1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2012. május 3., csütörtök

KANDÚR GY. :SZINDBÁD DICSTELEN FELTÁMADÁSA(Krúdy persziflázs)



„Hagyjatok már békében nyugodni!” - horkant föl mérgében Szindbád, amikor hetvenévnyi viszonylagos csönd után valami berregő, bűzös őshüllő vasfoga fúródott a bordái közé. „Hagyjatok már végre!” - mondta, és a napvilágra kerülve kiköpött egy falat büdös, agyagos-olajos földet a szájából. „Írók, dögöljetek meg, ne engem szekáljatok folyton! Miért nem találtok más áldozatot?! Elegem van már abból, hogy újra meg újra feltámasztotok örök álmomból, és mindig új kalandokba rángattok. Nekem is jogom van a halálhoz és a végső megsemmisüléshez...” - morgolódott tovább az újonnan életre keltett Szindbád, és körülnézett legújabb feltámadásának helyszínén.
Hatalmas, mély gödörben volt, s a sárga, kerekes alkotmány újabb rohamra indult ellene rémisztő méretű alsó fogsorával. Szindbád zörrenő csontokkal felpattant, nem óhajtotta még egyszer megtapasztalni, milyen érzés, amikor megéledő porhüvelyébe belekóstol egy vérengző óriás. Menekülőre fogta a dolgot, de csak cuppogott a sár a lába alatt, mintha mocsárban próbálna előrejutni. Körbepillantott, mindenfelé magas földfalak határolták a négyszögletű gödröt. A magasból sötéten pislogó házablakok néztek szánakozóan felé, s mintha azt mondták volna: „Ki vagy te, szerencsétlen? Mit keresel abban a gödörben, és egyáltalán, hogy nézel ki?! Lötyög rajtad minden: pantalló, mellény, kabát, csak hálni jár beléd a lélek. Csoda, hogy csontujjaid közül ki nem ejted rézzel kivert sétabotodat...” Szindbád ekkor a gonoszul duruzsoló ablakoknál egy kicsit följebb emelte tekintetét, és megpillantott egy templom-tornyot. „Az Újlaki... - ismerte föl rögtön. - Ezer torony közül is megismerném, pedig csak egy átlagos barokk templomtorony. A felvidéki pohos tornyok hangulatosabbak, a hagyma-kupolásak érdekesebbek, a csehországiak karcsúak és talán szebbek is, de nekem ez a legkedvesebb... Óbudán vagyok” - állapította meg, majd keze fejével elmorzsolta a feltámadás utáni első könnyét. Még jó, hogy nem látta senki, csak az egyszerű csigadíszek alól vakon figyelő ablakok.
Ekkor hirtelen lepillantott a bal mellére, mert bevillant neki egy rossz emlék. Az őt újonnan életre keltő író, akit nem ismert, csekély idő alatt derekas munkát végzett: már nem csak a nedves földből kifordított csontjait fedte a gúnya. Lassacskán emberformát öltött: került rá hús, bőr, minden, ami kell. De nem azért nézett le a bal mellére, hogy megfigyelje, hogyan alakul át csontvázból élővé - többször volt már alkalma erre -, hanem hogy megnézze, piros-e a fehér ing a szíve fölött. Az ing először is nem fehér volt, hanem földszürke - a túlvilágon nem működik mosoda -, a szíve fölött pedig nem volt piros folt. Mélybarna viszont igen. Szindbádnak - miközben a gödör egyik oldalánál megpillantott egy fölállított létrát, s elindult feléje, sarat dagasztva ódivatú, kecsegeorrú cipőjében - az villant be az előbb, hogy milyen dicstelen is volt a halála. Leszúrták, mint egy disznót a Kerékhez címzett vendéglőben. Akkor is, mint mindig, maradéktalanul teljesíteni óhajtotta a hölgyek iránti kötelességét: egy durva fráter által molesztált nőcskét igyekezett határozott és gavalléros fellépéssel megvédeni. De tévedett. A szalagos cipellőjű nőcske - Szindbád csak erre emlékezett a toalettjéből, hiába, mindig is a lábak megszállottja volt - megadóan tűrte a durva fickó ökölcsapásait a falra akasztott kocsikerék alatt, majd odakünn, a kerthelyiségben, a kék-fehér kockás abrosszal letakart asztalok között, ahová a fickó a hajánál fogva kihúzta, s ahová Szindbád utánuk ment. Csak későn derült ki számára, hogy ezek voltaképpen szerelmesek, és a gyűlölet és szeretet között hányódnak érzelmeik, mint a tajtékos tenger. Amikor Szindbád megpróbálta lefogni az otromba férfiú újabb csapásra emelt öklét, a szőrös, vastag nyakú ember úgy fordult meg, mint a hajóvitorla, mikor hirtelen megváltozik a szélirány, s a düh, amely a keblét dagasztotta, most a kéretlen úriember ellen fordult, s ugyanazzal a lendülettel Szindbád jobb szeme alá vitte be az ütést. Szindbád ezt az öklöt látta utoljára életében, mert rögtön utána hűs penge siklott bordái közé, örökre megszüntetve beteg szíve szenvedését. Kandúr Gyula, Szindbád akkori életre álmodója többször föltámasztotta már a családi kriptából a hajóst, de erről a Kerék-béli afférról nem tudott, mert hősénél valamivel korábban ő is jobblétre szenderült. Az ő jóvoltából volt már Szindbád fagyöngy egy apáca rózsafüzérében, ólomkatona egy falusi kúria félhomályos padlásán, valamint csontszínű kontyfésű egy lotyó vörös hajában. No, és ne feledkezzünk meg a hagyományos szerepekről sem, amelyeket Kandúr a halottaiból életre keltett Szindbádra néhanap kiosztott: kósza kísértethajósként nők éji álmát zavarta meg, víg széllel szelte a habokat ábrándos szívük bíborfeketén csillogó vértengerében, faggatta őket életükről, és susogott fülükbe mindenféle szerelmetes hazugságokat.
Szindbád odaért a létrához, és lassan mászni kezdett fölfelé. A tákolmány nyikorgott, meg-meghajlott Szindbád súlya alatt, és a hajós már-már azt hitte, összeroppan alatta, s vissza-zuhan. A hevenyészve ácsolt létra szálkás volt, egy szálka bele is fúródott a jobb hüvelykujja körme alá, a tenyerét pedig felsértette egy szög kiálló vége.
Amikor meghalt, a lelke komótosan kisuppant csodálkozásra nyílott száján, s ott lebegett a holtteste fölött, mint egy körülbelül öt liter űrtartalmú, amőbaszerűen mozgó, áttetsző plazmaburok. Azonnal hívták a lelkét a túlvilágról, hogy térjen meg örök honába, de az még ragaszkodott a porhüvelyhez, mint hű kutya a gazdájához, s néhány méter magasból elkísérte az élettelen testet - ha nem is végső, de sok évtizedes - nyughelyére, egy pár utcával arrébb álló roskatag vén ház udvarán tátongó gödörbe. A gyilkos meg egy markos fuvaros az éjszakai utcán csak a gázlámpák sárga fénykörét meg néhány öntudatlan részeget kerülgetett a halott Szindbáddal. A tüskebokrokkal és gazakkal, főleg disznóparéjjal dúsan benőtt udvaron ottho-nosan és céltudatosan mozogtak, és úgy dobták bele Szindbádot az üregbe, mint egy sózsákot.
Szindbád most egy utcán találta magát, melyen távolabb a templom magasodott. Ismét lenézett öltözékére, és meglepetten tapasztalta, hogy írója valószínűleg nem akarja lehetetlen helyzetbe hozni, s a régi vérfoltot a mellén egészen elhalványította. Egy félig megszáradt, világosbarna göröngy azonban még ott virított cipője orrán. Szindbád könnyed mozdulattal lerúgta, mint amikor egy bogarat rúgunk le a lábbelinkről, vagy mint ahogy a halált rúgja el magától valaki, akinek megadatik a feltámadás kegye.


Peckes léptekkel megindult az Isten háza irányába, mélyen teleszívta a tüdejét, s kiéhezve, felszabadultan, vizsla tekintettel kutatni kezdte a nőket az utcán - tizenkettőtől százéves korig. A háromnegyed évszázadnyi halál úgy elszállt, mint egy pillanat, és Szindbád ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. De alig telt el néhány perc, elvesztette magabiztosságát. A szembe-jövők összenevettek, vagy a markukba kacagtak, amikor ránéztek, mások meg csak moso-lyogtak. Amikor egy cukrászat elé ért, a kirakatüvegben a dobostorták és rigójancsik mellett lopva megvizsgálta magát, és rájött, mi lehet a baj: gúnyája reménytelenül divatjamúlt - már akkor az volt, amikor meghalt; ráadásul szalonkabátját kihízta a zsíros-agyagos földben, harmonikanadrágja pedig... hát, az sem volt épp a legújabb módi szerint való... Kísértetiesen fehér keménygallérja pedig csak kiemelte, hogy ábrázata milyen gondozatlan és borostás - nem épp a hódítani készülő, életművész gigerlié. A jobb szeme alatt sárfolt éktelenkedett: biztosan a könnyel együtt maszatolta el. „Ha megberetváltatnám magam, tíz évet fiatalodnék” - tűnődött. Körülnézett, néhány házzal odébb víz tört elő az útburkolat alól, mint egy kis szökőkút. Odasietett, gyorsan megmosta képét, s a zsebéből előhúzott fehér kendővel meg-törül¬között. Frissítő élmény volt az évtizedekig tartó, bogarakkal és kukacokkal teli, állandóan nyirkos föld után. De hiába érezte jobban magát, a nők, akiket sétálni látott, csak nem bírták felvidítani. Akárha bordélyokból özönlöttek volna ki az utcára. Szindbád a hosszú selyem-szoknyák alól elővillanó hófehér bokák rabja és csodálója volt egykoron, fátylakhoz és csipke-fodrokhoz, virágos-szalagos kalapokhoz szokott, ezek a céda nőszemélyek viszont majdnem az ülepükig érő, apró, feszes szoknyákban parádéztak. Lábukon, amely lábfejüktől a comb-tövükig pőre volt, nem viseltek harisnyát sem, cipőjük pedig valami egészen idomtalan jószág: leginkább a görög színészek koturnuszára emlékeztetett. Ezen egyensúlyoztak olyan ügyetlenül, hogy Szindbád azt hitte, menten orra buknak. A nyakukban és a karjukon finom ékszerek helyett ócska bizsuk, bőrszíjak, sokak orra tövében apró fémgomb, szemöldökükben, fülükben fényes, szögféle vasak, karikák, mint ahogy annak idején otthon, Szindbádék vidéki házánál karika volt a disznók orrában. Mintha valaki egy szerszámosdobozba nyomta volna a képüket. Felsőtestükön ócska anyagból rikító színű, testhezálló trikó, még a mellük bimbaja is kidomborodott. Apró szoknyájuk vagy ócska, kifakult indigókék cájgféle nadrágjuk és a trikó között kilátszott sápadt hasuk, s némelyek még a köldökükben is csillogó karikát hordtak. Az egyébként karcsú leányzók közszemlére tették hájas derekukat, azt a testrészüket, amelyet a leg¬inkább el kellett volna takarniuk. A kövér középkorúak pedig, de még az idősek is sztreccs-nadrágjukkal hívták fel Szindbád figyelmét, hogy micsoda idomtalan és vastag a lábuk, milyen terebélyes a hasuk.
Szindbád menekülőre fogta a dolgot. Riadtan betért egy fodrászatba, és lehuppant az első üres forgószékbe, az ablak mellett. Csak nézett ki a kirakatüvegen elkerekedett szemmel, a hajlakkos flakonok és zselés tubusok között, és ámult.
- Uram, mit parancsol? - zökkentette ki borús gondolataiból egy unott női hang.
- Beretválást kérek és egy hamvvedret, ha meg nem sértem. Meg egy jó szivart, ha volna - mondta Szindbád, és előre örült, hogy egy kicsit megpihenhet, s miközben óvatos, hozzáértő kezek megfiatalítják, ő füstfelhőket eregetve megnyugszik, s elfeledi a nap izgalmait.
- Egyikkel sem szolgálhatok, uram - jött a válasz. - Mi csak hajszobrászok vagyunk, nem borotválunk. Csak a belvárosban borotválnak még néhány helyen. A dohányzás pedig szigorúan tilos.
Szindbád csak most nézett föl a nő gidres-gödrös arcába, és csodálkozást, megvetést és csipetnyi gúnyt látott rajta. Aztán följebb vándorolt a tekintete: a fodrásznő hajzata olyan volt, mintha egy iménti kiadós civakodás során módszeresen megtépték volna, s elfelejtette volna rendbe hozni. Ráadásul a szénfekete hajban itt-ott sötétvörös meg narancssárga tincsek ék¬te-lenkedtek. - Hát, akkor csókolom a kacsóját, kisasszony... - mondta elhaló hangon, föl¬tápász-kodott, sétabotjával megbillentette puha mohazöld kalapját, amely egy erdei tölgy északi oldalán teljesen terepszínű lett volna, megbotlott a küszöbben, majd - mint ha mi sem történt volna - erőltetett nyugalommal kilépett a helyiségből.
- Hát, ezt jól kifundáltad, te... te galád! - szidta az írót. - Ide hoztál ebbe az ellenséges világba!
Bizonytalanul folytatta útját, nem tudta, mi okozhatna örömet neki. Neki, aki annak idején úgy szerette az életet, hogy pisiltek utána a nők, álmodtak róla teliholdas éjszakákon, és ő volt minden vágyuk beteljesülése.
Ahogy kilépett az utcára, nagyot kordult a gyomra. Jellemző, hogy épp az evésre nem gondolt, hiszen mindig a nők voltak az elsők, minden csak utánuk következett. Az evés-ivás mindig meg¬nyugtatta, a nők aljasságait, kicsinyességét, kis trükkjeit hamar elfeledte a tabáni kiskocs-mák mélyén, az egyszemélyes mámor gőzében. S mintha a világ megszánta volna, pár lépés után jobbra pillantva takarosan megterített asztalokon, derekasan megrakott tányérokon, boroskancsókon, poharakon akadt meg a szeme. Hirtelen úgy összefutott a nyál a szájában, hogy meg sem nézte, mi a neve a vendéglőnek.
Jókora, hodályszerű terembe nyitott be, amelyben nagyon sok asztal volt, nagy zsivaj és sok vidám ember. Szindbádnak jó érzéke volt a helykiválasztáshoz, tüstént kinézett magának egy csinos kis sarokasztalt, ahonnan beláthatja az egész helyiséget, és amely egyszersmind az ajtóhoz is eléggé közel esik. Mindig is két én lakozott benne: az egyik állandóan maradni szeretett volna, kényelmesen elernyedni, a másik - az éberen figyelő - szüntelenül menekülni. De még letelepedni sem volt ideje, egy izzadságszagú pincér máris ott termett előtte.
- Jó napot kívánok, uram. Foglaltatott asztalt?
- Nem foglaltattam, csak bátorkodtam betérni.
- Akkor szíveskedjék oda fáradni - utasította a pincér, az étterem közepe felé, egy hosszú asztalra mutatva -, ez itt sajnos foglalt.
Szindbádnak szerencséje volt: a széke mellett valami oszlop vagy kürtő magasodott, annak nekitámaszthatta rókafej végű sétabotját, kalapját ösztönösen a széke alá tette, mint az igazi gavallérok, nem csekély feltűnést keltve. Már amikor a pincér megakadályozta a rokonszenves asztal elfoglalásában, azon volt, hogy távozik, de aztán belátta, hogy nincs sok ideje, nem válogathat kedvére. A büdös pincér elmagyarázta, hogy a svédasztalról annyit szed, amennyit akar, és folyó borból annyit iszik, amennyit akar. Csak a külön palack borért kell fizetnie. Szindbád örömmel állapította meg, hogy a megvalósult kommunizmus világába csöppent. Viszont úgy tapasztalta - ahogy körbepillantott asztaltársain -, hogy a nők még nem közösek, amit nem is bánt különösebben, az osztozás sosem volt kenyere. De most egyelőre nem a nők érdekelték, hanem az evés. Ötféle leves közül választhatott. A hideg sárgabarack krémlevesen kívül mindet végigkóstolta, a magyaros gombalevest, a marhahúslevest, az újházi tyúkhús-levest meg a tárkonyos vadragu levest is. Azt se bánta volna, ha jóllakik velük. A hideg anya-föld után jólesett a sok finom, forró lé. Most érezte csak, mennyire átfázott odalent. Mielőtt hozzálátott volna a marhahúsleveshez, benyúlt kabátja belső zsebébe, és előszedett egy csontszáraz, megbarnult cseresznyepaprikát. Látott macskapöcsöt is a svédasztalon, de ahhoz nem volt bizodalma. Nadrágja zsebéből elővette bugylibicskáját, és szertartásosan három karikát vágott a levesbe, majd szórt beléje valamennyi magot is. Kanalával gondosan elke-vergette. A többi levessel ugyanezt tette, bár tisztában volt vele, hogy a csípősség csökkenti a szelídebb ízek orgiáját. De Szindbádnak most minden oka megvolt, hogy az erős ingereket kívánja.
Nem telt el a levesekkel, a cseresznyepaprika inkább szította étvágyát. A svédasztalon többek közt grillhúsokat látott, harcsát fokhagymás pácban, borsikafüves csirkemellet, csípős sertés szűzérmét, egyebeket, de neki inkább a készételek tartották pezsgésben a gyomornedveit. Amikor éppen a burgundimártásos tűzdelt őzgerinccel teli serpenyő elé lépett, kis híján elejtette a tányérját. A férfiú, aki előtte állt, hátulról megtévesztésig hasonlított régen elhalt apjára. Szindbád mindig a lelke mélyéig megrendült, ha olyan embert pillantott meg, aki nagyon hasonlított egy szeretett lényre. Ahogy nézte az ősz tarkót, eszébe jutott, hogy apja halála után három évig minden áldott éjjel nemzőjével álmodott: eleinte halálos beteg állapo¬tá-ban látta viszont, majd az öreg egyre egészségesebb lett, s amikor teljesen meggyógyult, Szindbád nem álmodott vele többet. És az utcákon jártában-keltében hányszor dobbant meg a szíve, amikor olyan asszonyfélét látott, akibe valaha szerelmes volt!...


Az őzgerinc után nekigyürkőzött egy kis adag hortobágyi húsos palacsintának, majd az ebédet birkapörkölttel nyomtatta el. Ekkor már bőven locsolta szikkadt torkát az ominózus folyó borral, míg egyszer csak - a poharat kissé föltartva - észre nem vette, hogy a bor homályos. Szindbádnak igazán tág volt az ízlése, ugyanolyan szívesen fogyasztotta a borok királyait, ha úgy hozta az élet, mint a gyöngécske homoki vinkókat, mindnek megvolt a maga helye. De hogy egy vendéglőben összeöntögessék a vendégek által meghagyott bort, ahhoz nem volt hozzászokva. Amint bortól, cseresznyepaprikától és méregtől izzó fejjel intett a pincérnek, szeme megakadt a mellette ülő, érett nő vastag combján, amelyen a visszerek úgy ágaztak el minden irányba, mint a Duna-delta. Maga sem értette, miért, rátette kezét a combra, majd mintegy atyailag megpaskolta. Nem kapott érte pofont, még csak rosszalló pillantást sem. Inkább biztatót. A pincér késett. Szindbád fölállt, nyújtotta a kezét, s így szólt:
- Kedves asszonyom! Örülök, hogy ön mellett ülhettem! Szindbád voltam, a hajós. Viszont-látásra!
Az asszony hebegett pár szót, s ahogy Szindbád kezet csókolt, feltűnt neki, milyen kellemesen teltkarcsú nő, milyen kedves az arca, s hogy milyen visszafogottan romantikus a parfőmjének illata.
Utána föltette kalapját, és ekkor jött csak rá, hogy valami mindvégig zavarta: egyfolytában huzat jött a mennyezet felől, mintha szelet fújták volna be, egyenesen az ő fejére, az ő bosszantására.
Időközben megérkezett a pincér. Szindbád fölvette az asztalról a teli poharat, és a pincér képébe löttyintette a zavaros nedűt. - Homályos a bor, fiam - magyarázta Szindbád, majd meg¬fricskázta a pincér jobb fülét. - Ezt pedig azért kapta, mert nem jött időben. Most elmegyek, de lehet, hogy még visszajövök, és megbüntetem, amiért huzatba ültetett. Agyő!
S azzal nyúlt a sétabotjáért, majd hátra sem nézve kisétált a vendéglőből.
Már a harmadik saroknál ballagott, amikor kiáltozást hallott a háta mögül. Három egyenruhás pincér futott utána. Ő is futni kezdett berozsdállt térdekkel, sejtette, hogy őt üldözik, és nem akarta, hogy utolérjék. Besurrant egy félig nyitott kapun a kerékvető mellett, s az üldözői szem elől vesztették. Amikor elhalt az ordítozás, kilépett, és folytatta útját.
Nemsokára rálelt a gödörre, a sárga gép már nem működött. Lemászott a létrán, s hat pallódeszkából, amit talált, koporsót eszkábált magának. A gödör oldalában mélyedést vájt puszta kézzel, betette a koporsót, s belefeküdt, de előtte még fogpiszkálót vett a szájába. Várta az éjszakát, várta az álmot.
Éjjel feljött a telihold, és a deszkák résén át halovány fénycsíkot vetett mozgó szájára.

VIRÁG BENEDEK: VÁRASI ÉS MEZŐI EGÉR



Egykor kiment mezőre a várasi egér,
Kit, régi ismeretségből, igen vidám
Szemmel látott, és jobbnál jobb szívvel fogadt
A tér mezőnek egere; hordott is neki
Azonnal és rakott eleibe ledneket,
Rozs- s búzaszemeket, és más illyen étkeket,
Diót, mogyorót, különféle gyökereket: maga
Inasként szolgált, udvarlott, kedveskedett,
Tudván, hogy a várasiak válogatók, s hamar
Elúnnak egyfélét.
   A kis vacsora után,
Barátom, úgymond a várasi egér, te jobb
Állapatot érdemlesz, nem illy alávalót.
Mit gyötröd itten magadat? Hagyd e vad mezőt
És pusztaságot a férgeknek, s akinek
Tetszik. Csak egyszer élünk: érezd ezt tehát,
De vígan. Ihol! jó módot mutatok és adok,
Mint kedveltem barátomnak. S én is veled,
Egy társaságban, melly igen boldog leszek!
Jer velem, és tedd szerencsésebbé éltemet:
Jer a városba lakni.
   E mézes beszéd,
Mint csaptató, a mezei egeret megfogá.
Úgy végezék, hogy éjjel esnék a menés.
   Már setét volt, s mindenütt
   Ember és lúd és kakas,
   És komondor hallgatott.
Nagy házba, melly a várasinak szállása volt
Régulta, léptenek be. S mint örvendezett
A mezei! Más gőz, más szag csiklándoztatá
Orrát, nem mint kis ürege környékén; vajas
Sütemény, szalonna, kolbász, hús, fejér kenyér,
És minden, amivel nagy ház bir bővesen.
Frissen lakoznak: a mezei kivált örült,
És elgondolván, melly sokat tűrt, szenvedett,
Melly nagy baj és gond szerze neki eledelt, s az is
Millyen volt eddig! más világban képzelé
Magát: az órát is, mellyben szólíttatott,
Ezerszer áldá: ha pedig eszébe jutna neki,
Melly jó napokra virrad ezután fel, magán
Kívűl volt, és nem bírt örömével.
   - Kis üdő telék,
Ihol! vendég jő a kastélyba: zörgetik
A kapukat, ajtók nyilnak, lármáz a cseléd;
A sok komondor, sok pudli, sok agár, kopó,
Tyúk, lúd itt-ott felzajdúl és rútúl visít.
A mezei megijed, és társának biztató
Szavát sem érti jól nagy félelem miatt.
Elvégre kérdé: Sokszor van ez, a háború
Itten? Sokszor, válaszola a várasi, de már
Csaknem rászoktam. Én, barátom, mond amaz,
Kevéssel inkább akarok élni csendesen;
Azért most a mezőre visszamegyek. Vale.

ISMERETLEN FESTŐ: Festő a Tabánban


BÁRÓ PODMANICZKY FRIGYES:BUDAPEST VŐLEGÉNYE



Podmaniczky Frigyes báró, politikus, író és akadémikus

 

 Podmaniczky Frigyes báró, aki negyedfél évtizedig volt vezető állásban a Fővárosi Közmunkák Tanácsa élén, 1824. évi június hó 20-án született. Mint gyermekifjúnak alkalma volt megfigyelni – sőt abban részt is venni – a Széchenyi és Kossuth által vezetett hazafias mozgalmakat, ezek közt a kettős főváros fejlődését maradi állapotából 1843-tól kezdve, amikor Ráday Gedeon gróf patvaristája volt, egészen addig, amikor a negyvennyolcas pesti országgyűlésen a felsőház tagja lett, honnan bevonult a magyar hadseregbe, ahol századosi ranggal küzdött a szabadságharcban. E mozgalmas időkben sok minden szépet és nemeset szívott be ifjú lelkébe.

Pestre visszatértekor fogadhatta meg, hogy mindhalálig Budapest barátja marad. 1871. november 1-én találjuk nevét először közmunkatanácsi jegyzőkönyvben. 1873. évi március hó 6-án már, mint prezumptív alelnök ő elnököl, majd egy hét múlva pedig már kinevezés alapján ő vezeti a Tanácsot. Podmaniczky a Tanács élén megtalálta önmagát.

A Fővárosi Közmunkák Tanácsánál egészen ismerős talajra léptem, - írja Naplójegyzeteiben. – Azonnal fel is használhattam többrendbeli igen érdekes s fontos ügyek végrehajtása körül. Így lettem a Tanács által megbízva azon bizottság elnökségével, amely a Sugárúthoz szükségelt telkek megvétele céljából az egyes felekkel egyezkedett; be lettem választva azon bizottságba is, amely a Nagykörút vonalába eső telkek becsárának megállapításával volt megbízva. E munkát naponta egy egész nyáron át reggel 6 órakor kezdettük meg s 9 órakor pontban fejeztük be, miáltal hivatalos órámnak betartása nem zavartatott meg.


E szerény hangú úrról el sem hinnők, hogy 1861-től 1896-ig tagja volt a magyar képviselőháznak, 1889-től kezdve pedig elnöke a szabadelvű pártnak. Évekig volt intendánsa a Nemzeti Színháznak, majd rövid ideig az égisze alatt felépített Operaháznak. Közéleti tevékenységének jutalmául a király valóságos belső titkos tanácsosi címmel tüntette ki. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának 1873-tól 1905-ig volt alelnöke. Vezetésével folytak a tanácskozások az Andrássy-út építésétől kezdve a Belváros reformjáig.

Alig mozdult Budapestről. Kitartóan hirdette, hogy Budapesten a legkellemesebb a nyaralás – Ennek több helyen nyomtatott nyoma is van. Megállapítja Berczik emlékbeszéde is. A Fővárosi Lapok 1886 augusztusában Rekkenő napok címmel közöl cikket s ebben megírja, hogy ma már vannak világlátott emberek, kik azt tartják: sehol sem jobb nyáron, mint itt: Pulszky és Podmaniczky Frigyes báró sohasem mennek el nyaralni… stb.


 Ellenségei nem voltak csak barátai és tisztelői. Budapesten ő volt a legnépszerűbb ember, vagy legalább is a legismertebb ember. Amikor kockás ruhájában minuciózus gonddal felöltözötten apró lépésekkel végigsétált imádott Budapestjének utcáin, mindenki szeretettel tekintett reá, mint az abszolút korrektség megtestesítőjére- 1907. évi október hó 19-én halt meg.

Elkötelezettsége és fővárosi tevékenysége miatt Krúdy Gyula találóan Budapest vőlegényének nevezte el a színes életutat bejáró agglegényt. Podmaniczky saját életét szerényen így összegezte naplójában: "Egyéni meggyőződésem szerint, ha kiválóan nem is de hasznosan munkálkodtam."

Hét év múlva, 1914. évi január hó 26-án Berczik Árpád mondott róla emlékbeszédet az Akadémián:





  Ribáry József miniszteri tanácsos, a Dalszínház
(Operaház) építési bizottsági tagjának küldött
  meghívó Podmaniczky  Frigyes aláírásával.









Podmaniczky – úgymond – sohasem találta örömét a csillogásban, sohasem nyomott el másokat, sőt hallgatott a helyes tanácsokra és szóhoz engedett másokat is jutni; azért állt meg becsülettel minden alkalmazásban és hagyott maga után maradandó, hálás emléket, hálásabbat, mint sok úgynevezett geniális (!) ember szokott hátrahagyni, aki többet rombolt, mint épített. Bár a jövő magyarság minél nagyobb számmal mutathatná fel ilyen mintáit a tisztességnek, munkásságnak és önzetlen hazafiságnak.

(Forrás: Siklóssy László: Hogyan épült Budapest? (1870-1930) Budapest, 1931, Fővárosi Közmunkák Tanácsa)

Forrás: http://budapestantikvarium.hu/qbudapest-vlegenyeq.html

2012. május 2., szerda

SZINDBÁD SZÜLETÉSE


Az 1910-es évek legelején a "mikszáthos" Krúdy válaszút elé érkezett. Világnézeti és művészi választás elé. A mikszáthos hangtól tovább kellett jutni; s helyet kellett keresni a kialakuló irodalmi frontok valamelyikén. 


Tehetsége vitathatatlan volt: a konzervatív és a polgári irodalmi front előtt egyaránt. A Nyugat dicsérte írásait, s a Magyar Figyelő táján – mint nagytehetségű dzsentriszármazású írónak – többen neki szánták Mikszáth elárvult helyét. Talán maga Tisza István is; többször meghívta vacsorára. Krúdy azonban a határozott választás elől kitért, nem kapcsolódott a Nyugat mozgalmához, de elhárította magától a konzervatív irodalmi szerepet is; vita nélkül átengedte Herczeg Ferencnek. Az irodalmi frontok fölött óhajtott maradni; csak író lenni. S író is másként, mint egy Mikszáth nyomán indulótól várni lehetett volna. Herczeg útjára nem lépett, a Harsányi Zsolt-féle hígítás tehetségéhez különösen méltatlan lett volna; de a mikszáthi hagyományból való előbbrelépésnek azt a lehetőségét is elengedte, melyet Móricz útja ígért; pedig az ő művészetében is nagy realista lehetőségek voltak (Az aranysarkantyús vitéz legendája, Korvin lelke). Más utat választott. Mikor Móricz a mikszáthi pajkos derűtől a Tragédia, a Sárarany, A fáklya drámai küzdelméig érkezik, s nappali fényben mutatja be a magyar Ugart, Krúdy átlép a tragédiás valóságból egy magateremtette világba, és a magyar Ugarral küzdő, birkózó hősök helyett megrajzolja az álmok vizén hajózó Szindbádot (Szindbád ifjúsága, 1911). Holtáig Szindbádot írja sok-sok változatban – holdas éjszakai világításban. Móricz realizmust teremt, Krúdy egy stilizáló dekoratív művészet felé halad.




Krúdy Szindbádja nem viharos tengereken hányódik s nem a csodák "borzalmas" tartományai felé evez. Arra hajózgat, merre ifjúsága énekelt, felkeresi a gimnáziumot, a tánciskolát, amelyben az ünnepélyes próbabálok folytak, asszonyokat, lányokat, akikbe szerelmes volt. Az a Tájékoztatás, amelyet Krúdy a Szindbád ifjúsága és szomorúsága élére írt, közelebb vezet a hajós megértéséhez. Asszonyok, szűzek, grófnék és kereskedőnék hallgatták "hitetlen mosollyal és elámult szívvel" Szindbád halkított hangú hazudozásait; szerették a jó bánásmódot, a szép szavakat, az önfeláldozást, a hosszú leveleket és a szerelmi jelvényeket – hajszálat, vasúti jegyeket, törött kardokat – egyszóval a szép, színes hazugságokat. Szindbád is sok mindent szeretett, főként a nők lábát, a hófúvásos időjárást, a vidéki tánciskolát, a kis vendégfogadót, az őszi ligetet, a melankolikus kocsiutat, kezeket, hajakat, női neveket, asszonyokat, – s mindenért hiába rajongott, amit életében elérni óhajtott. Nem vigasztalta a százhét nő, aki viszontszerette, s a többi sem, akik "ábránd-{377.}világában piros karikákon hintáztak". Ők foglalkoztatták Szindbádot legtöbbet, míg élt. "Ám szokatlanul egyformák a nők, s a boldogtalan Szindbád erre sohasem gondolt."




Ez a Szindbád él a különféle történetekben. Legtöbbször valamely régi szerelmére emlékezik s elutazik hozzá a távoli kisvárosba. A régi szerelem már asszony, lánya is van, lehetséges, hogy Szindbádé, talán maga is beleszeret a "hajósba". Halk beszélgetések után Szindbád "elutazik a városból" (A hídon, Szindbád titka, Szindbád őszi útja, Az álombeli lovag, Női arckép a kisvárosban, Az éji látogató, Éjjeli vendégség, Az ecetfák pirulása). Máskor lányt szöktet, de a legelső állomáson leszáll a vonatról és visszavezeti anyjához zokogó szerelmesét (Utazás éjjel). Vannak még romantikusabb históriái is. Olykor virágárus lányt kísér haza, s mikor elválik a lánytól, öngyilkos lesz (Szindbád útja a halálnál). Nem hal meg; a tetszhalálból a hideg felébreszti. Egy másik novellájában azonban valósággal meghal, és egy idősebb apáca rózsafüzérén fagyönggyé változva ébred új életre. Elgurul, aranybányász feleségéhez kerül; s beszélgetni kezd az asszony fésűjével ... Emlékek, álmok; az Ezeregyéjszakára is utaló új mesék.


Ki ez az emlékekbe költöző, sejtelmekkel találkozó, mindig utazó hős? Kicsoda Szindbád? Lírai alakmás? Magyar Casanova, az ifjúság és a szerelem szimbólumává emelve? Züllő, élveteg dzsentri? Az álom és valóság közt lebegő írói magatartás kifejezője? Szauder József nagy tanulmányban kísérte végig Szindbád születését s meggyőzően mutatta ki, hogy Szindbád 1906 és 1911 között született meg Krúdy művészetében; anyagát a korábbi szatirikus, ironikus, tréfás novellákból szedte össze és gyúrta egybe; összefoglalt benne nyírségi dzsentri-emlékeket és podolini hangulatokat, eljátszatott vele újra már eljátszott szerepeket; Szindbád éppúgy rokona a középkori zsoldosoknak és élvhajhász kereskedőknek, mint az "ábrándos Ábrándi" féle színésznépségnek; s Szindbádba belerajzolta az író magát is. Líraiság és tárgyiasság, önfeledtség és irónia, "a lírai önarckép szubjektív és az önállósult jellem objektív szemlélete" lebegő egyensúlyba kerül ezekben a novellákban. Így lesz Szindbád – Szauder Józsefet idézzük – "a Krúdy világát és ironikus-nosztalgikus magatartását legtisztábban kifejező műalkotás".


Az ifjú és utazgató Szindbádra jellemző szemléleti egység azonban, Krúdy kiábrándultságának a fokozódásával, 1913-tól kezdve bomlani kezd; s a Szindbád-novellák enyhe devalválódása is bekövetkezik. Szindbád körül a szerelem tovább hullámzott, de ő egyre inkább kimaradt belőle; több lett a szerelmet vágyó nők érzelmes vallomása és erősebb a stilizált, biedermeieres íz. A kellékek, a motívumok már parodizálásra késztettek: a novellákban rendre feltűntek a kocsmárosnék és utazó férfiak, akik a kocsmákban megpihentek, és borba mártott ujjal írták az asztallapra az imádott nő nevét; vagy a vadludak hangjára figyelve porozták a pisztolyt ... Krúdy kiábrándulása mind teljesebbé válik, a szerelemben a hazugságot, a nemzeti történelemben egyre inkább az öncsalást látja; önarcképszerű alakjaival is mindkevésbé tud azonosulni. Új Szindbád-alakmásokat keres; ezek az alakmások azonban – K. Károly, Emléki, Nagybotos, Pankotai, Idem – kevesebbek Szindbádnál, csak bizonyos vonásaikat hordozzák. Krúdy próbál fiktív távlatot keresni, ahonnan a jelennel szemben, kívülállón is erősebb ítéletet formálhat: úgy talált a holt Szindbád kísértetjárásának fikciójára, s egy {378.} áltörténeti korszaknak, a Kisfaludyak biedermeierének kulisszájára az Aranykézutcai szép napokban (1916).




A formai vívmány nagy volt. Krúdy már az első Szindbád-novellákban egy új lírai novellatípust alkotott, amelyben a líraiság a legfontosabb; a hangulati elemek, az álomszerűség és az asszociációk szabad csapongása; egybemossa a hangulatfestő, tárgyi képeket és időréteget; egy többszólamú, idő-rétegeken keresztül vibráló líraiságot teremt a magyar és európai novella történetében korábban ismeretlen stílusremeklésekben (Puder, 1914; Aranykézutcai szép napok, 1916; Tótágas, 1919), de ez az eredmény csak féleredmény Krúdy művészi erejéhez képest. A kor valóságának jelentős darabjai kívülrekedtek művészetén, az életből, a megélt és látott dolgokból viszonylag keveset örökített műbe. Inkább csak a lágy lírába halkítható jelenségeket. Pedig Szindbád csontig látott: első utazásán, a kisvárosi tánciskolákban az isten háta mögötti jelenségekre is felfigyelt, – mikor a tűzoltólétrára kapaszkodó kislányokra leselkedett a körorvos és a szerzetesi gimnázium igazgatója – de igyekezett napirendre térni felette, tovább ballagott, "és hosszan, édesdeden felkacagott". Megbocsátó, illetve változtatást nem remélő bölcsességgel. Olykor-olykor diadalmaskodik ugyan Krúdy könyörtelen látása a lágy líraiságon, de tartósabban soha. Kiábrándultsága nem engedi ugyan a teljes lírai azonosulást a hőssel; de pozitív eszmény híján iróniája sem igen mélyül egyértelmű bírálattá. Még leginkább tárgyias, nem önarcképszerű novelláiban mutat fel legtöbbet az életből, a groteszk, komikus, bírálatukat magukba hordó alakokban a Mákvirágok kertje (1914) darabjaiban (Imádságos Stolniczky kapitány, Szegények öröme, Holdas est Füreden, A padember, A felvidéki úr hazugságai, A fehérkutyás dáma, Egy régi uraság pesti utazása). A húszas évek zsáneralakjai felé ezek a novellák mutatnak.


Krúdy maga érezte, hogy csonka maradt művészi világa. Az Aranykézutcai szép napok Előhangjában írja 1916 elején: "Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi könyveimre ... Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtatóműhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedül-valóságomban láttam, amit gőgös elvonultságomban kinevettem, vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket ... Ha én leírnám, hogy én mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának."



KLIE ZOLTÁN:TABÁN


Elnézést kérve a művésztől ,helyesen Klie Zoltán...

2012. május 1., kedd

KÖZVÉLEMÉNYKUTATÁS

Lezárult első közvélemény kutatásunk, íme az eredmény

"Te miért olvasod a blogunkat?"(elnézést a tegező megszólításért)
 kérdésre adott  válaszok:



1.         A Tabánban lakom..........................................13%
2./        Érdekel a múlt.................................................17%
3./        Az érdekes képek miatt...................................27%
4./        Nosztalgiából...................................................31%
5./        A  Tabánról itt mindent megtudok .................36%
6./        Nincs jobb dolgom.......................................... 1...%

A válaszokból kiderül , az olvasókat érdekli  a Tabán témája és története,
részben nosztalgiából is, felkeltik érdeklődését az eddig kevéssé látott képek, az elfelejtett múlt, jóllehet csak kis százalékuk  lakik a városrészben.
   Köszönjük a kérdésekere adott válaszaikat, bizalmukat igyekezünk továbbra is
megszolgálni!

A közvélemény kutatást a témában folytatjuk.....

                                                                       Tabananno

Tabán 2012 május elsején