SEMMELWEIS MÚZEUM

A kis nagy múzeum

Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
AZ Év Múzeuma díj idén Budára került, egy olyan intézménybe, amely az elmúlt években kreatív újdonságokkal állt elő.


A Tabán parkja alatt, nem messze Antall József mellszobrától, a szűk járdáról egy üvegajtón léphetünk be a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumba, amely az elmúlt néhány évben alapvetően fogalmazta újra szerepét a magyar és a nemzetközi tudományos közéletben, illetve látogatóik körében. Mára evidens: érdekes és izgalmas olyan múzeumba bemenni, ahol nemcsak fogókat és más orvosi eszközöket, esetleg kultúrtörténeti érdekességeket láthatunk, hanem például provokatív, felpiszkáló kérdések megfogalmazására is lehetőség nyílik, új, elgondolkodtató perspektívából nézhetünk az orvostudományra és tárgyára.


Kicsi, de erős
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum a legkisebb országos múzeum, és ez nemcsak alapterületére, hanem a munkatársak létszámára is igaz. Ennek ellenére a múzeumi palettán egyre szembeszökőbb. A látogatók számára sokszor láthatatlan tudományos munka (mint a digitalizálás, a restaurálás, a megelőző műtárgyvédelem) mellett a leglátványosabb, ezért a legerősebb múzeumi tényező a kiállítás. A SOM progresszív időszaki kiállítási stratégiával, máshol is bemutatható, utaztatható kiállításokkal, megújult múzeumpedagógiai sorozattal ugrott neki a feladatnak, amelynek eredménye a látogatólétszámban és a sajtóvisszhangban egyaránt érzékelhető.


A jól feltett kérdés
Ha visszatekintünk az elmúlt egy-másfél év orvostörténetis kiállításaira, egy nagyon fontos tanulságot egész biztosan levonhatunk: a látogatók szeretik azt a receptet, amikor látszólag egyszerű kérdésből bomlik ki egy meglehetősen komplex, elágazó kultúrtörténeti szál. Egyetlen jól feltett kérdés, vagy akár egy kiindulóponthoz rendelt tárgy ugyanis tartalmaz annyi izgalmas részletet, amelyek összerakása nemcsak a történész, orvostörténész kutatónak, hanem a kiállítás nézőinek is élvezetes időtöltést nyújt: akárcsak egy fordulatos, mozaikosan építkező krimi olvasása. Valójában nem is értem, miért nem használja ezt a stratégiát minden múzeum. A Démoni ragály: a pestis (2008), az Eleven tanulság. A kórbonctantól a patológiáig (2009), Az erényöv titkos történetei. Mítosz és valóság (2010–2011) és a most is megtekinthető A sebesült Görgei című kiállítások meggyőzően tudósítanak arról, hogy a múzeum kiváló gyűjteménnyel, kreatív csapattal és közönségorientált gondolkodásmóddal rendelkezik. A feldolgozott témák azonban nemcsak népszerűek, hanem autentikus módon képviselnek egy tudományágat, kultúrtörténeti vonatkozásaival együtt. A múzeum vezetése pedig az utaztatás segítségével a témát hozzáférhetővé teszi a Tabán kívül is – ami az intézmény ismertségére is visszahat.


Összetett válasz
A kiállítások iránti széles közönségérdeklődés kialakításában láthatóan fontos szempont, hogy nemcsak kvalitásos esztétikai minőségű tárgyakat és műalkotásokat tárnak a látogatók elé, hanem a tartalom összetettsége is meghatározó szerephez jut. Ez egészül ki az üzenet átadását segítő új eszközök felsorakoztatásával, új módszertani fogások alkalmazásával, továbbá a vizuális megformálás finomságaival. Amikor kiállításrendezésről beszélünk, ezek a szempontok első látásra evidenciának tűnhetnek, de magyarországi viszonylatban azért pontosan látnunk kell, hogy nem magától értetődő részei sem a forgatókönyv-készítésnek, sem pedig a tartalom térre és vizuális nyelvre fordításának. Van történet, amelyre felfűzhető a mondanivaló, lényeges a reflexió, az önreflexió és az interpretáció, és a kurátorok a kevesebb többet mond elvet is hatékonyan alkalmazzák a kiállítások felépítésében, amelyek a modern médiumokat sem nélkülözik.


Elmélyítés
A kultúrtörténeti múzeumok nagy lehetősége, hogy a legkülönfélébb tudományágak összekapcsolását teszik lehetővé, ami viszont már nemcsak a befogadás sokrétűségét, hanem mind az orvostörténetnek, mind pedig az orvostörténeti muzeológiának az oktatási rendszerhez való hatékony kapcsolódását is segítheti. Ezért az intézmény a múzeumpedagógia megújulásának ugyanolyan fontos szerepet szán, mint a kiállítások formai és tartalmi jegyei illesztésének. A megközelítés jól integrálja az általános műveltségbe az első látásra speciális tudást. Ez újra csak egy evidenciának tetsző, ámbár korántsem elterjedt gyakorlat Magyarországon. Szerencsére elmozdulás, módszeresség azért egyre több múzeumi műhelyben tapasztalható.


A Mikrokozmonauták. Utazások a test mélyére (2009–2010) című és az Életmódszertár című (2010–2011) TÁMOP-pályázatokban hirdetett múzeumi tanórák sikere és látogatottsága is mutatja, hogy erre a megközelítésre, a tudás felszabadítására ebben a kontextusban is abszolút van lehetőség.


Megőrzés
A szakmai munkát erősíti a műtárgyak közvetlen és közvetett védelme, amiben nemcsak a restaurátori munkának, hanem a megfelelő tárolásnak is meghatározó szerep jutott a SOM-ban – ez újra csak olyan szempont, amely nemcsak egyetlen kérdésre, hanem egy komplex jelenségre és az intézményi működésre reflektál. A korszerű tárolás és folyamatos monitorozás a megelőzés egyik leghatékonyabb módszere – vallják a múzeum vezetői.


Társadalmi hasznosítás
A látogatók és a kutatók számára is egyaránt fontos, hogy az intézmény (amely könyvtár és levéltár is egyben) páratlan, 16–19. századi természettudományos anyaga is biztonságos formában váljon hozzáférhetővé, ami a digitalizálás felgyorsításával és módszerességével érhető el. A SOM esetében ehhez kapcsolódott még az online hozzáférhetőség megteremtése is, ami így már nemcsak a valós, hanem a virtuális térben is láthatóvá tette az intézményt, és a könyvtár hasznosíthatóságát is jelentősen növelte. Ugyancsak gyorsabb tempóra kapcsolták a múzeumi műtárgyállomány és a fotódokumentáció munkálatait; ez messziről apró lépésnek tűnik, de rengeteg szisztematikus munkát és ellenőrzést igényel, az eredmény pedig újra csak a hozzáférhetővé tétel, ezen keresztül pedig a társadalmi hasznosítás – melyek korunk kedvelt kifejezései. És talán ez nem véletlen.


De a SOM a nemzetközi tudományos porondon való megjelenést is zászlajára tűzte: közösen megvalósított nemzetközi projektek (EU Grundtvig), nemzetközi konferenciák szervezésével és megvalósításával, workshopok és nyilvános viták kezdeményezésével.


Mindezek alapján jól látható, hogy a SOM munkatársai roppant komplex módon gondolkodnak egyfelől a tudományszakról, amelyben tevékenykednek, másfelől a múzeumról mint a kulturális örökség védelmének kitüntetett helyéről, továbbá mint professzionális és kortárs médiumról. Mindezt egy kicsit eldugott helyen, kis csapattal és szervezett összefogással.


Gratulálunk az Év Múzeum díjhoz!


Forrás: Frazon Zsófia 2011-05-21/magyar muzeumok.hu

97 ÉVE TÖRT KI AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ

GYÓNI GÉZA: csak  egy éjszakára

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy: mi nem felejtünk:

Mikor a halálgép muzsikál felettünk,

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Gerendatöréskor szálka-keresőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát,

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,

Robbanó golyónak mikor fénye támad,

S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor gránát-vulkán izzó közepén

Úgy forog a férfi, mint falevél:

S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, -

Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A hitetleneket s az üzérkedőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor a pokolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról,

Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben,

S haló honvéd sóhajt: fiam...feleségem...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Csak egy éjszakára:

Vakító csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,

Mikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,

Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.

Csak egy éjszakára:

Hogy bújnának össze megrémülve, fázva:

Hogy fetrengene mind-mind, hogy meakulpázna:

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak

Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!

Hogy esküdne mind-mind,

S hitetlen gőgjében akit sosem ismert,

Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:

Magyar vérem ellen soha-soha többet!

- Csak egy éjszakára küldjétek el őket. 

BUDAPESTI GÁZLÁMPÁK

A budapesti gázszolgáltatás 100 éve 

Mostani számunkkal egy cikksorozatot indítunk, melyben a Fővárosi Gázművek Zrt. elmúlt 100 évéhez, és az ezekhez az évtizedekhez, valamint a modern gázipar kialakulásához, történelméhez köthető eseményekből merítünk alkalmanként egy-egy csokorra valót. A cikksorozat apropóját a centenáriumi évforduló adja: 1910. december 16-án kerültek köztulajdonba a budapesti gázgyárak.

Hosszas, több éves előkészületek, bizottsági egyeztetések után 1910. december 16-án kerültek köztulajdonba az Általános Osztrák-Magyar Légszesztársulat kezeléséből a budapesti gázgyárak. De ennek hosszú története van. Hogy is volt mindez? Mondhatnánk, hogy minden a fénnyel, a világosságra való törekvéssel kezdődött. Nem 100 éve persze, hanem jóval régebben. Az őskorban a szabadon égő tűz szolgáltatott fényt és meleget, a történelmi Egyiptomban agyagból készült tálacskákban égettek olajat vagy zsiradékot, az ókori görögök és rómaiak agyagból, bronzból készült domborműves mécseseket használtak világítóeszközként, a viasz- vagy faggyúgyertyák feltalálását pedig az etruszkoknak tulajdonítják.

1-3. sz. fotó: Gázlámpa-rajzok. Az idők során a gázlámpák mellett egyre újabb fogyasztói eszközök kerültek hasz-nálatba, úgy az ipar, mint a lakossági részről.			4. sz. fotó: Cilinderes Argand-égő és korabeli pillangóégő az 1810-es évekből.

A fény volt hivatva elűzni a gonoszt, az ártó szellemeket, a fény tette biztonságosabbá a környezetet. A munkaeszközök fejlődésével az emberek egymásrautaltsága is megnőtt, elkülönültek az iparágak, megindult a városiasodás. A szükség kovácsolta kapcsolatok a középkori Európában is formálták a városok képét, megalakultak a manufaktúrák, céhek. A városok terjeszkedésének egyik akadálya a közműszolgáltatások hiánya volt, amit korabeli módszerekkel – közkutak, ásott csatornák stb. – próbáltak orvosolni. A növekvő népsűrűség, az éjszaka, valamint a télen korán beköszöntő sötétség rontotta az emberek biztonságérzetét. A megoldást az éji homály megszüntetése jelentette volna, ennek azonban fiskális és főleg vallási akadályai is voltak. A polgárok ugyanis nem vállalták a rájuk kirótt világítási kötelezettségeket, és többségük hite szerint, amit Isten éjszakának teremtett, azt ember ne változtassa nappallá! A közvilágítás későbbi terjedésével lassan alakult ki maga a kifejezés is; sokáig nem volt megfelelő szó rá: a kivilágítás, éjszakai világítás, nyilvános világítás, éji világítás, utcák világítása kifejezéseket használták. A közvilágítás szó a magyar nyelvben csak a XX. században alakult ki. A történeti adatok szerint az első rendszeres utcavilágítással rendelkező város London volt. A XV. század elején a háztulajdonosokat arra kötelezték, hogy télen a házukra lámpásokat akasszanak ki, melyekben gyertyával kellett volna világítaniuk, de inkább kifizették a büntetést az előírt világítás helyett. Az épületektől független világítás 1558-ban Párizsban kezdődött: itt szurokkal, gyantával teli vasserpenyők kihelyezését rendelte el az elöljáróság; több európai nagyváros (Hága, Hamburg, Bécs stb.) csak kb. 100 évvel később követte ezt a példát. Az üvegablakos olajlámpással történő közvilágítás fokozatosan terjedt Európában, nálunk először 1777-ben Budán a Várban 17 helyen, 1790-ben pedig Pesten 300 helyen jelentek meg ezek a világítóeszközök. A gazdaság és a kereskedelem fejlődése nem csak a vagyonvédelmi szempontok, hanem az éjszakai közlekedés miatt is megkövetelte a közvilágítást. Ennek egyik fontos tényezője a kávéházak, kocsmák, színházak terjedése volt, melyek sötétben is nyitva tartottak. A közvilágítás elterjedését egy ideig akadályozta a lakóépületekhez használt nagymennyiségű faanyag, mely épületek tüzek alkalmával hamar porrá égtek.

5. sz. fotó: Gázlámpa

A XVIII. század végére, a XIX. század elejére a városközpontokban elterjedtek a cseréptetős kőépületek, így már kevésbé volt veszélyes a közvilágítás bevezetése. A lakásokban sokáig a gyertya volt az első számú fényforrás, melyet a középkortól kezdve szegényebb háztartásokban faggyúból, a tehetősebbeknél méhviaszból állítottak elő. A XVIII. század végén jelennek meg az első repceolaj-, 1860 körül a petróleumlámpák, melyeknek tökéletesített változatai még hosszú évtizedekig világítanak az otthonokban és az utcákon. Mind az utcai, mind az otthonokban használt olaj- és petróleumlámpák legfőbb hátránya az volt, hogy a tartályukból időről-időre kifogyott az éghető anyag. Ezek pótlása drága és fáradtságos munka volt. Sokáig keresték azt az alternatív éghető anyagot, mellyel a fenti problémákat meg lehet szüntetni. Az angol John Clayton kísérletei során már 1739-ben előállított kőszén száraz desztillációjával éghető gázt, azonban találmányát csak közel hatvan évvel később, 1792-ben tökéletesíti William Mutdock. 1799-ben a francia Philipp Lebon szabadalmaztatta a fa kigázosításával működő, hordozható termolámpáját, és 1801-ben ő építette meg az első gázvezetéket egy párizsi lakóházban. 1855-től terjedt el a Michael Faraday nevéhez köthető, de Robert Bunsen által használt és fejlesztett Bunsen-égő, mely modern változatában ma is használt laboratóriumi eszköz. Bunsen szenvedélyes kísérletező volt, foglalkozott a gázokkal és a villamossággal is. Személye mindkét világítási forma fejlődéséhez köthető. Tanítványa volt egy fiatal kémikus, Carl Auer von Welsbach. Ő volt a neodímium, a praezodímium, az itterbium és a lutécium felfedezője. Hogy e nehézföldfémek fénykibocsátó képességét meg tudja vizsgálni, gyapjúszálakat itatott át azok sóival, és a szálakat Bunsen-égő lángjába tartotta, melyek különböző színekkel izzottak.

Ezen kutatások eredményeképpen 1891-ben szabadalmaztatta a gázizzót, az Auer-égőt, amelyben tórium- és cérium-nitráttal impregnált kesztyűujjszerű textilharisnya fogta körül a gázlángot. Ezáltal kevesebb gázból több és erősebb fényt kaptak. A lakásvilágításban ez szinte azonnal kiszorította a nyílt lángú lámpákat, és a villanyvilágítással szemben egy jó negyedszázadra biztosította a gázvilágítás versenyképességét. Harisnyájával négyszeresére tudta növelni a korábbi pillangóégők fényerejét. Egységnyi fényerő világítógázzal történő előállítása ekkor csak harmadannyiba került az elektromos világításhoz képest. Az első gázgyárak – melyekben a kőszén száraz desztillációjával állították elő ipari mennyiségben a gázt – Angliában épültek az 1800-as évek elején. A kontinensen több mint egy évtizeddel később jelentek meg az első gázüzemek, Párizsban 1821-ben, Berlinben 1825-ben és Bécsben 1833-ban. Nálunk, az ország fővárosában ekkor még repceolajlámpákkal világították az utcákat, melyeket sötétedéskor a világítási naptár rendje szerint gyújtottak meg, és oltottak el hajnalban a kor jellegzetes figurái, a lámpagyújtogatók. Az olaj drágasága, a szórványosan Pest-Budán is felbukkanó, egy-egy házat vagy háztömböt kiszolgáló „gázfőző” készülékek példája, valamint a hírekből ismert európai gázgyárak terjedése arra ösztökélte Pest város vezetését, hogy már 1840 körül foglalkozzon a modern légszeszvilágítás meghonosításának gondolatával. Az ekkor kiírt pályázat nyertese a Boroszlói (Breslau) Gáztársaság lett, de az 1846-os szerződéskötés utáni jóváhagyás a bürokrácia szokásos útvesztőiben addig vesztegelt, míg az 1848-49-es forradalmi események elsöpörték azt. Az 1850-es években újra tárgyalások kezdődtek az első pesti gázgyár felépítéséről. Végül a Trieszti Általános Gáztársulattal kötöttek szerződést 25 évre, mely később beolvadt az Általános Osztrák Légszesz Társulatba. (Nevüket 1891-ben módosították Általános Osztrák-Magyar Légszesztársulatra.) 1855. május 20-án írták alá az első szerződést Joseph Mayer-Kapfererrel, a nürnbergi gázgyár igazgatójával, S. M. Rotschild társtulajdonossal és Ludwig Stephani mannheimi mérnökkel a gázgyár felépítésére és a város gázellátására. A berendezéseket és a gázcsöveket Ausztriából, Németországból és főleg Angliából, a világítógáz-gyártás őshazájából hozatták. Az építési költség 711 000 aranyforint volt.

6. sz. fotó: Az első pesti gázgyár 1856. december 23-án kezdi meg működését a Lóvásár (Köztársaság) téren.

A Pollack Ágoston építész tervei alapján rohamtempóban felépülő első pesti gázgyár 1856. december 23-án kezdi meg működését a Lóvásár (Köztársaság) téren. Ekkor gyúlnak ki az első utcai gázlámpák a Kerepesi úton, a társaság karácsonyi ajándékaképpen. Ez volt ugyanakkor az első lépés is a korszerűtlen olajlámpások kiváltására. Néhány évig még párhuzamosan működtek, de az új világítóeszköz terjedését már semmi nem akadályozhatta. A cilinderes gázlámpa-gyújtogató alakja egyre több pesti és budai utcán bukkan fel, pálcája billentésével űzve el a közterületek sötétjét. A gázgyár már az első évben közel 1,7 millió m3 gázt szolgáltatott a több ezer pesti világítóeszköz számára. A gázcsőhálózat 1857-58-ban egy év alatt 18 km-ről 45 km-re, a légszeszfogyasztás pedig a duplájára nőtt. Magánszemélyek, vállalkozások akkoriban még csak egy helyen, az Angol Királynő szállodában működő gázvilágítási boltból tudták a míves szerelvényeket beszerezni. A pesti városrész gyönyörű sárgás fényeit megirigyelő Budára 1862-ben, a nem sokkal előbb elkészült Lánchíd alatt vezettek át gázcsövet. A józsefvárosi gázgyár kapacitáshiánya miatt azonban a budai városrész, valamint Óbuda ellátására 1866-ban újabb gázgyár épült az akkori Országúton, a mai Margit körúton. A légnemű energia iránt növekvő keresletet a két gyár kapacitása már nem tudta ellátni, ezért Újpest község 1872-ben megépíttette a harmadik gázgyárat is a Váci út – Zsilip utca sarkán. A légszesz iránti érdeklődést jelzi, hogy a városrészek egyesítésekor, 1873-ban Pesten és Budán összesen már több mint 50 ezer gázlángot – magán- és köztulajdonút – használtak, és a további igények kielégítésére 1884-ben a Soroksári úton üzembe helyezték a Ferencvárosi I., 1889-ben pedig a II. számú Gázgyárat. Ezek a fiókgázgyárak szervezetileg a józsefvárosi központ alá voltak rendelve, de önálló gyártó egységként működtek. A pesti városvezetés, látva a légszesztársulat bevételei és kiadásai után fennmaradt haszon mértékét, már 1877-ben javasolta egy tisztán városi tulajdonú gázgyár felépítését, azonban a bizottsági nézetkülönbségek a társulat malmára hajtották a vizet, s 1879-ben újabb 15 évre meghosszabbították a szerződésüket. Az így 1895. december 15-én lejáró szerződés már 1891-ben foglalkoztatta a fővárosi közgyűlést, de a küszöbön kopogtató új villanyvilágítási lehetőség befogadása ismét a pótszerződés aláírását eredményezte a társulattal, amely 1910. december 15-ig szólt. A szerződéssel meghagyták a légszesztársulat gázszolgáltatási monopóliumát, cserébe rögzítették a fokozatos árcsökkentést és a villanyvilágítási monopóliumról való lemondást. A gázgyárak működését, jövedelmezőségét folyamatos, kiemelt figyelem kísérte, úgy a sajtó, mind a főváros részéről. A velük kötött szerződés 5. §-a jogot biztosított a fővárosnak, hogy a lejárat előtt 2 évvel kezdeményezze megváltást, próbabecslő bizottságot küldhessen ki, és 6 hónappal a lejárat előtt végezzen végleges becslést. A légszeszgyárak tulajdonosai igyekeztek mindenáron fenntartani a város számára előnytelen szerződést, de a napvilágot látott sok „panama” és korrupciós botrányok egyhangú döntést eredményeztek: a fővárosi közgyűlés az 1908. május 27-i ülésén előterjesztett javaslatot a „gázgyárak megváltásáról és házi kezelésbe vételéről” 143 szavazattal egyhangúlag elfogadta. A gázgyárak átvételének szakszerű előkészítését segítette a közgyűlés azzal, hogy létrehozta a Székesfővárosi Gázművek vezérigazgatói posztját, melynek betöltésére Heltai Ferencet, a légszesztársulat volt igazgatósági tagját kérte fel, aki jól ismerte a gázgyárak ügyeit. Az átadás-átvételre felállított öttagú bizottmány végül is 18,2 millió pengő megváltási díjat állapított meg előlegként az ingó javakra és a gázgyári ingatlanokra, mely felett további összegeket kellett fizetni a hátrahagyott alap- és félkész anyagokért, így a kifizetett végösszeg 20 267 064 korona lett.

7. sz. fotó: Gázlámpa-rajz. A cilinderes gázlámpa-gyújtogató alakja egyre több pesti és budai utcán bukkan fel, pálcája billentésé-vel űzve el a közterületek sötétjét.

Ezt az összeget a város csak az Osztrák-Magyar Bank hiteléből tudta kifizetni, melynek részleteit utána még hosszú évekig törlesztette. A gázgyárak tényleges tulajdonoscseréjére, a városi köztulajdonba vételre a hivatalos szerződés lejártakor, 1910. december 15-én, csütörtökön éjfélkor került sor, s erről a korabeli sajtó fontos hírként számolt be. Az átvevőtestületet húsz neves külföldi és hazai szakember alkotta, akik a gyárakat ebben az időpontban hivatalosan is „kommunizálták”. Az ünnepi ceremóniára másnap, pénteken este 6 órakor került sor: az akkor már Tisza Kálmán térre keresztelt közterületen álló gázgyári épület előtt népes tömeg, dolgozók és családtagjaik gyűltek össze a hivatalos meghívottak mellett, és mind a kivételes alkalom megünneplésére készültek. A korabeli sajtó meglehetős pikírtséggel számol be az eseményről, erősen kiemelve például: „Undorító látvány volt már az is, hogy az osztrák gázgyár volt igazgatóját, a gázgyár kommunizálásának legveszedelmesebb ellenségét – név szerint Heltai urat – átszerződtetik a városi gázgyárhoz vezérigazgatónak olyan fizetéssel, amelyet meg sem közelítenek a bécsi és berlini – három-négyszerte nagyobb – községi gázüzemek igazgatói.” (Népszava – 1910. december 15.). De kipellengérezték az átadás-átvétel szimbolizálásához készült gyárkulcsot is: „Radocza János – volt igazgató – adta át a gyárakat jelképező kulcsokat Bárczy István polgármesternek. A kulcsok piros-sárga-kék szalagba pólyálva hevertek egy tálcán. Soha azokkal a kulcsokkal nem csuktak és nem zártak semmit. Úgy csináltatták őket erre az alkalomra. Akkorák voltak, hogy egy várat is ki lehetett volna nyitni velük, és ha szimbólum a kulcsok átadása, az, hogy a kulcsok hamisak voltak, szintén jelenthet valami szimbólumot.” (Az Est, 1910. december).

Az ünnepi ceremóniához tartozott, hogy a régi és új vezetők, valamint a polgármester – felszalagozott szeneslapátokkal – egy-egy lapát szenet dobtak a retortákhoz vezető vályúba. „Ez volt a legünnepélyesebb, legmeghatóbb része a ceremóniának” – írta némi éllel a korabeli sajtó. „Tósztok hangzottak el, táncra perdültek a kis gázgyári irodásleányok, akik kimulatták magukat, biztos tudatában annak, hogy többször úgyse fogják megváltani a gázgyárakat.” (Az Est). A magántársulat, mivel tartott attól, hogy a főváros már nem fogja meghosszabbítani a szerződését, az utolsó években nem invesztált fejlesztésekbe. A több mint 50 évi folyamatos munkarend miatt a gázgyárak amortizálódtak, a községi tulajdonba vételkor már nem volt fejleszthető kapacitásuk. Az idők során a gázlámpák mellett egyre újabb fogyasztói eszközök kerültek használatba, úgy az ipar, mint a lakossági részről. A fejlődést mutatja, hogy a gyár az első évben 1 688 800 m3 gázt szolgáltatott, a köz-tereken 838, magántulajdonban pedig több mint 9000 gázlámpa égett. 1910-re az éves előállított gázmennyiség több mint 63 millió m3-re, a közterületi gázlángok száma 21 ezerre, a magánvilágításban használt égők száma pedig 400 ezerre emelkedett! Átadáskor a gázgyárak napi gázleadása 282 ezer m3 volt, amit a város teljes egészében felhasznált, és a gáztartók mindig kiürültek. Az azonnali fejlesztések ellenére 400 ezer m3-re megemelt gázleadás is kevésnek bizonyult, így egy új, korszerű községi gázgyár felépítése elodázhatatlanná vált. De ez már egy másik történet! A négy gázgyár községi tulajdonba vétele egyaránt volt a népakarat és a városvezetés kívánsága. A légszesztársulat – mint ahogy az a főkönyvekből kiderült – busás haszonnal dolgozott, és ezt a hasznot kívánta Budapest Bárczy István polgármester, későbbi főpolgármester vezényletével a köz javára kamatoztatni, ám ezt a társulat a végsőkig próbálta – sikertelenül – megtorpedózni. Ettől az időszámítástól kezdve a Székesfőváros Gázművei mindent megtesz a folyamatos budapesti gázszolgáltatás zavartalan fenntartásáért. A főváros mai hangulatához pedig szervesen hozzátartoznak azok a helyreállított, múlt századi gázlámpák, melyek sárgás fényükkel barátságos fényszigeteket alkotnak a Várban, az Állatkertben és a FŐGÁZ főépülete előtt, kicsit visszatükrözve a múlt – ma békésebbnek hitt – hangulatát, hogy ne felejtsük el: innen indultunk!

Fischer Zoltán múzeumvezető
Tabáni gázlámpák fényképei ITT
orrás:VGF Online

NAGYAPÁM CSALÁDI KIRÁNDULÁSON 1930

TÉRKÉPEK A TABÁNRÓL

   A TABÁN ANNO IRATTÁR  "Térképek" rovatában feltöltésre került néhány Tabán térkép időrendi   sorrendben. Legrészletesebbek Lenkei Ákos térképész térképei a városrészről, sajnos csak 1875-től. A közeljövőben feltöltésre az 1900-1933 közötti időszak és a jelen Tabánjának térképe.

  További tabán-térképek  ITT

kassius

ZÓRÁD ERNŐ :TABÁN, A LEBONTOTT ROMANTIKA

Zórád Ernő képemlékei: Tabán - A lebontott romantika

Budapest „Montmartre”-jának, az 1930-as évek elején lebontott Tabánnak szinte csak a neve maradt meg, de hajdani romantikáját, a girbe-gurba utcák, macskaköves terek hangulatát, jellegzetes figuráit s az őket körülvevő tárgyi világot Zórád Ernő képemlékeivel nemzedékek számára látvánnyá tette, „ecsettel lefényképezve” az utókor számára a helyszíneket.
Az albumban szereplő 84 kép jórésze eleddig kötetben meg nem jelent alkotás.
A könyv irodalmi szemelvényei az eltűnt városrész hangulatát idézik, a térkép és az utcák jegyzéke, várostörténeti leírása pedig topográfiailag pontosítják az olvasóban a kötet forgatása közben már közössé vált képemlékeket.


Bevezető egy összefoglaló Tabán-könyvhöz


A Tabánt minden különösebb feltűnés nélkül 1933 tavaszán kezdték bontani. Egy ismerős képügynök jött hozzám a hírrel. Nagyon megdöbbentett. Meghalt a romantika, és vele ment el kedvelt íróm, Krúdy Gyula is! Egy éve még ott láttam őt Poldi bácsi „Mélypincéhez” címzett vendéglőjében…
Nincs idő érzelegni – sürgetett –, rögzíteni kell, amíg megvan! Ebben fantázia van, siessen!
Habozás nélkül rohantam teljes felszereléssel egyenesen ifjúságom színpadának első díszletéhez, a Csap utcába. Éktelen rombolás közepette a ház még talpon volt, mint ahogy ma is ott áll. A hegyalja út sarkán, 1-es szám alatt.
Így kezdődött.
A következő hónapokban nagy lendülettel dobtam papírra a vázlatok tucatjait. Sok beérkezett művészre ismertem a múltmentők között, tanáraimra az Iparművészeti Iskolából, Haranghy Jenő, sőt Helbing igazgató úr is ott járta az utcákat. /Levelezőlap sorozata rögtön megjelent, mint ahogy mindenki azonnal talált vevőt munkájára./
Ma sem tudom megmagyarázni, hogy a rengeteg nagy pontossággal rögzített helyszínrajzot miért nem fejeztem be, „in situ”, vagy akár lendületből otthon. Hiszen már sorban álltak a képügynökök. Különös anyagi érdek diktálta, vagy csak ösztönös előérzet? De az al prima feldobott rajzok, az eredetik mind a fiókba kerültek. /Persze, miután elkészültek a róluk másolt festmények a nagyközönség számára!/ a bejósolt fantázia tényleg benne volt a témában. Minden kép elkelt, amit 933-34-ben készítettem. Itt most érzeleghetnék egy sort, mint akkor – de lényegesen prózaibb módon hullott függöny az én Tabáni Színpadomra! Megkaptam a katonai behívót.
A tényleges szolgálat után jöttek sorban az újabb behívások, majd a háború.
Ezzel vendégfellépéseim végleg megszűntek. Az ostrom alatt – még 1945 első két hónapjában is – a főváros e legutolsó pillanatig védelmezett földjére hullott a legtöbb akna, gránát, bomba. Az őslakosok kiköltöztetése az életüket mentette meg. A „színpadot” azonban, a már úgyis lebontott színtér maradványait is darabokra szaggatta a történelem borzalmas végjátéka.
A Tabán bevonult emlékezetem függönyei mögé, mint egy szép halott. Képzőművészeti hullámok: előbb a szoc.reál, majd a kortárs művészet rohanó áramlatai között a képregényben rekedtem. És megöregedte, mellesleg. Nos, ennyi volt az én városom története. Gondoltam én.
De akkor jött 1983, és az újságcikk, hogy 50 éve… megszállottan dobáltam elő egy szekrényből mélyhűtött vázlataimat. Mintha újra születtek volna a régi utcák. Különös házak sötét közökre nyíló hátsó kijárattal, melyek előtt gyakran várakozott Manó, zárt fiákerével. Vendéglők, kocsmák, borharapók „stammgast”-jai, lengtek figurák, akik bejátszották ezt a színpadot – mintha már akkor is a XIX. század süllyesztőjéből merültek volna fel régies manírjaikkal, szóvirágaikkal. A Holdvilág, Aranykakas utcai, Kereszt téri skiccek láttán sorra jelent meg újra: Virgala Pepi bácsi, hadastyán a Polgári Lövész-Egyesületből, Stefi nagysám, a Délivasút kávéház kasszatündére, a Nyári Színház görlicéi, Snapszli tata „korvettkapitány” (egy propelleren), no és lovag Freystädtler pasa, piros fezben, négylovas hintaján  kucsírozva körül a Vérmezőn. Muzsikusok mindenféle hangszeren, átmeneti nőcskék, a „BUDAI 33” focistái, masamódok, és végül egy bizonyos Enyémke nevű lány.
Hát igen. Egy város ábrázolása /pontosabban: megjelenítése/ a topográfia, építészet hitelességére kötelez. És a díszlet belvilága, intim hangulata? Az a sajátos atmoszféra, színek, zenék – esték! Mert nők és holdvilág nélkül ugyan ki tudta volna elképzelni a Tabánt? Igen, az a bizonyos couleur locale – mindez emlékeim szép korszakából hangzott fel újra.
Ebben az érzelmi állapotban ismertem fel, hogy a Kortárs Művészet semmiféle áramlatába nem vagyok már képes beilleszkedni. Tudatosan visszafelé, a múlt általam megélt, minden részletében megtapasztalt irányába fordulok.
Az „akkor” társa leszek. Ez volt a Tabán feltámasztása.

