Ki is volt Kálnay László?

"Krúdy Gyula érettségi után 17 éves korában Debrecenbe, majd Nagyváradra került

tulajdonképpen joghallgatónak, hogy folytassa a nagyapa és az apa mesterségét. De egy

pillanatig sem hallgatta a jogi előadásokat, úgy sejtjük be sem iratkozott, ellenben haladéktalanul

dolgozó társa lett a debreceni, illetve nagyváradi lapoknak.

Azonban nem volt sokáig maradása sem Debrecenben, sem Nagyváradon. Gyűlölte

a sablonos újságírói munkát és különben is Pestre vágyott, Pesten akart író lenni.

Ez időtől fogva nem írt többé nyíregyházi lapba, írásait kezdték a pesti lapok közölni,

de látogatóba gyakran elnézett szülővárosába. Ám napközben Nyíregyházán senki nem látta,

Aludt vagy írt, bizony senki nem tudta, csak úgy uzsonna időben, délután 5 óra tájban jelent

meg a „jurás bácsi" vendéglőjében, ahol már várta a legjobb és legkitartóbb nyíregyházi

barátja, Kálnay László ügyvéd és író. Kálnay sokkal idősebb volt Krúdynál, apja lehetett

volna, mégis olyan ifjonti cimboraságban éltek, mint két egykorú nagyon fiatalember. Kálnay

nem tartozott a jól kereső ügyvédek közé, nem is sokat törődött az irodájával, ott is hagyta

pár év múlva végképp az ügyvédséget s lapot indított Nyíregyházán. Negyven éves már

elmúlt, mikor író lett, kicsit régies, hosszadalmas, de tehetséges elbeszéléseket írt, melyeket

Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja közölt. Nem is írt másüvé, kizárólag csak a Budapesti

Hírlapba. A kinézésében volt valami művészies, őszbe vegyült császárszakállt hordott, széles

fekete szalagon szemüveget, a fekete szalag a fülére volt csapva és télen hatalmas nagy bundában

járt, amelyet szorosan összefogott magán. Ez a bunda rendkívüli viselet volt abban az

időben, bundát a férfiak csak kocsin vagy szánon való utazás közben viseltek, városban

bársony galléros vastag télikabát volt a módi. A bundás Kálnayn azonnal látni lehetett,

hogy nem valami közönséges nyárspolgár, sokkal több annál: művész—író. Ezenkívül

okos, szellemes, meglehetősen művelt ember is volt, csak éppen . . . csak éppen az italt és az

éjszakázást szerette módfelett.

Nos, ez az öregedő Kálnay László kebelbarátja volt a fiatal Krúdy Gyulának, akit az

említett uzsonna időben már várta Jurás bácsinál az egyszer és mindenkorra lefoglalt külön

asztalnál. Fél liter nyíri vinkó már az asztalon állott, mindig fél literenként rendelték a bort,

hozzá természetesen a megfelelő szódavíz.

Most aztán mélyen az éjszakába benyúló italozás következett, egyik félliter a másik

után és mert a hosszú bajuszú Jurás vendéglőjét éjfélkor bezárta, a két barát elindult végiglátogatni

az összes éjjeli kocsmákat és kávéházakat, volt ilyen szép számmal Nyíregyházán.

Egy-egy helyen csak rövid időre tanyáztak, csak egy pohár italra néztek be, de ez a pohár

ital már többnyire nem nyíri vinkó volt. Miről beszélgettek vajon az ötvenéves öregedő író

s a 20 éves Krúdy Gyula? Ki tudná megmondani, de olykor dúdoltak mind a ketten, dúdolva

haladtak az éjszakai Nyíregyháza utcáin és sokáig egy szót sem szólottak egymáshoz

HOGYAN VERNEK MEG EGY ASSZONYT Krúdy Gyula írása

Luca napján Szent Mihályéknál éppen úgy farigcsálni kezdték a kis széket,

mintha nem történt volna semmi – mintha nem ment volna már férjhez Mathilde

Szent Mihályhoz, akit valóban a Luca székéről látott meg a karácsonyi misén

a fiatalasszony.

Vannak babonák, amelyekhez ragaszkodni éppen olyan célszerű, mint

boldogságos; így Luca-széket faragni – december 13-án, holdtölte napján,

amikor esténként csupa fehér és fekete árnyékból van összerakva az egész

világ odakint az udvaron, de idebent, a szobában, a kisebbik szobában, amely

könnyen fűthető (akár napraforgókóróval, tengericsutkával, száraz gallyal is),

barátságosan függ az asztal felett a családi lámpás, amelyet legfeljebb

újságolvasáshoz kell lejjebb húzni – apránként muladoznak a percek,

és mind közelebb jön az ásítás órája – Luca-széket faragni akkor is lehet,

ha nincs eladó lány a háznál.

Most kivételesen özvegy Sztárainé (Rózsi) toldozgatta-foltozgatta a

Luca-székhez való, apró fadarabokat.

– De mama! – mond szívre szorított kézzel Mathilde. – Talán csak nem

akarsz férjhez menni?

– Miért ne? Hátha akad bolondja egy vénasszonynak!

– Mama, te nem vagy vénasszony, és én megőrülnék, ha magamra hagynál

– folytatta Mathilde.

– Magadra sohase hagylak, mert te nem ismered az életet. Melletted kell

lenni valakinek, aki tapasztaltabb, okosabb, mint te. De azért magam is

szeretnék még néhány jó napot látni, mielőtt végleg megöregednék.

Így özvegy Sztárainé, egyszerűen, nyugodtan, nem úgy, mint a

regényekben, hanem csak csendes elgondolkozással.

Szent Mihály, aki szótlanul hallgatta újságja mellől anyósa és

felesége beszélgetését, önkéntelenül sóhajtott egyet, pedig nem

volt szokása. Aztán mintha hirtelen eszébe jutott volna valami:

vette a báránybőr bekecsét, fejére tette jó meleg sapkáját, amelyet

az öreg Sztárai úr idejéből kerestek elő a tél beálltával, szótlanul

kiment az ajtón. Se szomorúság, se vígság nem látszott rajta,

csak a hóban ropogva távolodó lépései és bús komoly, halk fütyörészése

árulta el, hogy valami nincsen az ínyére. Ilyenkor mindig azt a nótát fütyülte:


Beszegődtem Tarnócára bojtárnak…



Özvegy Sztárainé ugyanis tarnócai születésű volt. A fütyörészés

mind messzebb hangzott, az udvaron, aztán az utcán kísértett,

mintha maga a holdvilág fütyörészne.

Ebből a Sztárai hölgyek megtudhatták, hogy Szent Mihály a

„Rigóhoz” címezett kocsmába ment, ahová téli estéken bevetődtek

olyan úriemberek, akik nem érezték jól magukat családi körben.
II.

– Neked magadnak kell rendet csinálni a családi ügyeidben,

mert arra nem vállalkozik senki, hogy helyetted megverje az

anyósodat – mond Kálnay László, amikor meghallgatta a

„Rigó”-ban (ahol csak piros teríték volt, de jó bor) Szent

Mihály esetét.

– Megverjem? – kérdezte Szent Mihály.

– Mint a kétfenekű dobot – felelt Kálnay, aki persze

sohase verte meg még csak a feleségét se, részint azért,

mert szerette („nyolc gyerekkel ajándékoztam meg őnagyságát”

– mondogatta), részint mert az asszony kétszer akkora volt, mint ő.

– Cudar dolog asszonyt verni – húzódozott Szent Mihály.

– Néha pedig nem segít semmi más ezen a világon.

Bizonyos napokon, megfelelő bevezetés után, de hidegen,

pontosan, szenvedély nélkül meg kell verni az asszonyt,

mintha egy szeget kalapácsolna az ember, minden nagyobb

felindulás nélkül. Bolond ember az, aki asszonyi dolgokon

felháborodik, mert csak az életét rövidíti vele. Úgy kell venni,

amilyen. Rossz: legyen rossz asszony. Jó: legyen jó asszony.

De meg kell verni minden körülmények között.

Így Kálnay László, aki pártfogója volt mindazoknak,

akik úgy néztek a borba, mintha öngyilkosságra készülődnének,

akik a legvígabb poharazgatás közepette is néha elkomorultak,

elgondolkoztak, elmerengtek valami asszonyszemélyen, aki azért van a világon,

hogy őket kínozza.

A társasághoz tartozott még egy nyugalmazott színész,

Dalnoki, aki hosszú pipaszárat rágott, köhögés ellen itta a bort,

nem pedig azért, mert szerette volna, mindig más véleményen volt,

mint a mindenki által bölcsnek elismert Kálnay László. A pipacsutora

mellől most is, az első szünetben, elvisította magát.

– Nekem három feleségem volt, de egyiket se vertem.

– Vertek is azok téged, vén komédiás, mert ahol a férfi

betegség, gyengeség, jószívűség, kommóció* miatt engedékeny

az asszonyi állathoz, ott nyomban az veszi át a férfi szerepét.

Csak egy nadrágot találjon, amelybe belebújhat, nyomban belebúvik

– dörrent a nyugalmazott színészre Kálnay László.

A színész még nem adta be a derekát: – De szerettek.

Különben miért lettek volna velem? A szeretet mindent pótol,

a szeretetet semmi se pótolja.

– Színészélet: cigányélet. A színésznét nem lehet verni,

mert esetleg nem tud komédiázni este a színházban,

bedagad a szeme, bereked a hangja a bőgéstől, kificamítja kezét

vagy a lábát, és nem tud a színpadról a legyezőjével az udvarlóinak

integetni, vagy táncolni ott, ahol táncot ír elő a szerepe.

Habár Pálmay Ilkát minden fenyegető veszedelem dacára

mindennap jól ellazsnakolta erős férje, Szigligeti Jóska

vándorszínész. Csak Rimaszombaton nem, mert Ilka

odavalósi volt – felelt Kálnay, a helybeli lumpok vezére,

a kocsmák védőszentje, egy vidéki Falstaff, aki a „Rigó”-ban

az asztalt döngette, a kocsmárost felelősségre vonta a rossz időért,

a politikai helyzetért, a kocsma előtt elcsilingelő szánkókért,

amelyek vidám embereket más kocsmába vittek, a májas

hurkában talált kemény bajuszszálért és a már javában

kiforrott vinkóban* úszkáló szőlőmagért – de a köztudat

szerint otthon csendes volt, mint a pamutgombolyag a felesége ölében.

– Én mindig jó szóval, udvarlással, finom magaviselettel,

szóval nobilis* eszközökkel igyekeztem hatni hölgyeimre a

gorombaság helyett – mond a nyugalmazott színész, amikor

elkaphatta a szót Kálnaytól. – Nem olyan nagy kunszt* az

életben is Don Juannak lenni, nem olyan nagy kunszt

nagyhercegnek lenni, és tapasztalatom szerint többre viszi

az ember a nők körül megfelelő, hízelkedő, mindent ígérő,

kellemetesen hangzó szavakkal, mint a bikacsökkel.

– Ez lehet álláspontja egy férfinak, aki hozzá van szokva,

hogy feleségét úgy váltogassa, mint az ingét. Sajnos, mi,

civil emberek, holtomiglan, sírodiglan, sőt a másvilágig

esküszünk örök hűséget, nekünk nem lehet kesztyűs kézzel

nyúlni a családi életünkön mutatkozó kelevényekhez.

Nyomban operálni, mielőtt a baj elhatalmasodna, az asszony

belelovalná magát valamely gondolatba, amely úgy állna aztán

a háta mögött, mint a kísértet a kéménynél – felelt Kálnay László,

aki csak így, a nyomtatott betűben László, különben Laci volt,

valódi Laci, lacipecsenyés Laci, lacikonyhás Laci, mint a

cigányprímás, aki bandájával ebben a pillanatban nyitott be

a közben megeredt hóesésből a „Rigó”-ba, téli zamatokat,

füstös szagokat, bor és pálinka szagát hozván magával és

egy csengős szánon érkezett vendéget, Borberekit, aki már

három napja muzsikáltatott magának a „Három Rózsá”-ban,

amikor végre ellágyult annyira, hogy régi barátjával, Kálnay

Lászlóval, kibékülés céljából a „Rigó”-ban találkozzon.

Sokan voltak, akik kijózanodott korukban Kálnay Lászlóval (

minden éjszakai vitézkedések és másnapi fejfájást okozó

cselekedetek főrendezőjével) haragban voltak. De amint

a bor és vidámság hatása alatt a csalfa tünemények

meglátogatták őket – az örök józanságot, bortalanságot,

barátságtalanságot fogadottakat –, a bor ördöge nyomban

elébük vonta Kálnay László képét, akinek társaságában,

vezetése mellett, tanácsadásai közben mégiscsak legjobb

lehet cimboráskodni a „Rigó”-ban.

Ilyen volt Borbereki, a borbereki intéző.

– Bocsáss meg, hogy valaha is rosszat gondoltam felőled

– mond a részeg úriember, amikor benyomult az ajtón

cigányaival, és mint egy gazdátlan bunda, a Kálnay László nyakába esett.

Szent Mihály ezzel megszabadult Kálnay László hatása alól,

és végképpen Dalnoki nyugalmazott színész befolyása alá került,

aki így szólt hozzá:

– Pláne egy anyóst, akit igazán tisztelnünk kell: nem tanácsos megverni.

Mintha a színpadon mondaná, ahol szerepében az van írva: (félre).
III.

Miután Borbereki úr elaludt bundájában, Kálnay Lászlónak

még a Betyár kávéházban volt tennivalója, a cigányság

foglalkozás nélkül maradt, ugyanezért a szegényes vándorszínész

a következő romantikus ajánlatot tette:

– Azt hiszem, őnagysága megbékítéséhez elegendő lesz

egyetlen éjjeli szerenád. Az én időmben legalább így csinálták,

így csináltuk, hajh hó! – hazudott a vén komédiás, aki persze

sohase volt életében más, mint vendég. Most Szent Mihály vendége

annak borús napján, mikor az embernek nem jó egyedül lenni;

máskor másé, aki ugyancsak felejtést keresett a „Rigó”-ban. –

Egy idősebb hölgynél az éjjelizene mindig megteszi a magáét.

Régi valcerokat és keringőket játszatunk neki, hogy

félreérthetetlenül megértessük a dolgot, hogy a zenélés a

tiszteletre méltó kornak szól.

Szent Mihálynak megtetszett az ötlet, habár bizonyosan

félreértésre fog alkalmat adni másnap a városban, hogy az

anyósának rendezett éjjelizenét. Eh, üsse kő! Csak az a

bolondság ne következzen be, hogy özvegy Sztárainé még

egyszer férjhez menjen. – S így megindultak a dologtalanul

maradt cigánybandával, szabályszerűen, libasorban mendegélve

a fehér hóban a holdvilág alatt, az ereszek árnyékában.

Évszázados szokásai vannak az éjjelizenének, amelyet se

a megrendelők, se a hangászok nem felejtenek. A nagybőgősnek

mindig hátul kell menni, a prímásnak dideregni az esetleges kutyák

miatt, míg a megrendelőnek félrecsapott kalappal kell a csapat élén

haladni. Most ketten is voltak a megrendelők, akik a csapat élén

haladtak a jó mély hóban és a holdvilág alatt az ablakok mentén,

ahonnan, isten tudná, miért, mindig kipillant valaki, amikor

éjjelizene készülődik a városban. Ezek a pillantások azt látták,

hogy félrecsapott kalappal, sétapálcájával hadonászva ment

Szent Mihály, de még jobban félre volt csapva a kalapja

Dalnoki Gaál Gyulának, aki a pipaszárral handabandázott,

mert hisz öregségére is színész maradt az istenadta.

– Olyan ez a menyecske, mint a télire eltett, édes szőlő

a kamrában – mondta a vén komédiás, belekarolva Szent Mihályba.

És úgy rezegtette a hangját, a fejét, mint Göndör Sándor a színpadon.

Szerelmes színész volt valaha, akinek a „Rigó” bora a fejébe szállott,

és nóták jutottak eszébe, amelyeket a mögötte ballagó prímással megbeszélt.

– Minél több mazurkát, fiam, mert a mazurka volt a szerelem tánca.

Glinka írta a zenéjét.

Majd később operettek jutottak eszébe, mindenféle keringők,

amelyeket a vándorszínésznek akkor is fújni kellett a karban,

ha nem volt különösebb szerepe a színdarabban.

A didergő Laci prímás értette is, nem is a nyugalmazott

színész mondókáját. A cigányoknak is megvan a maguk

„stim”-jük* az éjjelizenéhez.

A kellő ablak alatt, ahol Szent Mihály megállította a bandát,

a mindenféle tanítás után csak a maguk nótájára gyújtottak rá:


Képeddel alszom el, képeddel ébredek,
Kimondhatatlan az, mit érted szenvedek…



Így szólt a banda özvegy Sztárainé (Rózsi) ablaka alatt,

amely mögött felfigyelt egy női szív.

Sőt gyufát is gyújtott egy kéz a behavazott, a holdvilágban

zöldellő ablakok mögött, annak jeléül, hogy a szerenádot megértette.

Másnap így szólt Sztárainé vejéhez, Szent Mihályhoz:

– Azt hiszem, hogy nem sokáig leszek már a terhetekre.

Az éjjel különös álmom volt.
IV.

Így aztán Szent Mihály nem tehetett egyebet, mint

másnap is belépdelt a „Rigó”-ba, ahol Kálnay úr éppen

azt a régi mondást eresztette ki a száján:

– Kutyaharapást szőrivel!

Vereshagymás, ikrás, frissen nyitott hordócskából való

hering volt előtte, amelyre hallatlanul ízlik mindenféle folyadék,

csak a pálinka nem.

De például sör, amelyet olyan kis, huszonöt literes forma

hordócskában csapoltak a „Rigó”-ban, hogy ha egyetlen

szomjas ember ránézett a hordóra, a hordó már beadta a kulcsot –

mondjuk a sör, az úgynevezett „Szalónsör”, mint vidéki

vendéglőben nevezték: nagyon összekompareált a Keleti-tengerből

való heringgel, annak a „tejével”.

– Hájfli – mond Kálnay a fűszeresre célozva – annak a hírére

nyitotta ki a heringesdobozt, hogy az éjszaka muzsikálás volt a városban,

ugyanezért vert csapot a söröshordóba Mátyánszki is, mert abnormális

idő van, amikor a buta sörnek van keletje.

Mert Kálnay szíve szerint borivó ember volt.

Olyan borivó, mint a kalendáriumban van, aki szüret havában leül

a hordó mellé, és onnan legfeljebb csak annyit mozdul el a téli

hónapokban, hogy odakint megszagolja, hogy milyen szaga

van a havas, fagyos éjszakának, a ködös délutánnak, amely

különösebben semmire se jó, mint csak arra, hogy az ember

borongós kedvű legyen tőle, és borban keressen vigasztalódást

az elmúlás, a halál és más kedvetlen gondolatok ellen, amelyek

a köddel jönnek.

Akkor szeretett már kocsmába járni, saját bevallása szerint,

„amikor az ebéd íze még a szájában volt”.

Ne higgyék, hogy ez valami nagy rendetlenség olyan úriembernél,

akinek családi asztalára, az asszony és a gyerekek miatt, amúgy

se kerül bor sohasem, mert az otthonában tisztességesnek kell

lenni mindenkinek. Pokolba jut az olyan ember, aki otthon,

négy fal között részegeskedik – mire valók volnának akkor

a kocsmák? Hol diskurálhatna* kedve szerint (az ajtó mögött

hallgatódzó asszony elől) az úriember, akinek vannak rossz

kedvei, jókedvei, borús napjai vagy felcsapongó kedvei,

magába fojtogatott káromkodásai vagy élces megjegyzései a világra,

ha kocsma nem volna? Elveszett ember az, aki minden gondolatát

az asszonnyal közli, kiterítvén magát előtte, mint egy felbontott

kártyapaklit. Sokkal jobbak erre a kocsmabeli cimborák,

akik a megkedvesedés idején szorgalmasan bólingatnak

minden mondanivalónak, segítenek nevetni minden sikerült

vagy nem sikerült élcen (ez utóbbi csak ritkán fordul elő

egy jó kocsmában), ugyanazokat a nótákat tudják,

ugyanazokra a vezényszavakra emelik a szájukhoz a

poharat és ugyanúgy pirul ki az arcuk, ragyogódik a

szemük, derül-borul a kedvük.

Ehhez pedig bor kell a gyomorgyógyításra használt sör után.

Vinkó, nyíri vinkó, a filoxéra* előtti időből, amikor még

nagyobb szabadsággal, vadabban, tehát ízesebben termett

a régi szőlőtőke, mint manapság.

Elszállítani nem lehetett ezt a bort, ott helyben kellett meginni

, ahol termett. Jó volt hozzá a parádi víz, a szolyvai víz,

a bikszádi víz, de végül nem nagyon nézegette az ember

a savanyúvizeket, mert hiszen előbb-utóbb megunja őket,

mint a felesleges gyomortöltelékeket. Talán legtovább

tud versenyt menni a vinkóval a Rochlitz szódavize,

mert az megpezsdíti, megkarcosítja, örömösíti a vinkót,

valamit elvesz az üveg zöld, homoksárga színéből, és

jelenteti a habzásával, hogy nem pincében, présházban

vagy otthon vagyunk, hanem a kocsmában, ahol mindennap

megfordul a félszemű szódás, és hordja a rózsaszínű, kék, zöld üvegeket.

De nem volt rossz a vinkó tisztán, savanyúvíz és szódavíz nélkül se,

megfelelő, egy nyelésre való poharakból, amelyek mint apródok

állították körül az asztalon a pohos borosüveget, amely mindig

valami harmatosságot is hozott magával a külső világból, amikor

az ivószoba füstjébe, melegébe, férfihanggal teli szobájába bevonult.

A „Rigó”-ban ugyan az volt a szokás, hogy a nóbelebb* urak

részére mindig a pincéből hozták fel a bort, frissen a hordóból,

és nem abból a borból adtak nekik, amely már reggel óta

állott a söntésben.* (Kis figyelem, de jóleső azoknak,

akik bizonyos szertartással fogyasztják napjaik mécsesét,

valamint borukat.)

Kálnay László és az aluszékonyan ábrándozó, vén színművész,

aki még nem heverte ki az éjszaka fáradalmait, a sör után

bort ittak, és Kálnay valamely igen hosszú történet elmondásába

kezdett, amelybe a színész nem kotyoghatott bele.

Szent Mihály mélabúsan hallgatta a történetet, végre arra

tért magához, hogy Kálnay László a vállára ütött:

– Hát ki a te barátod? A vén színész vagy én? – kérdezte

az éj eseményeire célozva.

– Igen, most már magam is azt hiszem, hogy egészen

bolond az öregasszony – felelt Szent Mihály.
V.

Körülbelül éjfél lehetett, amikor Szent Mihály a „Rigó”-ból

hazafelé indult, holdfény és hófehérség kísérte lépteit,

mint egy szellemét, aki valakinek a meglátogatására érkezett a helységbe.

Nagy sapkában álldogáltak a kapufélfák, még nagyobb fejdíszben

a nád tetejű házak, amelyek tudvalevőleg a legjobban szeretik

a havat, mert az összes bennük rejtőző melegséget alulra sugároztatják.

Egy nádas ház a legnagyobb téli időben is meleg.

Ugyanezért Szent Mihályék is télen a ház nádtetős részében laktak,

az úgynevezett „hátulsó házban”, ahol az asszonyok néhány

lépésnyire kaphatták a konyhát, pincét, vermet. Még papucsban

is kiszaladhattak a konyhából egy szál füstölt kolbászért, ha

Szent Mihálynak ahhoz volt kedve.

De Szent Mihálynak most máshoz volt kedve, miután anyósa,

özvegy Sztárainé (Rózsi) lucaszéki építkezése nyomán felébredt

benne valamely különös érzés, amelyet odáig sohasem érzett,

valamely háborgás, amely a máját megdagasztotta, a gyomrát

megfeszítette, „elslájmosította”* hogy feketéket köpdösött a

hóba, mialatt hazafelé ment a „Rigó”-ból. Olyan feketéket köpött

a friss hóba, hogy maga is megijedt, mikor visszatekintgetett cselekedeteire.

– Lehet, hogy az epémmel van valami baj, vagy többet dohányoztam a

kelleténél – mormogta magában, mint olyan ember, aki a Házi

gyógyszertár című könyvből gyógyítja betegségeit. –

A „slájmok” tudják, hogy mikor keserítsék el az ember száját.

Ilyen „slájmosan” érkezett haza Szent Mihály a „Rigó”-ból,

és állapotát nem javította, amikor a kamrában világosságot látott,

ahol özvegy Sztárainé háziszolgája, István társaságában rendezgette

a befőttesüvegeit, a kis uborkákat és paprikákat tartalmazó üvegeket

az előtérbe rakosgatta, miután ezek már megértek az elfogyasztáshoz.

Különösen egy koszorúnyi száraz, piros paprikában gyönyörködött,

amelynek kis fejeit egészben szokta belefőzni bizonyos eledelekbe,

malacpörköltekbe, töltött káposztákba, amelyeket Szent Mihály kedvelt.

Ezzel az asszonnyal most itt, az éléskamrában jóságos foglalkozása

közben: nem lehetett tenni semmit. Egy fokhagymakoszorút akasztott

volna a veje nyakába, vagy egy marék tarka paszulyt csapott

volna az arcába, ha ki meri nyitni a száját. Vagy egy lécen függő

füstölt sonkával védekezett volna (az elülső, kisebb sonkával,

amelyet Szent Mihály hallatlanul szeretett). És aztán itt volt

István is, a háziszolga, aki inkább engedelmeskedett özvegy

Sztárainénak, mint bárkinek a világon.

– Mit tehettem ebben a helyzetben? – kérdezte Szent Mihály

a „Rigó”-ban, amikor barátai (Kálnay és Dalnoki) az otthoni

eseményekről érdeklődtek. – Mit tehettem elkeseredésemben?

– Bementem a házba, és megvertem Mathilde-ot, aki persze az

ágyban nyújtózkodott, ahelyett hogy anyjának segített volna.

Megvertem, mert valakit meg kellett verni lelkiállapotomban

– mond Szent Mihály, és még akkor is oly félelmetesen forogtak

szemei, mintha folytatni akarná a verekedést.

– Hát ehhez is kurázsi kellett – mondta Kálnay László némi

elismeréssel, de látszott rajta, hogy nincs mindenben

megelégedve a dolgokkal.

Krúdy Gyula: 75 esztendős Kálnay László, vagyis a tabáni kocsmák pajkosa.

Huszonöt-harminc esztendővel előbb visszhangozott Magyarország a nevétől, ma már csak néhány kocsma látogató ismeri! - kezdődik ez az életrajz is, mint annyi sok más írói emlékezet hazánkban.

Rákosi Jenő fedezte fel abban a korszakban, amikor a jeles férfiú a legédesebb magyar álmot, a húszmilliónyi magyarság álmát hordta a szívében és ehhez az álomhoz megfelelő számú írói tehetségekre volt szüksége. A szent férfiú sok rossz kéziratot elolvasott naponta, még több írói-jelöltet fogadott Magyarország minden részéből a Rökk Szilárd-utcában, amelyet még az öregebb emberek bodzafa-utcának emlegetnek egy idő tájt. A "B. H." postája hozta a legtöbb írói próbálkozást, mert Magyarországon minden tollforgató biztosan tudta, hogy az újság atyamestere legtöbbször személyesen böngészi végig a levelek tartalmát, még akkor is, ha az idő már éjfélen is túljár. A főszerkesztő fanatikusan várta naponként az új magyar írói tehetségeket. A mai emberek már nem tudnak így hinni, legfeljebb a "Nyugat" irodájában akadnak még várakozók, reménykedők, szentek és bolondok.

Rákosi Jenő csodálatos életének talán a legmeghatóbb korszaka ez az idő, midőn a hatvanadik éve felé közeledő főszerkesztő páratlan önfeláldozással teszi próbára éjszakánként anélkül is gyenge szeme világát, hogy a vidéki és pesti levelekből kihalásszon egy-két jó sort, amelyet lapjában másnap diadalmasan bemutasson. Igaz, hogy Jókai és Mikszáth, a csillagok más újságok hasábjain ragyogtak, de a B. H.-é volt Herceg Ferenc és Sipulusz, a messzi tájékon népszerű Beniczkyné ideírja regényeit, karácsonykor, húsvétkor a mellékleten megszólal Sebők Zsigmond és ezenkívül a legjobb, derekasabb hírlapírói-kar (minden egytől-egyig Rákosi Jenő édes fiai volnának) rakja össze képességeit, hogy a B. H. legyen mindennap a magyar sajtó vezető-újsága. Ezért is megható, hogy a főszerkesztő éjszakáit azzal tölti, hogy vidéki kéziratokat olvasgat, amelyeknek minőségéről, gyámoltalanságáról csak annak lehet elgondolása, aki valaha egy napig is ült valamely újság szerkesztői asztala mellett.

És milyen óriási diadalnak vélte a Kárpáttól az Adriai tengerig, sőt még nagyobb távolságokba néző magyar szerkesztő, ha a rosszul felportózott, vizes tintával irt, sárga homokkal behintett falusi levelek között néhanapján akadt olyan is, amelynek meghallgatásához szobájába gyűjthette az éjszakai munkatársakat! Még az éjjel folyamán levelet irt az ismeretlen szerzőnek, a nyomdának gondja volt rá, hogy a kézirat idejében ólomba örökítessék, a B. H. tárcáját a főszerkesztő hordta a zsebében, izgalmas napok voltak ezek, mintha valamely új messiás megszületését várnák a Rökk Szilárd-utcájában. - Így fedezte fel Rákosi Jenő annak idején Cipriánt, az egykori kispapot, Kupa Árpádot, a túri asztalos mestert és Kálnay Lászlót, a nyíregyházi köz- és váltó-ügyvédet.

*

Kálnay beszédeket, kis regényeket írt a B. H.-ba, miután Rákosi Jenőtől erre levélbeli felszólítást kapott.

A nyíregyházi ügyvéd már javában elmúlt negyven esztendős, amikor az írói pályára lépett. Addig, míg Rákosi Jenőtől biztatást nem kapott, soha sem jutott eszébe a beszédírás: - eljárogatott a járásbírósági tárgyalásokra, délben a Hársfa vagy az Európa frissen csapolt sörénél mondogatott jóízű, vadas, harsogó anekdotákat, délután gubás, szűrös, perlekedő parasztok szájából szerette volna megtanulni az igazságot, míg estére a sóstói fürdő vagy a Guba-vendéglő asztalánál kereste a víg cimboraságot. Kedvelte a vándor színészetet, leginkább ennek hölgy tagjait, hat-hét gyermeke volt, de kedvét soha sem vesztette el. Már javában szürkült Ferenc József szakálla, de még mindig nem jutott eszébe, hogy van egy pálya a világon, ahol annyi boldogság és boldogtalanság vár rá, mint talán senkire a magyar írók közül.

Valamely anekdotát mondott el egyszer a Bundi-csárdában, amely módfelett megtetszett társaságának, a helybeli vaskereskedőnek, valamint Dálnoki Gaál Gyulának, az első nyugalmazott magyar színésznek, aki valaha "Görgei" címmel színdarabot irt, amelyet a vidéki társulatok a hatvanas érvekben játszottak.

- Szeretném nyomtatásban olvasni az anekdotát, hogy el ne felejtsem, - mondta a gazdag vaskereskedő.

A nyugalmazott színész és drámaíró legyintett a pipája mellől:

- Könnyű a szó, de nehéz a betű. Tudjuk mi azt írók, hogy előadni könnyebb valamit, mint azt leírni.

Az egykori vándorszínész megjegyzése mélyen érintette Kálnay Lászlót. Másnap, amikor amúgy is el volt gyengülve testileg az éjszakai mulatozástól, papirost vett elő és leírta az anekdotát. Postára tette, a tárcacikk megjelent a B. H.-ban, a vaskereskedő leemelte a kalapját Kálnay tudománya előtt, de az öreg színész csak cinikusan mosolygott.

- A pesti lapoknál tartanak olyan fiatal embereket, akik a vidéki levelezők dolgait átírják.

- No majd megmutatom, neked, vén komédiás, hogy írni is tudok.

*

Rákosi Jenő talán még ma is azt hiszi, hogy az ő buzdító leveleire nyílt meg a mesemondó forrás, mely azután évekig ellátta a B. H. és más pesti újságok tárca rovatát, könyveket hozott létre ("Jaj és kacaj", Az arisztokraták" című köteteket). Pedig a váratlan írói buzgalomnak és szokatlan bőségnek nem volt más oka, mint egy penzionált vándorszínész szüntelen csipkelődése, gúnyos magatartása, pöffeszkedő megjegyzése. Írhatott Kálnay László akármilyen sikerült beszédet a pesti hírlapokba, kaphatott elismerő kritikát a legjobb tollforgatóktól, megvehette könyveit a közönség: Dálnoki Gaál Gyulának nem volt egyetlen elismerő szava sem:

- Szép-szép. De hol van mindez a "Görgei" című drámához!

Ez a görbe pipaszár formájú emberke, aki a nyíregyházi kocsmákban a hosszú színészévek után a megtelepedett, szatirikus, lenéző, hitetlenkedő magaviseletével, soha sem enyhülő kritikájával, pöffedt önbizalmával a végletekig felizgatta az ötvenedik éve felé közelgő, egyébként bölcs és higgadt Kálnay Lászlót. Azt mondják, a legtöbb okos embernek van valamely nevetséges gyöngesége. Nos, Kálnay László gyengéje az egykori rém-drámaíró szüntelen gúnyolódása volt. A színész utóbb már félt véleményt nyilvánítani, mert testi inzultustól tartott, elszökdösött a megszokott kocsmákból, városvégi lebujokban húzódott meg csekélyke bora mellett, de Nyíregyháza kis város, Kálnay László a temető melletti csárdákban is feltalálta a színészt, hogy legújabb művét felolvassa neki, amelyet hízelgő, csillag alatti megjegyzéssel aznap közölt valamely pesti újság.

A színész darab ideig hallgatott, amíg ereje bírta. Figyelni látszott az előadásra, bólogatott, helyeselt. De aztán kuncogva nevetni kezdett, mint ez idő tájt az intrikusok a vidéki színpadokon. "Görgei!" - mondta és kiugrott az ajtón.

Kálnay László a következő kocsmáig kergette a komédiást, ahol megbékülve, elölről kezdődött a felolvasás, amíg Gaál Gyula ismét csak elcincogta magát.

*

Idáig úgy hangzik ez az irodalmi visszaemlékezés, mint valami anekdota, amelyet a régi írókról az utánuk jövők feljegyezgetnek. Ámde az emlékeknek bús komoly folytatása is van. - Körülbelül tíz esztendeig irogatott Kálnay László az egykori színész mulattatására. Igen becses, elismert neve volt már a főváros irodalmi köreiben. Ha pestre rándult Eötvös Károly, Mikszáth, Lipcsey Ádám és más korabeli nevezetességek dicsérték barátságukkal. De nem sokáig bírta a pesti elismerést, valami vitte haza Nyíregyházára, hogy az öreg színész bácsi csúfolódását hallgassa. Amíg egyszer a vén komédiás köhögni kezdett és ágynak dőlt. Beteg ágyában Kálnay László többször felkereste legújabb műveivel, a színész nem mert gúnyolódni, mert messzire volt az ajtótól. De egy délután, amikor Kálnay a legnagyobb lelkesedéssel olvasná az új beszédet: a színész csúfolódva felkiáltott: "Görgei!" - A fal felé fordult és meghalt.

*

Kálnay László írói pályája akkor fejeződött be, amikor Dálnoki Gaál Gyulát a morgó-temető akácfái alatt végleg elhelyezték. Az ötvenedik évet betöltött író járogatta azután is darab ideig a nyíregyházi kocsmákat. Talált bámész hallgatóságot is a műveihez, de az epés színész többé nem köhögött a legszebb mondat közepén.

Hallgatott a temetői sírhalom is, ahol Kálnay úr elmélázva üldögélt az őszi délutánokon. Semmi kedve nem volt többé az íráshoz, hogy a csúfolódó vénség elköltözött a kocsma asztal mellől. Ezenkívül ügyvédi irodáját elhanyagolta írói pályafutása alatt, dolgai rosszra fordultak. Más az ő helyében Pestre zónázott volna, hogy valamelyik szerkesztőségben fejezze be életét, de az íráshoz már nem volt kedve, a felvidékre, valahová Máramarosba tette az ügyvédi irodát. Húsz esztendő múlt el, anélkül, hogy írt volna, anélkül, hogy hírt adott volna magáról, amíg a világháború után következő megszállás ismét Pestre űzte felvidéki hazájából.

*

Hol szoktak az ilyen elfelejtett, régi világbeli emberek feltűnni? Sehol máshol, mint Budának legrégibb utcáin, az úgynevezett Tabánba, ahol kiskocsmák szivárványos ablakai mögött annyi szomorú, csalódott ember üldögél, akik már Pest ifjonti életére többé nem kíváncsiak. Itt mutatkozik Kálnay László, az elfelejtett, nagysikerű magyar író több mint húsz esztendő után, amikor művei a pesti lapok hasábjairól eltűnnek. Itt baktat a kis, girbe-görbe utcákon töpörödött alakja, az idevaló kocsmákban harsog fel régi erejű hangja. az ódon falak hallgatják régi idők hőstetteit és a pajkos anekdotákat, amelyek valamikor oly nagysikert értek el a nőknél és férfiaknál. Egyénisége, alig elkomorult, napsugaras kedve, pajzán szava, művészi előadása nyugalomba vonult, öreg budai polgárokat mulattatnak. Az ódon kis kocsmákban ünneplik az öreget, aki sohasem kereste életében az ünnepeltetést. De a feltűnés most már megélhetéséhez szükséges. És ha egy tavaszi éjszakán valahol a ráctemplom környékén találkozna egy álomból, ködből, képzelődésből való alakkal, az egykori vén komédiás kisértett-alakjával: talán még a tollat is felvenné a régi jókedvvel...

Forrás:Irodalomtörténeti Közlemények 1957. 61. évf. 4. füzet