1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2011. augusztus 20., szombat

TABÁNI TEMPLOM GÖMBPANORÁMA


A templom belső tere: ITT látható


Bővebbet a tabáni templomról: ITT

MIÉRT NEM JÁRT KRÚDY KÁVÉHÁZBA?


Krúdy utolsó lakhelye az óbudai  Templom utcában.
Szeptembertől a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumként szolgál...



Márai írja Krúdyról:


Élete végén a Templom utcában lakott, a kurta óbudai utca egyik földszintes házában, melynek ablakai egy külvárosi éjszakai kávéház bejáratára nyíltak. A kávéházban évtizedeken át a fürdősök, dögönyözők, zsokék, a pesti éjszakából kapatos fejjel Óbudára zarándokolt kispolgárok találkoztak az éjjeli órákban. A tulajdonos színésznek készült, s néha személyesen is fellépett kávéházának zenekari emelvényén, az éjszakának ez útszéli, parányi színpadán, és saját szerzeményű dalait énekelte. Az első teremben öreg zsokék biliárdoztak. Itt szeretett ülni, éjfél után, hazatérés előtt, üveg sör mellett. A kerek, fekete márvány kávéházi asztalra könyökölt, sört ivott és nézte a biliárdozókat. Legszívesebben egyedül ült, mindenfajta társaság zavarta. A zsokék és pincérek ismerték kedvteléseit, és tisztelték magányát. Órákon át tudott egyedül ülni sör vagy bor mellett s hallgatni.


 De nagyon szerette elnézni, ha a részeg virtuskodók éjfél után verekednek. A kávéházban ismerték az öreg író passzióit, s néha mesterséges verekedéseket rendeztek tiszteletére. Óbudán még pártolják az irodalmat.




Emlékezés Krúdy Gyulára

...Ott ült a hajnali órákban az Erdélyi Borozó söntésében, a bejárattól balra eső asztalnál egyedül a magyar irodalom egyik legjelesebbike, Krúdy Gyula. Sudár az alakja, mint a fiatal jegenye, férfiasan szép a feje. A kihalófélben levő magyar dzsentri e díszpéldánya szótlanul, magába mélyedten bóbiskolt hajnalonkint a fehér asztalnál, előtte a megkezdett korsó sör, kezében a cigaretta, füstölögve...
Ritkán, nagyin ritkán volt látható nagyobb társaságban.
Az egyéniségéhez tartozott, hogy kerülte az embereket. Inkább csöndes szemlélője volt a körülötte kavargó színes, eleven és ragyogó éjszakai életnek. Figyelte a népszerű éjszakai vendéglőben az egymást váltó vendégeket. Dióbarna okos szeme a félig hunyt pillák alól a fényképezőgép lencséjéhez volt hasonlatos: pillanat fölvétel arról, ami körülötte történik, hogy aztán később, amikor kiforrott agyában a téma, megjelenjék valamelyik lap hasábjain a műremek, gyönyörűségére az olvasónak...
Ebben a környezetben láthatóan jól érezte magát Krúdy Gyula. Lélek az asztala mellé le nem ülhetett, csupán azok a kevesek, akiket szemének rebbenésével, vagy alig észrevehető kézmozdulattal magához intett.
Ezek közé tartoztam én is.
*
Egy nyári reggelen, hét óra körül járt már az idő, elhatároztam, hogy korábban fekszem le, mint máskor. A borozó már csaknem üres volt, amikor kifizetve a cehhemet, vettem a szalmakalapom és indultam kifelé. Az utam a söntésen vezetett keresztül s így el kellett haladnom Krúdy Gyula asztala mellett is.
Megemeltem a kalapomat.
– Szervusz, Gyula bátyám.
Kézmozdulattal bökött az asztal másik oldalán álló szék felé. Ez azt jelentette, – jól tudtam a leckét – hogy „méltóztassak helyet foglalni!” Ellentmondást Krúdy bátyám nem tűrt.
Leültem.
Rámutatott az üres korsójára, amikor az asztalhoz lépett álmosan az egyik pincérlány, – női kiszolgálás volt abban az időben – aztán a magasba emelve a karját, két ujját mutatta és felém bökött. Nyírvidéki virágnyelv szerint ez azt jelentette: „két korsó sört, egyet a barátomnak.”
Már ott is habzott az asztalon.
– Szervusz – szólt halkan.
– Szervusz.
Cigarettára gyújtottam és – vártam. Amíg meg nem kezdte a társalgást, addig kukkot se volt szabad szólnom. De minek is? A hallgatása is tartalmas volt.
Szótlanul ittunk meg három korsó sört, aztán azt mondta:
– Maradj még kérlek... Olyan jó így veled ülni csöndesen... Megiszunk még egy snittet, aztán átjössz velem a Bécsi Sörházba.
Ellentmondásról szó se lehetett.
Nyolc óra felé járt már az idő, amikor Krúdy szürke puhakalapját fejébe nyomva, kiléptünk a híres borozó ajtaján, hogy – mint annak előtte számtalanszor – végigbandukolva szótlanul a Nagymező-utcán, betérjünk a Király-utcában levő Bécsi Sörház-ba.
– Itt szoktam olykor egyedül is sört kávézni – szokta volt mondani a „Vörös Postakocsi” szerzője.
Amint a gyalogjáróra léptünk, utunkat állotta a pesti lumpok híres fiakkerosa, az Árpád.
A cájgja, két pompás szürke lóval, ott vesztegelt a Dalszínház-utcai oldalon, a járda szélén. Árpád úr mélyen leemelve szürke keménykalapját, így köszöntötte Krúdyt:
– Szindbád nem tehet egy lépést sem gyalogszerrel, ha kiskocsmába vezet az útja... Ezt mondta Rezeda úr is Melindának a regényben, mert, ha megszegné szokását, elvinné a „Podolini kísértet” ...
Árpád, a fiakkeros, Krúdy regényeiből idézett s mi sem természetesebb, hogy az alig nyúlfarknyi utat ezúttal nem csöndesen ballagva tettük meg a „macskafejű” köveken, hanem gumirádlison, mint ahogyan az az „előkelő pasasérok”-hoz illik.
Árpád a két szürke közé csapott, három perc sem telt el, már meg is állt a cájg a Bécsi Sörház előtt.
Krúdy Gyula – erszényt sohasem láttam nála – benyúlt a kabátja külső zsebébe, kihalászott onnan egy tízkoronás bankót és odanyújtotta Árpádnak.
– Köszöni Szindbádnak a legalázatosabb szolgája – szólt le a bakról Árpád, megemelve kalapját.
Mialatt Krúdy lelépett a gyalogjáróra s kezét rátette a vendéglő ajtajának kilincsére, a fiakkeros a kabátom zsebébe csente vissza a bankjegyet és halkan mondta:
– Csak nem képzeli, szerkesztő úr, hogy pénzt fogadok el tőle! ... Adja vissza neki...
Még volt annyi időm, hogy a tízkoronást kivegyem a zsebemből és Árpád felé nyújtsam.
– Tegye csak el gyorsan, hogy meg ne lássa, mert menten agyonütne, ha megtudná, hogy...
Ebben a pillanatban hátrafordult Krúdy, abban a hitben nyilván, hogy talán – megszöktem.
Árpád sietve tiltakozott:
– De nekem nem kell... Lopja vissza a zsebébe – szólt és a lovak közé csapva, elrobogott...

