1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2011. május 14., szombat

Krúdy sorozat: KRÚDY-NEKROLÓGOK(78 éve halt meg KrúdyGyula)




A Krúdy Gyula Digitális Alapítvány gyüjteményéből ITT


KRÚDY NEKROLÓGOK VÁRKONYI TITUSZ TOLLÁBÓL.


1933

KRÚDY GYULA FRAKKJA

Vannak az embernek olyan elhatalmasodó emlékei, melyek állandó víziókként kísérnek bennünket, valósággal külön életre törnek s mint a szomorúság fekete baldachinjai árnyékolják magányos óráinkat. Ilyen leküzdhetetlenül életre kívánkozó emlék szuggesztiójának teszek most eleget ...
A nagy író, aki körül utolsó napjaiban lassan elhomályosult minden, még a villanyfény is, melynek, mint az ő esete is bizonyítja, néha megfizethetetlen áramdíja van, ünnepi feketében, frakkban feküdt a ravatalon. Keze örök mozdulatlansággal pihent a fekete szöveten s a finom, hosszú művész-ujjai, melyek olyan gyengéd ragaszkodással fonódtak a tollra, mint szerelmes legény keze a leány derekára, viaszsárgán világítottak a komor háttérből. Ezek az ujjak felejthetetlen szeretettel fogták meg a barát kezét és a borospoharat is, melyből egy egész csodálatos mikrokozmoszt hívtak életre, minta hajdani kristálynézők a sok felületre csiszolt prizmából.
Költői révületek engedelmes eszköze volt ez a kéz. Krúdy Gyula keze.
De engem mégsem ez a kéz bilincselt a ravatalhoz szédült merevséggel, sem a titkok titkát, a nagy rejtélyt megismerő kedves arc sejtelmes nyugalomba simult vonásai. Hanem a frakk ... A fekete frakk ... Nem tudott megválni a tekintetem a nagy író kisemmizett életének ettől a gyászpompás drapériájától és vaksi denevérként gubbasztó emlékeim közül felröppent az egyik és villámos cikk-cakkban keringett előttem ...
A magyar irodalom nagy magányosa, akkor már halálosan elfáradt szívvel ődöngött csendes és néptelen óbudai utcákon s Tabán néma sikátoraiban, ahonnan öles alakja, csendes szomorúsággal félrebillent feje messzire kimagaslott.
Egyik ilyen utolsó nosztalgikus sétáján együtt kerestük régi lépéseink nyomát. Szó nélkül baktattunk egymás mellett és élveztem az életnek azt az ajándékát, hogy vele lehettem. Egyszerre megállt, szembefordult velem és dörmögő, meleg hangján ezzel lepett meg:
– Zálogba akartam tenni a frakkomat ...
Elhallgatott, de néhány pillanatnyi csend után folytatta:
– Nem vették be a zálogba. A becsüs azt üzente a közszolgával, hogy nagyon nagyok a méretei ...
Széttárta a két hosszú karját, mint árva szélmalom a vitorláit, melyekbe nem akaszkodik bele az elpihent szél, aztán vállrándítva, halk keserűséggel a hangjában tette hozzá:
– Ilyen az én szerencsém. No de megmaradt a frakk. Ki tudja, mire lesz jó.
Mintha csendesen kuncogva nevetett is volna. Én meg nagyon megnehezedett szívvel, szótlanul lépdeltem vele tovább és úgy sejtettem, ez a frakk-eset Dosztojevszkijnek szolgálhatott volna témául. A nagy író foltnélküli művészete túlnőtt a filléres irodalom mocsárvilágának keretein, alakja és élete nem volt belenyomorítható a mai életProkrusztesz-ágyába. Néhány szavában burkoltan éreztette, sejttette is ezt, amikor egy más alkalommal, a betegágyából kikelve, a rengetegben eltévedt nagy gyerek riadtságával kérdezte tőlem:
– Mondd, mi érdekli ma az embereket?
Nem tudtam neki válaszolni és azt hiszem, nem is várt feleletet, hiszen ott reszketett szavaiban a kérdés-formában megbújó válasz: érdekli ma az embereket az ember, amikor mindenki menekül önmaga és a néma tépelődéseinek visszhangja elől. Megint a frakkja jutott eszembe, pedig akkor még nem tudtam, milyen vérző emlékké magasztosul előttem nemsokára ez a három szó: Krúdy Gyula frakkja.
Várkonyi Titusz

(Magyar Hírlap, 1933/280. /december 10./ 18. p.)


.KRÚDY GYULA FRAKKJA

Vannak az embernek olyan elhatalmasodó emlékei, melyek állandó víziókként kísérnek bennünket, valósággal külön életre törnek s mint a szomorúság fekete baldachinjai árnyékolják magányos óráinkat. Ilyen leküzdhetetlenül életre kívánkozó emlék szuggesztiójának teszek most eleget ...
A nagy író, aki körül utolsó napjaiban lassan elhomályosult minden, még a villanyfény is, melynek, mint az ő esete is bizonyítja, néha megfizethetetlen áramdíja van, ünnepi feketében, frakkban feküdt a ravatalon. Keze örök mozdulatlansággal pihent a fekete szöveten s a finom, hosszú művész-ujjai, melyek olyan gyengéd ragaszkodással fonódtak a tollra, mint szerelmes legény keze a leány derekára, viaszsárgán világítottak a komor háttérből. Ezek az ujjak felejthetetlen szeretettel fogták meg a barát kezét és a borospoharat is, melyből egy egész csodálatos mikrokozmoszt hívtak életre, minta hajdani kristálynézők a sok felületre csiszolt prizmából.
Költői révületek engedelmes eszköze volt ez a kéz. Krúdy Gyula keze.
De engem mégsem ez a kéz bilincselt a ravatalhoz szédült merevséggel, sem a titkok titkát, a nagy rejtélyt megismerő kedves arc sejtelmes nyugalomba simult vonásai. Hanem a frakk ... A fekete frakk ... Nem tudott megválni a tekintetem a nagy író kisemmizett életének ettől a gyászpompás drapériájától és vaksi denevérként gubbasztó emlékeim közül felröppent az egyik és villámos cikk-cakkban keringett előttem ...
A magyar irodalom nagy magányosa, akkor már halálosan elfáradt szívvel ődöngött csendes és néptelen óbudai utcákon s Tabán néma sikátoraiban, ahonnan öles alakja, csendes szomorúsággal félrebillent feje messzire kimagaslott.
Egyik ilyen utolsó nosztalgikus sétáján együtt kerestük régi lépéseink nyomát. Szó nélkül baktattunk egymás mellett és élveztem az életnek azt az ajándékát, hogy vele lehettem. Egyszerre megállt, szembefordult velem és dörmögő, meleg hangján ezzel lepett meg:
– Zálogba akartam tenni a frakkomat ...
Elhallgatott, de néhány pillanatnyi csend után folytatta:
– Nem vették be a zálogba. A becsüs azt üzente a közszolgával, hogy nagyon nagyok a méretei ...
Széttárta a két hosszú karját, mint árva szélmalom a vitorláit, melyekbe nem akaszkodik bele az elpihent szél, aztán vállrándítva, halk keserűséggel a hangjában tette hozzá:
– Ilyen az én szerencsém. No de megmaradt a frakk. Ki tudja, mire lesz jó.
Mintha csendesen kuncogva nevetett is volna. Én meg nagyon megnehezedett szívvel, szótlanul lépdeltem vele tovább és úgy sejtettem, ez a frakk-eset Dosztojevszkijnek szolgálhatott volna témául. A nagy író foltnélküli művészete túlnőtt a filléres irodalom mocsárvilágának keretein, alakja és élete nem volt belenyomorítható a mai életProkrusztesz-ágyába. Néhány szavában burkoltan éreztette, sejttette is ezt, amikor egy más alkalommal, a betegágyából kikelve, a rengetegben eltévedt nagy gyerek riadtságával kérdezte tőlem:
– Mondd, mi érdekli ma az embereket?
Nem tudtam neki válaszolni és azt hiszem, nem is várt feleletet, hiszen ott reszketett szavaiban a kérdés-formában megbújó válasz: érdekli ma az embereket az ember, amikor mindenki menekül önmaga és a néma tépelődéseinek visszhangja elől. Megint a frakkja jutott eszembe, pedig akkor még nem tudtam, milyen vérző emlékké magasztosul előttem nemsokára ez a három szó: Krúdy Gyula frakkja.
Várkonyi Titusz

(Magyar Hírlap, 1933/280. /december 10./ 18. p.).


1935


Akik nem tudnak feledni...

A kis óbudai házak zeg-zugai között május hajnali szellői füttyentgettek, mint vásott suhancok s az aranyágyából piros arccal feltápászkodó nap megmosolyogta őket, amikor az egyik öreg földszintes ház sarokablakát egyszerre csak pára fátyol homályosította el: a nagy író el költöző lelke, utolsó lélegzetvétele.
Két éve, május 12-én történt, hogy a végzet orvul véget vetett Szindbád álmainak és örökre kioltotta azt a csodálatos fényforrást, mely Krúdy Gyula víziókat látó szemeiben világított. A nagy magányos, a nagy bohém díszsírhelyet kapott, meg nekrológok szóvirágait, köztük két igaz megértőjének plasztikus jelzőit: „a legmagyarabb író” és a „soha meg nem ismétlődő, felejthetetlen íróművész és magyar”.
A tragikus májusi hajnal óta eliramlott két esztendő már nyomokat hagyott a nevét őrző kis fakereszten, de nem tudta elhomályosítani az emlékét azoknak a szívében, akik álomkergető nappalai és éjszakái során boldogan pihentek meg sugalló erejű nagy egyéniségének árnyékában. Néhány öregedő, deresedő cimborája olykor-olykor valósággal szellemidéző szeánszokat tart, ahol nem a megtáncoltatott asztallábak kopognak túlvilági üzeneteket, hanem valamely delejes kapcsolatban a szívek küldenek radiogramakat a végtelenbe. Ezek az elárvult öreg legények, javíthatatlan rajongók féltékenyen, kincsként őrzik Krúdy Gyula szavait, intim órák ajándékait, melyeket fétisekként tisztelnek. Néha zarándok-útra kelnek, felkeresik a Tabán sírját és hajdani kis, hegynek kanyargó utcák fűbenőttehelyén fürkészik Krúdy régen elkoppant lépéseinek a nyomait s idézik a nagy írónak azokat a jelzőit, melyekben a már letarolt kis viskóvárosnak lelke élt. Mint a Kába kövéhez a hithű muzulmán, úgy vándorolnak el időnkint ama kis óbudai ház elé, amelynek homályos kis szobájában a tintafoltos, kék csomagoló papirossal lefedett, rozoga asztalkán apró gyöngybetűkben rajzolta meg, álmodta új életre Krúdy a tegnapot, a legegyénibb írói mágiával.
A feledéssel, az utókor hálátlanságával szélmalomharcot folytató kis csapat nem akarja elmerülni engedni a szavak nagy varázsló művészének emlékét. Annyira szuggesztiója alatt állanak néhai nagy barátjuknak, hogy közülük nem egy sokszor szinte átlényegül, öntudatlanul, akaratlanul Krúdy Gyula mozdulatait, hangjának lágy és mély dörmögését, évődéseinek formáját másolják és így materializálják a láthatatlan vendégként közéjük telepedő drága barátot. Van az emlékek ezAhasvérusai között egy, aki néha megszerzi magának azt a fájdalmas örömet is, hogy szembeül egy Krúdy-testvérrel, akinek a hangja, két dióbarna szeme majdnem teljesen egyazon hasonmása a „legmagyarabb író”-nak s így óvja a lelkébe gravírozott vonásokat attól, hogy elmosódjanak.
Krúdy, aki finnyásan került minden érzelmességet és megilletődött pillanataiban kedves gunyorossággal leplezte el igazi, mélyen szenzibilis lényét, talán rádörrenne a felejteni nem akaró és emlékéből kultuszt teremtő cimboráira, hogy: „ne bomoljatok”, de ha van túlvilági televízió, akkor május 12-én bizonyára áruló nedvességgel a szemében fog lenézni a „fiúk”-ra, akik némán körülállják a Kerepesi temetőben a fakeresztjét, még mindig csak a fakeresztjét, mely a magyar zseni életkeresztjének törpe és szomorú jelképe.
Várkonyi Titusz

(Magyar Hírlap, 1935/108. /május 12./ 14. p.)

