A magyar Švejk
Egy naplóíró kisember mindennapjai a 19. század végi Budapesten
2011.07.25. 00:01János József
Extra: Búcsú a Tabántól (1933)
A naplóíró Lowetinszky János József 1933 októberében meglátogatta a lebontásra ítélt Tabánt, és keserű búcsút vett a szeretett városrésztől, ahol fél évszázaddal azelőtt ifjúkorának egy részét töltötte. Élményeiről másnap cikket írt, amit el is vitt a „Magyarság” című napilap szerkesztőségéhez, az írás esetleges megjelenéséről azonban nem tudunk.
Az alábbiakban a naplóban rögzítetteken keresztül követhetjük végig az emlékek felidézését és a fájdalmas elválást a düledező sikátoroktól. A poszt végén Lowetinszky ezen a napon írt (szintén naplójában fennmaradt) Tabán-búcsúztató verse olvasható.
1933.10.02.:
Buta álmom volt, mintha nyomban Mari után, annak szeme láttára közösültem volna Szappanosnéval.
¾ 8-kor ébredtem, heverés, olvasgatás. Mari a felettünk lakó Takácsnéval szót váltott, hogy ne rázza a piszkos rongyait pont a mi ablakaink felett, mire ez a – nem tudni, honnan, és nem tudni, miért – ide menekült sluczka nem reagált; majd alkalmilag észre térítem.
Mari kirakta és tisztába húzta a fiúk [az albérlők] ágyneműjét. 9-kor fel, rendezkedés, reggelizés, elmosogattam az edényt. Szellőztetés, Mari rendet csinált, rendbe szedtem a levelezőlapokat. Toilette, testgyakorlatok, összeférczeltem az alsónadrágom repedéseit, olvasgatás.½ 2-kor ebédelés, elmosogattunk, felöltöztem és villamoson elmentem a Rácz fürdőig, és onnan mentem búcsúzni a hajdan oly kedves és vidám Tabántól, amelyben kamaszkorom pár szép és gondtalan évét éltem át, és amely most a bontó csákány alá kerül.
A Hadnagy utcza balfele lerombolva.
A Kereszt téren – a ráczok hajdani temetője helyén – még áll a rácz kereszt,
a Fehér Sas téren a hajdani budai bírák kő „Pranger”-je [pellengér], amelyhez a deliquenseket [bűnösöket] kötözték.
Köröskörül félig lebontott öreg viskók, szanaszét a házfedélül szolgált szurkos papír, korhadt gerendák, szemétdombok, betört ablakok, roskadozó kapuk.
Itt-ott egy bánatos, gondterhelt arcz bámul a verőfényes tájba.
Elnéztem a Holdvilág utczába, csendes az utcza, közepén csergedező szennyvízzel, amely a kövekbe éles vágányt vájt magának az évszázadok alatt.
Festők és fényképezők szorgoskodnak minden pontján megörökíteni, amit még lehet.
A Kőműves- és Szabó utczán felkeczmeregtem a Naphegyre.
Istenem! hogy megváltozott ez a táj.
Felelevenült előttem Buda utolsó víg szürete 1883-ban, amikor itt pénzügyőr voltam [lásditt]. Micsoda pezsgő élet volt itt akkor, Uram Teremtőm! Nehéz, rakott kocsikon vígan kaczarászó nép hozta a szőlőt, mustot. Ének- és tamburaszó, kurjongatás, lövöldözés; és ma kihalt, üres utczasorok, ványadt, roskadó léptű nép, és a temető csendje borul az egykor kedves, vidám városrészre.
Elszorult a szívem és bizony nedves lett a szemem ennek a döbbenetes, „sic transit gloria mundi” [’Így múlik el a világ dicsősége’] látványnak a hatására.
A 700 méteres új transversalis [átlós] úton, amely a volt Horgony utcza testén vonul végig, lementem a Döbrentey térre, s a parkon keresztül a „Hungária” forrás ivókútjához, és volt szívem a circa fél liternyi forrásvízért nyolcz fillért adni. Meg sem közelíti a régi ártézi forrásvíz ízét és hőfokát. Itt egy öregebb emberrel eltraccsolva, kissé pihentem.
Azután el a félig lerombolt Görög utczán, eltűnődtem a volt 1. sz. háznál, megismerve annak a szobának a körvonalait, ahol első permanens viszonyom tárgyát – Samoday Esztit – 1884-ben megkaptam [’közösültem vele’].
A Szarvas- (most Szebeny Antal-) tér bal felét már romba döntötték.
A Kereszt- [és] Árok utczák konganak az ürességtől és a léptek zajától.
És micsoda anyagból voltak ezek a házak építve, Te Jó Isten!, csupa nagydarab terméskő, tégla sehol. Lehet itt kő még Mátyás király palotájából is, de azzal kutya sem törődik.
Micsoda oktalan ész agyalhatta ki a Városházán, hogy pont télvíz előtt bolygassák meg az itt lakó szegény existentiák ezreit és raktározzák őket szükséglakásokba Pest legkülsőbb periphaeriáján? Ez lelketlenség és pénzpocsékolás.
És miféle városrendészeti politicus volt az, amely már harminc éve rebesgeti a Tabán lerombolását, és mégis alig öt-hat éve megengedte az otromba „Bethlen-udvar” megépítését. Hej! de kevés ésszel és előrelátással kormányozzák ezt a várost.
Fájó szívvel búcsúztam el ifjúkorom eme legkedvesebb s legvidámabb színhelyétől, a rácsos kapus, holdvilágos, tamburazengéstől hangos volt jó öreg Tabántól. Isten veled, jó öreg Tabán!
1890-ben az elzsidósodott szűkebb szülőhelyemet, a Terézvárost, 1894-ben boldog és szilaj gyermekkorom színterét, a Belvárost sirattam el, mikor nagyrészt csákány alá került. Valyon [sic] mit kell még ezután elsiratnom?
Villanyoson el, haza [VII. ker., Thököly út 37.]. Átöltözve, naplók rendezése, ami ugyancsak hosszú munka volt. Kávézás, olvasgatás. Marosiné is megszabadult a zsidó bagagejától[bagázsijától, itt: albérlőjétől] – Steintől –, akik öreg este költöztek ki. 10-kor fekvés, alvás. Az idő szép, derült, bánatosan őszies. Reggel 12 f, d.u. 2-kor 19 f, esti 10-kor 14 f volt
Isten veled, jó öreg Tabán,
kinek napsugár volt minden táján.
Kitetted utczára, ablakba mindenedet,
kaczajod, éneked és arany szívedet.
Jó öreg Tabán, Isten veled,
Isten veled!
írta: Lowetinszky János József (1933.10.02.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése