1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2011. július 30., szombat

SEMMELWEIS MÚZEUM

A kis nagy múzeum


Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
AZ Év Múzeuma díj idén Budára került, egy olyan intézménybe, amely az elmúlt években kreatív újdonságokkal állt elő.


A Tabán parkja alatt, nem messze Antall József mellszobrától, a szűk járdáról egy üvegajtón léphetünk be a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumba, amely az elmúlt néhány évben alapvetően fogalmazta újra szerepét a magyar és a nemzetközi tudományos közéletben, illetve látogatóik körében. Mára evidens: érdekes és izgalmas olyan múzeumba bemenni, ahol nemcsak fogókat és más orvosi eszközöket, esetleg kultúrtörténeti érdekességeket láthatunk, hanem például provokatív, felpiszkáló kérdések megfogalmazására is lehetőség nyílik, új, elgondolkodtató perspektívából nézhetünk az orvostudományra és tárgyára.


Kicsi, de erős
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum a legkisebb országos múzeum, és ez nemcsak alapterületére, hanem a munkatársak létszámára is igaz. Ennek ellenére a múzeumi palettán egyre szembeszökőbb. A látogatók számára sokszor láthatatlan tudományos munka (mint a digitalizálás, a restaurálás, a megelőző műtárgyvédelem) mellett a leglátványosabb, ezért a legerősebb múzeumi tényező a kiállítás. A SOM progresszív időszaki kiállítási stratégiával, máshol is bemutatható, utaztatható kiállításokkal, megújult múzeumpedagógiai sorozattal ugrott neki a feladatnak, amelynek eredménye a látogatólétszámban és a sajtóvisszhangban egyaránt érzékelhető.


A jól feltett kérdés
Ha visszatekintünk az elmúlt egy-másfél év orvostörténetis kiállításaira, egy nagyon fontos tanulságot egész biztosan levonhatunk: a látogatók szeretik azt a receptet, amikor látszólag egyszerű kérdésből bomlik ki egy meglehetősen komplex, elágazó kultúrtörténeti szál. Egyetlen jól feltett kérdés, vagy akár egy kiindulóponthoz rendelt tárgy ugyanis tartalmaz annyi izgalmas részletet, amelyek összerakása nemcsak a történész, orvostörténész kutatónak, hanem a kiállítás nézőinek is élvezetes időtöltést nyújt: akárcsak egy fordulatos, mozaikosan építkező krimi olvasása. Valójában nem is értem, miért nem használja ezt a stratégiát minden múzeum. A Démoni ragály: a pestis (2008), az Eleven tanulság. A kórbonctantól a patológiáig (2009), Az erényöv titkos történetei. Mítosz és valóság (2010–2011) és a most is megtekinthető A sebesült Görgei című kiállítások meggyőzően tudósítanak arról, hogy a múzeum kiváló gyűjteménnyel, kreatív csapattal és közönségorientált gondolkodásmóddal rendelkezik. A feldolgozott témák azonban nemcsak népszerűek, hanem autentikus módon képviselnek egy tudományágat, kultúrtörténeti vonatkozásaival együtt. A múzeum vezetése pedig az utaztatás segítségével a témát hozzáférhetővé teszi a Tabán kívül is – ami az intézmény ismertségére is visszahat.


Összetett válasz
A kiállítások iránti széles közönségérdeklődés kialakításában láthatóan fontos szempont, hogy nemcsak kvalitásos esztétikai minőségű tárgyakat és műalkotásokat tárnak a látogatók elé, hanem a tartalom összetettsége is meghatározó szerephez jut. Ez egészül ki az üzenet átadását segítő új eszközök felsorakoztatásával, új módszertani fogások alkalmazásával, továbbá a vizuális megformálás finomságaival. Amikor kiállításrendezésről beszélünk, ezek a szempontok első látásra evidenciának tűnhetnek, de magyarországi viszonylatban azért pontosan látnunk kell, hogy nem magától értetődő részei sem a forgatókönyv-készítésnek, sem pedig a tartalom térre és vizuális nyelvre fordításának. Van történet, amelyre felfűzhető a mondanivaló, lényeges a reflexió, az önreflexió és az interpretáció, és a kurátorok a kevesebb többet mond elvet is hatékonyan alkalmazzák a kiállítások felépítésében, amelyek a modern médiumokat sem nélkülözik.


Elmélyítés
A kultúrtörténeti múzeumok nagy lehetősége, hogy a legkülönfélébb tudományágak összekapcsolását teszik lehetővé, ami viszont már nemcsak a befogadás sokrétűségét, hanem mind az orvostörténetnek, mind pedig az orvostörténeti muzeológiának az oktatási rendszerhez való hatékony kapcsolódását is segítheti. Ezért az intézmény a múzeumpedagógia megújulásának ugyanolyan fontos szerepet szán, mint a kiállítások formai és tartalmi jegyei illesztésének. A megközelítés jól integrálja az általános műveltségbe az első látásra speciális tudást. Ez újra csak egy evidenciának tetsző, ámbár korántsem elterjedt gyakorlat Magyarországon. Szerencsére elmozdulás, módszeresség azért egyre több múzeumi műhelyben tapasztalható.


A Mikrokozmonauták. Utazások a test mélyére (2009–2010) című és az Életmódszertár című (2010–2011) TÁMOP-pályázatokban hirdetett múzeumi tanórák sikere és látogatottsága is mutatja, hogy erre a megközelítésre, a tudás felszabadítására ebben a kontextusban is abszolút van lehetőség.


Megőrzés
A szakmai munkát erősíti a műtárgyak közvetlen és közvetett védelme, amiben nemcsak a restaurátori munkának, hanem a megfelelő tárolásnak is meghatározó szerep jutott a SOM-ban – ez újra csak olyan szempont, amely nemcsak egyetlen kérdésre, hanem egy komplex jelenségre és az intézményi működésre reflektál. A korszerű tárolás és folyamatos monitorozás a megelőzés egyik leghatékonyabb módszere – vallják a múzeum vezetői.


Társadalmi hasznosítás
A látogatók és a kutatók számára is egyaránt fontos, hogy az intézmény (amely könyvtár és levéltár is egyben) páratlan, 16–19. századi természettudományos anyaga is biztonságos formában váljon hozzáférhetővé, ami a digitalizálás felgyorsításával és módszerességével érhető el. A SOM esetében ehhez kapcsolódott még az online hozzáférhetőség megteremtése is, ami így már nemcsak a valós, hanem a virtuális térben is láthatóvá tette az intézményt, és a könyvtár hasznosíthatóságát is jelentősen növelte. Ugyancsak gyorsabb tempóra kapcsolták a múzeumi műtárgyállomány és a fotódokumentáció munkálatait; ez messziről apró lépésnek tűnik, de rengeteg szisztematikus munkát és ellenőrzést igényel, az eredmény pedig újra csak a hozzáférhetővé tétel, ezen keresztül pedig a társadalmi hasznosítás – melyek korunk kedvelt kifejezései. És talán ez nem véletlen.


De a SOM a nemzetközi tudományos porondon való megjelenést is zászlajára tűzte: közösen megvalósított nemzetközi projektek (EU Grundtvig), nemzetközi konferenciák szervezésével és megvalósításával, workshopok és nyilvános viták kezdeményezésével.


Mindezek alapján jól látható, hogy a SOM munkatársai roppant komplex módon gondolkodnak egyfelől a tudományszakról, amelyben tevékenykednek, másfelől a múzeumról mint a kulturális örökség védelmének kitüntetett helyéről, továbbá mint professzionális és kortárs médiumról. Mindezt egy kicsit eldugott helyen, kis csapattal és szervezett összefogással.


Gratulálunk az Év Múzeum díjhoz!


Forrás: Frazon Zsófia 2011-05-21/magyar muzeumok.hu

2011. július 28., csütörtök

97 ÉVE TÖRT KI AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ






GYÓNI GÉZA: csak  egy éjszakára

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy: mi nem felejtünk:
Mikor a halálgép muzsikál felettünk,
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát,
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad,
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Úgy forog a férfi, mint falevél:
S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, -
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról,
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben,
S haló honvéd sóhajt: fiam...feleségem...
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakító csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Mikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bújnának össze megrémülve, fázva:
Hogy fetrengene mind-mind, hogy meakulpázna:
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében akit sosem ismert,
Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- Csak egy éjszakára küldjétek el őket. 

2011. július 27., szerda

BUDAPESTI GÁZLÁMPÁK

A budapesti gázszolgáltatás 100 éve 


Mostani számunkkal egy cikksorozatot indítunk, melyben a Fővárosi Gázművek Zrt. elmúlt 100 évéhez, és az ezekhez az évtizedekhez, valamint a modern gázipar kialakulásához, történelméhez köthető eseményekből merítünk alkalmanként egy-egy csokorra valót. A cikksorozat apropóját a centenáriumi évforduló adja: 1910. december 16-án kerültek köztulajdonba a budapesti gázgyárak.

Hosszas, több éves előkészületek, bizottsági egyeztetések után 1910. december 16-án kerültek köztulajdonba az Általános Osztrák-Magyar Légszesztársulat kezeléséből a budapesti gázgyárak. De ennek hosszú története van. Hogy is volt mindez? Mondhatnánk, hogy minden a fénnyel, a világosságra való törekvéssel kezdődött. Nem 100 éve persze, hanem jóval régebben. Az őskorban a szabadon égő tűz szolgáltatott fényt és meleget, a történelmi Egyiptomban agyagból készült tálacskákban égettek olajat vagy zsiradékot, az ókori görögök és rómaiak agyagból, bronzból készült domborműves mécseseket használtak világítóeszközként, a viasz- vagy faggyúgyertyák feltalálását pedig az etruszkoknak tulajdonítják.
1-3. sz. fotó: Gázlámpa-rajzok. Az idők során a gázlámpák mellett egyre újabb fogyasztói eszközök kerültek hasz-nálatba, úgy az ipar, mint a lakossági részről.4. sz. fotó: Cilinderes Argand-égő és korabeli pillangóégő az 1810-es évekből.
A fény volt hivatva elűzni a gonoszt, az ártó szellemeket, a fény tette biztonságosabbá a környezetet. A munkaeszközök fejlődésével az emberek egymásrautaltsága is megnőtt, elkülönültek az iparágak, megindult a városiasodás. A szükség kovácsolta kapcsolatok a középkori Európában is formálták a városok képét, megalakultak a manufaktúrák, céhek. A városok terjeszkedésének egyik akadálya a közműszolgáltatások hiánya volt, amit korabeli módszerekkel – közkutak, ásott csatornák stb. – próbáltak orvosolni. A növekvő népsűrűség, az éjszaka, valamint a télen korán beköszöntő sötétség rontotta az emberek biztonságérzetét. A megoldást az éji homály megszüntetése jelentette volna, ennek azonban fiskális és főleg vallási akadályai is voltak. A polgárok ugyanis nem vállalták a rájuk kirótt világítási kötelezettségeket, és többségük hite szerint, amit Isten éjszakának teremtett, azt ember ne változtassa nappallá! A közvilágítás későbbi terjedésével lassan alakult ki maga a kifejezés is; sokáig nem volt megfelelő szó rá: a kivilágítás, éjszakai világítás, nyilvános világítás, éji világítás, utcák világítása kifejezéseket használták. A közvilágítás szó a magyar nyelvben csak a XX. században alakult ki. A történeti adatok szerint az első rendszeres utcavilágítással rendelkező város London volt. A XV. század elején a háztulajdonosokat arra kötelezték, hogy télen a házukra lámpásokat akasszanak ki, melyekben gyertyával kellett volna világítaniuk, de inkább kifizették a büntetést az előírt világítás helyett. Az épületektől független világítás 1558-ban Párizsban kezdődött: itt szurokkal, gyantával teli vasserpenyők kihelyezését rendelte el az elöljáróság; több európai nagyváros (Hága, Hamburg, Bécs stb.) csak kb. 100 évvel később követte ezt a példát. Az üvegablakos olajlámpással történő közvilágítás fokozatosan terjedt Európában, nálunk először 1777-ben Budán a Várban 17 helyen, 1790-ben pedig Pesten 300 helyen jelentek meg ezek a világítóeszközök. A gazdaság és a kereskedelem fejlődése nem csak a vagyonvédelmi szempontok, hanem az éjszakai közlekedés miatt is megkövetelte a közvilágítást. Ennek egyik fontos tényezője a kávéházak, kocsmák, színházak terjedése volt, melyek sötétben is nyitva tartottak. A közvilágítás elterjedését egy ideig akadályozta a lakóépületekhez használt nagymennyiségű faanyag, mely épületek tüzek alkalmával hamar porrá égtek.
5. sz. fotó: Gázlámpa
A XVIII. század végére, a XIX. század elejére a városközpontokban elterjedtek a cseréptetős kőépületek, így már kevésbé volt veszélyes a közvilágítás bevezetése. A lakásokban sokáig a gyertya volt az első számú fényforrás, melyet a középkortól kezdve szegényebb háztartásokban faggyúból, a tehetősebbeknél méhviaszból állítottak elő. A XVIII. század végén jelennek meg az első repceolaj-, 1860 körül a petróleumlámpák, melyeknek tökéletesített változatai még hosszú évtizedekig világítanak az otthonokban és az utcákon. Mind az utcai, mind az otthonokban használt olaj- és petróleumlámpák legfőbb hátránya az volt, hogy a tartályukból időről-időre kifogyott az éghető anyag. Ezek pótlása drága és fáradtságos munka volt. Sokáig keresték azt az alternatív éghető anyagot, mellyel a fenti problémákat meg lehet szüntetni. Az angol John Clayton kísérletei során már 1739-ben előállított kőszén száraz desztillációjával éghető gázt, azonban találmányát csak közel hatvan évvel később, 1792-ben tökéletesíti William Mutdock. 1799-ben a francia Philipp Lebon szabadalmaztatta a fa kigázosításával működő, hordozható termolámpáját, és 1801-ben ő építette meg az első gázvezetéket egy párizsi lakóházban. 1855-től terjedt el a Michael Faraday nevéhez köthető, de Robert Bunsen által használt és fejlesztett Bunsen-égő, mely modern változatában ma is használt laboratóriumi eszköz. Bunsen szenvedélyes kísérletező volt, foglalkozott a gázokkal és a villamossággal is. Személye mindkét világítási forma fejlődéséhez köthető. Tanítványa volt egy fiatal kémikus, Carl Auer von Welsbach. Ő volt a neodímium, a praezodímium, az itterbium és a lutécium felfedezője. Hogy e nehézföldfémek fénykibocsátó képességét meg tudja vizsgálni, gyapjúszálakat itatott át azok sóival, és a szálakat Bunsen-égő lángjába tartotta, melyek különböző színekkel izzottak.
Ezen kutatások eredményeképpen 1891-ben szabadalmaztatta a gázizzót, az Auer-égőt, amelyben tórium- és cérium-nitráttal impregnált kesztyűujjszerű textilharisnya fogta körül a gázlángot. Ezáltal kevesebb gázból több és erősebb fényt kaptak. A lakásvilágításban ez szinte azonnal kiszorította a nyílt lángú lámpákat, és a villanyvilágítással szemben egy jó negyedszázadra biztosította a gázvilágítás versenyképességét. Harisnyájával négyszeresére tudta növelni a korábbi pillangóégők fényerejét. Egységnyi fényerő világítógázzal történő előállítása ekkor csak harmadannyiba került az elektromos világításhoz képest. Az első gázgyárak – melyekben a kőszén száraz desztillációjával állították elő ipari mennyiségben a gázt – Angliában épültek az 1800-as évek elején. A kontinensen több mint egy évtizeddel később jelentek meg az első gázüzemek, Párizsban 1821-ben, Berlinben 1825-ben és Bécsben 1833-ban. Nálunk, az ország fővárosában ekkor még repceolajlámpákkal világították az utcákat, melyeket sötétedéskor a világítási naptár rendje szerint gyújtottak meg, és oltottak el hajnalban a kor jellegzetes figurái, a lámpagyújtogatók. Az olaj drágasága, a szórványosan Pest-Budán is felbukkanó, egy-egy házat vagy háztömböt kiszolgáló „gázfőző” készülékek példája, valamint a hírekből ismert európai gázgyárak terjedése arra ösztökélte Pest város vezetését, hogy már 1840 körül foglalkozzon a modern légszeszvilágítás meghonosításának gondolatával. Az ekkor kiírt pályázat nyertese a Boroszlói (Breslau) Gáztársaság lett, de az 1846-os szerződéskötés utáni jóváhagyás a bürokrácia szokásos útvesztőiben addig vesztegelt, míg az 1848-49-es forradalmi események elsöpörték azt. Az 1850-es években újra tárgyalások kezdődtek az első pesti gázgyár felépítéséről. Végül a Trieszti Általános Gáztársulattal kötöttek szerződést 25 évre, mely később beolvadt az Általános Osztrák Légszesz Társulatba. (Nevüket 1891-ben módosították Általános Osztrák-Magyar Légszesztársulatra.) 1855. május 20-án írták alá az első szerződést Joseph Mayer-Kapfererrel, a nürnbergi gázgyár igazgatójával, S. M. Rotschild társtulajdonossal és Ludwig Stephani mannheimi mérnökkel a gázgyár felépítésére és a város gázellátására. A berendezéseket és a gázcsöveket Ausztriából, Németországból és főleg Angliából, a világítógáz-gyártás őshazájából hozatták. Az építési költség 711 000 aranyforint volt.
6. sz. fotó: Az első pesti gázgyár 1856. december 23-án kezdi meg működését a Lóvásár (Köztársaság) téren.
A Pollack Ágoston építész tervei alapján rohamtempóban felépülő első pesti gázgyár 1856. december 23-án kezdi meg működését a Lóvásár (Köztársaság) téren. Ekkor gyúlnak ki az első utcai gázlámpák a Kerepesi úton, a társaság karácsonyi ajándékaképpen. Ez volt ugyanakkor az első lépés is a korszerűtlen olajlámpások kiváltására. Néhány évig még párhuzamosan működtek, de az új világítóeszköz terjedését már semmi nem akadályozhatta. A cilinderes gázlámpa-gyújtogató alakja egyre több pesti és budai utcán bukkan fel, pálcája billentésével űzve el a közterületek sötétjét. A gázgyár már az első évben közel 1,7 millió m3 gázt szolgáltatott a több ezer pesti világítóeszköz számára. A gázcsőhálózat 1857-58-ban egy év alatt 18 km-ről 45 km-re, a légszeszfogyasztás pedig a duplájára nőtt. Magánszemélyek, vállalkozások akkoriban még csak egy helyen, az Angol Királynő szállodában működő gázvilágítási boltból tudták a míves szerelvényeket beszerezni. A pesti városrész gyönyörű sárgás fényeit megirigyelő Budára 1862-ben, a nem sokkal előbb elkészült Lánchíd alatt vezettek át gázcsövet. A józsefvárosi gázgyár kapacitáshiánya miatt azonban a budai városrész, valamint Óbuda ellátására 1866-ban újabb gázgyár épült az akkori Országúton, a mai Margit körúton. A légnemű energia iránt növekvő keresletet a két gyár kapacitása már nem tudta ellátni, ezért Újpest község 1872-ben megépíttette a harmadik gázgyárat is a Váci út – Zsilip utca sarkán. A légszesz iránti érdeklődést jelzi, hogy a városrészek egyesítésekor, 1873-ban Pesten és Budán összesen már több mint 50 ezer gázlángot – magán- és köztulajdonút – használtak, és a további igények kielégítésére 1884-ben a Soroksári úton üzembe helyezték a Ferencvárosi I., 1889-ben pedig a II. számú Gázgyárat. Ezek a fiókgázgyárak szervezetileg a józsefvárosi központ alá voltak rendelve, de önálló gyártó egységként működtek. A pesti városvezetés, látva a légszesztársulat bevételei és kiadásai után fennmaradt haszon mértékét, már 1877-ben javasolta egy tisztán városi tulajdonú gázgyár felépítését, azonban a bizottsági nézetkülönbségek a társulat malmára hajtották a vizet, s 1879-ben újabb 15 évre meghosszabbították a szerződésüket. Az így 1895. december 15-én lejáró szerződés már 1891-ben foglalkoztatta a fővárosi közgyűlést, de a küszöbön kopogtató új villanyvilágítási lehetőség befogadása ismét a pótszerződés aláírását eredményezte a társulattal, amely 1910. december 15-ig szólt. A szerződéssel meghagyták a légszesztársulat gázszolgáltatási monopóliumát, cserébe rögzítették a fokozatos árcsökkentést és a villanyvilágítási monopóliumról való lemondást. A gázgyárak működését, jövedelmezőségét folyamatos, kiemelt figyelem kísérte, úgy a sajtó, mind a főváros részéről. A velük kötött szerződés 5. §-a jogot biztosított a fővárosnak, hogy a lejárat előtt 2 évvel kezdeményezze megváltást, próbabecslő bizottságot küldhessen ki, és 6 hónappal a lejárat előtt végezzen végleges becslést. A légszeszgyárak tulajdonosai igyekeztek mindenáron fenntartani a város számára előnytelen szerződést, de a napvilágot látott sok „panama” és korrupciós botrányok egyhangú döntést eredményeztek: a fővárosi közgyűlés az 1908. május 27-i ülésén előterjesztett javaslatot a „gázgyárak megváltásáról és házi kezelésbe vételéről” 143 szavazattal egyhangúlag elfogadta. A gázgyárak átvételének szakszerű előkészítését segítette a közgyűlés azzal, hogy létrehozta a Székesfővárosi Gázművek vezérigazgatói posztját, melynek betöltésére Heltai Ferencet, a légszesztársulat volt igazgatósági tagját kérte fel, aki jól ismerte a gázgyárak ügyeit. Az átadás-átvételre felállított öttagú bizottmány végül is 18,2 millió pengő megváltási díjat állapított meg előlegként az ingó javakra és a gázgyári ingatlanokra, mely felett további összegeket kellett fizetni a hátrahagyott alap- és félkész anyagokért, így a kifizetett végösszeg 20 267 064 korona lett.
7. sz. fotó: Gázlámpa-rajz. A cilinderes gázlámpa-gyújtogató alakja egyre több pesti és budai utcán bukkan fel, pálcája billentésé-vel űzve el a közterületek sötétjét.
Ezt az összeget a város csak az Osztrák-Magyar Bank hiteléből tudta kifizetni, melynek részleteit utána még hosszú évekig törlesztette. A gázgyárak tényleges tulajdonoscseréjére, a városi köztulajdonba vételre a hivatalos szerződés lejártakor, 1910. december 15-én, csütörtökön éjfélkor került sor, s erről a korabeli sajtó fontos hírként számolt be. Az átvevőtestületet húsz neves külföldi és hazai szakember alkotta, akik a gyárakat ebben az időpontban hivatalosan is „kommunizálták”. Az ünnepi ceremóniára másnap, pénteken este 6 órakor került sor: az akkor már Tisza Kálmán térre keresztelt közterületen álló gázgyári épület előtt népes tömeg, dolgozók és családtagjaik gyűltek össze a hivatalos meghívottak mellett, és mind a kivételes alkalom megünneplésére készültek. A korabeli sajtó meglehetős pikírtséggel számol be az eseményről, erősen kiemelve például: „Undorító látvány volt már az is, hogy az osztrák gázgyár volt igazgatóját, a gázgyár kommunizálásának legveszedelmesebb ellenségét – név szerint Heltai urat – átszerződtetik a városi gázgyárhoz vezérigazgatónak olyan fizetéssel, amelyet meg sem közelítenek a bécsi és berlini – három-négyszerte nagyobb – községi gázüzemek igazgatói.” (Népszava – 1910. december 15.). De kipellengérezték az átadás-átvétel szimbolizálásához készült gyárkulcsot is: „Radocza János – volt igazgató – adta át a gyárakat jelképező kulcsokat Bárczy István polgármesternek. A kulcsok piros-sárga-kék szalagba pólyálva hevertek egy tálcán. Soha azokkal a kulcsokkal nem csuktak és nem zártak semmit. Úgy csináltatták őket erre az alkalomra. Akkorák voltak, hogy egy várat is ki lehetett volna nyitni velük, és ha szimbólum a kulcsok átadása, az, hogy a kulcsok hamisak voltak, szintén jelenthet valami szimbólumot.” (Az Est, 1910. december).
Az ünnepi ceremóniához tartozott, hogy a régi és új vezetők, valamint a polgármester – felszalagozott szeneslapátokkal – egy-egy lapát szenet dobtak a retortákhoz vezető vályúba. „Ez volt a legünnepélyesebb, legmeghatóbb része a ceremóniának” – írta némi éllel a korabeli sajtó. „Tósztok hangzottak el, táncra perdültek a kis gázgyári irodásleányok, akik kimulatták magukat, biztos tudatában annak, hogy többször úgyse fogják megváltani a gázgyárakat.” (Az Est). A magántársulat, mivel tartott attól, hogy a főváros már nem fogja meghosszabbítani a szerződését, az utolsó években nem invesztált fejlesztésekbe. A több mint 50 évi folyamatos munkarend miatt a gázgyárak amortizálódtak, a községi tulajdonba vételkor már nem volt fejleszthető kapacitásuk. Az idők során a gázlámpák mellett egyre újabb fogyasztói eszközök kerültek használatba, úgy az ipar, mint a lakossági részről. A fejlődést mutatja, hogy a gyár az első évben 1 688 800 m3 gázt szolgáltatott, a köz-tereken 838, magántulajdonban pedig több mint 9000 gázlámpa égett. 1910-re az éves előállított gázmennyiség több mint 63 millió m3-re, a közterületi gázlángok száma 21 ezerre, a magánvilágításban használt égők száma pedig 400 ezerre emelkedett! Átadáskor a gázgyárak napi gázleadása 282 ezer m3 volt, amit a város teljes egészében felhasznált, és a gáztartók mindig kiürültek. Az azonnali fejlesztések ellenére 400 ezer m3-re megemelt gázleadás is kevésnek bizonyult, így egy új, korszerű községi gázgyár felépítése elodázhatatlanná vált. De ez már egy másik történet! A négy gázgyár községi tulajdonba vétele egyaránt volt a népakarat és a városvezetés kívánsága. A légszesztársulat – mint ahogy az a főkönyvekből kiderült – busás haszonnal dolgozott, és ezt a hasznot kívánta Budapest Bárczy István polgármester, későbbi főpolgármester vezényletével a köz javára kamatoztatni, ám ezt a társulat a végsőkig próbálta – sikertelenül – megtorpedózni. Ettől az időszámítástól kezdve a Székesfőváros Gázművei mindent megtesz a folyamatos budapesti gázszolgáltatás zavartalan fenntartásáért. A főváros mai hangulatához pedig szervesen hozzátartoznak azok a helyreállított, múlt századi gázlámpák, melyek sárgás fényükkel barátságos fényszigeteket alkotnak a Várban, az Állatkertben és a FŐGÁZ főépülete előtt, kicsit visszatükrözve a múlt – ma békésebbnek hitt – hangulatát, hogy ne felejtsük el: innen indultunk!

Fischer Zoltán múzeumvezető

Tabáni gázlámpák fényképei ITT
orrás:VGF Online

NAGYAPÁM CSALÁDI KIRÁNDULÁSON 1930

2011. július 26., kedd

TÉRKÉPEK A TABÁNRÓL


   A TABÁN ANNO IRATTÁR  "Térképek" rovatában feltöltésre került néhány Tabán térkép időrendi   sorrendben. Legrészletesebbek Lenkei Ákos térképész térképei a városrészről, sajnos csak 1875-től. A közeljövőben feltöltésre az 1900-1933 közötti időszak és a jelen Tabánjának térképe.
  További tabán-térképek  ITT

kassius

2011. július 25., hétfő

ZÓRÁD ERNŐ :TABÁN, A LEBONTOTT ROMANTIKA

Zórád Ernő képemlékei: Tabán - A lebontott romantika


Budapest „Montmartre”-jának, az 1930-as évek elején lebontott Tabánnak szinte csak a neve maradt meg, de hajdani romantikáját, a girbe-gurba utcák, macskaköves terek hangulatát, jellegzetes figuráit s az őket körülvevő tárgyi világot Zórád Ernő képemlékeivel nemzedékek számára látvánnyá tette, „ecsettel lefényképezve” az utókor számára a helyszíneket.
Az albumban szereplő 84 kép jórésze eleddig kötetben meg nem jelent alkotás.
A könyv irodalmi szemelvényei az eltűnt városrész hangulatát idézik, a térkép és az utcák jegyzéke, várostörténeti leírása pedig topográfiailag pontosítják az olvasóban a kötet forgatása közben már közössé vált képemlékeket.


Bevezető egy összefoglaló Tabán-könyvhöz


A Tabánt minden különösebb feltűnés nélkül 1933 tavaszán kezdték bontani. Egy ismerős képügynök jött hozzám a hírrel. Nagyon megdöbbentett. Meghalt a romantika, és vele ment el kedvelt íróm, Krúdy Gyula is! Egy éve még ott láttam őt Poldi bácsi „Mélypincéhez” címzett vendéglőjében…
Nincs idő érzelegni – sürgetett –, rögzíteni kell, amíg megvan! Ebben fantázia van, siessen!
Habozás nélkül rohantam teljes felszereléssel egyenesen ifjúságom színpadának első díszletéhez, a Csap utcába. Éktelen rombolás közepette a ház még talpon volt, mint ahogy ma is ott áll. A hegyalja út sarkán, 1-es szám alatt.
Így kezdődött.
A következő hónapokban nagy lendülettel dobtam papírra a vázlatok tucatjait. Sok beérkezett művészre ismertem a múltmentők között, tanáraimra az Iparművészeti Iskolából, Haranghy Jenő, sőt Helbing igazgató úr is ott járta az utcákat. /Levelezőlap sorozata rögtön megjelent, mint ahogy mindenki azonnal talált vevőt munkájára./
Ma sem tudom megmagyarázni, hogy a rengeteg nagy pontossággal rögzített helyszínrajzot miért nem fejeztem be, „in situ”, vagy akár lendületből otthon. Hiszen már sorban álltak a képügynökök. Különös anyagi érdek diktálta, vagy csak ösztönös előérzet? De az al prima feldobott rajzok, az eredetik mind a fiókba kerültek. /Persze, miután elkészültek a róluk másolt festmények a nagyközönség számára!/ a bejósolt fantázia tényleg benne volt a témában. Minden kép elkelt, amit 933-34-ben készítettem. Itt most érzeleghetnék egy sort, mint akkor – de lényegesen prózaibb módon hullott függöny az én Tabáni Színpadomra! Megkaptam a katonai behívót.
A tényleges szolgálat után jöttek sorban az újabb behívások, majd a háború.
Ezzel vendégfellépéseim végleg megszűntek. Az ostrom alatt – még 1945 első két hónapjában is – a főváros e legutolsó pillanatig védelmezett földjére hullott a legtöbb akna, gránát, bomba. Az őslakosok kiköltöztetése az életüket mentette meg. A „színpadot” azonban, a már úgyis lebontott színtér maradványait is darabokra szaggatta a történelem borzalmas végjátéka.
A Tabán bevonult emlékezetem függönyei mögé, mint egy szép halott. Képzőművészeti hullámok: előbb a szoc.reál, majd a kortárs művészet rohanó áramlatai között a képregényben rekedtem. És megöregedte, mellesleg. Nos, ennyi volt az én városom története. Gondoltam én.
De akkor jött 1983, és az újságcikk, hogy 50 éve… megszállottan dobáltam elő egy szekrényből mélyhűtött vázlataimat. Mintha újra születtek volna a régi utcák. Különös házak sötét közökre nyíló hátsó kijárattal, melyek előtt gyakran várakozott Manó, zárt fiákerével. Vendéglők, kocsmák, borharapók „stammgast”-jai, lengtek figurák, akik bejátszották ezt a színpadot – mintha már akkor is a XIX. század süllyesztőjéből merültek volna fel régies manírjaikkal, szóvirágaikkal. A Holdvilág, Aranykakas utcai, Kereszt téri skiccek láttán sorra jelent meg újra: Virgala Pepi bácsi, hadastyán a Polgári Lövész-Egyesületből, Stefi nagysám, a Délivasút kávéház kasszatündére, a Nyári Színház görlicéi, Snapszli tata „korvettkapitány” (egy propelleren), no és lovag Freystädtler pasa, piros fezben, négylovas hintaján  kucsírozva körül a Vérmezőn. Muzsikusok mindenféle hangszeren, átmeneti nőcskék, a „BUDAI 33” focistái, masamódok, és végül egy bizonyos Enyémke nevű lány.
Hát igen. Egy város ábrázolása /pontosabban: megjelenítése/ a topográfia, építészet hitelességére kötelez. És a díszlet belvilága, intim hangulata? Az a sajátos atmoszféra, színek, zenék – esték! Mert nők és holdvilág nélkül ugyan ki tudta volna elképzelni a Tabánt? Igen, az a bizonyos couleur locale – mindez emlékeim szép korszakából hangzott fel újra.
Ebben az érzelmi állapotban ismertem fel, hogy a Kortárs Művészet semmiféle áramlatába nem vagyok már képes beilleszkedni. Tudatosan visszafelé, a múlt általam megélt, minden részletében megtapasztalt irányába fordulok.
Az „akkor” társa leszek. Ez volt a Tabán feltámasztása.


/Zórád Ernő 1933-1983-2002/ 
FORRÁS: www.szozat.org

TABÁN 1870