Legyen a kiindulópont a hely, ahol ülök. Dunára néző tabáni ablak, észak felé a Pilis zárja a látóhatárt, dél felé pedig az új Nemzeti Színház. Szemben a Vigadónak kellene uralnia a teret, ehelyett, mint egy vidéki párttitkár a dísztribünön, az a pöffeszkedő szálloda könyököl ott, amelyik negyven évvel ezelőtt megadta a jelt befektetőknek és építészeknek: ezzel a várossal mindent lehet. Hidakat is látok, azokat szeretem. A sirályokat és a kárókatonákat is. Látom a gesztenyefáim és a hársfám csonkját, az előbbiek öregek voltak és betegek - mert nem kezelték őket rendesen -, a nagy hárs negyvenéves volt, makkegészséges és gyönyörű, de neki is pusztulnia kellett ebben a tömegmészárlásban. Mi van még? Tíz templom tornya, négy toronydaru. Fények. Idő.
............A LÁNCHÍD A BUDAVÁRI PALOTÁVAL.. SOMOGYI SZÁNTÓ BÉLA FESTMÉNYE...
Születésem óta, ötven és fél éve nézem innen a várost. Szeretek játszani a gondolattal, hogy a Duna volt a Római Birodalom határa, ülök itt, mint a civilizáció utolsó bástyája, a túlparton a Barbaricum, elképzelem azt a régi árteret, békákkal, gólyahírrel, amint lovat fürdet egy füst- és fokhagymaszagú légionárius. Vagy később egy török. Vagy azt, ahogy a Lánchíd épül, és Keiner Ferenc ükapám, a morva pallér kőtömböket passzít egymáshoz. Vagy jöhet még egy hajnali konflis, Krúdy bóbiskol rajta, megy a Rudasba, de én hová is megyek ilyen korán?
Jó. Akkor mostantól válaszolok Zeke Gyula barátom szerkesztői kérdéseire. Döntöttem: laudáció nem lesz. Egyrészt arra ott a városháza szóvivője, mögötte avatott PR-szakértők, őket azér' fizetik, engem nem. Másrészt nincs is nagyon mit dicsérnem. A három kérdésből az elsőt és a másodikat nem tudom szétválasztani, mert a "fejlődés" vezetett a mai bajokhoz. Hogy milyenné szeretném tenni a városomat, az tényleg más kérdés. Annál a résznél majd játszani fogok, álmodni, fogcsikorgatva. Megoldást ugyanis nem látok, semmire, semmilyet.
No, egy-kettő.
.............................MINDENNAPOS LÁTVÁNY:DUGÓ A BELVÁROSBAN
Innen nézve úgy tűnik, mintha Budapest azelőtt szervesen fejlődött volna: az építkezések próbálták utolérni a lélekszám gyarapodását (sose sikerült maradéktalanul, de mégis), és az építészek nagyjából mindig ki tudták fejezni azt az anyagi és szellemi színvonalat, ahol az ország és a város éppen tartott. Lehet, persze, hogy csak idő és tér távlatai láttatják vonzóbbnak a múltat. Jó lenne. Ez esetben ugyanis mondhatnám, hogy most a távlatok hiánya okozza utálkozásomat. Azt nem merem elhinni, hogy ma tényleg ez a színvonal.
Lélekszám. Se kedvem, se türelmem statisztikákkal bíbelődni, minek is tenném: mindenki tudja, hogy Budapest népessége fogy. Márpedig semmi nem minősít oly világosan és beszédesen, mint az, hogy akarnak-e itt élni az emberek, vagy elmenekülnek. (S ha maga a főpolgármester sem lakik a városában, az mindenre és mindenkire éles fénnyel világít.)
Azokkal, akik elmentek - és most reggel-este őrjítő dugókban araszolnak be-ki -, agy, szellem távozott. Akik a helyükre jöttek, hát azokkal nem csináltunk jó cserét. Az elvándoroltak persze továbbra is használják volt lakóhelyüket, csak épp nem tesznek hozzá semmit. És hiányoznak a társasházi közgyűlésről, ahol a felújítási alap emeléséről kellene szavazni, hiányoznak a boltokból, a gyerekeik hiányoznak az alsófokú iskolákból, a játszóterekről. A közelmúltban bevándoroltak pedig többnyire nem munkát, hanem megélhetést remélnek a várostól, ez elég nagy különbség.
Ha egy város lakossága fogy, akkor szerintem ott nem elsősorban építeni kell, hanem a meglévőt rendbetenni. Lakható helyet csinálni belőle, amelyik megtart (és nem azokat vonzza, akiket most, sőt ellenkezőleg). Szégyen ma összevetni Budapestet nemhogy Béccsel vagy Prágával, de Kassával sőt Nyíregyházával is. És ha elnézek egy-egy újonnan tatarozott pesti bérházat, amint kiragyog roggyant szomszédai közül, és megpróbálom elképzelni, milyen lenne - mondjuk - az egész Vörösmarty vagy Molnár utca, ha minden házát rendbe tennék végre, hát az embernek komolyan bőghetnékje lesz.
...............................A HÍRES PLATÁNFA A DÖBRENTEI TÉREN
Tudjuk, mitől van ez, és mik a mellékes folyományai. A lakásokat eladták, de a lakónak fogalma sem volt arról, mit vesz meg még. Százéves tetőket, kéményeket, vezetékeket, az IKV ötven év alatt elkövetett barmolásaival súlyosbítva. És a lakóközösségek nem kapták meg azoknak a helyiségeknek a tulajdonjogát, amelyek hasznosításával felújításra fordítható pénzhez juthatnának. Ezeket az önkormányzatok megtartották maguknak, de többnyire olyan magas bérleti díjat követelnek értük, amit tisztességes vállalkozónak se módja, se kedve kifizetni, tehát üresen állnak, és rohadnak. Nagykörút, Rákóczi út, Kossuth Lajos utca, mivé lettetek?
A boltok haldoklásának nyilván oka az is, hogy egy téboly a parkolás ("eccerű" asszonyi agyammal sose fogom megérteni, hogy lehet, hogy a városlakónak fizetnie kell a városa használatáért, és ha már igen, e sarc nem közcélokra fordíttatik, hanem valakik rezzenetlen arccal lenyúlhatják), de még nyomósabb ok, hogy kint és bent és köröskörül ott meredeznek azok az istenverte plázák és bevásárlóközpontok, az emberbutításnak a tévével vetekedő hatású katedrálisai. Már nem lehet követni, hány épült belőlük úgy húsz éven belül.
Vissza a nagyobb léptékekhez. A felújításnak, újjáélesztésnek (fellengzős divatszóval "revitalizációnak") nem annyira a házak esetében, hanem bizonyos negyedekben lett divatja. Ha ezeket elnézi az ember, csak örülhet, hogy ilyen kevés részesült ebben a kitüntető befektetői figyelemben. Az Erzsébetvárosban és a Terézvárosban nem az üres telkek épülnek be (ki érti ezt?), hanem lerombolt házak helyére kerültek-kerülnek újak. Kivétel nélkül több lakás van bennük, mint a lebontott régiben. Belső udvaruk nincs, még kevesebb a levegő és a fény, a szomszédjukban is, ahová nem süt be többé a nap. Udvarok összenyitása, átjárók, belső kertek? Ugyan. Itt se a józan ész, hanem az anyagi érdek diktál.
................................A DUNA-HIDAK A GELLÉRT-HEGY FELŐL
És - nem mellékes - nyájasan társalog a szomszédaival. A mostanában épült rémségek közül szerintem a Kálvin téri kettő a leggonoszabb. Az egyiknek a bejárata egy kukásautó csattani készülő állkapcsa, az egész meg mint két rágógumizó kopaszállat a dzsipje mellett, kisterpeszben. A Nemzeti Múzeum a háttérből törülgeti véres orrát, miközben a két ipari szemét rámsziszeg: "megveszünk kilóra, vazzeg". Belőlem meg gejzírként feltör a katolikus budai úrilány, és visszavicsorgok: "dűjjé' össze, vazzeg". Így szépen elbeszélgetünk, aztán levillamosozok a Nagycsarnokba, veszek Ida nénitől kelkáposztát, kicsit helyreáll a lelki egyensúlyom. Ezzel az építészeti mentalitással szerintem világosan összefügg, hogy negyven év alatti budapesti férfi ma nem adja át a helyét a buszon, a villamoson a hétszergörbe, százéves mamókának vagy a két kisgyerek + négy szatyor függelékű fiatal anyának.
Ha már így szemmagasságban nézelődöm: a közelmúlt "vívmánya" a graffiti is, ez a pestis, ez a lepra, amelyet a város nem és nem képes visszaszorítani. Lenne hozzá jogi keret, az elkövetők azonosítása se nagy kunszt, hisz kérkedve firkantják névjegyüket a kész alkotás alá - és mégsem. Jöhetnek büntetlenül, akár fényes nappal is, és rondíthatják össze a házfalakat, a műemlékeket és a templomokat is - nem történik semmi. Tudom, van, aki "önkifejezésnek" sőt művészetnek tartja ezt a baromságot. Én az iszlám törvénykezés szellemében honorálnám. De minimum odaláncolnám a bitangot, és mossa le.
Felettébb hasznos közben a lábam alá is néznem. Ez is egy ilyen lepra, ótvar a város testén, ezek a burkolatok. Nincs egy ép útszakasz, sima járda, felbontás után tisztességgel helyreállított felület. Az autósok sirámaihoz nincs közöm, bár megértem a dühüket, hogy a kocsijuk emiatt itt fele annyi idő alatt amortizálódik, mint tenné mondjuk Svájcban. De az új Volvo buszok az én pénzemből (is) mennek tönkre például azért, mert valakinek jó üzlet volt aszfalt helyett műkővel burkolni a Rákóczi úti megállókat, és megengedhette magának, hogy ezt ilyen minőségben tegye. És az is az én bajom, hogy nedves időben csak a legócskább cuccaimban merészkedhetek utcára, mert akármilyen rövid útról, de a kátyúkból hektószám fröccsenő olajos vízzel vagy hólével borítva fogok hazacappogni. És az is az én bajom, hogy ha egy útjavítás vagy kábelfektetés mentén neadj'Isten fa áll, akkor elvágják az összes útbaeső gyökerét. Aztán száradni kezd, veszélyforrássá válik, és akkor kivágják teljesen. Ez vár most épp a Szent István tériekre: a díszburkolat-építéssel összekötöttek valami közműfektetést, gyökereknek annyi, majd ráöntötték a maradék betont a fák tövére, víznek is annyi. Folyik a harc a Nagymező utca platánjaiért is. Jósolom az eredményt. Nem most fogják kivágni őket. Hanem mikor elérték, hogy muszáj legyen. Ahogy a bontási engedélyek megtagadása esetén át szokás vágni pár tetőgerendát vagy megásni egy pincét. Rögtöni életveszély, utána jöhet a bulldózer. Egyszerű.
................................A NEMRÉG FELÚJÍTOTT SZABADSÁG-HÍD
Kodály figyelmeztetett annak idején: nem mindegy, milyen zenét hallgat a gyerek. És a mindenféle vizuális és morális környezetszennyezés? Nemcsak a lövöldözős játék veszélyes. Aki szemét, graffitik és a föntebb töredékesen idézett építészi és kivitelezői gesztusok látványán nevelkedik, attól semmi jót nem várhatunk. Márpedig Budapestet hatvanegynéhány évesnél fiatalabb ember nem látta épnek, szépnek, zöldnek, tisztának. És ha így megy tovább, még három nemzedék nem is fogja.
Ha már a "mit hallgat a gyerek" eszembe jutott, hadd tegyem hozzá: az se mindegy, milyen hangosan. Budapest elmúlt húszéves fejlődésének egyik legvisszataszítóbb eredménye az üvöltő népünnepélyek sora. A decibeleknek senki és semmi nem szab gátat, sőt úgy tűnik, mintha a főpolgármester és csapata kifejezetten rajongana az ilyen "fiatalos" megmozdulásokért. A zenét szolgáltató technikusok nyilván földsüketek, és aki öt percnél tovább bírja azt a hangerőt, amivel egy-egy koncert szól, mondjuk augusztus 20-án a pesti alsó rakparton, az nyilván ugyancsak súlyos halláskárosult. Ez legyen az ő bajuk. De az ilyen bulik elszenvedésére rendszeresen rákényszerített lakónak - a Liget szélén, a Belvárosban, a Vízivárosban vagy a Tabánban - még ép a hallása. És nem mindig tud hova menekülni az otthonából. Viszont mindhiába levelez, telefonál, könyörög, tiltakozik. A végén úgy jár, mint Fallada mesehőse, Fridolin. (Izolír, a róka addig szart újra meg újra a borzvár közepére, míg ki nem űzte belőle a tulajdonost.) Nomármost, mivel a "hivatalos" bulikon mindent lehet, lehet a magán-bulikon is. Velem például csak az szeretne lakást cserélni, aki még nem aludt itt egy olyan nyáréjszakán, amikor az ablak becsukása a fulladásos halállal egyenlő, ámde egy diszkóhajó úszkál föl-alá a Gellért tér és az északi szigetcsúcs között. Mire elaludnál, visszajön, de tiszta erőből ám, sokadszor, úgy este nyolctól hajnal négyig. És nincs menekvés. Az e tárgyban elhangzó jajszavakra rendszerint az a vállrángató válasz jön, hogy "minden nagyvárosban". A túrót. Normális nyugat-európai országban ilyen egyszerűen nincs.
Tovább, s elvibb síkra. Untig mondogatjuk, hogy ez a huszonnégy városháza, kiskirályság, szemétdomb, hogy ez egy téboly, és végre egyesíteni kellene megint a fővárost. Mostanra viszont a "fejlődés" már odáig jutott, hogy akiknek érdekük ez az állapot, azok fenn akarják, és fenn is tudják tartani. A hatalom és a hozzá kapcsolódó pénz most már minden szinten elég kevés kézben összpontosul, azok pedig egymást mossák. Tökmindegy, hogy melyik párt van épp felül: nincs közérdek. Tökmindegy, mi lenne jó a városlakóknak, egy-egy negyednek vagy kerületnek, netán Budapestnek. Csak gazdasági - és ezekkel összefonódó politikai - csoportérdekek léteznek, ezeket szolgálja minden intézkedés kicsiben és nagyban. (Mondok egy egyszerű példát: folyamatos útjavítások helyett három évig szinte semmi, majd a választások előtt durr, egyszerre gyorsan pár nagyot, és a végén látványosan fölavatni. Ez a birka város beszopja. És nézd meg azokat az utakat egy-két évvel később.)
...............................ESTI KIVILÁGÍTÁSBAN A BUDAI VÁR ÉS A LÁNCHÍD
Természetesen a régi városatyák se voltak szentek. Voltak vesztegetések, panamák, levajazott pályázatok. Ám ha valakire rábizonyosodott a törvénytelenség vagy akár csak tisztességtelenség, hát az illetőt aznap kigolyózták a kaszinóból, mire ő hazaballagott, és az illendőség szabályai szerint a halántékához emelte a revolvert. Ilyen kötelezettség ma nincs. Ezzel szemben vannak közismert történetek óriási értékű ingatlanok bagóért történő eladásáról, kenőpénzekről, vonzó telkek irodaházzal való beépítése érdekében "véletlenül" (és büntetlenül) lebontott klasszicista műemlékekről és így tovább. Nem emlékszem, hogy az elmúlt húsz évben olvastam volna ilyesféle ügyek miatt akár csak egyetlen letöltendő hónapra elítélt kerületi vagy fővárosi tisztségviselőről vagy vesztegető beruházóról. A mai helyzet persze hosszú folyamat állomása, a gyökerek a rendszerváltásnál jóval messzebbre nyúlnak, de assz'em jó, hogy az életemnek csak a kisebbik, még hátralévő részében kell elképedve bámulnom, amint a pofátlanság, a gátlástalanság és a mohóság egyre szédítőbb méreteket ölt, s egyre inkább erénnyé és mintapéldává lényegül át. Mindez természetesen nem csak, talán nem is elsősorban budapesti ügy. De én itt érzem a bőrömön, tehát itt utálkozom. És mivel a pénz, ha ennyire hiányzik mellőle a morál, nem ismer irgalmat, kicsit félek is. Ebben a városban például keserves és megalázó dolog magányos, kisnyugdíjas öreg néninek lenni.
...............................................................ESTI FÉNYEK A DUNÁN
Hogy milyenné tenném a jövő Budapestjét? Huhú! Egyszerű. Először is elcsapnám a városvezetést, az utolsó emberig kábé mindenkit. Utána feltámasztom Podmaniczky Frigyest, Bárczy Istvánt és talán még Ripka Ferencet. Megkérem őket, hogy volt munkatársaik közül ők is támasszanak fel fejenként, mondjuk, ötven-hatvan embert. Teljhatalmat adok a kezükbe. (Az ügy iránt elkötelezett érdeklődők közül az állhat be hozzájuk próbaidős tanoncnak, aki előre lecsenget egy tetemesebb összeget a város kasszájába, és tudomásul veszi, nemhogy fizetést, döntési vagy aláírási jogot se kap.) No, akkor ez a mancsaft - tagjai a mennyországból eddig is szemmel követték, tehát tökéletesen átlátják a mai helyzetet - meglepően rövid idő alatt megint tisztességessé, ám ennek ellenére (vagy ezáltal?) nyereségessé teszi a főváros működését. Visszacsinálja a Közmunkatanácsot, visszaszerzi a közművagyont. Nem érdekeltekre, hanem semleges szakemberekre bízza a hosszú- és középtávú fejlesztési tervek kidolgozását. Kitiltja a kocsikat a Belvárosból és a rakpartokról, megépíti az M0-s budai szakaszát, két új hidat és vagy három-négy új metróvonalat. (Felhőkarcolót nem.) Visszaállítja a menetrend szerinti dunai hajóközlekedést, gyorsjárású, olcsó kishajókkal. Gatyába rázza (és a korrumpálhatatlanságig megfizeti) a kizárólag a város szolgálatában álló rendőrséget. Központosítja és ugyancsak gatyába rázza a parkolást, az iskolaügyet, a kórházakat, a tömegközlekedést, a fővárosi kertészetet, a szennyvíztisztítást is. Biztonságos szállókat és munkát ad a hajléktalanoknak. Betartható szabályokkal és épeszű korlátok közt kiszabott adókkal segít felvirágoztatni a kereskedők és vendéglátók üzleteit. Hangszigetelt szórakozóhelyekre utasítja azokat, akiknek lételeme az üvöltés. Jut is eszembe: hatóságilag, ahogy a dohányzást, megtiltja a mobiltelefonok és a kihallatszós walkmanek nyilvános térben - buszon, metrón, boltban, moziban - történő használatát. És minden iskolában bevezet heti két kötelező várostörténet-órát. Elsőtől tizenkettedikig.
.......................................AZ ÚJ MEGYERI HÍD DÍSZKIVILÁGÍTÁSA
Na, amikor ez mind megvan, akkor legyen június, vasárnap hajnal. Letelt a szolgálatom az Abbazia kávéházban (mert nem bank van ott, hanem kávéház megint, szemben is újranyílt a Savoy, én koromnál fiatalabbat mutató éjszakai kaszírnő vagyok, és Bárczy Pista bácsi, törzsvendég és távoli rokonom, szívélyesen el szokott beszélgetni velem a város ügyeiről). Fölkelt a nap, hársfaillat a frissen locsolt utcákon, felülök egy halk suhanású elektromos autóbuszra. Táskámban törülköző, már nyitva vannak a dunai uszodák.
PERSZE EZEK CSAK UTÓLAG SZÍNEZETT FOTÓK.......................................