*

...Teremtett lélek se volt rajtunk kívül a Bécsi Sörház-ban. Az ódon, boltíves falak, a várszerűen épített, ívben csúcsosodó mennyezethez jól illett volna a vakolatlanság, hogy a csupasz téglák rozsdavörös színe még inkább azt a benyomást keltse, mintha ősi lovagvár pinceborozójába lépett volna be a szívesen látott vendég, vértezetten és sisakkal a fején, míg toporzékoló lovát künn hagyta, csatlósára bízva, az ámbitus előtt...
Talán éppen ez a középkori hangulat fogta meg Krúdy Gyulát annyira, hogy olyan nagyon szertett idejárni? Vagy egyedül, vagy velem. Ki tudja?
A kékkötényes csapos szó nélkül hozta a két krigli sört, rendelést sem várva, a belső szobába, amelynek egyik piros abroszos, nagy, kerek asztalánál letelepedtünk. Ösmert már minket.
Kívülről már beszűrődött az ab lakokon a pesti Ghetto zsivaja, de ez egyáltalán nem zavarta a nagy magyar írót.
– Látod, – törte mer a csöndet, mintán megízleltük a frissen csapolt sört, – én az utóbbi években sohasem járok kávéházba...
– Miért, Gyula bátyám?
– Gondolhatod, hogy megvan a maga oka... Mert, nézd csak ... te rendőri riporter vagy ... írtál már, úgy-e, többször arról, hogy valaki betért reggelizni a kávéházba ... a pincér hozta a kávéját ... a reggeli lapokat ... s alighogy olvasni kezdte a pasasér az újságot ... hirtelen lefordult a székről ... és meghalt ... megcsapta a guta...
– Hogyne. Talán két, vagy három eset történt az utóbbi években.
– Na, látod. De, úgy-e, az nem fordult még elő sohase, hogy valakit kocsmában üssön meg a guta hirtelen sörözés, vagy csöndes borozgatás közben?
– Nem, Gyula bátyám, – feleltem mosolyogva, de belül egy kicsit megdöbbenve, – az még nem fordult elő.
– Na, látod. Ezért nem járok én kávéházba...
(Később, esztendők múlva, amikor sorsom és viszonyaim úgy-alakultak, hogy csak elvétve és véletlenül hozott össze az utam Krúdy Gyulával, sokszor eltöprengtem magamban: vajon mi lappanghatott e filozófia mögött? Már 1910-ben félt volna ez az izmos és szikár nyíri dzsentri a haláltól?
...Két perc múlva Krúdy szép feje a mellére kókadt. Elnyomta az álom. No most, – gondoltam magamban, – itt az ideje, hogy visszacsempésszem a tízkoronás bankót a zsebébe, a többi közé. Óvatosan elővettem ... lassan-lassan közeledett a kezem a zsebe felé, s mint egy gyakorlott zsebtolvaj, hajtottam vissza a kabátzseb szárnyát ... pillanat még és a pénz a helyén van újra, amikor...
– Megittad már a sörödet? – kérdezte anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.
Hirtelen visszarántottam a kezemet.
– Meg.
– Akkor hozass még két kriglit... Nagyon megszomjaztam közben.
Mire a csapos az új krigliket az asztalra tette, ismét friss volt és élénk, mintha most kelt volna föl az ágyából.
Ezen a délelőttön szokatlanul bőbeszédűen társalgott mindenféléről. Saját magáról is, ami nagyon ritkán fordult elő. Mert alapjában véve zárkózott lélek volt, nem egy könnyen barátkozó természet. Távol tudta tartani magától azokat, akiket nem kedvelt, de minden sértő él nélkül. Mindig kiütközött belőle, minden cselekedetében megnyilvánult a született magyar úr.
Egyszerre csak, minden átmenet nélkül, azt mondta:
– A Nemzeti-Színház fölszólított, hogy írjak színdarabot a „Vörös postakocsi”-ból.
– Elvállaltad?
– Nem. Mit gondolsz, miért?
– Nos?
– Azért, mert képtelen volnék rá... Nem értek hozzá... Ha keresztre feszítenének, se tudnék megírni egy egyfelvonásost sem, mert nem ez a mesterségem... Regény, elbeszélés... Ködlovagok a régi jó időkből ... az igein ... az az én imádott világom ... Muskátlis ablak a szőke Tisza partján... a nyírségi vadludak húzása... Kiskocsma, piros abroszos asztalkákkal a Tabánban... Kis, egy decis szögletes pohárban a hegy leve... A Kereszt-téren az Albecker... sramlizene búg ... mint a vadgalamb... Kakukkos óra zörgi, hogy elmúlt az életünkből megint egy darabka... pókháló a pincegádor sarkában... lopótök a penészes hordó mellett odatámasztva ... mintha egy öreg óbudai bennszülött most indulna sétára, botjára támaszkodva, a Víziváros felé ... lámpását lóbálva baktat a bakter, figyelmeztetve a lumpokat, hogy kilencet ütött az óra... Látod, ez az én világom nem a festett vásznak és deszkák hamis és mondvacsinált levegője...
Valósággal ittam a zengő-búgó szavait, a halkan muzsikáló orgona búgást, ennek a kivételes magyar talentumnak a szélborzolta magyar búzatáblákat, s a közöttük virító pipacs és kéklő búzavirág illatát megelevenítő szuggesztív őserejét.
Pici szünet után megkockáztattam a kérdést:
– Mit mondtál nekik?
– Mit mondhattam volna? ... Azt feleltem az igazgatónak, hogy hagyjanak engem békén, csináljanak a „Vörös Postakocsi”-ból szín darabot, ha akarnak, de adjanak egyszer és mindenkorra érte négy száz forintot...
– Ezen aztán megfeneklett a dolog, úgy-e?
– Meg. Nem lesz színdarab a „Vörös Postakocsi”-ból, hála az Istennek... Nincs négyszáz forintjuk ... úgy látszik... Na, igyál...
Pár perc múlva megint elbóbiskolt.
– Na, most, – gondoltam magamban, – de a kísérletezésem a tízkoronással ismét kudarcba fúlt.
Reménytelennek látszott már helyzet, hogy a bankjegyet vissza tudjam csempészni Krúdy Gyula zsebébe, amikor az az ötletem támadt, hogy leejtem a padozatra, a széke mellé. Majd csak észreveszi vagy észrevetetem vele, ha fizetésre kerül a sor, hogy – kiesett a zsebéből...
Így is történt.
...A Teréz-templom tornyában éppen delet harangoztak, amikor Bécsi Sörház ajtaján kiléptünk a napsütésbe.
A szemünk káprázott volna?
Nem. Ott állt a gyalogjáró szélén a cájg. Bakján Árpád, a fiakkeros.
– Tessék beszállni! ... Hazaviszem az urakat... Szindbádot a Margitszigetre...

*

Óbudán halt meg Szindbád.
Most múlt öt éve, május tizenkettedikén.
Elaludt. Nem ébredt föl többi. Ködlovag lett a ködlovagok szerzőjéből is. Másnap lezárták volna a villanyórát, mert nem tudta a számlát kifizetni...
...Néhány héttel a temetése után, Óbudán, a Mókus-utcában, özvegy Kéhli Józsefné népszerű kocsmájának egyik szobájában, a falra erősítve, a legnagyobb csöndben és föltűnés nélkül lelepleztek egy kicsiny, négyszögletes márványtáblát, amelyen az aranyozott, vésett betűk ezt hirdetik a hálátlan utó kor számára:


Itt szokott ülni
barátaival
KRÚDY GYULA
a nagy magyar író
1933. VII. 10-én


Ennek az egyszerű márványtáblának kettős jelentősége van.
Az egyik: megtiszteltetése haló porában is a nagy magyar írónak, hogy azt az asztalt, amelynél szűkebb baráti körével az élete alkonyán szinte nap-nap után összeült csöndes borozgatásra, emléktáblával örökítik meg.
A másik: amikor irodalmi egyesületek és testületek épp csak hogy képviseltették magukat a temetésén, de arról nem gondoskodtak már, hogy elmúltával is hirdesse kivételes tehetségét, ízig-vérig magyar írásainak fényét valamely maradandó emlék, – akkor előállt egy óbudai derék kocsmáros s az ódon földszintes háza egyik szobájának falán megörökíti: „Itt ült Krúdy Gyula, a nagy magyar író...”

*

Isten veled, Gyula bátyám, elvitt téged is a „Vörös Postakocsi”, de a kerekek, amelyek fölverték az országút porát, nem érték a köntösödet, mint azokét a ködlovagokét sem, akikről oly nagyon szépen írtál és te magad is azzá lettél!
Ott, ahol most pihensz, nem fenyeget a veszedelem, hogy kikapcsolják a villanyórádat, de van Óbudán egy kiskocsma, ahol most is könnycsepp fátyolozza valakinek a szemét, ha ráesik a pillantása arra az egyszerű márványtáblácskára...
MATSKÁSSY JÓZSEF

(Új Idők, 1938/21. /május 22./ 770-773. p.)

2011. augusztus 19., péntek

ESTE FESS A PESTI NŐ


Cotton Club Singers & Hot Jazz Band - Hangosfilm egyveleg



NEM ROM,KOCSMA


 Az egykori Tabán  rég lebontott kiskocsmája : a "Mélypince"

Az "egyszerű emberek" nélkülözhetetlen közéleti fóruma, a mindennapi mámor szentélye, kiváló terep szociológiai és mentálhigiénés tanulmányokhoz; a cégér szerint gyakran presszó, bisztró, falatozó, büfé vagy - kevésbé képmutató elnevezéssel - italbolt, magyarán: kocsma. (És tényleg nem a lebontásra ítélt épületekben nyíló, fiatalos szórakozóhelyekre gondoltam, amelyeket hasonló névvel illetnek, hozzácsapva a rom- előtagot.)

A cigifüsttől irtózó személyek persze nagy eséllyel meggyőzhetetlenek, és feltehetően a dohányzók közül is többen ellenérzéssel viseltetnek ezek iránt a népjóléti intézmények iránt, azonban azt kell mondjam, hogy az "italboltok" esetében sem érdemes általánosító előítéleteket alkotni.


A hamisítatlan kelet-közép-európai életérzést árasztó, törzsközönségét tekintve jellemzően kétkezi munkásemberek által látogatott helyekről van szó. A legfontosabb összetevők: egy darab pult szeszes italokkal, legalább egy darab nyerőautomata, egy fő csapos (többnyire nőnemű egyén nagy mellekkel), valamint székek és asztalok - bár a talponálló alkategóriában ez utóbbiakra nincs is szükség. Minden más berendezés - tévé, zenegép, billiárdasztal - csak kiegészítő.


Beteheti például a lábát a kocsmába egy úrinő? Szerintem be. Legfeljebb attól függ, hogy melyik helyről beszélünk.



Klasszikus kocsmák a belvárosban


Budapest kultúrája italkimérések tekintetében a 19. és a 20. század fordulóján élte igazi virágkorát: konkrétan az akkori Tabán Krúdy Gyula által sűrűn emlegetett kiskocsmái és kisvendéglői állnak a legendák középpontjában, és valószínűleg nem alaptalanul. Gondoljunk csak bele, hogy milyen idők járhattak akkoriban, amikor Lámpás Rudi még egy vendéglő állandó alkalmazásában állhatott, hogy a sötétben hazakísérje a spicces vendégeket... ("Nem arra, tekintetes úr, nem arra, hanem erre, utánam!") A régi Tabánt aztán a harmincas években lebontották, a hírhedt kiskocsmák pedig eltűntek a házakkal együtt.


Amennyiben meguntuk a diszkókat, a klubokat, a romkocsmákat, és házibulira sincs kilátás, Budapest szívében azért még manapság is fellelhetünk néhány tradicionálisnak nevezhető helyet. Ahogy a régi szép időkben sem létezett igazán egységes kocsma-fogalom(maga a szó egyébként feltehetően szláv eredetű), úgy ma is viszonylag sokszínű palettáról válogathat az érdeklődő.


A közkeletű nevén "késdobáló"-nak hívott típust inkább hanyagoljuk, hacsak nem keressük a kihívásokat: ott elég egy félreérthető tekintet néhány pofonhoz, a hölgyvendégek pedig egyéb okokból nincsenek biztonságban. Nyugodt szívvel ajánlható viszont például a Turiszt büfé a Dohány utcai zsinagógával szemben - alacsony árfekvés, terasz az utcán, bájos fabútorok, zsíros kenyér és mind e mellé egy kedves, kifejezetten jó humorú hölgy a pult mögött. A hely hátránya, hogy már 22 órakor bezár, nonstop rendelkezésünkre áll azonban pár száz méterrel arrébb a kétszintes Kissarok eszpresszó. Ahogyan a középkorú törzsvendégek mellett a Turiszt is fiatalok által sűrűn látogatott hely, úgy a Kissarok közönsége szintén sokszínű: találkoztam ott halálmadárrá sminkelt és szétpiercingelt darkokkal vagy a fenti asztaloknál szerepjátékozó baráti társasággal, egyszer pedig, a késő éjszakai órákban váratlanul befutott egy kopaszodó, zakós férfi is, combközépig érő, tűsarkú, vörös lakkcsizmában. (Akkor egy pillanatra azért Twin Peaksben éreztem magam.)


A sor hosszan folytatható: a Madách téri árkádos kocsmától az Aradi utcán található Helvécián és a Széna téri Kétlyukún át a Jászai Mari térhez közel eső, Underworld néven ismert rocker-punk kocsmáig. Ha sikerül levetkőzni az esetleges ellenérzéseket, akkor gyakorlatilag bárki megtalálhatja az ízlésének megfelelő vendéglátóipari egységet, afféle kedves zugot, ahová néha beülhet egy sörre vagy egy fröccsre, kiszakadva a divatos szórakozóhelyek megszokott zsivajából.
Falu végén kurta...


Természetesen nem szabad megfeledkeznünk a vidéki kocsmakultúráról sem. A városok tekintetében persze a budapestiekhez hasonló helyekkel találkozhatunk, néhány különleges körülménytől eltekintve - a miskolci Kis-Avas hegy északkeleti oldalán például hozzávetőleg 30-40 kocsmára és vendéglőre akadhatunk, szó szerint egymás tőszomszédságában. Komoly erőpróba lenne az összeset egy nap alatt végigjárni, még úgy is, ha mindenhol csak egy pohár italt inna a jelentkező, és kihagyná a Desperado című film mexikói lebujaira emlékeztető helyeket.


Az igazán ősi, zsigeri kocsmahangulatot azonban a pár száz fős falvakban találhatjuk meg. Ezekben a kis közösségekben a templomon kívül a kocsma máig a közélet legfontosabb helyszíne, a legmegbízhatóbb információforrás, jelentősebb tényező, mint a községháza.


Autók helyett biciklik és lovaskocsik parkolnak a bejárat előtt, odabent férfiak kártyáznak, az ittasabbak pedig már énekelnek is, míg a magányos farkasok szótlanul támasztják a pultot felesük és a kísérőital mellett cigarettázva. Ha bármilyen okból elkeveredünk egy ismeretlen faluba, akkor a helyi kocsma meglátogatása kihagyhatatlan program, mert az épületbe való belépés gyakorlatilag felér a lakosság előtti bemutatkozással. Hölgyek esetében ennél persze speciálisabb a helyzet, mivel a kocsmárosnén kívül nőnemű ember többnyire csak a férj hazarángatásának céljából szokott megfordulni a falusi ivókban, így egy ismeretlen, "városi" nő bizony elementáris hatást válthat ki a jelenlevőkből. Erőszakoskodásra nem kell számítani, ám gyakoriak a hódolatteljes kézcsókok és a "Mit iszik a kishölgy?" jellegű kérdések ezekben az esetekben.


Az elfogyasztott szeszek hatására aztán a falubeliek egyre okosabbak, bölcsebbek és erősebbek lesznek, hamarosan magasra szökik a helyiségben az önjelölt labdarúgó szövetségi kapitányok és miniszterelnökök száma, míg általában korán, 21 vagy 22 óra környékén be nem következik a zárás. A veszedelmesebb állapotban lévő egyéneket cimboráik hagyományosan talicskában tolják haza.


Megtekinteni, amíg még lehet!





Forrás:www.cotcot.hu

SZENTMIKLÓSSY ZOLTÁN:TABÁNI RÉSZLET


2011. augusztus 18., csütörtök

A TABÁN HÁROM BONTÁSA (1907-1912, 1933-34 és 1945)


Pest, Buda és Óbuda egyesülése után a kialakuló modern fővárosban a Tabán elmaradottsága,rendezetlensége még szembetűnőbbé vált. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának jelentései járványügyi, közbiztonsági és esztétikai szempontból is tarthatatlannak nevezték a Tabán állapotát.

 A városrész lebontásának terve már a XIX. század második felében napirenden volt. Az elképzelést erősítette, hogy ezzel egy időben a területen feltörő gyógyvizek fővárosi kézbe kerülése, és ezzel a lehetőséggel a terület gazdaságosabb hasznosítása körvonalazódott a városvezetésben. 

A terület rendezése felé az első lépést az Ördög-árok megfelelő méretűvé való kiszélesítése és befedése jelentette 1878-ban. Ez egyrészt a higiéniás körülmények javulását hozta, hiszen így a szennyvíz nem folyt szabadon, másrészt az árvízveszély is megszűnt az Ördög-árok felöl.

 A városrész nagyobb szabású átalakításának előfeltétele volt a terület Főváros általi kisajátítása, ami csak fokozatosan valósult meg. Részben emiatt a különböző rendezési és szabályozási koncepciók csak tervek maradtak, vagy évtizedekkel később lehetett azokat a gyakorlatba is átültetni. 1878-ban a megfelelő területek kisajátítása után döntöttek a Gellért-hegyen lévő barlanglakások, viskók felszámolásáról, illetve a Tabán dunaparti házsorának lebontásáról. A századforduló körüli években megerősítették a Gellért-hegy támfalát, a Gellért-hegy oldalában felállították Szt. Gellért szobrát, alatta megindult a vízesés, de a legjelentősebb esemény az Erzsébet híd 1903-as átadása volt. Mindezek következtében a Tabán Duna felöli része már rendezettebb képet mutatott, de belső részében továbbra sem történt változás. Noha a teljes lebontás továbbra is napirenden maradt, a gyakorlatban csak az egész budai oldalt érintő közlekedési fejlesztésekhez kapcsolódó átalakításokra születtek tervek. 1907-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa elrendelte az Attila körút és az Árok utca kiszélesítését. Ugyanebben az időben került sor a villamosközlekedés bevezetésére is a Tabánban.

Ritka képek az 1933-34 évi bontásról


Aki boldog, mert munkája van..

Aki szomorú,mert házát lebontják...


Bontási iroda..

Készül az utolsó ebéd az Albeckerben...
Romok között


1912-ben már részletes szabályozási terv is készült a városrészre vonatkozóan; a Duna partjának még változatlanul hagyott részén elkezdődtek a bontások, és a régi házakat felváltva a korban modernnek számító bérpaloták építése vette kezdetét.

Ekkor úgy tűnt, hogy a Tabán megújítása felgyorsulhat. Ezt jelzi, hogy 1913-ban 10 éves tervet irányoztak elő, mely a Tabán teljes területének rendezését foglalta magában, ám az I. világháború jelentősen lelassította a tervezett változásokat. A világháború alatt leálltak a megkezdett bontások, és a már kiürített házakba ismét lakók költöztek be.


A világháború után megint új tervek születtek. A leggrandiózusabb egy ún. szerpentinút megépítése volt, amely az Erzsébet hídból kiindulva további 8 budai városrészt (Gellérthegy, Naphegy, Sasad, Sashegy, Németvölgy, Orbánhegy, Mártonhegy, Farkasrét) érintett volna. Ehhez kapcsolódva a Tabán-völgybe csatlakozóudvaros bérházakat, míg a Nap-hegy és a Gellért-hegy oldalába szabadon álló bérvillákat képzeltek el. Egy másik terv a Tabán nagyvárosias beépítését szorgalmazta: főútvonalakat alakított volna ki, melyek mentén teraszosan hátranyúló, modern épületek alkották volna a városrész új képét. Mindkét, az egész Tabánt érintő terv megvalósítása 4-5 ezer ember kitelepítését jelentette volna. Az ő elhelyezésüket azonban a Trianon miatti bevándorlások következtében fellépő lakáshiány miatt nem lehetett megoldani. A terület átalakításának időpontja ismét kérdésessé vált. A városrész kiürítéséről azonban nem tett le a főváros. Egy 1927-es terv szerint a Tabán összes lakóját a Budaörsi úti bérházakba költöztették volna. A lakók nagy része azonban nem fogadta el a csereingatlant, így a városrész elbontása ezúttal is későbbre halasztódott. A városrész lebontásához a végső lökést a gyógyfürdőkről hozott 1929-es törvény adta meg. A Budapest mint fürdőváros koncepciónak megfelelően az idegenforgalmi szempont került előtérbe a Tabán rendezése során.
Közel félévszázad tervei után 1933-ban végül lebontották a Tabánt, miután drasztikus lépéssel a főváros felmondott az itt élő, ekkor mintegy 3700 bérlőnek. A bontás nemcsak lakóházakat, hanem négy itt működő iskolát is érintett. A terület ilyen formában történő átalakítása ellen a korabeli sajtóban cikkek jelentek meg, és széleskörű volt a fővárosi, lakossági tilta­kozás is. A bontás ellenzői nem értették, hogy a főváros modernizációs törekvéseinek miért kell szükségszerűen együtt járnia ennek a romantikus, macskaköves utcákkal, lépcsőkkel tarkított, mediterrán hangulatú városrésznek az eltüntetésével. A bontás hírére állítólag naponta 8-10 festő próbálta megörökíteni az utókornak a Tabán utcáit és házait. A munkálatok során felmerült, hogy valamelyik jellegzetes utcáját meghagynák érintetlenül, de végül csupán a Duna-parti házsorhoz, néhány régi, műemlék jellegű házhoz és a területen lévő két templomhoz nem nyúltak hozzá. A Tabán további hasz­nosítására a '30-as években új szabályozási tervet tárgyalt a főváros. A fürdőcentrum elképzelésen kívül az elegáns kertváros ötlete is felmerült, tehetős rétegek villáival. 1935-37-ben, ideiglenes jelleggel parkosították a Tabánt. Közben ásatások is folytak, ennek során római kori és középkori épületmaradványok kerültek elő. A két fürdő korszerűsítése és a szállodák megépítése továbbra is napirenden maradt. Ennek szellemében gyógyfürdő-szállóra írtak ki pályázatot, amely az elképzelések szerint csak az első lett volna a szállodák sorában, melyektől évente 3-4 ezer ember látogatását remélték. De ahogyan az első világháború a bontást, a második világháború az újjáépítést gátolta meg, sőt, mint később nyilvánvalóvá vált, ennek lehetőségét teljesen meg is szüntette.

Buda ostromával 1945-ben lett teljes a bontás..  
Harckocsin játszó gyerekek a tabáni templom előtt

Tabán az ostrom után..


Ugyanaz a látkép ,más szögből..


A II. világháborúban a még meghagyott tabáni épületek is megrongálódtak, melyeket a világháború után a romeltakarítás során elbontottak. Erre a sors­ra jutott többek között a Rác templom is. 
A két fürdőben is komoly károk keletkeztek. A világháború után tehát a fürdőcentrum lekerült a napirendről, így az eredetileg ideiglenes jelleggel kiépített angolkertet tekintették a Tabán végleges hasznosítási megoldásának. 1964-ben az új Erzsébet híd átadásakor kiépítették az Attila út és a Krisztina körút végleges nyomvonalát, helyreállították a parkot, így a Tabán azóta is a ma ismert képét mutatja.


2011. augusztus 17., szerda

SZÉCHENYI ESKÜVŐJE


1836 - Gróf Széchenyi István esküvője Seilern Crescence grófnővel Budán, a Krisztinavárosi templomban.

"Crescence nyílik, mint egy rózsa" - rögzítette Széchenyi István 1824. szeptember 2-án naplókötetébe. A nemes grófnak ez volt az első olyan naplóbejegyzése, amelyben rácsodálkozott a bécsi társaság egyik viruló tüneményére: ifjabb Zichy Károlyné, szül. Seilern Crescence grófnőre. Széchenyi néhány éve ismerte már ezt a Bécs szerte híres szépséget, de csak ekkor, 1824 késő nyarán ragadta magával sugárzása. Innentől fogva Crescence élete egybefonódott a "legnagyobb magyaréval."
Előbb tisztességgel kiállta Széchenyi István folyamatos szerelmi ostromát s így nemtője és ihletője, "Beatricéje" lett közéleti pályájának kezdetén. Majd 1836-os házasságkötésük után hű társaként állt mellette a küzdelmekben és megpróbáltatásokban egészen a döblingi végkifejletig. Ritka jelensége ő a magyar történelemnek, hiszen útja éppen ellentétes azokkal az arisztokratákéval, akik "Bécsbe emelkedve" hagyták el nemzeti kötődéseiket. Ő Morvaországból Bécsen keresztül Budára majd Pestre érkezve azonosult egy olyan nemzet ügyével, amelyhez sem származás, sem nyelv sem kultúra nem kötötte, csak "lovagja" majd férje: gróf Széchenyi István.

    Seilern-Anspang Crescence grófnő 1799. május 23-án pünkösdhétfőn született a morvaországi Brünnben egy, a császári udvar környezetében forgó, de presztizsét tekintve nem a birodalmi elit legfelső szintjéhez tartozó családban. Bár a Seilern-familiának az osztrák arisztokráciában csak másodrendű helyet biztosított a XVIII. század elejére visszanyúló főnemesi karrierje, mégis nagy vagyonuk, magas hivatalaik és házasságaik útján közvetlen kapcsolatba kerültek a "legfelső körrel".
 

Seilern-Anspang Crescence grófnő
 Crescence a zárdai évek után a lukovi vidéki körben és a bécsi báli szezonok idején föltűntek az első udvarlók: előbb a lelkes unokatestvér Schaffgotsch gróf, majd a társadalmi helyzeténél és koránál fogva is tekintélyesebb ifj. Zichy Károly. Crescence ez utóbbinak nyújtotta kezét 1819 augusztusában. A közöttük levő jelentős korkülönbség - Crescence húsz esztendős volt, és éppen húsz évvel fiatalabb mint kérője -, a kor normáival nem ellenkezett, de sajátos feladatot jelentett az ifjú arának. Crescence a gróf harmadik feleségeként nemcsak a családalapítás szépségeit és terhét vállalta, hanem a gondoskodást férje félárva gyermekeiről: a korán elhunyt első feleségétől Eszterházy Fannitól született egy, és Festetich Julianna hat gyermekéről.
Az oroszvári kastélyban sem a magyar szó volt honos, németül és franciául zajlott a családi, társasági élet. Sőt Crescence-nak mostohagyermekei megnevezésekor sem kellett magyar szavakkal bajlódni, hiszen a magyar történelemben nagy szerepet játszó családok kései leszármazottait, Hermann, Henrik, Ottó és Adalbert névre keresztelték.
Az 1824-25-ös esztendő időszakából volt mit törölnie Széchenyi István napló-csonkító titkárának Tasner Antalnak és fiának. A hirtelen szerelemre lobbanó gróf merészen, a bécsi társaságot provokálva és Crescence-t kompromittálva vetette bele magát az új érzelembe. Meghatározatlan szándékkal, felelőtlenül. "Igazi kacérkodás ez! - jegyezte 1825 januárjában naplójába - De jól érzem magam a közelében!".
S mivel minden alkalmat megragadott, hogy a színházban, családi eseményeken "imádottja" közelében legyen, beszéljen vele, ezért Crescence-t Bécs egyik első számú témájává tette.
Zichy Károly nehezen tűrte a feleségére és őrá osztott háládatlan szerepet, de István a szerelmének okozott kellemetlenséggel mit sem törődve a "családi jelenetekről" szóló híreket is csak ironikusan kommentálta. A tarthatatlan helyzetet Crescence oldotta föl. Hódolóját kerülte, leveleit visszaküldte, s mindenben igyekezett megfelelni a házastársi hűség viselkedésbeli normáinak. Ebben a tartozkodó távolságtartásban is volt azonban valami kölcsönösen vonzó. Széchenyi István megérezte, hogy az elutasítás még a sokszori hidegségében sem rideg, s talán azt is, hogy mélyen megérintette Zichy Károly feleségét, aki az erény útját választva számára is ezt az utat jelölte ki. 


Crescence későbbi, már a jegyességük idejében megfogalmazott leveleiben vallott korábbi érzelmeiről: "Tíz év óta, amióta szeretni tudok, szívem egészen az öné, esküszöm erre." - írta 1835 októberében, s majd ugyane hónap végén: "Tudhatja 10 év óta mennyi kínt állottam ki, csak az ön iránt való vonzalom éltetett."
Az 1825-től kezdődő időszakra visszautaló sorok mutatják, hogy a döntés Crescence-tól indult el: Az önpusztító és kompromittáló szerelmen erőt kell venni, s az erényre ösztökélő barátságnak kell helyébe állni. Széchenyi István követte ezt a titkos elvárást, s új energiát, új irányt nyert még el nem rendezett élete. Az önvizsgálat és önnemesítés első próbája volt megfelelni a Crescence-ben megtalált és megteremtett eszménynek. "Úgy tűnik föl nekem, hogy Crescence miatt a legszebb győzelmet vívtam ki magam fölött" - rögzítette már 1825 áprilisában naplójába. Crescence lett a mérce, akin keresztül Széchenyi István önmagát mérte. Egy-egy biztató szó felszabadította energiáit, s azt is jelentette, hogy nagy tettekre képes, egy-egy hidegebb pillantás napokra munkaképtelenné, s önmagában hitetlenné tette. 

a krisztinavárosi templom

1836 február 4-én a krisztinavárosi templomban meggyóntak, s utána egybekeltek. Csendben, a család és a tanuk jelenlétében. Az örökké egzaltált, hiperaktív Széchenyi néhány szokatlan lenyugodott napot élt meg: "Boldog, nagyon boldog vagyok. Boldogabb, miképpen lehetségesnek hittem! Otthon ebédelek. Otthon maradok." Még néhány napig tartott a lebegés s az-után újra jött az életét elrendező "cselekvés". Az esküvő után két héttel Széchenyi már Pozsonyban volt, s Crescence feladata maradt az új lakás berendezése, és a költözés megszervezése. Pedig ő rövid időn belül másodszor hurcolkodott, hiszen férje halála után a "szolgálati" helyet el kellett hagynia. Most hosszabb utat tettek meg Budáról Pestre. Széchenyi csak két sarokkal pakolt odébb a Lloyd-palotából, Ullmann Móricz pesti bankár rakpiaci bérpalotájának az emeletére. Az 5 szobás lakás a nemes gróf tevékenységének koncentrált helyén volt, egy épületben a kaszinóval és tökéletes rálátással a Dunára, a majdan épülő Lánchídra. Széchenyiről egykori vitaellenfele Dessewffy József is méltán állapította meg: "apaként és férjként is jó hazafi".


A 14 Zichy gyermek gondjával nem kis terhet vállalt magára, de ő tisztességgel gondoskodott mostoha gyermekeiről, vállalva azt, hogy ennek anyagi vonzatai elsősorban a Széchenyi-vagyont érintik. A félárvák utáni államsegély nem volt jelentéktelen, de mivel csak nagykorúságukig kapták, ezért Zichy Károly 55 éves állami szolgálatára és érdemeire hivatkozva évi segélyt eszközölt ki a számukra a királynál. Az amúgy is népes család tovább gyarapodott, de ez nem annyira a terheket mint inkább az örömöket növelte. 1837. feb-ruár 3-án Crescence életet adott elsőszülött fiuknak, Bélának, majd őt követte, 1839 decemberében Ödön. Az egyetlen kislány Júlia 1844-ben alig két héttel születése után nagy fájdalmat és űrt hagyva maga után meghalt.

  Széchenyi István nem volt igazán türelmes férj, s Crescence sem tudta azt a szerepet játszani, amit fiatalon vállalt mellette. S ez természetes is. A lovagi-szerelem kifejezetten Széchenyi önmagára találó pályaszakához kötődött, nem lehetett abban a formájában életben tartani. Apró súrlódásaik ellenére azonban újra és újra egymásra találó szeretetük, tiszteletük felsugárzott. Talán nem is születhetett olyan nő e világra, akit ez a mérhetetlenül aktív, képzelt és valós betegségeivel küszködő, önmagára túlérzékeny, de másokra érzéketlen férfit tartósan el tudott volna viselni. 

Széchenyi István nem volt igazán türelmes férj, s Crescence sem tudta azt a szerepet játszani, amit fiatalon vállalt mellette. S ez természetes is. A lovagi-szerelem kifejezetten Széchenyi önmagára találó pályaszakához kötődött, nem lehetett abban a formájában életben tartani. Apró súrlódásaik ellenére azonban újra és újra egymásra találó szeretetük, tiszteletük felsugárzott. Talán nem is születhetett olyan nő e világra, akit ez a mérhetetlenül aktív, képzelt és valós betegségeivel küszködő, önmagára túlérzékeny, de másokra érzéketlen férfit tartósan el tudott volna viselni.
1848-as együttlétük szinte kavalkádja a lelki távolodásoknak és találkozásoknak.

Később is főleg az ő és gyermekei biztonsága miatt küldené el a forrongó Pestről. Crescence azonban maradt, kitartott mellette, "inkább veszni akart" mintsem férjét magára hagyni. E szituáció után Széchenyi őszinte meghatottsággal emlékezett egykori önmagukra. Végül azonban augusztus végén hosszas rábeszélésére Crescence elszánta magát a távozásra: "Crescence, Marie, Béla és Ödön gőzhajón elutaznak. - Viszontlátom e őket valaha is? Azt hiszem ... nem! Megszakad a szívem ... és mégis meg vagyok könnyebbülve!" Valóban Széchenyi István ekkor megszabadult egy tehertől, a családját féltő gyötrelemtől, de egy újat, még elviselhetetlenebbet vett magára: a teljes, otthon nélküli magányét. Nem maradt semmi biztos pont körülötte, amelyik lelki egyensúlyának megőrzésében segítette volna, hiányoztak a mindig feljegyzett közös misék, az otthoni hangok, a mozgás. Jól látta, hogy "megszakad a szíve," de szerencsére a szerencsétlenségben családját még viszontláthatta, életének utolsó színterén a döblingi szanatóriumban.
Forrás: gabriella.blogspot.com

2011. augusztus 14., vasárnap

Extra: Búcsú a Tabántól (1933)


A magyar Švejk
Egy naplóíró kisember mindennapjai a 19. század végi Budapesten
2011.07.25. 00:01János József
Extra: Búcsú a Tabántól (1933)
A naplóíró Lowetinszky János József 1933 októberében meglátogatta a lebontásra ítélt Tabánt, és keserű búcsút vett a szeretett városrésztől, ahol fél évszázaddal azelőtt ifjúkorának egy részét töltötte. Élményeiről másnap cikket írt, amit el is vitt a „Magyarság” című napilap szerkesztőségéhez, az írás esetleges megjelenéséről azonban nem tudunk.

Az alábbiakban a naplóban rögzítetteken keresztül követhetjük végig az emlékek felidézését és a fájdalmas elválást a düledező sikátoroktól. A poszt végén Lowetinszky ezen a napon írt (szintén naplójában fennmaradt) Tabán-búcsúztató verse olvasható.
1933.10.02.:

Buta álmom volt, mintha nyomban Mari után, annak szeme láttára közösültem volna Szappanosnéval.
¾ 8-kor ébredtem, heverés, olvasgatás. Mari a felettünk lakó Takácsnéval szót váltott, hogy ne rázza a piszkos rongyait pont a mi ablakaink felett, mire ez a – nem tudni, honnan, és nem tudni, miért – ide menekült sluczka nem reagált; majd alkalmilag észre térítem.

 Mari kirakta és tisztába húzta a fiúk [az albérlők] ágyneműjét. 9-kor fel, rendezkedés, reggelizés, elmosogattam az edényt. Szellőztetés, Mari rendet csinált, rendbe szedtem a levelezőlapokat. Toilette, testgyakorlatok, összeférczeltem az alsónadrágom repedéseit, olvasgatás.½ 2-kor ebédelés, elmosogattunk, felöltöztem és villamoson elmentem a Rácz fürdőig, és onnan mentem búcsúzni a hajdan oly kedves és vidám Tabántól, amelyben kamaszkorom pár szép és gondtalan évét éltem át, és amely most a bontó csákány alá kerül.
A Hadnagy utcza balfele lerombolva.


A Kereszt téren – a ráczok hajdani temetője helyén – még áll a rácz kereszt,



a Fehér Sas téren a hajdani budai bírák kő „Pranger”-je [pellengér], amelyhez a deliquenseket [bűnösöket] kötözték.




Köröskörül félig lebontott öreg viskók, szanaszét a házfedélül szolgált szurkos papír, korhadt gerendák, szemétdombok, betört ablakok, roskadozó kapuk.




 Itt-ott egy bánatos, gondterhelt arcz bámul a verőfényes tájba.



 Elnéztem a Holdvilág utczába, csendes az utcza, közepén csergedező szennyvízzel, amely a kövekbe éles vágányt vájt magának az évszázadok alatt.




 Festők és fényképezők szorgoskodnak minden pontján megörökíteni, amit még lehet.



 A Kőműves- és Szabó utczán felkeczmeregtem a Naphegyre.


Istenem! hogy megváltozott ez a táj.

Felelevenült előttem Buda utolsó víg szürete 1883-ban, amikor itt pénzügyőr voltam [lásditt]. Micsoda pezsgő élet volt itt akkor, Uram Teremtőm! Nehéz, rakott kocsikon vígan kaczarászó nép hozta a szőlőt, mustot. Ének- és tamburaszó, kurjongatás, lövöldözés; és ma kihalt, üres utczasorok, ványadt, roskadó léptű nép, és a temető csendje borul az egykor kedves, vidám városrészre.

Elszorult a szívem és bizony nedves lett a szemem ennek a döbbenetes, „sic transit gloria mundi” [’Így múlik el a világ dicsősége’] látványnak a hatására.


 A 700 méteres új transversalis [átlós] úton, amely a volt Horgony utcza testén vonul végig, lementem a Döbrentey térre, s a parkon keresztül a „Hungária” forrás ivókútjához, és volt szívem a circa fél liternyi forrásvízért nyolcz fillért adni. Meg sem közelíti a régi ártézi forrásvíz ízét és hőfokát. Itt egy öregebb emberrel eltraccsolva, kissé pihentem.
Azután el a félig lerombolt Görög utczán, eltűnődtem a volt 1. sz. háznál, megismerve annak a szobának a körvonalait, ahol első permanens viszonyom tárgyát – Samoday Esztit – 1884-ben megkaptam [’közösültem vele’].


A Szarvas- (most Szebeny Antal-) tér bal felét már romba döntötték.



 A Kereszt- [és] Árok utczák konganak az ürességtől és a léptek zajától.


És micsoda anyagból voltak ezek a házak építve, Te Jó Isten!, csupa nagydarab terméskő, tégla sehol. Lehet itt kő még Mátyás király palotájából is, de azzal kutya sem törődik.
Micsoda oktalan ész agyalhatta ki a Városházán, hogy pont télvíz előtt bolygassák meg az itt lakó szegény existentiák ezreit és raktározzák őket szükséglakásokba Pest legkülsőbb periphaeriáján? Ez lelketlenség és pénzpocsékolás.
És miféle városrendészeti politicus volt az, amely már harminc éve rebesgeti a Tabán lerombolását, és mégis alig öt-hat éve megengedte az otromba „Bethlen-udvar” megépítését. Hej! de kevés ésszel és előrelátással kormányozzák ezt a várost.
Fájó szívvel búcsúztam el ifjúkorom eme legkedvesebb s legvidámabb színhelyétől, a rácsos kapus, holdvilágos, tamburazengéstől hangos volt jó öreg Tabántól. Isten veled, jó öreg Tabán!


1890-ben az elzsidósodott szűkebb szülőhelyemet, a Terézvárost, 1894-ben boldog és szilaj gyermekkorom színterét, a Belvárost sirattam el, mikor nagyrészt csákány alá került. Valyon [sic] mit kell még ezután elsiratnom?
Villanyoson el, haza [VII. ker., Thököly út 37.]. Átöltözve, naplók rendezése, ami ugyancsak hosszú munka volt. Kávézás, olvasgatás. Marosiné is megszabadult a zsidó bagagejától[bagázsijától, itt: albérlőjétől] – Steintől –, akik öreg este költöztek ki. 10-kor fekvés, alvás.
Az idő szép, derült, bánatosan őszies. Reggel 12 f, d.u. 2-kor 19 f, esti 10-kor 14 f volt

Isten veled, jó öreg Tabán,
kinek napsugár volt minden táján.
 Kitetted utczára, ablakba mindenedet,
 kaczajod, éneked és arany szívedet.
 Jó öreg Tabán, Isten veled,
 Isten veled!







írta: Lowetinszky János József (1933.10.02.)