"Ahol a nagy híd nekifut a hegynek, s a városi villamos sínpárjai ijedten térnek jobbra-balra", a püspök felemelt kőkarja alatt, az autóbusz is új lélegzetet vesz a hegyi út kaptatójához, asztmásan átkapcsol, s egy pillanatra kinézünk az ablakán. Üres telket látunk, melyet hó borít. Ezen a helyen állott az Erzsébethíd-kávéház.
Barátom felém fordult. A szeme csillogni kezd. Tudom, mit akar mondani. Egy régi farsangi kora reggel jut az eszünkbe.
Emlékszem, emlékszem. "Várj, nem tudod a végét!" De minek a végét? Nem esett itt semmilyen tréfa, semmilyen csattanós, mókás történet, csiklandozó furcsaság. Csak azon nevettünk most, hogy egyszer mennyit nevettünk itt. Rekedtre nevettük magunkat egyszer, kékre vált arccal dőltünk a falnak, fuldokoltunk, alig bírtunk hazamenni, a hídon is meg-megálltunk, olyan ellenállhatatlanul mulatságos volt, hogy élünk. Természetesen nevettünk Gyula bácsin is, barátom rokonán, aki vidékről jött fel a farsangra fehér képű kislányával, de akkor is nevettünk volna, ha Gyula bácsi a világon sincs.
Tabán, Döbrentei-tér, Erzsébet -hídi kávéház
Egy bál után, reggel hét óra körül zajos társasággal kísértük őket szállásuk felé, Budára. Ilyenkor igen nehéz szétoszlani, abbahagyni az éjszakát. Az Erzsébethíd-kávéház előtt megálltunk. A tükörablak mögött frissen borotvált úriemberek reggeliztek. Megfontoltan kenegették kiflijükre a vajat. Térjünk be még ide. Gyula bácsi szemöldöke felszaladt a homlokára. Micsoda gondolat, egy kávéházba? A kislány sápadtan pislogott apjára. Az anya egyetlen pillantást vetett csak az urára, és Gyula bácsi dühösen vágta fejét a szügyébe, megfordult, berobogott az ajtón. Magába süppedve ült a bársonypamlagon. Elfelejtkeztünk róla, csak a végén lettünk megint figyelmesek rá. A fizetőpincérrel vitatkozott. Mi ez? - kérdezte. Hát ez? Hát ez? Ujjával a számla tételeit bökdöste. "Két tojás pohárban" - lehelte a főpincér. "Micsoda?" - csattant fel Gyula bácsi. "Maga nekem ötvenkét fillért számít két hígtojásért?"
Mindnyájan feléjük fordultunk. Gyula bácsi az asztalra csapott. "Rablók" - kiáltotta. Barátom felállt, odalépett. "Igazad van, Gyula bátyám - mondta. - Ez árdrágítás. Üldözendő. El fogjuk intézni a dolgot. Tudomására hozzuk az egészet Kovácsovszky őméltóságának. Kovácsovszky igazságos ember, de szigorú. Légy nyugodt, Gyula bácsi, ez a kávéház el fog tűnni a föld színéről. Itt kő kövön nem marad." Gyula bácsi kelletlenül dörmögött.
Kovácsovszky egyébként a kémiaprofesszorunk volt, egy bandzsító idős tudós, akinek az előadásain a hallgatóság még aludni is unt. Sok-sok év telt el. Gyula bácsi a nyáron ismét fent járt a fővárosban, s a barátom nem állta meg, hogy el ne vigye a Döbrentei térre.
"Látod - mutatott rá a napraforgókkal övezett üres házhelyre. - Lebontották a kávéházat a miatt a dolog miatt." Ne bolondozz - hördült fel Gyula bácsi. De az öccsének meg se rezzent a pillája. Gyula bácsi végül lesütötte a szemét, és bizonytalan hangon motyogta maga elé: Ez a Kovácsovszky, ez a Kovácsovszky...
Hát ez már majdnem csattanója lehetne a történetkének, de ahogy a barátom elmesélte, nem nevetett egyikünk sem. Fene tudja, miért, inkább elszomorodtunk.
Forrás:TVN.HU
Foto: Falanszter.blog.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése