1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2012. február 4., szombat

GUZSIK ÖDÖN: TABÁNI UTCA- FESTMÉNY RESTAURÁLÁS

Az alábbi képsorozatban egy festmény megmentését követhetjuk nyomon  a festészet-restaurálás.blogspot.com  jóvoltából. Guzsik Ödön festménye a régi Tabán egy illusztris helyét örökítette meg. A  Kereszt utca 12 szám alatt volt ugyanis  Farkas Béla kocsmája.
Köszönjük-"Ecsetvonás"!!


Az 1900-as évek közepén festett festmény és díszkerete a pincében töltött évek alatt erősen szennyeződött, a festményt vastagon borította a por.


Egy korabeli felvételen a régi Tabán egyik utca részlete.

Tisztítás során azonban előbukkantak a festmény eddig rejtett gyönyörű, élénk színei.

A bal oldali ház felett látszik az ég előbukkanó kékje, és a fa ágai között lévő szakadás.


A vászon tágulatait, és gyűrődéseit tisztítás közben sikerült némileg kiegyenesíteni, ám az ég közepén lévő, horpadásból kiinduló szakadást a vászon szálait összeillesztve és ragasztva javítottuk.

retus közben

A vászon dublírozására nem volt szükség, csak a festékréteg megerősítésére.

A szokásos módon elkészített, tömítőmasszával pótolt hiányok után következett a festmény esztétikai kiegészítése, majd a lakkozás.



 A festmény végül a régi, de felújított díszkeretébe került vissza.

Forrás:ECSETVONÁS


Guzsik Ödön tabáni témájú festményei  a TABÁN GALÉRIÁBAN tekinthetőek meg , 1200 tabáni festmény társaságában.


































2012. február 2., csütörtök

SALY MEG A PULI: HÜLT HELY


Saly Noémi rengeteg szállal kötődik a Tabánhoz. Múzeológus, Tabán-kutató, kávéház-történész  és ki tudja még  mi egyben, de mindenben profi és írásai is izgalmasan érdekesek és szórakoztatóak.Távol álljon tőlem  méltatása (kevés vagyok én ahhoz), pusztán tiszteletemet fejezem ki írásai bemutatásával az elkövetkezendőkben.

Hült hely

Végy egy pulit. Röpül, hemzseg, kacag. Fajtáját meghazudtolva időnként ásni fog, mint egy kotorékeb. A legjobb hely erre az az elnyújtott háromszög alakú senkiföldje, amelyen az orgonabokrok tövében számos korábbi gödör tanúskodik a környék kutyáinak ilyetén buzgalmáról. Megkezdett gödör a legjobb, valamiért.
Amíg a puli ás, ne arra gondolj, hogy földes pofáját a nadrágszáradba fogja törölni; ne lebegjenek szemed előtt a mancsmosás viharai. Álmodd, hogy lassan egész alagútrendszer keletkezik, s te lesétálsz a Tabán tárnáiba. A háborús fal-omladékok dohogva keresgélik régi szomszédaikat, egymás mellé, egymás hátára állnak megint. Tompa koccanások, döccenések, fémes csusszanások (hopp, egy ereszcsatorna) – egy lábnyom a mállékony márgában, már benne egy cipő, a cipőben láb, példának okáért az erre sétáló Beethoven Lajos zeneköltő lába. De vehetünk más lábakat is, teszem: Liszt Ferencét. Vagy Döbrentei Gábor akadémiai titoknokét. Virág Benedek pálosrendi atyáét. Berzsenyi Dániel niklai földbirtokosét. Vitkovics Mihály magyar-szerb poétáét. Frankenburg Adolf szerkesztő úrét. Petőfi Sándorét, aki – miért is ne? – épp szerkesztője lakására igyekszik egy verskézirattal. Ybl építész úrét.
Meséljem? A háromszögű senkiföldje, melyen a puli ás, az Ybl Miklós térnél csúcsosodik. Onnan nézve balra a Döbrentei utca, jobbra az Apród utca nyílik. A háromszög talpa a „Virág Benedek-háznak” nevezett, három régi épületből összenőtt komplexum tűzfala, friss, sárga festésén világoskék graffiti. A tűzfal mentén enyhe lejtésű, betonlépcsős ösvényke, égerfák. Rigók, varjak, cinkék, galambok.
Hogy pontosan hány épület állt itt az ostromig, amelynek során Virág Benedek igazi lakóháza, a Hét Választó Fejedelemhez címzett fogadó, a Lyka-ház és egyáltalán: mind az összes elpusztult, azt nem lehet pontosan kideríteni. Volt ugyan számozás (Apród utca 2-től 8-ig, s túloldalon pedig Döbrentei utca 1-től 7-ig), de elég ránézni egy részletesebb térképre, máris látszik, hogy a lépcsőkkel, átjáró-udvarokkal, istállókkal, belső toldaléképületekkel szabdalt konglomerátum építéstörténetébe akkor is beletörne a bicskánk, ha minden megmarad.
Ahol a puli legutóbb ásott, a dupla orgona alatt, az körülbelül a Lyka-ház udvara lehetett. Hát persze, ez az a Lyka család, a művészettörténész Lyka atyafisága. Gazdag görög kereskedők. A legjobb helyen építkeztek: itt volt a hajóhíd hídfője, a vízi és szárazföldi kereskedelmi utak csomópontja, s – nem mellékes – öt perc járás Közép-Európa legszebb ortodox temploma (immár ott is csak hűlt hely). Menjünk föl rögtön Frankenburg szerkesztő kissé rendetlen, vidor kedélyről árulkodó otthonába, a másodikra? Várj, lépjünk be inkább vele együtt Wank bácsihoz, a bognárhoz. A Lyka-ház földszintjén lakik családostól: terebélyes feleség, egy „fakadó rózsabimbó”, Eszti és egy nyakigláb kamaszfiú. „Wank uram azon időben született még, midőn az emberek parókában jártak s ezüstgombos nádpálczát hordtak. Oly egyenesen tartotta fejét, mint a kanpulyka, s oly óvatosan mozgatta, mintha még most is mócsingos hajzacskó verdesné vállait… Ha esténként bekopogtattam nála, leültetett a bőrszékre, feleségével sajtot és óbudait rakatott az asztalra, s ingújra vetkőzve mosolygó képpel mondá: hogy már igy legjobb szeret mulatni baráti körben.”
Az első emeleten feltétlen meg kell állnunk: itt él Döbrentei titoknok úr. Tán csodálom, ámde nem szeretem, mint Petőfi a zordon Kárpátokat. Igen, a főúri könyvtárak kincseinek feltárása, kiadása, igen, a magyar színház ügye, igen, az első magyar gyerekkönyvek, a nyelvújításban betöltött szerep, a „dűlőkeresztelő”, amikor a budai hegy-völgyek máig élő magyar nevet kaptak, ez mind igen – de. Mert összevész és összeveszejt, mert rangkórságban szenved, mert tapos, és ráadásul még Frankenburg szerint is rosszul ír magyarul. Hagyjuk. Bajza egyetlen szava elég a jellemzésére: „feszpöf”.


Virág Benedek egykori háza, a "Hét Választó"
A másodikon a Frankenburg-lakás. Petőfi, gondolom, kettesével szedte a lépcsőt. Jókai talán nem. (Õ veszi majd át az Életképek szerkesztését, mint tudjuk.) Nomármost, kérdés: vajon Petőfi futtában köszönt-e Frankenburg tőszomszédjának, Eckstein Rezső nyugalmazott budai főbírónak, ha összetalálkoztak? A bíró Augusz Antal báró barátja, Liszt Ferenc barátja volt – ő találta ki és vitte is véghez, hogy Lisztet díszkarddal ajándékozzák meg, ő javasolta Pest megye közgyűlésének, hogy adjanak neki magyar nemesi címet. Elköltözik majd Bécsbe az öreg Eckstein bácsi, nem kopog többé az elefántcsontfejes sétapálca a Döbrentei utca kövezetén. Liszt Ferenc sörénye villan, kocsiból száll ki, gyere errébb, kutya, ne kapadozz ott a lovak lábánál.
Nézd meg, szégyentelen, ahol a legutóbb ástál, az a Hét Választó fogadó helye. Szedjük össze a hetet? Három érsek (a mainzi, a trieri, a kölni); négy országos fejedelem (cseh király, szász herceg, brandenburgi őrgróf, rajnai palotagróf) – ezek választották annak idején a német-római császárt. Minden rendes városban volt Hét Választó, volt tehát Pesten, s volt a Tabánban is. Sziklaszilárd helyi hagyomány szerint itt szállt meg Beethoven, amikor Brunszvikék invitálására másodszor Budára jött. Logikus: közel voltak a fürdők (amelyeket bécsi orvosai is ajánlottak neki), közel voltak a Brunszvik-lányok, közel Erdődyék a várban. Beült a Szent Katalin templomba, páter Virág katonásan rövid miséjére? Vett tűzkövet az ifjú Semmelweis József szatócsboltjában?
Dübög fölfelé a falépcsőn Berzsenyi, fogadó-beli szobájából két udvaron kell csak átvágnia, ott a páter Virág kuckója, pici szoba a pékség fölött, oda megy. Este majd átviszik a barátok Pestre, Bihari hegedűjátékát hallgatni a Fehér Hajó kávéházába, a Paradicsomba. (A tabáni kocsmákban ugyanis sramli szól, meg rác tambura.)
Az Apród utca felőli oldalon is van egy kis fogadó, az Arany Perec – na, itt lehet majd összefutni a húszéves Ybl Miklóssal. A nagybátyjáé a fogadó, ugyanis. Álmodik-e már az építésznövendék az új Duna-partról, a Várbazárról? (A város büszkesége kellene hogy legyen, jobb híján én szégyellem magam, nem tehetek semmit.)
Hűlt hely, senkiföldje. (Egészen pontosan: az osztrák állam tulajdona. A hetvenes években adta el nekik valaki, miért és mennyiért, ki tudja már. Beépítési tilalom alatt áll – amíg egyszer jól föloldja valaki, miért és mennyiért, ki tudja majd.) Ha nem mesélek, ki áll meg itt?
A puli közben eltűnt a maga-ásta időalagútban. Látom, amint páter Virág térdére fekteti földes pofáját.

Saly Noémi


További írásai olvashatóak a Tabán Anno Irattárban (kb.35)

KRÚDY GYULA: ECETFÁK PIRULÁSA



A történet még ott kezdődik, midőn Szindbád ifjú ember volt amennyiben térde nem lengett, és a szíve helyén antik, pirosló aranyból való amulettet hordott, nem pedig fekete gödröt. A szeme sugárzott, mint a télies nap a fenyők zúzmaráján, és a bokája oly karcsú és fürge volt, hogy akár tánc-cipőt is viselhetett volna, mint a hivatásos táncosok a "Zöld ördög" című éjjeli mulatóhelyen. Gúnyosan nézegetett a nők szemébe, mert mindegyikről feltételezte, hogy magzatgyilkos, míg szája oly udvariasan és finomkodva ejtette ki a lekötelező szavakat, mint az abbék szólanak a szentéletű, idős lorettekhez, kik ékszereiket a kolostornak óhajtják adományozni. Meglehetősen ismerte a női könnyeket, sóhajtásokat, kancsalításokat, de volt érzéke az őszinte gyűlölet és harag iránt, amely elhagyott nők szívében lakik. Ámbátor bölcs ember létére sohasem hitte el, hogy van olyan hölgy a világon, aki éjjel, álmatlanul, sőt szenvedélyesen őróla ábrándozik. Ah, mindig másra gondolnak a nők, midőn egyedül vannak!
Ez idő tájt mégis hajlandó volt megengedni, hogy kiérdemelje egy dáma tetszését.
Az aranymívesné dolgára gondoljunk, aki csaknem évekig foglalkoztatta Szindbádot, bár közben észrevette, hogy más nőknek is van bokájuk, hajúk, szép szemük és kedves hangjuk, mégis, midőn egyedül járt a messzi nyárfasorban vagy budai kiskocsmában üldögélt - a Tabánban, ahol a bolthajtás alatt sűrű a füst, öblös a pohár, és a sarokban vak zenész játszik, hervadt népénekesnő dalol, és a kocsmáros oly alattomosan nézeget vidrabőr süvege alól, mintha pénzhamisításon törné a fejét -, midőn itt ábrándozott, magában kivont, összeadott, terveket koholt, csapdákat eszelt, regényes variációkat állított szobalányok vagy grófnék elragadására: tehát az életalkotás órájában, Szindbád az aranymívesnét mindig különös gonddal kezelte ábrándjaiban, piros ablakú, ködbeborult ormú, kis kastélyba költöztette, négylovas hintón járatta, és a nevét sokszor az asztalra írta borba mártott ujjával. Nagy F betűk lepték el az asztalt Szindbád tekintete előtt. Fánny, mondták a betűk, és a homályba, füstbe, álomba merült messziségből, a nyárfa csúcsán vagy a tabáni kocsma bolthajtásából, a sárga falon megjelent az aranymívesné alakja, széles gallér-palástban, koronával a fején, mint a feketehajú Mária egy szentoroszországi kolostorban. Az arany amuletten, amelyet Fánny a szív fölött való viselet céljára Szindbádnak ajándékozott, a Szűz ily alakban mutatkozott a jámbor középkori vésnök tekintete előtt. És Szindbád gyakran az ajkához szorította az ereklyét, midőn egyedül volt.



