Krúdy utolsó lakhelye az óbudai Templom utcában.
Szeptembertől a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumként szolgál...
Márai írja Krúdyról:
Élete végén a Templom utcában lakott, a kurta óbudai utca egyik földszintes házában, melynek ablakai egy külvárosi éjszakai kávéház bejáratára nyíltak. A kávéházban évtizedeken át a fürdősök, dögönyözők, zsokék, a pesti éjszakából kapatos fejjel Óbudára zarándokolt kispolgárok találkoztak az éjjeli órákban. A tulajdonos színésznek készült, s néha személyesen is fellépett kávéházának zenekari emelvényén, az éjszakának ez útszéli, parányi színpadán, és saját szerzeményű dalait énekelte. Az első teremben öreg zsokék biliárdoztak. Itt szeretett ülni, éjfél után, hazatérés előtt, üveg sör mellett. A kerek, fekete márvány kávéházi asztalra könyökölt, sört ivott és nézte a biliárdozókat. Legszívesebben egyedül ült, mindenfajta társaság zavarta. A zsokék és pincérek ismerték kedvteléseit, és tisztelték magányát. Órákon át tudott egyedül ülni sör vagy bor mellett s hallgatni.
De nagyon szerette elnézni, ha a részeg virtuskodók éjfél után verekednek. A kávéházban ismerték az öreg író passzióit, s néha mesterséges verekedéseket rendeztek tiszteletére. Óbudán még pártolják az irodalmat.
Emlékezés Krúdy Gyulára
...Ott ült a hajnali órákban az Erdélyi Borozó söntésében, a bejárattól balra eső asztalnál egyedül a magyar irodalom egyik legjelesebbike, Krúdy Gyula. Sudár az alakja, mint a fiatal jegenye, férfiasan szép a feje. A kihalófélben levő magyar dzsentri e díszpéldánya szótlanul, magába mélyedten bóbiskolt hajnalonkint a fehér asztalnál, előtte a megkezdett korsó sör, kezében a cigaretta, füstölögve...
Ritkán, nagyin ritkán volt látható nagyobb társaságban.
Az egyéniségéhez tartozott, hogy kerülte az embereket. Inkább csöndes szemlélője volt a körülötte kavargó színes, eleven és ragyogó éjszakai életnek. Figyelte a népszerű éjszakai vendéglőben az egymást váltó vendégeket. Dióbarna okos szeme a félig hunyt pillák alól a fényképezőgép lencséjéhez volt hasonlatos: pillanat fölvétel arról, ami körülötte történik, hogy aztán később, amikor kiforrott agyában a téma, megjelenjék valamelyik lap hasábjain a műremek, gyönyörűségére az olvasónak...
Ebben a környezetben láthatóan jól érezte magát Krúdy Gyula. Lélek az asztala mellé le nem ülhetett, csupán azok a kevesek, akiket szemének rebbenésével, vagy alig észrevehető kézmozdulattal magához intett.
Ezek közé tartoztam én is.
*
Egy nyári reggelen, hét óra körül járt már az idő, elhatároztam, hogy korábban fekszem le, mint máskor. A borozó már csaknem üres volt, amikor kifizetve a cehhemet, vettem a szalmakalapom és indultam kifelé. Az utam a söntésen vezetett keresztül s így el kellett haladnom Krúdy Gyula asztala mellett is.
Megemeltem a kalapomat.
– Szervusz, Gyula bátyám.
Kézmozdulattal bökött az asztal másik oldalán álló szék felé. Ez azt jelentette, – jól tudtam a leckét – hogy „méltóztassak helyet foglalni!” Ellentmondást Krúdy bátyám nem tűrt.
Leültem.
Rámutatott az üres korsójára, amikor az asztalhoz lépett álmosan az egyik pincérlány, – női kiszolgálás volt abban az időben – aztán a magasba emelve a karját, két ujját mutatta és felém bökött. Nyírvidéki virágnyelv szerint ez azt jelentette: „két korsó sört, egyet a barátomnak.”
Már ott is habzott az asztalon.
– Szervusz – szólt halkan.
– Szervusz.
Cigarettára gyújtottam és – vártam. Amíg meg nem kezdte a társalgást, addig kukkot se volt szabad szólnom. De minek is? A hallgatása is tartalmas volt.
Szótlanul ittunk meg három korsó sört, aztán azt mondta:
– Maradj még kérlek... Olyan jó így veled ülni csöndesen... Megiszunk még egy snittet, aztán átjössz velem a Bécsi Sörházba.
Ellentmondásról szó se lehetett.
Nyolc óra felé járt már az idő, amikor Krúdy szürke puhakalapját fejébe nyomva, kiléptünk a híres borozó ajtaján, hogy – mint annak előtte számtalanszor – végigbandukolva szótlanul a Nagymező-utcán, betérjünk a Király-utcában levő Bécsi Sörház-ba.
– Itt szoktam olykor egyedül is sört kávézni – szokta volt mondani a „Vörös Postakocsi” szerzője.
Amint a gyalogjáróra léptünk, utunkat állotta a pesti lumpok híres fiakkerosa, az Árpád.
A cájgja, két pompás szürke lóval, ott vesztegelt a Dalszínház-utcai oldalon, a járda szélén. Árpád úr mélyen leemelve szürke keménykalapját, így köszöntötte Krúdyt:
– Szindbád nem tehet egy lépést sem gyalogszerrel, ha kiskocsmába vezet az útja... Ezt mondta Rezeda úr is Melindának a regényben, mert, ha megszegné szokását, elvinné a „Podolini kísértet” ...
Árpád, a fiakkeros, Krúdy regényeiből idézett s mi sem természetesebb, hogy az alig nyúlfarknyi utat ezúttal nem csöndesen ballagva tettük meg a „macskafejű” köveken, hanem gumirádlison, mint ahogyan az az „előkelő pasasérok”-hoz illik.
Árpád a két szürke közé csapott, három perc sem telt el, már meg is állt a cájg a Bécsi Sörház előtt.
Krúdy Gyula – erszényt sohasem láttam nála – benyúlt a kabátja külső zsebébe, kihalászott onnan egy tízkoronás bankót és odanyújtotta Árpádnak.
– Köszöni Szindbádnak a legalázatosabb szolgája – szólt le a bakról Árpád, megemelve kalapját.
Mialatt Krúdy lelépett a gyalogjáróra s kezét rátette a vendéglő ajtajának kilincsére, a fiakkeros a kabátom zsebébe csente vissza a bankjegyet és halkan mondta:
– Csak nem képzeli, szerkesztő úr, hogy pénzt fogadok el tőle! ... Adja vissza neki...
Még volt annyi időm, hogy a tízkoronást kivegyem a zsebemből és Árpád felé nyújtsam.
– Tegye csak el gyorsan, hogy meg ne lássa, mert menten agyonütne, ha megtudná, hogy...
Ebben a pillanatban hátrafordult Krúdy, abban a hitben nyilván, hogy talán – megszöktem.
Árpád sietve tiltakozott:
– De nekem nem kell... Lopja vissza a zsebébe – szólt és a lovak közé csapva, elrobogott...
*
...Teremtett lélek se volt rajtunk kívül a Bécsi Sörház-ban. Az ódon, boltíves falak, a várszerűen épített, ívben csúcsosodó mennyezethez jól illett volna a vakolatlanság, hogy a csupasz téglák rozsdavörös színe még inkább azt a benyomást keltse, mintha ősi lovagvár pinceborozójába lépett volna be a szívesen látott vendég, vértezetten és sisakkal a fején, míg toporzékoló lovát künn hagyta, csatlósára bízva, az ámbitus előtt...
Talán éppen ez a középkori hangulat fogta meg Krúdy Gyulát annyira, hogy olyan nagyon szertett idejárni? Vagy egyedül, vagy velem. Ki tudja?
A kékkötényes csapos szó nélkül hozta a két krigli sört, rendelést sem várva, a belső szobába, amelynek egyik piros abroszos, nagy, kerek asztalánál letelepedtünk. Ösmert már minket.
