Budapest a békeidőkben

Fővárosi ügyek az 1880-as évek második felében
_______________
KOZÁRI MONIKA
„Fővárosi ügyek” - hirdette a Pesti Hírlap című napilag egyik rovata. A rovat címe is jelezte, hogy nem pusztán a város épüléséről, házakról és utakról volt benne szó, hanem a mindennapi életről, társadalmi kérdésekről is.
Fél év egy város fejlődésében nem tűnik hosszú időnek, az 1870-es 80-as évek Budapestjén azonban, amikor a frissen egyesült város fővárossá építése folyt tudatosan és tervszerűen, fél évbe nagyon sok esemény fért. A sajtó pedig zavarbaejtő mennyiségű adatot őrzött meg. Segítségével nem csak állóképeket rajzolhatunk, hanem egy-egy téma végigkövetésével folyamatokat mutathatunk be. Például a város életét befolyásoló döntések létrejöttét, vagy tervek realizálását, egy társadalmi csoport sorsának alakulását.
Célom éppen ennek a két szálnak a megragadása: a város épülése hogyan hatott a társadalom fejlődésére és viszont. Előbb pillantsunk be a város épülésébe, majd az itt lakók életébe.
• A város építésének megtervezése és szervezése két testület kezében volt. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa az 1870. X. tc.-kel jött létre, amelyet idősebb gróf Andrássy Gyula terjesztett be a parlamentben. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának volt a feladata az egész városra kiterjedő nagyobb szabályozási munkák előkészítése, közlekedési főútvonalak nyitása, az utcák és terek elnevezése, a házszámozás szabályozása, az egységes építési szabályok kidolgozása és a Fővárosi Pénzalap kezelése.
A másik testület a Fővárosi Középítési Bizottság volt, amely Budapest törvényhatóságán belül jött létre 1873 novemberében. Ez tehát a fővárosi önkormányzat egyik bizottsága volt. Hatáskörébe tartozott a fejlesztések kezdeményezése, terv-, javaslat- és költségvetéskészítés, valamint a végrehajtás ellenőrzése. Előterjesztéseit a városi tanács, illetve a Fővárosi Közmunkák Tanácsa bírálta el, hagyta jóvá.
1880-ban a soron következő „nagyberuházások” - mint az a Pesti Hírlapból kiderül - a Duna szabályozása, a rakpartok kiépítése, a közraktárak építése, a királyi várlak átépítése, a Városliget rendezése, a budai vízmű, a csatornahálózat bővítése voltak. Ezek mellett szisztematikusan haladtak előre a belső körutak boulevardírozásával, a belvárosi utcák aszfaltozásával, a terjeszkedő belvároshoz kapcsolódó utcák, mint pl. az Akácfa utca és a Stáció utca - ma Baross utca - szabályozásával, kövezésével, a sugárúti telkek eladásával és oda paloták építésének engedélyezésével, a belvárosi terek - pl. a Deák tér és a Calvin tér kiépítésével és szépítésével. A Calvin-térre például mintaáru csarnok építését határozták el, és a tér díszítésére szökőkutat szándékoztak felállítani. Pályázatot írtak ki a Nemzeti Múzeum csarnokának és a Vigadó hiányzó szobrainak elkészítésére.
A nagy építkezések meghaladták a főváros anyagi lehetőségeit, így ezek egy részét az 1870-es években hozott törvények alapján az országos költségvetés finanszírozta. Ebbe a kategóriába tartoztak a Duna szabályozási és partépítési munkái is.
A Duna szabályozása és a rakpartok építése. Közraktárak és elevátor
Az 1873-ban Budapestként egyesült három város - Pest, Buda és Óbuda - a Duna partján épült. Hogy a három város egy egységgé fejlődjön, az őket elválasztó folyót összekötő kapoccsá kellett alakítani, szabályozni, és a fővárost ráépíteni.
A Duna medrének szabályozását - a fővárosnak az árvíz elleni megóvása érdekében - a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium határozta el. A törvényhozás megszavazta az állami költségvetésből a fedezetet a medernek a budai lőportártól (ma Budafoki út 78.) Promontorig (Budafok akkori neve) terjedő szakaszának kotrási munkálataira, mélyítésére, az ott levő kavics és kőzátonyok eltávolítására, amelyre a minisztérium pályázatot írt ki. A pályázatra négy ajánlat érkezett - tudósított a Pesti Hírlap: Deutsch Lajostól, az Allgemeine Österreichische Baugesellschafttól, Pick és Kleintől és Deutsch J. Józseftől. Az ajánlati tárgyalást a Közlekedési Minisztériumban tartották 1880. július 1-én déli 12 órakor, Hieronymi Károly helyettes államtitkár elnöklete alatt. Deutsch J. József ajánlatát fogadták el - aki a szegedi körtöltést is építette - mint a legelőnyösebbet. Deutsch vállalta, hogy a munkát „kotrógépek alkalmazása mellett” a következő héten megkezdi és 1880. december 31-ig befejezi. 774,882 köbmétert kellett megmozgatnia.
Az év végi határidőt azért tűzték ki, nehogy a következő tavaszi hóolvadások a fővárosra és vidékére újabb árvízveszélyt idézzenek elő. Budapest árvíz elleni védelme északi irányból is szükséges volt, ezért a kormány november elejéig döntött arról, hogy a Margit-hídtól a Filatorigát kezdetéig nyúló Duna-partot ki fogja építtetni és felemeltetni. November 10-én erre a munkára is kiírták a pályázatot.
Közben 1880-ban Budapest tulajdonába került a Vámház és a Boráros tér közötti partszakasz közraktárak és elevátor építése céljából. Ez volt az egyik legnagyobb beruházás, amelyről 1880-ban született döntés. Az elevátor a közraktárak egyik épülete volt, tulajdonképpen gabonaraktár, amelyet szállító berendezéséről - egy végtelen szalagon futó vödörsorral felszerelt szállítóeszközről, amely gabona függőleges vagy ferde irányú mozgatására egyaránt alkalmas volt - neveztek el így.
A közraktárakat - tekintve, hogy a Duna partjára épültek és bármilyen erősségű vízfeltöréssel szemben meg akarták védeni őket - cölöpökre és oszlopokra alapozták. „Egy-egy raktár 100 oszlopon nyugszik, melyeket ívboltozatok kötnek össze. E szerint az összes épületek 400 oszlopon nyugszanak, melyek 3600 cölöpre helyeztetnek. Az alap a pincehelyiség padozatáig 5,25 méter 0 fölött. Ezen alap először egy erős földréteggel töltetik be, melyre egy méter vastag agyagréteg jön, ezt borítja 1/2 méter vastag betonréteg, melyet a voltaképpeni aszfaltpadozat fedez be. Ezen eljárás által a raktárhelyiségek, melyek elkülönített osztályokból állanak, biztosítva vannak bárminő erős, alulról feltörő vízfakadás ellen. A földszinti padozata 8 méternyire a 0 fölé emeltetik. Minden raktárt párhuzamos alagutak kötnek össze a rakparttal, melyekben vasúti vágányok segélyével, tolókocsikon szállítják a hajókból kiemelt árukat a raktárak pincehelyiségeibe” - tudósított a Pesti Hírlap augusztus 8-i számában.
A közraktárak építéséhez három év kellett, 1883-ban készültek el.
A Városliget
A Városliget a XVIII. század közepéig mocsaras terület volt. A Városi Tanács az 1750-es években egy részét fűzfával ültette be, majd akác- és szederfaligeteket is telepítettek. 1799-ben Batthyány József hercegprímás bérbe vette 24 évre, azzal a kötelezettséggel, hogy további területeket fásít be. A mocsaras területet szabályoztatta, tavat alkottatott és két szigetet létesíttetett. A nagyobbik sziget, amelyen ma a Széchenyi fürdő van, a Páva-sziget nevet kapta, később József nádor emlékére Nádor-szigetnek nevezték el. A kisebbik szigetet, ahol ma a Vajdahunyad vára áll, előbb egy drótszerkezetű hídról Drót-szigetnek, majd Széchenyi-szigetnek hívták.
1880-ban a Városliget egyik legnagyobb gondját az jelentette, hogy a tó vize szennyezett volt. „A városligeti tó bódító illatáról már megemlékeztünk egyszer az idén, figyelmeztetve a városi atyákat, hogy ha nem akarják a közönségnek lehetetlenné tenni, hogy a ligetbe járjon, segítsenek e nyomorúságon mielőbb, - a polgármester vezetése alatt egy bizottság tartott helyszíni szemlét a tó fölött s miután mindent megvitattak, Wein vízvezetéki igazgató eszméjét fogadták el. E szerint a tó vizében mesterséges dagályt és apályt fognak előidézni. Esténkint a Sugár-út felé eső és az állatkerten át vonuló két vízlevezető csatornát, illetve árkot, elzárják s minthogy a tónak elegendő hozzáfolyása van, sőt a vízvezetéki víz is belebocsátható, a tó reggelre megdagad. A csónakázás megkezdése előtt reggel azután megnyitják újra a vízlevezető árkot, illetve csatornát s a vízszint a zöld moszattal együtt lecsapoltatik... Előbb azonban bukó zsilipeket kell készíttetni, és megtisztíttatni az állatkertbe vivő árkot. Meg kell tiltani továbbá, hogy a Széchenyi- és Nádor-szigetről s a rendőrlaktanyából a mocsokvizeknek a tóba vezetése jövőre ne történjék.” (július 2.)
Budapest azonban nemcsak költeni akart a tóra, hanem a hasznosítási lehetőségeket is kereste. Pályázatot írtak ki a halászati, korcsolyázási és ladikázási kizárólagos jog bérbeadására, 1881-től kezdődően 3 évre. A Városligetben azonban nemcsak a tó volt hasznosítható. Korábban gyógyvízforrást találtak a Nádor-szigeten, amelyen 300.000 forint költséggel artézi kutat létesítettek. Először a főváros tanácsa azt tervezte, hogy kádfürdőt építenek rá 20-25 káddal, de az épület, amely a terv bázisát képezte volna, 1880-ban leégett. Győzött Házmán Ferenc javaslata, aki már korábban is azt mondta, hogy erre a gyógyvízre egy nagy fürdőt kell építeni. „Még egyszer az artézi kút” (július 27.) (A Pesti Hírlap cikkeit a tanulmány végén közöljük.)
Egyik ügy végére sem került pont 1880-ban. A tó tisztítása 1896-ban oldódott meg úgy, hogy a millenniumi kiállítás előkészítése során a Rákos-patak vizét belevezették, így állandóan friss víz táplálta a tavat. A nagy fürdő, a Széchenyi pedig 1913-ban épült föl.
Budapest szociális helyzetképe
1880-ban Budapest Főváros Tanácsa Fővárosi Bejelentési Hivatal felállítását határozta el, és ebből a célból népszámlálást rendelt el, amelynek eredménye a „Statisztikai Füzetek” 1880. július 8-i számában látott napvilágot. Eszerint Budapest lakossága a becsült 328.000 helyett 344.000 fő volt. A népesség 10 év alatt majdnem 60.000 fővel, azaz évenként átlag 2,1%-kal szaporodott. Az 1870-es népszámláláskor Pest az európai városok között a 23. helyen állt, az 1880-as Budapest megelőzte Rómát és Hamburgot, és a 21. helyre jutott. Közvetlenül előtte Manchester állt 360.000 lakossal.
Budapest gyarapodása más magyar városokkal összevetve is szembetűnő volt, és a Pesti Hírlap szívesen közölt összehasonlító statisztikákat.
A fővárosi önkormányzat a szociális kérdések iránt nyitott volt, a Pesti Hírlap pedig ezekre a témákra különösen ügyelt, és szorgalmasan ostorozta a fővárosi képviselőtestületet, ha ezeken a területeken hibát talált. „A tabáni bölcsőde érdekében” (december 3.)
A főváros közigazgatási bizottsága - amelyhez a szociális kérdések is tartoztak - havonta rendes ülést tartott. Tevékenységi köre nagyon széles volt, foglalkozott szorosan vett közigazgatási kérdéseken kívül Budapest köztisztasági állapotával, a közegészségüggyel, közkórházakkal, gyógyszertárakkal, a temetőkkel, börtönökkel, népkönyvtár felállításával és különböző szociális intézményekkel, mint árvaházak, bölcsődék, tébolyda, stb. Az egyes területeket szakreferensek felügyelték, akik a közigazgatási bizottság ülésén beszámoltak az általuk végzett munkáról. Az augusztus 10-i ülésen például kiderült, hogy július hónapban „két cholera-nostras eset fordult elő s a belügyminiszter értesítése mellett a hason esetek meggátlására az óvintézkedések megtétettek. A főkapitányság 1332 egyént tartóztatott le. A börtönökben július 4-ke óta scorbut betegedés nem fordult elő, a scorbut betegek 3 kivételével fölgyógyultak, a 3 közül kettő gyógyulóban van. Árvapénz 470 ezer forint van 3 1/2-5%-ra elhelyezve a fővárosi takarékpénztáraknál; e hóban a pénztárba befolyt 326.624 forint, s maradt 33.956 forint a kiadások fedezése után. Az egészségi viszonyok kedvezőtlenebbek voltak, mint az előző hóban, több betegedés és halálozás fordult elő. Házmán Ferenc fölszólalására elnök igéré, hogy az egészségtelen gyümölcs árulását hathatósan ellenőrizni fogja... Végül elhatározta a bizottság, hogy felirat intéztessék a belügyminiszterhez, hogy cselédperekben a törvénykezési eljárás a kapitányság hatásköréből kivétessék és a kerületi elöljáróságokhoz utaltassék.”
Köztisztasági állapotok
Július 21-22-én a főváros rendes közgyűlést tartott. Ezen Máttyus Arisztid képviselő a köztisztasági állapotok „sajnos voltát” hangoztatta és „súlyos panaszokat hozott föl egyes előkelő utcák, különösen a korzó és Petőfi tér szemét garmadáiról, meg a bérkocsi állomások bűzhödtségéről”. Szemére vetette a rendőrségnek, hogy az nem törődik a köztisztasággal, és a megoldást a municipális rendőrség visszaállításában látta, mert az államrendőrség a törvényhatóság rendeleteit sohasem hajtja végre.
A bérkocsik és omnibuszok állomáshelyeinek tisztántartása amúgy vissza-visszatérő téma volt a főváros üléseinek napirendjén. Máttyus Arisztid már a középítési bizottmány 1880. július 2-i ülésén is felhívta a figyelmet ezekre az állomáshelyekre, „melyek - dacára a kiadott intézkedéseknek - tisztátlanul tartatnak úgy, hogy az arra járkálók megbotránkoznak és egészségük veszélyeztetve van. A bérkocsisok naponként többször változtatják helyeiket s így egész utcákat megfertőztetnek. Elnök megjegyzi, hogy e kérdésben a tanács néhány nap előtt új szigorú rendeleteket adott ki a ker. elöljáróságoknak.”
Máttyus Arisztid erőfeszítései nem voltak hiábavalóak. Augusztus 6-án „a tanács a közegészségügyi bizottság előterjesztésére, közegészségügyi szempontból elrendelte, hogy ez állomások öntöző csapokkal elláttassanak. 65 állomásra összesen 120 csap fog kelleni, melyek kiállítási költségei a vízvezetéki igazgatóság előterjesztése alapján 5.050 forintban állapíttatnak meg.”
Októberben politikai és társadalmi események tolták újra előtérbe a köztisztaság ügyét. Budapestre várták a királyi udvart, itt ülésezett a delegáció, megnyitották az új lóversenypályát és ebből az alkalomból számos előkelő vendégre számítottak. Kamermayer Károly polgármester utasította a középítési ügyosztályt, melyhez a köztisztaság feletti felügyelet is tartozott, hogy „az utak és terek tisztán tartására és rendezésére szigorúan megtegyen minden intézkedést”. A polgármester radikális köztisztasági reformot dolgoztatott ki, amely összhangban állt egy nagyváros igényeivel. A reformot a főváros tanácsa 1880 decemberi ülésén tárgyalta és 1881-ben kezdték meg bevezetését, egyelőre a legfrekventáltabb IV. és V. kerületben, az akkori belvárosban. „Köztisztaságunk kérdése” (december 30.)
Közegészségügy, közkórházak
A Pesti Hírlap havonta leközölte és röviden kommentálta Budapest közegészségügyi adatait. Ezekből tudjuk, hogy 1880 júniusában 34-gyel többen születtek, mint ahányan meghaltak, júliusban viszont a halálozás 47-tel felülmúlta a születéseket, leginkább a himlő megbetegedések száma emelkedett, a többi heveny fertőző betegségé az előző hónaphoz viszonyítva csökkent. Az augusztusi közegészségügyi állapotok nem voltak kedvezőek. Nagy számban fordult elő gyomorbélhurut, különösen egy éven aluli gyermekeknél, továbbá sűrűn lépett fel váltóláz a II. VI. és X. kerületben. A születések viszont 48-cal felülmúlták a halálozásokat.
A főváros két kórházat tartott fenn, a Rókust és a Jánost. 1880-ban mindkét kórháznak tetemes túlkiadása volt, főleg ápolási díjhátralékok miatt. „A számvevőség ezen hiányok fedezését illetőleg előterjesztést nyújt be a tanács- illetve közgyűléshez, hogy az tegye meg a minisztériumnál a kellő lépéseket, miszerint az ezen bajon segítendő rendkívüli intézkedéseket megtegye.”
Nemcsak magánszemélyek nem fizettek, hanem számtalan község is tartozott polgárai után az ápolási díjakkal a fővárosi közkórházaknak. Gerlóczy Károly alpolgármester szerint ez leginkább azért volt, mert a törvényhatóságok a kötelezően előírt kórházi alapot nem hozták létre. Gerlóczy indítványozta, hogy a tanács kérje fel a belügyminisztert, szigorúan kötelezzen minden törvényhatóságot, hogy sürgősen teljesítsék ezt a kötelezettségüket. Az ő javaslatára a főváros kezdeményezte, hogy tekintettel a Budapesten tartózkodó számos idegenre az állam építtessen állami közkórházat is a fővárosban. A közgyűlés ennek folyományaként októberben határozatot hozott arról is, hogy a tervbe vett három új kórház helyett csak egyet fog felépíttetni, mert „egyrészt a financiális viszonyok nem kedveznek e hármas építésnek, másrészt pedig a város megvárja a kormánytól, hogy a pesti parton másik kórházat országos jelleggel ő építse ki, s újólag hangsúlyozta, hogy bár bele kell nyugodnia abba, hogy három kórház helyett csak egy építtessék, de a többi kettő felállításának szükségéről most is meg van győződve, s az eszmét elejtettnek nem akarja tekinteni. A bizottság ezután a Rókus-kórház igazgatójának javaslatára kimondta, hogy az új kórházat 600 ágy helyett 800 ágyra kívánja építtetni, olyformán, hogy legyen három belgyógyászati, két sebészeti, egy bujakóros, egy rákos-üszkös és egy idült bőrbeteg osztály. Ezenkívül a kórház mellett építendő egy ház, 60 ápoló apáca részére. A már szabályrendeletileg kötelezett barakkszerű járvány-kórház szintén kiépítendő. A kórház helyéül az Üllői-úti telek (14 hold) szemeltetett ki; építésével a terv készítője Hausmann Alajos lenne megbízandó, ki felhívatik, hogy terveit a fenti programváltoztatásoknak megfelelően módosítsa, mit ő január végéig tartozik teljesíteni, hogy az építés tavasszal megkezdhető legyen. A bizottság végül indítványozza, hogy a berlini, lipcsei és drezdai kórházak tanulmányozásaira néhány hétre küldjék ki dr. Hausmannt és dr. Gebhardtot.”
A főváros a két kórházat úgy tartotta fönn, hogy az épületek felújítási munkálataira, kórházi felszerelések - mint pl. szalmazsák, pokróc -, valamint élelmiszerek szállítására pályázatot írt ki, és „árlejtésen”, azaz árajánlati tárgyaláson döntötte el, hogy ki nyeri el az építési vagy szállítási jogot. Ezzel a módszerrel a legkedvezőbb árakon látta el a kórházakat és megrendelést biztosított a kisiparosoknak.
Gyógyszertárak
Budapest terjeszkedését, lélekszámának szaporodását mutatja, hogy a közegészségügyi bizottság július 17-i ülésén a városi főorvos indítványozta, hogy a VI., VII. és VIII. kerületben egy-egy új gyógyszertárat állítsanak fel, mert ezeknek a kerületeknek a lakossága az utolsó népszámlálás szerint 10.000, 7.000 illetve 6.500 fővel szaporodott. A közegészségügyi bizottság javasolta a három új gyógyszertár felállítását, de mind a közgyűlés, mind a tanács vitatta szükségességét és ellene szavazott. Az ügy a belügyminiszter elé került. Tisza Kálmán miniszterelnök - aki ekkor a belügyminiszteri tárcát is betöltötte - a Pesti Hírlap szerint komoly összeütközésbe került emiatt a fővárossal. Augusztusban leiratban tudatta, hogy nem tartja indokoltnak a közgyűlés határozatát. „A népesség szaporodott, a törvénykívánta lélekszám kimutattatik, három gyógyszertár nyitását közegészségi szakközegek szükségesnek vallják: miért nem akarja tehát engedélyezni azokat a közgyűlés? A nyolc folyamodványt leküldi a miniszter azzal, hogy mindegyikre külön-külön mondja meg a főváros, mért nem adható hely neki.” A Pesti Hírlap nem volt barátja Tisza politikájának, nem is állhatta meg, hogy meg ne jegyezze: „Ezen leirat a törvényhatóság határozatának teljes félreismeréséből származik, mert a főváros egyelőre egyik folyamodványra sem tett semmiféle nyilatkozatot s azok tárgyalásába bele sem bocsátkozhatik, míg csak az ügy elvi oldala eldöntve nincsen.”