1938
KRÚDY GYULA SÍRJÁNÁL
Írta: VÁRKONYI TITUSZ

A napokban öt éve volt annak, hogy Krúdy Gyula, a „tegnapok ködlovagja”, a legmagyarabb íróművész, aki az életet sugalló erejű szóképekkel tudta álomszerűvé stilizálni, visszatért az ősködbe, melyben valamennyien fogantatunk. A vele szemben sokszor könyörtelenül süket sors meghallgatta a félelemtől borzongó utolsó kívánságát, hogy csak alkonyattal ne haljon meg, hanem „a fekete hírnök” kopogtasson be porosan a virrasztástól, csüggedten a következő nap reménytelenségétől, átkozott hajnalon, de alkonyattal kíméljen, mint egy fiatal „őzsutát”. A „fekete hírnök” valóban egy májusi hajnalon kopogtatott be az óbudai Templom utca 15. számú ház földszintes ablakán, melyet azután pillanatok múlva elhomályosított a nagy író elszálló lelke.
A nyíri csöndnek, a békeévek elmerült Pestjének, a „kongó pincehangok hazájának”, Tabánnak költőjét kis fakeresztes temetői otthonában minden május 12-én felkeresi néhány intim barátja, elárvult kis család, mely nem tud és nem akar feledni. Megállnak némán, levett kalappal a sír előtt és addig nézik a végtelennel társalgó lélekkel a fakereszt tenyérnyi márványtábláját s rajta a felírást: „Krúdy Gyula író, élt 54 évet”, míg a szemeik el nem homályosulnak. Nincs beszéd, mely a sírkert simogató, bársonykezű csendjét felborzolná, csak a tekintetek váltanak néma szavakat s idézik a felejthetetlen barát vonásait, gordonkahangját s együtt álmodják a költővel az életnek a valóságnál vigasztalóbb folytatását.
Így volt ez az idei ötödik évfordulón is. S amint körbe rebbenve, hangtalan tisztelgéssel álltunk a sír előtt, melyben a legmagyarabb álmok álmodójának egész külön világa van elhantolva, Poldi bácsira, az egykori tabáni „mély pince” öreg kocsmárosára tévedt a tekintetem. Az ősz hajú, piros arcú jó öreg kocsmáros friss fájdalommal ontotta a könnyeit, mintha most sírna fel a nyitott sírnál a cigányok „szárazfájá”-nak reszkető húrjain a: „Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele” s nem ötödször vizitelnénk már meg nagy barátunkat, az örökre elpihent álomhajóst, Szindbádot.
Poldi bácsi a már földdel egyenlővé tett Tabánban, a kanyargó kis Görög-utca sarkán festői viskóban mérte a sillert, a kadarkát s az ódon és hűs csapszékben, az egyik félhomályos zugban gyakran trónolt közöttünk drága Gyulánk, miközben mint modern kristálynézők a pohár fenekének képzeleti filmjátékán andalodtunk el. Krúdy ellenállhatatlanul nagy egyénisége írók, újságírók és mindenfajta bohémek borozó helyévé avatta Poldi bácsi „Mély pincé”-jét, melyben a legmélyebb bánat is megenyhült a serénykoccintgatások után. Poldit pertu barátságával tüntette ki Gyulánk s az öreg boldog, büszke és hálás volt. Albumot is nyitott, melybe Krúdy írta be az első emléksorokat.
Mindez a foszladozó emlék felelevenült előttem, amint Poldi bácsit hangtalanra tompított zokogásban láttam s amikor egy utolsó hosszú pillantással búcsút vettünk attól a hanttól, mely bennünket életünk fogytáig ideköt, halkan megkérdeztem az öreg tabáni korcsmárostól:
– Ennyire erőt vett rajtad a baráti fájdalom, Poldikám?
Poldi bácsi polgári nevén – Kraus Lipót – zsebkendőjével dömöckölte a szemét és sírástól elcsukló hangon adta meg a választ:
– Elpanaszoltam a könnyeimmel Gyula bácsinak, hogy én, akivel a nagyapja 48-as honvéd volt, nem vagyok magyar...
Nem tudtam neki erre mit mondani, csak melegen megszorítottam a kezét s azt a kézfogást itt most képzeletben megismétlem.



(Magyar Hírlap, 1938/109. /május 15./ 16. p.)




     Temetésén a nyíregyházi Sáray Elemér és cigányzenekara  az alábbi dalt húzta:

LEHULLOTT A REZGŐNYÁRFA EZÜSTSZÍNŰ LEVELE.....


(VÖRÖS SÁRI ELŐADÁSÁBAN)

2011. május 11., szerda

VIGALMI NEGYED BUDÁN ANNO DAZUMAL 1896

A Facebook-on a SZEBU tabáni fejlesztési elképzelései körül kitört vihar kapcsán egy kis történelmi háttérnek is beillő alapos cikket találtam a falanszter.blog.hu-n. A tabániak meg a kutyasétáltatók félelme csak most erősött fel , pedig az ominózus terv már tavaly napvilágot látott és olvasható volt,még a Tabán anno-n is Kíváncsiságból felraktam egy cikket egy Design Múzeum tervéről, amelyben a létesítendő projekt a Semmelweis Múzeumnak támaszkodna, úgy , hogy Antal József szobrát is kiakolbólintaná a helyéről, elvenné a kilátást a vár felé, arról nem is beszélve ,hogy modern stílusával sem illeszkedne a környezetébe. De ez nemhogy a kutyasétáltatókat, még a kutyát se érdekelte, reakció nélkül maradt.

Lássunk hát egy vigalmi negyedet anno a millenium környékén, nem is akármilyet ,-akkoriban Európa legnagyobb vigalmi létesítménye volt - ha csak rövid ideig is.

Európa legnagyobb vigalmi negyede volt a lágymányosi Konstantinápoly

Konstantinápoly pontos Duna-parti másának felépítéséből és bazárbevételeiből szeretett volna milliomos lenni Somossy Károly revüigazgató, életművész. Az uzsorahitelekből felépített lágymányosi török város azonban a rendszeres szúnyogtámadások miatt fél év alatt csődbe ment. A budai Aja Szófia dzsámi helyén ma a Schönherz Zoltán Kollégium áll.

A lágymányosi Déli Kikötő korabeli terve (Fotó: Vasárnapi Újság)


A Déli (lágymányosi) kikötő


Paleocapa Péter olasz mérnök és Lechner József királyi országos építészeti főigazgató a törvényhozásnak tett beszámolói szerint a 153 emberéletet követelő és a több milliós kárt okozó 1838-as nagy pesti árvizet, a Duna Gellérthegy alatti keskeny (298 méter) kanyarja és a tágas (1043 méter) Csepel-szigetcsúcsi elágazása közötti csekély vízhozamú, ezért jégdugulást előidéző szakaszának volt köszönhető. A későbbi pusztító erejű árvizek elkerülése végett a mérnökök 1847-ben azt javasolták az államnak, hogy a Gellértheggyel szemközti pesti rakpart lebontásával szélesítsék ki folyómedret 380 méteresre; a vízhozam felgyorsítása érdekében pedig zárják le a Duna soroksári ágát úgy, hogy a Gellérthegy tövében egy 4,1 négyzetkilométer nagyságú kikötőnek is alkalmas Duna-ágat kialakíthassanak. Míg Pest városa és az ekkor még a Habsburg koronauradalom alá tartozó Ráckeve községe az országos vízi-és szárazföldi útjaikat, valamint a lebontásra ítélt házaikat féltette, addig a törvényhozás a Vásárhelyi Pál által kiszámolt tetemes mederszabályozási költség (8,9 millió forint) miatt mondott nemet a tervre. A pénzügyi keret hiánya mellett a Duna fővárosi és magyarországi szabályozásának a Bach-korszaknak nevezett politikai fordulat sem kedvezett. A levert szabadságharcot követően ugyanis míg a hazai közvélemény passzív rezisztenciába, addig a tömegektől félő Bécs nyílt abszolutista önkénybe menekült: eszerint sem a magyaroknak, sem az osztrákoknak nem volt érdekében, hogy egy honszerető polgár vagy nemes vezetésével elvégezzék ezt a hatalom szempontjából gyanúsnak értékelhető nagy társadalmi összefogást igénylő munkát. Az első kapavágásra tehát csak a kiegyezés után kerülhetett sor. A kormány először 1870-ben 14 millió forint kölcsönből kezdte el szabályozni a főváros Duna szakaszát, amelynek több mint a felét (7,7 millió forint) tette ki a két száraz és két vizes dokknak is helyet adó öbölszerű promontori Duna-ág kialakítása.


A főváros három és fél év alatt elkészült új kikötője több mint 3,6 kilométer hosszú szakaszt csípett le a Gellérthegy alatti Dunakanyar budai oldalából, amelynek legszélesebb része meghaladta a két kilométert. A tényleges kikötő keleti oldalát a Duna ívét követő 3,79 méter magas töltéspart, nyugati oldalát pedig nagyjából a mai Stoczek - Bogdánfy felső szakasza - Vízpart utcák határolták, de a kikötő háttérintézményei miatt az ipari terület egészen a Promontori útig (ma Budafoki út) nyújtózkodott. A kikötő bejáratát Reitter Ferencfőmérnöki vezénylete alatt a főkivitelezéssel megbízott bécsi székhelyű Allgemeine Österreichische Baugesellschaft cég a mai Kopaszi gátnak nevezett területen képezte ki. Mivel a hatalmas kikötő közepén 1873-ban kezdték el építeni a Dunántúlt Alfölddel összekötő zsilipekkel tagolt Déli Vasúti Összekötő hidat (ma részben a Lágymányosi híd is), így Engerth Vilmos udvari és Wex Gusztáv miniszteri tanácsosok ajánlata alapján közvetlen keskenynyomtávú vasúti összeköttetést is kiépítettek a vasúti híd és a kikötő szélén álló kőolaj-finomító és téglagyár között (mai Móricz Zsigmond körtér és Gárdonyi tér közötti terület). A mérnökök ajánlását megfontolva az állam hosszabb távon kilátásba helyezte azt is, hogy a Gellérthegy belsejében közraktárakat alakítanak ki az esetleges megugró teherforgalom miatt (ez utóbbi létesítmény nem valósult meg).


Fabatkát sem ért az új budapesti kikötő

A tetemes költségért megépített promontori Duna-ág az 1876. február 25-én ismét lecsapó dunai árvízkor nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Paradoxon, de tény: nagyobb anyagi kár csak azért nem keletkezett a főváros épületeiben, mert a félkész kikötőn és vasúti töltésen keresztül minden gond nélkül zúdulhatott át a majdnem lakatlan lágymányosi lapályraaz árvíz. A Belvárosban kiépített védművek ellenben viszonylag jól teljesítettek: az árvíz csak Óbuda, Újlak, Tabán, Viziváros és Pest alacsonyabban fekvő részeit (Újpest, Ferencváros) öntötte el. A hasztalannak tűnő beruházás totális csődjétől függetlenül a kormány 1885-ben 8,52 méteresre megemeltette a kikötő Duna felőli gátrendszerét, több kő-párhuzamművel feltagoltatta az elszélesedő mederszakaszokat, valamint teljesen kikotortatta a folyó fő-és mellékágait. A munkálatok 5,5 millió forintjába kerültek az államnak.


A Duna promontori ága lényegében nemcsak az árvízvédelem szempontjából volt hasztalan beruházás, hanem még teherkikötőként sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Bécsből, Pozsonyból és Belgrádból érkező hajók ugyanis elsősorban a rossz infrastruktúrára, a ki nem épített normál nyomtávú vasúti csatlakozásra hivatkozva nem itt, hanem a 300 méter hosszú raktárakkal felszerelt mai Roosevelt téri, a 380 méteres Akadémia palota előtti, valamint a 664 méter partfalszakaszú görög templom előtti Duna-parti kikötőket, valamint az elzárt, volt soroksári Duna-ágban kialakított dél-pesti kirakodókat használták. Problémát okozott az is, hogy az öbölként funkcionáló Déli Kikötőt - az állóvíz miatt - rendszeresen kotortatnia kellett az üzemeltetési jogot megnyert Dunagőzhajózási Társaságnak, amelynek költségei a csekély teherforgalom miatt - állítólag -20 év alatt sem térültek meg (időközben csődbe ment a közeli téglagyár is). Tetézte a problémát az is, hogy a gőzhajózási társaság nem kapta meg a teljes kelenföldi partszakasz üzemeltetési jogát, így a kikotort üledéket a tó közepére kényszerült felhalmozni, amiből pár év alatt egy apró sziget lett. A súlyos deficit miatt a lágymányosi kikötőt az 1890-es évek elején teljesen felszámolta a társaság, a cég vezetői még téli kikötőként sem kívánták az ipari zónát tovább üzemeltetni, így a 4,1 négyzetkilométernyi területet pár év múlva visszahódította a természet.




A lágymányosi Konstantinápoly (Fotó: fszek.hu)


Konstantinápoly Budapesten



Lényegében ennek a vadregényes közegnek köszönhette a terület másodvirágzását. Az 1896-os millenniumi ünnepségekre készülő főváros ugyanis a sokat hangoztatottLágymányos, Gellérthegy, Margitsziget, Lóversenytér, Pékliget és Népliget helyett, az 1885-ös országos kiállítás egykori helyén - a Városligetben - építette meg rendezvényépületeit, a mai Vidámpark helyére pedig a korábbi világkiállítások mintájára (Alt-Wien, Vieux-Paris) egy középkori hangulatú tornyokkal, bástyákkal, sőt még egy dzsámival is gazdagított Ős Budavára névre keresztelt Patyomkin falut építtetett. Somossy Károly a Nagymező utcai Orfeum (a jelenlegi Operettszínház helyén) anyagilag sikeres tulajdonosa látván a városligeti építkezés „egyszerűségét” döntötte el, hogy Ős Budaváránál egy dekoratívabb, nívósabb, egzotikusabb és egy sokkal nagyobb vigalmi negyedet fog felépíteni a Gellérthegy tövében, az egykori Déli Kikötő helyén. A lágymányosi város mintaképének Konstantinápolyt szemelte ki (a két földrészen elnyúló város 1923-ig volt Törökország fővárosa, és csak 1928-ban kapta meg hivatalosan az Isztambul elnevezést).



Konstantinápoly Budapesten - korabeli képeslap (Fotó: Darabanth.hu)


A tetemes banki és magánkölcsönökből megalapított Konstantinápoly Budapesten Rt. igazgatósága első lépcsőben Kellner Lipót építészt és Gerster Kálmán, a Nemzeti Szalon igazgatóját kérte fel a grandiózus Duna-parti török város megtervezésére. Míg a lágymányosi „Bizánc” felépítését a cégben kisebb részvénypakettel rendelkező Hauszmann Sándorvállalkozó emberei készítették el, addig az épületek kifestését a színházi előadások díszleteinek megfestésében jártas Gerster Károly grafikus és csapatára bízták. Mivel a vigalmi negyed főbejáratát a Zenta utca magasságában képzelték el, így a márciusában elkezdett tereprendezési munkálatok során a mai Bertalan Lajos utcáig teljesen fel kellett tölteniük a tó északi részét. A mai Kuspér - Stoczek- Egry József utcák határolta tömb magasságában egy félszigetet is kialakítottak a promontori Duna-ágban. A tereprendezés során több mint 72 ezer köbméternyi földet mozgattak meg. A munkálatokkal olyan gyorsan haladtak, hogy a tervezett egy év helyett –bár nem száz százalékos készültségi szinten- két hónap alatt végeztek. A vállalat ügyésze, dr. Hirschfeld Antal bemutatásával a budapesti Konstantinápoly 1896. május 23-án, délután 6 órakor nyitotta meg kapuit vendégei előtt.



Virtuális séta a lágymányosi Bizáncban

A területet a nagyközönség leginkább nem a Zenta utcai főbejárat felől, hanem a Fővám térről és az Eskü térről (ma Március 15.-e tér) öt percenként induló Dunagőzhajózási Társaság menetrendszerűen közlekedő hajóival közelítette meg. A hajókázás –luxustól függően - öt illetve hét krajcárba került. Somossy Károly éjjel 1-ig fuvarozó úgynevezett társaskocsi összeköttetést is biztosított Konstantinápoly és a Nagymező utcai mulatója között. A lágymányosi török város két kikötővel fogadta a Pestről érkező szórakozni vágyókat.


A vasúti hídhoz közeli stégről kiszállva az utasok lényegében a 8,52 méteres gátra érkeztek meg, ahonnan jobbra a Nagy Szultána kávéház árkáddal tagolt dzsámi-szerű minaretes épülete, ballra pedig több mulatóhely mór stílusú épületei álltak. A gát egész hosszában parkosított, Dunára kifutó virágos teraszokkal és villamos közvilágítással felszerelt terület volt. A kikötővel szemközti szigetet egy 10 méter széles oszlopokon nyugvó Galatáról elnevezett harminc magasan kicsúcsosodó toronnyal tagolt és kivilágított fahídon lehetett megközelíteni. Itt helyezték el az angol James Pani & Sohns cég török stílusú, ám kőből felépített három pirotechnikai épületét. A chicagói világkiállítás és a moszkvai koronázási ünnepség fény-és tűzijátékait is levezénylő James Pani hetente kétszer (szerda és vasárnap), a millenniumi rendezvény ideje alatt pedig naponta lőtte ki innen rakétáit. (A vigalmi negyed belépti díja is a tűzijáték megtartásától függött: rendes napokon 30, máskülönben 40 krajcár volt.) A Fővárosi Lapok beszámolója szerint a pirotechnikai szakember fény és tűzlátványosságát azzal is növelte, hogy a sziget körül több uszályon 30 méter széles és 10 méter magas élőképeket is bemutatott Magyarország történelméből a Nemzeti Szalon kosztümbe bújt színészeinek közreműködésével és hangos petárda és röppentyűdurrogtatások közepette. A millenniumi rendezvény ideje alatt a Pesti Hírlap újságírójának beszámolója szerint, három napon át 60 hajóból álló „tengeri ütközeteket” is levezényelt az angol „tűzszerész”, ahol szó szerint több hadihajót is elsüllyesztett a lágymányosi tavon. „Hajórajok vonulnak föl tűzből; csatavonalba állanak s kezdik az ütközetet. A káprázatos tűzfény nyomán jár az ágyuk dörgése. Itt egy torpedó robban föl, amott léket kapott hajó süllyed el. Valóságos tengeri csata tűzből. (…)Ma, szombaton, kezdik az ütközetet hadizenettel, amelyet követ a támadás. Vasárnap folytatják a csatát s lesz hajórobbanás. Hétfőn, Péter Pál ünnepén, lesz a döntő ütközet, a győzelem. Mert James Pain győzni fog.”



A budapesti Konstantinápoly a Duna felől (Fotó:Vasárnapi Újság)


Az Aranyszarv-öbölre átkeresztelt promontori Duna-ágon (lényegében tavon) nemcsak hadihajók; varieté, kabaré, prózai és operaelőadásoknak kiképzett színpadi uszályok; piros fezbe öltözött 83 eredeti török ember irányított kaikok (gondolák) ringatóztak, hanem egy Velencétől kölcsönzött színes lampionokkal felszerelt Gallegiante (nagyméretű díszhajó) is, amin 30 fős olasz énekkar adta nap, mint nap a szerenádot a part menti kávéházakban iszogató vagy étkező pároknak.



A budai Galata tér (Fotó: Vasárnapi Újság)


A hídon továbbhaladva a látogató a Fényes Portáról elnevezett térre ért, amelynek középpontjában a 7570 négyzetméteren elterülő isztambuli Aja Szófia dzsámi pontos díszletmása állt. (A budai replika anyagi okok miatt nem épült fel teljesen, így az épület 62 méter magas 33 méter átmérőjű kupolája sem). Az egykori bazilika lágymányosi másának alapkövét mohamedán szertartás mellett 1896. június 1-én helyezték el. A tértől balra a tó ívét követve az úgynevezett Korzó húzódott, amit kávéházak, éttermek, fogadók, valamint a Nagy Zenepavilon tettek változatossá. A sétány végét Frascati vízre néző méretes színháza zárta le, amelynek színpada Budapest egyik legnagyobbika volt. (A teátrumban több osztrák, német, olasz és francia társulat is tartott előadást). A Korzó és a Déli Összekötő Vasút töltése közötti területen két füvesített teniszpálya is átadásra került. A Fényes Porta tér jobb oldalát a minaretekkel, aranyozott kupolával díszített Nagy Színkör „U”- alakú palotája zárta le. A színház árkádjai alatt működött Reich-féle nagy teraszú kávéház, a Weber-féle fogadó, és Uher Ödön fényképészeti pavilonja is, ahol török kosztümbe öltözve bárki lefényképezhette magát. A téren felváltva zenélt egy importált török katonai zenekar mellettDankó Pista és Hamza Gyuszi cigányzenekarai, az olasz tarantellások és a kisázsiai népdalénekesek, de itt riszálták magukat a török és a magyar hastáncosnők is.





A lágymányosi Janicsár tér (Fotó: Vasárnapi Újság)


A török hangulatot erősítette az Aja Szófia dzsámitól északra kialakított váltakozó szintmagasságú girbe-gurba bemélyedésekkel tagolt Sztambul (rue de Stamboul) utca, amely pontos leképzése volt Konstantinápoly belvárosának. A több utcácskából álló bazársoron vastag szőnyegű szeparék, boltívek alatt jósoló boszorkányok, misztikus török színházak és vándorkomédiások szórakoztatták a népet. Itt kapott helyett Törökország legnagyobb forgalmat lebonyolító kereskedőjének bazárja is. A Sadullah Levy & V. Souhami cég nemcsak helyben készített keleti iparműveivel, perzsa és szmirnai szőnyegeivel, drága aranyhímzésű borostyántermékeivel csalogatta leendő vásárlóit, hanem a kereskedő szultánnal való jó kapcsolata miatt az egyik pavilonjában kiállíthatta Mahmud szultánezüstből vert XVI. századi tábori ágyát, és egy perzsa sah diadalsátrát is. A tevékkel és a kisázsiai szamarakkal zsúfolt utcácskákban működött dr. Napioliani Candiani velencei üvegfestményeket árusító boltja, Pietri Manzutto olasz vendéglője, Rődererpezsgőpavilonja, René Gerárd pezsgősátra, Ment Béla kávéháza és eredeti török lányokból verbuvált két hárem is. A Pesti Hírlap beszámolója szerint ellenben ezek a török hölgyek nem nyújtottak szexuális szolgáltatást a magyar uraknak: „a telepen nincsenek „álháremek” sem más efajta helyiségek, úgy, hogy minden családapa bátran viheti oda családja nőtagjait”.



II. Rákóczi Ferenc és kísérete a Nemzeti Szalon színészeinek előadásában (Fotó: Vasárnapi Újság)


A Sztambul utca érintette a Galata és a Janicsár teret is. A karcsú minaretekkel, félholdas lobogókkal gazdagított tér egyikén kapott helyt Edison új találmánya, a Cinematograph, illetve az olasz Lapini testvérek szoborkiállítása is, akik a leghírnevesebb olasz szobrászoknak carrarai márványból készült szoborműveit árusították. A két tér színpadként is működött: nyílt színen változó ének- és zeneelőadások valamint látványos mutatványok mellett a café chantant turc (énekes török kávéház) előtt „pajzánkodtak” a férfiakkal az olasz, spanyol és a török táncosnők. 1896. augusztus 19.-én a Nemzeti Szalon művészei innen kiindulva vonultak körbe díszletváros területén, hogy nagy tarackdurrogtatások közepette felidézzék II. Rákóczi Ferenc igazi Konstantinápolyba történő megérkezését és nagyvezíri (Vastagh György festőművész) fogadtatását.



A nagyvezír (Vastag György) és török pasa (Gerster Kálmán) II. Rákóczi Ferencre várva (Fotó: Vasárnapi Újság)


Az török áfium elleni orvosság: a végjáték

Bár Ráth Károly főpolgármester kilátásba helyezte, hogy villamossal is megközelíthető lesz a lágymányosi Konstantinápoly vigalmi negyed az Erzsébet híd 1898-ban esedékes felavatása után, ám ezt az ígéretét sohasem kellett betartania. A folyamatos rossz időjárás, és az elszaporodó szúnyoginváziók miatt a főváros lakóit ugyanis már nem érdekelte a dél-budai díszletváros nyújtotta szórakozási lehetőségek-, így a vállalkozás a nyitástól számított fél év elteltével csődbe ment. A kegyelemdöfést végül is Vareille Teofil hitelező adta meg, aki egy francia szerencsejáték (petit chevaux) meghonosítása érdekében korábban 50 ezer forintot fektetett be Somossy vállalkozásába, ám annak sikertelen magyarországi meghonosítása miatt perre vitte követelését. A céget hivatalosan 1896. október elsején számolta fel Ney Aladárkirályi ítélőtáblai bíró. Somossy rövid időn belül véglegesen tönkrement. 1902. szeptember 19-én teljesen elszegényedve halt meg Nagymező utcai egykori Orfeumával szemközti bérlakásában.



A lágymányosi tó (promontori Duna-ág) a József Műegyetemmel 1910 körül (Fotó: bme.hu)


A promontori Duna-ágat az állam 1903-ban vette vissza a Somossynak kölcsönt adó uzsorásoktól, hogy további feltöltések után 1904-1909 között itt építhesse fel Hauszmann Alajos, Czigler Győző és Petz Samu tervei alapján a József Műegyetemet. A megmaradt lágymányosi tó északi részének teljes feltöltésére a Horthy Miklós híd felépüléséig kellett várnia a budapestieknek. A feltöltéshez az öböl déli részéből kikotort iszap adta az anyagot, ami így az ottani téli kikötő (Kopaszi gát) használhatóságát is javította. Miután a II. világháborút követő fővárosi romeltakarításokból származó sitt nagy részét is ide kezdték el hordani, az egyre masszívabb alapoknak köszönhetően 1960-tól elkezdhették építeni a műegyetem többi tanulmányi épületét is.


Jamrik Levente

2011. május 10., kedd

MONITOROK FELVONULÁSA A DUNÁN( 1919 MÁJUS)

A VÁNDOROK , HAJÓSOK, HALÁSZOK, HÍDJÁRÓK VÉDŐSZENTJE


Nepomuki János valamikor 1340 és 1350 között született, a csehországi Pomuk (ma: Nepomuk) városkában, Plzeň (németül: Pilsen) közelében, német-cseh ősökkel rendelkező szülők gyermekeként. Gyermekkoráról nincsenek adatok.

1369-ben császári jegyző lett a prágai érseki kancellárián. 1380-ban szentelték pappá. Ezután jogot tanult Prágában, majd a páduai egyetemen. Itt lett 1387-ben az egyházjog doktora.
1389-ben Johann von Jenstein prágai érsek kinevezte általános helynökévé. Ezekben az években nagyon feszült volt a viszony a prágai érsek és az uralkodó, IV. Vencel cseh és német-római király között. 1392-ben az érsek panaszlevelet adott át a királynak, amiben sérelmezte az egyház és a klérus elnyomását, és sürgette a helyzet jogi tisztázását. A király a levélre nem válaszolt, hanem elhatározta, hogy egy új püspökség létrehozásával csökkenti a prágai érsek gazdasági és egyházi hatalmát. E királyi terv meghiusításában szerepe volt az érseki helynöknek, aki nem azt a személyt nevezte ki a kladraui (csehül Kladruby) bencés kolostor apátjának, akit a király a létrehozandó új püspökség élére szeretett volna állítani.
Csak fél évszázaddal későbbi források említik először, hogy a király haragját nem csak ez az intézkedés váltotta volna ki, hanem az is, hogy Nepomuki János, a királyné gyóntatója, nem volt hajlandó megszegni a gyónási titkot. Vagyis a féltékeny király fenyegetőzése ellenére sem árulta el a, mit vallott be gyónásában a hűtlenséggel gyanúsított királyné. Hogy ez utóbbi esemény valóban megtörtént-e, nem bizonyítható. Azt viszont tényként fogadják el a történészek, hogy a király 1393-ban elfogatta Jánost, kegyetlenül megkínoztatta (a kínzásban állítólag személyesen is részt vett), és végül a Károly hídról a Moldva folyóba dobatta.
János holttestét az érsek a prágai Szent Vitus-székesegyházban helyeztette örök nyugalomra. Vértanúságának a híre hamar elterjedt, de szentté avatására csak évszázadokkal később került sor.

Első kultusza a huszita mozgalomban bontakozott ki, szentté avatására 1729-ben került sor. Innen már egyenes az út  híre ,hite, kultusza az egész német római császárságban elterjedt. A szegényebb rétegek talán a kegyetlen uralkodókkal való szembenállás jelképét látták benne , de napi gondjaikban jártukban -keltükben is  hozzá fohászkodtak. Imáikba foglalták, ha útnak indultak,,vagy folyón  keltek át , a hajósok szerencsé partot érést , a halászok bő fogást reméltek imáikkal. Magyarországon is számtalan helyen állítottak szobrot a tiszteletére(lásd ITT).Az egyszerű emberek által ennyire tisztelt szentet talán csak Argentinában láttam az utak mentén Gauchito személyében(úti jegyzetünk)
Hajóhíd Buda és Pest között
A hajóhídon  jól látszik a kétoldali egyirányú gyalogos forgalom
A z 1700-as években Buda és Pest között kifeszített hajóhíd egyik szentje. A Tabánból is jól látható hídon Nepomuki Szent János a Duna közepén külön szobrot kapott. Nappal egyszerűen csak az átkelőkre vetette vigyázó szemeit , éjjel fénylő lámpással mutatta a biztonságos  utat a túlpartra. 1850-ig állt,a hajóhíd közepén. Kellett is a nagy féltés , hiszen az imbolygó hajóhídon való átkelés nem volt veszélytelen , alacsony vízállásnál igencsak kellett ostorozni a lovakat hogy az egyre meredekebben magasodó partra felkaptassanak.
. A Lánchidat a népek már biztonságosnak találták, ott már nem volt helye..Egyes források szerint az Eötvös utca 2-ben az udvaron állították fel , azután nyoma veszett. Mások úgy tudják , ma is áll a 
krisztinavárosi templomban.
 A Horváth kertben is állt egy védelmező szobra , bizonyára a félelmes hírű Ördög-árkon való átkelés biztonságosabbá tételére..Hiteles másolatát nemrég újra felállították a ma Haydn parknak keresztelt téren
A szent napja május 16-vízbe dobatásának napja.
Az MTV kisfilmje a szentről:




Forrás: Wikipédia
MTV videotár

2011. május 8., vasárnap

Vigalmi negyed épülne a Tabánban?

2011. május 04., 

Szerző: Király Dávid
A tabáni borpiknik csak egy eleme a Szeretem Budapestet Mozgalom (SzeBu) által kidolgozott Zöld Budapest koncepciójának. A vízió része a Belgrád rakpart és a Gellért tér átépítése zöldfelületek kialakításával, a budai szőlőskert program folytatása, illetve a Vigadó teret és a Várkert Bazárt összekötő – a mozgalom által már régóta szorgalmazott – gyalogos- és kerékpáros híd. A koncepciót a SzeBu a közelmúltban hozta nyilvánosságra, a híd ("zöld bringahíd") tervei pedig a napokban jelennek meg az Octogon építészeti és designfolyóiratban.

"Az elképzelés abból indul ki, hogy Budapestnek nem azt kell fejlesztenie, amiben nem jó, hanem amiben páratlan, amiben nyilvánvaló értékei, meghatározó karakterisztikumai vannak. A vízió másik alapja, hogy a motorizációnak köszönhetően mára Budapest levegője a kontinensen a második legszennyezettebb, így nagy szükség lenne a gyalogosfelületek növelésére, az autóbuszos városnézés helyett a gyalogosturizmus elősegítésére" – mondta a hvg.hu-nak Bojár Iván András művészettörténész, a SzeBu vezetője.

Ebbe a koncepcióba illeszkedik a tabáni borpiknik elképzelése is. A Budai Vár oldalában már megvalósult, egy hektáros szőlőskert látványos ugyan, de az egykori budai borkultúrát csak megidézi, nem teremti meg újra. Márpedig Budán a XIX. század végéig virágzott a borászat, akkor azonban a filoxéra-járvány kiirtotta onnan a szőlőművelést, és Béccsel ellentétben Budapesten nem telepítették újra a kipusztult szőlőterületeket. Ugyancsak fontos szempont, hogy a hazai borkultúra ma ismét virágzik, csak nem Budán.

"Legmagasabb színvonal" vagy "parasztvakítás"?

A Szeretem Budapestet Mozgalom elképzelése szerint a Tabánban 22 – egyenként mintegy 100 négyzetméteres – borpince épülne ki a föld alatt, bennük a hazai borvidékek borait független és évente rotált sommelier-kből álló zsűri választaná ki. "Ők garantálnák azt, hogy aki megfordul ezen a helyen, kizárólag a magyar agrárium legmagasabb színvonalával találkozhatna" – mondta lapunknak Bojár Iván András.
Budán egykor virágzott a szőlőtermesztés és a borkultúra
Fotó: hvg.hu
Ez ellen tiltakoznak a Tabán és a Naphegy lakói; a környéken már megjelentek a koncepciót ellenző szórólapok. A koncepció, elképzelés, vízió szavak fontosak, figyelembe véve, hogy a Zöld Budapest koncepciója mögött jelenleg nincs politikai támogatás vagy befektetői szándék. A tiltakozók azonban már úgy emlegetik a tabáni borpikniket, mint "majdnem konkrét fővárosi terv"-et.

A félreértés oka az lehet, hogy a Szeretem Budapestet vezetője ugyanaz a Bojár Iván András, aki az előző ciklusban a Városháza városarculati tanácsnoka volt, jelenleg is önkormányzati főtanácsadó. Bojár volt az előző ciklusban a budavári szőlőskert ötletgazdája.

A környéken lakók – amint az a szórólapokból kiderül – aggódnak a "szánkózóknak oly kedves nagy lejtő"-ért, azt kívánják elérni, hogy a "Budának eme oxigént adó, zöld, csendes és mindenki számára élvezhető természeti kincsét ne pusztítsák el". A tiltakozó civilek petíciót is indítottakaz interneten a Tabán "vigalmi negyeddé való átalakítása" ellen; egy hét alatt mintegy 800 aláírás gyűlt össze.

Saly Noémi várostörténész a Tabánban lakik, és határozottan elutasítja az ötletet, ahogy fogalmazott: az "parasztvakítás". Mint azt lapunknak elmondta: nem igaz, hogy az építkezéssel nem sérülne a zöldfelület, hiszen ha a felszín alatt építkeznének, óhatatlanul a fák gyökereibe ütköznének. "'A növényzet ráadásul ott a legsűrűbb, ahová a Szeretem Budapestet a 22 épületből álló pincesort álmodta. Az építkezéshez közművesítésre, utakra lenne szükség, ami tönkretenné a környezetet. A tabáni park idén 75 éves: ma már így is megbecsülést érdemel" – sorolta az ellenérveket.

A fejlesztés és fenntartás érdekében

Bojár Iván András cáfolta, hogy vigalmi negyedet terveznének a Tabánba. Mint mondta: a pincék a 174 ezer négyzetméteres parkból 2200 négyzetmétert foglalnának el, azt is a föld alatt. (Ott ma is megtalálhatóak a 30-as években lebontott tabáni házak pincéi – betemetve.) A szolgáltató épület már igényelne felszíni építkezést, jóllehet egy része ennek is a felszín alatt lenne, ám ez sem lenne nagyobb 300-400 négyzetméternél. Funkcióját tekintve pedig éppen, hogy a park fenntartását, fejlesztését biztosító szolgáltatások befogadására jönne létre: szánkó- és piknikkosárbérlés, kerékpárkölcsönző és szerelőműhely, parkőrök pihenő helyiségei, térfigyelő helyiség, nagy kapacitású mosdó-traktus, és ehhez hasonlók.
Saly Noémi nem fogadja el azt az érvet sem, hogy a Tabánban a legjobb borok jelennének meg, tehát nem kocsmanegyedről lenne szó. "Mindegy, hogy olcsó vagy drága bortól rúgnak be néhányan" – fogalmaz. A környéken sok idős ember él, de három óvoda és öt iskola is található, az Attila úti Bethlen-udvarba pedig 70 gyerek jár tájfutókörbe; "maradjon csak a Tabán az övék!".

A tiltakozók elutasítják a Tabánba tervezett színpadot is. "Nincs ma Magyarországon olyan három főnél nagyobb érdeklődésre számot tartó rendezvény, amit ne hangosítanának az üvöltésig. A völgy akusztikailag amfiteátrumként működik, a hang úgy pattog benne, mint a pingponglabda. A napi rendezvények több ezer tabáni és naphegyi lakó életét tennék pokollá. Azt akarjuk, hogy itt maradjon továbbra is csend" – jelentette ki a várostörténész.
Bojár volt az ötletgazdája a budavári szőlőskertnek is
Fotó: Bánkuti András
Hamisnak tartja a bécsi Grinzinggel való összehasonlítást is. Saly Noémi a hvg.hu-nak elmondta: Grinzing Bécs külvárosa, lényegesen nagyobb, mint a Buda közepén található Tabán. Kijelentette: a mai park helyén régen házak voltak, nem szőlő. "Bojár Iván András egy XIX. századi hagyományt akar visszahozni a XXI. századba. Nekünk viszont nem kocsmákra van szükségünk, hanem zöldre. Az, hogy Budán több park van, nem ok arra, hogy bármelyiket is megcsonkítsuk" – tette hozzá.

Nem jelentős, de lehetne

Bojár Iván András szerint bármennyire kellemes is a tabáni zöldfelület, parktervezési szempontból jelentéktelen. Mint mondta: nincsenek komolyabb értéket képviselő fák, ellentétben a Margitszigettel, ahol angol típusú kertet alakítottak ki a növényzet gondos megválogatásával. Hozzátette: az az érv sem állja meg a helyét, miszerint így tovább csökkenne Budapesten a zöldfelületek alacsony aránya. A főváros közigazgatási határain belül nagyjából 3,3 millió fa áll, így egy lakosra két nagy fa jut; az európai nagyvárosok közt ez kifejezetten jónak számít.