PAPÍRPÉNZ ANNO

A kezdetek

 1918 előtt a Hasburg birodalom első papírpénzeit 1762 július 1-én keltezéssel bocsátotta ki. Ezek az 5, 10, 25, 500, 100 Forintos címletű bankócédulákat a Wiener Stadt Banco közreműködésével sikerült kibocsátani 12millió Ft értében. Népszerűsítés céljából 5%-os kamatozású bankkötvényekre lehetett átváltani. A könnyű kezelés és szállítás miatt olyannyira kedveltek lettek, hogy felárat is hajlandóak voltak fizetni értük.

Ezeket a bankócédulákat 1763 után részben fémpénzre visszaváltották és megsemmisítették 7850000 Ft értékben, részben pedig kötvényre lehetett cserélni. A papírpénzhiányt pótlandó 1771 július. 1-I keltezéssel új bankócédulák kerültek forgalomba, ugyancsak 12millió Ft értékben. Megjelentek az 500 és 1000 forintos címletek is. A magán forgalomban való elfogadásuk még ezeknek a bankócéduláknak sem volt kötelező.

II. József (1780-1790) által kibocsátott 1784 november. 1-i keltezésű bankócédulák elfogadását a magyar közpénztárakban kötelezővé tette. 20 millió Forint értékben kerültek forgalomba. A kötelező közforgalmú bankócédulákra vonatkozó rendeletét halála előtt visszavonta. I. Ferenc (1792-1835) a franciák elleni háború finanszírozására 1794-ben 7,75 millió Ft értékben bocsátott ki új bankócédulákat. 1796-ban 50-es címletű bankók jöttek forgalomba 44 millió Forint értékben. A háború ideje alatt titokban újra kibocsátottak papírpénzt a forgalomban lévő értékük 1798-ban elérte a 92 millió Forintot. 1797-ben kényszerforgalommal ruházták fel a bankócédulákat, egyúttal megtagadták ezüstre való beváltásukat. 1800 január. 1-i keltezéssel megjelentek az új bankócédulák immár 1 és 2 Forintos címletekben is eltűnt az ezüstpénzek pótlására.

Anélkül, hogy nyilvánosságra hozták volna folyamatosan új bankócédulákat, hoztak forgalomba. Devalválódásuk nyilvánvaló volt. 1800-ban 1 ezüst Forint már 2 Forint bankócédulát ért. 1805-ben a franciák által megszállt Bécsből a pénzjegynyomda Pestre menekült. 1806-ban újabb kibocsátásra került sor, ismét nagyobb mennyiségben, mint ahogy azt meghirdették. 1809-ben mikor a franciák újra Bécsben voltak, Pestről Nagyváradra menekült a nyomda. Napóleon a Bécsben megtalált eredeti nyomdaeszközökkel 1 és 2 Forintos bankócédulákat nyomatott. A pénzmennyiség értéke 1810-ben meghaladta az 1 milliárd Forintot. A devalváció megállapíthatatlan volt. 1810 augusztusában 100 ezüst Forint 445 papír Forintot, decemberben 960, 1811-ben elrendelték a devalvációt. Minden 5 Forint értékű Einlösungssehein-nek nevezett papírpénzre cserélték be. Ezeknek a váltóforintoknak és a hozzájuk kapcsolódó bankócéduláknak leértékelése 1816-ban következett be.

Az 1848-ban kitört magyar szabadságharc idején új 1 és 2 Forintos bankjegyek kerültek kibocsátásra. Az aprópénzhiány enyhítésére ezek nagyed ill. nyolcad részei is elfogadott fizetőeszközök voltak. Magyarország terhére az Almássy Gyula által szignált ún. "Almássy bankót" bocsátottak ki. Az 1859-ban Olaszország és 1866-ban Poroszország ellen elvesztett háború újbóli papír-pénzkibocsátást vont magával. A fémpénz forgalomból való eltűnése 10 krajcáros papírpénzt hoztak forgalomba 12 millió Forint értékben. Emellett vidéken megjelentek a papír szükségpénzek. 1867 után a Magyarországgal való kiegyezés után előkészítette az aranyvaluta bevezetését. Az Osztrák - Magyar Bank megalakulásával 1880-ban megjelent az első kétnyelvű bankjegy. 1881, 1882, 1884, 1888-ban 1, 5, 50 Forintos címletű államjegyek kerültek forgalomba.

A háború idején az összeomlás szélére jutott Monarchia, 1918-ban 25 és 200 koronás bankjegyeket hoztak forgalomba, üres hátoldaluk miatt fehérpénznek nevezték őket.

Az Osztrák - Magyar illetve jogelődjeinek 150 éves története ezzel bezárult. Az önálló magyar papír-pénzkibocsátás először ideiglenes 1848, 1849-ben majd 1918-tól véglegesen tért nyert hazánkban.

A szabadságharc (1848-1849) papír-pénzkibocsátása

A Magyar papírpénz megjelenésének közvetlen okai között, az előző részben tárgyalt, az osztrák bankó zettelek ezüstpénzre váltásának nehézségeit is említhetjük. Kossuth kérése a Kizárólagos jogú Osztrák Nemzeti Bank felé, miszerint tegyék lehetővé a bankjegyek ezüstre való átválthatóságát, de nem teljesült, mivel nem is teljesülhetett. Kossuth előre sejtette az osztrákok válaszát, és egyre inkább a magyar bankjegykibocsátásban gondolkozott, amit a 12 pont által követelt Magyar Nemzeti Bank felállítása is alátámasztott.

A gond a papír-pénzkibocsátás fedezetének megteremtése volt. A kormány részben kamatos kincstári utalványok kibocsátását tervezte 4-5 millió forintértékben, részben pedig a bankjegykibocsátáshoz a nemzeti adakozást vetette igényben.Az adakozás mértékét becslések 1.600.000 pengő-forintra teszik. 1848 májusában, a Pesti Hírlapban Kossuth ismertette, hogy 12,5 millió pengő-forint értékű 1 és 2 forintos magyar bankjegyek megfelelő fedezettel hamarosan kibocsátásra kerülnek. A kincstári kamatos utalványokat a Landerer és Heckenast nyomdában 50, 100, és 500 forintos címletekben állítottak elő. Augusztus 6-án került forgalomba az első magyar bankjegy 2 forintértékben. A bankjegyek korlátolt mennyisége miatt szeptember 6-án megjelentek az 5 forintos államjegyek, majd október 8-án az 1 forintos bankjegyek.

Kossuth az Országgyűléstől kért felhatalmazást a 10 és 100 forintos államjegyek forgalomba hozatalához. A 100 forintosok még 1848-ban, míg a 10 forintos 1849. március 24-én Debrecenben került forgalomba. Az Országgyűlés Debrecenbe költözésének idején Kossuth kérésére az aprópénz hiány enyhítésére-forgalomba hozták a 15 és 30 pengőkrajcáros kincstári utalványokat.

Az aprópénzek hiánya a bankók feldarabolásához vezetett. Mind a magyar, mind az osztrák 1 és 2 forintos bankjegyeket darabolták 2, 4 esetenként 8 részre is.

Egyszerűbb pénzjegyeket a papírpénzgyártás felgyorsítására csak 1849-ben nyomtak Szegeden. Ezek 2 és 10 forintos címletekben 1 millió forintértékben kerültek forgalomba 1849 július 1-i keltezéssel.

A Magyar Kereskedelmi Bank ezüstfedezettel bíró bankjegyeit az osztrákok 6.996.477 forint 54 krajcár ellenértékét beváltották, a többit kötelező beszolgáltatás után, az ország különböző városaiban eléették.

           

Az emigráció időszaka (1851-1866)

Kossuth 1851-ben Amerikába utazott külpolitikai és gazdasági segítségért. Ennek ered-ménye a new yorki 1, 5, 10, 50, 100 dolláros kölcsönjegyek. A nyomtatást a Danfort, Bald and Co. New York and Philadelphia cég végezte el. Az első példányok az 1 dolláros darabok 1852, január 1-I keltezésűek. Az első nagyobb címletek 5 és 10 dollár Ohio-ban kerültek kiadásra 8000 dollár értékben. Az 50 és 100 dollárokon Kossuth saját kezű aláírása szerepel.

Az összegyűlt összeg nagy részén Kossuth fegyvereket vásárolt. Philadelphiában Kossuth 1, 2, 5 forintos magyar pénzjegyeket is nyomtatott. Ezek zöme a század elején került elő egy raktárból, ahol a fegyverekkel együtt őrizék.

Kossuth 1852-ben, Londonban telepedett le, ahol a piemonti kormány anyagi támo-gatásával 22 millió darab összesen 35, 5 millió forintértékű pénzjegyet nyomtattatott ki. A titokban folytatott pénzjegynyomás ellenére az osztrákok tudomást szereztek az ügyről. A 2 és 5 forintos pénzjegyet megszerezték és Ferenc József Kossuth ellen pert indított.

A bíróság előtt Kossuth elvesztette a pert és a papírpénzeket el kellett égetni. Ezek a legritkább Kossuth-bankók.

Kossuth 1866-ban, Torinóban kísérelt meg utoljára papírpénz kibocsátással. Ezeknek csupán a nyomólemezei készültek el, jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban tálalhatóak.

Papírpénzek kibocsátása a független Magyarországon

 1918 október végén felbomlott az Osztrák - Magyar Monarchia. A Párizs környéki békék során elrendelték az utódállamok számára az Osztrák - Magyar Bank jegyeinek nosztofikációját ( felülbélyegzését).

A Magyarországon keletkezett papírhiányt az osztrákok segítségével sikerült megoldani. Még a forradalom előtt a Bécsi Főintézet a Károlyi- kormány randelkezésére bocsátotta a 200 és 25 koronás bankjegyek kliséit és a nyomtatáshoz szükséges papírt is.

A kormány csak a 200 koronás jegyeket nyomtatta ki a Magyar Földrajzi Intézetben 1918 november 7. és 1919 február 8. között 1.755.280.00 korona értékben. Ezeket a népnyelv "fehérpénznek" neveztek el. Az Osztrák- Magyar Bank főintézete ezeket a jegyeket hamisnak nyilvánította, mivel a Tanácsköztársaság ideje alatt készültek. A korábbi kibocsátású a népnyelv szerint "kékpénzek" sokkal keresettebbé váltak, egyúttal el is tűntek a forgalomból. A díszázsiót hozott magával, a "kékpénz" javára elérte a 100%-ot is.

A Tanácsköztársaság az Osztrák - Magyar Bank 1919 december 31.-én lejáró pénzkibocsátási szabadalmát beszüntette és a Budapesti Főintézet elérte Lengyel Gyula kormánybiztost nevezte ki. A bankjegyhiány miatt az élelmiszerellátás is akadozott.

A Forradalmi Kormányzótanács rendeletére a Magyar Postatakarékpénztár 50, 10 és 20 koronás pénzjegyeket hozott forgalomba. Eközben folyt az utódállamokban a felülbélyegzés.

A 10 koronástól a 10.000 koronásig itthon is felülbélyegezték a bankjegyeket. A Tanácsköztársaság bukása után a Tanácsköztársaság által forgalomba hozott pénzeket 5:1 arányban devalválták, kivéve a postatakarékpénztári jegyeket. Az új bankjegyek nyomásához Magyarországon nem állt rendelkezésre megfelelő technika. Ezért a kormány a svájci Orell Füssli céget bízta meg a magyar papírpénzek 20 koronánál nagyobb címleteinek a legyártására. Később az állam a magas szállítási költségek miatt a magyar állam megvásárolta az ún. photo guilloche eljárást. A svájciak által nyújtott kölcsönből létrejött 1922-ben a Magyar Pénzjegynyomda Részvénytársaság. 1925-től már Magyarországon nyomták az összes korona címletű bankjegyet.

A pengő pénzrendszer (1927-1946)

 Az 1925. XXXV. te. . a korona helyére a pengő rendszert vezette be.

Az átszámítás alapját 1 Pengő 12.500 koronával volt egyenlő. Később a Magyarországon kifejlesztett rotációs réznyomógépek segítségével jobb minőségű bankjegyek kerültek forgalomba. A bankjegyforgalom aranyfedezete 1927-ben még 60%-os, 1929-ben azonban már csak 40%-os volt. Ez a monarchia adósságainak kötelező átvállalásának, a népszövetségi kölcsönnek és a növekvő bankjegyforgalomnak volt köszönhető.

Az 1931-ben kitört nemzetközi pénzügyi válságot az állam a külföldi tartózások visszafizetésének leállításával próbálta kivédeni. A Pengő inflálódásának kezdete 1938-ra tehető, amikor a kormány meghírdette az 1 milliárd pengős fegyverkezés programot, amihez csak 600 millió pengő fedezet állt rendelkezésre. A visszacsatolás során 1938 és 1941 között Erdély, Bácska, Felvidék, Kárpátalja ismét az ország területéhez tartozott, ezáltal jelentősen megnőtt a pénzforgalom, ez tovább növelte a leértékelődési nyomást.

A háború is jelentősen hozzájárult a pénzromláshoz. 1938 és 1944 között az állam 21,5 milliárd pengőt fordított hadikiadásokra, ez 1938-as GDP kétszerese volt.

A nyilaskormány 1945 folyamán forgalomba hozott 1943. február 24. keltezésű 1000 és 100 pengőst, valamint csillaggal ellátott sorozatszámú 1936-os 10 pengőst és 1930-as 100 pengőst. Ezek Veszprémben készültek a nyilas kormány székhelyén, de csak Ausztriában a kitelepített csapattestek között került forgalomba. A többi bankjegyet Szálasiék zöld színű nyilaskereszttel felülbélyegezték.

Az inflációt tovább fokozta, hogy a Vörös Hadsereg 1944 folyamán 1, 2, 5, 10, 20, 50, 100 és 1000 pengősöket hozott forgalomba. A pénzromlást a háború után a kormány 1945 december 19-i rendeletével próbálta megakadályozni.

Az 1000, és 10.000 pengős bankjegyeket bélyegezték úgy, hogy a névérték nem változott, de a bélyeget a névérték háromszorosáért kellett megvásárolni.

Az elértéktelenedés következtében újabb és újabb bankjegyek jöttek forgalomba.

1946 május 27-től a bankjegyeket 6 millióval ( milpengő), július 1-től 12 millióval ( B.-pengő) hoztak forgalomba. A legnagyobb címlet az 1 milliárd B.-pengő (1024 pengő) volt.

Ez utóbbi azonban már nem került forgalomba. A pengő története mindmáig a világ legnagyobb valuta inflációja volt.


1805

1848-49

Kiegyezés után (1867-1905)

1905-1925

     1913

                 

1925-46

1945-46

CSERKÉSZ VILÁGTALÁLKOZÓ 1933

1933 nyarán a Tabán bontása már eldöntött  tényként szerepelt az újságok címlapjain, Németországban Hitler volt hatalmon, itthon Gömbös Gyula miniszterelnök , a "Nemzeti Egység" vezéreként  készül zászlóbontásra , Krúdy két hónapja halott, az ország a cserkész világtalálkozó a jamboree (dzsembori ) lázában ég.Mi is volt ez a nagy ünneplés?

Jamboree

"Egy-egy Jamboree fellobbantotta bennünk az egymás megbecsülésén, az igazságosságon alapuló társadalmi és világbéke délibábját" - írta Máday Béla 1943-ban.

Az I. Jamboree-n, Londonban (1920) a magyar cserkészek még nem vehettek részt. A párizsi cserkészkongresszuson 1922-ben azonban már 35 nemzet képviselõi voltak jelen, köztük a magyar cserkészek is, majd 1923 júliusában az essexí (Chingford) Gillwell parkban tartott tisztképzõ tanfolyamon 32 magyar cserkésztiszt vett részt. A cserkészek paradicsomának számító parkban 1919-tõl ez már a 35. tanfolyam volt!

Koppenhágában, az 1924-ben tartott II. Jarnhoree-n 34 nemzet között a magyar cserkészcsapat a sportversenyeken az USA és Anglia után a harmadik lett. A mámorító sikerek itt-ott lesújtó tapasztalatokkal váltották egymást: önzés, pazarlás, lovagiatlanság is elõfordult. Az uralkodó nemzetek cserkészei pedig sajnos elnyomták a kisebbségek csapatait.

Az 1927. júliusi dániai vízi jamboree-n, majd a svéd világtalálkozón (Saltsjöbaden melletti Beatelund szigetén) is ott voltak cserkészeink.

A III. Jamboree-nak 1929-ben az az angliai Birhenhead adott otthont, ahol a 400 holdas Arrowe parkban 52 nemzet cserkészei találkozhattak, köztük 800 magyar fiú és 52 tiszt. A közel 32 ezer fõs jamboree-táborban július 25. és augusztus 25. között elfogyott 100 q szalonna, nyolcvanezer tojás, 300 q sajt és 200 tonna kenyér! Míg 1920-ban Londonban még csak 27 ország cserkészei vonultak fel, 1924-ben Koppenhágában már 34 nemzet fiai ismerkedhettek egymással, addig Birkenheadben 52 ország csapatai vettek részt a záróünnepélyen, egy óriási kerék (békekerék) küllõit alkotva. Baden-Powell, a világ fõcserkésze (a Chief) akkor felment az emelvényre, belefújt a kürtjébe (ezért hívták õt the piper of pax-nek, azaz békeharsonásuak), majd elõvett egy harci bárdot, és elásta a földbe, jelezvén : ne legyen többé harc és háború a népek között, hanem legyen közöttük szeretet. Ezt követõen a békesség arany nyílvesszõibõl miniden nemzetnek átadott egyet-egyet. Végül Bi Pi megindította az élõ "békekereket". amely azonban rendetlenkedés miatt hirtelen megállt, mintegy a jövõ szomorú elõjeleként.

Négy esztendõ múlva, 1933-ban Gödöllõn Magyarország rendezhette meg a IV. Jamboree-t.

Az 1912. évi elsõ nemzetközi cserkésztalálkozón maga Baden-Powell kezdeményezte, hogy a cserkészek mindig sportszerûen vessék össze testi és szellemi erejüket, tudásukat. Noha a magyarok sem 1912-ben, sem 1920-ban nem lehettek részesei a nagy versengésnek, Dániában 1924-ben alaposan kitettek magukért. Ezt .megismételték 1926-ban Megyeren is. Sík Sándor ekkortájt figyelmeztetett arra, hogy a cserkészszellemiséggel a versenyõrület aligha egyeztethetõ össze! A birkenheadi III. Jamboree már szakított a versenyszellemmel, nem atlétákat, sportcsapatokat, cserkészolimpikonokat, nem kirakatcserkészeket küldtek ki, hanem igazi cserkészeket. Ennek jegyében a magyar vezezetõk sem válogatott sportolókat ültettek vonatra Anglia felé, hiszen nem akartak szépítõ, idealizált képet mutatni a világnak. Ez a felfogás uralkodott azon a badeni konferencián is, 1931-ben, ahol az USA-t, Csehszlovákiát, Hollandiát, Ausztráliát megelõzve Magyarország kapta meg a IV. Cserkész-világtalálkozó megrendezésének a jogát. Egyszeriben beléptünk a cserkész-nagyhatalmak sorába. Hatalmas diadal volt ez a magyar cserkészet számára. A táborozás helyéül végül is a gödöllõi királyi parkot, az Erzsébet-ligetet és a korona-uradalmi erdõket és szántókat választották ki.

1931 augusztusában a tábor fõparancsnoka gr. Teleki Pál lett. Rendkívüli egyéniségével, törhetetlen elszántsággal, beteges testét kemény akarattal megerõsítõ kitartással, találékonysággal, összefogással és sok szeretettel segített minden nehézséget leküzdeni, márpedig az akkor is volt, tengernyi sok. Egy szegény és kifosztott országban a legsúlyosabb gond az anyagiak hiánya. Az elõkészítés során ezért úgy határoztak, hogy a Jamboree költségeihez minden magyar cserkészfiú járuljon hozzá, bármily szerény összeggel. A magyar cserkészet koldustarisznyával kísérelt meg szembeszállni a világválság okozta nyomorúsággal. "Az országban soha nem volt még ilyen általános a fásultság … az emberekbõl eltûnt a bizalom, a hit egymásban, az államban és a pénzben" - írta a Fiatal Magyarság c. lap.

Az összesen 800 holdnyi területen a szûkebben vett tábor 281 holdat foglalt el, ezen állt az 5363 db sátor. Naponta 80 tonna élelmiszerrõl, 922 ezer liter vízrõl kellett gondoskodni. A cserkészek mozgósításának gyakorlására ekkor rendelték el elsõ ízben Magyarországon az országos cserkészriadót, mégpedig a budapesti rádión leadott központi jellel. A 18 ezer fiú fegyelmezettsége imponáló volt. (Késõbb kiépült a cserkészek riadólánca is, de ez valójában már háborús célokat szolgált.) Gödöllõn 15 ezer cserkész és 3 ezer öregcserkész mellett 54 országból további 8 ezer vendég táborozott. Egyszer már, 1927-ben, volt egy országos rendezvény, amikor felavatták a történeti Magyarország 63 vármegyéjébõl toborzott lányok hímezte országos cserkészzászlót, de arányaiban a két esemény nem vethetõ össze. Az elõbbi hatása csupán az volt, hogy az országos zászló csodaszarvas-ábrázolása nyomán keletkezett a gödöllõi jamboree emblémája.

A jamboree-a nem volt igazi, hagyományos táborozás. "Keveset élhettünk magunknak, inkább mutatványokat,mint cserkészéletet akartak tõlünk látni" - keseregtek például a 25. Szent Imre csapat tagjai. Mások, joggal, azt fájlalták, hogy a magyar házigazdák Gödöllõn napégette, fátlan területen, egy homoktáborban laktak. Az 1933. július 22-tõl augusztus 15-ig tartó gödöllõi jamboree-n nemcsak a forró nyári nap teremtett szaharai hõséget. A lelkeket is tüzelte a nemzeti büszkeség, mert a tábornak volt repülõtere, voltak sportpályái, volt tábori rendõrsége, tûzoltósága, tolmácscsapata. És persze voltak túlzásba vitt "csencsölések", helytelen viselkedés is, ezekre az 1933. augusztus eleji egyesített tisztigyûlés igyekezett megoldást találni. Szomorú, napjainknak is keserû fájdalmai már akkor kezdõdtek: a vendégek közé szorult romániai magyar cserkészeknek nem volt szabad magyarul beszélniük. A hazai cserkészeknek ellenben nagyon is kellett volna angolul társalogniuk. Sokan igyekeztek is hasznosítani az 1931-tõl ingyenes angol nyelvtanfolyamokon tanultakat, mert átérezték Teleki Pál szavait : "Mindenki, aki a Jamboree sikerét elõmozdítja, nemzetének, az ország egész népének és ezen belül barátainak, hozzátartozóinak és nem utolsó sorban önmagának tesz nagy szolgálatokat. Önmagának is, mert nyelveket és kézséget tanul… látóköre tágulni fog.”

A gödöllõi világtalálkozó leglátványosabb mûsora az augusztus 2-án megtartott felvonulási parádé volt, ahol a felsorakozott cserkészcsapatok elõtt ellovagolt Horthy Miklós kormányzó és Baden-Powell fõcserkész. tágulni fog." A kormányzó angol és magyar nyelvû köszöntése után kétszáz fehér békegalambot bocsátott szabadon. A díszmenet legelején vitték a Magyar Cserkészszövetség zászlaját, a levegõben vitorlás és motoros cserkészrepülõk köröztek.

Bi Pi ekkor, 1933-ban nem elõször volt Magyarországon: 1928. május 3-án tett már egy rövid látogatást; mindkét alkalommal igen nagy szeretettel fogadták. Búcsúztatásán, 1933. augusztus 8-án tízezer tarka, léggömb szállt a magasba, majd a világcserkészet nagy Öregje leemelte a nyakáról a legmagasabb cserkészkitüntetést, az Ezüstfarkas rendet és átnyújtotta Teleki Pálnak.

Teleki Pál valóban fölénk magasló nagy ember volt. "A csõcselék-urak között Nagyúr volt, gróf volt, nemcsak rangra..." mondja Vas István költõ (Teleki Pál emlékezete, 1956, január). Koszterszitz József így írt róla "Maga is közénk állt, hordta ruhánkat, élte törvényeinket, végigcsinálta életünk romantikáját éppúgy, mint bajlódásait és küzdelmeit. A kiskaliberû emberek... megmosolyogták... gyerekes kedvtelésnek könyvelték el, hogy maga is táborozott."

A táborparancsnokságban ott volt a magyar cserkészvezetõk színe java Sík Sándor, Papp Antal, Farkas Ferenc, Buczkó Emil, Major Dezsõ, Molnár Frigyes, Fodor Ferenc, Andrássy Mihály, Gerõ László, Faragó Ede, Márkus Miklós, Alföldi Alajos, Mattyasovszky Kasszián, Sztrilich Pál, Velõsy Béla, Zsembery Gyula, Borsiczky Sándor, Temesy Gyõzõ, Éry Emil és még sokan mások.

A IV. Jamboree elõtt és alatt számos kiadvány jelent meg. A Magyar Cserkész különszámai szolgáltatták a friss híreket, angolul és németül is, de volt jamboree-különszáma is: a Magyarság c. lap különkiadása, az Igric. A cserkészek és a cserkészet nagy grafikusa, Márton Lajos a korábbi albumai után megjelentette a “Jamboree-Gödöllõ", a "Budapest-Hungaria 1933" c. albumokat, valamint számtalan szép rajzos képeslapot.

A gödöllõi világtalálkozó nyugtalan nemzetközi helyzetben zajlott le, hiszen 1933-ban került hatalomra Adolf Hitler, aki hamarosan feloszlatta a német cserkészmozgalmat. 1934 júniusában Kanderstegben mégis úgy határozott a Cserkészek Nemzetközi Bizottsága, hogy világ jamboree-kat ezután is kell tartani, mert azok elõsegítik a nemzetközi barátkozást, növelik a cserkészet jó hírét és szemléltetik a részt vevõ nemzetek különféle cserkészmódszereit. Úgy döntöttek, hogy továbbra is négyévenként rendeznek jamboree-t és ezek két hétig tartanak.

Bakay Kornél: Ragyogj cserkészliliom!, Bp. 1989.134-147.

---

(c) JATE Egyetemi Könyvtár, Szeged, 1998-1999.

SEMMELWEIS MÚZEUM

A kis nagy múzeum

Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
AZ Év Múzeuma díj idén Budára került, egy olyan intézménybe, amely az elmúlt években kreatív újdonságokkal állt elő.


A Tabán parkja alatt, nem messze Antall József mellszobrától, a szűk járdáról egy üvegajtón léphetünk be a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumba, amely az elmúlt néhány évben alapvetően fogalmazta újra szerepét a magyar és a nemzetközi tudományos közéletben, illetve látogatóik körében. Mára evidens: érdekes és izgalmas olyan múzeumba bemenni, ahol nemcsak fogókat és más orvosi eszközöket, esetleg kultúrtörténeti érdekességeket láthatunk, hanem például provokatív, felpiszkáló kérdések megfogalmazására is lehetőség nyílik, új, elgondolkodtató perspektívából nézhetünk az orvostudományra és tárgyára.


Kicsi, de erős
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum a legkisebb országos múzeum, és ez nemcsak alapterületére, hanem a munkatársak létszámára is igaz. Ennek ellenére a múzeumi palettán egyre szembeszökőbb. A látogatók számára sokszor láthatatlan tudományos munka (mint a digitalizálás, a restaurálás, a megelőző műtárgyvédelem) mellett a leglátványosabb, ezért a legerősebb múzeumi tényező a kiállítás. A SOM progresszív időszaki kiállítási stratégiával, máshol is bemutatható, utaztatható kiállításokkal, megújult múzeumpedagógiai sorozattal ugrott neki a feladatnak, amelynek eredménye a látogatólétszámban és a sajtóvisszhangban egyaránt érzékelhető.


A jól feltett kérdés
Ha visszatekintünk az elmúlt egy-másfél év orvostörténetis kiállításaira, egy nagyon fontos tanulságot egész biztosan levonhatunk: a látogatók szeretik azt a receptet, amikor látszólag egyszerű kérdésből bomlik ki egy meglehetősen komplex, elágazó kultúrtörténeti szál. Egyetlen jól feltett kérdés, vagy akár egy kiindulóponthoz rendelt tárgy ugyanis tartalmaz annyi izgalmas részletet, amelyek összerakása nemcsak a történész, orvostörténész kutatónak, hanem a kiállítás nézőinek is élvezetes időtöltést nyújt: akárcsak egy fordulatos, mozaikosan építkező krimi olvasása. Valójában nem is értem, miért nem használja ezt a stratégiát minden múzeum. A Démoni ragály: a pestis (2008), az Eleven tanulság. A kórbonctantól a patológiáig (2009), Az erényöv titkos történetei. Mítosz és valóság (2010–2011) és a most is megtekinthető A sebesült Görgei című kiállítások meggyőzően tudósítanak arról, hogy a múzeum kiváló gyűjteménnyel, kreatív csapattal és közönségorientált gondolkodásmóddal rendelkezik. A feldolgozott témák azonban nemcsak népszerűek, hanem autentikus módon képviselnek egy tudományágat, kultúrtörténeti vonatkozásaival együtt. A múzeum vezetése pedig az utaztatás segítségével a témát hozzáférhetővé teszi a Tabán kívül is – ami az intézmény ismertségére is visszahat.


Összetett válasz
A kiállítások iránti széles közönségérdeklődés kialakításában láthatóan fontos szempont, hogy nemcsak kvalitásos esztétikai minőségű tárgyakat és műalkotásokat tárnak a látogatók elé, hanem a tartalom összetettsége is meghatározó szerephez jut. Ez egészül ki az üzenet átadását segítő új eszközök felsorakoztatásával, új módszertani fogások alkalmazásával, továbbá a vizuális megformálás finomságaival. Amikor kiállításrendezésről beszélünk, ezek a szempontok első látásra evidenciának tűnhetnek, de magyarországi viszonylatban azért pontosan látnunk kell, hogy nem magától értetődő részei sem a forgatókönyv-készítésnek, sem pedig a tartalom térre és vizuális nyelvre fordításának. Van történet, amelyre felfűzhető a mondanivaló, lényeges a reflexió, az önreflexió és az interpretáció, és a kurátorok a kevesebb többet mond elvet is hatékonyan alkalmazzák a kiállítások felépítésében, amelyek a modern médiumokat sem nélkülözik.


Elmélyítés
A kultúrtörténeti múzeumok nagy lehetősége, hogy a legkülönfélébb tudományágak összekapcsolását teszik lehetővé, ami viszont már nemcsak a befogadás sokrétűségét, hanem mind az orvostörténetnek, mind pedig az orvostörténeti muzeológiának az oktatási rendszerhez való hatékony kapcsolódását is segítheti. Ezért az intézmény a múzeumpedagógia megújulásának ugyanolyan fontos szerepet szán, mint a kiállítások formai és tartalmi jegyei illesztésének. A megközelítés jól integrálja az általános műveltségbe az első látásra speciális tudást. Ez újra csak egy evidenciának tetsző, ámbár korántsem elterjedt gyakorlat Magyarországon. Szerencsére elmozdulás, módszeresség azért egyre több múzeumi műhelyben tapasztalható.


A Mikrokozmonauták. Utazások a test mélyére (2009–2010) című és az Életmódszertár című (2010–2011) TÁMOP-pályázatokban hirdetett múzeumi tanórák sikere és látogatottsága is mutatja, hogy erre a megközelítésre, a tudás felszabadítására ebben a kontextusban is abszolút van lehetőség.


Megőrzés
A szakmai munkát erősíti a műtárgyak közvetlen és közvetett védelme, amiben nemcsak a restaurátori munkának, hanem a megfelelő tárolásnak is meghatározó szerep jutott a SOM-ban – ez újra csak olyan szempont, amely nemcsak egyetlen kérdésre, hanem egy komplex jelenségre és az intézményi működésre reflektál. A korszerű tárolás és folyamatos monitorozás a megelőzés egyik leghatékonyabb módszere – vallják a múzeum vezetői.


Társadalmi hasznosítás
A látogatók és a kutatók számára is egyaránt fontos, hogy az intézmény (amely könyvtár és levéltár is egyben) páratlan, 16–19. századi természettudományos anyaga is biztonságos formában váljon hozzáférhetővé, ami a digitalizálás felgyorsításával és módszerességével érhető el. A SOM esetében ehhez kapcsolódott még az online hozzáférhetőség megteremtése is, ami így már nemcsak a valós, hanem a virtuális térben is láthatóvá tette az intézményt, és a könyvtár hasznosíthatóságát is jelentősen növelte. Ugyancsak gyorsabb tempóra kapcsolták a múzeumi műtárgyállomány és a fotódokumentáció munkálatait; ez messziről apró lépésnek tűnik, de rengeteg szisztematikus munkát és ellenőrzést igényel, az eredmény pedig újra csak a hozzáférhetővé tétel, ezen keresztül pedig a társadalmi hasznosítás – melyek korunk kedvelt kifejezései. És talán ez nem véletlen.


De a SOM a nemzetközi tudományos porondon való megjelenést is zászlajára tűzte: közösen megvalósított nemzetközi projektek (EU Grundtvig), nemzetközi konferenciák szervezésével és megvalósításával, workshopok és nyilvános viták kezdeményezésével.


Mindezek alapján jól látható, hogy a SOM munkatársai roppant komplex módon gondolkodnak egyfelől a tudományszakról, amelyben tevékenykednek, másfelől a múzeumról mint a kulturális örökség védelmének kitüntetett helyéről, továbbá mint professzionális és kortárs médiumról. Mindezt egy kicsit eldugott helyen, kis csapattal és szervezett összefogással.


Gratulálunk az Év Múzeum díjhoz!


Forrás: Frazon Zsófia 2011-05-21/magyar muzeumok.hu

97 ÉVE TÖRT KI AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ

GYÓNI GÉZA: csak  egy éjszakára

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy: mi nem felejtünk:

Mikor a halálgép muzsikál felettünk,

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Gerendatöréskor szálka-keresőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát,

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,

Robbanó golyónak mikor fénye támad,

S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor gránát-vulkán izzó közepén

Úgy forog a férfi, mint falevél:

S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, -

Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A hitetleneket s az üzérkedőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor a pokolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról,

Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben,

S haló honvéd sóhajt: fiam...feleségem...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Csak egy éjszakára:

Vakító csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,

Mikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,

Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.

Csak egy éjszakára:

Hogy bújnának össze megrémülve, fázva:

Hogy fetrengene mind-mind, hogy meakulpázna:

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak

Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!

Hogy esküdne mind-mind,

S hitetlen gőgjében akit sosem ismert,

Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:

Magyar vérem ellen soha-soha többet!

- Csak egy éjszakára küldjétek el őket. 

BUDAPESTI GÁZLÁMPÁK

A budapesti gázszolgáltatás 100 éve 

Mostani számunkkal egy cikksorozatot indítunk, melyben a Fővárosi Gázművek Zrt. elmúlt 100 évéhez, és az ezekhez az évtizedekhez, valamint a modern gázipar kialakulásához, történelméhez köthető eseményekből merítünk alkalmanként egy-egy csokorra valót. A cikksorozat apropóját a centenáriumi évforduló adja: 1910. december 16-án kerültek köztulajdonba a budapesti gázgyárak.

Hosszas, több éves előkészületek, bizottsági egyeztetések után 1910. december 16-án kerültek köztulajdonba az Általános Osztrák-Magyar Légszesztársulat kezeléséből a budapesti gázgyárak. De ennek hosszú története van. Hogy is volt mindez? Mondhatnánk, hogy minden a fénnyel, a világosságra való törekvéssel kezdődött. Nem 100 éve persze, hanem jóval régebben. Az őskorban a szabadon égő tűz szolgáltatott fényt és meleget, a történelmi Egyiptomban agyagból készült tálacskákban égettek olajat vagy zsiradékot, az ókori görögök és rómaiak agyagból, bronzból készült domborműves mécseseket használtak világítóeszközként, a viasz- vagy faggyúgyertyák feltalálását pedig az etruszkoknak tulajdonítják.

1-3. sz. fotó: Gázlámpa-rajzok. Az idők során a gázlámpák mellett egyre újabb fogyasztói eszközök kerültek hasz-nálatba, úgy az ipar, mint a lakossági részről.			4. sz. fotó: Cilinderes Argand-égő és korabeli pillangóégő az 1810-es évekből.

A fény volt hivatva elűzni a gonoszt, az ártó szellemeket, a fény tette biztonságosabbá a környezetet. A munkaeszközök fejlődésével az emberek egymásrautaltsága is megnőtt, elkülönültek az iparágak, megindult a városiasodás. A szükség kovácsolta kapcsolatok a középkori Európában is formálták a városok képét, megalakultak a manufaktúrák, céhek. A városok terjeszkedésének egyik akadálya a közműszolgáltatások hiánya volt, amit korabeli módszerekkel – közkutak, ásott csatornák stb. – próbáltak orvosolni. A növekvő népsűrűség, az éjszaka, valamint a télen korán beköszöntő sötétség rontotta az emberek biztonságérzetét. A megoldást az éji homály megszüntetése jelentette volna, ennek azonban fiskális és főleg vallási akadályai is voltak. A polgárok ugyanis nem vállalták a rájuk kirótt világítási kötelezettségeket, és többségük hite szerint, amit Isten éjszakának teremtett, azt ember ne változtassa nappallá! A közvilágítás későbbi terjedésével lassan alakult ki maga a kifejezés is; sokáig nem volt megfelelő szó rá: a kivilágítás, éjszakai világítás, nyilvános világítás, éji világítás, utcák világítása kifejezéseket használták. A közvilágítás szó a magyar nyelvben csak a XX. században alakult ki. A történeti adatok szerint az első rendszeres utcavilágítással rendelkező város London volt. A XV. század elején a háztulajdonosokat arra kötelezték, hogy télen a házukra lámpásokat akasszanak ki, melyekben gyertyával kellett volna világítaniuk, de inkább kifizették a büntetést az előírt világítás helyett. Az épületektől független világítás 1558-ban Párizsban kezdődött: itt szurokkal, gyantával teli vasserpenyők kihelyezését rendelte el az elöljáróság; több európai nagyváros (Hága, Hamburg, Bécs stb.) csak kb. 100 évvel később követte ezt a példát. Az üvegablakos olajlámpással történő közvilágítás fokozatosan terjedt Európában, nálunk először 1777-ben Budán a Várban 17 helyen, 1790-ben pedig Pesten 300 helyen jelentek meg ezek a világítóeszközök. A gazdaság és a kereskedelem fejlődése nem csak a vagyonvédelmi szempontok, hanem az éjszakai közlekedés miatt is megkövetelte a közvilágítást. Ennek egyik fontos tényezője a kávéházak, kocsmák, színházak terjedése volt, melyek sötétben is nyitva tartottak. A közvilágítás elterjedését egy ideig akadályozta a lakóépületekhez használt nagymennyiségű faanyag, mely épületek tüzek alkalmával hamar porrá égtek.

5. sz. fotó: Gázlámpa

A XVIII. század végére, a XIX. század elejére a városközpontokban elterjedtek a cseréptetős kőépületek, így már kevésbé volt veszélyes a közvilágítás bevezetése. A lakásokban sokáig a gyertya volt az első számú fényforrás, melyet a középkortól kezdve szegényebb háztartásokban faggyúból, a tehetősebbeknél méhviaszból állítottak elő. A XVIII. század végén jelennek meg az első repceolaj-, 1860 körül a petróleumlámpák, melyeknek tökéletesített változatai még hosszú évtizedekig világítanak az otthonokban és az utcákon. Mind az utcai, mind az otthonokban használt olaj- és petróleumlámpák legfőbb hátránya az volt, hogy a tartályukból időről-időre kifogyott az éghető anyag. Ezek pótlása drága és fáradtságos munka volt. Sokáig keresték azt az alternatív éghető anyagot, mellyel a fenti problémákat meg lehet szüntetni. Az angol John Clayton kísérletei során már 1739-ben előállított kőszén száraz desztillációjával éghető gázt, azonban találmányát csak közel hatvan évvel később, 1792-ben tökéletesíti William Mutdock. 1799-ben a francia Philipp Lebon szabadalmaztatta a fa kigázosításával működő, hordozható termolámpáját, és 1801-ben ő építette meg az első gázvezetéket egy párizsi lakóházban. 1855-től terjedt el a Michael Faraday nevéhez köthető, de Robert Bunsen által használt és fejlesztett Bunsen-égő, mely modern változatában ma is használt laboratóriumi eszköz. Bunsen szenvedélyes kísérletező volt, foglalkozott a gázokkal és a villamossággal is. Személye mindkét világítási forma fejlődéséhez köthető. Tanítványa volt egy fiatal kémikus, Carl Auer von Welsbach. Ő volt a neodímium, a praezodímium, az itterbium és a lutécium felfedezője. Hogy e nehézföldfémek fénykibocsátó képességét meg tudja vizsgálni, gyapjúszálakat itatott át azok sóival, és a szálakat Bunsen-égő lángjába tartotta, melyek különböző színekkel izzottak.

Ezen kutatások eredményeképpen 1891-ben szabadalmaztatta a gázizzót, az Auer-égőt, amelyben tórium- és cérium-nitráttal impregnált kesztyűujjszerű textilharisnya fogta körül a gázlángot. Ezáltal kevesebb gázból több és erősebb fényt kaptak. A lakásvilágításban ez szinte azonnal kiszorította a nyílt lángú lámpákat, és a villanyvilágítással szemben egy jó negyedszázadra biztosította a gázvilágítás versenyképességét. Harisnyájával négyszeresére tudta növelni a korábbi pillangóégők fényerejét. Egységnyi fényerő világítógázzal történő előállítása ekkor csak harmadannyiba került az elektromos világításhoz képest. Az első gázgyárak – melyekben a kőszén száraz desztillációjával állították elő ipari mennyiségben a gázt – Angliában épültek az 1800-as évek elején. A kontinensen több mint egy évtizeddel később jelentek meg az első gázüzemek, Párizsban 1821-ben, Berlinben 1825-ben és Bécsben 1833-ban. Nálunk, az ország fővárosában ekkor még repceolajlámpákkal világították az utcákat, melyeket sötétedéskor a világítási naptár rendje szerint gyújtottak meg, és oltottak el hajnalban a kor jellegzetes figurái, a lámpagyújtogatók. Az olaj drágasága, a szórványosan Pest-Budán is felbukkanó, egy-egy házat vagy háztömböt kiszolgáló „gázfőző” készülékek példája, valamint a hírekből ismert európai gázgyárak terjedése arra ösztökélte Pest város vezetését, hogy már 1840 körül foglalkozzon a modern légszeszvilágítás meghonosításának gondolatával. Az ekkor kiírt pályázat nyertese a Boroszlói (Breslau) Gáztársaság lett, de az 1846-os szerződéskötés utáni jóváhagyás a bürokrácia szokásos útvesztőiben addig vesztegelt, míg az 1848-49-es forradalmi események elsöpörték azt. Az 1850-es években újra tárgyalások kezdődtek az első pesti gázgyár felépítéséről. Végül a Trieszti Általános Gáztársulattal kötöttek szerződést 25 évre, mely később beolvadt az Általános Osztrák Légszesz Társulatba. (Nevüket 1891-ben módosították Általános Osztrák-Magyar Légszesztársulatra.) 1855. május 20-án írták alá az első szerződést Joseph Mayer-Kapfererrel, a nürnbergi gázgyár igazgatójával, S. M. Rotschild társtulajdonossal és Ludwig Stephani mannheimi mérnökkel a gázgyár felépítésére és a város gázellátására. A berendezéseket és a gázcsöveket Ausztriából, Németországból és főleg Angliából, a világítógáz-gyártás őshazájából hozatták. Az építési költség 711 000 aranyforint volt.

6. sz. fotó: Az első pesti gázgyár 1856. december 23-án kezdi meg működését a Lóvásár (Köztársaság) téren.

A Pollack Ágoston építész tervei alapján rohamtempóban felépülő első pesti gázgyár 1856. december 23-án kezdi meg működését a Lóvásár (Köztársaság) téren. Ekkor gyúlnak ki az első utcai gázlámpák a Kerepesi úton, a társaság karácsonyi ajándékaképpen. Ez volt ugyanakkor az első lépés is a korszerűtlen olajlámpások kiváltására. Néhány évig még párhuzamosan működtek, de az új világítóeszköz terjedését már semmi nem akadályozhatta. A cilinderes gázlámpa-gyújtogató alakja egyre több pesti és budai utcán bukkan fel, pálcája billentésével űzve el a közterületek sötétjét. A gázgyár már az első évben közel 1,7 millió m3 gázt szolgáltatott a több ezer pesti világítóeszköz számára. A gázcsőhálózat 1857-58-ban egy év alatt 18 km-ről 45 km-re, a légszeszfogyasztás pedig a duplájára nőtt. Magánszemélyek, vállalkozások akkoriban még csak egy helyen, az Angol Királynő szállodában működő gázvilágítási boltból tudták a míves szerelvényeket beszerezni. A pesti városrész gyönyörű sárgás fényeit megirigyelő Budára 1862-ben, a nem sokkal előbb elkészült Lánchíd alatt vezettek át gázcsövet. A józsefvárosi gázgyár kapacitáshiánya miatt azonban a budai városrész, valamint Óbuda ellátására 1866-ban újabb gázgyár épült az akkori Országúton, a mai Margit körúton. A légnemű energia iránt növekvő keresletet a két gyár kapacitása már nem tudta ellátni, ezért Újpest község 1872-ben megépíttette a harmadik gázgyárat is a Váci út – Zsilip utca sarkán. A légszesz iránti érdeklődést jelzi, hogy a városrészek egyesítésekor, 1873-ban Pesten és Budán összesen már több mint 50 ezer gázlángot – magán- és köztulajdonút – használtak, és a további igények kielégítésére 1884-ben a Soroksári úton üzembe helyezték a Ferencvárosi I., 1889-ben pedig a II. számú Gázgyárat. Ezek a fiókgázgyárak szervezetileg a józsefvárosi központ alá voltak rendelve, de önálló gyártó egységként működtek. A pesti városvezetés, látva a légszesztársulat bevételei és kiadásai után fennmaradt haszon mértékét, már 1877-ben javasolta egy tisztán városi tulajdonú gázgyár felépítését, azonban a bizottsági nézetkülönbségek a társulat malmára hajtották a vizet, s 1879-ben újabb 15 évre meghosszabbították a szerződésüket. Az így 1895. december 15-én lejáró szerződés már 1891-ben foglalkoztatta a fővárosi közgyűlést, de a küszöbön kopogtató új villanyvilágítási lehetőség befogadása ismét a pótszerződés aláírását eredményezte a társulattal, amely 1910. december 15-ig szólt. A szerződéssel meghagyták a légszesztársulat gázszolgáltatási monopóliumát, cserébe rögzítették a fokozatos árcsökkentést és a villanyvilágítási monopóliumról való lemondást. A gázgyárak működését, jövedelmezőségét folyamatos, kiemelt figyelem kísérte, úgy a sajtó, mind a főváros részéről. A velük kötött szerződés 5. §-a jogot biztosított a fővárosnak, hogy a lejárat előtt 2 évvel kezdeményezze megváltást, próbabecslő bizottságot küldhessen ki, és 6 hónappal a lejárat előtt végezzen végleges becslést. A légszeszgyárak tulajdonosai igyekeztek mindenáron fenntartani a város számára előnytelen szerződést, de a napvilágot látott sok „panama” és korrupciós botrányok egyhangú döntést eredményeztek: a fővárosi közgyűlés az 1908. május 27-i ülésén előterjesztett javaslatot a „gázgyárak megváltásáról és házi kezelésbe vételéről” 143 szavazattal egyhangúlag elfogadta. A gázgyárak átvételének szakszerű előkészítését segítette a közgyűlés azzal, hogy létrehozta a Székesfővárosi Gázművek vezérigazgatói posztját, melynek betöltésére Heltai Ferencet, a légszesztársulat volt igazgatósági tagját kérte fel, aki jól ismerte a gázgyárak ügyeit. Az átadás-átvételre felállított öttagú bizottmány végül is 18,2 millió pengő megváltási díjat állapított meg előlegként az ingó javakra és a gázgyári ingatlanokra, mely felett további összegeket kellett fizetni a hátrahagyott alap- és félkész anyagokért, így a kifizetett végösszeg 20 267 064 korona lett.

7. sz. fotó: Gázlámpa-rajz. A cilinderes gázlámpa-gyújtogató alakja egyre több pesti és budai utcán bukkan fel, pálcája billentésé-vel űzve el a közterületek sötétjét.

Ezt az összeget a város csak az Osztrák-Magyar Bank hiteléből tudta kifizetni, melynek részleteit utána még hosszú évekig törlesztette. A gázgyárak tényleges tulajdonoscseréjére, a városi köztulajdonba vételre a hivatalos szerződés lejártakor, 1910. december 15-én, csütörtökön éjfélkor került sor, s erről a korabeli sajtó fontos hírként számolt be. Az átvevőtestületet húsz neves külföldi és hazai szakember alkotta, akik a gyárakat ebben az időpontban hivatalosan is „kommunizálták”. Az ünnepi ceremóniára másnap, pénteken este 6 órakor került sor: az akkor már Tisza Kálmán térre keresztelt közterületen álló gázgyári épület előtt népes tömeg, dolgozók és családtagjaik gyűltek össze a hivatalos meghívottak mellett, és mind a kivételes alkalom megünneplésére készültek. A korabeli sajtó meglehetős pikírtséggel számol be az eseményről, erősen kiemelve például: „Undorító látvány volt már az is, hogy az osztrák gázgyár volt igazgatóját, a gázgyár kommunizálásának legveszedelmesebb ellenségét – név szerint Heltai urat – átszerződtetik a városi gázgyárhoz vezérigazgatónak olyan fizetéssel, amelyet meg sem közelítenek a bécsi és berlini – három-négyszerte nagyobb – községi gázüzemek igazgatói.” (Népszava – 1910. december 15.). De kipellengérezték az átadás-átvétel szimbolizálásához készült gyárkulcsot is: „Radocza János – volt igazgató – adta át a gyárakat jelképező kulcsokat Bárczy István polgármesternek. A kulcsok piros-sárga-kék szalagba pólyálva hevertek egy tálcán. Soha azokkal a kulcsokkal nem csuktak és nem zártak semmit. Úgy csináltatták őket erre az alkalomra. Akkorák voltak, hogy egy várat is ki lehetett volna nyitni velük, és ha szimbólum a kulcsok átadása, az, hogy a kulcsok hamisak voltak, szintén jelenthet valami szimbólumot.” (Az Est, 1910. december).

Az ünnepi ceremóniához tartozott, hogy a régi és új vezetők, valamint a polgármester – felszalagozott szeneslapátokkal – egy-egy lapát szenet dobtak a retortákhoz vezető vályúba. „Ez volt a legünnepélyesebb, legmeghatóbb része a ceremóniának” – írta némi éllel a korabeli sajtó. „Tósztok hangzottak el, táncra perdültek a kis gázgyári irodásleányok, akik kimulatták magukat, biztos tudatában annak, hogy többször úgyse fogják megváltani a gázgyárakat.” (Az Est). A magántársulat, mivel tartott attól, hogy a főváros már nem fogja meghosszabbítani a szerződését, az utolsó években nem invesztált fejlesztésekbe. A több mint 50 évi folyamatos munkarend miatt a gázgyárak amortizálódtak, a községi tulajdonba vételkor már nem volt fejleszthető kapacitásuk. Az idők során a gázlámpák mellett egyre újabb fogyasztói eszközök kerültek használatba, úgy az ipar, mint a lakossági részről. A fejlődést mutatja, hogy a gyár az első évben 1 688 800 m3 gázt szolgáltatott, a köz-tereken 838, magántulajdonban pedig több mint 9000 gázlámpa égett. 1910-re az éves előállított gázmennyiség több mint 63 millió m3-re, a közterületi gázlángok száma 21 ezerre, a magánvilágításban használt égők száma pedig 400 ezerre emelkedett! Átadáskor a gázgyárak napi gázleadása 282 ezer m3 volt, amit a város teljes egészében felhasznált, és a gáztartók mindig kiürültek. Az azonnali fejlesztések ellenére 400 ezer m3-re megemelt gázleadás is kevésnek bizonyult, így egy új, korszerű községi gázgyár felépítése elodázhatatlanná vált. De ez már egy másik történet! A négy gázgyár községi tulajdonba vétele egyaránt volt a népakarat és a városvezetés kívánsága. A légszesztársulat – mint ahogy az a főkönyvekből kiderült – busás haszonnal dolgozott, és ezt a hasznot kívánta Budapest Bárczy István polgármester, későbbi főpolgármester vezényletével a köz javára kamatoztatni, ám ezt a társulat a végsőkig próbálta – sikertelenül – megtorpedózni. Ettől az időszámítástól kezdve a Székesfőváros Gázművei mindent megtesz a folyamatos budapesti gázszolgáltatás zavartalan fenntartásáért. A főváros mai hangulatához pedig szervesen hozzátartoznak azok a helyreállított, múlt századi gázlámpák, melyek sárgás fényükkel barátságos fényszigeteket alkotnak a Várban, az Állatkertben és a FŐGÁZ főépülete előtt, kicsit visszatükrözve a múlt – ma békésebbnek hitt – hangulatát, hogy ne felejtsük el: innen indultunk!

Fischer Zoltán múzeumvezető
Tabáni gázlámpák fényképei ITT
orrás:VGF Online

NAGYAPÁM CSALÁDI KIRÁNDULÁSON 1930

TÉRKÉPEK A TABÁNRÓL

   A TABÁN ANNO IRATTÁR  "Térképek" rovatában feltöltésre került néhány Tabán térkép időrendi   sorrendben. Legrészletesebbek Lenkei Ákos térképész térképei a városrészről, sajnos csak 1875-től. A közeljövőben feltöltésre az 1900-1933 közötti időszak és a jelen Tabánjának térképe.

  További tabán-térképek  ITT

kassius

ZÓRÁD ERNŐ :TABÁN, A LEBONTOTT ROMANTIKA

Zórád Ernő képemlékei: Tabán - A lebontott romantika

Budapest „Montmartre”-jának, az 1930-as évek elején lebontott Tabánnak szinte csak a neve maradt meg, de hajdani romantikáját, a girbe-gurba utcák, macskaköves terek hangulatát, jellegzetes figuráit s az őket körülvevő tárgyi világot Zórád Ernő képemlékeivel nemzedékek számára látvánnyá tette, „ecsettel lefényképezve” az utókor számára a helyszíneket.
Az albumban szereplő 84 kép jórésze eleddig kötetben meg nem jelent alkotás.
A könyv irodalmi szemelvényei az eltűnt városrész hangulatát idézik, a térkép és az utcák jegyzéke, várostörténeti leírása pedig topográfiailag pontosítják az olvasóban a kötet forgatása közben már közössé vált képemlékeket.


Bevezető egy összefoglaló Tabán-könyvhöz


A Tabánt minden különösebb feltűnés nélkül 1933 tavaszán kezdték bontani. Egy ismerős képügynök jött hozzám a hírrel. Nagyon megdöbbentett. Meghalt a romantika, és vele ment el kedvelt íróm, Krúdy Gyula is! Egy éve még ott láttam őt Poldi bácsi „Mélypincéhez” címzett vendéglőjében…
Nincs idő érzelegni – sürgetett –, rögzíteni kell, amíg megvan! Ebben fantázia van, siessen!
Habozás nélkül rohantam teljes felszereléssel egyenesen ifjúságom színpadának első díszletéhez, a Csap utcába. Éktelen rombolás közepette a ház még talpon volt, mint ahogy ma is ott áll. A hegyalja út sarkán, 1-es szám alatt.
Így kezdődött.
A következő hónapokban nagy lendülettel dobtam papírra a vázlatok tucatjait. Sok beérkezett művészre ismertem a múltmentők között, tanáraimra az Iparművészeti Iskolából, Haranghy Jenő, sőt Helbing igazgató úr is ott járta az utcákat. /Levelezőlap sorozata rögtön megjelent, mint ahogy mindenki azonnal talált vevőt munkájára./
Ma sem tudom megmagyarázni, hogy a rengeteg nagy pontossággal rögzített helyszínrajzot miért nem fejeztem be, „in situ”, vagy akár lendületből otthon. Hiszen már sorban álltak a képügynökök. Különös anyagi érdek diktálta, vagy csak ösztönös előérzet? De az al prima feldobott rajzok, az eredetik mind a fiókba kerültek. /Persze, miután elkészültek a róluk másolt festmények a nagyközönség számára!/ a bejósolt fantázia tényleg benne volt a témában. Minden kép elkelt, amit 933-34-ben készítettem. Itt most érzeleghetnék egy sort, mint akkor – de lényegesen prózaibb módon hullott függöny az én Tabáni Színpadomra! Megkaptam a katonai behívót.
A tényleges szolgálat után jöttek sorban az újabb behívások, majd a háború.
Ezzel vendégfellépéseim végleg megszűntek. Az ostrom alatt – még 1945 első két hónapjában is – a főváros e legutolsó pillanatig védelmezett földjére hullott a legtöbb akna, gránát, bomba. Az őslakosok kiköltöztetése az életüket mentette meg. A „színpadot” azonban, a már úgyis lebontott színtér maradványait is darabokra szaggatta a történelem borzalmas végjátéka.
A Tabán bevonult emlékezetem függönyei mögé, mint egy szép halott. Képzőművészeti hullámok: előbb a szoc.reál, majd a kortárs művészet rohanó áramlatai között a képregényben rekedtem. És megöregedte, mellesleg. Nos, ennyi volt az én városom története. Gondoltam én.
De akkor jött 1983, és az újságcikk, hogy 50 éve… megszállottan dobáltam elő egy szekrényből mélyhűtött vázlataimat. Mintha újra születtek volna a régi utcák. Különös házak sötét közökre nyíló hátsó kijárattal, melyek előtt gyakran várakozott Manó, zárt fiákerével. Vendéglők, kocsmák, borharapók „stammgast”-jai, lengtek figurák, akik bejátszották ezt a színpadot – mintha már akkor is a XIX. század süllyesztőjéből merültek volna fel régies manírjaikkal, szóvirágaikkal. A Holdvilág, Aranykakas utcai, Kereszt téri skiccek láttán sorra jelent meg újra: Virgala Pepi bácsi, hadastyán a Polgári Lövész-Egyesületből, Stefi nagysám, a Délivasút kávéház kasszatündére, a Nyári Színház görlicéi, Snapszli tata „korvettkapitány” (egy propelleren), no és lovag Freystädtler pasa, piros fezben, négylovas hintaján  kucsírozva körül a Vérmezőn. Muzsikusok mindenféle hangszeren, átmeneti nőcskék, a „BUDAI 33” focistái, masamódok, és végül egy bizonyos Enyémke nevű lány.
Hát igen. Egy város ábrázolása /pontosabban: megjelenítése/ a topográfia, építészet hitelességére kötelez. És a díszlet belvilága, intim hangulata? Az a sajátos atmoszféra, színek, zenék – esték! Mert nők és holdvilág nélkül ugyan ki tudta volna elképzelni a Tabánt? Igen, az a bizonyos couleur locale – mindez emlékeim szép korszakából hangzott fel újra.
Ebben az érzelmi állapotban ismertem fel, hogy a Kortárs Művészet semmiféle áramlatába nem vagyok már képes beilleszkedni. Tudatosan visszafelé, a múlt általam megélt, minden részletében megtapasztalt irányába fordulok.
Az „akkor” társa leszek. Ez volt a Tabán feltámasztása.

/Zórád Ernő 1933-1983-2002/ 

FORRÁS: www.szozat.org

TABÁN 1870