült. Bár 1893 elején már folytak a honfoglalás megünneplését célzó fővárosi előkészületek, ám sem a hely, sem a programok tekintetében még nem döntött a kormány, így azokról a Budapestet és Magyarországot szimbolizáló grandiózus épületről sem volt még elképzelés, amik a korábbi londoni (Kristálypalota), párizsi (Eiffel-torony), bécsi (Rotunda), philadelphiai (Main Building) és chicagói (White City) világkiállításokat jellemezték. Január tizenharmadikán Wekerle Sándor miniszterelnök a következő levelet kapta egy megcsonkított aláírással jegyzett leendő budapesti piramis tervéről: „mi is ezer éves lételünk emlékét beláthatatlan időkre csak is egy pyrámis által biztosíthatjuk; és pedig egy oly 3, vagy 4 oldalú csonka pyrámis által, melynek magassága: 1000 méter (esetleg csak láb), oldalainak egyenkénti hossza szintén: 1000 m. lenne: tíz, 100-100 m. magas szakaszra osztva; minden szakasz más-más hazai gránitkőből építve; oldalanként és szakaszonként egy-egy háromszögű ablakkal ellátva, melynek a földszinten lévő legnagyobbik 3-4 kapuja: 100 m. széles 100 m. magas; a 2ik szakaszban levők: 90 m. magas; és így tovább minden következő szakaszbeli 10-10 méterrel kisebb, míg az utolsó u.i. 10ik szakaszbeli 3-4 ablak: 10. m. széles és 10 m. magas lenne. A legalsó földszintes (10ik) szakaszban hazánk mostani, u.i. az 1796tól 1896ig terjedő 100 éves időtartam művészete, ipara, stbi. kitárandó lenne; a 9ik szakaszban (1ső emelet) a 9ik század (1696-1796) kultúrája 's így tovább végül az első, vagyis legkisebb szakaszban az 896tól 996ik terjedő első 100 év állapota megismertetendő.

A gúla tetején: középben Húngária, Árpád fejedelem, Szt. István és dicsőségesen uralkodó szeretett királyunk I. Ferenc József Ő Felségének lovas szobraitól környékezve. Az ablakok üvegfestményekben az illető században uralkodott fejedelmeket és királyokat, valamint a megfelelő századbeli nevezetesebb történeti eseményeket ábrázolhatnák. Az ablakok (kapuk) szivárványszíne okozta belső félhomályt ezernyi villanyos ívlámpa eloszlatná és tündéri fényben ragyogna jelenünk és múltunk. Az egyes szakaszokra és így fokról fokra bent 3-4 lépcső csarnokon és ezek mentén fel és le közlekedő siklókon; kint lehetőleg szintén minden oldalon lépcsőkön és 3-4 oldalt közlekedő gőzsiklókon jutni. Ezen pyramisnak nevezetessége még abban állhatna, hogy 1000 nap alatt épült.

Speciállitása pedig a mi millenniumi kiállításnak még az lenne, hogy az egész ezer évet előtüntetendő kiállítás egyetlenegy építményben rendeztetnék, és most tervezett számtalan kiállítási épületek, valamint a múzeum költségei a pyramis építési és berendezési költségeinek fedezésére fordíthatók és hogy a kiállítás zárlatával egyúttal meg van már a múzeum is. (...)”

A világ legnagyobb épülete lett volna

Vadas Ferenc művészettörténész szerint a levél valószínűleg sohasem jutott el a miniszterelnökhöz, rendhagyó módon még csak nem is iktatták. Semmi nem utal arra, hogy bármikor figyelembe vették volna, csoda, hogy egyáltalán fennmaradt. A személyazonosságát eltitkoló szerző óvintézkedése, hogy tervezetét a lapoknak is megküldte, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a tucatnyi fővárosi napilap közül csak a Budapesti Hírlap méltatta néhány soros ismertetésre a magyar piramis tervét, anélkül, hogy állást foglalt volna mellette vagy ellene. Nem sikerült olyan későbbi utalást sem találni, mely azt mutatná, hogy az ügynek volt folytatása. Valószínű, hogy az elképzelést azért nem vették komolyan egyik hivatalnál sem, mert az épület a világ legnagyobb, és valószínűleg az egyik legdrágább épülete lett volna.

Ha 1000 méter széles és ugyanilyen magasságú piramist megépül, akkor annak oldalhosszúsága több mint négyszerese, magassága majdnem hétszerese, alapterülete kis híján tizenkilencszerese, míg köbtartalma több mint százhuszonkilencszerese lett volna a Kheopsz-piramisénak, mely a legnagyobb gúla volt az egyiptomi piramisok közül! Ekkora épületet nemhogy akkor, de ma sem lehetne megépíteni, elképzelni is alig. Képtelen méreteit nyilván a millenniumból adódó bűvös ezres szám indokolta, akárcsak a felépítés ezer napra tervezett időtartamát. Még jó, hogy volt a méternél kisebb hosszmérték, melyet meg lehetett jelölni alternatívaként, de ezer méter helyett ezer lábbal számolva (316 méter) is jóval nagyobb lett volna, mint a Kheopsz (volumenét tekintve több mint négyszer). Ha a piramis nem négyzet, hanem háromszög alapú, akkor ugyanazon élhosszúsággal számolva kb. 2,3-szor kisebb lett volna az alapterület és a köbtartalom is, mely utóbbi még a kisebbik mérettel számolva is 1,7-szer múlta volna felül a Kheopsz-piramisét. A piramis tíz szintjének együttes alapterülete a kisebbik mérettel számolva is nagyobb, mint az utolsó kettőt kivéve bármelyik korábbi világkiállítás teljes beépített területe, a nagyobbik mérettel számolva (3.850.000 m2) pedig nemcsak minden korábbi, de minden későbbi alkotást is felülmúlt volna. Mivel a szerző nem adta meg helyét leendő piramisának, így az idén elhunyt Vadas Ferenc úgy gondolta, hogy a monstrumot a Gellérthegyre képzelte el a levélíró, hiszen Thaly Kálmán az ezredéves kiállítás kormánymegbízottja korábban a Csepel-sziget északi csúcsára megálmodott „óriási magasságú kőpiramis tetején aranyozott párduczos Árpád bronz szobor”tervét elsősorban anyagi okok miatt lesöpörte a kormány.

Hungária szobor, mint világítótorony

A magyar piramis tervének képtelensége annyira nyilvánvaló lehetett, hogy a sajtó sem mutatott érdeklődést iránta, pedig a millenniummal kapcsolatos ötletek ismertetésének akkor is nagy teret szentelt, ha irreálisak voltak. Nem ennyire földhözragadt volt az az 1893-as javaslat, melyet szerzője német nyelven küldött be az ezredéves kiállítás igazgatóságánakLukács Béla kereskedelmi –és iparügyi miniszternek. Az írást Willheim Adolf, a budapesti Mutual Life Insurance Company főfelügyelője jegyezte: „Javaslatom szerint a Gellért-hegyen építeni kellene egy ión stílusú „Akropolis”-t, mely hivatott lenne magába foglalni a múlt művészeti, ipari stb. nevezetességeit, valamint a királyok, hadvezérek, hősök és szellemi nagyságok szobrait, képmásait stb. a múlt századokból. Az „Akropolis” oromzata a magyar történelem jeleneteit örökítené meg szoborművekben, az árkádok pedig dicsteljes történelmi epizódokat ábrázolnának mozaikokban és freskókban. Az „Akropolis” előtt egy óriási „Hungária” szobor állhatna, jobb kezében magasra emelt fáklyával, a ballal kardra, vagy a magyar címerre támaszkodva. A fáklya, valamint a Hungária diadémja éjjel villanyfényt szórna a testvérvárosokra: Budára és Pestre. (…) A költségek jócskán csökkenthetők lennének az erődfalak lebontásával, pláne ha a magas Hadikincstár 1/4 millió forintot kérne hozzá, mert a falak bontási anyaga jól fel lenne használható az „Akropolis” építéséhez, amit minden építész igazolhat. (...) Kétségtelenül gyorsan lehetne vállalkozást létrehozni a Gellért-hegyre vivő fogaskerekű vasút megépítésére, és ez önmagában elősegítené."



A Gellérthegyi Hungária világítószobor rekonstrukciós rajza (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Willheim Adolf éppúgy antik mintákat (rhodosi kolosszus és a pharosi világítótorony kombinációja) követte, mint névtelen piramisos társa. Vadas szerint ennek az volt az oka, hogy a millenniumi felbuzdulás idején nem csak az előző ezredévnek akartak emléket állítani, de a következő ezer évre akartak valami maradandó monumentumot örökül hagyni. Az Akropolisz leírása egy az egyben megfeleltethető a panteonnak, míg az előtte álló hatalmas szobor a millenniummal kapcsolatos emlékműtervek egyik variánsa, melynek más tervezetektől eltérően az ismert németországi emlékműveken kívül amerikai előképe is van. A főfelügyelő hiába várta a választ, Wekerle Sándor miniszterelnök időközben megbízta Zala Györgyöt és Schickedanz Albertet a millenniumi emlékmű elkészítésével, s ez háttérbe szorította a panteon gondolatát. Az még felmerült, hogy a Sugárút tengelyébe állítandó ezredévi emlékmű létesítésével egyidejűleg a Gellérthegyre is emeljenek külön emlékszobrot, de a miniszterelnök ezt túl költségesnek ítélte, s el is vetették. A pantheon ekkor már szóba sem került. Nemcsak a felépítéséről mondtak le a millennium alkalmából, hanem arról is, hogy a parlament ünnepi díszülésén törvényt hozzanak a létesítéséről, illetve letegyék az alapkövét.A sziklán jelenleg Kisfaludi Strobl Zsigmond városi legendákkal átszőtt szobra áll.

Jamrik Levente


Forrás: Falanszter.blog.hu

GIGANTIKUS PALOTA-KOMPLEXUM LETT VOLNA 1905-BEN A RUDAS FÜRDŐBŐL

A párhuzamosan épített Gellért fürdő építése, majd az első világháború kitörése akadályozta meg a Duna-parti Rudas-palota megépülését. 105 éve csak foltozgatjuk a leromlott állagú épület homlokzatait. 

A Rudas fürdő 1905-ös átalakítását megnyert Tőry Emil-féle győztes pályamű látványképe (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Romantikus török vonalak

A leromlott állagú Szokoli Musztafa basa építette Rudas fürdő első átalakítását és bővítését ifj. Dankó József tervei alapján kezdte el építetni Buda önkormányzata 1831 októberében. Az építkezés során lebontották a vízimalom maradványait, a fürdő nagy udvarát körülölelő török kori kerítést, valamint a kis udvar keleti szárnyát. Az újonnan épített 23 tengelyes dunai szárny és 11 tengelyes északi oldal „U” alakban fogta közre a török fürdőt. A korábbi kisudvar lebontott szárnyának helyén épült új épületben 3 lépcsőkaros főlépcsőházat alakítottak ki. A kisudvar körüli szárnyakra emelet épült, nyugati és déli szárnyának emeleti helyiségeit konzolokon nyugvó függőfolyosóról lehetett megközelíteni. A török fürdőt az átépítés annyiban érintette, hogy a külső támpillérek közeit beépítették. A déli oldal pillérközeiben nyitott víztároló medencéket, a Duna felőli oldalon pedig külön fürdőket alakítottak ki –írja tanulmányban Fehérvári Zoltán művészettörténész. A volt Malmerics-telken épült szárny és a dunai szárny földszintjén 36 kádfürdő épült, az emeleten kávéház, társalgó, 24 vendégszoba, és biliárdterem kapott helyt. Mivel a budai fürdők közötti konkurenciaharc miatt a Rudas egyre jobban korszerűtlennek számított ülőfürdői miatt a többi rekreációs intézmény kőfürdőivel szemben, ezért a város házibizottmánya 1876. január 16-i ülésén Ybl Miklóstkérte fel az újabb tervek elkészítésére. Az építész 6 új épületcsoportot tervezett. A török fürdő mellé ekkor került felépítésre a férfi és a női gőzfürdő , a régi épületekkel összekapcsoló kolonnád,a gépház a vízmedencével és a két emeletes vendégház a Döbrentei utca túloldalán. A 26 tengelyesre növekedett dunai homlokzatú fürdő használatbavételi engedélyét 1881. április 11-én kapta meg.

A Rudas fürdő egyik pihenőszobája 1890 körül (Fotó: fszek.hu)

A közgyűlés 1884. június 11-én felhatalmazást adott Hofbauer Jánosnak, hogy a gőzfürdőt alakítsa át népfürdővé. Az átalakítás kizárólag a kisudvar körüli szárnyak belsejét érintette, a Gellért-hegy felőli homlokzaton, a falépcső építésével összefüggésben, egy nagyméretű kerek ablakot alakítottak ki. Fülledt, sejtelmes, keleties stílusa teljesen különbözött a népfürdő nyugodt kiegyensúlyozott klasszicizáló jellegétől. Különösen erősen érvényesült a kisudvar helyére épített két helyiségnél, a langyos medencénél és a tyúkszemvágó teremnél. Az udvar körüli szárnyakat alaposan átépítették. Elbontották a klasszicista főlépcsőházat, helyén kétkarú lépcső és egy átjáró épült. Nyugati szárnyában a Neuschloss és Marczel cég által készített gazdagon faragott falépcső állt, amelyen keresztül lehetett az emeleti öltözőket megközelíteni. 1886. május 15-én nyitották meg. A Mérnöki Hivatal felkérésére Bauer Henrik 1892-ben egy kétszintes karzatú, nyitható tetejű úszómedencét tervezett a fürdő mellé, amit a korrózió és a lecsapódó gőzök miatt cementboltozatra módosítottak. Az uszoda belsejét gazdag és színes dekoráció díszítette. A medence majolika burkolatát és az oldalfalak majolika párkányzatait a Fischer-féle porcelán gyár szállította.

A Rudas fürdő az egykori Döbrentei utca felől 1890-ben (Fotó: Fszek.hu)

Világfővárosi fürdőálmok

A XIX. század végén megkezdődtek az Erzsébet-híd építésének előkészítő munkálatai. A híd megépülésétől a város azt remélte, hogy a fürdő forgalma jelentősen nőni fog, ugyanis a látogató közönség jelentős része nem Budáról, hanem Pestről érkezett. A pestiek számára viszont csak a csavargőzös, vagy a Lánchídtól induló konflisjáratok tették elérhetővé a fürdőt. A híd vonalának kialakítása, lévén, hogy túl közel áll a fürdőhöz, viszont éppen a fürdő fejlődésének gátjává vált. A városvezetés 1899. november 28-i közgyűlésen éppen ezért ismét a Rudas fürdő újjáépítése és kibővítése mellett döntött 950 ezer korona értékben. Ugyanekkor döntöttek a Sáros (jelenleg Gellért fürdő) fejlesztéséről is.

A Rudas úszócsarnoka 1930 körül (Fotó: fszek.hu)

A pályázati kiírásnál a város vezetése ellenben kikötötte, hogy a török fürdőt és az uszodát nem lehet lebontani. A bírálóbizottság a nagyszámú pályázó közül Tőry Emil, Hültl Dezső,Pártos Gyula és a Vágó József-Vágó László építészpáros tervét díjazta. A pályázati kiírás szerint tervezőknek a gőzfürdőt legalább 130 fülkével kellett úgy kiegészíteniük, hogy hat vendégszoba is kialakításra kerülhessen. Szintén kényelmi előírás volt, hogy az öltözők, pihenőszobák, fodrász- és tyúkszemvágó helyiségek, tisztasági előfürdők, a dörzsölő kamrák és a többi mellékhelyiség úgy legyenek elhelyezve, hogy a pihenőig a fokozatos lehűtés biztosítva legyen. „A tisztasági előfürdőt úgy kell elhelyezni, hogy azon mindenkinek keresztül kelljen mennie s az oly berendezésű legyen, hogy azok a fürdőzők is, akik szappannal mosakodni nem óhajtanak, egész testüket legalább a zuhany alatt leöblíteni legyenek kénytelenek.” A gőzfürdőkön kívül szintén elvárás volt, hogy három szalonkád-fürdő, három szalon-kőfürdő, hat darab I. osztályú kádfürdő, és hét darab I. osztályú kőfürdő is helyet kapjon az új épületben az orvosi rendelő, a masszázs és a ”villamozás” céljára fenntartott szobák mellett.

A Rudas fürdő 1905-ös pályaművei (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Förk Ernő második pályaműve (Fotó: Vasárnapi Újság)

A bíráló bizottság szerint Tőry Emil pályaműve „igen jól átgondolt, helyes, szép, szimmetrikus megoldást tűntet fel. Az alaprajzi elrendezés fődiszpoziciója sikerült, a feladatot helyesen oldja meg s általában a sikerült alaprajzi megoldások egyikének mondható. Helyes és sikerült a főbejárat elrendezése, a mellette levő két lépcső ellenben szűk és az épület jellegéhez nem méltó voltánál fogva jelenlegi alakjában nem megfelelő. A vendéglő mellékhelyiségeinek és a vendégszobáknak elrendezése nem kielégítő, a mosó- és mángorlóhelyiségek nem megfelelők, forrásvízgyűjtő-medence és akkumulátor elhelyezéséről nem gondoskodott. Közegészségi és balneologiai szempontból a tágas előcsarnokon és a folyosók körül a fürdők elrendezése megfelelő. Jó a női gőzfürdő beosztása, helyiségei eléggé nagyok, a vetkőző-fülkék egy magasságban vannak elhelyezve s gond fordíttatott a fokozatos lehűtésre." Tőry Emil a többi pályázóval ellentétben nem egy épületkomplexumként értelmezte a török fürdőt és melléképületeit, hanem nyolc különböző magasságú homlokzatként. A különböző historizáló stílusban megtervezett homlokzatoknál az építészeti átkötés a rézzel fedett Szokoli Musztafa-féle török fürdő kupolájának kisebb-nagyobb méretű ismétlései adták. "A homlokzati kiképzés, bár tömegelosztásában megfelelő, egész irányzatában idegenszerű, egyes részleteiben pedig a rendeltetéssel ellenkező megoldást nyújt.”- mondta ki a bizottság elnöke.

A Rudas fürdő napjainkban és az 1905-ös Tőry Emil-féle terven (Grafika: Falanszter.blog.hu)

A két fürdő pályázatának sorsa innentől azonban kettévált. A Gellért fürdő szűkebb körű pályázatát előbb írták ki és ez döntő jelentőségűnek bizonyult. Csak három évvel az első pályázat után 1907. május 6-án kapták meg a díjazottak az újabb felkérést. A második pályázaton Hültl Dezsőt hirdették ki győztesnek, ám a munkálatokra az I. világháború kitörése miatt, illetve az időközben elkezdett Gellért fürdő építése miatt nem került sor. A Rudas fürdőt ezután már csak háromszor alakították át jelentősen. 1916-ban a korábbi „Aranybárány” vendéglőből ásványvíz palackozó üzem lett, az Erzsébet híd budai hídfőjénél álló egykori Propeller Szálló helyén feltörő Hungária forrásra pedig 1918-ban egy toldalék épületet emeltek. Pázmándi István tervei alapján mind a két épületet - a népfürdő homlokzatával együtt- 1944 legelején átépítették. Ekkor bontották le az ingatlan együttesről a második emeletet.

Jamrik Levente

A Rudas főbejárata 1941-ben (Fotó: fszek.hu)

A Hungária ivócsarnok (Fotó: fszek.hu)

Forrás-.Falanszter.blog.hu

ENDRESZ ÉS BITAI

80 éves a magyar óceánrepülés

"Amerikás magyarok" pénzügyi támogatásával, komoly szakmai tudás birtokában és vakmerő bátorság által valósulhatott meg nyolcan évvel ezelőtt az első magyar óceánrepülés, amely mind a megszakítás nélkül megtett táv, mind az átlagsebesség tekintetében rekorddal zárult. Ennek állít emléket a Hadtörténeti Múzeumban mától egy hónapig látogatható tárlat.

• 
  

Az óceán átrepülését az Egyesült Államokban élő magyarság kezdeményezte és közadakozásból kívánták finanszírozni. Lord Rothermere, az angol Daily Mail újságkonszern elnöke 10 ezer dollárt ajánlott fel annak a magyar pilótának, aki első ízben repül át New Yorkból Budapestre. Az ő javaslatára kapta a repülőgép a Justice for Hungary(„Igazságot Magyarországnak”) nevet. Lord Rothermere volt az, aki történelmi nevezetességű cikkével, a Magyarország helye a nap alatt(Hungary's Place in the Sun) című írással ráirányította a nemzetközi figyelmet a még a trianoni békeszerződés által okozott sokk alatt álló országra.Az 1920-1930-as évek fordulóján beköszöntött óceán-átrepülési láz hatásai alól a vállalkozó kedvű magyarok sem vonhatták ki magukat, Trianon fájdalma pedig még jobban erősítette a nemzetközi figyelemfelkeltés vágyát. A magyarok emlékezetében még élénken élt Chales Lindbergh történelmi tette, aki 1927-ben NYP Spirit of Saint Louis NX-211 típusú gépével 33 és fél óra alatt repülte át az Atlanti-óceánt.

A kiválasztott Lockheed Sirius egymotoros, kétüléses, egyfedelű alsószárnyas gép korának egyik legsikeresebb, hosszú távú utazásra is alkalmas repülőgépe volt. A légcsavaros gépet Charles Lindbergh kérésére Jack Northrop és Gerard Vultee tervezte és építette 1929-ben. Az első és legismertebb Sirius-t maga Lindbergh vásárolta meg, amellyel feleségével együtt később a Távol-Keletre repült.

A különleges feladat jelentős átalakításokat tett szükségessé a gépen. Ezen munkákat a Magyarországról kiutazó Bánhidi Antal tervezte és irányította. Az Egyesült Államokban korábban letelepedett magyar iparos, Szalay Emil 2500 dollárt áldozott az ügy érdekében, így végre minden adott volt a vállalkozás elindításához.

A repülőgép pilótája Endresz György (1893-1932) volt. A pilótaként és repülőoktatóként is tevékenykedő Endresz tábori pilótaként vett részt az első világháborúban, amiért több kitüntetést is kapott. 1921 szeptemberében főhadnagyi rendfokozatban a Prónay Pál vezette nyugat-magyarországi nemzeti felkelésnél is jelen volt. A háború végeztével a Magyar Aero Express, majd a német Junkers művek pilótája, később a Magyar Aero Szövetség oktatótisztje lett. Az Egyesült Államok és Magyarország között tervezett óceánrepülés szervező bizottsága 1930-ban kérte fel vezetőpilótának.

Társa, Magyar (Wilczek) Sándor (1898-1981) navigátorként működött közre a vállalkozásban. Endreszhez hasonlóan maga is kitüntetésben részesült az első világháborúban. 1920-ban ő volt az első postajárat pilótája (Budapest-Győr) és az óceánjárás egyik kezdeményezője. Lindbergh sikeres repülése után minden igyekezetével azon volt, hogy a merész vállalkozást a magyarok is megismételjék.

Az első világháborúban a magyar származású pilóták nagy számban vettek részt a légi harcokban, közülük tizennégyen hivatalosan elismert repülő ászokká váltak. Az óceánrepülés két főszereplője, Endresz és Magyar ugyan nem tartoztak közéjük, de ők maguk bizonyítottan kivették részüket a küzdelmekből, noha igazolt légi győzelmükről nincs tudomásunk.

A Justice for Hungary 1931. július 15-én 17.20-kor szállt fel az újfundlandi (Kanada) Harbour Grace (a Kegyelem Kikötője) repülőtérről, majd átkelve az Atlanti-óceánon, 13 óra 50 perc alatt, 250 km/óra átlagsebességgel elérte az ír partokat. Onnan Bicske felé vette volna az irányt, de üzemanyaghiány miatt kényszerleszállást kellett végrehajtani, így a több ezer ember némi csalódással fogadta, hogy a páros végül egy Felcsút és Csákvár közötti mezőn szállt le. A Harbour Grace-től Felcsútig megtett 5770 km-es utat a két magyar óceánrepülő 25 óra 20 perc alatt teljesítette, gyorsabban, mint addig bárki, ezzel sokáig ők tartották a világrekordot. A Hősök terén megrendezett fogadásukon a legnagyobb hősöknek kijáró ünneplésben volt részük.

1932. május 22-én Rómában tartották az óceánrepülők világkongresszusát, amelyre mindazokat meghívták, akik átrepülték az Atlanti-óceánt. Endresz György pilóta és Bitai Gyula rádiótávírász, aki ezen az úton a navigátor volt, 1932. május 21-én, 15 órakor a római Littorio repülőtér közelében, leszállás közben balesetet szenvedett és mindketten életüket vesztették. Olaszországban ünnepélyes külsőségek között búcsúztatták el őket, míg magyarországi utolsó útjukra hatalmas tömeg kísérte el a két hőst.

Endresz György emlékére a XIX. kerületben utcát és teret neveztek el, 1945 után azonban a tér nevét Magyar Jakobinusokra váltoviselztatták. 2005-ben a felcsúti általános iskola felvette Endresz György nevét. Ma többek között egy sportrepülő egyesület is a tragikus halált halt pilóta nevét i.

KELLÉR ANDOR: AZ ÉDES ÉLET TARKASÁGA

GYULA ÚR

I. Úton

1

Tizennyolc éves, a mesterség imádatától szüntelenül magas lázban didergő hírlapíró voltam, és azzal tüntetett ki a bekötött szemű szerencse, hogy az imádott Krúdy Gyulával kettesben búslakodhattam egy budai kiskocsma piros terítékes asztala mellett. Krúdy a kocsmában, az ital teremtette lebegő állapotban alkotott; ott soha nem írt, még csak nem is jegyzett; mélázó, csöndes poharazás közben születtek meghökkentő képei, látomásos leírásai, tájakat és embereket elővarázsoló, ritka érzékletességű hasonlatai. Mire hazatért és íróasztalához ült, már készen futottak ki keze alól az apró, gyöngybetűs, lila tintás sorok a papirosra. Ámde nem szeretett egyedül időzni az ivóban; kellett egy élőlény, aki a vajúdó teremtés pihenő perceiben szót vált vele, egy statiszta, aki mellette lélegzik. Ezért cipelt mindig valakit magával; többnyire Oszkár bácsit, a derék, hivatásos állatkerti mesemondót, akinek időnként az öreg, párás Rudas-fürdő langyos medencéjében megengedte, hogy meséljen neki; mondja el Hamupipőke vagy a Piroska és a farkas kevéssé bonyodalmas históriáját. A kocsmázó társ előtt egyetlen szót sem ejtett arról, ami foglalkoztatta; ismétlem, csak embertársra volt szüksége; akkor ez a statiszta én voltam. Így telt el két nap ott, már harmadnapja támaszkodtunk az asztalra; csütörtökön este vezetett el az ivóba Gyula úr (Gyula úrnak vagy Gyula bácsinak szólították őt ismerősei), és vasárnap délután még mindig fröccsöztünk, módjával, ritkán emelve fel a poharat, de a mozdulatban, ahogyan az ember a pohárért nyúlt, szertartásosság és áhítat keveredett. (Ezt a mozdulatot a fiatalember simulékony utánzási készségével ott lestem el tőle.) Már nagyon-nagyon feszült bennem az idegesség: képzelhetően aggódó szüleimet a Tabánban nem nagyon kedvelt telefon hiányában nem tudtam értesíteni, a szerkesztőség sem tudott hollétemről. Jómagam alig-alig ejtettem egy-egy szót; ő meg csak bólogatott. Az idő megállt; csak az ismétlődő sötétségek szorongó számolása figyelmeztetett, hogy itt van már a Budán oly különösen álmosító vasárnap délután. Krúdy néha szundított egyet; percekig az asztalra dőlve horkolt, majd riadtan felébredt, látszólag tökéletesen kialudva. Hogyan lehetne innen elmenekülni? Nem is mertem indítványozni, hogy távozzunk, részben a mélységes tisztelet, részben - hadd mondjam meg őszintén - a gyáva félelem miatt. Hiszen jól tudtam, hogyan vert meg kötekedő huszártiszteket és snájdig rendőrkapitányokat ez a bivalyerejű, inas, izmos, óriások országából idetévedt férfi. Amikor újra bóbiskolni kezdett, s feje lehanyatlott, lábujjhegyen, óvakodó macskaléptekkel iszkoltam kifelé.

Már az ajtó közelében lehettem, amikor legfeljebb húsz centiméterre a fejemtől egy borosüveg csattant szét a falon ijesztő csörömpöléssel. Megrezzenve fordultam vissza. Krúdy szeméből barna láng csapott fel. Mutatóujjával hívott:

– Vissza!

Szerényen elfoglaltam helyemet, és többé nem esett szó kisompolygási kísérletemről. S aztán estig csak hallgattunk. Mindezt csak azért kellett elöljáróban elmondanom, hogy megjelenítő formában tanúskodjak: micsoda hajthatatlan, vitát se asszonytól, se férfitól nem tűrő, akaratát mindenkire ráerőszakoló, egyetlen vasdarabból kiöntött keménységű ember volt ő. Se család, se szerelem, se barátság nem fékezhette kedvtelésében, hajlamai követésében.

Minthogy voltaképpen kötöttségei sem voltak, magányosan sétálta végig földi útját.

2

Manapság, amikor írói sugárzása még elevenebb, mint életében volt, elmondhatjuk, hogy senki sem tud semleges maradni iránta. Az olvasó vagy bűvkörébe kerül, megperzselődik lángjától, és imádója lesz, vagy közönyösen ásítozik, mondván : “Krúdy műveiben nem történik semmi, még csak világnézete sincs.” Persze, hideg aggyal kieszelt bonyodalom és váratlan fordulat hiányzik műveiből, de ad helyette a Krúdy-életmű valami egészen mást, körképet a huszadik század első évtizedeiből. Száz év múlva az olvasó értesül belőlük: hogyan élt, ivott, evett, rajongott és gyűlölt, és miképpen egyezkedett ki félmegoldásokkal itt az úgynevezett úri osztály és árnyékában a hozzá törleszkedő polgárság csak percekkel a régi rendet maga alá temető, dübörgő földindulás előtt. A regényes félmúltat idéző álmatag írások papírra vetője a legreálisabb kor- és arcképfestő, és egyben ítélethirdető - bár úgynevezett tanulságot soha nem vont le, mert csak kifejezte a valóságot, a többit egy kézlegyintéssel az olvasóra bízta. Az antikváriumok lelkes könyvimádó elárusítói igazolhatják, milyen sokan; százan és százan gyűjtik Krúdy műveit. Krúdy-kötet tíz percig sem pihenhet a polcon, rögtön vásárlóra talál. A szenvedélyes gyűjtők sietve megismerkednek egymással, és duplumaikat cserélgetik. Például: számon tartják, kinek van első kiadású Aranybányá-ja. Ezt a kétkötetes regényét 1901-ben írta, huszonhárom éves korában. Akkor ez a regény vajmi kicsiny példányszámban jelent meg. Az író tiszteletpéldányait egy boros éjszakán gavallérosan szétosztotta cimborái között, s aztán évekig hasztalanul hirdette a lapokban, hogy keresi az Aranybányá-t, soha nem jutott hozzá, nem lapozhatta át ifjúkori, elfogyott munkáját. Alig lehet ma már fellelni az Üres a fészek, az Álmok hőse, A tegnapok ködlovagjai című könyveit, rendkívül ritkák az egykori Mozgó-könyvtárban megjelent kis írásai, hiszen a kis füzetek még inkább elkallódtak, mint a testes, gondosabban megóvott könyvek. Rajongói persze arról is tudnak, hogy az Asszonyságok díja1920. évi kiadásának van egyetlenegy illusztrált példánya, a kliséket a könyv elkészülte után eltörték, és így ennek az unique-nek a gyűjtők szemében elképesztően nagy az értéke.

Örök titok, hogy ez az író, aki állandóan “forgalomban” volt, akiről a nap bármely órájában számosan meg tudták mondani, hogy éppen hol tartózkodhatik, mikor ír? Méghozzá több mint százhuszonöt kötetet. Nem is szólva az újságokban rejtőző, még kiadásra váró, temérdek írásáról. Soha nem jegyzett fel semmit, soha nem érdeklődött semmiről; mégis mindent tudott. Ideje, hogy arcképét letisztítsuk a rárakódott portól: A köztudat megőriz egy hangot, egy gesztust; egy magatartást; s végül félreértések tömegéből és az egyszerűsítésre való hajlamosságból kialakul egy emberi portré. Krúdyt is elérte a végzet: a zuhogó áradással ömlő emlékezések olajnyomattá fakították arcképét. Persze nehéz róla írni. Aki a Krúdy-tartományba érkezik, az nehezen szabadul bűvöletéből, és a méltatók, az emlékezők írásai maguk is krúdyssá válnak. Mégis milyen volt ez az író, aki talán legsűrítettebben élt kortársai közül, mintha minden ízt meg akart volna kóstolni, érezvén, hogy az élet kapuja milyen korán csukódik be mögötte.

3

Hogyan élt pajtásai között? Néhány kiskocsma, elsősorban a Mélypince, nemcsak álomszövéseinek színtere, hanem pihenője is volt. Az asztalnál úgy telepedett le, mint aki céljához érkezett. Néha csak két-három órára foglalta el az asztalfőt, máskor napokig ottragadt. A danászást utálta, a részegségtől fröcskölő beszédű embereket szemvillantással parancsolta ki. A hírre, hogy az ivóba érkezett, hívei köréje gyűltek. Erőt merítő, nyugalmat árasztó helyek voltak ezek a kiskocsmák. Szerette a borozó társaságot, ahol az italos testvériség egy-két liter után a barátság és megértés pirosságát festi a nyűtt arcokra; mily más itt a légkör hőfoka, mint ott, ahol a gúnyolódásra, ellentmondásra serkentő feketekávét isszák. Elrendelte, hogy asztalánál egydecis kispoharak legyenek; a felhevült ivók hadonásznak, és nem szenvedhette, ha a piros terítős abrosz italfoltoktól tarkállik.

A Krúdy-asztalnál esetek, úgynevezett storyk alig-alig hangzottak el. Inkább csak megemlítettek valamit. Aki éppen a városból érkezett, hírt hozott: lapalapításra készülődnek, valaki halmozást talált el a lóversenyen, esetleg főpincérváltozást jelentettek valamely vendéglőből. Mozgás támadt olyankor is, ha „iható” bor érkezett Kéhlyhez, Peyerlihez vagy esetleg egy pesti kocsmába.

Krúdy ritkán szólt. Irodalomról soha. Azt hiszem, írótársai munkáit egyáltalán nem olvasta. Olyasmire figyelt fel, hogy valaki sok pénzt nyert az Otthonban, az írók klubjában. Vagy rablás, rafináltan kieszelt sikkasztás történt, s azt is meghallgatta, ha párbajoztak valahol; ilyenkor még a részletek is láthatóan érdekelték.

Sohasem csodálkozott, viszont nem is unatkozott. Maga választotta cimboráit kedvelte; ha valaki napok óta hiányzott, elmaradt, kérdezett róla. Tűnődve ült; ám, amikor végleg úgy látszott, hogy nem figyel a beszélőre, megszólalt, és kiderült, hogy egy pillanatig sem volt távol. Idők múltával mintha mindenki ismerte volna a másik gondolatát. Inkább csak bólogattak, és szemjátékból értették meg egymást. Jelbeszéddel érintkeztek, és sokat, kiadósan hallgattak. Így ült a lelkes, barokkos prózájú, szenvedélyes Várkonyi Titusszal, a pesti kövezeten kallódó, szíves, jóakaratú Kállay Pistával, a mérges, vörös orrú Herczeg szerkesztővel, Hargitay Istvánnal, az egyetlennel, akivel az életben írói módszeréről, témáiról beszélt. Az is csak egyszer történt: Nyíregyházán, amikor meglátogatta szülei sírját, és sétálgatva a halottak kertjében, megrendültségében kivételesen vallomásos pillanatai támadtak.

A Görög utca és Fehérsas utca sarkán szerénykedő kis ivóban horgonyzott le többnyire: ott pihent két szerkesztőségi látogatás vagy egyéb sürgős, bár következetesen elodázott teendő között. A kis vendéglő két szobácskájában bor, levendula és a kert akácainak illata keveredett, és a fehérre meszelt falak között néha órákig el tudta nézegetni a piros terítős asztal egy-egy italfoltját.

4

Szerb Antal írta róla, hogy pénzt akart keresni, ehelyett remekműveket írt. Életformája - a konflis, a vendéglő és a sok egyéb - nyelte az üzemanyagot. Gyakran volt pénze, de mindig csak rövid ideig. Amikor valaki elkeseredettségében megvallotta neki, hogy öngyilkos akar lenni, legyintett: „Nem érdemes. Halott embernek nincs dohánya.”

Egyszer Ungvárott járt, reggelfelé a füsttel pállott kávéházban kínos pénzzavara támadt. Néhány sort vetett egy levélpapírra, s átküldte az ott lakó Vidor Marcell amatőrpoétásak: „...Kérlek, küldj húsz koronát. Holnap délben megfizetem Őt!” Annyira hiányzott neki a pénz, hogy megszemélyesítette, nagy ővel. A Vörös postakocsi megjelenéséig könyveit kis példányszámban nyomták, azok is alig fogytak. Nem lehettek kelendőek ezek a művek, mert ahogy akkoriban megállapította róla a nyájas olvasó: nincs bennük cselekmény. Ám, az értők, az ínyencek már akkor is lelkesedtek a hullámos lejtésű magyar prózáért, a képzeletet megmozgató, érzékletes, pompás képekkel zsúfolt, mesteri mondatokért. Már gyűltek, gyülekeztek a hivők, akikből ma oly sokat ismerünk. Mert a Krúdytól megmámorosodott olvasók száma igen nagy. Felmegy az ember egy orvoshoz, megméreti a rakoncátlankodó vérnyomását, s a könyvespolcon több mint száz Krúdyt talál. A beteg és az orvos tekintete egyetértőleg villan össze. És az orvos így szól: „Az lenne szép feladat, kiírni, könyvben megjelentetni Krúdy legszebb hasonlatait, képeit. Igaz-e?” Az írónak egy másik imádója azt kutatja, kik voltak Krúdy modelljei. Mert azt mindenki tudja; hogy Szindbád, Rezeda Kázmér és Nagybotos maga az író, valamint azt is, hogy Alvinczy az Szemere Miklós. De már az esperes körül fellángol a vita: az egyik azt hiszi, Mikes Lajos, a másik Gáspár Imrére esküszik, és így tovább. Abban tulajdonképpen mindenki megegyezik, hogy az egész Krúdy-életmű, a történelmi regények kivételével, önéletrajz. A legáhítatosabb imádója azonban az a deresedő hajú debreceni férfiú, aki huszonöt év óta minden adatot összegyűjt Krúdyról, és amikor meghallotta, hogy az író egyszer az életben elbeszélgetett egy szobaasszonnyal valamelyik Tolna megyei kisvárosban, odautazott, és kifaggatta a megöregedett nénikét, vajon miről is csevegett akkor Szindbáddal, a hajóssal.

Vajon mik is Krúdy írásművészetének ékességei? Az olvasót megbabonázó nyelvi erő, képalkotási lángelméjűség, a bujkáló irónia, átszőve valamilyen szemérmes emberszeretettel, a félmúlt rejtelmes erejű felidézése, az élet kis tényeinek pompás valóságismerettel való kifejezése - mindez az ő muzsikáló, különös, varázslatos hangján. Kosztolányi ezt írta róla: „Nincsenek végén csattanós témái, ötletei sincsenek. Csak az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek.” És ezt is ő jegyezte fel: „Krúdy ... egy folyton megújuló és folytatódó regényt írt. Az egyes könyvei csak részei ennek, és kis töredék minden írása, amely belétorkollik abba az egységes és egész álomvilágba, amelyből szükségszerűen, végzetesen, majdnem öntudatlanul szakadt ki. Nekünk történeteink vannak. Neki csak egy története van, de az összekapcsolódik az élettel, az ő életével, az örök regénnyel, és ősi, kedves és meleg, mint az emlék, a múlt és az álom. Ennek a történetnek pedig nincs se kezdete, se vége.” Vagyis igaz az, amit olvasói annyiszor hangoztatnak: Krúdy írásait bárhol fel lehet ütni és abbahagyni, soha nem marad hiányérzetünk, minden sora mögött az egész művet érezzük, mert az egész alkotása egy anyagból van gyúrva, és mindig változatos és örömöt szerző.

5

Jól keresett? Egy könyökvédővel dolgozó, öregségére gondoló kishivatalnok nyilván pontosan beosztotta volna Krúdy Gyula írói tiszteletdíját. Ámde a sajtó akkori nevezetességei, a bankelnökkel cinkos mosolyt váltó közgazdasági szerkesztők, a telekkel spekuláló fővárosi rovatvezetők vagy az ügyes színpadi mesterek mellett neki csak kolduskenyér jutott. A kiadóhivatalok fontoskodó és nagyképű uraival állandóan hadilábon állt; de furcsa társaság is volt az ám! A főnök kegyeiben sütkérezve, a bőkezűen megállapított fixfizetés és egyéb járandóságok bástyái mögül, különös kettősséggel méregették az utalvánnyal, sőt borzasztó: előlegcédulával jelentkező írót. Egyrészt lenézték benne az élhetetlen mihasznát, másrészt olcsó kis okosságukat szerették volna kompenzálni a szellem emberével szemben. Krúdytól, mint mindenki, ők is féltek, ismerve rabiátus természetét, irtózatos testi erejét... Megtörtént, hogy amikor egyszer feltűnt az utcán szálfa alakja, Fejes igazgató fényes nappal elsötétítést rendelt el az Athenaeum Miksa utcai frontján, lezárták az ajtókat, és odabent visszafojtott lélegzettel szorongtak, amíg az író a kilincset rázta, majd elunva a hasztalan kísérletezést, eltávozott. Így esett, hogy elfáradva a cikkezésben, előleghajszában, szerkesztőségi várakozásban, mint országosan ismert nevű író, alkalmi könyvügynöknek csapott fel. Társult egy mozgékony férfiúval, elutazott pátriájába, a Nyírségbe, ott letelepedett egyik atyafia kúriájában, és könyvvásárlásra felszólító névjegyeket küldözött szét társával. Néhány hétig tartott a hasznos kirándulás, eladták a Zilahy-, Karinthy-, Csathó-, Móricz- és Surányi-sorozatokat, s amikor a kiadókkal elszámolt, kiderült, jobb üzlet volt eladni, mint írni a könyvet.

6

Hűvösen és pontosan ismerte világát, ezért menekült tőle. Időnként furcsán menekült. Például betessékelte Tábori Kornél szerkesztőt egy gumikerekűbe, és odaszólt a kocsisnak: „Balatonfüredre.” Nem volt ott semmi dolga, csak hallotta; hogy ízletesen, mócsingos húsból készítik a borjúpörköltet. Roppant fontosnak tartván a kis dolgokat, az étkezés ügyét sem tekintette jelentéktelenségnek. Bár általában marhahúst szeretett fogyasztani, tormával, nagy ritkán kirándult egyéb ételek világába is. A füredi borjúpörköltön tűnődve, tíz napig kocogtak az úton, sűrűn megpihenve, poharazgatva a fogadókban.

Az ital, a napi négy-öt liter, megette a máját, a szívét és a veséjét. Az első csöngetés 1929-ben berregett. Akkor válságos állapotba került, s felgyógyulása után mélázó mosollyal emlegette: „A kaszás már a küszöbön ólálkodott, de nem eresztettem be.” Egy ideig nem is ivott: otthon tett-vett, zavarta a házimunkát, dörmögve, helyét soha nem lelve. Egyszer aztán felhúzta szürke felöltőjét, és ellátogatott a régi kedves helyekre, ahol Madách szerint a kedvesedés perceiben „piros pofák közt hercegek leszünk”. Merengve nézegette a poharában gyöngyöző italt, és a hosszú önmegtartóztatás után végre kellemes perceket élt át. Az éji hírforrások láthatatlan csőpostáin végigfutott a hír: Gyula bácsi újra iszik. 1932 nyarán aztán már annyira rosszul érezte magát, hogy befeküdt Lévi Lajos kórházába. Léviben nagyon bízott. A tudós orvos megpróbált komolyan beszélni vele. „Meggyógyítlak. De ha úgy, mint szoktad, kiszököl a kórházból, soha ide vissza nem jöhetsz.” Két hét múlva üresen találták az ágyát. Éjjel tért vissza. Csöngetett. A portás kinyitotta a kémlelőt, és a főorvosi parancs értelmében nem nyitott ajtót. Gyula bácsi hatalmas ökleivel döngette a tölgyfa kaput, a betegek felébredtek, de a kapus a kulcsot nem fordította meg a zárban. Akkor Krúdy sarkon fordult, eltűnt az éjszakában, és csak napok múlva tért haza, az óbudai Templom utcai lakásba. Életében először történt, hogy nem hunyászkodtak meg előtte. Egy kicsit akkor halt meg.

II. Otthon

A Krúdy Gyuláról szóló emlékezésekben az író ott található a London Szálló éttermében, a kiskocsmák piros abroszos asztalai mellett, a régi orfeum éjszakai zajlásában, az egykori szerkesztőségek ásításra ingerlő, hosszú, sötét folyosóin, barátságos leányok házában, ahol a belépéskor nem kell meghívót felmutatni, füstös kártyatermekben, nyűtt arcú, kivörösödött szemű játékosok között, továbbá jellegtelen szállodai szobában, ahol napfényes reggel készülődik a lefekvésre - mondom, mindenütt feltűnik szálfa alakja, csak a lakásában nem. Krúdy otthoni életéről alig akad feljegyzés; igaz, mindig úton volt, otthon nem is kereste őt senki, csak postás vagy végrehajtó.

Az Üres a fészek megjelenése idején (1897) a tizenkilenc éves novellista és hírlapíró a Gyöngytyúk utcában (ma Gyulai Pál utca) bérelt hónapos szobát egy szabómesternél; kikötötte, hogy a főbérlő mindennap köteles kivasalni a ruháját. Abban az időben többször változtatta hónapos szobáit, de mindig a kerületen belül. Budapesten is sokáig ragaszkodott az odahaza megkedvelt kisvárosi csendhez, a néptelen utcán zötykölődő társzekerek hangjához, a muskátlis ablakokhoz, a leánderes udvarokhoz, Nyíregyházát kereste a Józsefvárosban. Hamarosan törzsvendég lett a környék ivóiban, megszerezte a kocsmárosok és a vendégek megilletődött respektusát, nem írói tehetsége, hanem gyorsan ütő óriási tenyere révén.

Még jóval a nagykorúsága előtt beleszeretett Spiegler Bellába, aki Satanella néven írt novellákat. Végül is megkérte a nála hét évvel idősebb Bella kezét. A házasságkötés után felesége Király utca (ma Majakovszkij utca) 47. szám alatti lakásába költözött. Az irodalom boudoirjában című kötetben olvassuk, hogy a gyermekifjú férj eltiltotta feleségét az írástól. És amikor az tilalma ellenére novellát írt egy hetilapba, Krúdy provokáltatta a szerkesztőt, és pisztolypárbajt vívott vele.

Hamarosan kiderült, hogy a hajthatatlan, ellentmondást senkitől el nem tűrő, akaratát mindenkire ráerőszakoló férfi, nem képes elviselni a családapai és férji szereppel járó kötelezettségeket. Valóban, Krúdy nem volt olyanfajta ember, aki estéit odahaza töltve olvasgat, majd tíz óra felé ajkán elnyomva az ásítást, nyugovóra tér. Időnként napokra eltűnt; eleinte ijedelmet okozva aggódó feleségének, később az asszony már türelmesen várt; tudta, hogy férje visszatér. Krúdy gyakran hetekre is elsáncolta magát különféle szállodák - a Royal, az Astoria, a Meteor - szobáiban, a nyugodt dolgozás ürügyével. Valójában szabadságvágyát követte. Haza csak látogatóba járt. Csatangoló kandúrtermészete lévén, csak a házhoz volt hű, párjához soha.

Válása után újra megnősült; második felesége is gömbölyű, tipegő léptű, apró lábú galamb volt, amilyen az első. És mind a kettő tanítónő. Váradi Zsuzsival imádott Margitszigetén lakott, a kastély szép, tágas három szobájában. (Egyébként a szigeten hosszabb ideig az igazgatósági épületben is volt szállása, valamint a régi Nagyszállóban és Kisszállóban is. A szigeti sétálók már egyik épülettel sem találkoznak. A régi szállodákat lebontották, a kastély és az igazgatósági épület a háborúban pusztult el.)

Szobája a sétányra nyílt, és ha otthon volt, a hajnali óráktól délig dolgozott. Az óriási méretű, átfűthetetlen szobában szokta meg, hogy télikabátban írjon, és később Óbudán is ragaszkodott ehhez a szokásához; csak forró nyári napokon vetette le bélelt, nehéz kabátját. Kettős ágyban aludt, erről a bútorról messziről felismerhető volt a szállodai származás. Téglalap alakú, lila csomagolópapírossal befödött asztalnál írt. Az asztalon ott volt egy kavics, azt régen Zsuzsika hozta ajándékba a papának. Egy bagolyos írókészlet is ott terpeszkedett, de ahhoz soha hozzá nem nyúlt. Volt külön tintatartója; mindig lila tintával. Ragaszkodott régi tollszárához, és csak hegyes tollal tudott írni. Amikor asztalhoz ült, hosszasan gondolkodott, és csak aztán látott munkához. Javítás nélkül, gyorsan írt. A munkát csak azért hagyta abba, hogy tornásztassa testét, és nagy erővel ropogtassa ujjait. Fizikailag fáradt el a munkában. Ha elgondoljuk, hogy ötvenöt éves koráig annyit írt, mint Jókain kívül senki e hazában, ezen nem is csodálkozhatunk. Könyvtára nem volt, de - az elterjedt közhittel szemben - elég sokat olvasott, főleg Dickenst, Thackeray-t, Jókait és Mikszáthot. Az újságokban megjelent cikkeit nem vitte haza, soha említést sem tett róluk. Cikkeit sem ő, sem a család nem vágta ki, nem tette el. Könyveit sem őrizte meg, még azzal sem törődött, hogy szűkebb környezete olvasta-e őket.

Sokat keresett, de az üzemanyag: a konflis, a kocsmák, egyáltalán: a házas- és magányos élet keverése nyelte a pénzt. Minden reggel tíz pengő kosztpénzt adott. Időnként pontosan leírta, mit vásároljon a felesége másnap. Akkoriban még ragaszkodott a két liter asztali borához; azt Czájlik üzletéből hozták. Az üvegeket íróasztala elé, az ablakba kellett állítani. Egészen híg rántottát reggelizett. Legkedvesebb eledele a maga készítette keverék volt: szardíniát, vajat, hagymát, kemény tojást kevert össze, és citromlével öntötte le. Marhahúst szeretett enni és káposztát, minden formában. Édességet soha életében nem evett, gyümölcsöt is csak nagyon ritkán, kivéve a hámozott diót. Vasárnaponként otthon ebédelt, vacsoraidőben mindig a városban volt.

Ahogy hazaérkezett, levetkőzött. Gondosan vigyázott ruhájára. Vendégek ritkán jártak náluk. Időnként egy-két szerkesztő és a kedvelt Szép Ernő, akinek tréfás meséit hunyorgó mosolygással hallgatta. Mindig egyedül járt el, asszony nélkül. Színházba egyetlenegyszer vitte el a feleségét, az Aranyóra bemutató előadására. De máshova nem jártak együtt. Nagy esemény volt, amikor Magyari Imre cigányprímás esküvőjén felesége társaságában jelent meg. Moziba talán soha életében nem ült be.

Egyszer fejgörcs kínozta, és mozdulatlanul feküdt a díványon. Kislánya, aki hallotta, hogy édesapja lóversenyen volt, hozzálépett, és aggódó hangon ezt kérdezte: „Leestél a lóról?” Ez volt az a ritka pillanat, amikor Krúdy nevetett. Mert csak mosolyogni szokott.

1929-ben a Közmunka Tanács kitette a családot a kastélyból, és cserébe adta az óbudai Templom utca 15. számú házban lévő lakást. A bejárat melletti szoba lett Krúdyé. Ebben az időben sokat kínlódott az ital hiánya miatt, dörmögött, tett-vett a lakásban, nem találta helyét. S aztán újra ivott, és újra eltűnt, gyakran napokra, éppúgy, mint egykor, szép ifjúságában. Egyszer egyik famulusával, R. P.-vel ült egy vendéglőben, és italozás közben elfogyott a pénze. Megparancsolta R. P.-nek, menjen el a lakására, másszon be a nyitott ablakon, a kaputól balra, persze megjelölve, hogy íróasztalának melyik fiókjában van az asszony elől elrejtett pénze. R. P. éppen behatolóban volt, amikor a rendőr elfogta, bekísérte az őrszobára, és Krúdynak kellett kiváltania az utasítását híven teljesítő fiatalembert.

Utolsó éveiben fonnyadozó kedvvel merengett el az idők változásain, fellépésének félelmetessége is csökkent, a hatalmas alakját körüllengő varázs is foszlóban volt. Ebben az időben már többször előfordult, hogy megvárakoztatták szerkesztőségekben.

1933. május 11-én délután lefeküdt. Fáradt volt és beteg. Este kislánya bement hozzá, és megcsókolta a homlokát. „Köszönöm, kicsim!” - ennyit mondott. Reggel holtan találták. Álmában érte a halál.

Krúdy rengeteg zsebet varratott ruháira, s mindegyikben pénzt tartott; nyilván abban a csalfa reményben, hogy valamennyiből csak nem fogy ki egyszerre. Fizetéskor az egyik lábáról a másikra hintázó pincérnek öt-hat zsebből kotorta ki a számla összegét, de végül üres lehetett minden zsebe, hiszen ismert dolog, hogy amikor meghalt, gyertyaláng világított éjjeliszekrényén, mert a villanyt tartozása miatt kikapcsolta a finom árnyalatok iránt érzéketlen Elektromos Művek.

Ravatala körül ott volt a két asszony, gyermekei, a rokonok és tisztes távolságra, mélységes megrendültségben, pajtásai, mert barátai soha nem voltak, ivópartnerei, társai a betűvetésben: írók és újságírók, pincérek, lump éjjelezők, pillangók, óbudai kocsmázók és a pesti kávéházi okosok, tipszterek és zsokék, műveiben megörökített világa.

(Kellér Andor: Az élet édes tarkasága.
Bp. 1973, Magvető. 155-170. p.)

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:KRÚDY GYULA

Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
láttalak téged:
ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fúlt régi lakodalmon,
mindig folytatódó ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, fiam lakodalmán,
nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán
muzsikálod nekünk ősrégi bánatod
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal nézed a dáridót, -
magyar-búcsúztató, testvéri magyar te,
süllyedő világban utolsó, legelső
cigány.

KRUDY, MINT IDEGEN

Lumpoló embernek vannak a legfurcsább szokásai. Aki lumpol, az vagy nagyon neki van keseredve és azért csinál egészen eredeti dolgokat, vagy nagyon széles jókedve van és azért kápráztatja el a legtréfásabb mókákkal a józan szemlélőket.

Híres vidéki lumpolók fegyvertényeiből a leggazdagabb monográfiát lehetne összeállítani. Az asztalt telerakatni gyertyával, az már szinte szertartásos dolog. A cigányokat elvinni a gőzfürdőbe és ott a cimbalmot úsztatni a vízen, szintén gyakori. Kocsisbort inni, de francia pezsgővel telt dézsába hűteni, az is egészen rendes.

A pesti lumpolók közül mindenki előtt több lóhosszal vezet Krudy Gyula. Ő a legjobb lumpoló Pesten. Most szépen, formásan mulatni nem egyszerű dolog ám. Módja van ennek is, virtusa van, Krudynál jobban senki nem tudja. Különösen fontos gesztusa a mulatságnak, hogy mit művel a lump másnap reggel, mivel koronázza meg az egész mulatságot, mint záró-akkorddal.

Krudy egyszer egészen eredeti és sajátságos módon fejezte be egy nagy lumpolását: Már jól rávirradt a délelőtt, mikor végre elhatározta, hogy az italból elég volt. Nekivágott tehát a Rákóczi-útnak és a Pannónia előtt kettőt fogott: egy konflist, meg egy nagy szakállú hordárt. A konflisba beleült, a hordárt maga mellé ültette és felszólította, hogy mutassa meg neki Budapest nevezetességeit.

A konflis tehát nekivágott, a hordár pedig magyarázott a vélt idegennek. Eleinte ambicionálta a dolgot a jó hordár, de aztán unta. Különben is – gondolta – mindegy, hogy miről mit mond ennek a jó, vidéki embernek. Mikor tehát elhaladtak a Nemzeti Múzeum előtt, a hordár rámutatott az épületre és hanyagul szólott:

– Az elevátor!

Krudy helyeslően bólintott rá. Ugyan csak helyesléssel vette tudomásul, mikor a Vámház előtt így szólt a hordár:

– Az Operaház!

Így tartott, ez három óra hosszat. Mikor aztán már Budapest minden nevezetességét megtekintette Krudy, elhajtatott a gőzfürdőbe. Ez volt a műsor utolsó pontja: hiába tiltakozott kétségbeesve a hordár, Krudymegfürdette és levétette a szakállát.

Azóta a hordár, ha Krudyt látja, keresztet vet. Pedig nem is keresztény.

(Színházi Élet, 1919/2. /január 5-12./ 18. p.)