Kívülről már beszűrődött az ab lakokon a pesti Ghetto zsivaja, de ez egyáltalán nem zavarta a nagy magyar írót.
– Látod, – törte mer a csöndet, mintán megízleltük a frissen csapolt sört, – én az utóbbi években sohasem járok kávéházba...
– Miért, Gyula bátyám?
– Gondolhatod, hogy megvan a maga oka... Mert, nézd csak ... te rendőri riporter vagy ... írtál már, úgy-e, többször arról, hogy valaki betért reggelizni a kávéházba ... a pincér hozta a kávéját ... a reggeli lapokat ... s alighogy olvasni kezdte a pasasér az újságot ... hirtelen lefordult a székről ... és meghalt ... megcsapta a guta...
– Hogyne. Talán két, vagy három eset történt az utóbbi években.
– Na, látod. De, úgy-e, az nem fordult még elő sohase, hogy valakit kocsmában üssön meg a guta hirtelen sörözés, vagy csöndes borozgatás közben?
– Nem, Gyula bátyám, – feleltem mosolyogva, de belül egy kicsit megdöbbenve, – az még nem fordult elő.
– Na, látod. Ezért nem járok én kávéházba...
(Később, esztendők múlva, amikor sorsom és viszonyaim úgy-alakultak, hogy csak elvétve és véletlenül hozott össze az utam Krúdy Gyulával, sokszor eltöprengtem magamban: vajon mi lappanghatott e filozófia mögött? Már 1910-ben félt volna ez az izmos és szikár nyíri dzsentri a haláltól?
...Két perc múlva Krúdy szép feje a mellére kókadt. Elnyomta az álom. No most, – gondoltam magamban, – itt az ideje, hogy visszacsempésszem a tízkoronás bankót a zsebébe, a többi közé. Óvatosan elővettem ... lassan-lassan közeledett a kezem a zsebe felé, s mint egy gyakorlott zsebtolvaj, hajtottam vissza a kabátzseb szárnyát ... pillanat még és a pénz a helyén van újra, amikor...
– Megittad már a sörödet? – kérdezte anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.
Hirtelen visszarántottam a kezemet.
– Meg.
– Akkor hozass még két kriglit... Nagyon megszomjaztam közben.
Mire a csapos az új krigliket az asztalra tette, ismét friss volt és élénk, mintha most kelt volna föl az ágyából.
Ezen a délelőttön szokatlanul bőbeszédűen társalgott mindenféléről. Saját magáról is, ami nagyon ritkán fordult elő. Mert alapjában véve zárkózott lélek volt, nem egy könnyen barátkozó természet. Távol tudta tartani magától azokat, akiket nem kedvelt, de minden sértő él nélkül. Mindig kiütközött belőle, minden cselekedetében megnyilvánult a született magyar úr.
Egyszerre csak, minden átmenet nélkül, azt mondta:
– A Nemzeti-Színház fölszólított, hogy írjak színdarabot a „Vörös postakocsi”-ból.
– Elvállaltad?
– Nem. Mit gondolsz, miért?
– Nos?
– Azért, mert képtelen volnék rá... Nem értek hozzá... Ha keresztre feszítenének, se tudnék megírni egy egyfelvonásost sem, mert nem ez a mesterségem... Regény, elbeszélés... Ködlovagok a régi jó időkből ... az igein ... az az én imádott világom ... Muskátlis ablak a szőke Tisza partján... a nyírségi vadludak húzása... Kiskocsma, piros abroszos asztalkákkal a Tabánban... Kis, egy decis szögletes pohárban a hegy leve... A Kereszt-téren az Albecker... sramlizene búg ... mint a vadgalamb... Kakukkos óra zörgi, hogy elmúlt az életünkből megint egy darabka... pókháló a pincegádor sarkában... lopótök a penészes hordó mellett odatámasztva ... mintha egy öreg óbudai bennszülött most indulna sétára, botjára támaszkodva, a Víziváros felé ... lámpását lóbálva baktat a bakter, figyelmeztetve a lumpokat, hogy kilencet ütött az óra... Látod, ez az én világom nem a festett vásznak és deszkák hamis és mondvacsinált levegője...
Valósággal ittam a zengő-búgó szavait, a halkan muzsikáló orgona búgást, ennek a kivételes magyar talentumnak a szélborzolta magyar búzatáblákat, s a közöttük virító pipacs és kéklő búzavirág illatát megelevenítő szuggesztív őserejét.
Pici szünet után megkockáztattam a kérdést:
– Mit mondtál nekik?
– Mit mondhattam volna? ... Azt feleltem az igazgatónak, hogy hagyjanak engem békén, csináljanak a „Vörös Postakocsi”-ból szín darabot, ha akarnak, de adjanak egyszer és mindenkorra érte négy száz forintot...
– Ezen aztán megfeneklett a dolog, úgy-e?
– Meg. Nem lesz színdarab a „Vörös Postakocsi”-ból, hála az Istennek... Nincs négyszáz forintjuk ... úgy látszik... Na, igyál...
Pár perc múlva megint elbóbiskolt.
– Na, most, – gondoltam magamban, – de a kísérletezésem a tízkoronással ismét kudarcba fúlt.
Reménytelennek látszott már helyzet, hogy a bankjegyet vissza tudjam csempészni Krúdy Gyula zsebébe, amikor az az ötletem támadt, hogy leejtem a padozatra, a széke mellé. Majd csak észreveszi vagy észrevetetem vele, ha fizetésre kerül a sor, hogy – kiesett a zsebéből...
Így is történt.
...A Teréz-templom tornyában éppen delet harangoztak, amikor Bécsi Sörház ajtaján kiléptünk a napsütésbe.
A szemünk káprázott volna?
Nem. Ott állt a gyalogjáró szélén a cájg. Bakján Árpád, a fiakkeros.
– Tessék beszállni! ... Hazaviszem az urakat... Szindbádot a Margitszigetre...
*
Óbudán halt meg Szindbád.
Most múlt öt éve, május tizenkettedikén.
Elaludt. Nem ébredt föl többi. Ködlovag lett a ködlovagok szerzőjéből is. Másnap lezárták volna a villanyórát, mert nem tudta a számlát kifizetni...
...Néhány héttel a temetése után, Óbudán, a Mókus-utcában, özvegy Kéhli Józsefné népszerű kocsmájának egyik szobájában, a falra erősítve, a legnagyobb csöndben és föltűnés nélkül lelepleztek egy kicsiny, négyszögletes márványtáblát, amelyen az aranyozott, vésett betűk ezt hirdetik a hálátlan utó kor számára:
Itt szokott ülni
barátaival KRÚDY GYULA a nagy magyar író
1933. VII. 10-én
|
Ennek az egyszerű márványtáblának kettős jelentősége van.
Az egyik: megtiszteltetése haló porában is a nagy magyar írónak, hogy azt az asztalt, amelynél szűkebb baráti körével az élete alkonyán szinte nap-nap után összeült csöndes borozgatásra, emléktáblával örökítik meg.
A másik: amikor irodalmi egyesületek és testületek épp csak hogy képviseltették magukat a temetésén, de arról nem gondoskodtak már, hogy elmúltával is hirdesse kivételes tehetségét, ízig-vérig magyar írásainak fényét valamely maradandó emlék, – akkor előállt egy óbudai derék kocsmáros s az ódon földszintes háza egyik szobájának falán megörökíti: „Itt ült Krúdy Gyula, a nagy magyar író...”
*
Isten veled, Gyula bátyám, elvitt téged is a „Vörös Postakocsi”, de a kerekek, amelyek fölverték az országút porát, nem érték a köntösödet, mint azokét a ködlovagokét sem, akikről oly nagyon szépen írtál és te magad is azzá lettél!
Ott, ahol most pihensz, nem fenyeget a veszedelem, hogy kikapcsolják a villanyórádat, de van Óbudán egy kiskocsma, ahol most is könnycsepp fátyolozza valakinek a szemét, ha ráesik a pillantása arra az egyszerű márványtáblácskára...
MATSKÁSSY JÓZSEF
(Új Idők, 1938/21. /május 22./ 770-773. p.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése