1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2011. február 21., hétfő

A RÉGI PEST ELTÜNÉSE


Írtunk már krónikus főtérhiányról,  panaszkodtunk már millió helyen a "belvárost átszelő autópályáról" és jártunk már Prága belvárosában is. Mégsem született idáig cikk (mert mindig halogattam) a "régi Pestről". Mi is ez a régi Pest, amit úgy emlegetünk, mintha amúgy nem lenne régi ez a várost.


A régi Pest egyik legromantikusabb szeglete: a Kígyó és Sebestény utcák sarka

Régi Pest alatt az 1895 előtti pesti belvárost, a kiskörút és a Duna által közrezárt részt értjük. Csak hogy kicsit képben legyünk, 1895-öt írunk. Magyarország és vele Budapest évszázados elmaradottságából elképesztő tempóban fejlődik. Épülnek a vasútak országszerte, hidakat verünk folyóink felett, nagyiparosok keresik halálra magukat, és már Ferenc Józsefet is egyre többen kedvelik. Budapest is létrejött már, a Lánchíd mellé felépült a Margit híd is, az Andrássy út már nagyjából teljesen kiépült, és a Nagykörút legtöbb telke is beépült már. Színházépületeket húzunk fel, megépül a pesti Operaház, és az ország gőzerővel készül az ezredéves ünnepségekre a Városligetben. Budapest igazi "világvárosi" létet él ha úgy tetszik. Pillantsunk hát rá a következő fotóra:

Az úgynevezett Kittl-ház, mint a belvárosi nyomor fő demonstrátora.

Ez a kép a Duna és Torony utca sarkán álló épületről készült. Ez az akkori pesti belváros kellős közepén van. Akkor és később is többek között ezzel az épülettel illusztrálták miért kell itt városrendezni. Olvassunk csak kicsit bele a Vasárnapi Ujság 1895. augusztus 11-iki számába:
"A nagy átalakulás, mely Budapestet alig húsz esztendő alatt oly fényes várossá változtatta át, a Belvárosban látszott meg aránylag legkevésbé, (...). A Belváros azonban régi város, még pedig az ódonság minden érdekessége nélkül. Épült össze-vissza, beszorúlva a védő falak közé, szűk és rendetlen utczákkal. (...) Még a Dunához is rövid, apró utczák visznek, egyenesen egy sem nyílik a pompás folyamhoz. Ebben az állapotban megmaradt konzervatív módon a Belváros akkor is, mikor oly gyorsan emelkedtek a külvárosok, és büszke palotáktól szegélyezett körútak támadtak."
Ha körútak itt nem is támadtak, de a Kerepesi út (így hívták akkor még a mai Rákóczi utat is a Kiskörútig) igen. A szűk Hatvani utcába (ez volt a Kossuth Lajos utca jóval keskenyebb elődje) futú széles útról a villamosok északnak és délnek fordultak a Károly vagy Múzeum körúton. Ez az állapot sehogy sem tetszett a kor várostervezőinek és politikusainak. Az 1893. évi XIV. törvénnyel amely "a fő- és székvárosban két állami híd építéséről" szól ez a szándék, vagyis hogy egy a Kerepesi út folyatásaként széles sugárút vezessen egyenesen a Dunáig hivatalos megerősítést nyert. A törvény nem csak a Szabadság és Erzsébet hidak megépítését, de a Hatvani utca szélesítését is szabályozta: 24,65 méterresre kellett kibővíteni. Ez hatalmas ingatlanfejlesztést vont maga után amit az utca északi oldalán kellett végrehajtani. Nem bízták a véletlenre azonban ezt sem, az új épületek, amelyeknek 1903-ig lakható állapotban kellett lenniük 15 éven keresztül adómentesek, majd további 15 évig adókedvezményesek lettek.


Az Astoria 1895-ben. Még állnak a régi Hatvani utca házai látszólag, de mögöttük már felépültek az új paloták.
Érdekes adalék a jelenlegi Kossuth Lajos utca 6, az egykori Dreher-palota története is. A Városház utca sarkán ma is álló épületet 1889-ben építtette fel a Dreher-család az akkori szabályozási terv szerint visszahúzva homlokzatát a Hatvani utca házsorától. Négy évvel később azonban a fent említett törvény további méterekkel északabbra húzta a leendő főút szélét. Az 5 méterrel belógó palotával így valamit kezdeni kellett. Felmerült a teljes épület eltolása is a mögötte levő épületek elbontásával, de végül az utcai traktus lebontása, és az új homlokzat hátrébb való felépítése mellett döntöttek. Eltolásra egyedül az épület ma már nem létező sarokkupolája került, amelyről az Építő Ipar 1899. július 27-iki száma így tudósított. A közel 20 méter (?) magas és 9 méter átmérőjű kupolát gördítőpályára rakva emberi erővel mozgatták el egy daru segítségével a 4. emelet födémjén. Az előkészületek két és fél napig tartottak, maga az eltolás, vagy inkább húzás kerek egy napot.
A leendő Erzsébet híd (amit akkor még csak Eskü téri hídként emlegettek) hídfőjével is gondok adódtak. A régi pesti városháza lebontását ugyan sikerült elérni, hiszen nem volt aki harcolt volna érte, pár írót, vagy lelkes újságírót kivéve, de a város egyik legrégebbi műemléke a Belvárosi Plébániatemplom megtartásához az egyház ragaszkodott. Itt is felmerült az épület eltolása (ez urbanlegendként máig él) illetve volt olyan terv is, hogy a híd fusson egyenesen a templomnak és a fel és lehajtók fogják közre azt. Végül egyik sem valósult meg, a templom maradt ahol volt, és ezzel voltaképp a bontásokat szorgalmazó bősz korabeli urbanisták legfőbb célja, vagyis a Dunára egyenesen kifutó sugárút koncepciója bukott el a város furcsa fintoraként. Ha ma végignézünk a Rákóczi úton bizony a Duna helyett Klotild-paloták éppen felújítás alatt álló tagját láthatjuk.


Egy 1899-es látkép. A fél Belváros elbontva a híd építése miatt éppen.

Az adókedvezmények, az új luxuspaloták, az utcák sokaságának szélesítését előíró szabályozás végül beindította az egész pesti Belváros átalakulását. Felépült a nagyszabású Ferenciek tere, a Kossuth Lajos utca északi oldalának pompázatos házsora, a Március 15-e tér luxusbérpalotái, és még sorolni lehetne hány és hány 1-2 emeltes klasszicista vagy épp későbarokk épület helyére kerültek 4-5 emeletnyi hatalmas bérházak a tágabb környéken. A mai pesti Belvárosi házak zöme 1890 után épült fel, alig van a Ferenciek tere környékén a XX. század eleji rendezést túlélt épület. A régi Pest eltűnése azonban nem csak ez alatt a pár év alatt, hanem egészen a második világháborúig zajlott elég nagy lendülettel.
Hogy kár e érte? 
A Sebestyén tér, a régi Pest egyik legszebb tere.
Ezt ma már nehéz megítélni. Valószínűleg sokan vagyunk akik szeretjük a szűk, és kacskaringós utcákat, szabálytalan tereket, amikből sajnos Budapesten nagyon kevés van. A kiskörúton belüli terület középkori eredetű utcahálózatából a Ferenciek tere és környezete a legszebb részeket metszette ki, de a belvárosi utcák szabályozása, szélesítése sem kímélte meg túlzottan azt. Lettek cserébe szép reprezentatív tereink, amiket viszont mára a közlekedés szállt meg, így őket nehéz most jogos értékükön kezelni, és bájukat is megkoptatta közben a XX. század.
BDzsH
képek: FSZEK Budapest Gyűjtemény és Vasárnapi Újság

2011. február 20., vasárnap

BP ANNO: ILLUSZTRÁCIÓK ÁGAY ADOLF PESTRŐL BUDAPESTRE C. KÖNYVÉBŐL

Életképek Pestről és Budapestről a XIX.század második feléből


tűzoltók



tűzoltók


uszályvontatás a Dunán




verébinvázió



A KÖNYV ELOLVASHATÓ ITT
A TÖBBI ILLUSZTRÁCIÓ MEGTEKINTHETŐ :ITT:
                                       

2011. február 19., szombat

A HÉT MŰTÁRGYAI



POLDI BÁCSI ÉS AZ Ő VENDÉGKÖNYVE


Márai a Mély Pince vendégkönyvében




Az író budai-polgári életformájának elidegeníthetetlen eleme volt a kiskocsmák vagy korcsmák rendszeres látogatása. Nem volt rá jellemző, hogy egy törzshelyre járt volna, sokkal inkább törzshelyei voltak. Ezek között kitüntetett szerepet kapott Krausz Lipót „intézménye”.

Valóságos kultusza volt e budai vendéglátóhelynek, melynek épülete már 1785-től bizonyíthatóan létezett: versek, rögtönzések kerülnek a vendégkönyvbe, mintegy megörökítve az utókor számára egy kor életformájának lenyomatát. „Bár oly mély volna az icce, mint amilyen mély itt e pince” – hangzik az egyik rigmus a nyolcvan lépcsőn a mélybe vezető úton elérhető kiskocsmáról. Az első lapokon már egy oldalon szerepel Kóbor Tamás, Pünkösty[!] Andor, Krúdy Gyula és Máray[!] Sándor neve. Krúdy 1931. május 21-én bizonyítványt állított ki annak igazolására, hogy itt töltötte a napot és az éjszakát. Márai a Föld, föld!...-ben is megemlékezik Poldiról és a neves vendégkönyvről: Resz­ke­tett a ke­ze, ami­kor át­nyúj­tot­ta az al­bu­mot, éle­te mű­vét, egyet­len kin­csét. A vi­a­szos­vá­szon­ba kö­tött al­bum­ba írók, új­ság­írók, mű­vé­szek, éj­sza­kai em­be­rek, a bu­da­pes­ti szel­lem­vi­lág lé­zen­gő ritterjei ír­tak né­ha tré­fás, né­ha ko­moly em­lék­so­ro­kat. A be­tű és a hon­ta­lan­ság ván­dor­le­gé­nyei, ez a min­den po­li­ti­kai, val­lá­si szek­tá­nál hű­sé­ge­seb­ben össze­tar­tó tár­sa­ság, ezek vol­tak a Mély Pin­ce, Poldi kli­en­sei. Poldi nem sírt, de ned­ves volt a sze­me, és a har­csa­ba­jusz alatt resz­ke­tett a szá­ja. „Gyu­la is írt be­le” – mond­ta re­ked­ten. – „Tedd el, leg­alább ez ma­rad­jon meg.” (…) Meg­kér­tem, vi­gye más­hoz az al­bu­mot, mert ná­lam nem len­ne biz­tos he­lyen.
A becses album ma a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának féltett kincse.


A Mélypince törzsvendégei:  Ignótus Pál, Latabár testvérek.....




.... továbbá Krúdy Gyula, Márai Sándor, Laczkó Géza, Várkonyi Titusz, Kellér Andor...............

Forrás: cikk :Petőfi Irodalmi Múzeum
           foto: tabananno

2011. február 17., csütörtök

KERTHELYISÉG ANNO(részlet a Meseautó c. filmből 1931-ből)

1945 február 13 66 éve ért véget Budapest ostroma

 1944 ősze: a szövetségesek  ferencvárosi és csepeli özemeket bombáznak

1945 tavasz  : a  palota kupolájából  a lerombolt vár és a Tabán látképe
Az oszlopok ledőltek , de a Gellért szobor áll..

1945 tavaszi látkép a Gellérthegyről

TABÁN TÉRKÉP- KÜLÖNLEGESSÉG



 A térkép és a róla szóló cikk  ugyan 2005 -ben jelent meg , de akit egy kicsit is érdekel
a Tabán története , annak nélkülözhetetlen. Most a vaterán is elérhető .

2011. február 14., hétfő

Sült gesztenye illata száll....



Finoman csábító gesztenyeillat és az úgy százhúsz évvel ezelőtti divat szerint kockás pelerint és sildes szövetsapkát viselő fiatal árus kedves kínálása állít meg nap mint nap az utamba eső tér sarkán.
Amíg egymás után bontogatom, majszolgatom ellenállhatatlan portékáját, rövid időre kizökkenek a XXI. század pörgő világából.


A Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítését követő első húsz évben még csak két híd, a Lánchíd és a Margit-híd állt a fővárosiak rendelkezésére, hogy átkelhessenek a túlpartra. Így a pesti vendégekért a budai oldalon álló kisvendéglők nemigen vehették fel a versenyt az ekkor virágkorukat élő józsefvárosi és ferencvárosi kiskocsmákkal. Csak különleges ínyencségekkel lehetett átcsábítani az erre fogékony pestieket.

Akko­riban – a leírások szerint – szívesen át-át ruccantak betérni például a Szar­vas téren álló





















A három heteshez” címzett szerb kocsmába, ahol a mézes gesztenye mellé ráadásul a szerémségi Karlócáról érkezett valódi rác ürmöst kínáltak.






Tokaj-Hegyalja élre törését megelőzően – a pannóniai születésű Probus császár által a római provincia korában szorgalmazott szőlőtelepítésektől egészen a török pusztításokig – a Tarcal-hegység (ma Fruška Gora) lejtőin meg a Duna-menti löszháton folytatott szőlőművelésről és az ott készített borairól ismert Szerémséget tartották a legjobb magyarországi borvidéknek. Az ottani szerb kolostorok különösen jeleskedtek évszázadok óta a kadarka szőlőből különleges eljárással készített ürmös előállításában. Igazi ürmösért és a hozzá remekül illő szelíd gesztenyéért bizony érdemes volt a Tabánig utaz­nia a pesti polgárnak.


És itt volt még a szalámi is. Az 1870-es években Itáliából Pest-Budára elvetődött Pi­azzoni és Faddini gesztenyeárus urak ugyanis a hazai ízeket hiányolva minden bizonnyal először maguknak, majd az értékesítési lehetőségeket is felismerve kezdtek hozzá az otthonról hozott hagyományos recept szerint a nálunk még ismeretlen szalámi gyártásának. Persze az is lehet, hogy az akkor már működő, negyedszázaddal korábban szintén az itáliai vidék nyugalmát a rohamosan fejlődő Pest nagyvárosi életvitelével felcserélő Piet­ro Del Medico szalámigyárának sikere szolgált jó példával a gesztenyés portékájukat kínáló uraknak. Piaz­zoni aztán maga után csábította unokaöccsét, Dozzit is, aki hamarosan szalámigyárat is nyitott, és az 1900. évi Párizsi Világkiállításon Del Medicoval és Herz Ármin­­nal közös standon igyekeztek nemzetközi népszerűséget és piacot szerezni termékeiknek.


A szalámit azóta nemcsak hogy megszerette a magyar, de nemzeti csemegéjévé is fogadta, a karrierjét szinte vele együtt kezdő sültgesztenye és árusa pedig a budapesti utcaképnek lett – és láthatóan maradt – jellegzetes szereplője.

Az egykorvolt Tabán asztala mellett:


Az itt letelepedett szerbek után egykor Rácvárosként emlegettek Tabánban az évszázadok alatt kialakult terek nem csupán a mindenhonnan látható Vár impozáns látványával, hanem egymástól jócskán eltérő hangulatukkal is mindig elbűvölték az arra járót. A Szarvas teret a Vár felőli oldalon a kávéháznak otthont adó Aranyszarvas ház, déli oldalán az egykori Tabáni Elöljáróság épülete ékesítette. A Bocskai tér vidékies nyugalmat árasztott; a Kereszt téren álló kőkereszt a szerbek egykori temetőjének emlékét őrizte; a Fehér sas tér a Zsolnay-kerámiákkal díszített, a maga korában nagyon is modern iskola gyerekzsivajától volt vidám; a a kecses és gyönyörű barokk toronysisakjával, bent csodálatos ikonosztázával büszkélkedő szerb pravoszláv templom háta mögött a Dunára néző Döbrentei teret hetente a piac zsibongása töltötte be.






Mindez mára szinte teljesen eltűnt. Sokanpróbálják ma is csökönyösen igazolni a Tabán lerombolását azzal is, hogy az a város szegényes, egészségtelen szégyenfoltja volt. Hiszen az is volt a számos többi olyan városrésszel együtt, ahol ugyanúgy hiányozott a vezetékes víz vagy a csatornázás. Azokat azonban nem rombolták le, hanem idejében korszerűsítették. Ahogy ezt a Tabánban is meg lehetett volna tenni, és akkor talán most Budapestnek is lehetne egy – Óbuda ledózerolása nélkül akár kettő –, a bécsi Grinzinghez hasonló, csak éppen annál sokkal szebb környezetben elterülő falatozó, borozgató negyede.


Ahol a megkergült világ napi gondjait magunk mögött hagyva, mondjuk, egy szikrázóan napsütéses, de csikorgóan hideg téli délután felballaghatnánk az andalgásra csábító Holdvilág utcán, hogy aztán valamelyik kiskocsma meghitt melegében, a kályha mellé húzódva, az errefelé bevett szokás szerint a sarkon vásárolt forró sült marónihoz, gesztenyéhez jóféle fehér bort kortyolgathatnánk. A nap megkoronázásaként pedig a szerbek borsos vagdalt hússal töltött sült tésztájával, és a szintén általuk meghonosított kadarka szőlőből készített Budai vörössel, a fővárosiak egykori kedvenc vörös borával hódolhatnánk a Tabán gasztronómiai hagyományait is meghatározó délszláv asztali örömöknek.

2011. február 12., szombat

TÓBIÁS ÁRON : AZ ISMERETLEN KRÚDY



Ismeretlen? Talán egyetlen XX. századi íróról sem írtak annyian és annyit, oly mesélő kedvvel, sziporkázva és szellemesen, történetek százaiban visszaidézve alakját. Kész életrajz kerekedne belőlük: asszonyságok, mulatozások és párbajok hőse, a század nyugtalan Balassi Bálintja.
Amikor egy esztendővel ezelőtt beléptem, mint kutató Krúdy világába, úgy gondoltam, könnyű dolgom lesz. Csak türelem s aprólékos munka – s összegyűlik a kötetre való emlékezés. Ha a Hortobágyot csak délibábjáról akarjuk megismerni, igen. A legendák Krúdyját megadta könnyűszerrel a kialakult hagyomány, a kortársak anekdotái gyermekkortól haláláig nyomon követték az írót. Ráadásul Krúdy Gyula is szántszándékkal »regényesítette« önmagát, életrajzi vonatkozású elbeszéléseiben keveredik az álom és való, regényeiben viszont – az irodalom álarca alól sokszor meglepően őszinte adalékokra, hiteles mozzanatokra bukkan a figyelmes és járatos olvasó.
Ám hosszú az út a legendák Krúdyjától az igazi Krúdy Gyulához. Levéltárak porosodó anyagát kellett átkutatni, a szülővárosban, Nyíregyházán és Budapesten. Hírlapok és folyóiratok ezreit kellett átböngészni, a századforduló korától az író haláláig, 1933-ig. Meg kellett találni a most októberben 85. születésnapját megünnepelendő Krúdy Gyula barátait, kortársait, írókat és újságírókat, a bohém „Krúdy-had” jellegzetes alakjait: pincéreket, kocsmárosokat, ivócimborákat, színésznőket, fiákereseket, de még a kiadóját, szerkesztőjét, könyveinek illusztrátorát, sőt orvosát is. Csaknem száz emberrel készült magnetofon-felvétel, kései beszélgetések Krúdy Gyuláról.
E dokumentumok adattára a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kiadásában meg jelenő Krúdy világa c. kötet. Krúdy világa – egy ember világa a legfőbb jó tulajdonságoktól a legnagyobb gyarlóságokig. Ahogyan ő maga megfogalmazta: „... talán mindenütt voltam. Bálban és temetésen. Erdőben és vízparton. Bűnben és erényben. Sokat utaztam...Most elfáradtam...
Az »elfáradt« Krúdy életéből pergessünk most vissza néhány filmkockát: nekifutások és megtorpanások, szép hitek és csúfos bukások – az Ady-nemzedék talán legtalányosabb életű írójának arcéle tűnik fel előttünk néhány villanásra.

*

„Hírlapírónak szöktem el a szülei háztól” – írta egyik önvallomásában. Debrecen és Nagyvárad redakcióiban dolgozik. A nyugtalan, nagy tehetségű és nagy étvágyú 18 éves fiatalembernek szűk a vidéki újságíró szürke mundérja – életmódjával lázad ellene. Nemrégiben került elő a debreceni Kollégiumi Nagykönyvtár kézirattárából egy régi újságíró-kollégához, Zoltai Lajoshoz írott levele, melyben Nagyváradról, a „pakfon”-városból visszasírja „Debrő”-t, a szolíd és csendes Debrecent:
„Kedves Luikám, ma reggel veszedelmesen berúgva mentem haza, úgy 10 óra felé és így csak este kaptam meg gratuláló soraidat, mikor útra feljöttem ebbe a büdös szobába, ahol állítólag a dicsőség terem. (A levelet Krúdy a „Szabadság – politikai, társadalmi, kereskedelmi és közgazdasági napilap” levélpapírján, a szerkesztőségből írja.) Kedves Luikám – ugye eléggé aljas voltam már odahaza is – nekem csak ,otthon’ lesz Debrő mindig -, de ma, illetőleg mióta itt vagyok a pakfon városban, — azóta végképp elsüllyedtem, — este 5-6 árakor kelek, éjfélig dolgozom, aztán — annyi az ismerősöm, annyi lump jó barátom van, — köztük egy tanár, aki ma nem tanár, hanem 40 ezer forintnak az örököse, és az ország legnagyobb korhelye, ki mellett a nagyváradi társaságban csak én emelkedem, illetőleg süllyedek hozzá. Luikám, meg fogok halni hamar. El kell mennem Váradról, mert megdöglöm, mint egy kutya; mindennap részegen, holtrészegen menni haza, — az megöl engem. Visszamennék szívesen hozzátok, pedig ti nem tudnátok annyi fizetést adni (15-től 70 forintom van; regényemet 20 forintért varrtam a Laszky nyakába) — de bizony isten visszamennék a legelső percben, ha hívnátok.
Egyébként üdvözlöm az egész redakciót... — Te pedig légy szolíd és ne felejtsd el a Te szerencsétlen hívedet
Krúdy Gyulát”
Hány fiatal, magát jogosan elhivatottnak érzett tehetség vergődött a „vidéki élet kicsinyes, nyomorúságos, alávaló életében”! (Krúdy szavai egy másik levélből.) S kevesen voltak Krúdy Gyulák, akik nemcsak hogy ki tudtak törni belőle, de vitték is valamire.
Az ifjú Krúdy 1896-ban, a millenniumi ünnepségekre érkezik fel Budapestre, a váradi „Szabadság” saját tudósítójaként, hogy véglegesen letelepedjen a fővárosban. Ifjúság c. kisregényében így örökítette meg ezt a pillanatot: „Reggel öt-hat óra között érkezett Budapestre... Elkábította az a zaj, ami a pályaudvaron fogadta... A széles Kerepesi úton vastag fekete emberszalagok kígyóztak előre, befelé, a város felé, ahol az élet lüktet. Valami franczia regényből jutott eszébe egy frázis; az ifjú hősről, a deli lovagról, ki lábával toppant a középkori város kapujának küszöbén és szól: — ,Ezt meghódítom!...”

*

„meghódítás” könyve: A vörös postakocsi, — „ez a könnyes, drága, gyönyörű könyv” (Ady). A legnépszerűbb s legtöbb kiadást megért Krúdy-regényt 1913. Víz keresztjén kezdte el folytatásokban közölni a Hét-ben Kiss József, a szigorú szerkesztő.
„A vörös postakocsi” mindenkinek megszelídítette a szívét. Bródy Sándor irigyes-dicsérettel jelenti ki: „Szerencsésnek érzem magam, hogy jelenthetem: egy írótársam megemberelte magát. És most a publikumon a sor. És a kiadókon, akiket íme, figyelmeztetek: van itt köztünk valaki, akin igen-igen sok pénzt fognak keresni!” (Krúdy műveiből vagy négyszázféle kiadás készült, az író sokszor sietve, „lábon” s örökáron adta oda műveit, néhány száz forintért, koronáért, vagy pengőért.) Még az elhagyott és megbántott feleség, Satanella is, A vörös postakocsi-ra visszaemlékezve, levelében így dajkálja volt urát:
„Gyula, a csend és némaság, mely most körülvesz, mintha egy percre eltűnne... Tehát újra meg fog jelenni az a könyv, a zseninek ez az ajándéka? ... Hol van jó Kiss József, kinek hetenként vittem a folytatást és hol az ágy? melyben éberen feküdtem, míg az elkészült, folytatásról folytatásra? A sok gond, az öregség, a betegségek és az elkopott test béklyóba verten tart, és ez az ezüstcsengettyű... egytávoli világból ideszól, már... aranyszínű álom csupán...”
Ezt a könyvet veri ki talán ugyanebben az időben, az 1920-as évek elején a csendőr a zalaegerszegi internálótábor foglyának kezéből, mint „kommunista”, vörös könyvet...Az ügyből interpelláció születik a Parlamentben, az ellenzéki képviselő közvetlenül gróf Bethlen István miniszterelnökhöz intézi szavait:
„...de van egy másik nagyon érdekes eset, tisztelt miniszterelnök úr. Méltóztatnak tudni, Krúdy Gyulának van egy ťVörös postakocsiŤ című könyve. (Közbeszólás: Át kell festeni zöldre, aztán rendben lesz a dolog!) Valakinek a hozzátartozója leküldte ezt a könyvet és ki is adták az illetőnek. Egy alkalommal ugyancsak a Puskás nevű altiszt észreveszi, hogy Deutsch Károly internált a ťVöröspostakocsiŤ című könyvet olvassa. Erre nekimegy és azt mondja: Micsoda, még itt a táborban is kommunistáskodsz? Persze, megint vörös postakocsi kellene. Ezzel azután nekimegy a szerencsétlennek, és a maga módja, illetve a zalaegerszegi internáló tábor módja szerint ezt a szerencsétlent összevissza veri...
Annak ellenére, hogy a mélyen tisztelt miniszterelnök úrhoz beszéltem a nemzetgyűlésen keresztül, méltóztassék megengedni, hogy interpellációt intézzek a belügyminiszter úrhoz is és megkérdezzem, hogy (olvassa) ,Hajlandó-e a belügyminiszter úr a közel öt esztendeje fennálló embertelen és politikailag teljesen indokolatlan rendőri felügyeletet és internálást megszüntetni? Hajlandó-e belügyminiszter addig is, míg az internálást megszünteti, az internáltakkal szemben emberséges bánásmódot tanúsíttatni?’ (Nemzetgyűlési Napló)”

