1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2010. augusztus 14., szombat

Tabáni utca

TOLNAY GÁBOR:A VIZIVÁROS CLIO SZERINT(1937)


Vízivárosi romantikámból a városrendezés rombolása ébresztett fel. Most, hogy a Kapás-, Kacsa-, Csalogány- és Gyorskocsi-utca lebontott házainak törmelékével elkocognak a teherkocsik, egyszerre érdekelni kezdett a Víziváros régmúltja. A széthordott régi házak eloszlatták játékos századvégesdim regényes vízióját, s a szétfoszlott vízió helyett nyomozni kezdtem az aktákkal igazolható történelmet. A Vár alatt, a Duna partja mentén elhúzódó városrészben hajtott ki a budai polgárságnak egyik legrégibb csírája. Mohács előtt itt volt Buda kikötője, a mai Margit-híd és Batthyány-tér (egykor Bomba-tér) vonalában. A dunai kikötő és a Vár között a Víziváros - amelyet ekkor még Szent Péter külváros-nak neveztek - valóságos híd volt, amely az itt letelepedett mozgékony kereskedőnépben ügyes vámszedőkre talált. A középkori lakósság pontos nemzetiségi összetételére következtetni is nehéz lenne, de vámszedésből bizonyára zsidók is kivették a részüket, hiszen a Szent Péter külváros mellett nem egy leírásban szerepel a Judenstadt elnevezés. A középkori Vízivárost a természet avatta azzá, amivé lett. Kikötőjének kedvezett a Duna csendes folyása, kereskedőnépét pedig letelepedésre vonzotta a Vár lankás, északi lejtője. Itt kényelmesebb volt a feljárás, mint a déli oldalon, ahol nemcsak a hegy volt meredek, hanem ott voltak a királyi vár palotái és erődei is. A bejárás arra rangosabb személyek számára volt fenntartva. A Vár három kapuja közül így az északi, a mai Bécsi-kapu forgalma lett legélénkebb. Ezen a tájon tartották a hétvégi vásárokat s innen kapta régi nevé: Szombati-kapu. Kereskedők mellett sok iparos élt itt, s a szerény iparosok mellett gazdag szőlőbirtokosok. Ez a régi vízivárosi lakósság azonban éppúgy, mint tizennyolcadik századi utódai a bőrt elsősorban kivitelre termelte, szórakozásainál szívesebben itta a sört. Már a középkor végén több budai polgár folyamodik sörkimérési engedélyért. A hatóságok örömmel teljesítik kérésüket. A sör kedvelése egyébként az egyetlen budai hagyomány, amely folytonosságot tart a középkortól napjainkig. Ezt az egyet nem irtották ki a szultán katonái sem, ha más budai hagyománynak nem is kegyelmeztek. Ezenkívül elpusztítottak mindent, csupán még egyet nem tudtak kiirtani: a lakósságot. Az ellenség hírére a vízivárosiak éppúgy, mint a várbeliek, elmenekültek, s a török ellenállás nélkül gyújthatta fel házaikat és kardvágás nélkül vonult be a szintén tűzhalálra ítélt Várba. Ha más adat nem is állna rendelkezésünkre, ebből is bizonyosan következtethetnénk arra, hogy itt a modern polgársághoz hasonló szellemű réteg lakott. Lélektana ugyanaz volt, mint a mai polgáremberé. Vitézi magatartásnak nyoma sem volt itten; a harcos századok folyamán sem került ki közülük katona. Garay Jánosnak, a száz évvel ezelőtti Vizivárosról mondott szavai kínálkoznak ide hivatkozásul. «Csak az egy Tabán (rácz város) látszatik félénkebbnek lenni, melynek jó nagy része, úgy tetszik, mintha úgy szaladt volna fel (alkalmasint a Töröktől ijedve meg) Kelenföld szirtes oldalába.»
Török időben a Víziváros csaknem lakatlanul pusztul. A régi lakósok közül kevesen térnek vissza. Nagyrészük máshol telepszik le, hogy újabb ellenség hírére esetleg újból felszedjék sátorfájukat. A régi házak omladoznak, az utcákat gyep növi be. A szultán nemcsak a város megőrzését nem tartotta fontosnak, arra sem adott sokat, hogy új épületek hirdessék uralmát. Török szokás szerint megelégedett a kivont kard mulandó dicsőségével. Aligha épített sokkal többet, mint a mai Fő-utca északi végén a fürdőt, melynek maradványa félholdas kupolája alatt ma is megvan; néhány dervislakást és pár mecsetet, egyikük a Gyorskocsi és Fő-utca közötti területen állt, a legszebb török imaház, amelyet errefelé emeltek. A török kiűzésekor alkalmasabb hajlék hiányában itt találnak átmeneti otthont a boszniai ferences barátok, amíg fel nem épül barokk templomuk, hatalmas klastromával. (Ma az Erzsébet-apácák tulajdona.) Amit a török alatti Vízivárosról mögé tudunk, az már az adatokat szolgáltató aktákon túl a legendák világába vezet. A vízivárosiak hagyománya például megemlékezik két ferences barátról, akik mártírhaláltól sem félve rejtőzködtek a romok között, nehogy lelkigondozó nélkül éljen az ittmaradt csekélyszámú keresztény család.
A mai, a városrendezés jóvoltából pár év múlva tegnapi Víziváros, néhány szórványos emléket leszámítva, török utáni fejlődés eredménye. 1686-ban a visszafoglaló seregek omladékokban álló városrészt adtak át az új fejlődésnek. A lakóitól elhagyott Vízivárosba új telepesek költöztek, akik a helyi életfeltételek szerint hasonló életformákat valósítottak meg, mint a szultán hadserege elől elmenekült elődeik. Szőleik végighúzódnak a Vároldalon, majd ahogy a lakósság gazdagodik, kiterjednek a budai hegyek távoli lankáira is. Mint a középkorban, megtalálják munkaalkalmukat az iparosok és rövid idő alatt újra kiépül a budai kikötő és a Bécsi-kapu között a vízivárosi kereskedők már egyszer megalapozott hídja. A tizennyolcadik század közepére a Víziváros, a másfélszázados török pusztítás után lassú fejlődésnek indult városban, szerves és bizonyos értelemben saját arccal rendelkező városrész lesz. Az arc vonásainak kirajzolásához nagymértékben hozzájárultak a szerzetesrendek.
Minden vízivárosi polgár megtalálja szellemi gondozóját. A boszniai származású ferencesek a szerb lakósság vezetői lesznek. A kapucinusok, akik a ferencesekhez hasonlóan, első időben egy elhagyott török mecsetben kerestek hajlékot, a vízivárosi németség élére állnak. A magyarajkúak irányítását pedig a Jézus-társaság vállalta magára. A jezsuiták bárhol jelentek meg, a helyi körülményekhez, a gyakorlati életviszonyokhoz alkalmazkodva végezték a lelkek ápolását. A Víziváros népénél is ők férkőztek leginkább az emberiség szívéhez. A villámcsapásoktól gyakran sujtott szőlőbirtokosok nyugalmára szent Donátot a villámcsapások ellen a városrész patrónusává választják; a gyakorta pusztító járványok ellen pedig Xavéri Szent Ferencet védszentté. Hogy a jézustársaságiak meghonosította kegyes szokások milyen mélyen otthonra találtak a vízivárosiak lelkében, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy emlékei még a helyi építőművészetben is megtalálhatók. Ahol Xavéri Szent Ferencnek, az Ázsiában missziós munkát végzett jezsuita szerzetesnek tisztelete elterjedt, tiszteletével együtt meghonosodtak az ázsiai, elsősorban kínai művészeti motívumok is. A Fő-utca és Pala-utca sarkán még ma is áll egy 1750 körül épült pompás polgári ház, melynek dús kínai reliefjei máig őrzik a Víziváros egykori Xavéri Szent Ferenc kultuszának emlékét.
A felszabadító háború után egyformán fellendül a Vízivárosban az egyházi és világi építkezés. Előbb felsőolasz, később szinte kizárólag német és osztrák területről jött mesterek foglalatoskodnak itt. Utóbb legtöbbjük budai polgárrá honosodik. Győri rendházukból küldetve, győzelmes keresztény seregekkel együtt vonultak be Budára a jezsuiták kezdetben várbeli székhelyükről, a Nagyboldogasszony templomából végezték a vízivárosiak gondozását, majd abba a török imaházból átalakított szükségkápolnába költöznek, ahol a magyarul nem tudó boszniai ferences barátok működtek előbb. A tizennyolcadik század első felében már kápolnát építenek, ahol 1734-től 1735-ig Faludi Ferenc végzett másodkápláni hivatást. 1740-ben kerül sor a Szent Anna-templom építésének megkezdésére, Hamon Kristóf tervei szerint. Mikor Hamon meghalt, az építés vezetését ugyanaz a Nepauer Mátyás végzi, aki a Fő-utcai Flórián-kápolnát és az Ágoston-rendiek templomát és rendházát tervezte. Ebben a században épült a ferencesek barokk temploma és klastroma a Fő-utcában, amely II. József rendeletére lesz a század végén az Erzsébet-apácáké, akik ugyanitt női kórházat rendeznek be. A ferencesek ekkor költöznek be a feloszlatott Ágoston-rend székházába.
A világi építkezés az egyházival egy nyomon halad. A felszabadítás után alig maradt néhány ép ház, vagy házfal. Ezek közül a tizennyolcadikszázadi építők sokat felhasználtak, beépítve új házaikba. Ilyen a Batthyány-téri elragadóan finom rokokó polgári ház, melynek belső falai közül egy rész barokk, másik pedig még barokk előtti építészeti ízlésre vall. Ennek a 1775-76-ban épült, széltében-hosszában Fehér Kereszt-nek nevezett ház dísztermében zajlottak le egykor a budaalsóvárosi farsangi mulatságok. Kimagasló, műtörténeti értékű világi épület a Fehér Kereszt-en és Xavéri Szent Ferenc tiszteletének emlékét őrző kínai reliefes házon kívül, a tizennyolcadik századból aránylag kevés maradt. Nagyobb, már pompára is adó építészeti lendület a tizenkilencedik század elején indul meg. Ekkor nyeri el a Víziváros gazdag polgári városhoz méltó arcát. Az új lakósság kezdetben nem építészeti gazdagságra és szépségre, hanem helyzete megalapozására, ékességnélküli polgári biztonságra törekedett.
Régi vízivárosi hagyományok egyenes folytatásaként újra fellendül a söripar. 1711-ben megnyílik a mai Fő-utca és a Vitéz-utca sarkán, a későbbi Három Nyúl kaszárnya telkén, az új községi serfőző és körülötte egész sor kocsma. Gazdag vendéglői élet kezdete ez, mely a tizenkilencedik század második felében éri el tetőfokát. A Három balta, Zöld hordó, Noé bárkája asztalainál gondtalanul szórakozik a város fiatalsága. Alig pár évvel ezelőtt, midőn a Tabánt lebontották, néhány híres vendéglő költözött innen a Vízivárosba. A régi tabáni vendéglők tulajdonosai jól érezték, hogy a két városrésznek köze van egymáshoz. De a régi kocsmák, amelyek a Gellérthegy oldalán kitűnően mentek, itt nem tudták már folytatni az egykori vidámságot. Igaz, hogy a walesi herceg, midőn Pesten járt, a Vízivárosba száműzött tabáni vendéglőket nem kereste föl, de bizonyára a kocsmák szelleme is megsejtette, hogy nem érdemes már újabb gyökeret hajtani, hisz nagyon sokáig itt sem maradhatnak

NYUGAT 1937 /11 .

Budapest a békeidőkben


Fővárosi ügyek az 1880-as évek második felében

_______________
KOZÁRI MONIKA

„Fővárosi ügyek” - hirdette a Pesti Hírlap című napilag egyik rovata. A rovat címe is jelezte, hogy nem pusztán a város épüléséről, házakról és utakról volt benne szó, hanem a mindennapi életről, társadalmi kérdésekről is.
Fél év egy város fejlődésében nem tűnik hosszú időnek, az 1870-es 80-as évek Budapestjén azonban, amikor a frissen egyesült város fővárossá építése folyt tudatosan és tervszerűen, fél évbe nagyon sok esemény fért. A sajtó pedig zavarbaejtő mennyiségű adatot őrzött meg. Segítségével nem csak állóképeket rajzolhatunk, hanem egy-egy téma végigkövetésével folyamatokat mutathatunk be. Például a város életét befolyásoló döntések létrejöttét, vagy tervek realizálását, egy társadalmi csoport sorsának alakulását.
Célom éppen ennek a két szálnak a megragadása: a város épülése hogyan hatott a társadalom fejlődésére és viszont. Előbb pillantsunk be a város épülésébe, majd az itt lakók életébe.

