Kaszas-rally Boliviaba

Itt vagyunk Saltaban 300 km-re a boliviai hatartol,vegre internethez jutottunk,spanyol nyelvu
billentyuzettel..Minden ok.,csodas tajakon jarunk, de eleg faraszto ut ,3ººº-5ººº mes hegyeken at.Ma autoval a boliviai hatarig,holnap atmegyunk busszal, es hetfon indulunk vissza,minden nap 500-6ºº-kmes ut.Szornyu nagy ez az orszag Blogbeiras,foto csak a jovo heten.

Buenos dias ,muchachos!

TABÁN, AZ ELTŰNT VÁROSRÉSZ

Az idõsebb nemzedékbõl is egyre kevesebben vannak, akik ha elmennek az Erzsébet híd budai hídfõjének környékére. még fel tudják idézni egy romantikus, de elavult városrész macskaköves utcáit, apró házait, kisvendéglõit. A fiatalabbak már csak nosztalgikus visszaemlékezésekbõl, egy-egy film kurta jeleneteibõl, megsárgult fényképekrõl, vagy képzõmûvészeti alkotásokból ismerik. A Tabán utolsó házait 1933 második felében bontották le. * * * A Gellérthegy északi lejtõje, a Naphegy, a Várhegy és a Duna határolta völgykatlan, melyen (a már befedett) Ördögárok vize olykor megduzzadva és pusztítva rohant át, mindig fontos átkelõhely volt a Dunán. Kõkori, bronzkori, rézkori, vaskori emlékek kerültek napvilágra ezen a tájon. Idõszámításunk elõtt egy évszázaddal az eraviszkuszok, majd négy évszázadon át a római légiók katonái álltak õrt abban a toronyban (romjait sajnos az Erzsébet híd építése eltüntette), ami a vele szemben álló pesti oldalon feltárt Contra Aquincummal együtt védte a dunai révet. A honfoglaló magyarok már használták ezt az átkelõhelyet és a régi krónikák a budai oldalról, mint „Minor Pest ultra Danubius sita”, a Dunánál fekvõ Kis-Pestrõl emlékeznek meg. A Képes Krónika is így nevezi ezt a területet – része volt Kelenföld is –, ahol Gellért püspököt 1047-ben megölték. Itt építették tiszteletére a Boldog Gellért Mártír templomát és talán innen származik az a kisméretû kõfaragvány, a Tabáni Krisztus, melyet 1130 körül készíthettek. A tatárjárás a települést elsöpörte, de lassan újjáéledt, amikor 1247-ben IV. Béla király Budán várat építtetett és a Tabán területe annak a falakon kívüli elõvárosa lett. 1396-ban Zsigmond király keresztes hadjárata Nikápolynál súlyos vereséggel végzõdött, és a török sereg a stájer hegyekig elõretört. A felbomló sereg katonáiból és a délrõl menekülõ szerb lakosságból sokan itt telepedtek le, mert a budai német polgárság nem akarta õket a városba befogadni. A település szorgalmas, de igénytelen lakóinak munkája nyomán a terület virágzásnak indult, ráadásul a nyugatra és délre vezetõ útvonalak erre vezettek, s itt állt a hajóhíd, melyen áthaladtak a keletre tartók. A meleg vizû forrásokra épített fürdõkben felüdülhettek az utasok és a vándorkereskedõk. Az ezzel járó szórakozások, mulatozások és mindenféle ellátások hasznát az élelmes rácok látták. Egy francia lovag erre utaztában már 1438-ban elismeréssel írt az itt lévõ fürdõkrõl, a Rác fürdõ és a Rudas fürdõ õseirõl. Buda 1541-ben török kézre került, s míg a hegyen lévõ város pusztult, Tabán területe virágzott. A katonaságnak vasból készített fegyverre és bõrbõl készült felszerelésekre, lábbelikre, nyergekre volt szüksége. Az ezeket elõállító kézmûvesek követték a sereget. A meleg vizû források, az Ördögárok bõ vize bõrfeldolgozásra alkalmas körülményeket biztosított, ezért a török tímárok itt telepedtek meg. Ettõl nevezték a területet Debaghane-nak, tímár telepnek, mely szlávos elferdítés után a magyar Tabánná alakult. A településen ebben az idõben hat mecset, tíz imaház, négy elemi iskola, három fogadó, három kolostor, három meleg fürdõ és mintegy száz tímárbolt volt, a házak száma pedig