*

Az író fénykora, ünneplése az 1910-es évek elején kezdődik s tart a forradalmakig. 1918-19-ben egy megkomolyodott s talán már a férfiúi sikerektől is megcsömörlött író lép elő, akiben a háború vége felé feltámad a mindennapos lelkiismeret s látóköre is kitágul: már történelmi horizontot figyel hétről hétre a Pesti levelek-ben, melyet az egyik legnagyobb hatású napilap, a Magyarország közöl szombatonként.
1919. február 3-án Buza Barna földművelésügyi miniszter a Néplap helyettes főszerkesztőjévé nevezi ki (Móricz Zsigmond a főszerkesztő). Az újság a parasztlevelezők ezreivel tart kapcsolatot, s milyen jellemző: a Széchenyi Könyvtár Kézirattárában elhelyezett (s mindmáig feldolgozatlan...) Krúdy-hagyaték a parasztolvasók egyszerű leveleit is őrzi, az író megőrizte azokat 1919-től haláláig.
A levelek legmeghatóbbja a nagymamáé, Radics Máriáé. A nagymama 1849-ben együtt raboskodott a komáromi várban legidősebb Krúdy Gyula honvéd huszárkapitánnyal, az író vitéz nagyapjával, a szabadságharc bukása után. Radics Mária a Krúdy család forradalmi hagyományaira hivatkozva 1919 elején ezt írja országos hírnevű unokájának:
„Édes Gyula! 
Egy gondolat bánt éngem
Hogy te édes Gyula eben a veszélben lévő Hazánkat meg tudnád menteni. Na! Személesen be utaznád azokat a kétes gondolkozó vidékeket és a Nagy Kosut ként felráznád ennek az alvó nemzet lelkét a kik a nembánomságon andalognak, a míg elenségeink fel osztják Hazánkat. 
Kérlek édes Gyula, ha volnál oly kegyes és Károly Mihálnál ki eszközölnéd, hogy mint Honvéd századosnak 26 évig voltam hites felesége — és nem a szeretője, 83 éveimre talán segéllene engemet. Kis házamat el kellet adnom a meg élhetésért. 
Isten veled édes Gyula
szerető nagy anyád
Mária”

*

A forradalom bukása után keserves esztendők következnek. Az ünnepelt író megismeri az ünneplés nélküli éveket, a kiadóktól ostromlott divatos irodalmár nem talál kiadóra, a pénz könnyűkezű fejedelme beletanul a nélkülözésbe is. A mértéktelen ivás és szertelen életmód aláásta egészségét: a 20-as évek közepétől komolyan rendetlenkedni kezd a szív, a máj, a tüdő és a gyomor.
Dehogy kap már helyet a Horthy-korszak sajtójában publicisztikára a 19-es Néplap helyettes főszerkesztője! (Krúdyzmus vagy bolsevizmus  jelszóval hadjárat indul ellene.) Irodalmi-politikai elveiről csupán leveleiben értekezhet. S egy érdekes barátság szálai kezdenek szövődni éppen e levelekben: az emigrációban élő Hatvany Lajossal.
Hatvany már 1922-ben az egyik bécsi emigrációs lapban Krúdy érdekében is ostorozta a hazai állapotokat:
„Amit a Tisza Magyarországa nem adott meg, vajon megadhatja-e a Bethlenéké? Tisza hivatalos országa közönyös volt a művészettel szemben, — az új ország nem közönyös. Éppen ellenkezőleg. Ez az új ország üldözi a zsenit... A kontárok a talentumok ellen fenekednek. A Pekárok, a Császár Elemérek irtó hadjárata ez a Krúdy Gyulák és az Ignotusok ellen. Az üldözés szelleme öli a magyar irodalmat. A megrémült író hallgat, az elszegényedett közönség nem vásárol.”
Krúdy 1925-ben így ír Hatvanynak, ki akkor Gasteinban lakik, Ferenc József egykori vadászkastélyát bérli, hol majd a panaszkodó író meg is látogatja:
„Kedves Laci, ön ma indul Gasteinba, ahol az öreg Ferenc József annyi jó időt eltöltött, mikor még azt hittük, hogy mindnyájan örökké élünk. Az Öregúr nem megy többé Gasteinba; — vajon találkozik-e ön ott az ő szellemalakjával? Ha igaz: Gasteinban mindig esik és így ön majd ráér gondolkozni egy s más dolgokon, mint a mi tönkrement magyar irodalmunkon is.
Mindnyájan meghaltunk, kedves Laci: Ferenc Józseffel együtt. Furcsa, de így van, hogy ez a magyarul sem elég jól tudó öregember jelentette a magyar irodalom többé soha vissza nem térő fénykorát is. Gőgösek voltunk az irodalmunkra, hencegtünk temérdek értékeinkkel és azt hittük, hogy a magyar irodalomnak éppen úgy vannak halhatatlanjai, mint akár a külföldi irodalmaknak. Talán az egy Adyn kívül senki se maradott meg a mi korszakunkból, ő is csak azért, mert idejében meghalt. Ha valaha feltámad még a magyar irodalom: ott kell folytatni, ahol 1918-ban abban hagytuk, — nyomuk sem maradt meg ezeknek az esztendőknek. Betegségek, szegénységek, üldözések, kénytelen vértanúságok vették el az alkotásoktól az írók kedvét és aztán csak valljuk be, hogy nem is voltak olyan közlönyeink, mint például a régi Esztendő, az egykori Pesti Napló, ahová bizonyos ájtatossággal írtunk. És igyekeztünk kitűnni e kitűnő lapok kitűnő munkatársai között is. Én azt gondoltam néha, hogy a régi Esztendőt kellene feltámasztani annak, aki egyben a magyar irodaimat is életre akarná gerjeszteni. Sokáig meddő küzdelmet kellene folytatni az Új Esztendőnek, de legalább történne valami e koldus tespedés helyett. Néha felírogatom az ötleteimet egy új, nekem kedves közlöny részére. Ha érdekli: majd elmondom egyszer Lainzban, hogyan gondolnám én az Új Esztendőt...

*


Az 50. születésnap már egy fáradt és kiábrándult írót talál.
Krúdy eltűnt, a Margitsziget magányába húzódva, majd onnan is kikopva, óbudai, tehát majdnem kisvárosi polgáremberré szürkül, akinek már több dolga van orvosokkal, mint szerkesztőkkel, s jobban esik számára a pihentető és gyógyító mély álom, mint a remekműveket adó álmodozás.
Születésnapjára az Athenaeum kiadja ugyan újból az 1925-ben már a könyvpiacra dobott 10 kötetes gyűjteményes válogatást, de csupán azért, hogy az előlegekkel szorongatott íróval előnyös üzletet köthessen.
Hagyatékában, szépen letisztázva, fennmaradt egy önvallomás, akár nyilatkozatnak is tekinthetjük, palackpostának a késő utókor számára, amit akkor, 50. születésnapján nem lehetett nyilvánosságra hozni — így most meg kellett várni a 85-iket...
„Összegyűjtött Műveim elé, amelyek ebben az esztendőben, az én ötvenedik esztendőmben jelennek meg az Athenaeum kiadásában: azt írnám, hogy újból, mai világnézetemmel és emberismeretemmel, még egyszer szeretném megírni őket. Mily borzadozva dobná vissza a népszerűségre számító kiadó a könyvemet.
Ennyit mondhatok magamról ötvenéves koromban.
Szent Margitsziget, 1928.
Krúdy Gyula”

*

Még öt évet élt ezután.
S mindig több pénzre volt szüksége, gyűltek az adósságok, mind nehezebb a megélhetés. Megkapta a Baumgarten-díjat s Móricz Zsigmonddal megosztva a PEN Club nagydíját. Mindez késő, a bajokból, betegségekből és iszonyú tartozásokból nem teheti már tisztába néhány ezer pengő.
Új és új regényeket kellett alkotni (sokszor csak újságba, folytatólagosan...), cikkeket írni — sohasem ért rá, hogy „mai világnézetével és emberismeretével” még egyszer megírja műveit.
Ám nagyon szigorú volt vallomásában önmagához s fájdalmasan elkeseredett. Krúdy összműve a hajdani országról és saját világáról „újraírás” nélkül is a magyar széppróza legnagyobb teljesítményei közé tartozik.


(Új Írás, 1963/10. )

2011. február 6., vasárnap

MAGYAR DIGITÁLIS KÉPKÖNYVTÁR TABÁN KÉPEI

LAKÁSBELSŐK ÉS A TABÁN BONTÁSA

 Tabán bontása 1933

 Árok utca az 1920-as évek elején (Ide épült fel a Bethlen udvar)
LAKÁSBELSŐK ÉS A TABÁN BONTÁSA

Aranykakas utcai konyha
A Tabán bontása
Lakásbelső (Kereszt tér 3)
Kereszt tér 3 kút szoborral az udvaron

Lakásbelső
Ív utcai "A 3 NYÚLHOZ" pincéje bontása

Ív utcai "A 3 NYÚLHOZ" pincéje bontása

BÉR DEZSŐ GRAFIKÁI A TABÁNRÓL ( HOLDVILÁG UTCA)