Vízvezeték és csatornázás
A gyarapodó város vízszükséglete is megnőtt. Pest már 1865-ben is naponta 400.000 köbméter vizet fogyasztott, amit a vízmű nem tudott teljes egészében biztosítani. A fogyasztók napi 100-150.000 köbméter szűretlen vizet is kaptak. A városi vegyészi hivatal 1874. évi jelentése szerint a Duna-víz iszap és szerves anyagok által annyira „tisztátalanítva van”, hogy az év legnagyobb részén át ivásra és háztartási célokra teljesen alkalmatlan. A járványveszély csökkentése, a közegészségügy javítása miatt sürgős megoldást kellett találni a Duna bal parti vízművének kibővítésére.
1878-ban Wein János vízvezetéki igazgató kapott megbízást a fővárostól, hogy még 1875-ben benyújtott tervének megfelelően - amelynek engedélyezése a Fővárosi Közmunkák Tanácsának aggályoskodása miatt 3 évet vett igénybe - a vízművet úgy kibővítse, hogy annak napi 600.000 köbméter legyen a kapacitása és ne kerüljön többe 300.000 forintnál.
Wein 1879 novemberében terjesztette be jelentését a munka elkészültéről, a főváros pedig azonnal kiküldött egy bizottságot annak részletes felülvizsgálatára. A bizottság konstatálta, hogy a kibővített vízmű 760.000 köbméter vizet szolgáltat naponta, tehát a Wein által tervezettnél 160.000 köbméterrel többet, és valóban folytonosan tiszta, egészséges vizet ad. A munkálatok 300.000 forint helyett csak 225.490 forintba kerültek, azaz közel 75.000 forint megtakarítással készült el a bővítés.
Az ellenőrzésre kiküldött bizottság javasolta, hogy a tanács utaljon ki Wein Jánosnak 20.000 forint jutalmat felbecsülhetetlen értékű szolgálataiért. Ez az indítvány a tanácsban óriási vitákat váltott ki, volt, aki csökkenteni akarta az összeget, Haris szerint „a tisztviselők jól vannak díjazva, kötelessége volt Wein úrnak is, mint vízvezetéki igazgatónak a vízvezeték javítása iránt agyában termett gondolatokat a város javára értékesíteni”, Lipthay Béla báró azonban „a teremtő erő tiszteletdíját készséggel” meg akarta adni. Végül a tanács tagjai 15.000 forint jutalmat szavaztak meg Weinnek.
A vízmű kibővítése után nem volt akadálya annak, hogy Pest további utcái kaphassanak vízvezetéket. Erre azért is szükség volt, mert időről-időre kiderült, hogy egy-egy kút vize fertőzött és ihatatlan. 1880-ban a Lujza utca, a Rózsa, a Podmaniczky és a Szondi utca egy-egy szakaszának vezetékes vízzel való ellátása volt tervbe véve. A főváros döntött arról is, hogy a Hermina út és az új lóversenytér közti téren vízmedence-tornyot építtet.
1880-ban vált aktuálissá a Duna jobb partján lévő, tehát a budai vízmű megépítése is. Egy krisztinavárosi és egy III. kerületi állomás építéséhez szükséges berendezések szállítására október 2-án tartották meg az ajánlati tárgyalást. A III. kerületi vízműépület ma is megvan, az Árpád fejedelem útján, a Szépvölgyi úti HÉV megállónál. Falán emléktábla őrzi a vízvezetéki igazgató, Wein János emlékét.
A nagyváros igényeihez hozzátartozott a csatornahálózat bővítése is. A főváros teljesen új csatornahálózatot akart létesíttetni, és erre a célra nagy kölcsön felvételét tervezte, amely azonban nem valósult meg. Így saját lehetőségeiből csak fokról-fokra haladhatott előre. 1880-ban a IX. kerület négy utcája, köztük a Ranolder utca, a belvárosi kerületek néhány utcája, pl. a Széchenyi utca, és Budán a Török utca és a Tölgyfa utca csatornázási terveit hagyták jóvá.
Piacok
A budapesti élelmiszer piacokon nagy volt a zűrzavar. Az árusok sokszor tisztességtelenül nyerészkedtek, kétes eredetű és romlott árut árusítottak. A vásárigazgatóság és a vásári rendőrség pedig nem működött megfelelően. „Vásárigazgatóság és vásári rendőrség” (július 19.)
A húspiacokon is rossz volt a helyzet: „Hazánkban a marhatenyésztés szépen virágzik, szarvasmarha-állományunk versenyez Orosz- és Németországéval. Ez utóbbiba és a szomszéd Ausztriába évenkint jelentékeny kiviteli kereskedelmünk van. És mégis a húspiac oly gyarló húsminőségekben enged drága válogatást a fővárosi lakosságnak, hogy gyomor legyen, amely megeméssze. A gazdag ember, ki kétszer is megnézi az eledelt, mielőtt szájába teszi, költhet bőven a gyomrára s drága pénzen kap is hetenkint néhányszor erőteljes, jól táplált szarvasmarha húsából, ám de a szegény ember kénytelen beérni a vén, sovány, szálkás, erőtlen eledellel s aztán maga is érzi a rossz táplálék hatását testén-lelkén. A baj egyik főoka az, hogy a mészárosok közt pár év óta erős a verseny. A vásárpiacon gomba módra támadnak afféle zug- és vándor mészárosok sátrai, hol a ponyva alatt gyanúsnál is gyanúsabb minőségű és szagú húsfélét vágnak a köznép számára, ám a tisztességes mészárosmester meg a rendes üzletben a rövidebbet húzza, ha tarifáit föl nem emeli. E versenyt egy mészáros-szövetkezet lesz hivatva enyhíteni s ez által a főváros élelmezésén javítani. Ily szövetkezet, mely már alakulóban van, kieszközölheti, hogy a hatóság a zugmészárosokra adót vessen s a rossz portékát a vásárfelügyelőség szorgalmasan elkobozza. - Majd elpusztulnak akkor a ponyvasátrak, s a tisztességes mészáros megint prosperálni fog olcsóbb árak mellett is.”
Ez a piaci fejetlenség közegészségügyi szempontból különösen káros volt. „Haris bizottsági tag azon kérdést intézi a tiszti főorvoshoz, intézkedett-e az iránt, hogy a fővárosi közönség egészségtelen gyümölcstől, különösen sárga- és görögdinnyétől megóvassék? A főorvos azt feleli, hogy ez iránt a kellő intézkedéseket megtette s a kerületi orvosok ezelőtt 5 nappal tartott ülésén felhívta azok figyelmét e körülményre, különösen pedig a gombákra, melyeknek ehető vagy nem ehető voltát az idén különösen bajos meghatározni.” - írja a Pesti Hírlap szeptember 15-én.
Haris és az orvosok tevékenységének volt foganatja: „Piaczi vizsgálatot tartott ma a VI. ker. vásárfelügyelőség - adta tudtul a Pesti Hírlap szeptember 17-én -, két métermázsa romlott körtét a Dunába vetettek s 70 db. romlott dinnyét megsemmisítettek. - Az utczasarkokon áruló gyümölcsös asszonyoknak a tanács utasítása értelmében az árulást eltiltották, s a kofákat a piaczra utasították.” Rendeletüknek érvényt is szereztek: „Tanácsi meghagyás folytán ma reggel 4 órakor szemlét tartottak a Lipótvárosban a vásárigazgatósági közegek, hogy meggyőződjenek róla, miszerint az összes sátoros kofák és árusok a határidőre csakugyan elhordták-e az utcasarkokról sátorfáikat, miután az utcasarkon az árulás betiltatott. Két sátornál többet nem találtak s azokat is végkép eltávolították, illetve behordatták arra való emberek által a felügyelőségi tanyára.” Ez szeptember 22-én történt.
Koldusok
Budapest utcaképéhez hozzátartoztak a koldusok. Július 22-én a Pesti Hírlap tudtul adta, hogy „az utcai koldulás ellen a fővárosi rendőrség utóbbi időben erélyesen kezd fellépni. Tegnap és ma a gabonacsarnok előtt valóságos razziát tartott az ottan mindennap összegyűlni szokott koldusok között. Kik a biztosok felszólítására önkényt nem távoztak, azok bevitettek a főkapitánysághoz, hol az eltoloncozás vár reájuk.”
Hogy a kitoloncolás nem a megfelelő rendezése a koldus ügynek, arra hívja föl a figyelmet a lap december 5-i megrázó cikke: „Az utcák kullancsai”
• A fenti témákkal csak morzsákat adhattam abból a sokszínűségből, amely 1880 Budapestjét jellemezte. Ezekből is látható azonban, hogy Budapest fejlődő, működő „nagyüzem” volt. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa és Budapest Főváros Tanácsa működési hibáik ellenére is kézben tartották a város fejlesztését, egységes szemlélet alapján, tervszerűen építették és irányították. Felismerték, hogy a városfejlesztés nem lehet öncélú, a lakók érdekeit kell hogy szolgálja.
A fővárosi önkormányzat bizottsági hálózatát úgy építette ki, hogy az az akkori kor modern követelményeinek megfeleljen. Tudta, hogy a gazdagok mellett valamilyen szinten a szegényekről is gondoskodnia kell. A város vezetése felismerte, hogy a nagyváros fejlődésének egyik alapja a közegészségügy javítása, a járványok visszaszorítása, a halandóság csökkentése, és hogy mindennek egyik legfontosabb eleme a víz.
Budapest egyre nagyobb területeket kebelezett be, és mivel relatíve jó életkörülményeket biztosított, nőtt a lakosság száma is. A város és lakossága egymással kölcsönhatásban gyarapodott.
• Pesti Hírlap, 1880. július 27.
„Még egyszer az artézi kút
Úgy látszik, a sors sem akarja, hogy a városi tanács a közvélemény- s a főváros anyagi és egészségügyi érdekeinek ellenére végrehajtsa azon szerencsétlen tervet, hogy a százezrekbe került s célszerű kiaknázás mellett roppant hasznot hajtó artézi forrást a nádorszigeti épületben létesitendő 20-25 kádfürdőre forditsa. A célba vett épület leégett s (csudálatos játéka a véletlennek!) a közgyülés a tanács ajánlatára, majdnem egyidejüleg mondta ki, miszerint eljött az idő, hogy a város egy diszes és nagy fürdő épitéséről gondoskodjék a városligetben.
Valóban itt az ideje s az, hogy a drága forrásviz, már másfél év óta, minden haszon nélkül bocsáttatik a Dunába: nem qualifikálható másnak, mint a közvagyon megbocsáthatatlan elpocsékolásának. A nádorszigeti épület leégése tán megkönnyiti a városi tanács ujabb helyes intentiójának megvalósitását s reményljük, hogy e fontos ügy nem hever majd évekig a bizottságok és albizottságok fiókjaiban. Hiszen akad tán ember a városnál is, ki a lakosság vitalis érdekeit szivén viseli s ki azon lesz, hogy az artézi kutba fektetett tekintélyes összeg mielőbb gyümölcsözővé váljék. Lapunk elégszer szólalt fel e fontos ügyben s - a legutóbbi közgyülés határozatát tekintve - tán nem épen eredménytelenül. - A városligeti tüzeset által némileg megváltoztak a viszonyok s mi azt tanácsolnók, hogy az egész Nádorsziget parkiroztassék s a leégett épület helyébe emeltessék egy nagy és diszes ivócsarnok. Az artézi forrás vizétől már eddig is számtalan szenvedő nyerte vissza egészségét s igy az hivatva van mint gyógyforrás is nagy szerepet játszani. Ily forrás pedig megérdemel egy modern stylben épült ivócsarnokot, parkkal környezve, hol a betegek kura után sétálhatnak. A nagyfürdőtelep helye ott van a régi tüzjáték téren, mely magas, egészséges fekvésénél s száraz talajánál fogva arra teljesen alkalmas s mely helyet a városi egészségügyi bizottság már évek előtt egyhangulag jelölt ki e célra.”
1880. július 15.
„A királyi palota kibövitése
Ügyében a közmunkatanács feliratot intézett a miniszterelnökhöz. Ez irat ma küldetett be szerkesztőségünkhöz, s miután az uj Budapest egyik fő diszéről szól, azonnal sietünk kiadni annak lényeges részét.
A közmunkatanács mindenekelőtt rajzolja a királyi palota mostani disztelen kinézését s célszerütlen berendezését, és azután igy folytatja előterjesztését:
E terv és minta egyes részleteire nézve következőket bátorkodunk mély tisztelettel előterjeszteni:
E tervnek legkiválóbb és főpontja maga a királyi palota, melyhez a régi fegyverraktár helyébe két ujabb szárny volna a már meglevő palota modorában és styljében épitendő.
Ezen két szárny nagyobbikában találnák elhelyezésüket a hivatalos és országos ünnepélyek, a bálok, fogadások s többire szükségelt disztermek és egyéb helyiségek.
A királyi várlak minta szerinti kiépitése, melynek azonban előbb a belső beosztásra vonatkozó részlettervei lennének készitendők és megállapitandók, a királyi kertekbe vezető nagy és nyilt lépcsővel együtt körülbelül három millió (3.000.000) forintba kerülne s mint a királyi család lakhelye alkalmasint maga Ő felsége által lesz épitendő.
Tekintve azonban Ő felségének a magyar nemzet irányában tanusított kegyes atyai jóakaratát és a magyar főváros iránti szeretetét, melyre mindannyian oly büszkék vagyunk; tekintve, hogy ez áldozat által Ő felsége oly királyi székhelyt állitand fel saját és legmagasabb családja számára, minőhez hasonlót, gyönyörü kimagasló fekvésénél fogva - lábai előtt terülvén el a hatalmas Duna folyam, az ifju szép főváros és a végtelen rónaság - alig találunk Európa bármely országában; tekintve, hogy Ő Felsége már is tetemes áldozatokat hozott a királyi kertek épitése és diszitése által, miből bátran következtethetni kegyes szándékát egy, nagy birodalma és tántorithatlan hüségü magyar népéhez méltó fejedelmi lakás előállitására: egy percig sem kételkedhetünk azon, - hogy Excellentiádnak illetőleg a magyar kormánynak ez ügyben teendő tiszteletteljes előterjesztésére Ő Felsége annyival inkább kegyelmes és kész leend a királyi palota kiépitését elhatározni és elrendelni, ha egyuttal azon biztositást méltóztatik a magas kormánynak a magyar nemzet nevében megadni, hogy egyidejüleg gondoskodni fog, miszerint a királyi várlaknak egész környezete is, a fejedelmi lakáshoz méltóan diszes középületek emelése által fog emeltetni.