Miután az aranymívesnét sokan ismerték Pesten, találkozásai Szindbáddal izgató titokzatos­sággal, rejtélyességgel voltak telve. Templomokban és báli termekben, a csónakversenyen vagy a császár­fürdői elhagyatott sétányon látták egymást; vagy este, néma utcában állongott a lefüggönyözött batár, és a sikátorból gyors, nesztelen léptekkel jött az aranymívesné, s a kocsiajtó feltárult; máskor a sánta varrónő műhelyébe vezető kanyargó sötét csigalépcsőn váltottak boldog csókot; ismét az alagútnál felugrott a társaskocsira Szindbád, hogy egy percig titkosan megszoríthassa az imádott nő kezét; végül a toronyzene alatt, az alkonyati térségen a Mátyástemplom körül, hátulról megszorít­hatta a Fánny karját, miközben régi magyar Mária-ének hangzott a toronyból.
A legboldogabbak azonban a Vízivárosban voltak, ahol az aranymívesné egy reneszánsz-korabeli házban született. A házban nyári vendéglő volt, és az udvaron ecetfák álltak, amelyek csodálatosan pirosodtak, midőn az ősz közelgett, és az elhagyott asztalokon pirosfejű kakas merengett. Piros volt a bor, amelyet a kötényes legény enyhe, októbervégi délután az asztalra helyezett, a vadszőlő már nem bujálkodott a salétromos falakon, Fánny a rozsdás vasrácsú emeletre mutatott:
  - Ott születtem, Szindbád, ezelőtt harminchat esztendővel. Az anyám nemsokára meghalt, és fénylő koporsóját öreg katonák hozták le vállukon a csigalépcsőn. Az apám régi szelencéket szeretett gyűjteni, papucsban járni, és esténkint, ha szelencéivel végzett, zsebre dugott kézzel meredt maga elé. Meglehetős szomorú volt a gyermekkorom. A mezítelen pásztorok, istennők, hattyúk, térdnadrágos, fehér parókás hegedűsök és zománcos postakocsik voltak gyermekkori ismerőseim a szelencék fedeléről. Később egy tubákszínű öreg uracskát hozott egy napon az apám, aki mindig-mindig La Fontaine meséit olvasta... Magas fehér mellénye volt. A nevére már nem emlékezem, de ha felvetette a szemét az ódon francia könyvről, egy csodálatos, felejthetetlen szempár tapadt rám. Kék és szomorú, megértő és megbocsátó, gyöngéd és bölcs volt ez a szempár. Benne volt minden, amit magammal vittem ebből a házból. A gyöngéd figyelem az élet apró örömei iránt, a halk megbocsátás, a jó magaviselet és csöndes ábrándozás. Benne volt az öreg francia szemében, hogy oly halkan kell élni, mintha a világ zajgásából sohase hallanék egyebet, mint egy kis hegedű hangját egy csöndes emeletről... hogy a tornyok ismeretlenek, mert mindig ködbe vannak borulva... hogy észrevétlenül lehet szenvedni legboldogabban... hogy a cipőm és kesztyűm mindig nagyon tiszta legyen, és barna hajamat hátul vizes fésűvel felfésüljem a nyakamról... Midőn először boldogtalan voltam - sok esztendővel ezelőtt -, az ösztönöm idevezetett a régi házba, ősz volt, és egy asztatnál leülve somot és tejfelt fogyasztottam. És még élt az öreg franciánk, aki egy sarokból sokáig észrevétlenül nézett. Azóta, ha bajban vagyok, eljövök ide, hátha él még az öreg férfiú?...
Szindbád ekkor alaposan szemügyre vette a házat, az Arany lúdhoz címzett kis nyári vendéglőt és a régi hercegi címert a kapu felett. A pirostaréjú kakast és a néma folyosót, hol gyermekkorában futkosott e nő, akit később párjának tekintett.



