KÖNYVBEMUTATÓ A KRÚDY HÁZBAN....

Különleges könyvbemutatót csodálhattak meg a Krúdy-ház (jelenleg Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum) ódon falai szombaton délután. Megjelent és bemutatásra került 
              Saly Noémi KALMÁR PÁL- A TANGÓKIRÁLY
c. könyve ,amely ugyan "regényes élete" alcímmel látott napvilágot, de egyáltalán nem regény.Tudományos alapossággal járja körbe a harmincas -negyvenes évek európai hírű énekesének pályafutását a kezdetektől a vílághírig, a második világháború utáni elhallgattatást és a hattyúdalt a Márványmenyasszony-ban.

Mellesleg precízen katalogizálja a fennmaradt emlékeket, életrajzi adatokat, dalokat. Teszi ezt a maga gazdag írói kifejező  eszköztárával, élvezetes előadásmódjával, folyamatosan lekötve az olvasó érdeklődését. 
    Ajánljuk ezt a könyvet mindazoknak, akik az elmúlt rendszerben úgy nőttek fel, hogy a hivatalos Kodály-Bartók zenei irányvonalat sulykolták beléjük, meg sem említve, sőt tagadva, hogy más stílusnak is jogosultsága van az emberek izlésformálásában,  szórakoztatásában.

 A könyvbemutató meglepetése a Budapest Bár - Kalmár Pál
dalainak avatott tolmácsolója- élő koncertje. Hatalmas sikert aratott.
Megtisztelte a bemutatót Kalmár Pál fia is. 
     
Végül a múzeum igazgatója kínálta süteménnyel és borral a vendégsereget, mialatt az írónő asztalánál hoszú sor kígyózott a frissen vásárolt könyv dedikálásáért.

                                                               Saly Noémi


VÁSÁRLÁSI INFO ITT

Ebből az alkalomból összeállítottunk egy virtuális zenei albumot 53 dallal 


Kalmár Pál énekel... 


                01CD. Szép vagy , gyönyörű vagy           .....12 sláger
             02.CD Fenyő,fenyő, jaj, de magas fenyő    ...10 sláger
             03.CD Az egyiknek sikerül                       ....13 sláger
             04.CD Az ember egy léha, könnyelmű senki...9 sláger
             05.CD Rózsa, rózsa, bazsarózsa                .....6 sláger

SZINDBÁD SZÜLETÉSE

Az 1910-es évek legelején a "mikszáthos" Krúdy válaszút elé érkezett. Világnézeti és művészi választás elé. A mikszáthos hangtól tovább kellett jutni; s helyet kellett keresni a kialakuló irodalmi frontok valamelyikén. 

Tehetsége vitathatatlan volt: a konzervatív és a polgári irodalmi front előtt egyaránt. A Nyugat dicsérte írásait, s a Magyar Figyelő táján – mint nagytehetségű dzsentriszármazású írónak – többen neki szánták Mikszáth elárvult helyét. Talán maga Tisza István is; többször meghívta vacsorára. Krúdy azonban a határozott választás elől kitért, nem kapcsolódott a Nyugat mozgalmához, de elhárította magától a konzervatív irodalmi szerepet is; vita nélkül átengedte Herczeg Ferencnek. Az irodalmi frontok fölött óhajtott maradni; csak író lenni. S író is másként, mint egy Mikszáth nyomán indulótól várni lehetett volna. Herczeg útjára nem lépett, a Harsányi Zsolt-féle hígítás tehetségéhez különösen méltatlan lett volna; de a mikszáthi hagyományból való előbbrelépésnek azt a lehetőségét is elengedte, melyet Móricz útja ígért; pedig az ő művészetében is nagy realista lehetőségek voltak (Az aranysarkantyús vitéz legendája, Korvin lelke). Más utat választott. Mikor Móricz a mikszáthi pajkos derűtől a Tragédia, a Sárarany, A fáklya drámai küzdelméig érkezik, s nappali fényben mutatja be a magyar Ugart, Krúdy átlép a tragédiás valóságból egy magateremtette világba, és a magyar Ugarral küzdő, birkózó hősök helyett megrajzolja az álmok vizén hajózó Szindbádot (Szindbád ifjúsága, 1911). Holtáig Szindbádot írja sok-sok változatban – holdas éjszakai világításban. Móricz realizmust teremt, Krúdy egy stilizáló dekoratív művészet felé halad.

Krúdy Szindbádja nem viharos tengereken hányódik s nem a csodák "borzalmas" tartományai felé evez. Arra hajózgat, merre ifjúsága énekelt, felkeresi a gimnáziumot, a tánciskolát, amelyben az ünnepélyes próbabálok folytak, asszonyokat, lányokat, akikbe szerelmes volt. Az a Tájékoztatás, amelyet Krúdy a Szindbád ifjúsága és szomorúsága élére írt, közelebb vezet a hajós megértéséhez. Asszonyok, szűzek, grófnék és kereskedőnék hallgatták "hitetlen mosollyal és elámult szívvel" Szindbád halkított hangú hazudozásait; szerették a jó bánásmódot, a szép szavakat, az önfeláldozást, a hosszú leveleket és a szerelmi jelvényeket – hajszálat, vasúti jegyeket, törött kardokat – egyszóval a szép, színes hazugságokat. Szindbád is sok mindent szeretett, főként a nők lábát, a hófúvásos időjárást, a vidéki tánciskolát, a kis vendégfogadót, az őszi ligetet, a melankolikus kocsiutat, kezeket, hajakat, női neveket, asszonyokat, – s mindenért hiába rajongott, amit életében elérni óhajtott. Nem vigasztalta a százhét nő, aki viszontszerette, s a többi sem, akik "ábránd-{377.}világában piros karikákon hintáztak". Ők foglalkoztatták Szindbádot legtöbbet, míg élt. "Ám szokatlanul egyformák a nők, s a boldogtalan Szindbád erre sohasem gondolt."

Ez a Szindbád él a különféle történetekben. Legtöbbször valamely régi szerelmére emlékezik s elutazik hozzá a távoli kisvárosba. A régi szerelem már asszony, lánya is van, lehetséges, hogy Szindbádé, talán maga is beleszeret a "hajósba". Halk beszélgetések után Szindbád "elutazik a városból" (A hídon, Szindbád titka, Szindbád őszi útja, Az álombeli lovag, Női arckép a kisvárosban, Az éji látogató, Éjjeli vendégség, Az ecetfák pirulása). Máskor lányt szöktet, de a legelső állomáson leszáll a vonatról és visszavezeti anyjához zokogó szerelmesét (Utazás éjjel). Vannak még romantikusabb históriái is. Olykor virágárus lányt kísér haza, s mikor elválik a lánytól, öngyilkos lesz (Szindbád útja a halálnál). Nem hal meg; a tetszhalálból a hideg felébreszti. Egy másik novellájában azonban valósággal meghal, és egy idősebb apáca rózsafüzérén fagyönggyé változva ébred új életre. Elgurul, aranybányász feleségéhez kerül; s beszélgetni kezd az asszony fésűjével ... Emlékek, álmok; az Ezeregyéjszakára is utaló új mesék.


Ki ez az emlékekbe költöző, sejtelmekkel találkozó, mindig utazó hős? Kicsoda Szindbád? Lírai alakmás? Magyar Casanova, az ifjúság és a szerelem szimbólumává emelve? Züllő, élveteg dzsentri? Az álom és valóság közt lebegő írói magatartás kifejezője? Szauder József nagy tanulmányban kísérte végig Szindbád születését s meggyőzően mutatta ki, hogy Szindbád 1906 és 1911 között született meg Krúdy művészetében; anyagát a korábbi szatirikus, ironikus, tréfás novellákból szedte össze és gyúrta egybe; összefoglalt benne nyírségi dzsentri-emlékeket és podolini hangulatokat, eljátszatott vele újra már eljátszott szerepeket; Szindbád éppúgy rokona a középkori zsoldosoknak és élvhajhász kereskedőknek, mint az "ábrándos Ábrándi" féle színésznépségnek; s Szindbádba belerajzolta az író magát is. Líraiság és tárgyiasság, önfeledtség és irónia, "a lírai önarckép szubjektív és az önállósult jellem objektív szemlélete" lebegő egyensúlyba kerül ezekben a novellákban. Így lesz Szindbád – Szauder Józsefet idézzük – "a Krúdy világát és ironikus-nosztalgikus magatartását legtisztábban kifejező műalkotás".


Az ifjú és utazgató Szindbádra jellemző szemléleti egység azonban, Krúdy kiábrándultságának a fokozódásával, 1913-tól kezdve bomlani kezd; s a Szindbád-novellák enyhe devalválódása is bekövetkezik. Szindbád körül a szerelem tovább hullámzott, de ő egyre inkább kimaradt belőle; több lett a szerelmet vágyó nők érzelmes vallomása és erősebb a stilizált, biedermeieres íz. A kellékek, a motívumok már parodizálásra késztettek: a novellákban rendre feltűntek a kocsmárosnék és utazó férfiak, akik a kocsmákban megpihentek, és borba mártott ujjal írták az asztallapra az imádott nő nevét; vagy a vadludak hangjára figyelve porozták a pisztolyt ... Krúdy kiábrándulása mind teljesebbé válik, a szerelemben a hazugságot, a nemzeti történelemben egyre inkább az öncsalást látja; önarcképszerű alakjaival is mindkevésbé tud azonosulni. Új Szindbád-alakmásokat keres; ezek az alakmások azonban – K. Károly, Emléki, Nagybotos, Pankotai, Idem – kevesebbek Szindbádnál, csak bizonyos vonásaikat hordozzák. Krúdy próbál fiktív távlatot keresni, ahonnan a jelennel szemben, kívülállón is erősebb ítéletet formálhat: úgy talált a holt Szindbád kísértetjárásának fikciójára, s egy {378.} áltörténeti korszaknak, a Kisfaludyak biedermeierének kulisszájára az Aranykézutcai szép napokban (1916).

A formai vívmány nagy volt. Krúdy már az első Szindbád-novellákban egy új lírai novellatípust alkotott, amelyben a líraiság a legfontosabb; a hangulati elemek, az álomszerűség és az asszociációk szabad csapongása; egybemossa a hangulatfestő, tárgyi képeket és időréteget; egy többszólamú, idő-rétegeken keresztül vibráló líraiságot teremt a magyar és európai novella történetében korábban ismeretlen stílusremeklésekben (Puder, 1914; Aranykézutcai szép napok, 1916; Tótágas, 1919), de ez az eredmény csak féleredmény Krúdy művészi erejéhez képest. A kor valóságának jelentős darabjai kívülrekedtek művészetén, az életből, a megélt és látott dolgokból viszonylag keveset örökített műbe. Inkább csak a lágy lírába halkítható jelenségeket. Pedig Szindbád csontig látott: első utazásán, a kisvárosi tánciskolákban az isten háta mögötti jelenségekre is felfigyelt, – mikor a tűzoltólétrára kapaszkodó kislányokra leselkedett a körorvos és a szerzetesi gimnázium igazgatója – de igyekezett napirendre térni felette, tovább ballagott, "és hosszan, édesdeden felkacagott". Megbocsátó, illetve változtatást nem remélő bölcsességgel. Olykor-olykor diadalmaskodik ugyan Krúdy könyörtelen látása a lágy líraiságon, de tartósabban soha. Kiábrándultsága nem engedi ugyan a teljes lírai azonosulást a hőssel; de pozitív eszmény híján iróniája sem igen mélyül egyértelmű bírálattá. Még leginkább tárgyias, nem önarcképszerű novelláiban mutat fel legtöbbet az életből, a groteszk, komikus, bírálatukat magukba hordó alakokban a Mákvirágok kertje (1914) darabjaiban (Imádságos Stolniczky kapitány, Szegények öröme, Holdas est Füreden, A padember, A felvidéki úr hazugságai, A fehérkutyás dáma, Egy régi uraság pesti utazása). A húszas évek zsáneralakjai felé ezek a novellák mutatnak.

Krúdy maga érezte, hogy csonka maradt művészi világa. Az Aranykézutcai szép napok Előhangjában írja 1916 elején: "Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi könyveimre ... Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtatóműhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedül-valóságomban láttam, amit gőgös elvonultságomban kinevettem, vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket ... Ha én leírnám, hogy én mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának."

KRÚDY GYULA: ECETFÁK PIRULÁSA

A történet még ott kezdődik, midőn Szindbád ifjú ember volt amennyiben térde nem lengett, és a szíve helyén antik, pirosló aranyból való amulettet hordott, nem pedig fekete gödröt. A szeme sugárzott, mint a télies nap a fenyők zúzmaráján, és a bokája oly karcsú és fürge volt, hogy akár tánc-cipőt is viselhetett volna, mint a hivatásos táncosok a "Zöld ördög" című éjjeli mulatóhelyen. Gúnyosan nézegetett a nők szemébe, mert mindegyikről feltételezte, hogy magzatgyilkos, míg szája oly udvariasan és finomkodva ejtette ki a lekötelező szavakat, mint az abbék szólanak a szentéletű, idős lorettekhez, kik ékszereiket a kolostornak óhajtják adományozni. Meglehetősen ismerte a női könnyeket, sóhajtásokat, kancsalításokat, de volt érzéke az őszinte gyűlölet és harag iránt, amely elhagyott nők szívében lakik. Ámbátor bölcs ember létére sohasem hitte el, hogy van olyan hölgy a világon, aki éjjel, álmatlanul, sőt szenvedélyesen őróla ábrándozik. Ah, mindig másra gondolnak a nők, midőn egyedül vannak!
Ez idő tájt mégis hajlandó volt megengedni, hogy kiérdemelje egy dáma tetszését.
Az aranymívesné dolgára gondoljunk, aki csaknem évekig foglalkoztatta Szindbádot, bár közben észrevette, hogy más nőknek is van bokájuk, hajúk, szép szemük és kedves hangjuk, mégis, midőn egyedül járt a messzi nyárfasorban vagy budai kiskocsmában üldögélt - a Tabánban, ahol a bolthajtás alatt sűrű a füst, öblös a pohár, és a sarokban vak zenész játszik, hervadt népénekesnő dalol, és a kocsmáros oly alattomosan nézeget vidrabőr süvege alól, mintha pénzhamisításon törné a fejét -, midőn itt ábrándozott, magában kivont, összeadott, terveket koholt, csapdákat eszelt, regényes variációkat állított szobalányok vagy grófnék elragadására: tehát az életalkotás órájában, Szindbád az aranymívesnét mindig különös gonddal kezelte ábrándjaiban, piros ablakú, ködbeborult ormú, kis kastélyba költöztette, négylovas hintón járatta, és a nevét sokszor az asztalra írta borba mártott ujjával. Nagy F betűk lepték el az asztalt Szindbád tekintete előtt. Fánny, mondták a betűk, és a homályba, füstbe, álomba merült messziségből, a nyárfa csúcsán vagy a tabáni kocsma bolthajtásából, a sárga falon megjelent az aranymívesné alakja, széles gallér-palástban, koronával a fején, mint a feketehajú Mária egy szentoroszországi kolostorban. Az arany amuletten, amelyet Fánny a szív fölött való viselet céljára Szindbádnak ajándékozott, a Szűz ily alakban mutatkozott a jámbor középkori vésnök tekintete előtt. És Szindbád gyakran az ajkához szorította az ereklyét, midőn egyedül volt.



Miután az aranymívesnét sokan ismerték Pesten, találkozásai Szindbáddal izgató titokzatos­sággal, rejtélyességgel voltak telve. Templomokban és báli termekben, a csónakversenyen vagy a császár­fürdői elhagyatott sétányon látták egymást; vagy este, néma utcában állongott a lefüggönyözött batár, és a sikátorból gyors, nesztelen léptekkel jött az aranymívesné, s a kocsiajtó feltárult; máskor a sánta varrónő műhelyébe vezető kanyargó sötét csigalépcsőn váltottak boldog csókot; ismét az alagútnál felugrott a társaskocsira Szindbád, hogy egy percig titkosan megszoríthassa az imádott nő kezét; végül a toronyzene alatt, az alkonyati térségen a Mátyástemplom körül, hátulról megszorít­hatta a Fánny karját, miközben régi magyar Mária-ének hangzott a toronyból.
A legboldogabbak azonban a Vízivárosban voltak, ahol az aranymívesné egy reneszánsz-korabeli házban született. A házban nyári vendéglő volt, és az udvaron ecetfák álltak, amelyek csodálatosan pirosodtak, midőn az ősz közelgett, és az elhagyott asztalokon pirosfejű kakas merengett. Piros volt a bor, amelyet a kötényes legény enyhe, októbervégi délután az asztalra helyezett, a vadszőlő már nem bujálkodott a salétromos falakon, Fánny a rozsdás vasrácsú emeletre mutatott:
  - Ott születtem, Szindbád, ezelőtt harminchat esztendővel. Az anyám nemsokára meghalt, és fénylő koporsóját öreg katonák hozták le vállukon a csigalépcsőn. Az apám régi szelencéket szeretett gyűjteni, papucsban járni, és esténkint, ha szelencéivel végzett, zsebre dugott kézzel meredt maga elé. Meglehetős szomorú volt a gyermekkorom. A mezítelen pásztorok, istennők, hattyúk, térdnadrágos, fehér parókás hegedűsök és zománcos postakocsik voltak gyermekkori ismerőseim a szelencék fedeléről. Később egy tubákszínű öreg uracskát hozott egy napon az apám, aki mindig-mindig La Fontaine meséit olvasta... Magas fehér mellénye volt. A nevére már nem emlékezem, de ha felvetette a szemét az ódon francia könyvről, egy csodálatos, felejthetetlen szempár tapadt rám. Kék és szomorú, megértő és megbocsátó, gyöngéd és bölcs volt ez a szempár. Benne volt minden, amit magammal vittem ebből a házból. A gyöngéd figyelem az élet apró örömei iránt, a halk megbocsátás, a jó magaviselet és csöndes ábrándozás. Benne volt az öreg francia szemében, hogy oly halkan kell élni, mintha a világ zajgásából sohase hallanék egyebet, mint egy kis hegedű hangját egy csöndes emeletről... hogy a tornyok ismeretlenek, mert mindig ködbe vannak borulva... hogy észrevétlenül lehet szenvedni legboldogabban... hogy a cipőm és kesztyűm mindig nagyon tiszta legyen, és barna hajamat hátul vizes fésűvel felfésüljem a nyakamról... Midőn először boldogtalan voltam - sok esztendővel ezelőtt -, az ösztönöm idevezetett a régi házba, ősz volt, és egy asztatnál leülve somot és tejfelt fogyasztottam. És még élt az öreg franciánk, aki egy sarokból sokáig észrevétlenül nézett. Azóta, ha bajban vagyok, eljövök ide, hátha él még az öreg férfiú?...
Szindbád ekkor alaposan szemügyre vette a házat, az Arany lúdhoz címzett kis nyári vendéglőt és a régi hercegi címert a kapu felett. A pirostaréjú kakast és a néma folyosót, hol gyermekkorában futkosott e nő, akit később párjának tekintett.



És halála után egy őszi napon visszatért a házba, a csöndes Vízivárosba, mintha tegnap ment volna el, a kakas a helyén vigyázott, és az ecetfák oly várakozólag állongtak piros díszükben, mint megannyi udvari testőrök, nemsokára erre jön egy öreg hercegi pár, és lehajtott fővel tovább megy.
Nem sokáig kellett várakoznia. Halk, könnyű léptek hangzottak fel a kapu bolthajtása alatt, ahol a szélben sírdogált egy régi kapuzár, hogy többé nem lehet házőrző-eb, és a kikoptatott köveken manapság is járnak, totyognak, bokáznak, tántorognak emberi lábak, amelyek éjfélkor azt gondol­ják magukban, hogy királyokat vagy főkapitányokat, költőket vagy boldog embereket visznek hazafelé, a budai borok elfogyasztása után.
Fánny jött, fekete kalapkáján bánatosan hajolt meg egy kis madárszárny, a fátyolán hópehely alakú lyukacskák voltak, és fekete kesztyűs kis keze oly gyöngéd volt, mint azok a drága asszonykezek, amelyek legelső fiatalságunkban simítják el az enyhe bánatot homlokunkról. A kék kötényes legény flandriai-vörös somot hozott és rózsás csészében a tejfelt, amely szőlőlevéllel volt letakarva.
Fenn, az emeleten hegedülni kezdett valaki.
Szindbád, a halott arra a helyre ült, ahol egykor az öreg francia úr üldögélhetett. Kellemesen, csendesen, köhögés nélkül nézte a Pestről Budára röppent kis fecskét. A halottak nem látják meg a változást az élőkön. A halott anyák mindig elárvult kis gyermekeikhez térnek vissza, bár azoknak már szakálluk nőtt. És a halott apák is, ha éjfélkor felébrednek, a kis fiúnak a sapkáját varrják meg. Míg a szeretők a fehérhajú hercegnő füle körül, az orgonazúgásban üdén és ifjan, piros frakkban vagy a zenész fehér mellényében lengenek, ha már régen tűzre került fabütykök lettek is. Szindbád az aranymívesnét most is olyan szépnek látta, mint fiatal korában a jelmezbálon, ahol régi arannyal hímzett ruhájában, Stuart Máriaként megpillantotta.


Egy szélhajtotta levél hátán a közelébe lopódzott, és halkan a fülébe kezdett susogni, ahol a haj üdén, vasárnapiasan meg volt fésülve.
- Szegényke, elégedetlen vagy, boldogtalan vagy, szomorú vagy?
- Nagyon szomorú vagyok, mert mindenki elhagyott, mert egyedül vagyok - sóhajtott magában az asszony. - Már gyermekkorom rózsaszínű arcú pásztorait sem látom többé, és a szél sohasem hoz felém zenehangokat. Szeretőim meghaltak, megöregedtek... Istenem, egykor mily boldog meg­nyugvással gondoltam arra, hogy időm eljöttével csendesen, derűsen sétálgatok egy öreg katonatiszt oldalán a bástyasétányon! Ma pedig nem tudok ebben megnyugodni. Miért, hogy nem vagyok fiatal? Miért, hogy nem hullanak többé könnyeim álmatlan éjjelen egy hűtlen férfiért? Igaz, hogy amíg megvoltak, nem sírtam soha egyikért sem. De ma szeretném őket mind végigsiratni, a hazugságaikat, a komiszságaikat és a csalfaságu­kat. Nem haragudni, csak sírni, hosszan, örökké sírni fölöttük, hogy így szótlanul el tudtak menni. Még csak azt sem mondták meg, hogy miért hagynak el! Csak elmentek...
- Mert az idejük elkövetkezett, szegényke - felelt nagyon gyöngéden Szindbád. - Nincs annak semmi különösebb oka, hogy a férfiak eltávoznak. Még ha könyörögtél volna, ha üzengettél volna utánuk, akkor is elmentek volna. Hívta, várta őket valami, mint a szél a faleveleket. Engem például egy szegény varróleány ablakába sodort tőled az éjszakai vihar...
- Hisz éppen ez sérti büszkeségemet.
Szindbád alattomosan nevetett:
- Büszkeséged? Oh, csak addig lehettek ti büszkék, míg férfiak járnak körülöttetek. Amíg hódítók, varázslók vagytok.
A mély kapualjban egy gumitalpú bot tompa zörgése hallatszott.
Pepita nadrágos, gondosan borotvált, szárnyas kabátú öreg úr nyomult be, és két deci vörös bort rendelt az ecetfás udvaron.
- Hagyjon békét, Szindbád, az ostobaságaival - szólt az asszony, elhessegetve magától az árnyékot.
- Nem tudok élni - morgott a szellem.
Az öreg úr, mint söröshordót, gurította végig a szemét az asszonyon. Köhögött. A botját eldugta a pad mögé.
 Furcsa - sóhajtott az aranymívesné -, a férfiak szépsége nem olyan mulandó, mint a mienké, asszonyoké. Az öreg úr bizonyosan a legszebb férfi lehetett Budán.
Megigazította a kalapját.

(1915)

KRÚDY GYULA :KARÁCSONY ESTE

1.


Valamikor nem volt szokás elolvasni, de még csak meg sem írni az ilyen címzésű irodalmi műveket: boldog, gazdag Magyarországban legfeljebb az árvák és özvegyek voltak kedvelői a megható olvasmányoknak. Ám fordult egy nagyot a világ, karácsony estéjén több a könnyes szem Magyarországon, mint boldog mosolygású arc, ugyanezért az író sem mehet el közönyös, hideg szívvel a karácsony romantikája mellett, még ha tolla mellett leskelődik is az unalom szörnyű veszedelme. Nem lehet e napon az olvasónak másról írni, mint a karácsonyfa lángjáról.








2.


Fejér vagy fekete karácsony köszönt ránk ez évben? Régente ez igen fontos körülmény volt az ünnepi hangulatban, mert az emberek mégiscsak jobban szerettek fehér országutakon szánkázni messzi kis falvak világos ablakai felé, ropogós estéből havas vállal megérkezni a karácsonyi meleg szobába, télies eledelekkel vidítani átfázott belsőségüket, a házaló betlehemesek szakállán igazi hó fehérlését obszerválni, mély hóban bandukolni az istállólámpás után az éjféli misére, mint ködből, sárból, nedvességből érkezetten járulni a szentté vállott fenyőfához. Ez évben azonban hiába jósol a százesztendős jövendőmondó, sőt Herschel is nagy havazást a hónap végére, mindnyájuknak fekete karácsonya van már esztendők óta. Ha fölemelné valaki a házfedeleket Magyarországon ez estén, annyi elgondolkozott, elmélázott, búban önfeledkezett arcot láthatna, hogy tán kételkedne abban, hogy a legpirosabb napot mutatja a kalendárium: tévedett István bácsi, tévedett az Obsitos, midőn naptárában e napra hirdette az öröm ünnepét.








3.


A mák és dió napja, mondja a régi szakácskönyv, amelyből néha a nagyapám módjára ebédelni és vacsorázni is szoktam, hogy hosszú életkort élhessek a földön, mint általában a régebbi magyarok. A máktörő koloncnak vendéghívogató hangja volt, és minden házból kihallatszott döngése. Az asszonyhang, amely a zúzmarás ablakú konyhában kommandírozott, a legkeményebb férfit is meglágyította. A pajkos gyerek szorongva ült a suton, a komondor alázatosan ólálkodott az ünnepi illatokra, a pincében a hordó igyekezett megtisztulni szennyeitől, mert ő is tudta, hogy e napon vérét veszik, a gyalogösvényen a postás csodálatos levelekkel közelgett, nyelves szomszédasszony békét kötött, és szakértelemmel jött a fazékfedelek fölemelkedéséhez, a sütők átvizsgálásához, a patkók megkóstolásához. Nem volt olyan ház Magyarországon, ahol a diós és mákos sütemények nem sikerültek volna e napon. Vajon termett-e elég mák, elegendő dió ez évben hazánkban, hogy e sütemények nélkül nem érvényes a karácsonyi ünnep. Tán még a másvilági bíróság is valamiképpen felelősségre vonja az ünneprontót. Vajon mivel fog védekezni a magyar, aki a karácsonyi kalácsot elmulasztotta?








4.


A szeretet ünnepe, mondjuk mi, akik itt maradtunk egy olyan korszakból, amikor ismertek az emberek mindenféle elavult fogalmakat, megbocsátást, barátságot, gyengédséget, tiszteletet, szeretetet és egész lexikonát a szentimentális érzéseknek, amelyekről utóbb kitűnt, hogy mind csak arra valók, hogy az ember létét, boldogulását gyengítsék. Mintha csak a gazdagok engedhetnék meg maguknak a szeretet luxusát, mutatja a világ képe, mert hiszen napjainkban egyedül nekik van módjukban szeretetüket kézzelfoghatóan is bizonyítani. Ajándékot venni, ajándékot adni, mosolyt aratni, könnyet letörölni, gyermekkacajt élvezni, bús asszonyt felvidítani, elesett embert talpra állítani, jónak lehetni a tegnapi ellenséghez, kézadással fizetni az álnokságért, szegénységet enyhíteni, a homlok mély redőit elsimogatni, vad, keserű szívbe emberséget oltani, szilaj szemét a gyűlöletnek enyhíteni, bujdosó nyomornak halk, észrevétlen léptekkel utánamenni, a magányosan sírdogálókat gyengéden felkeresni, rongyos gyermeket átkarolni, a híd karfája fölött merengő asszonyféléhez szívesen szólani, megfogni az elkeseredett kezet, megállítani a bűn felé tántorgó lépést, fölemelni a fejét annak, aki lehajtott fővel keresi a legmagasabb ágat, amelyre felköthetné magát - ez volna a gazdagok dolga a világon. - Nem, ez a dolog a szegényeké, akiknek maguknak sincs semmijük.

KRÚDY GYULA :ADY ENDRE ÉJSZAKÁI III.(AZ ÉLET ZŰRZAVARJAI)

A Három Hollóban volt egy darabig Ady Endre dolgozószobája, különösen attól az időtől fogva, mióta a púpos Löffelmann nem döngette minden ok nélkül söröshordóit, hogy a söriváshoz animálja vendégeit. Egy nyájaskodó új fogadós sürgölődött ebben a modern Pilvaxban vagy Csigában, bizonyos Trenk nevű, akit a mindenáron vicceseknek feltűnni akaró fiatalabb évjáratú hírlapírók: báró úrnak is szólítottak. (Sikerült is színésznőt nevelni a fogadott leányából a nyomdafesték szagától megmérgezett kocsmárosnak.)

Ady abban a deszkafallal elkülönözött, dohányszínű függönyökkel beakasztott fülkében szeretett dolgozni, ahol egyébként néha bokáig érő borlocsadékban folytak az úgynevezett hitviták, későbben a duhajkodások.

Révész Béla az "extra-szoba" közelében eső asztalnál üldögélt, amíg Ady Endre dolgozott és az északról-délről, a város különböző részeiből, az éj leple alatt érkező hívőket és hitetleneket, bolondokat és szenteket, exkorhelyeket és cúgoscipős álkorhelyeket azzal a hírrel fogadta, hogy Ady vasárnapi verseit írja. Ugyanezért senki se lépett be a megszokott fülkébe.

(Hiszen dolgoztak akkoriban mások is kávéházban vagy hasonló helyen, de a Három Holló hering-savanyú, füstkeserű, nőmámortól terhelt légkörét senkinek se jutott eszébe felhasználni, mint Adynak: a versíráshoz.)

*

Ambrus Zoltán olyan hűvösen és nedvesre fésült szőke hajjal jelenik meg éjfél után a Balaton kávéházban, mintha akkor kelt volna fel. Szinte csodálkozni lehetett volna, hogy mindjárt ilyen korán reggel spriccert iszik, mielőtt kiteregetné a márványasztalra a zsebében hozott papirosokat, hogy aztán órák hosszáig szent elmélyedéssel dolgozzon valamely műve felett. Csend volt éjfél után a kávéházban, literátus-csendesség, amelynél jólesett a hosszadalmas újságolvasgatás - az akkori karácsonyi újságszámokat még Vízkereszt után is teljes biztonsággal lehetett előkérni a pincértől --, a sarokasztalnál ünnepélyesen, nyakán hátrakötött szalvétával eszegetett Tihanyi, a kávés, aki nagyon szeretett volna csámcsogni, de éppen Ambrus úr miatt nem merészelt - egy díványon félig elnyújtózkodva alszik egy régi lóversenyjátékos és kártyás, pszt, nem szabad őt felkölteni, mert reggel a képviselőházba kell mennie, ahol teremőri szolgálatot teljesít. A Rákóczi út felőli ablakból igen jól szemügyre lehetett venni, hogy dolgozik-e "Speki", amint A. Z.-t a vele egykorúak nevezték, ha tollat láttak a kezében, akkor még Osvát szerkesztő úr sem jött be irattáskájával a kávéházba, nem akarván munkájában megzavarni a tiszteletre méltó költőt. A Balatoni reggelt az jelentette, hogy a kávés sarokasztalánál felbukkant egy cigányos, bőgőhordozó formájú ember, akinek a megérkezése azt jelentette, hogy odaát, a nem messzire eső New York kávéházban már "fájront" van, a főpincér elment szórakozni egy másik kávéházba, és ugyanezért soha sem tette le fejéről kalapját a Balatonban, miután egész éjszaka amúgy is kalap nélkül volt kénytelen szaladgálni.

*

Bródy Sándor a New York kávéház kassza előtti asztalánál ragyog, ágál, hízelkedik, mérget kever és olykor olyan dicséretekkel halmoz el egy rendőrségi riport megíróját, amelyek az élete végéig nem felejtend el, máskor egy nagy lármával és kifeszített hassal megjelent új könyv írójának mond két-három szavas kritikákat, amelyeket a megtisztelt úr ugyancsak élete végéig emleget magában, de fogcsikorgatva. (Ezekből a kassza előtt elejtett megjegyzésekből derült ki, hogy "nem fedi teljesen a valóságot" Bródynak az a gyakori kijelentése, amely szerint ő sohasem olvas újságot. Nagyon is olvasott, utolsó sorig, a "nyomtatott"-ig elolvasott minden sajtótermékeket, hogy állandóan tisztában legyen az irodalmi dolgokkal, barátaival és ellenségeivel.)

Miért ült Bródy Sándor éjszaka a New Yorkban, hiszen ő sohasem írt a nyilvánosság előtt, négy fal közé, magányba kellett zárkóznia, hogy valamit papírra vethessen az ő jellegzetes betűivel? Rendszerint itt várta be a Pesti Kis Tükör című vasárnapi cikkeinek a kefelevonatait, amelyeket Az Újság szolgája hozott még éjféltájon. De a magára nagyon sokat adó író ilyenkor sem tette az orrára fekete keretes, csíptetős szemüvegét, hanem csak a kezével tartotta szeméhez az üveget, hogy gyengülő szeme előtt már futamodó betűket összefogdoshassa a kefelevonat nedves lapjain. (Egyszer majd még sokat írnak erről a különös emberről, aki páratlan megjelenésével, színészkedő pózaival, Egerből és Kolozsvárról hozott büszkeségeivel, valamint pesties hízelkedéseivel és gonosz mondásaival annyi éven át zavarba hozott nőket és férfiakat.)

Adyt is várta ide Bródy...

*

Ám a legtöbb pesti kávéháznak meg volt a maga írója, aki éjfélkor a kapucíner mellé tintát és tollat rendelt és hajnalig gyilkos szemmel nézegette azokat is, akik a szomszédos asztal mellé merészeltek telepedni.

Általában kezd úgy feltűnni a dolog, hogy az írók nagy része lemondott ősei korhely életéről.

Csendes kávéházak nyílnak a Belvárosban, ahol nemrégiben még a költők jurátusos csizmái pengtek és a lírikusok a kocsmázások után fokosukkal megdöngették a bolti redőnyöket. A belvárosi kiskocsmában kényelmesen terpeszkedhetik a Párizsi utcai suszter, legfeljebb néhány álhírlapíró harsogja a szomszéd asztalnál a valódi írói kávéházak szemetesládáiban talált vicceit, vagy nyitja meg üzletes előadását ezzel a szóval: "Kijelentem önnek..." (Ha egykor Pesten ilyen nyilatkozatot hallottál, bizonyosra veheted, hogy álhírlapíró vagy hirdetési ügynök tartózkodik a közeledben.) Néhány visszamaradott, a múltukat felejtgetni nem tudó, valódi író meghúzódik észrevétlenül egy-egy kocsmai asztalnál, így például a szerencsétlen sorsú Gáspár Imre nagyon szerette hallgatni a sörös hordók pufogását a Belváros kiskocsmáiban, amikor is részegségében Tennyson vagy Byron költeményeire hívta fel a nőszabászok figyelmét, akik foglalkozásuknál fogva mind korhely emberek voltak. De már például Benedek Aladár (Náray Iván), aki a legöregebb magyar lírikusnak mondta magát: ősztelen, szőke szakállával a Báthory kávéházba járt és ha első spriccerét elfogyasztotta: női hódításaival dicsekedett a nagyhasú főpincérnek.

(És ne feledkezzünk meg a József körúti Baross kávéházról, ahol mindig volt bizonyos írói különítmény amelyet nem érdekelt, csak a saját dolga. Milotay itt szerkeszti az Új Nemzedéket, hetilap korában és a köréje csoportosult írók, a nagyhajú Márkus, P. Ábrahám itt csoportosulnak. De erről még lesz szó.)

A Belváros jóformán megtisztult a korhelykedő íróktól, legfeljebb mutatóban lehetett találni e boltozatos helyiségekben egy-két írót, holott az ablakokon a temérdek pókháló úgy lengedezett, mint a régi törzsvendégírók szelleme. Itt-ott egy múzeumi őr, olyan piros orral, amelynek színezettségét Shakespeare az epétől eredőnek mondja.

Máshol egy elzüllött tanár, aki filozopter korában költő szeretett volna lenni, de terve nem sikerült és most spriccerébe lógatja bajszát, mert azt gondolja, hogy még ráér fejére hideg borogatásokat tenni, hogy költői álmából végleg kikúrálja magát. - Itt-ott már felhangzik Ady neve ezeknél a titokzatos sarokasztaloknál, ahol egyébként is mindig a legnagyobb megvetéssel szokás megemlékezni az eleven irodalomról. A Wodiáner-féle vállalat lapszerkesztői még szegény Farkas Mődit tartják a legnagyobb magyar írónak. Ők dörrentettek néha egy-két szót Adyról, hogy a polgár tán azt hihetné e megjegyzésekből, hogy egy nevezetes Dummer August vagy pedig egy rakoncátlan ördögfiók telepedett meg valahol Budapesten, de szerencsére nem jár a Belvárosba.

- Igen, Tóth Kálmán, az költő volt. De Ady? - Koppan a pohár, forrong a hevítő must a sarokasztal felől, ahol most mindenki azt gondolja magában, hogy joga van kritikát mondani az irodalom felett, lehetőleg olyant, amely Gara bácsiéval, a Kis Újság szerkesztőjével megegyezzen.

Csak az öregebb polgár kapja fejét ijedten hátra Tóth Kálmán nevének említésekor. Neki ugyanis eszébe jut, hogy apja vagy nagyapja beszélt erről a költőről, akinek az volt a rendes éjszakai szórakozása, hogy a suszterek bolti tábláit kicserélje a fűzőkészítők tábláival.

*

És mégis Ady Endre hozta vissza a korhelykedést az írók világába, amelyről azt hittük, hogy Lisznyai Kálmánnal végleg kiment a divatból.

*

Tanyáját, modern költő létére a főváros hatodik kerületében ütötte fel (pedig tán többre viszi vala, ha kiegyezik a belvárosi kocsmákkal és a Népszavás Révész Béla helyett a képes "Budapest" szerkesztőjének, Kovács Dénesnek keresi a barátságát, vagy elbandukol a Józsefvárosba, ahol még Pinczédy (Inczédy) László diktálja azt az emlékezetes iramot, amely végül vad hazafiakká teszi a sváb bormérőket, vagy a Wampetics-féle városligeti vendéglő felé teszi a célt, ahol Ihász Aladár ölelkezik esténkint Feszty Árpáddal, miután egész napon át mindenféle testi táplálkozástól és italozástól tartózkodnak, hogy annál jobban essen estére a pezsgő és a vacsora. Itt tán Bartha Miklós is pártfogásába vehette volna a jövevény költőt, B. M. akkoriban nagyon tekintélyes ember volt Magyarországon. Vajon mire viszi ez a fiatalember, aki se a New York karzatán, se az Abbáziai közgazdasági hírlapírói között nem mutatkozik? Sőt még a Bergerbe (a Király utca sarkára) sem jár, ahol Az Est telepedett meg ebéd utánonkint hosszú asztalánál, ahonnan az akkori Magyarország sorsát igazgatják... Ahová féltő gonddal kíséri át a Royal-beli ebédekről Bródy Sándor Miklós Andor főszerkesztőt, miután mindhiába vette elő szakácsművészete tudományait, hogy asztaltársának a legegyszerűbb eledeleken kívül más ételek fogyasztásához is gusztust csináljon. És ahol a jelenlévő hírlapíró urak részéről minden magasröptű világszemlélet, verejtékesen facsart okoskodás, bölcs könyvek idézgetése és Charles Darwin szó szerinti ismételgetése azt a furcsaságot célozza, hogy Sebestyén igazgató igyon meg egy pohár anizettet, mi után tudvalevőleg a kabátját is le lehet venni róla... Mire viszi ebben a városban a magányos fiatalember, aki látszólagosan senkinek a társaságát nem keresi, hanem a Három Holló lefüggönyzött szobájában verseket ír és egyetlen látható barátja Révész Béla, aki soha se volt mondható a legagilisabb embernek?

*

Igaz, hogy nem is telepedhetett meg más helyen, mint Budapest hatodik kerületében.

Ez a kerület a Király utca egyik oldalán kezdődik és valahol a Nyugati pályaudvarnál végződik. Zengők itt az utcák - nemcsak a cigánymuzsikától, amely az esti órákban pazarsággal árad ki az utcasarkok fénylő odvaiból -, ahol minden este vőlegények és menyasszonyok tartják a lakodalmaikat, míg napközben facér pincérek biliárdoznak vagy kártyáznak. Zengők itt az utcák - a selyemtől, amely az olcsó Magyar Miklós Nagymező utcai sarkon lévő üzletéből került ki és harsogó szóval beszél a vidéki kupechez, aki éppen a falusi barchent-szoknyák unalmából menekedik Pestre az új női élményekért, míg bizonyos cimboráskodással susog a fölényes pesti fiatalemberhez, aki a nedvetlen, láz-száraz és hideg szenvedélyességű zsúr-kisasszonyok elől éppen a Mező utcában keresi azokat a lihegéseket és jajokat, kacajokat, amelyekről a költők műveiben olvasott. Zengők itt az utcák - mert a kis vidéki pesztonkák és bodros szobaleányok még csak a tegnap folyamán lettek az utca primadonnái és még nem felejtették el azokat a dalokat, amelyeket ártatlanságukban énekeltek, zengők itt az utcák - mert bár a hétköznapi szerelmet pénzért árulják Vénusz szerencsétlen hölgyei ez utcákban, mégis oly gyakran jelenik meg itt a mentőkocsi, hogy gyomormosást alkalmazzanak azokon a nőkön, akik éppen a boldogtalan szerelem borzalmai elől a méreg mindenhatóságában keresnek felejtkezést. (Némelyik leány körülbelül minden hónapban megmérgezi magát, megírja ugyanazon búcsúlevelet háziasszonyához, valamint a bizonyos férfihez, akit halála okozójának tart, csak éppen a férfinév változik a levélben, ilykor Bélának, máskor Ferinek hívják őt, oh, milyen régen volt, amikor még értem is meghalni akartak a nők!... csak egy volt, egy Főherceg Sándor utcai szegény kis komorna, akinek valóban sikerült értem meghalnia, mert a mentők állomása messzire esik a Józsefvárostól.)

Zengők itt az utcák - mert költő járt bennük.

*

A zengés valahol már kezdődött a Király utcában, hogy azt nem lehetett összetéveszteni más pesti kerületek hangjaival. Ott szent Terézia temploma előtt, ahol bőrös takaró alá volt varrva télen-nyáron az az öreg koldusasszony, aki háromkerekes székén nyilván a Victor Hugo-féle regényekből jött Pestre - ott zengeni kezdett az élet úgynevezett örömeitől, barna és szőke kéjektől, lépések neszelésétől, amely lépések sohasem tévesztették el útjukat - vagy talán éppen mindig eltévesztették --, a hatodik kerület girbe-gurba utcáiban. A templom környékén, amennyiben az lehetséges volt az itteni koldusok tolakodásától, még szokásban volt randevúkat tartani a Király utca méhkasából közelgő bolti kisasszonyokkal. (A sekrestye bejáratánál zavartalan lehetett a találkozás, mert a plébános úr nyugalma miatt a sekrestyés itt nagy rendet tartott.) Jöttek a Király utcából a bolti kisasszonyok délben is, de akkor többnyire sápadtas volt az orruk környéke az éhségtől. Siettek is kopott szoknyácskáikban, nemigen volt olyan szó, amelynek hallatára megállottak volna. De jöttek este is, mégpedig most már olyan vidámsággal, hogy az embernek Paul de Kock regényei jutottak eszébe. Masamódok szoknyácskáin fityegett még a cérnadarab. Varróleányok fújdogálták fájó ujjhegyeiket. Erre fordultak be az Andrássy úti könyvkiadó irodák gépírónői és pénztárosnői, akiket leghamarabb volt szerencsém Pestből megismerhetni. Egy darabig látszólag nem is volt egyéb teendőm, mint a szent Teréz templom előtt ácsorogni és onnan hazáig kísérgetni a leányokat. Néha a hold már megérintgette a városligeti fák csúcsait, amíg a Király utca külső részébe elérkeztünk volt. No, majd lesz otthon nemulass, szinte előre hallottam egy vén, már semmire sem jó nőstény visítását, aki imádott hölgyemet bántalmazza... Nem baj, másnap újra lesbe álltam a templomnál... mindaddig csak a templomnál, amíg beljebb nem bátorkodtam hatolni a hatodik kerület belsejébe, hogy aztán soha többé ne várakozzak senkire abban a titokzatos kis utcában, amelyre a sekrestye nyílott, amely utca mindig tiszta és csendes volt, mint a papok lakásainak környéke.