A terv és minta második főpontja azon területet foglalja el, melyen ma négy magánház, az evangelikus templom és paplak, és a régi főőrség állanak.
Ezen területre, mely a szabályozási vonalak megtartása mellett körülbelül 701 négyszeg öl kiterjedéssel birand, egy nagy nyilvános épület van tervezve, mely hátul a honvédelmi miniszterium palotájával határos, elől pedig oszlopzattal van ellátva. - Ez épület előtt szabad tér van, melyből a Ferencz József és fehérvári kapuk, egymással majdnem szemközt, a várból ki, - illetőleg abba bevezetnek.
Ezen tervezet kivitele szükségessé teszi a négy magánház kisajátitását körülbelül 130.000 frt értékben, továbbá az evangelikus templom és paplak eltávolitását. Tekintve hogy a budai evangelikus hitközség bizonyára kész leend a tervezet kivitelét a maga részéről az által megkönyiteni, hogy a lehető legméltányosabb alapon fog kezet nyujtani a kiegyezésre és meg fog nyugodni abban, hogy a templom és paplak más, alkalmas helyre helyeztessék; ezen eltávolitás körülbelül 80.000 frtba fog kerülni, mely összegből mintegy 40.000 frt egy alkalmas telek megvételére és 40.000 frt a templomnak és paplaknak a jelenlegi anyagok felhasználásával leendő átépitésére esik.
A főőrségi házikó már éveken által üresen és használatlanul állván és a katonai kincstárnak képezvén tulajdonát, annak lerombolása akadályokba nem ütközhetik s igy az egész telekcsoport megszerzése körülbelül 200.000-210.000 forintba kerülend, melyhez még az épitési költségek mintegy 350.000-400.000 forintban számitandók.
A harmadik főcsoport azon területből áll, melyen jelenleg a József főherczeg ur palotája és a fehérvári kapu között három magánház és a katonai kincstárnak egy rozzant háza áll. Ezen 4 régi rozzant ház értéke alig üti meg a 120.000 frtot.
E területre szinte egy nagy, nyilvános épület van tervezve, melynek épitési költsége szinte 350.000 forintba vehető fel.
Ezen, a második és harmadik főcsoportra tervezett két nyilvános épület, melyekben felső folyamodásu törvényszékek vagy minisztériumok vagy bármely más közintézetek találnának helyet, azon alapokból vagy kölcsönmivelet utján szerzendő pénzekből volnának előállitandók, melyekből azok bárhol, a főváros területén a törvényhozás határozata szerint felépitendők.
A terv, s különösen a főszminta még több kisebb diszitményeket is tüntet fel, melyek a királyi palota egész környezetének - Pestfelé - gyönyörű képet nyujtanak, s melyek már tényleg fönnálló épületeken úgymint a József főherczeg lakháza, a gróf Pallavicini palota és az országos hadfőparancsnokság épületén a szinházzal kapcsolatosan, aránylag igen csekély költséggel helyre lesznek állithatók.”
1880. december 4.
„A várkerti épitkezések
A budai várkerti épitkezések a folyó évre nézve tegnapelőtt szüntettettek be. A lefolyt évben eszközölt épitkezések nem voltak ugyan oly nagymérvüek, mint a megelőző években, de azért bátran mondhatni, hogy az idén eszközölt munkálatok nem kis részben járulhatnak az összes épitmények diszének emeléséhez. Az idén befejezett épitési részletek ugyanis a gőzsiklótól egészen a kir. testőrök lakásául épitett palotáig nyuló diszes kőfalak, melyek a várkert azon részét határolják, amely, eddigi megállapodás szerint, a nagyközönség használatára fog megnyittatni. A legkülsőbb diszes kőfal hét emlényszerü, ékes körkeretbe illesztett freskóképet tüntet elő, melyek a vadászat, művészet, tudomány, hadászat stb. mythologiai alakjait mutatják. A kőfalnak az Albrecht-utra néző félkör alaku szegletén pedig egy öl magas s négy láb széles kőkeretben egy nagy müvészi kivitelü freskócsoportozat látható, melynek közepén a habsburg-lotharingiaiak egyesitett s azok hátterében a magyar nemzet cimere áll, két oldalról embernagyságu, csinosan festett angyal alakokkal körülölelve. A kép felett ósdi gothbetükkel ezen felirat áll: »Épittetett 1880-ik évben«; alul pedig szintén ilyen betükkel ezen királyi jelmondat olvasható: »Bizalmam az ősi erényben« - Ugyanezen évben épültek a várhegy fokára ama diszes tornyocskák, melyek fel- és lejáratra készült hágotok lépcsőházaiként rendeztettek be; végre az idén készült el ama diszes lépcsőzet is, mely a testőrpalotából a királyi várba vezet.”
1880. december 3.
„A tabáni bölcsöde érdekében
Minden kerületben van a humanisztikus egyleteknek majdminden fajából, dúsan dotálva, előkelőktől pártolva, közönségtől támogatva; a Tabánban a sok közül csak a közelmultban létesült egy szegényes szegénygyermekkert, - a második jótékony intézet még mindig „alakul”, a többiekre, a legszükségesebbre pedig csak a merész álmodozók mernek gondolni!
Egy bölcsőde felállitása a Tabánban egyike a főv. társadalom sürgős teendőinek. Ez ügy érdekében szólalok fel.
A Tabán szegény munkásnépe csak a kerületen kivül kaphatván foglalkozást, - a többnyire kézinapszámra, épitkezésben, vagy mosni járó szegény asszony ápolás és gondozás nélkül hagyja otthon gyermekét, s jól gondoskodott róla, a ki csecsemőjéhez egy 5-6 éves leánykát állitott »gondozni«, mert a legtöbb csak egyszerüen rázárja az üres szobát.
Hogy ily gondozásnak hány gyermekélet adja meg az árát, azt tessék megolvasni a holtak napi-kimutatásából, legnagyobb arányt az I. kerület hegyi oldala szolgáltat! Csak a napokban mondá orvosom, hogy feljelentett vétkes gondatlanságért egy tabáni asszonyt, mert gyermekét távolléte idejére a szomszéd veszélyes betegnek tudott gyermeke mellé tette be, s ime: Másnap együtt haltak. S mi az asszony mentsége? »Ismerősei szintén mind napszámba mentek, gyermekét a nagy hidegben nem vihette magával a kőhordáshoz, ennivalóra pedig keresnie kellett: - mit tehetett?« A társadalom kötelessége lett volna itt azt mondani: add ide gyermekedet a cręche-házba, ha tudsz fizetni, fizess pár krajcárt, ha nem, majd pótoljuk a jótékony-alapból!
Igen! de a társadalom nálunk hallgat, jótékony-alap nincsen, mit tegyünk tehát? Nézzük tovább is, hogy ugysem szapora fajunkból minden tél megkövetelje fölös áldozatát? hallgassuk segitség nélkül a tehetetlenek jajgatását akkor, mikor jószivüen és többszörösen megemlékezünk a főváros többi kerületének gyermekeiről, s emellett tartsuk fenn azon abnormis állapotot, hogy a tabáni leányiskolák növendékeinek nagy része iskola helyett kis testvérét »őrizze«?!
De talán nem lesz igy örökké! Örvendve hallom, hogy a bölcsődeegylet választmánya bizottságot küldött ki a tabáni viszonyok tanulmányozására s igy első sorban az ő figyelmüket kérem a mondottakra, s ha ők itt alaposan körültekintenek, lehetetlen, hogy a Tabánt ajánlják a felállitni szándékolt új bölcsőde helyéül?
A főváros évi jótékony adományai, a karácsonyi alap, - az ezüstmenyegzői alapitvány - mind juttathatnak valamit e célra, a kerület maga is sorompóba lépend, s a nagyközönségtől is remélhetünk annyit, hogy a tabáni bölcsőde javára is fog egyszer - legalább - mulatni!..”
1880. december 30.
„Köztisztaságunk kérdése
Már nem mai keletü azon törekvés, hogy Budapest köztisztasági tekintetben európai szinvonalra emelkedjék, s azon primitiv módot, melylyel a tisztogatást ma tehetetlen öregek lassu kézzel és kézi szerszámokkal kezelik, váltsa fel a gépek gyors és korrekt munkája, egy szervezett kis köztisztasági légióval.
Már előbb kidolgozták a szervezetet előljárókból, mérnökökből és tüzoltósági közegekből összehivott értekezletek olykép, hogy a köztisztogatás egyesittetvén a tüzoltósági intézménynyel, egy felügyelő vezetése alatt - ki a tüzoltóparancsnok lenne, - 27 felvigyázó és 300 munkástüzoltó dolgoznék. A személyzet egyenruhát kap, s külön kaszárnyában lakik.
Eleinte az összes költségeket 292.000 frtra számitották, de redukciókat tettek később, s ennek folytán ujabb számitásokat tett a főszámvevő, miket a mai értekezleten adott elő, melyet Kamermayer polgármester az előljárókból, néhány városi közegből s Follman tüzoltó-parancsnokból hivott össze.
Most köztisztaságra évenkint 212.000 frt fordittatik; ha az új rendszert alkalmazzák, - kell 239.033 forint évi költség, tehát 27.000 frttal több. A beruházás, mely ezen összeg keretén kivül van, 131.000 frt. Megjegyzendő, hogy a kaszárnya béreltetni fog. A főszámvevő előadván számitásait, megjegyzé, hogy a maga részéről nem bizonyos abban, hogy a felhozott redukciókat tényleg lehet-e foganatositani. Tekintve tehát épen most a hatmillió kölcsön törlesztését s azt, hogy most még a javadalmak reviziójával sem vagyunk készen, - tehát függőben kellene hagyni a kérdést addig, mig nem tudjuk, hogy a plus a költségvetés rendes keretébe beilleszthető-e.
A polgármester azonban idején látja a köztisztasági rendszer reformját, mert a nagyvárosi igényeknek e téren is érvényesülni kell. A közgyülés a nagy beruházási költségtől tán megijed, jó lenne tehát részlegesen menni át belé. Tán kiválasztandó volna egy-két kerület, melyben legközelebb el lehetne kezdeni. Az értekezlet számitásokat tett s kitünt, hogy pl. a IV. kerületben a géphasználat mellett az évi fentartás kilencezer forinttal kerül többe a jelenleginél. A legtöbb előljáró amellett nyilatkozott, amit a polgármester proponált. Ehez képest kimondták, hogy fokonkint haladjon a főváros ezen rendszerrel, s igy szükség levén a kerületi kimutatásokra, a régi albizottság megbizatott, mutassa ki a költséget minden kerületre, a befektetést minden kerületre s a központi vezetés költségeit.
Az 1881-ben experimentális kerületeket kijelölék már ma a IV. és V. kerületekben. Azon kérdésre, hogy a köztisztaságot nem lenne-e jó bérbeadni, érdemileg a jövő ülésen válaszolnak, mire az értekezlet véget ért.”
1880. december 6.
„A szemetes kocsi
Ez is egyike Budapest kedves specialitásainak. Reggeli hat órakor, sok házban még korábban is, be-bejön a házak udvarára egy nagyreményü fiatal ur ménkü nagy haranggal a kezében, mely akár beillenék egy falusi csorda vezetőbivalyának nyakára is. Ezzel a jeles hangszerrel aztán a fentisztelt zeneértő ur elkezd olyan éktelen lármát csapni, hogy a rettenetes vészharangozásra felébrednek a ház összes alvói, hogy egyhamar el ne aludjanak megint, mert a harangozó ur gondoskodik arról, hogy tiz perc előtt valahogy el ne hallgasson hangszerével.
Ez a szemetes kocsi előhirnöke.
A jeles vehiculum maga körülbelől fél órával később döcög, nagyokat csörömpelve a kapualjak elé. E félóra alatt az irtóztató kondásharang bekongta az egész utca valamennyi házát, közrémületet okozva a békés alvók körében és a kapualjakba csődítve a házak összes szakácsnéit, szobalányait, szolgálóit és pesztonkáit.
Minden kapualjban már most valóságos cselédkaszinó, vagy ha ugy tetszik, cselédvásár fejlődik ki. E szónál azonban ne tessék a »Kornevilli harangok« vásári jelenetére gondolni. E jelenetben egy sor csinos, takaros szolgáló, virágbokrétával kezében énekli, hogy »Tekints ide«, a szemetes kocsira pedig egy csomó szurtos-boglyas, fésületlen-mosdatlan cseberhölgy vár. A mit nyelvükön kieresztenek, az dehogy ének, hanem feleselés és asszonyszólás, és amit kezükben tartanak, az egy illatos virágcsokornak éppen ellentéte: épenséggel nem illatot terjesztő szemetes láda, kosár, gyakran egyéb edény is.
Ezalatt két óra lett; a szemetes kocsi végre megérkezett és már most a járókelők fejei fölött kiüritik ládáikat és kosaraikat a kocsikba, óriási büzt és port terjesztve az egész utcán keresztül.
A szemetes kocsi lovainak derék őre, vulgo kocsisa, azalatt, mig a leányok fedetlen kocsijának illatos tartalmát szaporitják oly párbeszédeket folytat a spórhert oltártüzének fiatal vesztaszüzeivel, melyek miatt az uj büntetőtörvénykönyvnek a közerkölcsiség elleni vétségekről szóló paragrafusa miatt bátran be lehetne csukni két esztendőre. Azután nagy lassan megindul a kocsi és ez épületes jelenetek a szomszéd ház előtt ismétlődnek.
Ily botrányos dolgokat egy háromszázezer lakosu világvárosban még se kellene eltürni; nemcsak Bécsben, de sokkal kisebb külföldi városokban rég megszüntették a szemetes kocsi utálatos intézményét. Minden egyes házban egy-egy nagy láda van elhelyezve, ebbe üritik a szemetet, melyet aztán födött kocsikban éjjel visz el a városi szemétkivitel bérlője.
Ajánljuk a fővárosi tanácsnak e példa követését.”
1880. július 19.
„Vásárigazgatóság és vásári rendőrség
Ez ügyben érdekes levelet közöl a »P. Ll.« mai száma. E nyilatkozat annál figyelemre méltóbb, mivel épen Petykó János urtól, a fővárosi vásárigazgatótól származik. Vásárrendőrségi viszonyainkat megdöbbentő szinben tüntetik fel a következő sorok:
».......... kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy vásári rendőrség Budapesten nem létezik. Az e név alatt létező intézmény ez idő szerint annyira dezorganizálva van, a vásári ügyek vezetése, elintézése és ellenőrzése oly mesterileg össze van kuszálva a tanács, a vásárfelügyelők, a rendőrség, a kerületi előljáróságok, az egészségügyi közegek és a vásárigazgatóság között, hogy egyik organum se tehet semmit a másik illetékességi körének megsértése nélkül. A napról-napra kárositott közönség panaszai nagyon jogosak, csakhogy a hibát nem a vásárrendőrséget gyakorló hivatalokban, de a rendszer hiányában, az illetékességi fogalmak zavarosságában, a vásári rendőrség fejetlenségében és e fontos ügy vezetésére vonatkozó irányelvek nem létezésében kell keresnünk.
A vásárigazgatóság e pillanatban csak szomorú rom. A különböző törvények miniszteri rendeletek és tanácshatározatok oly szerencsésen összekavarták a vásárügyet, hogy most már senki se tudja, hogy mit szabad és mit kell tennie. Pl. az 1876. XIV. t. c szerint az államrendőrség ellenőrzi az élelmiszereket, de a büntetéseket a fővárosi szervezeti szabályzat N. R. 134. §-a szerint a kerületi elöljáróságok szabják ki. A vásári igazgatóságnak ehhez semmi köze; az élelmiszerek körül elkövetett visszaélések miatt letartóztatott és eleibe állított egyéneket tehát kénytelen mindig a kerületi előljáróságokhoz átküldeni; rendesen ezek is illetékteleneknek tartják magukat s az államrendőrségre appellálnak. Az államrendőrség azonban azt szokta kijelenteni, hogy ezen dolgokkal nem törődik, s igy a vétkesek megint visszakerülnek a vásárigazgatósághoz. A vásári biztosok pedig megrémülve e komplikált huzavonától; megszöknek a deliquens elől és igy az ügy rendesen szerencsésen befejeztetik.«”
1880. december 5.
„Az utcák kullancsai
Nagy városban nagy a nyomor. Ki a nagyvárosi életet nem a boldogság verőfényes magaslataiból vizsgálja egyedül, hanem alászáll a nép alsó rétegeibe is, saját tapasztalásai után sokkal megrenditőbb jelenetekről fog beszélhetni, mint a minőket Hugo Viktor fest a „Nyomorultak”-ban. Célunk itt nem a regényirás, csak nehány vonással akarjuk vázolni a társaság nyavalyáinak egyikét, a koldulást, mely különösen nálunk, a fővárosban, mód nélkül burjánzik.
Hagyták és hagyják azt még most is gyomlálatlan, akár a gondatlan kertész a burjánt és paréjt, s hogy e baj aztán mind mélyebb gyökeret ver, s mind kevésbé lesz kiirtható, ki fogná tagadni?
Egy lépést sem mehetünk, hogy koldusra ne akadjunk, hol mosdatlan fiuk, hol fésületlen kis leányok alakjában, kik lerántják kezedet, kendőzött pityergéssel hatodszor panaszolják el, hogy anyjok betegen fekszik, atyjok meghalt, mig testvére nődnek sirja, hogy apja lábát törte, s anyja meghalt. Te jószivű vagy, s szabadulni is kivánsz ezen, végre is a fenyitő háznak szánt gyermekektől, adsz nekik valamit, s a kis koldusok vigyorogva, röhögve futnak odább, alamizsnádat elgombozzák valamely ház tövében, s ujból kezdik a kéregetést.
Este, mintha csak a kövezetből bujnának elé, lépten-nyomon eléd állnak, hogy szinte csetlesz-botlasz közöttük. Ki leginkább fölkelti könyörületed, az ama nő ott, ki négy-öt gyermekkel fetreng valamely sarokkőnél. Az egyiket emlőjéhez szoritja, a másik kenyeret majszol, harmadik, negyedik s ötödik körülfognak s ki sem bocsátanak apró körmeikből, mig »krajcárkát« nem vetél nekik. A gyermekek közül ki szőke, ki barna, ki rőthaju; mindegyiknek más az arca, mi azt a gyanut kelti benned hogy különféle anyáktól vannak összetoborzva - tantiemre. Nyáron érthetőbb, ha a kövezeten elvannak; de a tél csattogó hidegében is ott jajgatnak. Az anya aszott karjait nyujtja eléd, a gyermekek - ez egyszer meggyőződésből sirva - csaknem elfagyott lábakkal szökdécselnek körüled. Vagy világtalanokat, sántákat, kezetleneket látsz, kik hol vásári koldusok módjára jajgatják le fejedre valamennyi szentnek áldását, vagy némán térdelnek egy sötétebb sarokban s szótlanul tartják eléd összekulcsolt kezeiket. Ezek rendesen a legvásottabbak. Borvirágos arcukat a homályban is fölismered s csak azért némák, mert rekedt hangjuk azonnal elárulná a tivornyázó dologkerülőt. Hogy mindezek nemcsak bőségesen, hanem kényelmesen szereznek, mutatja azon makacsság, mellyel mesterségőket folytatják.
A fővárosi ember meg, mint mondtuk, jószivü.
Nem elég, hogy házi koldusainak ad hetenkint egy bizonyos összeget, mint p. egy általunk ismert kereskedőház, mely minden pénteken néhány tizes bankjegyet oszt ki a rászármazott kéregetők közt, mi által szószerint hizlalja őket; nem elég hogy százával irja be magát a segélygyüjtő ivekbe, mikkel jótékony egyletek, kegyes intézetek, szerzetek, leégettek, árviz által látogatottak stb. járnak nyakunkra: még sétáinkat is megkeseritik a hazudott s igazi nyomor, az álszegénység s valóságos szükség utonállói.
A könyörület az ily esetekben, ugy véljük, nincs helyén. Ez emberek vagy dolgozzanak, ha elég erejök van hozzá, vagy ha betegek s törödöttek, ugy a szegények házában kell rólok gondoskodni.
A község feladata elhatározni ezt s nem egyeseké, kik a restséget csak gyámolitják. Tisztességes szegényeket segélyezni, ez egészen rendén van. S hogy az utcai koldusok épen nem tartoznak a tisztességesek közé, régi tapasztalás bizonyitja.
Nem csekélyek azon összegek, miket e baj könnyitésére kell áldozni, de ez áldozatokkal jóval fölérnek azon előnyök, mik a koldulás betiltásával átalán az s utcai kolduláséval különösen egybe vannak kötve.
Bezárni a koldust: keveset, vagy semmit sem használ. Ide egészen más rendszabályok szükségesek, erre nézve egészen más eszközök alkalmazandók s ez eszközök birtokában egyedül csak is a főv. képv. testület van.”
Budapesti Negyed 1995/3

---