/Zórád Ernő 1933-1983-2002/ 

FORRÁS: www.szozat.org

TABÁN 1870

TABÁNI DALOSKÖR

Nagyapám albumában van egy kép az 1900-as évek eljéről. A Tabáni Dalkör tagjait ábrázolja. 30 daloskedvű tabáni úr és hölgy áll a fotómasina előtt büszkén , az urak keméy- és girardikalapban, vagy hajadonfőtt, a hölgyek legtöbbje malomkerék-kalappal fején. A karnagy kezében pántlikás díszbot,vállán átvetett szalag "TABÁNI DALOSKÖR" felirattal.Helyszín a Tabán tetején talán a Kőműves utca eleje, a dalárda felett a korlátra bámészkodók támaszkodnak. Az 5*7 cm-es képről lett kivarázsolva  arcképük,némi grafikai segédlettel.Íme az eredmény:

További arcok a Daloskör-ből: ITT

KASSIUS

TABÁNI SZERENÁD

KELL -E NEKÜNK VÁRKABIN?

A Gellérthegyre is felmenne a Várkabin
2011.06.09.Tenczer Gábor


A kedden beharangozott 6-8 milliárd forintos költség a Duna feletti drótkötélpályán libegő Várkabin pályájának teljes hosszára vonatkozik, viszont eddig csak az első Vigadó és Várhegy közötti szakaszról lehetett tudni. A tervező elmondása szerint a második szakasz a Várból a Gellérthegyre menne. A műemlékvédők hüledeznek, a hatóságok nem ismerik a tervet.

Budai Zoltán, az ötletgazda Budai és Barta Tanácsadó Kft. vezetője lapunknak elmondta, hogy egyelőre a Várkabin műszaki tervei készültek el, az engedélyeztetési tervek majd csak akkor, ha a négy lehetséges nyomvonal közül (idén nyáron) kiválasztották a legjobbat. Mint arról kedden beszámoltunk, a tervek szerint egy lanovkaszerű kabin libegne másfél-két év múlva a pesti Dunakorzóról a Várhegyre drótkötélpályán.

Az első hírek szerint a beruházás becsült költsége 6-8 milliárd forint. Budai Zoltán elmondta, hogy ez az összeg a teljes, második szakasszal bővített pályára vonatkozik. A kabint ugyanis a Várból továbbvinnék a Gellérthegyre.

Budai hozzátette: készítettek egy közvéleménykutatást a külföldi turisták körében, akiknek nagyon tetszik a terv, és a tervezett 5 eurós menetdíjnál többet is fizetnének érte. A menetdíj mellett azt is tervezik, hogy a Várkabint üzemidőn kívül exkluzív rendezvényeknek is kiadják.

Közölte: a pesti Dunakorzó és a Várhegy közötti szakasz kiépítése becslés szerint 2-2,5 milliárd forintba, a Gellérthegyig tartó 2. szakasz pedig 3-3,5 milliárd forintba kerül majd. A beruházást teljes egészében magántőkéből tervezik, Budai szerint nem számítanak sem állami, sem önkormányzati, sem uniós pénzre. A projekt iránt befektetői és banki érdeklődés is van, véleménye szerint ha valami megakaszthatja az építkezést, az nem a pénzhiány, hanem az elhúzódó engedélyeztetés lesz.


Véleménye szerint nem csökkenti a Várkabin vonzerejét a Budavári Sikló, sőt a majdani Gellérthegyi sikló sem, mert "a turisták legfeljebb az egyikkel fel, a másikkal lemennek majd".

A 30 férőhelyes Várkabin a tervek szerint negyedóránként fordul majd, és az üzleti terv szerint 330 napot üzemel majd egy évben (nagy szél vagy árvíz idején nem). Budai végül leszögezte, hogy a terv magyar mérnökök innovációja.

Jézusmária! - reagált a hírre Korompay Katalin, a Budapest Világörökségéért Alapítvány főépítésze. Véleménye szerint jó lenne Pest és a Várhegy között egy élénkebb összekötés, de ehhez még a Várhegynek fejlődnie kell. Jelenleg a Szent György tér egy préri, a Palota funkciói sem teszik szükségessé egy ilyen lanovka üzemeltetését. Korompay Katalin szerint az UNESCO-val mindenképpen egyeztetni kell majd a terveket, hiszen a világörökség kellős közepébe tervezik a drótkötélpályát.

Róna Katalin, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal szóvivője szerint korai még nyilatkozni az ügyben, ez egyelőre csak ötletelés. Majd akkor tudnak érdemit mondani, ha több lesz a konkrétum.

A V. kerületi önkormányzathoz még nem érkezett megkeresés, a fővárosi önkormányzatnál pedig csak kedden értesültek a tervről. Hozzátették, hogy a fővárostól nem kértek semminemű engedélyhez hozzájárulást, egy magáncég kezdeményezéséről van szó, bár az ötletet a főváros jónak tartja.




Forrás:index.hu

A FRÖCCS TÖRTÉNETE

            A fröccs története egészen az ókorig nyúlik vissza, hiszen már a rómaiak is vízzel keverve itták a bort, tiszta vizet is ritkán ittak a fertőzésveszély miatt. A középkorban is általában vizezték a bort, csak a fűurak asztalára került tisztán e nemes nedűből.
A modern fröccs igazi magyar specialitás. Jedlik Ányos, a kiváló magyar fizikus és feltaláló 1826-ben mutatta be a szódavizet és a hozzátartozó üveget. Az ő nevéhez fűződik a szikvíz nagyüzemi gyártása is. Ugyan Angliában már az 1767-től ismert volt, hogy hogyan kell a vizet széndioxiddal elegyíteni, de olyan erősségű üveggel nem rendelkeztek, amiben biztonságosan tárolható lett volna a szódavíz.
A „fröccs” szó a legenda szerint Vörösmarty Mihály költő találmánya volt, akinek nem tetszett az új ital németes neve, a spriccer.
A fröccsnek különböző fajtái léteznek, a vegyítés arányától függően.

Kisfröccs: 1 dl bor, 1 dl szóda
Nagyfröccs: 2 dl bor, 1 dl szóda
Hosszúlépés: 1 dl bor, 2 dl szóda
Házmester: 3 dl bor, 2 dl szóda
Viceházmester: 2 dl bor, 3 dl szóda
Háziúr: 4 dl bor, 1 dl szóda
Lakó-fröccs: 1 dl bor, 4 dl szóda
Krúdy-fröccs: 9 dl bor, 1 dl szóda

A fröccsnek a felsoroltakon kívül még rengeteg változata és elnevezése létezik. Óbudán elsősorban kisfröccsöt fogyasztottak a vendéglőkben, kiskocsmában, jellemzően könnyű fehér borból.

(A kép forrás: Kiss Imre: Szódavíz, egy magyar kultuszital című könyve)

FORRÁS:Óbudai Múzeum 


FRÖCCSFAJTÁK:


Gyermekfröccs: 1-2 cl bor
és 2 dl szódavíz 
(gyermekes családoknak)
Távolugrás: 
1 dl bor és 9 dl szódavíz
Lakófröccs: 
1 dl bor és 4 dl szódavíz
Hosszúlépés: 
1 dl bor és 2 dl szódavíz
Kisfröccs: 
1 dl bor és 1 dl szódavíz
Nagyfröccs:
2 dl bor és 1 dl szódavíz
Házmester:
3 dl bor és 2 dl szódavíz
Viceházmester: 
2 dl bor és 3 dl szódavíz
Háziúr:
4 dl bor és 1 dl szódavíz
Mafla vagy lámpás: 
5 dl bor és 5 dl szódavíz
Polgármester:
6 dl bor és 4 dl szódavíz
Krúdy-fröccs: 
9 dl bor és 1 dl szódavíz 
(az író neve után kapta)
Csatos vagy csattos: 
1 liter bor és 
fél liter szódavíz
Újházi fröccs:
bor és kovászos uborka
levének keverése
Saját:
Bundifröccs: 7 dl bor és 
3 dl szódavíz

TABANIEMBER

Néha tanulságosabb kommenteket olvasni (és többet is tudunk meg belőle)mint a kommentekben kivesézett írásokat. Érvek és ellenérvek , fogcsikorgatás, anyázás kíséretében csapnak össze a felek, főképp érzelmektől fűtött, ritkábban higgadt   okfejtésekkel. Az egész egy kakasviadalra emlékeztet, ahol  a kakas tudja, az ő bőrére megy a játék.

   Egy ilyen mindhalálig  elveiért és Tabánjáért kűzdő kommentelőt mutatok most be a nyájas olvasónak. Hogy ki ő, ki rejtezik a nick név alatt,a hozzászólásokból azt hiszem kiderül annak , aki csak egy kicsit is körüljárta a témát .Lehet vele egyetérteni ,vagy elutasítani, de szenvedélyessége ,tudása a témában tiszteletre méltó .Mindenesetre az látható ,hogy elveiből körömfeketényit se enged. Íme egy csokorravaló a kommentekből:

(tabaniember 0 bejegyzést írt és 414 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.

2009.05.15. óta tag.)

Egy  nap a városban Na de mi lesz a Tabánnal? 2011.06.17 10:12:00

tabaniember 2011.06.18 16:27:46

RóbertGyda, javasoljak pár helyet, hova húzz a befektetőiddel együtt?

tabaniember 2011.06.21 19:41:07

@Magyarósi Csaba: Nemlétező koncepcióval vitatkozunk? Akkor a Szexi Budapest projekt VI. fejezetét úgy, ahogy van, el lehet végre tolni a vérbe? Hála Istennek. Ugyanis abban szerepelt egy 22 borospincét és egy nagyszínpadot magában foglaló komplett kocsmafalu a Tabánban, látványtervvel, amelyen 22 présház és kerthelyiségeik is láthatók (de nem láthatók az óhatatlanul szükséges utak és parkolók). Az se látszik, hogy a közepén ott (volt) egy játszótér. Ezzel a koncepcióval vitatkoztunk, de ha már nem létezik, akkor jó.

Többnyire olyan érveket hallasz, hogy "csak"? Ismertem szelektíven süket vénasszonyokat. A Tabán egyébként 1) a gyerekeké 2) a környékbelieké 3) a kerületé 4) a fővárosé. Tehát a miénk és senki másé, így van. És azt akarjuk, hogy ez így is maradjon: ne legyen a tovább gazdagodni vágyó befektetőké meg a lerészegedni vágyó turistáké. És ne az mondja meg róla a tutit, aki egy évben egyszer jön ide zenét hallgatni, berúgni és parkot rongálni, hanem azok, akik benne és körülötte élnek.

Mindezeken túl: Iván már sokszor elismételte, hogy neki a 'vigalmi' szóról üdvözülten mosolygó emberek jutnak eszébe, nekem, vérgonosz főhazugnak és bérenceimnek viszont - jellemző! - a tomboló pusztítás. De eddig még egyetlen konkrét kérdésünkre sem válaszoltatok. Megy ez a mantra, hogy frankó terv, übercuki terv, nagyon zöld terv, hálát kell adnunk a géniusznak, hú, de rengeteg munka van benne, de egyéb semmi. Ivánt meghívták a tabániak, hogy jöjjön el beszélgetni. Nem is válaszolt. De így, hogy már nemlétező tervről beszélünk, hagyhatjuk is az egészet. Annál is inkább, mert az I. kerületi önkormányzat is megmondta kerek-perec: NEM. Úgyhogy lapozzunk. :-P

A címben feltett teátrális kérdésed, hogy "na de mi lesz a Tabánnal?" úgy hangzik, mint egy segélykiáltás: belegondolni is rémes, hogy remek tervetek nélkül mivé is lenne, Istenem! Megnyugtatlak: a Tabán jól van. Szerintünk a helyes irány: játszóterek fejlesztése, vízcsapok biztosítása, netán egy medence, mobil vécé, a park további szépítése. Aki pedig meg akar inni egy pohár bort vagy sört, öt percnél nem több gyaloglással 8 vendéglátóhely közül választhat.

tabaniember 2011.06.22 14:54:51

@Magyarósi Csaba: Már megint szelektíven olvasol és szándékosan csúsztatsz. A lényeg pont az, amit szíveskedtél kihagyni: 1) a gyerekeké; 2) a környékbelieké; 3) a kerületé; 4) a fővárosé. Tehát nem zártam ki senkit, de fölállítottam egy sorrendet, ami az érdekek érvényesítését és a beleszólási jogot kell hogy tükrözze. Elsőre és sokadikra is logikusan. És mielőtt nekigyürkőznél: nem kell semmilyen óhéber duma "magasabb érdekekről". Itt nem arról van szó, hogy megoldódik-e egy fél országrész közlekedése, ha csinálunk valahol egy hidat vagy autópályát, hanem arról, hogy maradjon meg a gyerekeknek és a környékbelieknek egy értékes park, amelyet nem hagyunk lenyúlni egy közösséginek álcázott, de valójában nagyon is önös és veszélyes célra.

Ha még nem vetted volna észre: a kerületek túlhatalma soha nem a lakók, hanem a politikusok és üzleti köreik érdekében nyilvánul meg. Ez a terv sem a környékbeliek és tágabban a város érdekét nézi, hanem állítólag a turistákét, de valójában pár befektetőét. Hogy az ötödik kerület mire mit szokott mondani, azt tudjuk, de azt is, hogy az Oktogon - nyilván szerényebb térítés ellenében - mekkora lelkesedéssel tapsolt egy egész különszámban Csipaknak és a Zeppelinnek. Tehát ezt jobb, ha nem feszegetjük, mert még föl találom idézni a Bohém hotel történetét is.

A kérdéseinkből viszont egyre se válaszoltatok, az ellenérveinkből egyet se tudtatok érdemben cáfolni.

tabaniember 2011.05.05. 10:45:41

@orient: Oké, Te forgatagot akarsz. De mi meg nyugit. Azért vagyunk itt (már amennyire ezt nyuginak lehet nevezni). De attól, hogy Te a forgatagot szereted, milyen jogon várod el, hogy mi is eltűrjük, vagy hogy miattad (vagy Bojár vagy a turisták kedvéért) elmeneküljünk az otthonunkból? A Tabán, a Naphegy meg a Krisztina pont olyan negyedek, ahol nemzedékek óta élnek családok ugyanott (kicsit elvették a lakásukat, aztán visszavásárolták, de aki a háború után került ide, az is már 60-65 év...) Nemcsak az az érték a városban, ami - egyébként keveseknek - sok pénzt hoz, hanem például egy barátságos, összeszokott lakóközösség is. Meg a zöld is, amiből egyre kevesebb van. Forgatag-ügyben egyébként szívesen megkérdeznélek majd úgy 50-60 éves korod körül. Addigra alábbhagy a vágy arra, hogy ne tudj aludni.

Ami a gyaloghidat illeti: fölösleges marhaságnak tartom, továbbá a világörökségi városképnek más se hiányzik. Most is át lehet menni gyalog két hídon, ha valaki a Várba kívánkozik, és a Lánchídtól az Erzsébet-hídig nyugodt tempóban is 8 perc az út.

Ha abból a pénzből, amit ezekre a baromságokra költenének, rendbe tennék végre legalább a teljesen lepusztult, borzalmas állapotú belvárost (tágan értve, a Nagykörút és a Duna közötti területet) és Budán legalább a Várbazárt, lenne egy élhető, vonzó, gyönyörű városunk, ahol nemcsak a turista, hanem a bennszülött is jól érzi magát. De ez láthatólag senkinek se fontos.

@orient: "Szabad világban élünk, szabad költözni"?? Ekkora pofátlanságot... És ha én ebben a szabad világban szabadon akarok aludni abban a kerületben, ahol a családom több mint 100 éve él? És nem érdekel, hogy a város melyik részén hány lakást vehetnék ennek az áráért? És nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy valami álságos "közérdekre" hivatkozva kitúrjanak innen? Ami ezt a "közérdeket" illeti: Budapesten katasztrofális a levegő minősége, elviselhetetlen a zajterhelés, kritikán aluli az egy főre jutó zöldterület mennyisége. Ez forintosítható, milliárdos károkat okoz. Nem véletlenül menekült ki ennyi ember az agglomerációba, ahonnan most még több zajt, koszt bűzt generálva ingázik, és utaztatja fölöslegesen a kölyköket iskolába stb. Ha már közérdekről beszélünk, akkor szerintem az egy tisztább, csöndesebb, élhetőbb város.

Ami meg a Belvárost illeti: a Tabán soha nem volt az. Te mikor költöztél föl vidékről, ha még ezt se tudod?

@perikles2K: Ez a "turisztikai durranás" egy gagyi giccs. A Tabánban soha nem voltak borpincék, ahogy szőlő se: ez egy házakkal sűrűn beépített terület volt, amelyet a bontás után, 1936-ban, tehát 75 éve parkká alakítottak. Az a ház, ami alá Bojár a látványtervén azt írta: "pincék a Tabánban", lakóház volt a Kőműves utcában. Jó kisvendéglő volt sok itt, ez igaz, de arányaiban nem több, mint a város más negyedeiben, akár Óbudán. Soha nem volt "vigalmi negyed".

Mi az, hogy "egyéni vs. közérdek"?? Szerinted az a több ezer környékbeli, aki most egy emberként tiltakozik az ellen, hogy 22 kocsmát telepítsenek ide a Tabán múltját meghamisító, környezetpusztító terv alapján, csak egyéni érdeket képvisel? 3 óvoda és 5 iskola gyerekei járnak ide, nem beszélve azokról, akiket a koszos, büdös Belvárosból hoznak át játszani, télen meg szánkózni. Nem érdeke a tágan vett Budapestnek, hogy legyen elérhető távolságra egy nyugis park, ahol lehet kicsit sétálni? Más is írta már: nyáron minden hétvégén van valami bor- vagy pálinkafesztivál. Vedelni van hol bőven. És pont ezt a fajta turizmust fejleszteni...? Nesze neked, országimázs.

@tabaniember:

Ami azt illeti a Tabán mint olyan egy szórakoztatónegyed volt a harmincas évekig amikor lerombolták.Kertváros sosem volt, csöndes meg pláne nem.

A jelenlegi állapota annak köszönhető, hogy a rombolás után kitört a háború, és nem épült meg a helyére tervezett sűrűn lakott városrész.Szerintem az a park ami ott van konkrétan helypazarlás.

És minden olyan törekvés ami VISSZA szeretné állítani az eredeti funkcióját támogatni való.

Ami azt illeti a Tabán jelenlegi és a jövendő állapota inkább hasonlít arra az esetre amikor egy bontás után a szomszéd ház eddigi lifthófra néző szobája napos lett, majd a következő ház építésekor visszaállt az eredeti állapot.Tehát örülj annak, hogy eddig ilyen volt, és ne károgj amiatt mert a város VISSZA követeli a holtteret.

De nyilván ezt te is tudod, hiszen a családod ott él több mint 100 éve, tehát a nagyszülők még biztosan partiztak Tersánszky Józsi Jenővel .

És élvezték, hogy a túlzsúfolt szórakozónegyedben a kurvák, és a stricik vegyültek az alkoholtól bűzlő művészekkel:)

tabaniember 2011.05.05. 13:05:16

@Kürüsüly: ijesztően tudatlan vagy, de hát ezen még lehet segíteni. A Tabán egy kisváros volt, nem pedig szórakoztatónegyed. 50 utca és 6 tér, hogy egész pontos legyek. Az alsó, viszonylag sík részén jobb módúak, följebb szegény emberek éltek. Voltak benne kocsmák és kisvendéglők, de arányítva nem több, mint a város más részein: egyidejűleg kb. 30. (Tedd meg, amit én, hogy tüzetesen végignézed az 1900-1914-es évek címtárait, amikor a legjobban éltek, és a legjobban ment az üzlet.) Ezeknek a helyeknek nagy része tönkrement a háború alatt. Volt még egy virágkor 1920 és a bontás (1933-36) között, de akkor se volt több vendéglátóhely, mint a pesti kerületekben, csak jobbak, és a sok kerthelyiség - meg akkor már a nosztalgia - miatt népszerűek.

Azt, hogy kertváros lett volna, egy szóval se mondtam. (Az viszont igaz, hogy minden háznak volt udvara, benne fákkal és virágokkal.)

Konkrét helypazarlásról beszélni akkor, amikor Budapesten nagyon kevés a zöld, és tök egészségtelen az egész város, elég nagy ostobaság. Nem "sűrűn lakott városrészt" akartak a helyére tenni, hanem elegáns gyógyfürdőszálló-negyedet, ld. például a Vágó fivérek terveit.

Bojár NEM az eredetit akarja visszaállítani, hanem egy ócska giccset, 22 borvidék 22 jellegzetes borpincéjét, 1:1-es makettben. Ennek mi köze a régi Tabánhoz? Hazug skanzen, turistacsapda.

Lichthof-hasonlat: a régi Tabán alsó része olyan épületekből állt, mint az Arany Szarvas vagy a Semmelweis-ház, nagy udvarokkal, a felső részen pedig falusias házak voltak. Ha nem bontják le, most lenne egy Szentendrénk. A Bojár-féle terv nem ezt követeli vissza, hanem 22 kocsmát és egy folyamatos üzemű nagyszínpadot akar a nyakunkra telepíteni. Mi ez a duma, hogy a város "visszaköveteli"? Ki a város? Három városrész lakói, mi is azok vagyunk, bocsesz.

A déd- és nagyszülőkről sokat mesélhetnék, de minek? Polgárok voltak, a szó eredeti értelmében, ahogy a tieid valszeg nem, és te se leszel soha az. Művészekkel valóban tartottak kapcsolatot (sőt volt köztük, aki maga is az volt), de kurvákkal és stricikkel nem.

Ja, az ő idejükben még nem volt erősítő, viszont volt csendrendelet és záróra, és a vendéglősök mindkettőt kínos gonddal betartották, mert különben másnapra nem lett volna iparengedélyük. Ma viszont ha valahol elszabadul a decibel, annak senki nem szab gátat.

Ha te szeretnél az ablakod alá 22 kocsmát, dumáld meg Bojárral. Mi itt több ezren vagyunk, akik nem kérjük, meg akarjuk tartani a parkot a gyerekek és az idősek, sőt a város számára.

(Károg a nénikéd.)

@tabaniember:

Köszönöm hogy intelligens ember módjára egy jelzős szerkezet segítségével elhehezted magad hozzám képest a térben:)Ennek megfelelően nem fogok veled leállni vitatkozni.

Te egy felháborodott POLGÁR vagy annak a legeslegrosszabb értelmében.

Az hogy szerinted mi a giccs vagy mi nem nem hiszem hogy vita tárgya lehet, szerinted giccs, másnak meg nem, bár annak tartod magad , de a valóság az, hogy nem különb mint mások így a véleményed sem ér többet.

A Tabánt főleg az utolsó 20 évét úgy bemutatni, mint egy jómódú POLGÁRI negyedet elég vicces dolog:) Főleg, hogy a hidak átadása után rohamosan szegényedett.És a szórakozóhelyek száma sem releváns önmagában főleg, hogy a Tabánban egy jóval kisebb helyen koncentrálódtak.

De igazad van én sosem érhetek fel hozzád a POLGÁRI mélygyökerű őstabáni lakoshoz:)

Inkább elköszönök mert a végén úgyis csak egy vidékről felköltözött proli leszek ehehe:)

Anyukád a POLGÁRI közösségben ahol felnőttél nem tanította meg neked, hogy a személyeskedés egy vita keretében csak a saját érveid hiányát mutatja? Vagy a Naphegyre költöztetett pártfunkcionáriusok kölykei voltak rád ilyen rossz hatással?:)Gondolom ők jelentősen degradálták a POLGÁRI faktort:)

Szeretném elnézésedet kérni,de berekeszteném a kommunikációnkat mert meg sem közelíted azt az az értelmi szintet akivel leállnék eszmét cserélni:)

tabaniember 2011.05.05. 14:04:08

@Birkesz: Ha a többit is megpróbálnád elolvasni és átgondolni abból, amit leírtam, talán segítene. De lám, a százéves múltra való hivatkozás Neked is eszedbe juttatta: lehet, hogy valamelyest ismerem a környéket. Nem gondolom, hogy a fiataloknak kell előírniuk az idősebbeknek, mit gondoljanak. Ez a mai, fejreállt világ mentalitása, ahol tudatlan kiscsákók arcoskodnak, és akarják megmondani a tutit annak alapján, amit a gugli első két találatából kiolvastak.

De legyünk nagyon korszerűek, és: kérjünk a környezetvédelmi hatóságtól egy előzetes hatástanulmányt erre a 22 kocsmára, parkolókra, útépítésre, a prognosztizálható zajterhelésre, az építkezés okozta károkra, a zöldfelület csökkenésére. Aztán kérjünk ingatlanszakértői értékbecslést a több ezer érintett lakásra: mennyivel fog csökkenni a használati és a piaci értékük? (Ne gyertek a Rádayval meg a Liszt Ferenc térrel: ott elsősorban ingatlanosok vásárolták fel a lakásokat, akik rövid távra bérbe adják őket.) Kérdezzünk meg profi városszociológusokat és szociálpszichológusokat, mivel jár három, évszázados hagyományú városrész emberi közösségének a megszüntetése? Ne verjétek már a máséval a csalánt. A városban pont elég helyen lehet inni és szórakozni, az, hogy itt van egy darab nyugis zöld, nem kellene hogy ennyire szúrja a szemét pár embernek. Miért nem akarjátok beépíteni inkább a Városmajort vagy a Vérmezőt? (Az ellen is pont ugyanígy tiltakoznék!!)

És még egyszer: nézegessétek kicsit ezt, több mint 1000 kép a régi Tabánról

mercator.elte.hu/~pivoj/taban/

tabaniember 2011.05.05. 14:38:20

@Kürüsüly: olvasd vissza azt a kommentedet, amelyre reagáltam. Ki is kezdte a személyeskedést? Ki pimaszkodott? Az értelmező olvasásban pedig még nagyon sokat kell fejlődnöd. Egyetlen szóval se állítottam, hogy jómódú polgári negyed volt: azt írtam, hogy lent JOBB MÓDÚAK, följebb szegény emberek éltek. De ha rámész a linkre, amit itt kétszer is betettem, láthatod is, miről beszéltem. Az ott látható képek zöme közvetlenül a bontás előtt készült, de még így is látni a lényeget.

Nem a hidak átadása miatt kezdett rohamosan szegényedni (Lánchíd: 1849, Erzsébet-híd: 1903), hanem mert 1) a filoxéra az 1880-as évekre kinyírta a szőlőt és ezzel elvette a legfőbb megélhetési forrásukat; 2) a városvezetés az 1890-es évek végén meghirdette a Tabán felszámolását, és az Erzsébet-híd építésekor a legdurvább kuplerájnegyedet a Rudas fürdő környékén és attól délre el is tolták a vérbe. (Az akkor a város legszéle volt, a Lágymányoson békákkal, mocsárral, az új egyetemi negyed első épülete, a Ch csak 1904-re lett kész.)

Innentől kezdve a lakók nem áldoztak a házaik fenntartására, és hamarosan előállt az az állapot, ami már valóban indokot adott a bontásra. Az természetesen igaz, hogy az 1850-es években a Lánchíd és az Alagút átadása nyomán is jócskán visszaesett a Tabán forgalma és ezzel a jelentősége is, de a két fő ok ez volt, amit itt leírtam. Az Erzsébet-híd építésekor éppen hogy volt egy fellendülés: akkor épült a Duna-parti és a Döbrentei téri bérpalota-sor, és a vadonatúj Várpalota lábánál a gyönyörű Várbazárral spékelve elkezdett (volna) kialakulni egy szép, elegáns budai városközpont. Csakhogy a régi tabániak nem akartak megválni a kis házaiktól, kisajátításra a városnak nem futotta, nagyon lassan haladt az ügy, aztán jött egy első háború, majd hamarosan még egy.

A naphegyi pártfunkcik annak idején elég szépen felnőttek a feladathoz :) Most inkább a bunkó újgazdagokkal meg a mohó befektetőkkel, "ingatlanfejlesztőkkel" van a baj, akiknek minden kell, ami még nem az övék...

@usernev: Miért gondolod, hogy az a korlátolt és önző, aki egy szemét, mohó befektető kedvért nem kotródik ki első szóra a házából vagy a lakásából? Te megtennéd, ha azzal jönne valaki, hogy "a város érdekében" húzz el az otthonodból? Ők is ragaszkodtak a házukhoz (amelyet többnyire maguk vagy az őseik építettek), és ezzel szerintem mindenki így van, akinek van valami tényleges köze az otthonához meg a szomszédaihoz, és nem költözik évente másik lakóparkba. A város egyébként apránként kisajátította a házakat: ha valaki kihalt vagy elköltözött belőlük, más már nem vehette meg, csak a város. De hát ennyi embert el is kellett volna helyezni valahová, nem csak az volt a baj, hogy nem volt ennyi pénz a városi kasszában, hanem hogy lakás se volt elég.

Visszatérve a kiinduló kérdésre: a "város érdekére" valahogy mindig azok hivatkoznak, akik meg akarnak kaparintani valami jó kis területet, hogy a saját hasznukra beépítsék. Szerintem a város érdeke a gondozott épületállomány, a tiszta utca, a nyugis környezet (kivéve a szórakozónegyedeket, de abból pont elég van már), a jó közlekedés, a sok zöld, a rendes játszótér, a közeli bolt. És oké, a pezsgő Belváros. Pezseg? Nem pezseg, le van rohadva, élhetetlen, járhatatlan, koszos, büdös. Lehet fejleszteni, tessék, nem azt a kis zöldet kóstolgatni, ahová a belvárosi anya ma még negyed óra alatt átjöhet a babakocsival.

Bele kéne már végre törődni, hogy Budapesten sokféle városrész van, hangosabb és nyugisabb egyaránt, és nem biztos, hogy az a jó cél, hogy mind egyformán kibírhatatlan legyen, és sehol ne lehessen normálisan élni, csak Ürömön vagy Pécelen.

A régi Budapest fényes, gazdag, nyüzsgő városrészeiben este csönd lett (kivéve persze a Nagymező utca környékét meg a körúti nagykávéházakat - de hétköznap este 10-re vagy hétvégén éjfélre még ez utóbbiakban is CSÖND lett). Gyalogos, posztos rendőrök voltak az utcán, és aki ordítozott, azt bevitték az őrszobára, a zárórát be nem tartó vendéglősnek meg simán elvették az engedélyét. Itt, a tabáni bérpalotákban egyébként marha gazdag emberek éltek, azok nem tűrték volna maguk körül az állandó ricsajt, és meg is voltak az eszközeik hozzá, hogy érvényesítsék az érdekeiket.

tabaniember 2011.05.10. 22:43:31

@perikles2K: "Vigalmi negyed volt-e, vagy volt nem vigalmi negyed, azt ugye nem tudjuk" - de igen, tudjuk. Nem volt az.

"De talán van némi alapja ennek a nosztalgiának erről a helyről született a legtöbb dal, legenda" - igen, miután hagyták romantikusra rohadni, majd lebontották.

"Te írod, hogy itt volt a vöröslámpás negyed, akkor talán mégis vigalmi negyed volt." - azt írtam, hogy a Rudas fürdőtől délre, a lakatlan Lágymányos felé, az akkori városszélen volt ilyen, és azt 1898 körül lebontották. Ahhoz ez kicsit régen volt, hogy visszasírjuk, és azóta kissé körülnőtte a város ezt a területet.

"Szerintem jó az ötlet, de akármilyen az ötlet Te akkor is a statusz quo-t fogod védeni." - Ha az lenne az ötlet, hogy a parkot és a játszótereket fejlesztik, csinálnak medencét, kutakat, hoznak rendes padokat, vécét - hát ezt kimondottan ünnepelném.

"a város egyébként attól büdös, hogy sok benne az autó (mivel jársz?)" - meg attól is, hogy alig van benne zöld, ami ezt ellensúlyozná. BKV-val és gyalog járok, sose volt autóm.

"Szivem szerint fölépíteném újra az egész tabánt, talán lenne egy olyan hangulatos negyed mint Rómában a Trastevere, vagy Barcelonában a Barri Gotic." - Nem lenne. Mert a Trastevere meg a többi attól hangulatos, hogy évszázadok alatt vált olyanná, amilyen. Most meg lenne egy ócska, újgazdag lakópark vagy valami olyasmi, mint a Kolosy tér környéke. Az szerinted rendben van?

"A turistákat egyébként nem zöld parkok érdeklik, hanem helyi történetek, legendák, helyek, amiknek hangulata van. A Tabán pont alkalmas lett volna erre." - Engem meg pont a turisták nem érdekelnek. A turista ott érzi jól magát, ahol a bennszülött is. Ez a sorrend. Először egy élhető, szerethető, működő város, ahol nekünk jó. Utána majd a turistának is jó lesz. Nézd meg Párizst vagy Londont: mindent, amit imádnak a turisták, maguknak csináltak. Még a Luxemburg-kertet meg a Hyde parkot is :)