A város építésének megtervezése és szervezése két testület kezében volt. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa az 1870. X. tc.-kel jött létre, amelyet idősebb gróf Andrássy Gyula terjesztett be a parlamentben. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának volt a feladata az egész városra kiterjedő nagyobb szabályozási munkák előkészítése, közlekedési főútvonalak nyitása, az utcák és terek elnevezése, a házszámozás szabályozása, az egységes építési szabályok kidolgozása és a Fővárosi Pénzalap kezelése.
A másik testület a
Fővárosi Középítési Bizottság volt, amely Budapest törvényhatóságán belül jött létre 1873 novemberében. Ez tehát a fővárosi önkormányzat egyik bizottsága volt. Hatáskörébe tartozott a fejlesztések kezdeményezése, terv-, javaslat- és költségvetéskészítés, valamint a végrehajtás ellenőrzése. Előterjesztéseit a városi tanács, illetve a Fővárosi Közmunkák Tanácsa bírálta el, hagyta jóvá.
1880-ban a soron következő „nagyberuházások” - mint az a Pesti Hírlapból kiderül - a Duna szabályozása, a rakpartok kiépítése, a közraktárak építése, a királyi várlak átépítése, a Városliget rendezése, a budai vízmű, a csatornahálózat bővítése voltak. Ezek mellett szisztematikusan haladtak előre a belső körutak boulevardírozásával, a belvárosi utcák aszfaltozásával, a terjeszkedő belvároshoz kapcsolódó utcák, mint pl. az Akácfa utca és a Stáció utca - ma Baross utca - szabályozásával, kövezésével, a sugárúti telkek eladásával és oda paloták építésének engedélyezésével, a belvárosi terek - pl. a Deák tér és a Calvin tér kiépítésével és szépítésével. A Calvin-térre például mintaáru csarnok építését határozták el, és a tér díszítésére szökőkutat szándékoztak felállítani. Pályázatot írtak ki a Nemzeti Múzeum csarnokának és a Vigadó hiányzó szobrainak elkészítésére.
A nagy építkezések meghaladták a főváros anyagi lehetőségeit, így ezek egy részét az 1870-es években hozott törvények alapján az országos költségvetés finanszírozta. Ebbe a kategóriába tartoztak a Duna szabályozási és partépítési munkái is.

A Duna szabályozása és a rakpartok építése. Közraktárak és elevátor
Az 1873-ban Budapestként egyesült három város - Pest, Buda és Óbuda - a Duna partján épült. Hogy a három város egy egységgé fejlődjön, az őket elválasztó folyót összekötő kapoccsá kellett alakítani, szabályozni, és a fővárost ráépíteni.
A Duna medrének szabályozását - a fővárosnak az árvíz elleni megóvása érdekében - a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium határozta el. A törvényhozás megszavazta az állami költségvetésből a fedezetet a medernek a budai lőportártól (ma Budafoki út 78.) Promontorig (Budafok akkori neve) terjedő szakaszának kotrási munkálataira, mélyítésére, az ott levő kavics és kőzátonyok eltávolítására, amelyre a minisztérium pályázatot írt ki. A pályázatra négy ajánlat érkezett - tudósított a Pesti Hírlap: Deutsch Lajostól, az Allgemeine Österreichische Baugesellschafttól, Pick és Kleintől és Deutsch J. Józseftől. Az ajánlati tárgyalást a Közlekedési Minisztériumban tartották 1880. július 1-én déli 12 órakor, Hieronymi Károly helyettes államtitkár elnöklete alatt. Deutsch J. József ajánlatát fogadták el - aki a szegedi körtöltést is építette - mint a legelőnyösebbet. Deutsch vállalta, hogy a munkát „kotrógépek alkalmazása mellett” a következő héten megkezdi és 1880. december 31-ig befejezi. 774,882 köbmétert kellett megmozgatnia.
Az év végi határidőt azért tűzték ki, nehogy a következő tavaszi hóolvadások a fővárosra és vidékére újabb árvízveszélyt idézzenek elő. Budapest árvíz elleni védelme északi irányból is szükséges volt, ezért a kormány november elejéig döntött arról, hogy a Margit-hídtól a Filatorigát kezdetéig nyúló Duna-partot ki fogja építtetni és felemeltetni. November 10-én erre a munkára is kiírták a pályázatot.
Közben 1880-ban Budapest tulajdonába került a Vámház és a Boráros tér közötti partszakasz közraktárak és elevátor építése céljából. Ez volt az egyik legnagyobb beruházás, amelyről 1880-ban született döntés. Az elevátor a közraktárak egyik épülete volt, tulajdonképpen gabonaraktár, amelyet szállító berendezéséről - egy végtelen szalagon futó vödörsorral felszerelt szállítóeszközről, amely gabona függőleges vagy ferde irányú mozgatására egyaránt alkalmas volt - neveztek el így.
A közraktárakat - tekintve, hogy a Duna partjára épültek és bármilyen erősségű vízfeltöréssel szemben meg akarták védeni őket - cölöpökre és oszlopokra alapozták. „Egy-egy raktár 100 oszlopon nyugszik, melyeket ívboltozatok kötnek össze. E szerint az összes épületek 400 oszlopon nyugszanak, melyek 3600 cölöpre helyeztetnek. Az alap a pincehelyiség padozatáig 5,25 méter 0 fölött. Ezen alap először egy erős földréteggel töltetik be, melyre egy méter vastag agyagréteg jön, ezt borítja 1/2 méter vastag betonréteg, melyet a voltaképpeni aszfaltpadozat fedez be. Ezen eljárás által a raktárhelyiségek, melyek elkülönített osztályokból állanak, biztosítva vannak bárminő erős, alulról feltörő vízfakadás ellen. A földszinti padozata 8 méternyire a 0 fölé emeltetik. Minden raktárt párhuzamos alagutak kötnek össze a rakparttal, melyekben vasúti vágányok segélyével, tolókocsikon szállítják a hajókból kiemelt árukat a raktárak pincehelyiségeibe” - tudósított a Pesti Hírlap augusztus 8-i számában.
A közraktárak építéséhez három év kellett, 1883-ban készültek el.

A Városliget
A Városliget a XVIII. század közepéig mocsaras terület volt. A Városi Tanács az 1750-es években egy részét fűzfával ültette be, majd akác- és szederfaligeteket is telepítettek. 1799-ben Batthyány József hercegprímás bérbe vette 24 évre, azzal a kötelezettséggel, hogy további területeket fásít be. A mocsaras területet szabályoztatta, tavat alkottatott és két szigetet létesíttetett. A nagyobbik sziget, amelyen ma a Széchenyi fürdő van, a Páva-sziget nevet kapta, később József nádor emlékére Nádor-szigetnek nevezték el. A kisebbik szigetet, ahol ma a Vajdahunyad vára áll, előbb egy drótszerkezetű hídról Drót-szigetnek, majd Széchenyi-szigetnek hívták.
1880-ban a Városliget egyik legnagyobb gondját az jelentette, hogy a tó vize szennyezett volt. „A városligeti tó bódító illatáról már megemlékeztünk egyszer az idén, figyelmeztetve a városi atyákat, hogy ha nem akarják a közönségnek lehetetlenné tenni, hogy a ligetbe járjon, segítsenek e nyomorúságon mielőbb, - a polgármester vezetése alatt egy bizottság tartott helyszíni szemlét a tó fölött s miután mindent megvitattak, Wein vízvezetéki igazgató eszméjét fogadták el. E szerint a tó vizében mesterséges dagályt és apályt fognak előidézni. Esténkint a Sugár-út felé eső és az állatkerten át vonuló két vízlevezető csatornát, illetve árkot, elzárják s minthogy a tónak elegendő hozzáfolyása van, sőt a vízvezetéki víz is belebocsátható, a tó reggelre megdagad. A csónakázás megkezdése előtt reggel azután megnyitják újra a vízlevezető árkot, illetve csatornát s a vízszint a zöld moszattal együtt lecsapoltatik... Előbb azonban bukó zsilipeket kell készíttetni, és megtisztíttatni az állatkertbe vivő árkot. Meg kell tiltani továbbá, hogy a Széchenyi- és Nádor-szigetről s a rendőrlaktanyából a mocsokvizeknek a tóba vezetése jövőre ne történjék.” (július 2.)
Budapest azonban nemcsak költeni akart a tóra, hanem a hasznosítási lehetőségeket is kereste. Pályázatot írtak ki a halászati, korcsolyázási és ladikázási kizárólagos jog bérbeadására, 1881-től kezdődően 3 évre. A Városligetben azonban nemcsak a tó volt hasznosítható. Korábban gyógyvízforrást találtak a Nádor-szigeten, amelyen 300.000 forint költséggel artézi kutat létesítettek. Először a főváros tanácsa azt tervezte, hogy kádfürdőt építenek rá 20-25 káddal, de az épület, amely a terv bázisát képezte volna, 1880-ban leégett. Győzött Házmán Ferenc javaslata, aki már korábban is azt mondta, hogy erre a gyógyvízre egy nagy fürdőt kell építeni. „Még egyszer az artézi kút” (július 27.) (A Pesti Hírlap cikkeit a tanulmány végén közöljük.)
Egyik ügy végére sem került pont 1880-ban. A tó tisztítása 1896-ban oldódott meg úgy, hogy a millenniumi kiállítás előkészítése során a Rákos-patak vizét belevezették, így állandóan friss víz táplálta a tavat. A nagy fürdő, a Széchenyi pedig 1913-ban épült föl.

Budapest szociális helyzetképe
1880-ban Budapest Főváros Tanácsa Fővárosi Bejelentési Hivatal felállítását határozta el, és ebből a célból népszámlálást rendelt el, amelynek eredménye a „Statisztikai Füzetek” 1880. július 8-i számában látott napvilágot. Eszerint Budapest lakossága a becsült 328.000 helyett 344.000 fő volt. A népesség 10 év alatt majdnem 60.000 fővel, azaz évenként átlag 2,1%-kal szaporodott. Az 1870-es népszámláláskor Pest az európai városok között a 23. helyen állt, az 1880-as Budapest megelőzte Rómát és Hamburgot, és a 21. helyre jutott. Közvetlenül előtte Manchester állt 360.000 lakossal.
Budapest gyarapodása más magyar városokkal összevetve is szembetűnő volt, és a Pesti Hírlap szívesen közölt összehasonlító statisztikákat.
A fővárosi önkormányzat a szociális kérdések iránt nyitott volt, a Pesti Hírlap pedig ezekre a témákra különösen ügyelt, és szorgalmasan ostorozta a fővárosi képviselőtestületet, ha ezeken a területeken hibát talált. „A tabáni bölcsőde érdekében” (december 3.)
A főváros közigazgatási bizottsága - amelyhez a szociális kérdések is tartoztak - havonta rendes ülést tartott. Tevékenységi köre nagyon széles volt, foglalkozott szorosan vett közigazgatási kérdéseken kívül Budapest köztisztasági állapotával, a közegészségüggyel, közkórházakkal, gyógyszertárakkal, a temetőkkel, börtönökkel, népkönyvtár felállításával és különböző szociális intézményekkel, mint árvaházak, bölcsődék, tébolyda, stb. Az egyes területeket szakreferensek felügyelték, akik a közigazgatási bizottság ülésén beszámoltak az általuk végzett munkáról. Az augusztus 10-i ülésen például kiderült, hogy július hónapban „két cholera-nostras eset fordult elő s a belügyminiszter értesítése mellett a hason esetek meggátlására az óvintézkedések megtétettek. A főkapitányság 1332 egyént tartóztatott le. A börtönökben július 4-ke óta scorbut betegedés nem fordult elő, a scorbut betegek 3 kivételével fölgyógyultak, a 3 közül kettő gyógyulóban van. Árvapénz 470 ezer forint van 3 1/2-5%-ra elhelyezve a fővárosi takarékpénztáraknál; e hóban a pénztárba befolyt 326.624 forint, s maradt 33.956 forint a kiadások fedezése után. Az egészségi viszonyok kedvezőtlenebbek voltak, mint az előző hóban, több betegedés és halálozás fordult elő. Házmán Ferenc fölszólalására elnök igéré, hogy az egészségtelen gyümölcs árulását hathatósan ellenőrizni fogja... Végül elhatározta a bizottság, hogy felirat intéztessék a belügyminiszterhez, hogy cselédperekben a törvénykezési eljárás a kapitányság hatásköréből kivétessék és a kerületi elöljáróságokhoz utaltassék.”

Köztisztasági állapotok
Július 21-22-én a főváros rendes közgyűlést tartott. Ezen Máttyus Arisztid képviselő a köztisztasági állapotok „sajnos voltát” hangoztatta és „súlyos panaszokat hozott föl egyes előkelő utcák, különösen a korzó és Petőfi tér szemét garmadáiról, meg a bérkocsi állomások bűzhödtségéről”. Szemére vetette a rendőrségnek, hogy az nem törődik a köztisztasággal, és a megoldást a municipális rendőrség visszaállításában látta, mert az államrendőrség a törvényhatóság rendeleteit sohasem hajtja végre.
A bérkocsik és omnibuszok állomáshelyeinek tisztántartása amúgy vissza-visszatérő téma volt a főváros üléseinek napirendjén. Máttyus Arisztid már a középítési bizottmány 1880. július 2-i ülésén is felhívta a figyelmet ezekre az állomáshelyekre, „melyek - dacára a kiadott intézkedéseknek - tisztátlanul tartatnak úgy, hogy az arra járkálók megbotránkoznak és egészségük veszélyeztetve van. A bérkocsisok naponként többször változtatják helyeiket s így egész utcákat megfertőztetnek. Elnök megjegyzi, hogy e kérdésben a tanács néhány nap előtt új szigorú rendeleteket adott ki a ker. elöljáróságoknak.”
Máttyus Arisztid erőfeszítései nem voltak hiábavalóak. Augusztus 6-án „a tanács a közegészségügyi bizottság előterjesztésére, közegészségügyi szempontból elrendelte, hogy ez állomások öntöző csapokkal elláttassanak. 65 állomásra összesen 120 csap fog kelleni, melyek kiállítási költségei a vízvezetéki igazgatóság előterjesztése alapján 5.050 forintban állapíttatnak meg.”
Októberben politikai és társadalmi események tolták újra előtérbe a köztisztaság ügyét. Budapestre várták a királyi udvart, itt ülésezett a delegáció, megnyitották az új lóversenypályát és ebből az alkalomból számos előkelő vendégre számítottak. Kamermayer Károly polgármester utasította a középítési ügyosztályt, melyhez a köztisztaság feletti felügyelet is tartozott, hogy „az utak és terek tisztán tartására és rendezésére szigorúan megtegyen minden intézkedést”. A polgármester radikális köztisztasági reformot dolgoztatott ki, amely összhangban állt egy nagyváros igényeivel. A reformot a főváros tanácsa 1880 decemberi ülésén tárgyalta és 1881-ben kezdték meg bevezetését, egyelőre a legfrekventáltabb IV. és V. kerületben, az akkori belvárosban. „Köztisztaságunk kérdése” (december 30.)

Közegészségügy, közkórházak
A Pesti Hírlap havonta leközölte és röviden kommentálta Budapest közegészségügyi adatait. Ezekből tudjuk, hogy 1880 júniusában 34-gyel többen születtek, mint ahányan meghaltak, júliusban viszont a halálozás 47-tel felülmúlta a születéseket, leginkább a himlő megbetegedések száma emelkedett, a többi heveny fertőző betegségé az előző hónaphoz viszonyítva csökkent. Az augusztusi közegészségügyi állapotok nem voltak kedvezőek. Nagy számban fordult elő gyomorbélhurut, különösen egy éven aluli gyermekeknél, továbbá sűrűn lépett fel váltóláz a II. VI. és X. kerületben. A születések viszont 48-cal felülmúlták a halálozásokat.
A főváros két kórházat tartott fenn, a Rókust és a Jánost. 1880-ban mindkét kórháznak tetemes túlkiadása volt, főleg ápolási díjhátralékok miatt. „A számvevőség ezen hiányok fedezését illetőleg előterjesztést nyújt be a tanács- illetve közgyűléshez, hogy az tegye meg a minisztériumnál a kellő lépéseket, miszerint az ezen bajon segítendő rendkívüli intézkedéseket megtegye.”
Nemcsak magánszemélyek nem fizettek, hanem számtalan község is tartozott polgárai után az ápolási díjakkal a fővárosi közkórházaknak. Gerlóczy Károly alpolgármester szerint ez leginkább azért volt, mert a törvényhatóságok a kötelezően előírt kórházi alapot nem hozták létre. Gerlóczy indítványozta, hogy a tanács kérje fel a belügyminisztert, szigorúan kötelezzen minden törvényhatóságot, hogy sürgősen teljesítsék ezt a kötelezettségüket. Az ő javaslatára a főváros kezdeményezte, hogy tekintettel a Budapesten tartózkodó számos idegenre az állam építtessen állami közkórházat is a fővárosban. A közgyűlés ennek folyományaként októberben határozatot hozott arról is, hogy a tervbe vett három új kórház helyett csak egyet fog felépíttetni, mert „egyrészt a financiális viszonyok nem kedveznek e hármas építésnek, másrészt pedig a város megvárja a kormánytól, hogy a pesti parton másik kórházat országos jelleggel ő építse ki, s újólag hangsúlyozta, hogy bár bele kell nyugodnia abba, hogy három kórház helyett csak egy építtessék, de a többi kettő felállításának szükségéről most is meg van győződve, s az eszmét elejtettnek nem akarja tekinteni. A bizottság ezután a Rókus-kórház igazgatójának javaslatára kimondta, hogy az új kórházat 600 ágy helyett 800 ágyra kívánja építtetni, olyformán, hogy legyen három belgyógyászati, két sebészeti, egy bujakóros, egy rákos-üszkös és egy idült bőrbeteg osztály. Ezenkívül a kórház mellett építendő egy ház, 60 ápoló apáca részére. A már szabályrendeletileg kötelezett barakkszerű járvány-kórház szintén kiépítendő. A kórház helyéül az Üllői-úti telek (14 hold) szemeltetett ki; építésével a terv készítője Hausmann Alajos lenne megbízandó, ki felhívatik, hogy terveit a fenti programváltoztatásoknak megfelelően módosítsa, mit ő január végéig tartozik teljesíteni, hogy az építés tavasszal megkezdhető legyen. A bizottság végül indítványozza, hogy a berlini, lipcsei és drezdai kórházak tanulmányozásaira néhány hétre küldjék ki dr. Hausmannt és dr. Gebhardtot.”
A főváros a két kórházat úgy tartotta fönn, hogy az épületek felújítási munkálataira, kórházi felszerelések - mint pl. szalmazsák, pokróc -, valamint élelmiszerek szállítására pályázatot írt ki, és „árlejtésen”, azaz árajánlati tárgyaláson döntötte el, hogy ki nyeri el az építési vagy szállítási jogot. Ezzel a módszerrel a legkedvezőbb árakon látta el a kórházakat és megrendelést biztosított a kisiparosoknak.

Gyógyszertárak
Budapest terjeszkedését, lélekszámának szaporodását mutatja, hogy a közegészségügyi bizottság július 17-i ülésén a városi főorvos indítványozta, hogy a VI., VII. és VIII. kerületben egy-egy új gyógyszertárat állítsanak fel, mert ezeknek a kerületeknek a lakossága az utolsó népszámlálás szerint 10.000, 7.000 illetve 6.500 fővel szaporodott. A közegészségügyi bizottság javasolta a három új gyógyszertár felállítását, de mind a közgyűlés, mind a tanács vitatta szükségességét és ellene szavazott. Az ügy a belügyminiszter elé került. Tisza Kálmán miniszterelnök - aki ekkor a belügyminiszteri tárcát is betöltötte - a Pesti Hírlap szerint komoly összeütközésbe került emiatt a fővárossal. Augusztusban leiratban tudatta, hogy nem tartja indokoltnak a közgyűlés határozatát. „A népesség szaporodott, a törvénykívánta lélekszám kimutattatik, három gyógyszertár nyitását közegészségi szakközegek szükségesnek vallják: miért nem akarja tehát engedélyezni azokat a közgyűlés? A nyolc folyamodványt leküldi a miniszter azzal, hogy mindegyikre külön-külön mondja meg a főváros, mért nem adható hely neki.” A Pesti Hírlap nem volt barátja Tisza politikájának, nem is állhatta meg, hogy meg ne jegyezze: „Ezen leirat a törvényhatóság határozatának teljes félreismeréséből származik, mert a főváros egyelőre egyik folyamodványra sem tett semmiféle nyilatkozatot s azok tárgyalásába bele sem bocsátkozhatik, míg csak az ügy elvi oldala eldöntve nincsen.”

Vízvezeték és csatornázás
A gyarapodó város vízszükséglete is megnőtt. Pest már 1865-ben is naponta 400.000 köbméter vizet fogyasztott, amit a vízmű nem tudott teljes egészében biztosítani. A fogyasztók napi 100-150.000 köbméter szűretlen vizet is kaptak. A városi vegyészi hivatal 1874. évi jelentése szerint a Duna-víz iszap és szerves anyagok által annyira „tisztátalanítva van”, hogy az év legnagyobb részén át ivásra és háztartási célokra teljesen alkalmatlan. A járványveszély csökkentése, a közegészségügy javítása miatt sürgős megoldást kellett találni a Duna bal parti vízművének kibővítésére.
1878-ban Wein János vízvezetéki igazgató kapott megbízást a fővárostól, hogy még 1875-ben benyújtott tervének megfelelően - amelynek engedélyezése a Fővárosi Közmunkák Tanácsának aggályoskodása miatt 3 évet vett igénybe - a vízművet úgy kibővítse, hogy annak napi 600.000 köbméter legyen a kapacitása és ne kerüljön többe 300.000 forintnál.
Wein 1879 novemberében terjesztette be jelentését a munka elkészültéről, a főváros pedig azonnal kiküldött egy bizottságot annak részletes felülvizsgálatára. A bizottság konstatálta, hogy a kibővített vízmű 760.000 köbméter vizet szolgáltat naponta, tehát a Wein által tervezettnél 160.000 köbméterrel többet, és valóban folytonosan tiszta, egészséges vizet ad. A munkálatok 300.000 forint helyett csak 225.490 forintba kerültek, azaz közel 75.000 forint megtakarítással készült el a bővítés.
Az ellenőrzésre kiküldött bizottság javasolta, hogy a tanács utaljon ki Wein Jánosnak 20.000 forint jutalmat felbecsülhetetlen értékű szolgálataiért. Ez az indítvány a tanácsban óriási vitákat váltott ki, volt, aki csökkenteni akarta az összeget, Haris szerint „a tisztviselők jól vannak díjazva, kötelessége volt Wein úrnak is, mint vízvezetéki igazgatónak a vízvezeték javítása iránt agyában termett gondolatokat a város javára értékesíteni”, Lipthay Béla báró azonban „a teremtő erő tiszteletdíját készséggel” meg akarta adni. Végül a tanács tagjai 15.000 forint jutalmat szavaztak meg Weinnek.
A vízmű kibővítése után nem volt akadálya annak, hogy Pest további utcái kaphassanak vízvezetéket. Erre azért is szükség volt, mert időről-időre kiderült, hogy egy-egy kút vize fertőzött és ihatatlan. 1880-ban a Lujza utca, a Rózsa, a Podmaniczky és a Szondi utca egy-egy szakaszának vezetékes vízzel való ellátása volt tervbe véve. A főváros döntött arról is, hogy a Hermina út és az új lóversenytér közti téren vízmedence-tornyot építtet.
1880-ban vált aktuálissá a Duna jobb partján lévő, tehát a budai vízmű megépítése is. Egy krisztinavárosi és egy III. kerületi állomás építéséhez szükséges berendezések szállítására október 2-án tartották meg az ajánlati tárgyalást. A III. kerületi vízműépület ma is megvan, az Árpád fejedelem útján, a Szépvölgyi úti HÉV megállónál. Falán emléktábla őrzi a vízvezetéki igazgató, Wein János emlékét.
A nagyváros igényeihez hozzátartozott a csatornahálózat bővítése is. A főváros teljesen új csatornahálózatot akart létesíttetni, és erre a célra nagy kölcsön felvételét tervezte, amely azonban nem valósult meg. Így saját lehetőségeiből csak fokról-fokra haladhatott előre. 1880-ban a IX. kerület négy utcája, köztük a Ranolder utca, a belvárosi kerületek néhány utcája, pl. a Széchenyi utca, és Budán a Török utca és a Tölgyfa utca csatornázási terveit hagyták jóvá.

Piacok
A budapesti élelmiszer piacokon nagy volt a zűrzavar. Az árusok sokszor tisztességtelenül nyerészkedtek, kétes eredetű és romlott árut árusítottak. A vásárigazgatóság és a vásári rendőrség pedig nem működött megfelelően. „Vásárigazgatóság és vásári rendőrség” (július 19.)
A húspiacokon is rossz volt a helyzet: „Hazánkban a marhatenyésztés szépen virágzik, szarvasmarha-állományunk versenyez Orosz- és Németországéval. Ez utóbbiba és a szomszéd Ausztriába évenkint jelentékeny kiviteli kereskedelmünk van. És mégis a húspiac oly gyarló húsminőségekben enged drága válogatást a fővárosi lakosságnak, hogy gyomor legyen, amely megeméssze. A gazdag ember, ki kétszer is megnézi az eledelt, mielőtt szájába teszi, költhet bőven a gyomrára s drága pénzen kap is hetenkint néhányszor erőteljes, jól táplált szarvasmarha húsából, ám de a szegény ember kénytelen beérni a vén, sovány, szálkás, erőtlen eledellel s aztán maga is érzi a rossz táplálék hatását testén-lelkén. A baj egyik főoka az, hogy a mészárosok közt pár év óta erős a verseny. A vásárpiacon gomba módra támadnak afféle zug- és vándor mészárosok sátrai, hol a ponyva alatt gyanúsnál is gyanúsabb minőségű és szagú húsfélét vágnak a köznép számára, ám a tisztességes mészárosmester meg a rendes üzletben a rövidebbet húzza, ha tarifáit föl nem emeli. E versenyt egy mészáros-szövetkezet lesz hivatva enyhíteni s ez által a főváros élelmezésén javítani. Ily szövetkezet, mely már alakulóban van, kieszközölheti, hogy a hatóság a zugmészárosokra adót vessen s a rossz portékát a vásárfelügyelőség szorgalmasan elkobozza. - Majd elpusztulnak akkor a ponyvasátrak, s a tisztességes mészáros megint prosperálni fog olcsóbb árak mellett is.”
Ez a piaci fejetlenség közegészségügyi szempontból különösen káros volt. „Haris bizottsági tag azon kérdést intézi a tiszti főorvoshoz, intézkedett-e az iránt, hogy a fővárosi közönség egészségtelen gyümölcstől, különösen sárga- és görögdinnyétől megóvassék? A főorvos azt feleli, hogy ez iránt a kellő intézkedéseket megtette s a kerületi orvosok ezelőtt 5 nappal tartott ülésén felhívta azok figyelmét e körülményre, különösen pedig a gombákra, melyeknek ehető vagy nem ehető voltát az idén különösen bajos meghatározni.” - írja a Pesti Hírlap szeptember 15-én.
Haris és az orvosok tevékenységének volt foganatja: „Piaczi vizsgálatot tartott ma a VI. ker. vásárfelügyelőség - adta tudtul a Pesti Hírlap szeptember 17-én -, két métermázsa romlott körtét a Dunába vetettek s 70 db. romlott dinnyét megsemmisítettek. - Az utczasarkokon áruló gyümölcsös asszonyoknak a tanács utasítása értelmében az árulást eltiltották, s a kofákat a piaczra utasították.” Rendeletüknek érvényt is szereztek: „Tanácsi meghagyás folytán ma reggel 4 órakor szemlét tartottak a Lipótvárosban a vásárigazgatósági közegek, hogy meggyőződjenek róla, miszerint az összes sátoros kofák és árusok a határidőre csakugyan elhordták-e az utcasarkokról sátorfáikat, miután az utcasarkon az árulás betiltatott. Két sátornál többet nem találtak s azokat is végkép eltávolították, illetve behordatták arra való emberek által a felügyelőségi tanyára.” Ez szeptember 22-én történt.

Koldusok
Budapest utcaképéhez hozzátartoztak a koldusok. Július 22-én a Pesti Hírlap tudtul adta, hogy „az utcai koldulás ellen a fővárosi rendőrség utóbbi időben erélyesen kezd fellépni. Tegnap és ma a gabonacsarnok előtt valóságos razziát tartott az ottan mindennap összegyűlni szokott koldusok között. Kik a biztosok felszólítására önkényt nem távoztak, azok bevitettek a főkapitánysághoz, hol az eltoloncozás vár reájuk.”
Hogy a kitoloncolás nem a megfelelő rendezése a koldus ügynek, arra hívja föl a figyelmet a lap december 5-i megrázó cikke: „Az utcák kullancsai”

A fenti témákkal csak morzsákat adhattam abból a sokszínűségből, amely 1880 Budapestjét jellemezte. Ezekből is látható azonban, hogy Budapest fejlődő, működő „nagyüzem” volt. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa és Budapest Főváros Tanácsa működési hibáik ellenére is kézben tartották a város fejlesztését, egységes szemlélet alapján, tervszerűen építették és irányították. Felismerték, hogy a városfejlesztés nem lehet öncélú, a lakók érdekeit kell hogy szolgálja.
A fővárosi önkormányzat bizottsági hálózatát úgy építette ki, hogy az az akkori kor modern követelményeinek megfeleljen. Tudta, hogy a gazdagok mellett valamilyen szinten a szegényekről is gondoskodnia kell. A város vezetése felismerte, hogy a nagyváros fejlődésének egyik alapja a közegészségügy javítása, a járványok visszaszorítása, a halandóság csökkentése, és hogy mindennek egyik legfontosabb eleme a víz.
Budapest egyre nagyobb területeket kebelezett be, és mivel relatíve jó életkörülményeket biztosított, nőtt a lakosság száma is. A város és lakossága egymással kölcsönhatásban gyarapodott.

Pesti Hírlap, 1880. július 27.
„Még egyszer az artézi kút
Úgy látszik, a sors sem akarja, hogy a városi tanács a közvélemény- s a főváros anyagi és egészségügyi érdekeinek ellenére végrehajtsa azon szerencsétlen tervet, hogy a százezrekbe került s célszerű kiaknázás mellett roppant hasznot hajtó artézi forrást a nádorszigeti épületben létesitendő 20-25 kádfürdőre forditsa. A célba vett épület leégett s (csudálatos játéka a véletlennek!) a közgyülés a tanács ajánlatára, majdnem egyidejüleg mondta ki, miszerint eljött az idő, hogy a város egy diszes és nagy fürdő épitéséről gondoskodjék a városligetben.
Valóban itt az ideje s az, hogy a drága forrásviz, már másfél év óta, minden haszon nélkül bocsáttatik a Dunába: nem qualifikálható másnak, mint a közvagyon megbocsáthatatlan elpocsékolásának. A nádorszigeti épület leégése tán megkönnyiti a városi tanács ujabb helyes intentiójának megvalósitását s reményljük, hogy e fontos ügy nem hever majd évekig a bizottságok és albizottságok fiókjaiban. Hiszen akad tán ember a városnál is, ki a lakosság vitalis érdekeit szivén viseli s ki azon lesz, hogy az artézi kutba fektetett tekintélyes összeg
mielőbb gyümölcsözővé váljék. Lapunk elégszer szólalt fel e fontos ügyben s - a legutóbbi közgyülés határozatát tekintve - tán nem épen eredménytelenül. - A városligeti tüzeset által némileg megváltoztak a viszonyok s mi azt tanácsolnók, hogy az egész Nádorsziget parkiroztassék s a leégett épület helyébe emeltessék egy nagy és diszes ivócsarnok. Az artézi forrás vizétől már eddig is számtalan szenvedő nyerte vissza egészségét s igy az hivatva van mint gyógyforrás is nagy szerepet játszani. Ily forrás pedig megérdemel egy modern stylben épült ivócsarnokot, parkkal környezve, hol a betegek kura után sétálhatnak. A nagyfürdőtelep helye ott van a régi tüzjáték téren, mely magas, egészséges fekvésénél s száraz talajánál fogva arra teljesen alkalmas s mely helyet a városi egészségügyi bizottság már évek előtt egyhangulag jelölt ki e célra.
1880. július 15.
„A királyi palota kibövitése
Ügyében a közmunkatanács feliratot intézett a miniszterelnökhöz. Ez irat ma küldetett be szerkesztőségünkhöz, s miután az uj Budapest egyik fő diszéről szól, azonnal sietünk kiadni annak lényeges részét.
A közmunkatanács mindenekelőtt rajzolja a királyi palota mostani disztelen kinézését s célszerütlen berendezését, és azután igy folytatja előterjesztését:
E terv és minta egyes részleteire nézve következőket bátorkodunk mély tisztelettel előterjeszteni:
E tervnek legkiválóbb és főpontja maga a királyi palota, melyhez a régi fegyverraktár helyébe két ujabb szárny volna a már meglevő palota modorában és styljében épitendő.
Ezen két szárny nagyobbikában találnák elhelyezésüket a hivatalos és országos ünnepélyek, a bálok, fogadások s többire szükségelt disztermek és egyéb helyiségek.
A királyi várlak minta szerinti kiépitése, melynek azonban előbb a belső beosztásra vonatkozó részlettervei lennének készitendők és megállapitandók, a királyi kertekbe vezető nagy és nyilt lépcsővel együtt körülbelül három millió (3.000.000) forintba kerülne s mint a királyi család lakhelye alkalmasint maga Ő felsége által lesz épitendő.
Tekintve azonban Ő felségének a magyar nemzet irányában tanusított kegyes atyai jóakaratát és a magyar főváros iránti szeretetét, melyre mindannyian oly büszkék vagyunk; tekintve, hogy ez áldozat által Ő felsége oly királyi székhelyt állitand fel saját és legmagasabb családja számára, minőhez hasonlót, gyönyörü kimagasló fekvésénél fogva - lábai előtt terülvén el a hatalmas Duna folyam, az ifju szép főváros és a végtelen rónaság - alig találunk Európa bármely országában; tekintve, hogy Ő Felsége már is tetemes áldozatokat hozott a királyi kertek épitése és diszitése által, miből bátran következtethetni kegyes szándékát egy, nagy birodalma és tántorithatlan hüségü magyar népéhez méltó fejedelmi lakás előállitására: egy percig sem kételkedhetünk azon, - hogy Excellentiádnak illetőleg a magyar kormánynak ez ügyben teendő tiszteletteljes előterjesztésére Ő Felsége annyival inkább kegyelmes és kész leend a királyi palota kiépitését elhatározni és elrendelni, ha egyuttal azon biztositást méltóztatik a magas kormánynak a magyar nemzet nevében megadni, hogy egyidejüleg gondoskodni fog, miszerint a királyi várlaknak egész környezete is, a fejedelmi lakáshoz méltóan diszes középületek emelése által fog emeltetni.
A terv és minta második főpontja azon területet foglalja el, melyen ma négy magánház, az evangelikus templom és paplak, és a régi főőrség állanak.
Ezen területre, mely a szabályozási vonalak megtartása mellett körülbelül 701 négyszeg öl kiterjedéssel birand, egy nagy nyilvános épület van tervezve, mely hátul a honvédelmi miniszterium palotájával határos, elől pedig oszlopzattal van ellátva. - Ez épület előtt szabad tér van, melyből a Ferencz József és fehérvári kapuk, egymással majdnem szemközt, a várból ki, - illetőleg abba bevezetnek.
Ezen tervezet kivitele szükségessé teszi a négy magánház kisajátitását körülbelül 130.000 frt értékben, továbbá az evangelikus templom és paplak eltávolitását. Tekintve hogy a budai evangelikus hitközség bizonyára kész leend a tervezet kivitelét a maga részéről az által megkönyiteni, hogy a lehető legméltányosabb alapon fog kezet nyujtani a kiegyezésre és meg fog nyugodni abban, hogy a templom és paplak más, alkalmas helyre helyeztessék; ezen eltávolitás körülbelül 80.000 frtba fog kerülni, mely összegből mintegy 40.000 frt egy alkalmas telek megvételére és 40.000 frt a templomnak és paplaknak a jelenlegi anyagok felhasználásával leendő átépitésére esik.
A főőrségi házikó már éveken által üresen és használatlanul állván és a katonai kincstárnak képezvén tulajdonát, annak lerombolása akadályokba nem ütközhetik s igy az egész telekcsoport megszerzése körülbelül 200.000-210.000 forintba kerülend, melyhez még az épitési költségek mintegy 350.000-400.000 forintban számitandók.
A harmadik főcsoport azon területből áll, melyen jelenleg a József főherczeg ur palotája és a fehérvári kapu között három magánház és a katonai kincstárnak egy rozzant háza áll. Ezen 4 régi rozzant ház értéke alig üti meg a 120.000 frtot.
E területre szinte egy nagy, nyilvános épület van tervezve, melynek épitési költsége szinte 350.000 forintba vehető fel.
Ezen, a második és harmadik főcsoportra tervezett két nyilvános épület, melyekben felső folyamodásu törvényszékek vagy minisztériumok vagy bármely más közintézetek találnának helyet, azon alapokból vagy kölcsönmivelet utján szerzendő pénzekből volnának előállitandók, melyekből azok bárhol, a főváros területén a törvényhozás határozata szerint felépitendők.
A terv, s különösen a főszminta még több kisebb diszitményeket is tüntet fel, melyek a királyi palota egész környezetének - Pestfelé - gyönyörű képet nyujtanak, s melyek már tényleg fönnálló épületeken úgymint a József főherczeg lakháza, a gróf Pallavicini palota és az országos hadfőparancsnokság épületén a szinházzal kapcsolatosan, aránylag igen csekély költséggel helyre lesznek állithatók.”

1880. december 4.
„A várkerti épitkezések
A budai várkerti épitkezések a folyó évre nézve tegnapelőtt szüntettettek be. A lefolyt évben eszközölt épitkezések nem voltak ugyan oly nagymérvüek, mint a megelőző években, de azért bátran mondhatni, hogy az idén eszközölt munkálatok nem kis részben járulhatnak az összes épitmények diszének emeléséhez. Az idén befejezett épitési részletek ugyanis a gőzsiklótól egészen a kir. testőrök lakásául épitett palotáig nyuló diszes kőfalak, melyek a várkert azon részét határolják, amely, eddigi megállapodás szerint, a nagyközönség használatára fog megnyittatni. A legkülsőbb diszes kőfal hét emlényszerü, ékes körkeretbe illesztett freskóképet tüntet elő, melyek a vadászat, művészet, tudomány, hadászat stb. mythologiai alakjait mutatják. A kőfalnak az Albrecht-utra néző félkör alaku szegletén pedig egy öl magas s négy láb széles kőkeretben egy nagy müvészi kivitelü freskócsoportozat látható, melynek közepén a habsburg-lotharingiaiak egyesitett s azok hátterében a magyar nemzet cimere áll, két oldalról embernagyságu, csinosan festett angyal alakokkal körülölelve. A kép felett ósdi gothbetükkel ezen felirat áll: »Épittetett 1880-ik évben«; alul pedig szintén ilyen betükkel ezen királyi jelmondat olvasható:
»Bizalmam az ősi erényben« - Ugyanezen évben épültek a várhegy fokára ama diszes tornyocskák, melyek fel- és lejáratra készült hágotok lépcsőházaiként rendeztettek be; végre az idén készült el ama diszes lépcsőzet is, mely a testőrpalotából a királyi várba vezet.”
1880. december 3.
„A tabáni bölcsöde érdekében
Minden kerületben van a humanisztikus egyleteknek majdminden fajából, dúsan dotálva, előkelőktől pártolva, közönségtől támogatva; a Tabánban a sok közül csak a közelmultban létesült egy szegényes szegénygyermekkert, - a második jótékony intézet még mindig „alakul”, a többiekre, a legszükségesebbre pedig csak a merész álmodozók mernek gondolni!
Egy bölcsőde felállitása a Tabánban egyike a főv. társadalom sürgős teendőinek. Ez ügy érdekében szólalok fel.
A Tabán szegény munkásnépe csak a kerületen kivül kaphatván foglalkozást, - a többnyire kézinapszámra, épitkezésben, vagy mosni járó szegény asszony ápolás és gondozás nélkül hagyja otthon gyermekét, s jól gondoskodott róla, a ki csecsemőjéhez egy 5-6 éves leánykát állitott »gondozni«, mert a legtöbb csak egyszerüen rázárja az üres szobát.
Hogy ily gondozásnak hány gyermekélet adja meg az árát, azt tessék megolvasni a holtak napi-kimutatásából, legnagyobb arányt az I. kerület hegyi oldala szolgáltat! Csak a napokban mondá orvosom, hogy feljelentett vétkes gondatlanságért egy tabáni asszonyt, mert gyermekét távolléte idejére a szomszéd veszélyes betegnek tudott gyermeke mellé tette be, s ime: Másnap együtt haltak. S mi az asszony mentsége? »Ismerősei szintén mind napszámba mentek, gyermekét a nagy hidegben nem vihette magával a kőhordáshoz, ennivalóra pedig keresnie kellett: - mit tehetett?« A társadalom kötelessége lett volna itt azt mondani: add ide gyermekedet a cręche-házba, ha tudsz fizetni, fizess pár krajcárt, ha nem, majd pótoljuk a jótékony-alapból!
Igen! de a társadalom nálunk hallgat, jótékony-alap nincsen, mit tegyünk tehát? Nézzük tovább is, hogy ugysem szapora fajunkból minden tél megkövetelje fölös áldozatát? hallgassuk segitség nélkül a tehetetlenek jajgatását akkor, mikor jószivüen és többszörösen megemlékezünk a főváros többi kerületének gyermekeiről, s emellett tartsuk fenn azon abnormis állapotot, hogy a tabáni leányiskolák növendékeinek nagy része iskola helyett kis testvérét »őrizze«?!
De talán nem lesz igy örökké! Örvendve hallom, hogy a bölcsődeegylet választmánya bizottságot küldött ki a tabáni viszonyok tanulmányozására s igy első sorban az ő figyelmüket kérem a mondottakra, s ha ők itt alaposan körültekintenek, lehetetlen, hogy a Tabánt ajánlják a felállitni szándékolt új bölcsőde helyéül?
A főváros évi jótékony adományai, a karácsonyi alap, - az ezüstmenyegzői alapitvány - mind juttathatnak valamit e célra, a kerület maga is sorompóba lépend, s a nagyközönségtől is remélhetünk annyit, hogy a tabáni bölcsőde javára is fog egyszer - legalább - mulatni!..”

1880. december 30.
„Köztisztaságunk kérdése
Már nem mai keletü azon törekvés, hogy Budapest köztisztasági tekintetben európai szinvonalra emelkedjék, s azon primitiv módot, melylyel a tisztogatást ma tehetetlen öregek lassu kézzel és kézi szerszámokkal kezelik, váltsa fel a gépek gyors és korrekt munkája, egy szervezett kis köztisztasági légióval.
Már előbb kidolgozták a szervezetet előljárókból, mérnökökből és tüzoltósági közegekből összehivott értekezletek olykép, hogy a köztisztogatás egyesittetvén a tüzoltósági intézménynyel, egy felügyelő vezetése alatt - ki a tüzoltóparancsnok lenne, - 27 felvigyázó és 300 munkástüzoltó dolgoznék. A személyzet egyenruhát kap, s külön kaszárnyában lakik.
Eleinte az összes költségeket 292.000 frtra számitották, de redukciókat tettek később, s ennek folytán ujabb számitásokat tett a főszámvevő, miket a mai értekezleten adott elő, melyet Kamermayer polgármester az előljárókból, néhány városi közegből s Follman tüzoltó-parancsnokból hivott össze.
Most köztisztaságra évenkint 212.000 frt fordittatik; ha az új rendszert alkalmazzák, - kell 239.033 forint évi költség, tehát 27.000 frttal több. A beruházás, mely ezen összeg keretén kivül van, 131.000 frt. Megjegyzendő, hogy a kaszárnya béreltetni fog. A főszámvevő előadván számitásait, megjegyzé, hogy a maga részéről nem bizonyos abban, hogy a felhozott redukciókat tényleg lehet-e foganatositani. Tekintve tehát épen most a hatmillió kölcsön törlesztését s azt, hogy most még a javadalmak reviziójával sem vagyunk készen, - tehát függőben kellene hagyni a kérdést addig, mig nem tudjuk, hogy a plus a költségvetés rendes keretébe beilleszthető-e.
A polgármester azonban idején látja a köztisztasági rendszer reformját, mert a nagyvárosi igényeknek e téren is érvényesülni kell. A közgyülés a nagy beruházási költségtől tán megijed, jó lenne tehát részlegesen menni át belé. Tán kiválasztandó volna egy-két kerület, melyben legközelebb el lehetne kezdeni. Az értekezlet számitásokat tett s kitünt, hogy pl. a IV. kerületben a géphasználat mellett az évi fentartás kilencezer forinttal kerül többe a jelenleginél. A legtöbb előljáró amellett nyilatkozott, amit a polgármester proponált. Ehez képest kimondták, hogy fokonkint haladjon a főváros ezen rendszerrel, s igy szükség levén a kerületi kimutatásokra, a régi albizottság megbizatott, mutassa ki a költséget minden kerületre, a befektetést minden kerületre s a központi vezetés költségeit.
Az 1881-ben experimentális kerületeket kijelölék már ma a IV. és V. kerületekben. Azon kérdésre, hogy a köztisztaságot nem lenne-e jó bérbeadni, érdemileg a jövő ülésen válaszolnak, mire az értekezlet véget ért.”

1880. december 6.
„A szemetes kocsi
Ez is egyike Budapest kedves specialitásainak. Reggeli hat órakor, sok házban még korábban is, be-bejön a házak udvarára egy nagyreményü fiatal ur ménkü nagy haranggal a kezében, mely akár beillenék egy falusi csorda vezetőbivalyának nyakára is. Ezzel a jeles hangszerrel aztán a fentisztelt zeneértő ur elkezd olyan éktelen lármát csapni, hogy a rettenetes vészharangozásra felébrednek a ház összes alvói, hogy egyhamar el ne aludjanak megint, mert a harangozó ur gondoskodik arról, hogy tiz perc előtt valahogy el ne hallgasson hangszerével.
Ez a szemetes kocsi előhirnöke.
A jeles vehiculum maga körülbelől
fél órával később döcög, nagyokat csörömpelve a kapualjak elé. E félóra alatt az irtóztató kondásharang bekongta az egész utca valamennyi házát, közrémületet okozva a békés alvók körében és a kapualjakba csődítve a házak összes szakácsnéit, szobalányait, szolgálóit és pesztonkáit.
Minden kapualjban már most valóságos cselédkaszinó, vagy ha ugy tetszik, cselédvásár fejlődik ki. E szónál azonban ne tessék a »Kornevilli harangok« vásári jelenetére gondolni. E jelenetben egy sor csinos, takaros szolgáló, virágbokrétával kezében énekli, hogy »Tekints ide«, a szemetes kocsira pedig egy csomó szurtos-boglyas, fésületlen-mosdatlan cseberhölgy vár. A mit nyelvükön kieresztenek, az dehogy ének, hanem feleselés és asszonyszólás, és amit kezükben tartanak, az egy illatos virágcsokornak éppen ellentéte: épenséggel nem illatot terjesztő szemetes láda, kosár, gyakran egyéb edény is.
Ezalatt két óra lett; a szemetes kocsi végre megérkezett és már most a járókelők fejei fölött kiüritik ládáikat és kosaraikat a kocsikba, óriási büzt és port terjesztve az egész utcán keresztül.
A szemetes kocsi lovainak derék őre, vulgo kocsisa, azalatt, mig a leányok fedetlen kocsijának illatos tartalmát szaporitják oly párbeszédeket folytat a spórhert oltártüzének fiatal vesztaszüzeivel, melyek miatt az uj büntetőtörvénykönyvnek a közerkölcsiség elleni vétségekről szóló paragrafusa miatt bátran be lehetne csukni két esztendőre. Azután nagy lassan megindul a kocsi és ez épületes jelenetek a szomszéd ház előtt ismétlődnek.
Ily botrányos dolgokat egy háromszázezer lakosu világvárosban még se kellene eltürni; nemcsak Bécsben, de sokkal kisebb külföldi városokban rég megszüntették a szemetes kocsi utálatos intézményét. Minden egyes házban egy-egy nagy láda van elhelyezve, ebbe üritik a szemetet, melyet aztán
födött kocsikban éjjel visz el a városi szemétkivitel bérlője.
Ajánljuk a fővárosi tanácsnak e példa követését.”

1880. július 19.
„Vásárigazgatóság és vásári rendőrség
Ez ügyben érdekes levelet közöl a »P. Ll.« mai száma. E nyilatkozat annál figyelemre méltóbb, mivel épen
Petykó János urtól, a fővárosi vásárigazgatótól származik. Vásárrendőrségi viszonyainkat megdöbbentő szinben tüntetik fel a következő sorok:
».......... kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy
vásári rendőrség Budapesten nem létezik. Az e név alatt létező intézmény ez idő szerint annyira dezorganizálva van, a vásári ügyek vezetése, elintézése és ellenőrzése oly mesterileg össze van kuszálva a tanács, a vásárfelügyelők, a rendőrség, a kerületi előljáróságok, az egészségügyi közegek és a vásárigazgatóság között, hogy egyik organum se tehet semmit a másik illetékességi körének megsértése nélkül. A napról-napra kárositott közönség panaszai nagyon jogosak, csakhogy a hibát nem a vásárrendőrséget gyakorló hivatalokban, de a rendszer hiányában, az illetékességi fogalmak zavarosságában, a vásári rendőrség fejetlenségében és e fontos ügy vezetésére vonatkozó irányelvek nem létezésében kell keresnünk.
A vásárigazgatóság e pillanatban csak szomorú rom. A különböző törvények miniszteri rendeletek és tanácshatározatok oly szerencsésen összekavarták a vásárügyet, hogy most már senki se tudja, hogy mit szabad és mit kell tennie. Pl. az 1876. XIV. t. c szerint az államrendőrség ellenőrzi az élelmiszereket, de a büntetéseket a fővárosi szervezeti szabályzat N. R. 134. §-a szerint a kerületi elöljáróságok szabják ki. A vásári igazgatóságnak ehhez semmi köze; az élelmiszerek körül elkövetett visszaélések miatt letartóztatott és eleibe állított egyéneket tehát kénytelen mindig a kerületi előljáróságokhoz átküldeni; rendesen ezek is illetékteleneknek tartják magukat s az államrendőrségre appellálnak. Az államrendőrség azonban azt szokta kijelenteni, hogy ezen dolgokkal nem törődik, s igy a vétkesek megint visszakerülnek a vásárigazgatósághoz. A vásári biztosok pedig megrémülve e komplikált huzavonától; megszöknek a deliquens elől és igy az ügy rendesen szerencsésen befejeztetik.«”

1880. december 5.
„Az utcák kullancsai
Nagy városban nagy a nyomor. Ki a nagyvárosi életet nem a boldogság verőfényes magaslataiból vizsgálja egyedül, hanem alászáll a nép alsó rétegeibe is, saját tapasztalásai után sokkal megrenditőbb jelenetekről fog beszélhetni, mint a minőket Hugo Viktor fest a „Nyomorultak”-ban. Célunk itt nem a regényirás, csak nehány vonással akarjuk vázolni a társaság nyavalyáinak egyikét, a koldulást, mely különösen nálunk, a fővárosban, mód nélkül burjánzik.
Hagyták és hagyják azt még most is gyomlálatlan, akár a gondatlan kertész a burjánt és paréjt, s hogy e baj aztán mind mélyebb gyökeret ver, s mind kevésbé lesz kiirtható, ki fogná tagadni?
Egy lépést sem mehetünk, hogy koldusra ne akadjunk, hol mosdatlan fiuk, hol fésületlen kis leányok alakjában, kik lerántják kezedet, kendőzött pityergéssel hatodszor panaszolják el, hogy anyjok betegen fekszik, atyjok meghalt, mig testvére nődnek sirja, hogy apja lábát törte, s anyja meghalt. Te jószivű vagy, s szabadulni is kivánsz ezen, végre is a fenyitő háznak szánt gyermekektől, adsz nekik valamit, s a kis koldusok vigyorogva, röhögve futnak odább, alamizsnádat elgombozzák valamely ház tövében, s ujból kezdik a kéregetést.
Este, mintha csak a kövezetből bujnának elé, lépten-nyomon eléd állnak, hogy szinte csetlesz-botlasz közöttük. Ki leginkább fölkelti könyörületed, az ama nő ott, ki négy-öt gyermekkel fetreng valamely sarokkőnél. Az egyiket emlőjéhez szoritja, a másik kenyeret majszol, harmadik, negyedik s ötödik körülfognak s ki sem bocsátanak apró körmeikből, mig »krajcárkát« nem vetél nekik. A gyermekek közül ki szőke, ki barna, ki rőthaju; mindegyiknek más az arca, mi azt a gyanut kelti benned hogy különféle anyáktól vannak összetoborzva - tantiemre. Nyáron érthetőbb, ha a kövezeten elvannak; de a tél csattogó hidegében is ott jajgatnak. Az anya aszott karjait nyujtja eléd, a gyermekek - ez egyszer meggyőződésből sirva - csaknem elfagyott lábakkal szökdécselnek körüled. Vagy világtalanokat, sántákat, kezetleneket látsz, kik hol vásári koldusok módjára jajgatják le fejedre valamennyi szentnek áldását, vagy némán térdelnek egy sötétebb sarokban s szótlanul tartják eléd összekulcsolt kezeiket. Ezek rendesen a legvásottabbak. Borvirágos arcukat a homályban is fölismered s csak azért némák, mert rekedt hangjuk azonnal elárulná a tivornyázó dologkerülőt. Hogy mindezek nemcsak bőségesen, hanem kényelmesen szereznek, mutatja azon makacsság, mellyel mesterségőket folytatják.
A fővárosi ember meg, mint mondtuk, jószivü.
Nem elég, hogy házi koldusainak ad hetenkint egy bizonyos összeget, mint p. egy általunk ismert kereskedőház, mely minden pénteken néhány tizes bankjegyet oszt ki a rászármazott kéregetők közt, mi által szószerint hizlalja őket; nem elég hogy százával irja be magát a segélygyüjtő ivekbe, mikkel jótékony egyletek, kegyes intézetek, szerzetek, leégettek, árviz által látogatottak stb. járnak nyakunkra: még sétáinkat is megkeseritik a hazudott s igazi nyomor, az álszegénység s valóságos szükség utonállói.
A könyörület az ily esetekben, ugy véljük, nincs helyén. Ez emberek vagy dolgozzanak, ha elég erejök van hozzá, vagy ha betegek s törödöttek, ugy a szegények házában kell rólok gondoskodni.
A község feladata elhatározni ezt s nem egyeseké, kik a restséget csak gyámolitják. Tisztességes szegényeket segélyezni, ez egészen rendén van. S hogy az utcai koldusok épen nem tartoznak a tisztességesek közé, régi tapasztalás bizonyitja.
Nem csekélyek azon összegek, miket e baj könnyitésére kell áldozni, de ez áldozatokkal jóval fölérnek azon előnyök, mik a koldulás betiltásával átalán az s utcai kolduláséval különösen egybe vannak kötve.
Bezárni a koldust: keveset, vagy semmit sem használ. Ide egészen más rendszabályok szükségesek, erre nézve egészen más eszközök alkalmazandók s ez eszközök birtokában egyedül csak is a főv. képv. testület van.”

Budapesti Negyed 1995/3

2010. augusztus 13., péntek

NAGYVÁROSOK MAGÁNYA


Ismeritek a bérházak magányát,
Kongó szobák sötétes odvait?
Minden oly álmos, bágyatag, avitt,
Komor falon a járók árnya száll át.

Ismeritek a bús vasárnapot,
Mikor távol zenén álmodozva,
Sötét óráknak nincsen vége, hossza
S álmot szövünk, mint hálót sző a pók?

Ismeritek az őszi éjszakát?
A nagy udvar mélyén platánfa gyérül,
Álmodozva lustán fényrül, színrül, égrül.

S míg elfog a derű nosztalgiája,
Zokogni hallod halk eső dalát
S elalszol fáradt gyásszal, összefázva.


Juhász Gyula

2010. augusztus 11., szerda

KÖNYV A GÉPZENÉRŐL


Nem wurlitzer a verkli

A világ nyolcadik csodája Az önműködő hegedű (nem a Rejtő Jenő által megálmodott önműködő villamosjegy) és a zsiráfzongora közt helyezkedik el a verkli, melyről eddig csak azt tudtam, hogy nem wurlitzer a verkli, de azt is szívvel kell tekerni. Különböző gépzongorák és önműködő zene-automaták, kintornák titkaiba, működésébe avat be bennünket a hiánypótló szakmunka: Mednyánszky Miklós: A kintorna (Fekete Sas Kiadó, Budapest). A szerkezetek hosszú utat tettek meg, a tizennyolcadik században az asztali gépzongorákat főlek énekes madarak taníttatására használták Az első zenei berendezést a bagdadi kalifának építették a IX. században, majd a bizánci udvarban folytatódott ez a szokás. A XIII.- XIV. században már nemcsak játékok voltak a gépezetek: ebből az időből származnak a ma is ismert zenélő, harangjátékokat megszólaltató toronyjátékok elődjei, mint például a strassbourgi székesegyház órája. Ez nemcsak harangjátékkal jelezte az idő múlását, hanem mozgó, forgó alakok megjelenésével, játékával. Az Európában ismert legrégebbi harangjátékokat hollandok hozták magukkal Kínából. Az automaták a reneszánsz korban kezdtek igazán terjedni. Ő tervezett olyan húros hangszert, amelyben a húrok alatt egy forgókarral bőrszalag mozog, és a húrok lefogásában billentyűzet segíti a játékost. Ez a szerkezet sokban hasonlított arra a hangszerre, amelyet Comnenius művében "kyntorna" néven nevez meg. Hatását ne becsüljük le: a harmincas években szorította ki a XX. században az akkor divatba jött lemezjátszó.
Az automata orgona
A kisebb egyházi közösségek rájöttek, hogy a templomi zenészeket jól lehet helyettesíteni automatákkal. Megkezdődött a zenélő eszközök méretének csökkentése és elterjedése. A közösségi élet színtere a lakás lett, noha a polgárság a királyi udvart másolta. Németországban jöttek divatba az asztali orgonák, s itt a Flamand vidéken terjedtek el tömegesen az utcai zenegépek. A társadalmi igény a technikai fejlettséggel együtt lehetővé tette,, hogy azok az emberek is zenélhessenek, akiknek nincs megfelelő képessége. A sípláda, kintornagyártás komoly iparággá vált. A XVIII. század végén a magyarországi hangszergyártók(a hangászok) sem maradtak el a külföldi mesteremberektől,. Eszterházy Miklós herceg könyvtárnoka, práter Nimitz "
több mesterséges orgonákat készített, amelyek a berakott hengerek segedelmével magoktól játszottak. Illy neműt csinált Anglia számára is, amellynek két 8 lábas regisztere, 112 sípja volt, s hangjai a nagy C-től a hármas vonású G-iig terjedtek" Az 1750-es évektől kezdve a szöges hengerek által vezérelt sípok megjelentek az órákban és más szerkezetekben is. Külön iparrá válik a dobozok gyártása, némelyik doboz tetején fából faragott, színesen kifestett alak mozog, táncol a belül megszólaló zenétől kísérve. Megszámlálhatatlan mennyiségben készültek a zenélő szerkezetek, újabb és újabb technikai találmányokkal, furfangokkal kápráztatva el a nézőt. Meghajtásukról legtöbbször rúgósszerkezet gondoskodott, ám készültek olyanok is, a amelyekből kurbli vezet ki. A nagyobb és látványosabb szerkezetek némelyike vásárokban, búcsúkon, de még a fogadókban, vendéglátóhelyeken is. A hangszeres vándorzenészek utódai-akik állandó megélhetésükhöz használták a zenegépeket az olcsóbb és egyben kevésbé sérülékeny eszközöket vitték magukkal. Ezeket kézben, a hátukon szállíthatták, nem volt szükség hozzájuk kocsit tartani, vagy bérelni. A zene -automaták fejlődésére nagy hatást tett a közönség igénye, akik egyre több zeneszámot szerettek volna hallani. Igyekeztek automatizálni a hengerek gyártását 8s. Sok nehézséget okozott a nehezen cserélhető henger. Aztán két olasz mérnök: Gatorna és Bacigapulo- kifejlesztették a papírszalagos vezérlésű, a papírszalagra feltekercselve bármilyen hosszúságú zeneszámot rögzíthettek. Papírszalaggal látták el a zongora-verkliket is, mert a papírszélességének növelésével lehetővé vált, hogy a szokásos zongora összes billentyűje megszólalhasson. Európa minden nagyvárosában évente több száz, utcai zenélésre jogosító engedélyt adtak ki a hatóságok. Találmányok javították a kintornák szerkezetét, melyek közül kiemelkedett a Lipcsében működő Lohman cég találmánya: a papírkoronggal vezérelt zenegép. Talán ezek a lemezek voltak azok, melyek a feltaláló Berlinert inspirálták az Edison-féle fonográf továbbfejlesztésére, a hangok korong alakú hordozón való rögzítésére -azaz a hanglemez megalkotására. A kötetet a felhasznált források jegyzéke és a képjegyzék egészíti ki.Mednyánszky Miklós: A kintornaBudapest, 2006, Fekete Sas Kiadó
Kötött, 180 oldal, 1990 forint

A kiadó utószava: Az 1930-as évekig a pest-budai utcakép általánosan ismert és kedvelt figurája volt a kintornás. A zenegép hangos sípja vagy zongorát utánzó dallama gyakran megszólalt a bérházak udvarain, a vendéglők kert-helyiségeiben. El sem lehetett képzelni nyáresti mulatságot, lakodalmat a Tabánban, a Gellérthegyen vagy Óbudán kintorna nélkül. Csak Budapesten még a húszas-harmincas években is évi 200–250 kintornás engedélyt adtak ki, s még a II. világháború után is működött a verklisek közül jó néhány.A gazdagon illusztrált könyv Magyarországon először foglalja össze a kézhajtású és az automata zenegépek fejlődéstörténetét, és enged bepillantást egy letűnt mesterség műhelytitkaiba, művelőinek életébe.Kerekes Tamás

fORRÁS: felvagunk.blogter.hu

2010. augusztus 10., kedd

Régi pest-budai csetepaték - Bevilaqua-Borsodi Béla vízivárosi krónikája



Bevilaqua-Borsodi Béla (1885–1963) volt talán az utolsó kávéházi polihisztor Pest-Budán. Orvosnak készült, de volt könyvtáros, zsibárus, múzeumi őr és még ki tudja, hogy mi minden. Szenvedélyesen szeretett a múltban, különösen Budapest múltjában búvárkodni. Könyvet írt a pest-budai kávéházakról, a magyar serfőzés történetéről, és több száz cikke jelent meg kedves városa hajdani életéről. Műhelye, munkahelye a kávéházi asztal volt, ahol barátai között szabadon csapongott örökké kíváncsi szelleme. Élete vége felé gyerekkori lakóhelyének, a Vízivárosnak történetén dolgozott. E kéziratban maradt munkájából, mely tele van érdekesebbnél érdekesebb megfigyelésekkel, színes néprajzi leírásokkal, korfestő adomákkal, adunk közre sorozatunkban néhány jellemző részletet. (Közreadja: Fodor Béla)

A régi Víziváros társadalmi élete, ha nem is volt olyan idillikus világ, mint amilyennek a külföldi utazók – John Paget, Miss Pardoe, Robert Townson – és a pesti irodalmi romanticizmus láttatni szeretné, de azért sokan és szívesen keresték fel a Víziváros igen kedves és valóban romantikus kis korcsmáit, ahol igen kitűnő budai bort mértek.

A csendes, ódon, régimódi, kispolgári Víziváros a valóságban erős ellenlábasa volt a lármás, újító szellemű, nagypolgári Pestnek. De ez az ellenlábasság soha nem vezetett fegyveres összeütközésekhez. Pest és Buda történetében nyoma sincs az ilyesminek, ami a Nyugat városaiban véres városi harcokba sodorta a fajilag, nemzetiségileg, társadalmilag és vallásilag megosztott polgárokat.

A legmeglepőbbnek azt véljük Pest és Buda vonatkozásában, hogy ez az érzelmi ellenlábasság, a XVIII. század elejétől kezdve úgyszólván teljesen német Pest és a szintén teljesen német Víziváros társadalmi érzületében mutatkozott csak meg. Ám ez is csak gúnyolódásokban, csúfolódásokban, falra firkált rajzokban, azaz kedélyes formákban mutatkozott meg.

Mint erről már írtunk, a XV. század végén a spanyol zsidóból lett kalandor, a Várban lakó Fortunatus Emericus (Szerencsés Imre) ellen feldühödött magyar kurtanemesség a rákosi országgyűlésről betört a Vízivárosba, felrohant a Várba, és meg akarta ostromolni az ottani zsidó fertályt, a budai gettót, de az esztergomi érsek a hajdúival szétverette a támadókat. Arról is írtunk, hogy a XVIII. század elején a hajóhíd pesti hídfőjénél marhaszállítás közben magyar és rác mészárosok verekedtek össze. Azt bizonyosan nem lehet a pesti mészároscéh irataiból megállapítani, hogy a magyar kaszabmesterek és a rác mjeszárok pestiek vagy budaiak voltak-e, azaz hogy a vízivárosi rác és magyar mészárosok összeütközéséről van-e szó. Azt sem lehet megállapítani, hogy mi volt az összecsapás oka: nemzetiségi ellenlábasság vagy az, hogy melyik céh keljen át előbb a marháival a hajóhídon. Mindebből az a tanulság vonható le, hogy a Várban lefolyt csetepaté nem volt lokális, budai eset, mert a támadó magyarok nem budaiak, hanem falusiak voltak, és az érsek sem volt budai. A hajóhídnál lefolyt verekedésről sem lehet tudni, hogy ebben rác, német és magyar ellentét robbant-e ki, vagy csak kenyéririgység volt az összekapás oka. Egyéb ilyesmiről nem tud a pest-budai várostörténet-írás.

“Homo homini Lupus” (Ember embernek farkasa) – mondja az ókori szólás. A nagy angol természettudós, Sir Charles Darwin megírta a “létért folytatott harc”-ot, ami az embert mindig és mindenütt szembeállítja egymással. Ez a háborúk, lázadások, forradalmak és ellenforradalmak forrása.

Ez a társadalmi ellenlábasság a Vízivárosban nem vezetett Pest ellen se véres forradalomhoz, se háborúhoz, hanem kimerült ártatlan csúfolódásokban, gúnyolódó énekekben. A másik oldalon, a Vízivárost egyébként kedvelő Pest részéről is ugyanebben élt, de irodalmi formában.

*
Mérföld hosszan egyetlen utcából állt

Az önmagát csak “három B effendi”-nek nevező histórikus a következő sorokban a Víziváros betelepüléséről, a soknemzetiségű lakosságról, a közöttük szinte szükségszerűen kialakuló ellentétről értekezik. Szerencsére ezek a nemzetiségi “afférok” legtöbbször csak gunyoros dalokban, szokásokban és csúfolódó ragadványnevekben nyilvánultak meg. (Közreadja: Fodor Béla)

Már többször megírtuk, hogy a XVIII. századi külföldi utazók mit írtak a Duna-parton Budafoktól fel Újlakig, vagyis a Gellért-hegy alvégén lévő kerek talpú bástyától, az általunk sokszor említett Kakas kapuig terjedő, mérföld hosszan egyetlen utcából álló Vízivárosról. Az egyetlen igazi utca a máig meglévő Fő utca, melyből a Kapucinus templomnál ágazott ki az Iskola utca és ennek rövid folytatása, a szintén máig meglévő Gyorskocsi utca.

A négyszögletű alaprajzát megőrző XVIII. századi Pest, melyet fent, oldalt és lent városfal és városárok zárt egységgé, lenézte a mérföld hosszú, keskeny Vízivárost. Azt mondta róla a szólásmondás, hogy “A Víziváros egy hosszú, vékony kolbász!” Részünkről ebben a gúnyoros mondásban kettős értelmet kívánunk megállapítani. Az egyik az, hogy a gúnyolódó német az ujjnyi vékony “lengyel kolbászra”-ra gondolhatott, a másik a máig élő német szólás “Das ist mir Wurst!” (Ez nekem kolbász!) Ennek hasonló az értelme, mint a magyar “kutyába se veszem”-nek.



Mindez minden időkre és helyekre álló magyarázatát adja azoknak a gúnyos szólásoknak, daloknak és egyebeknek, melyekkel a régi Víziváros magyarjai és németjei a többi nemzetiségeket illették. A magyar utcagyerek, ha karcsúra fűzött, míderes, festett arcú, kalapos pesti nőt látott, kórusban azt énekelte, amit apjától hallott: “A pesti dáma mind görbe, a pesti frájla is görbe! / Ha görbe, görbe rugjad gödörbe, / Pingált az arca, rugjad hát farba, / A földet söpri a sleppje farka.”

Az egészséges életű budai kispolgár véleményünk szerint, azért mondta a pesti asszonynépet görbének, mert a pesti nagypolgári családok egymásba házasodása miatt sok nő lehetett degenerált, görbelábú vagy púpos.

A török használta arcpirosító, körömfestő, ajak- és szemöldökfestő népies magyar neve pórum lévén, a vízivárosi utcagyerek ezt énekelte a kifestett képű pesti dámára: “Pórum, pórum festékes! A kisasszony penészes!”

A francia “pirosító” – a mai rúzs őse – a régi időkben Bécsben készült, a patikárosok és a zsidó szatócsok árusították, vászondarabra volt kenve, ezért lett a magyar gúnyneve “bécsi rongy”. Ezért énekelte a vízivárosi suhanc is: Zsidó, zsidó, öreg zsidó, van-é néked pirosító? / Halovány a babám arca, pirosító kéne arra.”

Dívott Pesten a rizspor (puder) is, a dáma puderezte magát. Az arcfestés neve sminkolás (Schmink) volt.

Ide tartozik Petőfinek az 1840-es években írt Pest című csúfondáros verse. Ebben a pesti utca – nyilvánvalólag a Herren gasse (Urak utcája) – lármáját, a kifestett képű és fardagályos dámákat és ficsúrokat, valamint az elegáns arszlánokat gúnyolja: “A vargainasok pofozkodása, / A bérkocsisok embergázolása, / A zsebmetszők, a pörölő kofák, / Az embert mind igen mulattatják! / S azt kell még látni, hogyha szép időben / Sétára kél a tarka-barka nőnem! / Mi szépek ők, mi szépek teringette! / Elől kifestve és hátul kitömve! / Hát ahol a dicső arszlánok járnak, / Azt nevezem aztán baromvásárnak!”

*
Dereglyén furmányozott telepesek

A török uralom alatt a Víziváros a Vár védelmét szolgálta, így 1686-ban, Buda visszavívásakor szinte teljesen elpusztult. Benépesülése lassan indult meg, és elsősorban Németföldről érkezők telepedtek le a városrészben. Kéziratos krónikánk erről az időszakról és az ezzel kapcsolatos társadalmi, nemzetiségi ellentétekről szól, felvillantva ennek lélektani vonatkozásait is. (Közreadja: Fodor Béla)

Az ókortól kezdve a Duna dereglyéi és tutajai hozták le magyarföldre, tehát a budai Vízivárosba is, a vándorló, szerencsét kereső kóborlókat, de a betelepítetteket is ezen a vízi úton szállították. 1686 után a bécsi kormány fejszámra talléron vásárolta össze a sok kis német állam elszegényedett nemességétől azokat a jobbágy parasztokat, akiket a kék és fehér színre mázolt bajor dereglyék furmányoztak le egészen Budáig.

Ezek a telepesek itt, a Vízivárosban lettek és emelkedtek fel a paraszti sorból jómódú, tekintélyes városi polgárokká. A XVIII. század végétől kezdve az első telepesek utódai lenézték az újonnan bevándoroltakat: németeket, olaszokat, franciákat és felvidéki tótokat, noha nagyapáik ugyanilyen bevándoroltak voltak. A lenézett letelepedőket az “ideszalajtott” és a “jövevény” gúnynévvel csúfolták. Ezek is bajor dereglyén jöttek le a Dunán a Vízivárosba. Mint sok leírás szól erről, a bajor dereglyések megfizettették a leutazás díját, de az, aki a dereglyén evezett, az ingyen utazott. Ez lett az alapja a hosszú életű csúfondárosságnak, amely abból állott, hogy a Dunán leérkezett jövevényeket csúfoló a bal kezére rátette a jobb keze tenyerét, így csónakfélét formált, a két keze hüvelykujját pedig mint evezőt mozgatta. Ezzel jelezte, hogy az újdonsült jövevény így evezett le a Dunán a Vízivárosba.

Az óbudai, újlaki és vízivárosi német lenézte és megvetette az újlaki svájci olasz kézműveseket, és braunhaxler néven csúfolta őket barna bőr lábszárvédőikért. A vízivárosi magyar az ottani németet az északi szláv svaba névből lett sváb névvel is titulálta. Volt zsidó faji ellentét is, ha ez nem is vezetett zsidót üldöző antiszemitizmushoz, mint az egykorú cári Oroszországban. A vízivárosi német a “disznó zsidó”, “büdös zsidó” megvető szót használta, véleményünk szerint azon az alapon, hogy a disznózsírral főző német a legtisztább, rituálisan mosakodó és fürdőző zsidón is érezte a libazsír és a marhafaggyú szagát.

A régi vízivárosi polgárnak, mint minden városlakónak, megvolt a maga büszke, önérzetes tudata önnönmagáról, ez volt az ő lokálpatriotizmusa. Idegen szemmel nézte az arisztokratikus hivatalnoki Várat is, a szerény Óbudát is, a Vár udvartartásának inasai, cselédjei, kocsisai által lakott újdonsült Krisztinavárost is és főleg a fejlődő, lüktető, nagy életű, lármás Pestet. Érezte az ő szűkebb hazája, a Víziváros ódon régiségét: konzervatív volt, megvetette mindazt, ami új. A XVIII. század végén újjáépülő Pestet is ezért nézte le, nem tudva, hogy Pest ugyanúgy kétezer éves múltú. A Víziváros és Pest ellenlábasságát azzal a társadalomlélektani és földrajzi ténnyel is magyarázni óhajtjuk, hogy ezt a két világot a hatalmas Duna úgy szigeteli el egymástól, mint Párizst a Szajna. Ezek nem csupán topográfiai tények, hanem megvan a társadalomlélektani kicsapódásuk is. Az, amit elsőül a XIX. század elején a kitűnő városhistorikus, Herr Franz Schams patikusmester vett észre először: Pest a facér, meztelen, kellemetlen szagú “ifjú leányzó”. Ez a budai “Pest, feketére fest!” szólás társadalomlélektani magyarázata.

A budaiak Pestet valami romlott erkölcsű, rontó, hivalkodó világnak látták, s nem nézték jó szemmel, hogy a budai fiatalság átjár Pestre.

*
“Tót atyafiak” Budán

A török kiűzése után elnéptelenedett Vízivárosba sokféle nemzetiség költözött. A jelentős számú német és magyar lakosság mellett éltek itt szlovákok, szerbek, olaszok és zsidók is, krónikásunk szerint minden jelentősebb súrlódás nélkül. A kép minden bizonnyal idillikus, de jó olvasni, hogy a vízivárosi “olvasztótégely” népei csak ártatlan szóviccekkel és tréfás gúnyolódással bántották egymást. Krónikaírónk is a kissé pejoratív “tót” elnevezést használja a szlovákokra, de – amint az a szövegből kiderül – minden bántó szándék nélkül. (Közreadja: Fodor Béla)

1849 után minden vízivárosi ember tudta, hogy az óbudai zsidó közösség a szabadságharc idején több száz zsidó legényt lóval, lószerszámmal, fegyverrel, honvéduniformissal ruházott fel. S azt is tudta mindenki, hogy General Haynau bosszúból micsoda hallatlan sarcot rótt rá az óbudai zsidóságra. Tudott mindenki a pesti váci temető – ma Lehel tér – melletti zsidótemetőben eltemetett, Buda 1849-es ostrománál elesett zsidó honvédek sírjairól, s a művelt vízivárosiak tudtak Falk Miksa, Horn Ede és a szabadságharc tábori rabbijának, Löw Lipótnak a működéséről. A Vízivárosban ezért nem volt antiszemitizmus.

Ugyanez áll a vízivárosi németségnek és magyarságnak az ottani tótokhoz való viszonyára is. A vízivárosi régi Fazekas tér – ma Szilágyi Dezső tér – volt a tót piac, illetőleg az Ipolyról, a Vágról és a Garamról Komárom mellett a Dunán Budára leereszkedő tót tutajosok kikötője. (A pesti tótok kikötője a mai Parlament előtti parton volt.) A Fazekas tér nevét ugyanis az itt tanyázó, árusító tót fazekasokról kapta.

A vízivárosi tótok szabadon dolgoztak, és folytatták piaci és házaló kereskedésüket, viselték fehér nemez (halina-) nadrágjukat, zekéjüket, rézdíszes tüszőiket, széles karimájú kalapjukat. A helybéliek szívesen fogyasztották a sokféle tót túrós és krumplis ételt, a szilvából párolt pálinkát, az ízletes aszalt gyümölcsöket, sajtokat. A “tót atyafi” ugyanolyan békességben élt a német és magyar lakosság között, mint a szorgos és ügyes zsidó.

A vízivárosi német és tót békességét jellemzi az is, hogy Budakesziről való sváb legények házaltak kordén Budára becipelt erdei földdel, a vízivárosi udvari kis kertekbe és virágos cserepekbe valóval. “Ertei felt vedjenek!” – kiáltottak be a vízivárosi udvarokba. A jószívű budakesziek azt is megengedték, hogy tavasszal a fiatal tót suhancok is házaljanak az ottani hatalmas erdőkből származó földdel.

Az 1831-ben a felvidéki Stur által megindított panszlavizmus nem zavarta meg a vízivárosi német, magyar és tót barátságot. Az 1900-as években izgató Juriga és Hlinka aknamunkájáról itt senki más nem vett tudomást, mint az akkori államügyészség, mely a váci börtönbe csukatta őket, ahol idillikus börtönéletet élhettek. E sorok írója 1909-ben mint huszonnégy éves ifjú egy szerelmi ügyből fakadt párbaja miatt egynapos államfogházat ült Vácott. Ott látta Pan Jurigát saját bútoraival berendezett szobájában, látta könyvtárát és sakktábláját is.

*
Írók és poéták tanyája volt




Budán a Víziváros és a Rácváros sokáig megőrizte falusias, kisvárosi jellegét, és egészen az 1930-as évekig, a Tabán lebontásáig, kedvelt helye volt a magányra, a csendre és jó budai vörösborra vágyódó nagyvárosi művészvilágnak. Nem volt ez másképp a magyar irodalom kialakulásának hajnalán sem, amikor a vidékről felkerült elszegényedett nemesi ifjak a kalandos irodalmi pályára léptek. Erről a vízivárosi tradícióról számol be krónikásunk az alant következő részben. (Közreadja: Fodor Béla)/p>

Pest írói többnyire kertnélküli, sötét, szűk udvarra néző harmadik emeleti szobákban laktak. A legtöbben falusi kúriáikat és birtokukat vesztett családok fiai voltak, akiknek a vízivárosi zöldellő dombok és földszintes házak az elmúlt gyermekkort idézték fel. A városban kávéházakban éltek, “kávén és dohányon henyéltek”, mint ahogy Kosztolányi Dezső írta, ám a Vízivárosban, a kertes kis kocsmákban budai bor volt az italuk. Pest a kávé városa, az intellektus, a hajsza városa, a Víziváros a bor és a csend városa volt számukra.

Mint ezt több helyütt megírtuk, a középkori olasz Nobile családból származó Conte Giuseppe degli Guadagni – utóbb magyarrá asszimilálódott Gvadányi József gróf – a maga falunosztalgiáját és a bécsiessé lezüllött XVIII. századvégi Pesttől való utálkozását 1789-ben írta meg a Falusi Nótáriusban. Önmagát írta meg e verses regényben. Pest idegen volt számára, de szerette a csendes, regényes Óbudát, az ódon Budát és a Vízivárost.

Csokonai Vitéz Mihály is megvetője volt az elnémetesedett Pestnek. Csak rövid ideig tartózkodott a városban, a hajóhíd közelében levő Nagy Kávéház utcában lakott, leveleit ide erre a címre kérette. Az utca, mely utóbb Nagyhíd, ma Deák Ferenc utca lett, a pesti északi városfal alján futott. Duna-parti felvégén ott volt a számos külföldi útleíró által magasztalt Nagy Kávéház, más néven Márványos Kávéház, melyet a vízivárosi első magyar–német színház megteremtője, Tuschl Sebestyén alapított. A Nagy Kávéház utcában volt a Két Oszlop Kávéház is. Itt csalta ki 1799-ben egy éjszaka Tomanek Ferenc pesti prókátor Szollártsik István jurátustól egy titokzatos összeesküvés részleteit. Ezt másnap jelentette Sándor Leopold főherceg budai nádorispánnak. Csokonai bizonyosan tudhatott a Két Oszlop Kávéházban történt esetről. De tudott a Három Oszlop Kávéházban folyó züllött kártyás életről is.

Az öreg páter Virág Benedeknek és fiatalabb barátjának, Berzsenyi Dánielnek a Víziváros iránti szeretete kapcsolatban volt egymással. A páter öreg napjait a tabáni plébániatemplom szentélye sarkán volt régi Arany Szarvas pékházban éldegélte, nagy szegénységben. A Kosztolányi Dezső által megénekelt régi ház, mely az 1944-es bombázások során elpusztult, ott volt a Tabánból a Dunához, a hajóhídhoz levezető Hajóhíd utca sarkán. Berzsenyi Dániel, Horváth és Vitkovics az öreg páterrel együtt esténként a hajóhídhoz sétált. Berzsenyi és két fiatal barátja a friss, esti dunai levegőt kiélvezve, a hajóhídon sétáltak át Pestre. A jó öreg páter csak a hajóhíd közepéig ment velük, s ott visszafordult. Nem akarta látni a zajos Pestet.

*
Asztaltársaságok bűvkörében

Krónikásunk az első világégés előtti boldog vízivárosi békeidőket eleveníti fel, és egyben szelíd nosztalgiával emlékezik vissza saját fiatalkorára is. A korcsmák asztalainál egybegyűlt társaságokra, melyeknek nem egy tagjából később híres tudós, művész lett, és akik fiatal, bohém éveik jelentős részét itt töltötték, a nyugalmas vendéglőkben és az ódon hangulatú szűk kis utcákban. (Közreadja: Fodor Béla.)

A régi Víziváros kiskorcsmáit elözönlő pesti emberekről nincsenek pontos statisztikai adataink, ezért csak azon rétegről írunk, melyhez 1907 és 1914 között e sorok írója, az egykori pesti ifjú is tartozott. E réteg a pesti szellemi élet “aranyifjúsága” volt, a múzeumok, könyvtárak huszonéves gyakornokai, akik öregségükre országosan is ismert nevek lettek, de már hármójuk kivételével, mind odajutottak, ahová a legrégibb magyar nyelvemlék a Halotti beszéd mondja: Mind ahhoz járók vagymunk!

Az alább elsoroltak, mind ifjú doktorok, a hét minden szombat estéjén átkeltek a Dunán, és a régi Víziváros egyik legkedvesebb ódon utcája, az Ötpacsirta (ma Csalogány) utca finom rokokó stílű házában, a volt Pacsirta vendéglő udvarán vacsoráztak.

Ott volt a dalmata származású fiatal Gerevich Tibor, utóbb európai hírű műtörténész, egyetemi professzor, a római Magyar Intézet igazgatója. Ott volt az olasz származású Zambra Gino, utóbb az olasz irodalom professzora a pesti egyetemen, ott volt a horvát katonacsalád utóda, Jakubovich Emil, utóbb a Nemzeti Múzeum levéltárának főigazgatója, Bajza Jóska, a poéta Bajza József atyjafia, szintén egyetemi professzor. Ott volt a Nemzeti Múzeum románszakértője, az erdélyi Constantiu Sulica, utóbb a szegedi egyetem könyvtári főigazgatója, Holub Jóska, a historikus, utóbb a pécsi egyetem professzora. Ott ült köztünk Madarassy Laci, utóbb kiváló etnográfus, Harsányi Pali, utóbb a Nemzeti Múzeum éremtárának vezetője. Ott volt Rédey Tivadar, utóbb az Akadémia tagja, a Napkelet című folyóirat szerkesztője, Trócsányi Zoltán, sok kitűnő kötet szerzője, utóbb a pesti Orosz Intézet megszervezője, Fitos Vilmos filozófus, Tóth Zoli, utóbb a Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatója, ott volt a Nemzeti Múzeum főtitkára, a svájci francia emigráns hugenotta utód, Isoz Kálmán, a magyar zenetörténész, Pasteiner Iván, utóbb az Egyetemi Könyvtár főigazgatója. Ott volt e sorok írója is, szintén a Nemzeti Múzeum könyvtári gyakornoka.

Egy másik társaság 1914 előtt a Naphegy oldalán volt Hét Rózsaszál kocsmában gyűlt össze: Dömötöri Halász Gyula fordító, a regényíró Újhelyi Nándor, a poéta Turchányi Elek.

Az 1920-as években Szabó Dezső író és társasága: Rozványi Dezső, Lendvai István újságíró, szerkesztő, Farkas László botanikus a Hadnagy utcában volt rác Marada korcsmában gyűlt össze. A krisztinavárosi Zöldfa vendéglő állandó vendége volt a törvényszéki írásszakértő Blockner-Balázs Dezső és sok pszichológus barátja.

A Pestre átszármazott budai öregdiákok tanyája a Csalogány utcai Zöld Hordó volt. Az egyik társaság Cigánypecsenyések néven nevezte magát az Arany Kacsa asztalánál. A korcsmák előtt fiákerek és konflisok százai álltak.

A vidékről felrándultak úgyszólván soha el nem mulasztottak egy vízivárosi vacsorát. Vacsora után pedig elözönlötték a budai kávéházakat: a kedélyes Philadelphiát, az öreg Beigelbeck bácsi Színkör kávéházát, a Pozsonyt és a többit. Az Iskola utcában volt Noé Bárkája vendégei valóban olyan tarkák voltak, mint a mindenféle állattal Noé apánk bárkája: hosszú padokon bécsi módra egymás mellett ült a penzionátus generális, a kéményseprőmester, a miniszteri tanácsos, a diák és a kiskereskedő.

Ezt a vízivárosi életet az első világháború elsodorta. 1919 őszén már megjelent itt is az amerikaias új élet, a jazz, a tangó, a shimmy. A háború előtti pesti értelmiségiek helyét a börze új keletű spekulánsai foglalták el a Vízivárosban is. Azután jött a defláció, és sepert tovább. “Sic transit gloria mundi!” – Így múlik el a világ dicsősége! Így múlt el a Víziváros egykori élete kedves, egyszerű, régimódi romantikája.

*
Farsangok a Falk-házban

A krónika következő lapjain a vízivárosi fertályban tartott hajdani farsangi bálok világából, szertartásaiból kapunk ízelítőt. A XVIII. században eldurvult, szabadossá váló maszkabálokat Mária Terézia rendelete próbálta ártatlanabb mederbe terelni, valószínűleg kevés sikerrel, mert a szórakozni vágyó polgárság már akkor is kevéssé törődött a rendeletekkel. (Közreadja: Fodor Béla.)


A pesti és budai farsangi bálok híresek voltak Magyarországon, de külföldön is. A budai vízivárosi álarcosbálok már a XVIII. században is igen kedveltek voltak. Ezeket a bálokat a Fő utcában máig épen álló Falk-házban, vagyis a Fehér Kereszt fogadó emeleti nagytermében tartották. A vendégfogadó Franz Josef Falk tulajdona volt, ő bérelte a pest-budai hajóhíd jövedelmét. Ezek az álarcosbálok igen eldurvultak, közönségük nagyon vegyes volt, tehát a szigorú erkölcsű asszonykirály, Mária Terézia parancsára a pozsonyi Helytartótanács 1773-ban Báli Rendtartást bocsátott ki az ország minden szabad királyi városa, így Buda számára is.

A nyolc pontba foglalt rendtartás redoute, azaz vigadó néven nevezi a báli helyiségeket, és kimondja, hogy farsang idején csakis e vigadókban szabad álarcos, jelmezes maskarádét tartani, másutt nem, még családi magánlakásokban sem. Ez a pont nyilván arra vonatkozik, hogy a fegyveres katonai polícia ellenőrizhesse a bálokat. Álarcosbálokat a három királyok napjától kezdve hetenként kétszer vagy háromszor szabad tartani, este nyolc órától hajnali három óráig. A “hetvened vasárnap” után a bál reggel öt óráig tarthat, a zene e záró órán hallgasson el, ellenkező esetben a bált rendező vállalkozó száz aranyra bírságoltatik meg. Libériás inas csak jelmezben, de álarc nélkül jelenhet meg. A bálokon polgári öltözék is viselhető. Tilos minden ijesztő, a testet teljesen elrejtő jelmez, mint például a szekrény, az oszlop, a cukorsüveg, a denevér, a törpe, az óriás. Tilos a talján karnevál és bábjáték fentemlített minden jelmeze, tilos a papi és szerzetesi jelmez is. Aki ilyesmiben lopakodik a bálterembe, azt a karhatalom vezesse ki. Az álarcokat távozáskor ki-ki tartozik a pénztári cassa előtt levetni, hogy a személyazonosság megállapítható legyen. Az utcára álarcban kimenni nem szabad.

Az ismert német utazó gróf, Hofmannsegg 1793-ban járt Pest-Budán, és útikönyvében egy budai álarcosbálról is beszámol. Megemlíti, hogy ezeken a magyar nemesek magyar módon, kardosan, csizmásan, sarkantyúsan jelentek meg, s így tánc közben a nők szoknyáit megtépték, és bokáikat megsebezték. Megírja, hogy mint néző a bálokon gyakran megjelenik a nádorispán is. A táncolók közül sokan álarc helyett csak egy papiroslapot vagy egy kártyát tűznek a homlokuk elé, aminek az a célja, hogy mégis álarcosok legyenek, és mint ilyenek, ne feszélyezzék a nádort kötelező szertartásos köszöntéseikkel.

A budai táncterem a Fehér Hajóban igen nagy – írja a gróf –, akár nyolcszáz táncost is magába fogadhat. Kevés a szép, fantasztikus női álarc, annál több a páratlanul szép női arc és termet. A világ egyetlen városában sem lehet egyszerre együtt ennyi szép nőt látni. E tekintetben Drezda és Lipcse elbújhatnak Pest és Buda mellett. E sok szépségnek a Magyarországon együtt élő sokféle nemzetiség keveredése az oka.

A nagy magyarbarát gróf kitűnő megfigyelő volt, és véleményünk szerint elsősorban a Vízivárosban láthatta a többféle nemzetiség együttélését.

*
Borral is oltották a tüzet

Hajdanában egy-egy nagyobb tűzvész egész városokat, városrészeket pusztíthatott el, nem beszélve a kisebb településekről. Éppen ezért a tűzoltás a városi élet egyik legkomolyabb feladatai közé tartozott: a városban működő céhek mindegyikének meg volt a maga jól körülhatárolt feladata, amelyért tűz esetén felelős volt. Krónikánk következő lapjain a pest-budai tűzoltóság kialakulásáról, megszervezéséről olvashatunk érdekes adalékokat. (Közreadja: Fodor Béla)

Éjjeli tűzesetkor az illető utca ablakaiba égő gyertyákat volt köteles állítani mindenki. A tűzhöz elsősorban a kéményseprő és az ács céh mesterei és legényei vonultak ki. A lovas, szekeres céhek – serfőzők, molnárok, fuvarosok, bérkocsisok – a Városház térre és a tűzoltószertárakba vágtattak. Az utcák lámpásait az üveges, a mézeskalácssütő és a képfaragó céh tagjai gyújtogatták. A Duna-parton a lajtos kocsi hordóit a napszámosok, a favágók és a targoncások töltögették. A városi szivattyús, azaz a vízipuskás szekerek szivattyúit a lakatos, a rézöntő, a bognár, a fazekas, a sarkantyúkovács, a bádogos, a kádár, az övcsináló, a kalapos, a kordoványos tímár és a patkószegkovács céh emberei nyomkodták. Az egyes háztulajdonosok vízipuskái mellé a szappanfőző, a reszelővágó, az esztergályos, a fésűs, az orgonamíves, a kövező, a pálinkafőző és az ecetfőző céh volt beosztva. A Duna-parton a víznek a lajtos szekerekbe való szivattyúzása a tímárvarga céh dolga volt. A vedrekkel való sorbaállást a halász és a molnár céh végezte, a vizet a sütő, a szatócs, a kertész és a keményítő céh meregette. Sort állott a kézről kézre adogatott bőrvedrekkel minden kefekötő, paplanos, gyékényfonó, kesztyűs, kékfestő, tűkovács, köszörűs, magyar és német szabó, harisnyakötő, táskacsináló. A létrákat a serfőzők, asztalosok és kötélverők cipelték. A már elégett, de még parázsló tetőgerendák elhamvasztása és földdel való betemetése a kéményseprő, az ács, a cserepező, a téglaégető és a kőfaragó céh kötelessége volt. A sebesülteket a borbély és a patikus céh mesterei kezelték, az utcára kimentett javakra a kereskedőház tagjai ügyeltek.

Az 1810. szeptember 5-én délben kitört tabáni (vízivárosi) tűzvészt egy Schuller nevű szőlőműves pintérmester házában történt baleset okozta. Az egész Víziváros kinnt dolgozott a hegyi szőlőkben, nem akadt senki, aki oltott volna. Víz sem volt a hegyoldalban, így később borral próbálkoztak oltani, de sikertelenűl. Négyszáz ház égett le, elpusztultak a katonai raktárak, a tűz belekapott a tabáni rác templomba és a katolikus plébániatemplomba. Elpusztult a Duna-vizet a Várba felnyomó Kempelen Farkas tervezte vízvezeték is. A tűz feljutott a Krisztinavárosba, a szikrákat az orkánná fajult szél a Várba, sőt Pestre is átvitte. József nádor lóháton vágtatott le, az Esterházy-regiment gránátosait vezényelte ki az oltáshoz.

Amikor az 1880-as években a Vízivárosban is megjelent a vízvezeték, és már működött az óbudai víztorony, megjelentek a lovas, trombitás, csengős robogó tűzoltókocsik, és a tűzoltók már tömlőkkel locsolták a tüzet.

E sorok írója, mint ötéves vízivárosi kisfiú jól emlékszik arra a Budára is átlátszó óriási tűzre, mely 1890-ben pusztította el a pesti lipótvárosi Gyapjú utcában volt Német Színházat. A hatalmas füstöt a vízivárosi Kapás utca sarkán bámulta az utcai riadt tömeg...

Honismeret-2004 március-április-PeJó