...De még egyszer divatba jön a Szent Teréz temploma az én életemben és dalol ideig az Adyéba is.

A Borozóba egy vallásos, áhítatos erdélyi leányka került pincérnőnek, aki ádventben egyszerre csak azt kezdte hajtogatni, hogy ő már hajnalban abbahagyja a munkát, mert neki hajnalban misére kell menni. Bizony már nem emlékszem a nevére a szentemnek, csak annyi maradt meg az emlékezetemben róla, hogy ez a leány a vallásos szeszélyességével valóságos forradalmat idézett elő Pest akkori éjszakai világában. Jeanne d'Arc volt ez a kis hittérítő, aki mindig több és több barátnőjét vette rá, hogy hajnalban hagyják ott a korhelyeket és menjenek vele misét hallgatni a Szent Teréz templomba.

A leányoknak megtetszett az új divat.

Eleinte csak ketten-hárman keltek útra a még sötét templom felé, éspedig olyan összetartozósággal, mint ahogy a leányiskolában kialakulnak a barátságok két-három leány között. Kezdtek egyforma kalapot, egyforma magos, galléros kötényt, zárt zubbonykákat viselni ezek a templomos nők - Diogénesz Blau azt állította, hogy a harisnyakötőjük is egyforma.

A barátnői kör napról-napra növekedett. Mindég több leány kérezkedett fel hajnalonkint arra a láthatatlan fogatra, amely az áhítatban ragadta az éj szegény leányzóit... A hatodik kerületben csakhamar híre futamodott a Borozó-beli hölgyek előkelő magatartásának - szegény zsidólányok, akik odáig a Helvéciában várták, amíg háziasszonyuk, Jolán asszony befejezi a mindennapi kártyázást a facér pincérekkel: kíváncsian álltak meg a templom bejáratánál, amíg odabenn a hajóban már szerzett jogoknál fogva okkupálták az első padsort a Borozó-beli hölgyek. A hír átjutott az Andrássy út túloldalára is, az orfeumi kávéházba, ahol egy hajnalon Hédidédi sírógörcsöt kapott és az üzletvezető tudomására hozta, hogy neki ezentúl templomba kell járni, akármit mond az üzleti érdek. Hédidédi ezidő tájt az orfeumi kávéház első konzumnőjének mondatott - tudniillik ő értette legjobban a módját, hogyan lehet a vendégekkel a legtöbb pezsgőt megitatni. Ma is emlékszem Mária Teréziásan megtermett alakjára, fekete selyemruhájából domborodó kebleire, valamint a fiáker-nótákra, valamint a Ronacher-élcekre, amelyeket Bécsből magával hozott. És Hédidédi nem tréfált. Fejére tette strucctollas, nagy bársonykalapját, felvonta fehér kesztyűit, elbúcsúzott az ámuló vendégektől és csakugyan elment a hajnali misére. A katonás Waldmanné, az orfeum akkori tulajdonosának a neje ugyan nyomban ki akarta dobni személyzetéből a rendbontó Hédidédit, de egy Bibiti Horváth nevű erzsébetvárosi káplán, aki az éjszakai hírlapírók és hölgyek barátja volt, egyházi átokkal fenyegette meg a tulajdonosnőt.

Miután Hédidédinek sikerült a vállalkozás: másnap, amikor a közeli Teréz templomban a hajnali miséhez beharangoztak, már nemcsak egyedül a bécsi leány vette a kalapját a muzsikától zengő, dallal, szerelemmel terhelt éjjeli kávéházban, hanem a Télikert második sztárja, ama nevezetes Mágnás Elza is, akiről később az újságokban annyit olvashattunk.

...Ha nem akarunk végleg egyedül maradni valamely sarokban: nekünk is fel kellett kerekedni Adyval és Révész Bélával, hogy a hajnali misére elmenjünk. És soha sem szakadt le a csillár, amikor mi hárman a templomba beléptünk. Nyilván voltak itt nagyobb bűnösök is. Révész illedelmesen állott a templom végében, míg Ady egy oszlopnak vetette a hátát és nagy szomorúsággal nézegette az Éj térdeplő leányait, akik ebben az időben már csaknem megtöltötték a templomot.

- Menjünk Kovácshoz - mondta suttogó hangon.

A templomból a kocsmába, amint ez már évszázadok óta szokásuk az embereknek.

A meghajtott nyakú lányok, akik közül a legfiatalabb is hervadó virághoz hasonlított itt az ádventi szürkületben: ott maradtak minden felügyelet nélkül, senki sem akadt, aki hazakísérte volna őket. Ady a templom előtt megállott és kimeresztett szemmel nézett bele a kis Párizst utánozó Nagymező utca hajnali hunyorgásába.

*

(Ha már benne vagyunk, hadd mondom el, hogy mi lett a vége ennek az ádventi búcsújárásnak Szent Teréz templomában. Mikor már a legkócosabb kis zsurnaliszta sem vállalkozott többé arra, hogy az éj leányait a hajnali misékre elkísérje: hivatalba lépett Diogénesz Blau, akiről még néhányszor megemlékezünk mondanivalóink során. Diogénesz Blau nagy sörhasával, izzadtan, mint Falstaff és ravaszul, mint egy vén rókához illik: karjára vette a leányokat, hogy a templomba elkísérje őket. Voltaképpen minden lányba szerelmes volt ez a vén korhely, aki az éjszakai Andrássy úton öregedett meg a legkülönösebb élmények és kalandok közepette. Ő volt az a bizonyos tiszteletre méltó öregúr, akihez a lányok ügyes-bajos dolgaikban fordultak, de nemkülönben a tulajdonosok és tulajdonosnők is bevonták bizalmas üzleti ügyeik megbeszélésébe. A süket Fritz, a Náci, Steiner üzletvezető úr, Keleti és mások, akiknek nevét illett ismerni mindenkinek, aki éjszaka járt az Andrássy úton - ezek a nagyhatalmú "tulajok", akik fiatal nők karrierjei felett éppen úgy döntöttek, mint akár a színházigazgatók primadonnáik felett: üzleti titkaikat mindig szívesen előterjesztették Diogénesz Blaunak, mert bölcs és okos embernek mondották őt az éjjeli világban. (A lipótmezei tébolydában halt meg.) Diogénesz bölcs tanácsaiért olcsó szívességeket vett igénybe, úgy a tulajdonosoktól, mint az éjszaka hölgyeitől. Felül volt az ötvenedik éven, de még mindig nem mondott le a reménységről, hogy majd egy hölgy, akinek jól megy a sora, pártfogásába veszi őt.

Nos, Diogénesz addig kísérgette a leányokat a hajnali misére, amíg egyszer többet talált inni a kelleténél és a templom utolsó padsorába telepedve éktelen hortyogással zavarta meg az áhítatos csendet. A misemondó pap a sekrestyést küldte a horkoló elhallgattatására. Az álmából felriasztott D. B. meglehetős nyersen felelt a sánta sekrestyésnek, majd később, amikor az egyházi ember kitologatta a templomból az illetlen ájtatoskodót, D. B. az utcán meg is ütlegelte Szent Terézia sekrestyését. A hajnali dologból természetesen botrány keletkezett, D. B.-t a rendőrségre idézték és ott olyan formán védekezett, hogy a sekrestyés a hölgyekhez volt goromba, ezért lépett közbe lovagias férfiúhoz illően. A lányokat ezentúl kinézték a templomból, különben is vége felé közeledett már az Ádvent.)

...Nos, ebben a társaságban megforduló és életet töltő fiatalemberről - Adyról - sem lehetett megállapítani, hogy viszi-e valamire Pesten? ... A vélemények szerint: nem sokra viszi.

*

De maradjunk még egy darab ideig a hatodik kerületben, ahol Adibagyi pesti életének jórészét eltöltötte.

Mint mondtam: itt zengtek az utcák, abban az időben, amikor mi is és Pest is fiatalok voltunk, alig szállongott még az első hópihe és a nagyobb paloták padlásán, így az Orfeumén is galambok laktak, amelyek barátságot tartottak fenn a járókelőkkel. Zengtek az utcák az ifjúságtól, mintha sokkal többször lett volna húsvét a városban, mint azt a kalendárium előírja. A Dessewffy utcában, ahol néhány kosztadó keresztény asszony lakott: az ajtók szemöldökfáján nem volt ritkaság az 19+C+M+B+10 krétajel, amelyet a harangozó vidéki szokás szerint írt fel krétájával keresztkor. És a szentelt barkát lehetett látni az "ócska pamlag" felett, amelyet a költő és a költőhöz hasonló érzelmű fiatalemberek abban az időben megölelgettek... És ezek a kosztos asszonyságok, akik darab ideig Adynak is főztek a hatodik kerületben: nemcsak éppen jeles, háziasan főzött ebédjeikről, tisztaságukról, zsírjukról, pecsenyéjükről voltak éppen olyan nevezetesek a költő életében, mint Csokonai életében a debreceni cíva, hanem jóságosságukról is, amellyel megdömöckölték az állandóan betegeskedő költő hátát - az átmulatott éjszakák után.

Ne mondjátok, hogy egy költőnek nincs szüksége a sáfránnyal színesített, szárított paprikától pirosló, zöldséges, csontos marhakoncból főzött húslevesekre... Ne mondjátok, hogy a költő azért van a világon, hogy már a nappaljait is a kocsmaházakban töltse, miután nincsen senkije, aki egy tányér levessel megkínálná, amikor a költő még az ágy párnái között szeretné pihentetni dúlt idegeit és halálra hajszolt tagjait... Ne mondjátok, hogy a költőnek nincs szüksége azokra a délutánokra, amelyeket leeresztett függöny mögött tölt egy hatodik kerületi csendes utcácskában, amelynek csendjét legfeljebb a zongoraverkli indulója zavarja meg néha, amikor az Éj hercegnői papucsban és alsószoknyában álldogálnak a konyhaajtókban és papirosba göngyölt aprópénzeket dobálnak le az udvarra a jókedvű verklisnek.

Éppen egy ilyen jólelkű kosztos-asszonyságra akarom felhívni azoknak a figyelmét, akik Ady Endre élettörténetével foglalkoznak. Jolán asszonynak hívták őt, az Ó utcában lakott és mikor Ady ebben a házban megfordulni kezdett, Diogénesz Blau, a maga groteszk életfelfogása szerint a következő kijelentést tette a Három Hollóban:

- Most már kezdem elhinni, hogy a "Fiú" viszi valamire, ha Jolán is pártfogásába vette.

*

Ki volt ez a kosztos-asszony, hogy pártfogásának ilyen nagy jelentőséget tulajdonított D. B.?

Tartsunk szünetet az emléknek tolongásában. Az éjszaka még hosszú. Egy másik csárdába - talán az Orfeum kávéházba menjünk, hogy női dolgokról kellő megértéssel beszélhessünk.

MIÉRT NEM JÁRT KRÚDY KÁVÉHÁZBA?

Krúdy utolsó lakhelye az óbudai  Templom utcában.
Szeptembertől a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumként szolgál...



Márai írja Krúdyról:

Élete végén a Templom utcában lakott, a kurta óbudai utca egyik földszintes házában, melynek ablakai egy külvárosi éjszakai kávéház bejáratára nyíltak. A kávéházban évtizedeken át a fürdősök, dögönyözők, zsokék, a pesti éjszakából kapatos fejjel Óbudára zarándokolt kispolgárok találkoztak az éjjeli órákban. A tulajdonos színésznek készült, s néha személyesen is fellépett kávéházának zenekari emelvényén, az éjszakának ez útszéli, parányi színpadán, és saját szerzeményű dalait énekelte. Az első teremben öreg zsokék biliárdoztak. Itt szeretett ülni, éjfél után, hazatérés előtt, üveg sör mellett. A kerek, fekete márvány kávéházi asztalra könyökölt, sört ivott és nézte a biliárdozókat. Legszívesebben egyedül ült, mindenfajta társaság zavarta. A zsokék és pincérek ismerték kedvteléseit, és tisztelték magányát. Órákon át tudott egyedül ülni sör vagy bor mellett s hallgatni.

 De nagyon szerette elnézni, ha a részeg virtuskodók éjfél után verekednek. A kávéházban ismerték az öreg író passzióit, s néha mesterséges verekedéseket rendeztek tiszteletére. Óbudán még pártolják az irodalmat.

Emlékezés Krúdy Gyulára

...Ott ült a hajnali órákban az Erdélyi Borozó söntésében, a bejárattól balra eső asztalnál egyedül a magyar irodalom egyik legjelesebbike, Krúdy Gyula. Sudár az alakja, mint a fiatal jegenye, férfiasan szép a feje. A kihalófélben levő magyar dzsentri e díszpéldánya szótlanul, magába mélyedten bóbiskolt hajnalonkint a fehér asztalnál, előtte a megkezdett korsó sör, kezében a cigaretta, füstölögve...

Ritkán, nagyin ritkán volt látható nagyobb társaságban.

Az egyéniségéhez tartozott, hogy kerülte az embereket. Inkább csöndes szemlélője volt a körülötte kavargó színes, eleven és ragyogó éjszakai életnek. Figyelte a népszerű éjszakai vendéglőben az egymást váltó vendégeket. Dióbarna okos szeme a félig hunyt pillák alól a fényképezőgép lencséjéhez volt hasonlatos: pillanat fölvétel arról, ami körülötte történik, hogy aztán később, amikor kiforrott agyában a téma, megjelenjék valamelyik lap hasábjain a műremek, gyönyörűségére az olvasónak...

Ebben a környezetben láthatóan jól érezte magát Krúdy Gyula. Lélek az asztala mellé le nem ülhetett, csupán azok a kevesek, akiket szemének rebbenésével, vagy alig észrevehető kézmozdulattal magához intett.

Ezek közé tartoztam én is.

*

Egy nyári reggelen, hét óra körül járt már az idő, elhatároztam, hogy korábban fekszem le, mint máskor. A borozó már csaknem üres volt, amikor kifizetve a cehhemet, vettem a szalmakalapom és indultam kifelé. Az utam a söntésen vezetett keresztül s így el kellett haladnom Krúdy Gyula asztala mellett is.

Megemeltem a kalapomat.

– Szervusz, Gyula bátyám.

Kézmozdulattal bökött az asztal másik oldalán álló szék felé. Ez azt jelentette, – jól tudtam a leckét – hogy „méltóztassak helyet foglalni!” Ellentmondást Krúdy bátyám nem tűrt.

Leültem.

Rámutatott az üres korsójára, amikor az asztalhoz lépett álmosan az egyik pincérlány, – női kiszolgálás volt abban az időben – aztán a magasba emelve a karját, két ujját mutatta és felém bökött. Nyírvidéki virágnyelv szerint ez azt jelentette: „két korsó sört, egyet a barátomnak.”

Már ott is habzott az asztalon.

– Szervusz – szólt halkan.

– Szervusz.

Cigarettára gyújtottam és – vártam. Amíg meg nem kezdte a társalgást, addig kukkot se volt szabad szólnom. De minek is? A hallgatása is tartalmas volt.

Szótlanul ittunk meg három korsó sört, aztán azt mondta:

– Maradj még kérlek... Olyan jó így veled ülni csöndesen... Megiszunk még egy snittet, aztán átjössz velem a Bécsi Sörházba.

Ellentmondásról szó se lehetett.

Nyolc óra felé járt már az idő, amikor Krúdy szürke puhakalapját fejébe nyomva, kiléptünk a híres borozó ajtaján, hogy – mint annak előtte számtalanszor – végigbandukolva szótlanul a Nagymező-utcán, betérjünk a Király-utcában levő Bécsi Sörház-ba.

– Itt szoktam olykor egyedül is sört kávézni – szokta volt mondani a „Vörös Postakocsi” szerzője.

Amint a gyalogjáróra léptünk, utunkat állotta a pesti lumpok híres fiakkerosa, az Árpád.

A cájgja, két pompás szürke lóval, ott vesztegelt a Dalszínház-utcai oldalon, a járda szélén. Árpád úr mélyen leemelve szürke keménykalapját, így köszöntötte Krúdyt:

– Szindbád nem tehet egy lépést sem gyalogszerrel, ha kiskocsmába vezet az útja... Ezt mondta Rezeda úr is Melindának a regényben, mert, ha megszegné szokását, elvinné a „Podolini kísértet” ...

Árpád, a fiakkeros, Krúdy regényeiből idézett s mi sem természetesebb, hogy az alig nyúlfarknyi utat ezúttal nem csöndesen ballagva tettük meg a „macskafejű” köveken, hanem gumirádlison, mint ahogyan az az „előkelő pasasérok”-hoz illik.

Árpád a két szürke közé csapott, három perc sem telt el, már meg is állt a cájg a Bécsi Sörház előtt.

Krúdy Gyula – erszényt sohasem láttam nála – benyúlt a kabátja külső zsebébe, kihalászott onnan egy tízkoronás bankót és odanyújtotta Árpádnak.

– Köszöni Szindbádnak a legalázatosabb szolgája – szólt le a bakról Árpád, megemelve kalapját.

Mialatt Krúdy lelépett a gyalogjáróra s kezét rátette a vendéglő ajtajának kilincsére, a fiakkeros a kabátom zsebébe csente vissza a bankjegyet és halkan mondta:

– Csak nem képzeli, szerkesztő úr, hogy pénzt fogadok el tőle! ... Adja vissza neki...

Még volt annyi időm, hogy a tízkoronást kivegyem a zsebemből és Árpád felé nyújtsam.

– Tegye csak el gyorsan, hogy meg ne lássa, mert menten agyonütne, ha megtudná, hogy...

Ebben a pillanatban hátrafordult Krúdy, abban a hitben nyilván, hogy talán – megszöktem.

Árpád sietve tiltakozott:

– De nekem nem kell... Lopja vissza a zsebébe – szólt és a lovak közé csapva, elrobogott...

*

...Teremtett lélek se volt rajtunk kívül a Bécsi Sörház-ban. Az ódon, boltíves falak, a várszerűen épített, ívben csúcsosodó mennyezethez jól illett volna a vakolatlanság, hogy a csupasz téglák rozsdavörös színe még inkább azt a benyomást keltse, mintha ősi lovagvár pinceborozójába lépett volna be a szívesen látott vendég, vértezetten és sisakkal a fején, míg toporzékoló lovát künn hagyta, csatlósára bízva, az ámbitus előtt...

Talán éppen ez a középkori hangulat fogta meg Krúdy Gyulát annyira, hogy olyan nagyon szertett idejárni? Vagy egyedül, vagy velem. Ki tudja?

A kékkötényes csapos szó nélkül hozta a két krigli sört, rendelést sem várva, a belső szobába, amelynek egyik piros abroszos, nagy, kerek asztalánál letelepedtünk. Ösmert már minket.

Kívülről már beszűrődött az ab lakokon a pesti Ghetto zsivaja, de ez egyáltalán nem zavarta a nagy magyar írót.

– Látod, – törte mer a csöndet, mintán megízleltük a frissen csapolt sört, – én az utóbbi években sohasem járok kávéházba...

– Miért, Gyula bátyám?

– Gondolhatod, hogy megvan a maga oka... Mert, nézd csak ... te rendőri riporter vagy ... írtál már, úgy-e, többször arról, hogy valaki betért reggelizni a kávéházba ... a pincér hozta a kávéját ... a reggeli lapokat ... s alighogy olvasni kezdte a pasasér az újságot ... hirtelen lefordult a székről ... és meghalt ... megcsapta a guta...

– Hogyne. Talán két, vagy három eset történt az utóbbi években.

– Na, látod. De, úgy-e, az nem fordult még elő sohase, hogy valakit kocsmában üssön meg a guta hirtelen sörözés, vagy csöndes borozgatás közben?

– Nem, Gyula bátyám, – feleltem mosolyogva, de belül egy kicsit megdöbbenve, – az még nem fordult elő.

– Na, látod. Ezért nem járok én kávéházba...

(Később, esztendők múlva, amikor sorsom és viszonyaim úgy-alakultak, hogy csak elvétve és véletlenül hozott össze az utam Krúdy Gyulával, sokszor eltöprengtem magamban: vajon mi lappanghatott e filozófia mögött? Már 1910-ben félt volna ez az izmos és szikár nyíri dzsentri a haláltól?

...Két perc múlva Krúdy szép feje a mellére kókadt. Elnyomta az álom. No most, – gondoltam magamban, – itt az ideje, hogy visszacsempésszem a tízkoronás bankót a zsebébe, a többi közé. Óvatosan elővettem ... lassan-lassan közeledett a kezem a zsebe felé, s mint egy gyakorlott zsebtolvaj, hajtottam vissza a kabátzseb szárnyát ... pillanat még és a pénz a helyén van újra, amikor...

– Megittad már a sörödet? – kérdezte anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.

Hirtelen visszarántottam a kezemet.

– Meg.

– Akkor hozass még két kriglit... Nagyon megszomjaztam közben.

Mire a csapos az új krigliket az asztalra tette, ismét friss volt és élénk, mintha most kelt volna föl az ágyából.

Ezen a délelőttön szokatlanul bőbeszédűen társalgott mindenféléről. Saját magáról is, ami nagyon ritkán fordult elő. Mert alapjában véve zárkózott lélek volt, nem egy könnyen barátkozó természet. Távol tudta tartani magától azokat, akiket nem kedvelt, de minden sértő él nélkül. Mindig kiütközött belőle, minden cselekedetében megnyilvánult a született magyar úr.

Egyszerre csak, minden átmenet nélkül, azt mondta:

– A Nemzeti-Színház fölszólított, hogy írjak színdarabot a „Vörös postakocsi”-ból.

– Elvállaltad?

– Nem. Mit gondolsz, miért?

– Nos?

– Azért, mert képtelen volnék rá... Nem értek hozzá... Ha keresztre feszítenének, se tudnék megírni egy egyfelvonásost sem, mert nem ez a mesterségem... Regény, elbeszélés... Ködlovagok a régi jó időkből ... az igein ... az az én imádott világom ... Muskátlis ablak a szőke Tisza partján... a nyírségi vadludak húzása... Kiskocsma, piros abroszos asztalkákkal a Tabánban... Kis, egy decis szögletes pohárban a hegy leve... A Kereszt-téren az Albecker... sramlizene búg ... mint a vadgalamb... Kakukkos óra zörgi, hogy elmúlt az életünkből megint egy darabka... pókháló a pincegádor sarkában... lopótök a penészes hordó mellett odatámasztva ... mintha egy öreg óbudai bennszülött most indulna sétára, botjára támaszkodva, a Víziváros felé ... lámpását lóbálva baktat a bakter, figyelmeztetve a lumpokat, hogy kilencet ütött az óra... Látod, ez az én világom nem a festett vásznak és deszkák hamis és mondvacsinált levegője...

Valósággal ittam a zengő-búgó szavait, a halkan muzsikáló orgona búgást, ennek a kivételes magyar talentumnak a szélborzolta magyar búzatáblákat, s a közöttük virító pipacs és kéklő búzavirág illatát megelevenítő szuggesztív őserejét.

Pici szünet után megkockáztattam a kérdést:

– Mit mondtál nekik?

– Mit mondhattam volna? ... Azt feleltem az igazgatónak, hogy hagyjanak engem békén, csináljanak a „Vörös Postakocsi”-ból szín darabot, ha akarnak, de adjanak egyszer és mindenkorra érte négy száz forintot...

– Ezen aztán megfeneklett a dolog, úgy-e?

– Meg. Nem lesz színdarab a „Vörös Postakocsi”-ból, hála az Istennek... Nincs négyszáz forintjuk ... úgy látszik... Na, igyál...

Pár perc múlva megint elbóbiskolt.

– Na, most, – gondoltam magamban, – de a kísérletezésem a tízkoronással ismét kudarcba fúlt.

Reménytelennek látszott már helyzet, hogy a bankjegyet vissza tudjam csempészni Krúdy Gyula zsebébe, amikor az az ötletem támadt, hogy leejtem a padozatra, a széke mellé. Majd csak észreveszi vagy észrevetetem vele, ha fizetésre kerül a sor, hogy – kiesett a zsebéből...

Így is történt.

...A Teréz-templom tornyában éppen delet harangoztak, amikor Bécsi Sörház ajtaján kiléptünk a napsütésbe.

A szemünk káprázott volna?

Nem. Ott állt a gyalogjáró szélén a cájg. Bakján Árpád, a fiakkeros.

– Tessék beszállni! ... Hazaviszem az urakat... Szindbádot a Margitszigetre...

*

Óbudán halt meg Szindbád.

Most múlt öt éve, május tizenkettedikén.

Elaludt. Nem ébredt föl többi. Ködlovag lett a ködlovagok szerzőjéből is. Másnap lezárták volna a villanyórát, mert nem tudta a számlát kifizetni...

...Néhány héttel a temetése után, Óbudán, a Mókus-utcában, özvegy Kéhli Józsefné népszerű kocsmájának egyik szobájában, a falra erősítve, a legnagyobb csöndben és föltűnés nélkül lelepleztek egy kicsiny, négyszögletes márványtáblát, amelyen az aranyozott, vésett betűk ezt hirdetik a hálátlan utó kor számára:

Itt szokott ülni barátaival KRÚDY GYULA a nagy magyar író 1933. VII. 10-én

Ennek az egyszerű márványtáblának kettős jelentősége van.

Az egyik: megtiszteltetése haló porában is a nagy magyar írónak, hogy azt az asztalt, amelynél szűkebb baráti körével az élete alkonyán szinte nap-nap után összeült csöndes borozgatásra, emléktáblával örökítik meg.

A másik: amikor irodalmi egyesületek és testületek épp csak hogy képviseltették magukat a temetésén, de arról nem gondoskodtak már, hogy elmúltával is hirdesse kivételes tehetségét, ízig-vérig magyar írásainak fényét valamely maradandó emlék, – akkor előállt egy óbudai derék kocsmáros s az ódon földszintes háza egyik szobájának falán megörökíti: „Itt ült Krúdy Gyula, a nagy magyar író...”

*

Isten veled, Gyula bátyám, elvitt téged is a „Vörös Postakocsi”, de a kerekek, amelyek fölverték az országút porát, nem érték a köntösödet, mint azokét a ködlovagokét sem, akikről oly nagyon szépen írtál és te magad is azzá lettél!

Ott, ahol most pihensz, nem fenyeget a veszedelem, hogy kikapcsolják a villanyórádat, de van Óbudán egy kiskocsma, ahol most is könnycsepp fátyolozza valakinek a szemét, ha ráesik a pillantása arra az egyszerű márványtáblácskára...

MATSKÁSSY JÓZSEF

(Új Idők, 1938/21. /május 22./ 770-773. p.)