És halála után egy őszi napon visszatért a házba, a csöndes Vízivárosba, mintha tegnap ment volna el, a kakas a helyén vigyázott, és az ecetfák oly várakozólag állongtak piros díszükben, mint megannyi udvari testőrök, nemsokára erre jön egy öreg hercegi pár, és lehajtott fővel tovább megy.
Nem sokáig kellett várakoznia. Halk, könnyű léptek hangzottak fel a kapu bolthajtása alatt, ahol a szélben sírdogált egy régi kapuzár, hogy többé nem lehet házőrző-eb, és a kikoptatott köveken manapság is járnak, totyognak, bokáznak, tántorognak emberi lábak, amelyek éjfélkor azt gondol­ják magukban, hogy királyokat vagy főkapitányokat, költőket vagy boldog embereket visznek hazafelé, a budai borok elfogyasztása után.
Fánny jött, fekete kalapkáján bánatosan hajolt meg egy kis madárszárny, a fátyolán hópehely alakú lyukacskák voltak, és fekete kesztyűs kis keze oly gyöngéd volt, mint azok a drága asszonykezek, amelyek legelső fiatalságunkban simítják el az enyhe bánatot homlokunkról. A kék kötényes legény flandriai-vörös somot hozott és rózsás csészében a tejfelt, amely szőlőlevéllel volt letakarva.
Fenn, az emeleten hegedülni kezdett valaki.
Szindbád, a halott arra a helyre ült, ahol egykor az öreg francia úr üldögélhetett. Kellemesen, csendesen, köhögés nélkül nézte a Pestről Budára röppent kis fecskét. A halottak nem látják meg a változást az élőkön. A halott anyák mindig elárvult kis gyermekeikhez térnek vissza, bár azoknak már szakálluk nőtt. És a halott apák is, ha éjfélkor felébrednek, a kis fiúnak a sapkáját varrják meg. Míg a szeretők a fehérhajú hercegnő füle körül, az orgonazúgásban üdén és ifjan, piros frakkban vagy a zenész fehér mellényében lengenek, ha már régen tűzre került fabütykök lettek is. Szindbád az aranymívesnét most is olyan szépnek látta, mint fiatal korában a jelmezbálon, ahol régi arannyal hímzett ruhájában, Stuart Máriaként megpillantotta.


Egy szélhajtotta levél hátán a közelébe lopódzott, és halkan a fülébe kezdett susogni, ahol a haj üdén, vasárnapiasan meg volt fésülve.
- Szegényke, elégedetlen vagy, boldogtalan vagy, szomorú vagy?
- Nagyon szomorú vagyok, mert mindenki elhagyott, mert egyedül vagyok - sóhajtott magában az asszony. - Már gyermekkorom rózsaszínű arcú pásztorait sem látom többé, és a szél sohasem hoz felém zenehangokat. Szeretőim meghaltak, megöregedtek... Istenem, egykor mily boldog meg­nyugvással gondoltam arra, hogy időm eljöttével csendesen, derűsen sétálgatok egy öreg katonatiszt oldalán a bástyasétányon! Ma pedig nem tudok ebben megnyugodni. Miért, hogy nem vagyok fiatal? Miért, hogy nem hullanak többé könnyeim álmatlan éjjelen egy hűtlen férfiért? Igaz, hogy amíg megvoltak, nem sírtam soha egyikért sem. De ma szeretném őket mind végigsiratni, a hazugságaikat, a komiszságaikat és a csalfaságu­kat. Nem haragudni, csak sírni, hosszan, örökké sírni fölöttük, hogy így szótlanul el tudtak menni. Még csak azt sem mondták meg, hogy miért hagynak el! Csak elmentek...
- Mert az idejük elkövetkezett, szegényke - felelt nagyon gyöngéden Szindbád. - Nincs annak semmi különösebb oka, hogy a férfiak eltávoznak. Még ha könyörögtél volna, ha üzengettél volna utánuk, akkor is elmentek volna. Hívta, várta őket valami, mint a szél a faleveleket. Engem például egy szegény varróleány ablakába sodort tőled az éjszakai vihar...
- Hisz éppen ez sérti büszkeségemet.
Szindbád alattomosan nevetett:
- Büszkeséged? Oh, csak addig lehettek ti büszkék, míg férfiak járnak körülöttetek. Amíg hódítók, varázslók vagytok.
A mély kapualjban egy gumitalpú bot tompa zörgése hallatszott.
Pepita nadrágos, gondosan borotvált, szárnyas kabátú öreg úr nyomult be, és két deci vörös bort rendelt az ecetfás udvaron.
- Hagyjon békét, Szindbád, az ostobaságaival - szólt az asszony, elhessegetve magától az árnyékot.
- Nem tudok élni - morgott a szellem.
Az öreg úr, mint söröshordót, gurította végig a szemét az asszonyon. Köhögött. A botját eldugta a pad mögé.
 Furcsa - sóhajtott az aranymívesné -, a férfiak szépsége nem olyan mulandó, mint a mienké, asszonyoké. Az öreg úr bizonyosan a legszebb férfi lehetett Budán.
Megigazította a kalapját.

(1915)

VENDÉGLÁTÁS PEST-BUDÁN ANNO



 Ahhoz, hogy Pest-Buda az ország politikai, gazdasági, kulturális és irodalmi központja lett, nagyban hozzájárult a XIX. század első felének fejlesztési és építési programja. Lebontották a városfalakat, csatornázni kezdtek, fásították a Városligetet, utcasorokat építettek.



Lutriárus a kávéházban(kucséber)

Fentiek természetes velejárója volt a vendéglátás fejlődése is. Új éttermek, fogadók, kávéházak és szállodák épültek. A változások feltűntek az országot járó külföldieknek és egyre több könyv jelent meg úti tapasztalataikról. Ezek az "útleírások" bőven taglalják az akkori Pest-Buda vendéglátását is. Schams Ferenc gyógyszerész Péterváradról települt Pestre, ő alapította az első vincellériskolát. Pestről írt leírása 1821-ben jelent meg, ebben rangsorolja a fogadókat és szállodákat. Tapasztalatai alapján első osztályba tartozik a Magyar Király, a Hétválasztó Fejedelem és a Fehér Hajó, a másodikba az Arany Sas, a Két Pisztoly és a Két Oroszlán. A harmadik osztályba Schams szerint az elővárosi fogadók tartoznak, többek között a Fehér Bárány, a Trombitás és a Fehér Farkas. Egy másik utazó, Wilhelm Richter művéből egyéb érdekességeket is megtudhatunk. "A jobb szállók éttermeiben az a szokás, hogy különböző árakon lehet ugyanazt fogyasztani. Az első emeleten ezüst tálakról eszik az ember, mahagóni bútorok közt, magas rangú államférfiak, elegáns hölgyek, gazdag pénzarisztokraták társaságában. Lenn a földszinten fele pénzért ugyanazt kapja az ember, csakhogy újezüst tálakon, kevésbé drága edényekben, egyszerűbb társaságban és berendezés mellett." Írásából az is kiderül, hogy mi került az asztalra: "A pesti ember, mint minden magyar, el nem engedi a mindennapi erős húslevest és a jó adag marhahúst. A jobb helyeken a leves és a hús közé közételt iktatnak, ezt általában assietnek nevezik - ami lehet farsangi fánk, valami pástétom vagy halétel. Magyarországon ugyanis az a szokás, hogy a halételeket a marhahús előtt tálalják. A marhahúshoz mesés sorozatú mártást vagy fiatal zöld hagymát, uborkasalátát vagy ecetes tormát esznek. Ezt követi a becsinált, mely borjúból vagy szárnyasból készül hosszú lével, de leginkább piros paprikával borsolva szeretik. (Íme a pörkölt és a gulyás "ősreceptje"!) A becsinált után a főzelék következik, tetején hússal vagy sült szalonnával, legyen az lőcsei lencse vagy pesti kelvirág, avagy bármi más, de mindig kitűnő főzelék. A főzeléket a tészta követi. De Magyarországon nemcsak az osztrák konyha tésztái járják, hanem vannak speciális magyar tészták is, amilyen a juhtúrós galuska. Az utolsó fogás a sült, legtöbbször szárnyas, de rostélyos, vesepecsenye, császárhús, szűzsült is. Mindezekhez neszmélyi, budai vörös, pesti vagy kőbányai fehér, ménesi, különféle hegyaljai, egri, magyarádi vagy szerednyei bor kapható".


Lacikonyha a piacon

Az írásokból kiderül, hogy ez időben a fogadókon és vendéglőkön kívül nagyszámú bormérés, serház és pálinkamérés is van Pesten és Budán.
A XIX. század húszas éveiben Pesten 800, Budán 240 ilyen jellegű vendéglátóhely működött. Sok borházban sört is mértek, annak ellenére, hogy 31 önálló "serház" is működött. Schams szerint a rövid italok elterjedése is erre az időszakra tehető: "Noha Magyarországon a szeszesitalok közül a bor örvend a legnagyobb közkedveltségnek, mégis a mindenféle mesterségesen előállított pálinkák kimérése és eladása is elharapódzott már, jobban, mint kívánatos volna.
Hentes és csirkeárus a piacon
               

Mind étkezési, mind italozási szokások tekintetében külön világ volt a kávéházaké. Ott kezdetben a kávén kívül teát, sört, bort, rumot, különféle puncsokat és rozsólist (likőr) szolgáltak fel. A fehér zsemlét, perecet, kuglófot és aprósüteményt már az ősidőkben is kínáltak a kávé mellé, de kapható volt a debreceni kolbász őse, a "krajtzáros virtsli" is, amelyről idővel az árdrágulás "leszedte" a ráadásba adott reszelt tormát. Gaál György, az 1803-ban Budán megjelent város - pamfletjében, A tudós Palótz avagy Furkáts Tamásnak Monosbélbe 'lakó Sógor - urához írt levelei-ben ezt meg is említi, ímigyen: "Budán azon Kávéházban, a mellybe a Vendégek jó Kraitszáros Virstlikkel traktáltatnak, most a régi Sistema már megváltozott. Annak előtte a' Virstlik jó tormával meghintve voltak, de mivel a 'Kávés Mester a tormával is többet veszt, most már torma nélkül való kolbászokkal traktálja a' Vendégeit".


Krajtzáros virsli

A komolyabb ételkínálatra a Café Restaurantok megjelenéséig kellett várni. Az Angol Királynő szálloda házában működő világhírű Grand Café már a XIX. század elején Café Restaurant volt, ahogy a Paradicsom és a Mondain Kávéház is. Nyíltak kifejezetten nyári üzletek is. Ezek közül az egyik legismertebb a leopoldvárosi György Kert volt, amelyről még Schams Ferenc is megemlékezik: "A kiszolgálás jó és gyors és az idegen figyelmét nem fogja elkerülni, hogy a pesti Publicum is olyan szeretettel csüng a sült csirkén, mint a bécsi".