meghaladta az ezret. A település képét a törökök gazdagabb és a szlávok szegényebb házai jellemezték. A Buda visszafoglalásáért folyó harcok aztán úgyszólván teljesen eltüntették a települést a föld színérõl. Az elmenekült lakosság ugyan lassan visszatért, a barlangokban megbúvók elõjöttek, de az egykori pezsgõ élet és a viszonylagos jólét csak részben köszöntött be újra. A XVIII. század végéig a rácok élet-halál küzdelmet vívtak a Pest-budai kereskedelem hegemóniájáért a német polgárokkal. A jövedelmezõbb foglalkozásokat az erõsbödõ németek foglalták el, a rácok primitívebb körülmények között éltek és alacsonyabb mûveltséget igénylõ munkákat végeztek. A német polgárok csak „Donaujager”-eknek gúnyolták a vízhordással, dunai rakodással, napszámos munkával foglalkozó rácvárosi polgárokat. Még 1700 után is ez a jellemzõ, bár 700 házával és 2780 fõs lakosságával a környék legnépesebb települése volt. A lakosság 95 százaléka szerb, csupán 2%-a magyar, ami 12 családot jelentett. Igaz, ebben az idõben Buda egész lakosságának alig 5%-át tették ki a magyarok. A görögkeleti vallású szerbek külön közigazgatásban éltek, 1697-ben már volt külön másodbírájuk, kiváltságaik másokétól eltértek, de csak 1775-ben kaptak polgárjogot. Építészetrõl ekkoriban alig beszélhetünk. A 14-16 négyszögöles telkeken kunyhószerû építmények emelkedtek. A Gellérthegy tövében így kialakult egy egészen szegényes városrész, ahol a régi borospincék is részben lakásul szolgáltak, és a Gellérthegy keleti lábánál, a Duna-parton egészen a mai Gellért fürdõig kezdetleges, fõleg fából épült viskók emelkedtek. Nem csoda hát, hogy a rendezetlenül, szegényesen kialakult városrészt számtalan csapás sújtotta. 1689 és 1831 között nyolc alkalommal pusztította járvány a lakosságot. A Budai Várban 1723 húsvétján keletkezett tûz ide is átterjedt és felperzselte a település nagy részét. Az 1732 és 1775 években viszont árvíz pusztított. A háborús rombolásokon kívül a tûz és a víz okozta a legnagyobb tragédiákat. 1810-ben szörnyû tûzvész tombolt. Szeptember 5-én Schuller János kádármester segédje hordódongákat égetett ki, amikor a hirtelen támadt szél a tüzet magával ragadta, hatszáz ház égett le és ötven ember lelte halálát. A tûz kiterjedt egészen a ma Fõ utca és Ponty utca sarkán álló Kapucinus templomig, nem kímélve a Víziváros e részén álló házait sem. Megtépázta a városrészt az 1838. évi nagy árvíz, mert a megáradt Dunából visszatorlódott a víz az Ördögárok medrébe. Hasonlóan rombolt 1875. június 26-án a nagy felhõszakadástól az Ördögárok õrjöngõ folyóvá duzzadt vize, szétrombolva az alsó szakaszán két évvel azelõtt készített boltozatot. A romokból önmagának gátat építve torlódott vissza és öntötte el a völgyben lévõ épületeket. A városrész a sok pusztítás után lassan két részre szakadt. A vár felé esõ része, a Szarvas tér és a Hajóhíd környéke kulturáltabb, a polgáriasodó Pesthez igazodni kívánó, fejlõdõ kereskedõ és iparváros lett, míg a Gellérthegy oldalában húzódó, szegényebb emberek által lakott terület színvonala egyre süllyedt. Tabán gazdasági életére kedvezõtlenül hatott a Lánchíd és az Alagút megépítése is. Már nem a hajóhíd volt az összekötõ kapocs kelet és nyugat között. Az északról hozott termékek a Tabán érintése nélkül, a Lánchídon át kerültek a pesti piacokra. A Krisztinavárosi területrõl a terményeket eddig a Várhegy megkerülésével vitték a Lánchídon át, de az Alagút megépítése lerövidítette az utat és a fuvarosok elkerülték a Tabán területét. Pécs és Székesfehérvár irányából érkezõ fuvarosok még erre jöttek és fogyasztásuk hasznát még élvezhették a tabáni vendéglátók, ám az Alagút megnyitásával õk is a rövidebb utat választották. Tabán fejlõdése megállt, miközben a pesti Duna-parton kiépült a díszes korzó, a Gellért-hegyen szaporodtak az elõkelõ villák és nyaralók, bõvült és szépült a Királyi Palota. Az egyesített fõvárosnak ez a része megérett a megújításra. A Közmunkatanácsot már megalakulása óta foglalkoztatta a Tabán rendezése. Az 1874. évi jelentése szerint szembeötlõk a Gellérthegy oldalát ellepõ fecskefészkek, melyeknek látványa messzirõl nem kedvezõtlen, de borzalmas maga a valóság. Bár szükségesnek tartja, hogy a házak egész csoportját bontsák le, egyelõre a szabályozás csak néhány primitív utca létesítésére szorítkozott. Ehhez is a házak mintegy tíz százalékát kellett lebontani. A fõváros tanácsa elõször 1878-ban határozta el a Gellérthegy északi oldalára kapaszkodó viskóknak és magának az egész Tabánnak folyamatos kisajátítását és lebontását, és 1890-ig 116 házat le is bontottak. 1894-ben merült fel elõször a Tabán területrendezési tervének szükségessége, 1898-ban elkészítették a tabáni utcák és terek szabályozását tartalmazó tervet. Az 1908. évi XLVIII. sz. törvénycikk Tabán felõl is méltó környezetet kívánt biztosítani a Királyi Palotának s lehetõvé tette az Attila út melletti sáv házainak kisajátítását és lebontását, hogy helyükön díszes palotasor épülhessen. A fõváros szervei részérõl készített rendezési tervrõl sok vita folyt, végül is a Közmunkatanács 1909. február 11-én tartott ülésén nem foglalt állást a tervekrõl, mert „...a polgármester úr ugyanis elsõrendû városépítési feladatnak tartja, hogy az Attila körút, a Naphegy és a Gellérthegy közötti városrészben a hatóság olyan gyökeres intézkedést tegyen, amelyek lehetõvé teszik, hogy itt, ezen a természeti szépségekkel megáldott területen egy modern városrész alakulhasson ki.” Errõl fejtette ki elképzelését Bárczy István polgármester a közgyûlés 1909. július 7-i ülésén: „Ha apródonként történik a rendezés, akkor az a baj, hogy tökéletlen rendezés lesz. A fõvárosnak nem szabad elmulasztani a kínálkozó alkalmat, hogy nagyot alkosson, itt a város legszebb részén, a fõváros kellõs közepén, amely valóban festõi vidék és oly területen van, ahol nincs értékes objektum azon a három házon kívül, amelynek a szabályozásba való bevonása kétséges, a többi részen nincs értékes felépítmény a Tabánban.” Devecis Ferenc fõvárosi középítési igazgató és Pálóczi Antal neves városrendezõ terve alapján a Fõváros átvállalta a Közmunkatanácstól az egységes rendezés lebonyolítását. 1909 és 1914 között 126 ingatlant sajátítottak ki vagy vásároltak meg. Az innen kiszorultak részére Mártonhegyen és a Budaörsi úton vásárolt a Fõváros cseretelkeket. Egy hónappal az I. világháború kitörése elõtt elfogadott terv szerint elõkelõ lakónegyedet akartak teremteni a Tabánból, s úgy tervezték, hogy az elavult tabáni házak lerombolása után öt éven belül az új negyed felépítése megkezdõdhet. A háború azonban közbeszólt, bár a háborús évek idején is kisajátítottak 105 épületet. Az 1920-as évek lakásínsége miatt megtiltották a kisajátításokat és a bontásokat. A gazdasági helyzet konszolidációjával vált ismét aktuálissá a Tabán rendezése, de csak 1931-ben realizálódott a Fõváros és a Közmunkatanács 1909-ben kötött megállapodása, s nekikezdtek annak végrehajtásához. Petrovácz Gyula építész javasolta, hogy egy kis jellemzõ részt tartsanak meg és erre a Kõmûves-lépcsõ környékét tartotta alkalmasnak, továbbá a többi részt gipszmodellen és fényképeken örökítsék meg. A Tanács értékelte a javaslatot, és úgy határozott, hogy a Tabán vidékének kisebb festményeken való megörökítése érdekében a Fõvárosi Múzeumnak külön 1000 korona összeget bocsát rendelkezésre. A Fõváros törvényhatósági bizottságának 1933. május 23-i ülése szótöbbséggel jóváhagyta a polgármester „...Tabán újjáépítésének végrehajtása ügyében tett elõterjesztésébõl az elsõ pontot, a székesfõváros tulajdonában lévõ összes tabáni épületek bérletének felmondására és a kiürítendõ épületek haladéktalan lebontására vonatkozó javaslatot”. Meghirdették a bontásra vonatkozó versenytárgyalást és az év folyamán 700 bérleményt felszámoltak. Ezzel – néhány kivétellel – Tabán utolsó házai is eltûntek. Az Apród utca és a Döbrentei utca által határolt terület kívül esett a kisajátítás határán, itt maradt meg az a házcsoport, amit a II. világháború harcai megrongáltak, de nem helyrehozhatatlanul. A terület többi része nagy parkká alakult át. A rendezés során a mai Szarvas tér szintjét több mint két méterrel lesülylyesztették, a Szarvas ház elõtti terasz mutatja az egykori szintet. Több pályázatot írtak ki a rendezési terv elkészítésére, ami az építészek és városrendezõk nagy érdeklõdését váltotta ki. Az 1933-ban tartott pályázaton 65 pályázó vett részt, a városrész lebontása utáni történések azonban már kívül esnek ennek az írásnak a keretein és idõhorizontján. Tabán emlékét megõrzi a sok legenda, fénykép, festmény, irodalmi alkotás. A költõ Garai Gábor így búcsúzik tõle: „...ösztövér házikók gyöngéd tabáni dombok hátán – belõletek csak hírmondó maradt...” ** Néhány értékes épület a Tabánban – Görögkeleti szerb templom. Ennek elõdjét 1697-ben építették, de mert szûknek bizonyult, az 1700-as évek közepén újat építettek. Ez a nagy tabáni tûzvészben leégett, de újra felépítették. A II. világháború okozta súlyos sérüléseit már nem javították ki, romjait lebontották. – Szent Katalin-plébániatemplom. Helyén egykor török dzsámi állt. Buda visszafoglalása után ezt kapták meg a hívõk és alakították át elõször kápolnává, majd újabb és újabb bõvítések következtek, s a XVIII. század közepén tornyot is építettek, és ezzel elnyerte mai alakját. – Apród utca 1–3. Ez az épület is a XVIII. században épült. Ebben volt Semmelweis Ignác apjának üzlete, s itt született az „anyák megmentõje”. 1962-ben Pfannl Egon tervei szerint állították helyre. Ma Orvostörténeti Múzeum. Halálának 100. évfordulóján itt helyezték el az udvari falban a nagy orvos hamvait. – Imre fürdõ (Rác fürdõ). A Hadnagy utca egyetlen megmaradt háza, amely már a középkorban is üzemelt. 1864–70 között készült Ybl Miklós tervei szerint az eklektikus-romantikus kupola és épületszárny, ám ezeket 1964-ben lebontották. Most az egészet modernizálják és gyógyszállóval bõvítik. – Várkert. A Várkert Kioszknak ismert épületet szintén Ybl Miklós tervezte. A finom, árkádos eklektikus-reneszánsz stílusú épület 1894–1897 között épült, eredetileg a Királyi Palotát vízzel ellátó berendezés gépháza volt. Ma kaszinó üzemel benne. – Szarvas-ház. Az 1700-as évek elsõ felében építették. A lekerekített sarkú barokk épület is áldozatul esett az 1810. évi nagy tûzvésznek, ezután copf stílusban építették újjá. – Arany Szarvas. Az egykori sütõház nagy irodalmi hagyománnyal rendelkezett. Itt élt Virág Benedek az Apród utca elején. A korszak vezetõ irodalmi személyiségei – Vörösmarty Mihály, Kisfaludy Károly, Toldy Ferenc és mások – sokszor megfordultak a házban, melyet az 1810. évi tûzvész – a költõ értékes könyvtárával és kézirataival együtt – elpusztított. Az író barátai helyreállították, de másfél évszázad múlva a II. világháború végleg tönkretette.

Hajós György

A TÉLI TABÁN

ZOLNAY LÁSZLÓ: KÖZÉPKORI FALU A VÁRHEGYEN

MIRŐL VALLOTT A RÉGÉSZNEK A KIRÁLYI PALOTA FÖLDJE?

Középkori falu nyomai a Várhegyen

Az elmúlt nyáron szenzációs régészeti lelet hire járta be e sajtót: a budai Vár-

hegyen szinte az utolsó órákban, mielőtt a palota helyreállított részeit átadták

volna, közvetlenül mellettük a magyar középkor gótikus szobrászatának addig

ismeretlen műhelyére valló szobormaradványok sora került elő a föld-

ből. Arról azonban alig esett még szó, hogy az e szobrok nyomára vezető régé-

szeti munka legalább ilyen érdekes eredményekre vezetett a várhegyi telepü-

lés múltját, a tatárjárás hamvaiból kialakuló rendezett várost illetően is. A

leitató régész cikksorozata az ásó nyomán a rendezetlen hegyi településtől a ki-

rályi városig és a palota szoborremekeiig ívelő felvirágzásról rajzol áttekintő képet.

A budai Kispest

A bevezetőben említettem, hogy e területet mar bronzkori népek is lakták.

Utánuk azonban hosszú ideig nem maradt itt emberi nyom; sem a kelták után

— akik a Gellérthegyen éltek —, sem a rómaiak után — akiknek erődjei ott áll-

tak szintén a Gellérthegyen, továbbá a Rudas fürdőnél, a tabáni Szent Katalin-

templom mellett, s a Duna-parti Ybl Miklós téren. Úgy látszik, a XI. század

végéig, illetőleg a XII. század elejéig lakatlan volt a sziklás, erdős Várhegy.

A Pest városi plébánia román kori lányegyházal

Am akkor egyszerre benépesült, miként legalább százötven középkori várbeli és

tabáni lakóveremnek, pincének, szemétgödörnek a régészeti anyaga bizonyltja.

Honnan és hogyan?Pest királyi város abban az időben, a mai Kis- és Nagykörút táján még fattyú

Duna-ágakkal, vízjárásokkal, mocsarakkal övezett sziget volt (ennek is nevezték latinul; Insula Pest). S mivel e helyzete folytán semmilyen mezőgazdasági területe nem volt, a város az akkor még

néptelen jobb partra, a budai hegyre küldte fel földműveseit, szőlőmunkásait.

Ez a kirajzás alig egy félévszázad alatt a mai Tabántól a mai Bécsi kapu térig

ellepte a 'budai Várhegyet. Az így már a Duma mindkét partjára

terjedő városnak Utriusque Pest volt a neve (Kétegy-Pestnek fordíthatnánk.)

Am a Duna az év jó részében mégis szét- választotta a két részt, amiért is a jobb

parton fekvő Minor Pestből — akkor magyarul Kispestből {vagy Kelenföldből)

— önálló közigazgatási központot, bíróval és esküdtekkel rendelkező községet

szerveztek. Ennek megfelelően önálló plébániát Is kapott. Ez a Szent Gellért vér-

tanú egyháza — úgy gondoljuk — a mai tabáni Szent Katalin-templom helyén

állt. (E Szent Gellért-plébániatemplom kapuja felett lehetett egykor az a remek.

XI—XII. századi „tabáni Krisztus" dom bormű, amelyek másolata a tabáni

templomban ma is látnató.)

A tatárjárás. előtti — még a XIII.század elejéről való oklevelek

árulják el, hogy ez a budai plébánia a pesti Mária-egyháznak a leányegyháza-

ként jött létre. De az 1220-as évekre ebből a Szent Gellért vértanú egyházából már

két további lánxegyház sarjadt ki SASAD Szent András és (Buda) Örs Szent Márton egyháza .Ez

utóbbi nak a maradványaiból Budaörsön előkerült egy olyan oszlopfő,amely aligha leht

későbbi_a._XI.-századnál; így_az a szervezési furcsaság sincs kizárva hogy a

leányegyház régebbi az anya egyháznál.)Ezeknek az egyházaknak a létrejötte

mindenféleképpen azt bizony it ja, hogy o pesti királyi népek a XII. század végére

már a budai Várhegyen is túl terjeszkedve kialakították Örsnek és Sasadnak égészen

a törökkorig virágzó, gazdag gyümölcs- és szőlövidékét. Ehhez — mint az

egyik, tatárjárás előtti oklevél tanúsítja— szántóföldek is tartoztak.

Ez a Szent Gellért-egyházhoz tartozó budai Kispest vagy Kelenföld az a terü-

let, amelynek a XI. századtól a tatárjárásig tartó életébe mostani ásatásaink

újabb és mélyebb bepillantást engedtek.Voltaképpeni mostani ásatásainkkal si-

került régészetileg is véglegesen bizonyítanunk, hogy ez a korai jobb parti

földműves település csakugyan megvolt.Teljesen világossá vált az — amire már az 1049—1950. évi ásatás során is felhívtam a figyelmet —, hogy a Tabántól avárpalota területén át a Szent György

térig, s onnan az egész Várnegyed terü-letén végig a Várhegy északi és keleti lejtőiig sőt a nyugati aljáíg is egyetlen nagy korai falutelepülés előzte meg IV.Béla király városalapítását. S ez város-

történetünknek egy olyan szakasza,amelyről eddig vajmi keveset, egységes egészéről pedig semmit sem tudtunk,mert a korábbi ásatások e korszaknak mindig csak egy-egy részét ragadhatták meg. Az összefüggés felismerését mostani ásatásaink tették lehetővé.

1 A tatárjárás előtti falu

A település ' XI—XIIL "századi lakosságáról embertani leleteink nincsenek.

A telep temetőjét nem találtuk meg (a tabáni templom körül, ahol sejthető, nem

ástunk). Mégis valószínűnek kell tartanunk, hogy az őslakók magyarok voltak,

mert németeket csak 1230 táján telepítettII. Endre király Pest vdrosába. Addig

annak lakói is magyarok — meg bolgárok — voltak. A korabeli budai lakosság magyar vol-

tát "ezenkívül"égy""régészetí leletsor bizonyítja. A honfoglalástól a tatárjárásig

csakis a magyarok használtak cserépbográcsot, illetőleg cserépüstöt, s ilye-

nek maradványai kerültek elő a Várhegy korai földműves településének gödreiből,

Júliám-vonalas" díszítésű "cserépedényekkel "együtt. Mindebből az is következik,

hogy a budai Várhegy terúletén s tőle nyugatra Sasad ig, Budaörsig már réges-

rég szőlők virágoztak, mielőtt II.Endre király mohamedán

vallású boLgárokat elűzve — németeket telepített Pestre.

Ezek után lássuk: a pár tucat elföldelt lakóverem, pince, szemétgödör anyaga

mit árul el arról, hogy- hol és hogyan laktak nyolc évszázaddal ezelőtt a budai-

kispesti hegylakók. Az ásatás során olyan sziklába vágottpincemaradványok

tárultak fel, amelyeknek felépítményeire — épületekre —semmi jel nem utal.

Valószínű, hogymaga a pince volt a lakóház. Tehát veremlakások voltak.

Ha volt is némi kőfalazatuk, azt nem szilárddá cementálódó forró mészhabarcsba,

hanem csak agyagba rakták.

Ablaktalan oldalfaluk alig emelkedhetett a föld felszíne fölé, s en-

nek vastagsága nem volt több fél méternél. A füst a fagerendákból rótt tetőn át távozott.

Alapterületük alig haladta meg a 2,5 X 4, vagy 3 X4 métert.

A lakó vermek iáttán az a gondolat is felötlött bennem: vajon nem csupán

alkalmi lakóhelyül szolgáltak-e, olyanféle kunyhóul, ahová csak a szőlömívelés

dolog idejében járogattak ki a városlakók,; E föltevésnek azonban ellene szóltak azokj

a leletek, amelyek itt az élet állandóságát hitelesítik. Az egykorú — azóta nem is

bolygatott gödrökből ugyanis számos —román kori stílusemlékeket őrző kemény'

kőanyagból (andezitből, mészkőből) faragott — mozsár és kézimalom töredéke'

került elő. s akadtak ép malomkövek is. Ezek blztoa Jelei annak, amit oklevél is'

elárul, hogy tudnlllik gabonaféléket és olajos magvakat is termesztettek a he-

gyen, s főként a mai Budafok és Kamaraerdő közötti középkori Kána falu és:

monostor felé eső laposokon.Szárnyasok vadászatáról és madarászatról tanúskodik

a vermekből előkerült:kicsiny vas sebzőnyíl és egy madárcsalitnak a csontsípja.

Egy öt méter mély ciszternából a temérdek cserépedényen és'más állatcsonton kívül

mintegy húsz; szarvasmarhának a szarvpárja került' elő. Vagy egy nagy vadász, vagy egy'

hajdani mészáros lakhatott ott. Ezt aj kérdést és az egész tatárjárás előtti telep,

„népélelmezésének", pontosabban húsfogyasztásának kérdését a rengeteg kiemelt

állatcsont vizsgalata dönti majd el.! E munkát Matolcsi János archeozoológus ;

végzi. Ennek alapján tudjuk majd meg. ihogy milyen vadakat és háziállatokat fo-'

gyasztottak a néhalak. A halcsontok maradványai azt máris jelezték, hogy a vi-

zától a keszegig a Dunának minden halát fogták és fogyasztották a várhegylakók.

írott forrásokból tudjuk, hogy Pestet és Óbudát teljesen feldúlta a tatár. Tüzes

gyújtónyilaik a Várhegyen is elvégeztékgyilkos munkájukat: a XJ1—XII1. század,

eleji földműves település maradványait égés- és romréteg takarja, s akad benne

emberi tetemmaradvány Is. Az egyik kőház padlatán például temérdek összetörtedényt,

emberi csontokat s épülettörmeéket találtunk, s az egészet emberi ürülék fedte.

Fölötte egy újabb vastag padlóréteg tanúskodik arról, hogy az elföldelnivalókat

elföldelvén a házat a tatárjárás után újjáépítették.

Zolnay L

ÉLET és TUDOMÁNY 1976 JANUÁR 30