TABÁN( VASÁRNAPI ÚJSÁG 1909 JÚLIUS 18)

A Vasárnapi Újság  77 évig  tudósít  kis hazánkban és a nagyvilágban történtekről, tudományos, művészeti  mellékletekkel kényezteti az olvasót, politikai eseményeket világít meg, társasági rovata van, bemutatja a k.u.k. birodalom tájait, magyar és korabeli külhoni regényeket közöl folytatásban, verseket jelentet meg neves és ma már teljességgel ismeretlen poétáktól, emellett iparosok, kereskedők hirdetései gazdagítják a hetilap tartalmát.Egyszóval színesen és érdekesen mutatja be a  a korabeli élet történéseit.

 A hetilap tanulmányozása során újabb képekkel illusztrált írásra  hívom fel az olvasó figyelmét, Bányai Elemér(Zuboly) újságíró  cikkére, Balogh Rudolf fotóival. Bányai pár évvel később az első világháborúban az Uzsoki-szoros körüli harcokban vezette rohamra századát a betörő orosz csapatok ellen és hősi halált halt

TABÁN

K I S E B B TÉPÁZÁSOK után, melyek festői tollazatától azért egészen mégsem tudták

megfosztani, a főváros tanácsa most földrengésszerű apparátussal megy neki a Tabánnak. Eddig csak csipkedte. Egyszer kimetszett belőle egy keskenyebb húsdarabot. Ez

még nem ártott a Tabánnak túlságosan. Aztán, mint mikor a beteg embernek a fogát húzzák

vagy a fájós tagjait operálják, Tabán gyöngyeiből leüttetett egy-egy különösebb darabot

a szabályosság elve érdekében.

A Tabán azért megmaradt nagyjában az ő régi, kedves, különös és furcsa mivoltában. Mindannak, a mi szabályszerű, csökönyös tagadásával, keresztül¬kasul össze-vissza és rapszodikus rendetlenségben kanyarogtak az ő ódonságot kiáltó utczái és ezekben az utczákban olyan házak, melyek semmiféle sablont nem ismertek. A pesti kőrengetegekből idetévedt utas úgy járt ebben * festői labirintusban, mint a meseország kalandozója.

 Romantikát, antikvitást vagy a hogy a pesti költők mondják, levendula illatot kellett éreznie minden lépésére és a tabáni svábok, a kik persze semmit sem éreztek ezekből a fellengző impressziókból, a pesti ember  kedvezéséből ezalatt szépen vagyonosodtak,gazdagodtak s vendéglőikben a romantikát kereső kirándulóknak olyan idegenforgalmi árakat szabtak, hogy méltóvá tették magukat a legkiválóbb uzsoraczégek elismerésére.

Mert hiába nevezik hivatalosan Ráczvárosnak a főváros eme területét, a ráczokból egy templomon, néhány egyházi emberen és a várost jelölő rácz vagyis szerb szón, Tabán-on kívül nem maradt más hírmondó semmi sem. Valamikor nagy életcsaták dúlhattak az itt élő törzsökös szerbség és a beözönlő svábok között. A háborút nem ágyúkkal, puskákkal és kardokkal vívták, ha¬ nem veszedelmesebb fegyverekkel. Szorgalommal, szivóssággal, telekkönyvi be- és kitáblázásokkal.

        (Erről a házról készítette híres Tabán-rajzát  budapesti látogatásakor
        a nagy francia építész Le Corbusier) 

 És ebben a csatában a magyar virtus sokféle tulajdonságával jeleskedő szerb faj a rövidebbet húzta. Holott nagyon jól értett az emberfejek levágásához, háborús, katonás fajzat volt ő is és a viadalokban megállotta jól a helyét. De olyan idő következett nemsokára, különösen a törököknek Budavárából való kiűzetése után, mikor a hatalmi  felsőbbség biztosításának eszközei módosultak.

A mit azelőtt és egy darabig még ezután is,a személyes bátorság kiválóságával, vakmerőséggel, vagy fegyveres készséggel vivtak ki,a békés idők beálltával pótolni kellett ügyességgel, ravaszsággal, szívós munkával, kitartással és számítással. S ebben a bonyolult feltételű csatában a budai rácz elvesztette az  ütközeteket a svábbal szemben. Tabánban már évtizedek óta a sváb elem jutott

túlsúlyra, az egykori rácz élet viszont annyira kiapadt, hogy ittlétét és virágzását

kulturemlékei nyomán kell nyomozás tárgyává tenni.

 Ilyen mindjárt maga a név, melyről a fővárosnak ezt a részét ma is ismerik : Tabán.

Mi  e z? Micsoda vonatkozása van a szerbekkel vagy az ebben a városrészben végbement

élettel? II. Endre oklevelei között, melyeket Fejér György közölt az ő Codex Diplomaticus

-ában, találunk kettőt, hol ilyen utalások vannak: «Tabenra mons ad Budám.» Továbbá egy

 1212-ből való oklevélben:  « . .. ét inde ascendit ad médium montis, qui dicitur Tebenra

(alias Tabenra),» a következő szintén ezen évből valóban pedig  ezt : « . .. ét inde

ascendit ad médium montis Tabcnra*.

 Ez a Taben(ra) hegy Buda és a héwizek között létezett volna, de hogy a mai Tabánra vonatkozik-e vagy másra, ki tudja. Nyelvészek nem döntötték el, historikusok nem tisztázták, geográfusok pedig az egykori elnevezéseknek megfelelő mai nomenklatúrát nem állapították meg. A Tabán magyarázatához más nyomok ígérnek valószínűbb eredményeket, mi tehát ezen a nyomon indulunk

A szerb nyelvben Tabán valaminek az alját, talpát jelenti, például a czipő vagy csizma alját

 és annak is azt a nyerges részét, mely a talptól a sarokig terjed. Esküt ugyan nem mernénk

tenni erre a magyarázatra, de nagyon valószínűnek látszik, hogy a Tabán elnevezés hegyalja,

 esetleg váralja értelemmel birt s ez adta igazi jelentését.

A magyar nyelvforgalomban ez a városrész  állandóan kétféle elnevezéssel élt. Egyidejűleg Ráczvárosnak és Tabánnak nevezték és az irodalmi emlékezések között is ezt a kétféle megjelölést találjuk. A tizenhetedik század közepén már erős rácz kolónia volt és a tizennyolczadik elején egyik-másik nevezetességével a pesti krónikások figyelmét is felkeltette. A ráczvárosi sörház és a ráczvárosi kávéház a tizennyolczadik század első éveiben olyan nevezetességek voltak, melyekről Gaal  György «Furkáts Tamás levelein czímű humorisztikus újságjában több ízben megemlékezik. A tabáni kiválóságok között pedig az irodalom emlékezik meg Vitkovics Mihályról és Virág Benedekről Mind a ketten itt laktak, Virág egykori lakóháza ma is megvan az Árpád (helyesen:Apród /tabananno/)  utcza 10 szám alatt. Ennek az emeletén élt évtizedeken át az a kiváló jámbor lélek.kinek földi sanyarúságait egyedül azok a lelkiek enyhítették, melyekkel tüzesítette és vigasztalta magát a múlt századeleji kopár és sivatagszerű  kulturátlanságban. 1810-ben a Tabánt hatalmas tűzvész dúlta és majdnem egészen elpusztította. Egy régi emeletes ház rácsos terraszának a felirata ma is őrzi ennek a nagy tűzvésznek az emlékét. Nagyobb események még csak a szabadságharcz  alkalmával vonultak el a Tabán fölött. A Gellérthegyről, melynek aljában hegyes-völgyes talajon meglapult, egy-egy osztrák ágyú mindig pislantott rá egyik szemével, ha netalán rendetlenkedni akarna. De nem tette.

Békésen viselte magát s a szerint, hogy a vár a Hentzi vagy a Görgei kezében volt, a többségi-párt nézeteivel azonosította magát. Ekkor már éltek okos németek benne nagy számmal, a kik nagy piano és langzam modorban a tabáni politikát úgy vezették, hogy a lakosságra  lehetőleg minél kevesebb konfliktus háramoljon. Az Attilla-körút építésekor a főváros egy ízben  már mélyében belenyúlt bonczkésével a Tabán gyomrába, de ezt az operácziót szerencsésen kiheverte.

Lapályos része fejlődött szépen és gyorsan. Hátán a villamosok egész tömege iramlik a Hűvösvölgy és Zugliget felé, de a dombos és hegyes részeken húzódó utczák érdekesnél

 érdekesebb házaikkal   változatlanul maradtak évtizedeken át.

Elképzelhetetlenül sajátságos építkezéss tette aztán  festőivé és érdekessé az emelkedettebb

pontokon egybe zsúfolt házakat. Törvényszerűséget vagy szabályosságot egyiknél sem lehet tapasztalni. A talaj viszonyai szerint épült itt egy ház a másik hátán. Állandó azonban

bennök a virágnak és a fának patriarkális kultusza. Talán egyetlen olyan ház sincs, még a

legszegényebb fajták között sem, mely legalább a virágdíszt nélkülözné, de viszont egy

sincs olyan, a melynek építkezése modoránál  fogva valami ódonos kuriozitása ne volna.

Még a törökös építkezés nyomait is lehet találni például a Hadnagy- és Kör-utcza sarkán

levő házon, mely olyanszerű, mint azok a rodostói török épületek, melyeket fotográfiák után

ismerünk. Egy-két ilyen törökös vonatkozásra  mutató házon kívül a törökvilág emlékeinek

más hírmondói a fákon kívül itt már alig vannak. Ezek között is csak kettő olyan, melyről egészen biztosan meg lehet méretei után állapítani, hogy gyökereit három-négyszázad

előtt, talán valamely jámbor török rokonunk bocsátotta a föld alá. Eperfa mind a kettő,

egyik a Kör-utcza 17. számú ház udvarán, nyolcz-kilencz, a törzsből kinyúló vastag ággal,

melyek az egész udvart betöltik. A másik törökvilágbeli eperfa a Kőműves-utcza 11. számú

ház udvarán látható. Az Aranykakas-utczában az egykori  Három nyúl kaszárnya ócska falai

tűnnek elő. Valamikor az utczát is így nevezték s ettől kapta a nevét a kaszárnya, mely elköltözött ugyan rég innen, de a neve azért ma is megmaradt.

A Hadnagy-utcza 35. szám alatt úgynevezett  földszintes-emeletes házat látunk. Mi lehet

vájjon ez? Tabáni építkezés, mire csak Tabánban vannak más példák. Magas ház, mely

emeletesnek indult, de aztán úgy látszik meggondolta építője a dolgot. Miért csináljon ő

emeletet? És ha már emeletet nem csinál, mi szükség van egyáltalában ablakokra is?

Elég lesz neki kettő, egy az egyik sarkon, másik a felvezető utczába kiütő sarokra. Olyan,

mintha hátat akarna fordítani az egész pesti  világnak. De az udvar felé annál több ablaka van. A befelé való építkezési stílus itt már követelte az ablakokat. Van olyan ház is, (Hadnagy-utcza 14.) biedermayeres fajta, mely felerészben emeletes, felerészben földszintes, aztán olyan is, melynek ablakfölötti  fülkéjében a ház védszentjének szobra van kitéve (Orbán-u. 7.). Aztán ha jól körülnéz az ember, lát más furcsaságokat is. Házak, melyeknek a tetőzete is egészen a földet éri. Ezek a leghitelesebb dokumentumai annak a sok bontásnak, töltésnek és ásásnak, melyek a nagyobb utczák mentén végbementek. S miközelükben paloták emelkedtek, azalatt ők a földbe sülyedtek. A Fehérsas - utcza 4. szám alatt az egykori hires «mély pincze,hajóslegényeknek és halászoknak hires csárdája volt, fent a magasságban pedig egy bemeszelt falból kiütköző felírás bizonyítja, hogy

itt volt a hires Alpekker Antal-féle vendéglő(helyesen Albecker Antal –féle/tabananno/,

az első halászlé csárdája Budának, hova írók és művészek jártak leggyakrabban. Az udvart

egy gesztenyafa díszíti, a mi ezen a vidéken ritkaság. Egész lekerülve az Ybl Miklós-térre

 (7. sz. a.) és a Döbrentei-utczába, két érdekes empire stilű ház jelenti a tehetősebb

 tabániak egykori jó ízlését. Különösen a Döbrentei-utcza 15. szám alatt levő kétemeletes

ház érdekes tiszta stílusával, faldíszül alkalmazott figuráival és két hivatalos jelzésével,

melyeknek egyike az 1838-iki, másika az 1795-iki árvíz magasságát mutatja.

 Ez az utcza egyelőre nem fog bontás alá kerülni, mert már korábban szabályozták de az At t i l a -körút torkába eső «Vig déli vasutastól* végig az Árok-utczán, továbbá a balra (pesti irányból) oldalt eső zeg-zugos, kanyargós, egymás fölött húzódó utczák az új építkezéseknek mind áldozatául

esnek. A főváros tanácsa ezt az öreg városrészt immár sommásan elintézi. Nem egyes

házak lebontásával, ócskaságok kiczifrázásával, hanem az összességnek lehengerelésével.

Tabán többé egyszerűen nem lesz. S épen azért, mert a főváros halaszthatatlan kiirtását

határozta el, jól tenné, nagyon is jól tenné, ha a lehengerelés előtt a Fővárosi Múzeum

számára hozzáértő művészszel a régi Tabánt rekonstruálná. Másutt is ugy cselekszik ezt,

a hol törődnek a fővárosok hagyományaival.

Zuboly

Forrás:  Vasárnapi Újság 1909 július 18 

Bányai Elemér

(Szamosújvár, 1875. aug. 21. – Oblasce, 1915. ápr. 2.): újságíró, író. Kolozsvárott szerzett bölcsészdoktorátust 1900-ban. 1905-ig Kolozsvárott az Ujság, a Magyar Polgár és a Kolozsvári Lapok szerk.-je. 1905-től Bp.-en egy ideig az MNM könyvtárában gyakornok, 1910-től a Magyar Nemzet, 1914-től a Magyarország belső munkatársa. Zuboly álnéven a Vasárnapi Ujságba, Pesti Naplóba, Magyar Nemzetbe írt színes riportokat az aktuális eseményeken kívül a m. történelem és irodalom kiemelkedő alakjairól és alkotásairól, Bp. nevezetességeiről. A 20. sz. elején annak a radikális polgárságnak volt a képviselője, amely hevesen támadta a konzervativizmust és a reakciót. Ady Endre hű barátja volt. Az I. világháborúban az uzsoki szoros körüli harcokban esett el. – F. m. Örmény anekdoták (I–III. Szamosújvár, 1903); A Pesti Hírlap harminc éve (Bp., 1908); A Századok név- és tárgymutatója (Bp., 1908); A Pesti Napló 1848–1908 (Bp., 1908); Zuboly könyve (B. E. válogatott munkái, Bp., 1915). – Irod. Ady Endre: Bölöni György, Krúdy Gyula, Kunfi Zsigmond, Mikes Lajos stb. megemlékezései Zuboly könyvében (1916); Derzsi Tamás: Emlékezés Zubolyra (Élet és Irod. 1965. 16. sz.).


Schöpflin Aladár nekrológja Bányai Elemérről a Nyugat 1915. 9.számában

Temetése 1915 szeptemberében a Kerepesi úti temetőben


Balogh Rudolf

1879. szeptember 1– 1944. október 9

Aranykoszorús fényképészmester lett, fotóművész, a magyaros stílus néven ismert fotográfiai irányzat egyik megteremtője, és talán legjelesebb képviselője. Nem biztos, hogy túlzok, ha azt mondom, a magyar fotóművészet egyik úttörő, formateremtő egyénisége, aki számtalan kortársa számára jelentett művészeti igazodási pontot.

Első lépései még mindezt persze nem sejttették. Mint annyi más kortársa, ő is tizennégy évesen kapott szüleitől egy Zeiss fényképezőgépet. Miért pont ennyi idős korában, még senki nem kutatta, de nem ő az egyetlen a magyar fotográfia jelesei közül, akinek ezzel a mondattal indul a szakmai életrajza. Ezzel a géppel tanította aztán győri reáliskolai rajztanára, Ruby Miroszláv fényképezni. Valószínűleg jó tanár lehetett, legalább is nagyon nem vette kedvét Rudolfunknak, aki a hat középiskolai osztály után Bécsben a Lehr- und Versuchsanstalt-ban folytatta fényképészeti tanulmányait. A főiskola után még két évig tökéletesítette szakmai tudását külföldön, miközben megjárta Münchent, Görzöt, Konstantinápolyt, Bécset. Hazatérése után, 1902-től a Vasárnapi Újság fotóriportere, illetve – miként akkoriban mondták – fotóillusztrátora. 1912-ben nyitotta első műtermét Budapesten, a Váci utca 12. alatt. Kevés hagyományos portré került ki keze alól, inkább éjszakai városképei tették ezidőben ismertté. Az első világháborúban a K.u.K hadsereg haditudósító századának tagja lett. József főherceget, majd Vilmos császárt kísérve megörökítette a háború színtereit, harcait, a lövészárkok mindennapjait. Háborús képeiből sok került a berlini és a bécsi hadimúzeumokba, de ekkor készült több mint kétezer nagyméretű 10x15-ös, 13x18 cm-es üvegnegatívja, panoráma- és sztereóképe a Magyar Fotográfiai Múzeum féltett kincse.

1920-tól majd másfél évtizeden keresztül a Pesti Napló fotóriportere. Képeinek színtere elsősorban a magyar falu. Fő műfaja a tájak, zsánerek, állatok évszakhoz kötődő képei, és ezek mellett Budapest szebb, ünnepibb arcainak lenyomatai, melyek a vasárnapi képes műmellékletben rendszeresen, hétről-hétre megjelentek.. E szellemben készült könyve, a Magyar képek több nyelven is szolgálta a háború előtti, a magyar idegenforgalmi propagandát.

A fotós közélet egyik irányítójaként is illik emlékezni rá. 1910-től a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének tagja, 1917–1929 között tiszteletbeli tagja, s egyben alelnöke, majd 1932–1940 között a MAOSZ-EMAOSZ alelnöke. Jelentős része volt a magyar nyelvű fényképészeti szaksajtó történetében is. 1911-től A Fény szerkesztője, 1914 júniusában pedig Szakál Géza, Fejérváry Sándor, Kankowszky Ervin társaságában útjára indította a Fotóművészet című szaklapot. 930-tól pedig a Fotóművészeti Hírek felelős szerkesztője.

1944-ben életműve nagy részét megsemmisítette egy bomba. Temetésekor a bombariadó szirénái szolgáltatták a gyászzenét.

(kassius)

              

            

HÁRY GYULA ,AZ ELMÚLÓ TABÁN MEGÖRÖKÍTŐJE

HÁRY GYULA MINT RAJZOLÓ(részlet)


Buda vára mögött, a dombos-völgyes régi kézműves- és paraszt-város csöndes utcáin az utóbbi napokban egy magas és erőteljes termetű, gömbölyű és kissé piroskás arcú, férfikora teljében lévő embert lehet sétálgatni látni. De talán nem is sétál. Csak úgy kószálgat a szép őszi napok délelőtti fehér, szelíd verőfényében. Lassan lépdel a lejtős utcák keskeny járdáin; meg-megáll, visszatekint és különös figyelemmel nézi az apró pugris-házacskákat, melyek csúcsos, kissé előre nehezedő tetőzetük alatt apró két ablakukkal sunyi módon pislognak az ódon, hepehupás kövezetre. A burger urak egyik-másika kidugja fejét az ablakon, fontolgatólag néz utána a kiváncsi úrnak: ez bizonyosan házat vagy építőtelket akar venni e vidéken.

De im a sétáló "idegen" szürke vászonba kötött hosszúkás kis könyvet vesz elő zsebéből, kivonja a táblája mellé alkalmazott iront, és - - hunyorgó szemmel távolba tekintgetve, gyorsan húzott vonalakkal kezdi a látottakat megrögzíteni könyve fehér lapjain.Nem. Az ily urak nem igen veszik meg a polgárok házait. Rendesen bérben laknak; a házbért megfizetik. De ezt már kevésbé rendesen.
E szabály alól a mi emberünk talán kivételt képez, mert - - elárulom a budai háziuraknak -ez Háry Gvula, a kitűnő festőművész, kinek apró képeit, mint féltett kincseket őrzik gyűjteményeinkben a finom ízlésű amateur-ök.

Ki ne emlékeznék e szűk keretű, de gazdag szépségű tájképek első megjelenésére a képzőművészeti társulat kiállításain! Valóságos feltűnést keltettek. Az Adria piros és sárga vitorlákkal ékített látképei, melyeknek hátterében a távol Velence tündérpalotái merülnek fel a tenger ragyogó, mozdulatlan tükréből, halványan, párázatosan: egy fehér álom; a déli Karinthia smaragd völgyei, ölükben a pirostetejű házikókkal; a magyar hegyalja erdős domboldalain békés magányban szunnyadozó vadászlakok, melyeknek fehér falain az iharfa leveleinek árnya rezeg; megannyi költőien átérzett tájtünemények voltak, melyek kedves ábrándot keltének lelkűnkben, és a nagy Mészöly nevét ébresztgeték ajkunkon.
A tájkép szépségeinek eme lelkes beszélőjét bízta meg a főváros illetékes intézője az érdekes, de nem minden bánatosságtól ment föladattal, hogy Buda városának amaz ősi szerénységben megmaradt részeit, melyek a megújhodó, terjeszkedő főváros térbeli igényeinek, saját megsemmisülésüknek árán is, engedni kénytelenek, jelen képükben megörökítse. Háry eme rajzai a városi múzeumban lesznek letéve. Későbbi nemzedékek meg fogják találni bennük korunk élete külső keretének hiteles képeit, és nem lesznek kénytelenek - - mint mi - - képzeletből formát építeni a történeti események helyszínének, midőn emlékezésük kegyelettel visszaszáll az elődök viselt dolgaihoz.

A mélabú árnyai lebegnek a hegyoldalba fészkelt és egymásra könyöklő eme kis házak fölött, melyek mögött föl van emelve a bontó csákány, hogy ledöntse falaikat és szétszórja avult köveiket. E köveket a házak építői egykoron Budavára büszke palotái és török mecsetei romjaiból hasogatták és úgy építették bele házaik falába. Most szerte fognak szóródni; talán kaviccsá töretni, hogy a gyárak udvarainak talaját tatarozzák velük. A minden emberi dolgok hívságának szomorú tanulsága szólal meg az utcákban. És már ezért is helyesen cselekszi a város hatósága, hogy e régi utcák utolsó képét megörökítteti.
De még helyesebben tévé, hogy az emlékbe iktatás eme gyöngéd munkáját oly érző művész kezeire bízta, mint milyen Háry Gyula. Jó lélekkel mondhatjuk, hogy Háry Gyula rajzolóművészeink egyik legjelesebbike.


Forrás: -Művészet 1909  6. szám
            -Vasárnapi Újság  1912 04. 07.

LE CORBUSIER ÉS TABÁN-RAJZA ÚJ MEGVIÁGÍTÁSBAN

Hosszas hezitálás után ez év augusztus 24-i bejegyzésemben tettem közzé ezt a tabáni eseményt, egy világhírű francia építész rajzának ünnepélyes átadásáról. Egyéves tétovázásom oka az volt ,hogy meggyőződésem szerint a képen látható ház nem azonos az átadási okmányon feltüntetett: 

HOLDVILÁG utca 14 sz épülettel

Íme az auguszusi cikk

Részlet a Várnegyed c. Bp., I. kerületi újságból:

"Sokan kerestek felüdülést ( 2010) július 2-án a Tabáni Múzeum hûvösében, a késve érkezõknek már nem jutott ülõhely. Az est nyitó akkordjaként különleges aktusra került sor, hiszen Francois Laquiziere, a budapesti Francia Intézet igazgatója egy tabáni házat ábrázoló, eredeti Le Corbusier rajzot adományozott a gyûjteménynek. Az igazgató úr magyar nyelven köszöntötte a közönséget, majd franciára váltva elmondta,hogy nagy örömmel fedezte fel magának e „kissé elrejtett” múzeumot. Bár Le Corbusier-t sok francia magáénak vallja, a 20. század egyik legnagyobb építésze azonban Svájcban született. A modern építészet mestere korábban hagyományos architektúrával foglalkozott.

Francois Laquiziere rövid beszédét követõen Jankóné Pajor Ildikó, a múzeum vezetõje, a rendezvény háziasszonya megköszönte az értékes képet, majd mindketten aláírták az ajándékozási okmányt."

Egyetlen szépséghiba a dologban -és ezt az átadó nem tudhatta-,hogy a rajz
                                  nem a Holdvilág utca 14-et,
 , a lebontott Tabán egyik legismertebb és legtöbbet fotózott ,festett, rajzolt házát ábrázolja, ahogy az átadási okmányon szerepel, hanem egy mindmáig nem azonosított másik tabáni épületet.
Könnyen meggyőződhetünk erről  saját szemünkkel, ha az előző cikk  Holdvilág utca 14-ről készült felvételeit a rajzzal összehasonlítjuk.De ez lényegtelen apróság. Ami igazán érdekes a dologban, hogy a híres építésznek  egész Budapestben  csak a már akkor is bontásra szánt városrész tetszett egyedül, olyannyira, hogy rajzon is megörökítette."

Eddig a cikk és most jöjjön a bizonyítás

Balogh Rudolf  akkor még fiatal fotográfusként  mint a Vasárnapi Újság munkatársa a lap 1909 július 18-i számában 
(56-évfolyam,29.szám 611- oldal) 
felvételeket közöl a bontásra ítélt Tabánról. A fotók között nagy örömmel fedeztem fel egy ismerős képet ezt már láttam valahol igaz , hogy rajzon nem fényképen!

A fénykép és a rajz egyértelműen, minden kétséget kizáróan  mutat azonosságot . A neves építész a Hadnagy utca túloldalán a lejtős részen állva (ezen a területen még 1898-ban bontották le a házakat) azonos perspektívában örökítette meg a  Hadnagy és Orbán utca sarkán álló házat, a Hadnagy utca 45-öt.A meredeken felfelé futó és fenn y-ban elágazó kis utca az Orbán utca. Jól kivehető a fotón az Orbán utca 9 ( sokszor festett és fotózott ház)
  Fenti kis helyreigazítás talán hozzájárult ahhoz , hogy a neves építész
által lerajzolt épület ( mely bizonyára gondolatokat ébresztett benne  )
helyét pontosíthassuk.    Ami igazán érdekes a dologban, hogy a híres építésznek  egész Budapestben  csak a már akkor is bontásra szánt városrész tetszett egyedül, olyannyira, hogy rajzon is megörökítette.

(kassius)


Forrás: Vasárnapi Újság 1909 július 18 (56-évfolyam,29.szám 611- oldal) 

TABÁNI KISKERTEK

     Fenti címmel közöl cikket a Vasárnapi újság 56. évfolyamának 26. száma 1909 június 27-én. Megismerhetjük  belőle a kisember kertjét, a négy fal közé szorított udvarokba ültetett növények sokféleségét , az akkori kertek divatos egynyári és évelő virágait.Néhány fénykép is illusztrálja a cikket, sajnos a fotográfus
címet nem írt - minek is írt volna ?- a képek alá, nem gondolván az utókorra.

A TABÁNI KISKERTEK.

Néhány éve sok szó esik nálunk a kertekről  és a kertstilusokról. Beszélünk a geometriai

kertről és az újkori díszítéséről, a természetes  vagy angol kertstilusokról, a műépítészeti

stilus ősi és újkori alakulásairól és e közben  megfeledkezünk a kisemberek pusztuló kis¬

kertjéről, a kertek egyik ősi típusáról, a mely az idők folyamán szinte önállóan alakult ki

és fejlődött, részben a falun, részben a városban.

 Mind a két helyen megvan a kisember

kertjének a maga eredetisége, önálló alakulása és növényzete. A kisember kertjének önálló

típusában bizonyos törekvést látunk a részarányosságra, - - a szabályosságra — anélkül

azonban, hogy a művészi összhangra ez a törekvés számot tarthatna. E törekvés abból

a meggyőződésből ered, hogy a kertben rendnek kell lenni. Ez eredményezi a növények

elhelyezését az egyenes és a körvonal határai között, tekintet nélkül a növények természe¬

tére. Ezektől nem követelnek egyebet, mint hogy tartósak, szinte elpusztíthatatlanok

 legyenek. 

Ehhez  járul a szin és az illat. A színekben az élénk, erőteljes, tiszta színek a jel¬

lemzők, a melyek nagy csomókban, foltokban lépnek föl a virágon, az illatban pedig az

erős, átható vagy fűszeres illat a kedvelt. A virág- vagy növényalak mellékes. A finom

kecses alak szinte ki van zárva, ha csak a monda, rege, babona vagy a hit nem ruházta

föl valami misztikus jelleggel. Ezek szerint  alakul a növényzet a kisemberek kertjében,

úgy a városban, mint a falun. Ez jellemzi  Budapest egyik legrégibb városrészének,

a pusztulásra szánt Tabánnak kis kertjeit, a melyekből egy kis jellemző tipussorozatot 

mutatunk be, megmentve ily módon a régi Budapest egyik eredetiségét.

Az ősi eredeti növényeken kívül az újkori kertészet növényeiből alig  jutott valami, csu¬

pán ott módosult és keveredett, a hol közvetlenül érintkezett az újabb építkezések

folytán a modern kultúrával. Ez a néhány példa az átmenet az ősi eredetiből a modern

kultúra terére. A kis, alig néhány négyzetméter kertecskók eredeti növényzete hozzá

alkalmazkodik a Tabán hegyes-halmos, zeg-zugos helyi viszonyaihoz. A hársfa, a bodza,

 - - itt-ott százados példányokban, -— az akácz, a galagonya, a  juha r, a vadgesztenye,

a szil, a fűz, a fagyai, néhol az olajfa, azután a labdarózsa, az orgona és a rózsa.

Elmaradhatatlan egyegy ősi gyümölcsfa. Százados savanyúfái, vagy  törökszeder,

három-négy méter kerülettel; a körte, az alma és a birs.

 A tabáni kertekegyik sz.ép, jellemző cserjéje az örökzöld japáni evonymus, a melyből 

egyik-másik kis¬kertben rendkívül nagy példányok díszlenek, részben fedetlenül 

állván ki a telet, részben takarás által megvédve a kemény fagyok ellen. 

Megvan e kiskertek különleges fölfutó és kúszó növényzete  i s :

 mint a nemes szőlő, az iszalagbércze, az örökzöld borostyán, a kuszórózsa 

 és a kékvirágos örökzöld. Az illatos, fűszerező, meg gyógynövények sem

 hiányozhatnak e kis kertecskékből, legalább egy tőnek kell lenni belőlük. 

A bazsalikom nélkülözhetetlen; de ott találjuk az izsópot is, a rozmaringot, az illa¬

tos rezedát, a zsályát és az erős szagú mentát.

 A díszítő növények és virágok közül első helyen áll természetesen a muskátli,

 égő piros színeivel, azután jönnek sorban a pünkösdi rózsa, a sárga viola, a szegfű,

 az égő szerelem, a Kossuth-hajnalka, a mályvarózsa, a sarkantyúka, a napraforgó,

 a nefelejts, a fehérliliom, a szentáhítat lilioma, a császárkorona, a varázserejű fülfű 

a bogárhátú házikók tetején, a pulykamóreg, az oleander, a gránátfa avagy 

pomagránát, mint a régi magyar kertek egyik neves írója, Lippai János mondja.

A Tabán kipusztuló kiskertjeinek van ezeken kívül még néhány jellegzetes

 növénye a pozsgás vastaglevelű növények csoportjából:

ikaktuszok, a melyek festői módon illeszkednek bele a hepe-hupás hegyoldalba szinte be¬

vésett kis kertecske keretébe. Csaknem mindegyikben látni egy-két gömbkaktuszt, kigyó-

meg fáklyakaktuszt. A sokat és hálásan virító nagyvirágú leveles kaktusz • - Phyllokaktus

Ackermanini  - - nagy példányai, meg a százéves aloé (Agave Americana) kis és óriás pél¬

dányai csaknem minden egyes tabáni kertecske jellemző sajátja.

 Föltaláljuk e kiskertekben,vagy a kicsiny házacskák ablakaiban a tengeri hagymát és az elpusztíthatatlan örökzöld leve¬lesnövényt, az Aspidistrát. 

Mindezek a növények a specziális helyi viszonyokhoz alkalmazva, minden szabály

 és rendszer nélkül vannak elhelyezve a térnek lehető legnagyobb mértékű kihasználásával. 

Sokszor alig másfél vagy két négyzetméter az udvar kertecskéje,gyakran egy méternél sem 

nagyobb, de azért ott díszlik benne egy sor növény, vagy egy cserje, egy magányos fa,

vagy néhány cserép virág, vagy egy százados fa foglalja el az egész kis udvart, 

hatalmas ágaival befedve az apró házat és udvart.

 K. A.

 (kassius)

FILMHIRADÓ 1934 OKTÓBER

Mit mesél a hiradó? Többek között Verseghy Feren c papköltő szobrának leleplezése,15 éves regnálását ünnepli Horthy, Budapesti Őszi Vásár, Sörhét az Angolparkban..

.......................                      

HÁRFÁSOK A TABÁNBAN

Vándorhárfások



A középkortól kezdve a legutóbbi időkig Európa egyik tipikus alakja volt a vándorhárfás. Városról-városra, házról-házra járt, utcákon, kapualjakban, kerítések mellett zenélt. Abból élt, amit a hallgatóságtól az alkalmi muzsikáért kapott. Alakját még Mozart és Goethe is megörökítette. Különös, hogy nálunk szinte semmi emlékük sem maradt. Úgyhogy legalább olyan érdekes, hogy hogyan tudtuk elfelejteni, a kultúránkból kitörölni őket, mint az, hogy kik is voltak és hogyan is éltek ezek az emberek.

Vándorhárfások




A régi városképnek Európa-szerte egyik jellemző figurája volt a vándorhárfás, aki a nyomor elől menekülve utcai zenével-énekkel kereste meg a megélhetéshez szükséges pénzt. Alakját, sorsát nálunk legszebben talán Reviczky Gyula Éneklő koldus című verse örökíti meg.









Egy amerikai tanulmány szerint az Osztrák-Magyar Monarchia területén is ismert volt a vándorhárfás. Főleg Ausztriában, Csehországban és Magyarországon, de a Habsburg-birodalom más részein is. Leghíresebb közülük talán Florian Gassmann (Most, 1729. május 3. – Bécs, 1774. január 22.) volt. Ő, miután megszökött a ráerőszakolt kereskedői pálya elől, egy ideig mint vándorhárfás tengődött, olaszországi tanulmányai befejeztével azonban sikeres zeneszerző lett. 1763-ban aztán karrierje csúcsára jutott. II. József császár – akkor még mint huszonéves főherceg – Bécsbe hívatta udvari balett-szerzőnek.Luise Nordmann-t, Németország és Berlin leghíresebb hárfását még ma is szeretet övezi, pedig már száz éve, hogy nem él.




A tanulmány szerint egyébként a Habsburgok hárfázni taníttatták az árvaházak lakóit, hogy felnőve meg tudják keresni maguknak a mindennapi betevőt.




Magyarországi vándorok




Nálunk a népi hárfázás – nyilván a világhíres tiroli hagyományok alapján – a németek és a szintó (azaz német-) cigányok között volt népszerű. Ők elsősorban a Duna vonalában és a Balaton körül éltek, s talán nem véletlen, hogy a német nemzetiségű Rohmann Henrik hárfaművész is erről a vidékről, Tolnából származott.




A magyarországi hárfások elterjedésével kapcsolatos történettudományi álláspontnak némileg ellentmond egy régi történet. A Vasárnapi Újság 1865. szeptember 3-i száma egy bizarr történetet mesél el egy elhunytról, aki a neve alapján zenész lehetett. A Kolozs vármegyei Velkéren az öt héttel korábban meghalt és tisztességesen eltemetett Hárfás Simon hulláját felásták, a hulla baloldalába rezes nyelű evővillát szúrtak, szájába fokhagymát tömtek, végül a hullát koporsó nélkül, háttal fölfelé visszatemették. Az eljárás oka a boszorkányűzés volt. A derék falusiak úgy vélték, hogy az elhunyt konspirált az ördöggel, és magával vitte az esőt. A történet nem azért érdekes, mert a visszatemetés után - milyen a véletlen - csakugyan megjött a várva-várt csapadék, hanem mert azt bizonyítja, hogy a szintik a Dunántúltól messze keletre is éltek.









Hárfások a londoni utcán




Sipőcz József szerint a XIX. századi hárfás cigányok igen jó kapcsolatban álltak a betyárokkal. Köztük Savanyó Józsival is, akinek a Pinkóczi Csárdában húzták (pontosabban pengették) a talpalávalót. Repertoárjuk magyaros csárdásokból, nótákból, oláh cigány szövegű cigány dalokból, archaikus dallamú, szintó nyelvjárású dalokból állt.




A szintik hárfakészítéssel is foglalkoztak, kampós vagy négy-öt pedálos népi hárfákat készítettek. A hatvanas években még tucatnyian járták az országot, sőt a Horváth és a Gertner családok néhány tagja még a 2000-es években is aktív volt.









Gertner János mohácsi hárfás

1981-ben családja körében

(Fotó: Kovalcsik Katalin, Zenetudományi Intézet)





A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években Kovalcsik Katalin, Sárosi Bálint és Bari Károly gyűjtött a szintik körében. A Zenetudományi Intézetben Gertner János, Wuchinger Gáspár, Horváth János, Lehr József felvételeit őrzik. Sajnos kereskedelmi forgalomban ezek nemigen kaphatók, egyetlen egy népdal kivételével. (Sárosi: Hungarian Instrumental Folk Music. Hungaroton Classic HCD 18236-37.) A cigány hárfások emlékét mindössze egyetlen régi televíziós felvétel őrzi. A videón Gertner János és veje hárfázik:










A gyorsan fejlődő Pest-Buda a XIX. században majdhogynem német, de legalábbis német ajkú volt. Úgyhogy itt is népszerű hangszer volt a hárfa, és néhány korabeli hárfásról írásos emlék is maradt.




Nagy Ignác Magyar Titok c. 1845-ben született regényében megemlíti, hogy egy híres tabáni kiskocsmában hárfás lány „gyönyörködtette trágár dalokkal a sörözőket”. Szintén a Tabánhoz kötődik Ágay Adolf 1908-ban megjelent Utazás Pestről Budapestre c. könyve is. Ebben így ír: „kancsal, apró szemű, duzzadt képű, ömleteg némber ült, aki szünet nélkül tépegette az ölébe hanyatlott hárfát, fogatlan szájának hamiskás mosolygásával énekelvén egy dalt, melyet hatvan éve hallottam utoljára, de el nem felejthetek”. A dal egyébként egy ballada volt, ami arról szólt, hogy egy lovag megszökteti apáca kedvesét a klastromból, ám üldözőbe veszik őket, és a lovagot felkoncolják, az apácát pedig élve befalazzák. Végül még egy hárfás, akiről meg a Tabán festője, Zórád Ernő tett említést: „mint ingázó ivó, egy bánatos szőke nőre emlékszem, ő hárfázott, egyedül és vakon”.




A hárfásokat Loch Gergely Tamburaszótól a jazzig - szórakoztató zene a Tabánban című írása említi. Ahogy a példái mutatják, a hárfa egy időben tényleg népszerű népi-utcai hangszer volt. A tabáni kiskocsmákban egyébként megfordult Beethoven, Berzsenyi Dániel, de Liszt Ferenc is. Utóbbiról közismert, hogy fiatal korában a magyaros és a cigányzene mélyen megihlette, és patrónusaSébastien Érard, a híres hárfakészítő volt.




Napjainkban egyedül a Városligetben lehet látni időnként egy fiatal hárfás fiút.

Forrás

http://harfak-es-harfasok.blogspot.com/2011/01/vandorharfasok.html

TABÁN,TÉRBEN ÉS IDŐBEN

Nem mindennapi felvételeket következnek alább időrendi sorrendben: Fotók a Tabánról neves fotográfusoktól (André Kertész,Vidarény Iván, Balogh Rudolf,Pécsi József) és ismeretlenektől.





1867

1880

1890

1908

1909

1910

1919

1925

1928

1930

1937

1938

1945

1967

1970

2010

TABÁN , BERGENDY ,1976

HADD FŐZZEK MA MAGAMNAK......

BUDAPEST TEGNAP: A LASSAN ELFELEDETT TABÁN



A hajdanvolt budapesti Tabán romantikáját a ma embere hellyel-közzel a bécsi Grinzingben találhatná meg, ha nem lenne olyan nyilvánvalóan lenyúlós, üzletszerűen romantikázó, ha nem lenne még bécsi viszonylatban is magas árairól híres. Egyértelmű, hogy immár nem a városból a heuriger(1)kedvéért felrándult kedélyes nyárspolgár, hanem a turistabuszok fényképezőgépüket kötelességszerűen csattogtató japán, amerikai és más nemzetek turistái a megcélzottak. A hagyományos tabáni kisvendéglők, korcsmák és borkimérések hangulatát így legfeljebb irodalmi leírások és művészi képek, megmaradt fotók idézik az ez iránt érdeklődőnek. Lebontása csak részben köszönhető a budapesti házhelyekkel már akkor is kufárkodó befektetőknek, lebontását tűzvész, valamint a városrész épületeinek állapota és közegészségügyi helyzete is indokolta. Tabán – mint minden hamis romantikában fogant álomkép – mindennapjait bizony árnyoldalak kísérték. Márai Sándor hőse, az öregedő és pénztelen Krúdyról megformált Szinbád immár kényszerből, kesernyésen írt: »a Tabánról, e kopott, roskadozó, poloskás és csákányra érett városnegyedről, melynek fülharsogtatóan hamis romantikáját a hajós szívből megvetette, de senki nem tudta nála jobban, mint éreznek az ömlengő szerelmesek, mikor végigmennek a szűk utcákon, s a múlt és a Tabán ürgyén a férfi a kisasszony csípőjét szorongatja s akkorákat hazudik, hogy a ráctemplom harangja ijedtében ütni kezd, mintha vészjeleket küldene szét a világba.«
A Vörös Postakocsi szerzője, a híres Poldi bácsi féle Mélypince rendszeres látogatója jól ismerte ezt a hamiskás arculatú, de mégis szeretett városrészt. »Hegynek kanyargó és kiismerhetetlen végzetű utcák, már csak botlásra való kapuküszöbök, megbetegedett ajtók, amelyek szinte leestek helyükről, amint idegen kéz nyúlt hozzájuk, nagymamák és még régebbi emberek idejében új szobabútorok, fájdalmasra soványodott kanapék, köszvényes székek, régi arcokat mutogató, hímporukat veszített tükrök, kutyafarokhoz hasonló csőrű teásibrikek, orvosságoktól megsárgult poharak, megöregedett, gyermekeket ábrázoló szentképek, vénasszonyok guggolásában ugrándozástól elszokott bolhák, elkeseredett, sánta, agg kakasok, éjjelente bizonyára a síri enyészet módjára porló udvarok, halálosan fáradt kőolaj-lámpák, nevezetességüket, szépségüket, bókokra érdemességüket régen elfelejtett női kontyok, közönytől megsárgult, foszlott kötélen hintázó női ingek, felvágott nyelvüknek többé semmi hasznát nem vevő Mátyás-madarak, a szerelmi éj varázsának ismerete nélkül imakönyvbetűvé törpült asszonyok, már gyermekkorukban megbabonázott és hóbortosságban megvénült férfiak, a tavaszonként se énekelgető aranyos töklinckék és kékbegyű zenérek, a harisnyakötőjükre már zárdanövendék korukban se ügyelő szüzek, folyóvízzel hasztalan álmodó kisbaba nélkül maradott menyecskék és kék hivatalos kabátjukra kísértet-lepedőt terítő altisztek hazája, Tabán! « írta Krúdy Gyula.
Tabán írt és megfestett romantikája azonban az álmodozók és a romantikusok közt máig töretlen. Festői bájú utcáin – képzeletükben – egymás derekát átkarolva sétáltunk, a Holdvilág utca és Kőműves utca meredekjén kaptattunk a Kereszt térre, a réges-rég eltűnt Rác temető ittfelejtett keresztjéhez, és a Tzipő utcán át a Fehérsas térre, a pellengérnek hitt, de valójában egykor ártatlan lámpaoszlopként funkcionáló faragott kőpillérhez. Mily mulatságos volt a grincingesedő Tabán rég elfelejtett mókás kocsmája a „Három majom”. Cégérébe csupán kettőt festett piktora, harmadikat a belépő az ajtó tükrében pillanthatta meg. A kocsma még a városrész lebontása előtt a XIX. században szűnt meg, a jó ételeket és jó borokat kedvelő Krúdy sem koptathatta már göcsörtös padlóját.
A budai bor gazdasági jelentősége a filoxéra pusztítása előtt számottevő volt, a tabáni szüretek nagy ünnepségek között zajlottak és a hétköznapi kemény munka a soknyelvű település vincellérhadát az öröm varázslatába röppentette. Diadalkapu várta a szedőlányokat, a puttonyosokat, a nemzeti mozgalmak éledésének korában már nemzetiszínű zászlók alatt felpántlikázva vonultak fel, és hogy igazi mulatságnak híja ne legyen, mozsarak, pisztolyok durrogtatása verte fel a környék csendjét. Folyt a must, volt vigasság, fölbolygatták az alvó és lomha indulatokat, az ünneplő tömeg szorongó gyűrűjébe gyermekhad vegyült, tehették, mert még 1876-ban is szabályrendelet intézkedett az iskolai tanulók szüreti szünidejéről.
A filoxéra eltüntette a szőlőt, a présházak szükséglakásokká lettek, az elmaradt szüreti mulatságok helyét és szerepét a buján szaporodó gondmulasztó kiskocsmák vették át.
Volt itt a korhely életet értő, és az elveszett életörömet bátorító kocsma bőven. A bor, kártya, nő szentháromságát tisztelők jókedvet csikartak a borosüvegből és a vidám zeneszó, a „sose halunk meg” hangulatú duhajkodás meggyőzően emlékeztetett, hogy ez a föld nem mindig a siralom völgye. A kocsmáknak házias hangulatuk volt a fényűzés minden nyoma nélkül, de a zaftos rosztbrátnikat imádó törzsvendégek jól érezték magukat és megbékéltek az egész világgal. A Kereszt tér sarkán álló Kozanek vendéglőről csak kevesen – a bennfentesek – tudták, hogy itt sütik a különlegesen fűszerezett lacipecsenyét, csúszott is rá a kancsókban felszolgált kellemesen hűtött bor, a gourmand-ok mint a sáskák lepték el, talpalatnyi hely sem maradt a kicsiny kocsmában. A kocsmajárásban gyakorlott férfiak a bejáratosak fensőbbségével nem étlapot kértek, hanem speizcetlit, nem reggelit, hanem gábelfrüstököt fogyasztottak és spriccert ittak rá a színes terítékes asztaloknál, ha felengedett sűrűségéből az éjszaka. A korhelyek éjszakánként „álmatlan” hölgyek ablaka alatt lófráltak és ha kocsmalovagok rikoltoztak, netán szerenádot adtak »…lerúgta magáról a paplant egyik-másik kisasszonyka, hogy lábujjhelyen a holdsugár hídján az ablakhoz lopózzon, ha a térségen a korcsmahősök ordítottak. Volt talán olyan félrevezetett leányka is, aki kidugta kis kezét a zsalugáter nyílásai között, ha az kifért. Némely kézre tán gyűrűt, karkötőt is húztak, más tenyérkébe könnyel, borral, vérrel írott szerelmeslevélkét csempésztek, vagy eleven névjegyet dugott a lovag a kézbe, amelyet úgy fogott meg a női kéz, mint valami álombeli ostornyelet, amellyel majd a szenvedély táltosait hajtja a nők bakjáról. Volt olyan lovag aki csókjaival borította el a tabáni ablakokból éjszaka kinyúló kezeket, nélkül hogy meggondolta volna, hogy éjszaka, sötétben mily tisztátalan dolgot művel.«– írja némiképp gúnyosan Krúdy, fittyet hányva az álerkölcsökre, az élet huncutságain töprengő sziporkázóan szellemes kis remekművében a »Zöld Ász«-ban.
De volt itt kocsma, melynek az enyhe félhomályú szemérmes árnyékába rejtett intim szeparéiban a szerelmi bánatok gyógyításának menedékhelyét lelhette, ki pillanatnyi mérhetetlen bánatában felejtést másutt nem talált, aki az émelyedett valóságból a teleszájúság kalandjától csömörlötten az álomvilágba menekülni vágyott.
A település világításának gyér volta a szerelmet adó alkalmaknak lehetőségét két kézzel kínálta, a gyatrán pislákoló fény jótékony árnyat vont az apró kis közökre, elhagyott zugokra és az éjszakával leszállott boldogságban egyfajta dionüszoszi színterévé lett. A téli Tabán, másképpen Rácváros az álmok városa a nagy városban a regék forrása volt, és sokáig az is maradt.
A kapuk fölé november és december havában borókabokrétákat vagy gyaluforgácsot tűztek. Az utcákat finom homokkal szórták be, a tehetősek házuk elé sót szórtak.
A kapuknál hordókat állítottak fel, a háztulajdonos neve rápingálva. A ház falán felirat: »Jézus nevében szívesen látjuk!«
A tél elmúlott, és a tavasz, a nyár feltárta az ajtókat, ablakokat. A házak vendégszeretőn, hívogatón a járókelőket várták borra, vendégségbe.
A rác ürmöst a ház ura méri, a ház asszonya és a lányok ínyenc ételeket kínálnak.
Finom, illatos tészták. Mákkal, musttal, citrommal, dióval töltött remekei a szakácsművészetnek, mívességnek. Megszállottjai voltak a művészetüknek, akár az írók, festők, építészek.
A Tabán bűvölete a bécsiek Grinzingjének szépségével versenyzett.
Fogatok, gumirádlerek, batárok álltak a rác háza előtt. Johann Strauss vendéglőinek szaletlis kertjeinek, árnyékos lugasainak, patakjainak vadregényességét, mely mégsem volt émelyes, a pestiek, a budaiak a Rácvárosban megtalálták.
Édessége sem volt érzelgős, giccses, mert felejthetetlen életörömöt, kedélyt fejezett ki. A mi kis magyar világunkban a helyszínen, egy tabáni író asztalánál írta tudósításait Krúdy, gitárkíséret mellett. Regényes műveit, amelyekkel túlszárnyalta bécsi kollégáját, mert zseni volt és a bor szakértője, költője a nedűnek, hangulatoknak. Az alacsony, fagerendás, nyitott tűzhelyű szobákban italozás közben a vendég sült gesztenyét, rác húsos rétest evett. Mindenki külön engedély nélkül mérhette ki a maga termését. Az adózástól is mentesülve voltak a rác gazdák. A csípős idei bornak nagy keletje volt, ón kupákból ittak, ünnepélyesen, elfogódva, becsülve a bort. A kesernyés, édeses, pirosló ürmössel versenyzett tüzével, fényével, simaságával, tüzelő szárazságával, lobbanó temperamentumával.
Így ecsetelték a szakértők. Mindenre kiterjedt a figyelmük. Az ízre, a szagra, a színre, a zamatra. A nyelven tapintva, lenyelve két-három kortyot, összehasonlítva más fajtákkal. Olasz, spanyol, francia borokkal. A tambura, gitár, citera pengetése hallatszott. A kolót táncolták körforgásban.
Tündérmese volt a Tabán. Még Zsigmond király korában népesült be, lett azzá, aminek mára nyoma sincs többé, se hírmondója. Mert már nincs, mert regényességét, varázsát már csak találgatva sejthetjük.
A benzingőz, a szmog nem tűri a tündérmesét, a tündérek világát. A Tabán az volt. És a lakói nehézkességük, darabosságuk ellenére álomalakok voltak.
Elmúltak a Rácváros fazekasai, pogácsasütői, a pékműhelyek, sátrak, ahol töltött húsos tésztát, sült pecsenyét, datolyás májat, mézes és borsos mogyorós lepényt, rác csípős bort és ürmöst árusítottak poharanként, kannákban, üvegekben.
És a mozaikpadlós, aranykupolájú templom harangtornyával csak az eltűnő idő eltűnő emléke?
A tabáni ég alatt angyalok röpdöstek, de az angyalokkal együtt eltűnt a varázs. Fényét, ragyogását hiába keressük.
Azt, hogy hogy nézett ki ez a lebontott tündérmese, azt olyan festőknek köszönhetjük, mint a könyvajánlónkban erről valló Zóránd Ernő vagy a szintén itt alkotó Végh Gusztáv. Akik keze nyomán a »megszépítő messzeségből« és gouache-aikról(2) ezerlelkű arculatában a romantikus Tabán elevenedik meg, ahol gyermekkorunkban a várból kivezető barlang gyújtotta képzeletünk, ahol ifjú korunkban a Tabán felett függő hold keskeny sarlójának ezüstös félhomályában csapongó álmokkal a szerelemről ábrándoztunk és itt vallottunk először szerelmet és loptunk csókot. Itt a Tabán görcsös törzsű akácos utcáin – hol a fák úgy teregették sárga viráglombjukat, mint a páva a legyezőjét – csavarogtunk első szerelemtől fűtötten, vágyakat kergetve és álmokat szőve.

1. Osztrák eredetű, nálunk a sváboktól átvett kifejezés a frissen kiforrt és letisztult újborra. A Heuriger-ekben csak saját bort szabad forgalmazni. Sőt ez nem csak az italra érvényes, az étlapon, ha van ilyen, is csak saját készítésű finomságok szerepelhetnek. De általában inkább csak bort szolgálnak fel, és az ételt a vendég egy különálló büféből hozza, és ott külön is fizeti ki .A Heuriger-ek általában nincsenek nyitva egész évben, de ma már Ausztriában egy-egy bortermelő településen több ilyen is szokott lenni, és a gazdák beosztják egymás között a nyitvatartási időt, hogy a vendég mindig találjon valahol kedvére való újbort.
2. A gouache kiejtése kb. „guas” /művésztempera/ egy vízfestési technika neve. Ennél a festésnél a vízfestékhez különböző kötőanyagokat adnak /enyvet, tojásfehérjét, mézet stb./, így a festék átlátszatlanná válik. A gouache-t fedőfestésként alkalmazzák, mivel több réteg festhető egymásra a színek keveredése nélkül.


Források: Krúdy Gyula: A Vörös Postakocsi, Márai Sándor: Szinbád hazamegy, Vajda Sándor: Tabán-Rácváros, Pereházy Károly- Végh Gusztáv: A Tabán és Zóránd Ernő: Tabán a lebontott romantika című írások- könyvek, a felhasznált Zóránd Ernő képek a Fekete Sas kiadó szíves engedélyével láthatók.



Összeállította: -cspb-

Forrás:http://www.szozat.org

FESTŐK A TABÁNRÓL......

Ismeretlen festő:Tabán