Kosztolányi Dezső: Budapest

Ó, mint imádlak, mint szeretlek
csordult szivem bálványa, Pest;
ha rámfuvall százszínü lelked,
a vér eremben újra pezsg.
Hogy ifju kedvvel felkerültem,

egy más világ zajgott körültem

s sajgó reménnyel, tétován

bolyongtam útjaid során;
díszházaid kő-Bábelében
zendült meg lantomon a húr,
míg fönnröl a lágy,

kék azúrszelídeden simúlt elébem.
Zajnak, tudásnak városa
el nem felejtelek soha!

Vágyódom én mindég utánad:
ha lábunk friss havat tapos,
s zivataros ütembe vágtat
tovább a csörgő villamos;
de lantom egyformán magasztal,
ha langy, fuvalmas, halk tavasszal

aszfaltba nőtt lombok között
járkál selyembe öltözött
sok lányod, asszonyod

s amint ménszines napernyő-árny alatt
számítva, büszkén, hallgataghódít,

igéz, reánk tekintvén...
Ó Pest, mi sok szép asszonyod -
s szivet szivem mégsem lopott.

Mindegy. Habár ez a sugárosérzés

reménye nem követ,szeretlek,

édes, büszke város,imádom a porod, köved,
a partot a nagy, zöld Dunával,a szürke Gellért bércit által,
mely büszkén nyomja fel

továbbhorpadt, de gőgös homlokát;ott búg,

süvöltöz a hajósip,

tolongnak a hidak előtt,izzadnak a járókelők,az elhagyott nyomor vivódik;fuldoklik és felsír, az, ez,
de hangjok a zavarba vesz.

Amott a fellegekbe lebbenintőjelül, virágtalan,
méltóságos, sötét tömegben,
kőtrónusán az agg Arany.
Körötte sok korcs, vézna gyermek,

kik - törve - németül csevegnek,

fitymálva a hazájukat.

S itt elfog egy bús hangulat:várom,

mikor mozdul ez ősz fej

s ércbuzogányt mikor ragad,

hogy az erőtlen fiakat
lesujtsa mózesi erővel.
Ércorrán másznak a legyek.

Nem mozdul... Én továbbmegyek.

Itt minden ifju s mégis emlék,

itt minden új s máris erő;

e partokon nézhette sergét

Mátyás király, a Bécs-verő,

ott a lépcsőfal, ősi csarnok,

hol a lázas tömeg kavargott,

mit részeggé tett a tavasz.

Bezzeg megváltozott ma az!
Mert bár e hős nép szónokol

még,ma már az ifju is öreg
s nem jár itt más, mint legfölebb

néhány könyvtárőr, béna honvéd,

míg künn a rikkancs-száj szalad

s harsányan orditoz: "A Nap!"

A kávéház mélyébe soknak

kitárul az üres világ.

Az alkusz kínosan nyomorgat

szájában egy virzsiniát;

fenn a plafonon ég a villany,a

borfiú sürögve illan;
a füst, a hő, a lárma nő,

a férfi sok, de több a nő,ki összejő

s mint holmi zsúrnálásit,

kacag, fitymál, nevet,

mellette jajgat a gyerek,

kezében egy jófajta:

Journáls a nagy tükörbe bágyatag

látszik a füstös forgatag.

Gyorsan fizessünk, itt az alkony,

menjünk hamar, megfojt e hely!

A népes korzó áll a parton

s a lányka mindig érdekel;

halkan susog a sok platánfa,

bódít a hó-akác virága,
az ember ismerőst kutat...
Nézd itten a szökőkutat!

Párkány-szögelletén a kádnak

sok moh-lepett, bús nimfa vans oroszlánfői

untalangyöngyös, fehér vizet okádnak,
mig az emelt, magas sikon

blazirtan áll egy vén Triton.

Itt fényes az éj, mint a nappal

s akár az éj, bűnös a nap,
a vérbe lázadozva nyargal

a szenvedély s zajong, kacag.

A csendes utcán nagy titokban
vörössugáru lámpa lobban.

Egy udvaron sípláda szól
s a fél ház vele búg, dalol,

elvész a szó a kába zajban.

Máshol nyekerg a hegedű,
hajlongva kér a félkezű,és a szemétládára pattankét sápatag,

korán okos négyéves lányka s - bosztonoz.

Az égi rózsák fenn kinyílnak,

a sárga hold az égre lép

s halkan kigyúl, mint földi csillag,

a sok bioszkóp szerteszét.

És tódul a néző ezerszám,
bőg, csattog a vastorku reklám:

"Szenzáció, szenzáció!

A zárdaszűz, a víziló..."A cimpilimpi zúg,

a smokk vár,pesztonka, asztaloslegény
les, fészkelődik a helyén.

A "zenekar" munkába fog márs

helyéből mindenkit kitúr

pár raccsoló, pipes ficsúr...

Ó, én szeretlek áhitattaltornyos,

kavargó, büszke Pest!

Ha elpihensz, s fáradva halkal

leszáll a csókos, csöndes est,
édes gyönyörtől fuldokolva

megyek ki a körútra nyomba.
Kék és forró az éjszaka,
halk a hegedűhúr zaja.

Bús lelkem ekkor átölelne

magyar, szerelmes városom,

szivemnek húrján át oson

kevély fajom szilaj keserve...Bár tőlem olykor,

pénz hijáncsak rossz hatost kap a cigány.

De félre tréfa, víg enyelgés,

halkabban édes ifjuság!

Így látja Pestet a szerencsés,
de jöjjenek csak a tusákés törjenek meg búsan,

őszentérjek meg erre s itt időzzem,

nem ismerem meg e helyets árnyat

találok fény helyett -lehet; de Pest,

szép ideálom,bár megtör is majd aggkorom,

te majd felismersz akkoron

s engem megejt a régi álom.
Itthagytam lelkem, pénzemet:

elég ok, hogy szeresselek.