A XIX. század negyvenes éveiben újabb italok jelentek meg a kávéházi asztalokon. Az Abbázia, a Baross, a Central és a Pilvax törzsközönségét a franciás bohémség jellemezte. Jegelt, szalmaszálon szívott párizsi feketekávé volt a divat, a tragikus öntudat elvesztése érdekében pedig Baudelaire, Rimbaud és Verlaine kedvenc italát, az Absynthe-ot "vedelték". Az 1848-as szabadságharc első napjaiban a Pilvaxból Szabadság Csarnok lett, a jelkép pedig a szabadságitalnak elnevezett krampampuli, amely nem volt más, mint a lengyelek által divatba hozott cukorra és kávéporra öntött, majd meggyújtott spiritus.
Vendéglői figurák


Forrás: 

Horváth Dezső :VENDÉGLÁTÁS PEST-BUDÁN A REFORMKOR ÉS A SZABADSÁGHARC IDEJÉN - A KÜLFÖLDI TUDÓSÍTÓ SZEMÉVEL

2012. január 31., kedd

KERNY ISTVÁN FOTÓJA:TABÁN 1925

Forrás:Kieselbach galéria

BŰN ÉS BŰNHŐDÉS A RÉGI TABÁNBAN ANNO1686-1708: HATÓSÁG ELLENI ERŐSZAK ÉS EGYÉB HUNCFUTSÁGOK:

A két város büntető joggyakorlatában a legbőségesebb anyagot a hatóság elleni erőszak, tiszteletlenség és engedetlenség esetei szolgáltatják; ezért a különös rész befejezéseként ezekről szeretnék még rövid áttekintést  adni, az engedetlenség példájaként említve néhány kisebb súlyú cselekményt is. Az osztrák büntetőtörvónykönyv 99. cikkében úgy rendelkezett, hogy a külön nem szabályozott cselekményeket a római jog (ius commune) szerint kell megbüntetni. A gyakorlat az említett magatartásokat megkövetéssel, házi őrizettel vagy rövidebb időtartamú áristommal torolta meg, de a végrehajtásnak fegyverrel ellenszegülőkre III. Ferdinánd 1643-i rendelete értelmében halált és vagyoni büntetést is kiszabhatott
 Buda és Pest hatóságának nem volt szüksége a római jog segítségére, az osztrák kódexben sem keresgélt szabályt, hanem valóban arbitrarie, az osztrák gyakorlathoz hasonlóan változatos módon torolta meg az ilyen eseteket. Hogy annyiszor kellett foglalkoznia velük, azt eléggé megmagyarázzák azavaros állapotok, a bíróság tekintélyének kamarai és katonai részről történt megcsorbítása, az újra meg újra kitörő pártviszályok, és talán a magisztrátus tagjainak sokszor alacsony műveltsége, csekély megbecsülése is.
Kéz és nykkaloda. úgynevezett "hegedű"

A hatóság elleni erőszak legsúlyosabb esete első tisztviselőjének megverése volt. Erre a tárgyalt korszakban csak olyanok vetemedtek, akiket az illetékességi kiváltság megvédett a büntetéstől. Név szerint Kohlbacher Lampért Mátyás pesti harmincadellenőr volt az, aki az adminisztrációra támaszkodva több mint egy évtizeden át fegyverrel is ellenszegült a pesti hatóságnak. Már 1693-ban megsértette a vásárbíró jogait, megtagadta az adót és gyalázta a bírót; 1696-ban erőszakkal vitte el a városházáról a legelőpénz fejében lefoglalt ökreit, s a reá kivetett adóösszeget sem akarta megfizetni mindaddig, míg a tanács számot nem ad felhasználásáról. A következő évben — mint már említettem — az adóvégrehajtás során eljáró Eschenbrugger bírót bottal fejbe vágta, sőt még kardot ia rántott ellene, de azután maga is megijedt a polgárság bosszújától. A Fürstenbusch-bizottság javaslatára ugyan jóval később 50 tallér pénzbüntetéssel sújtották, de garázdálkodását nem hagyta abba; 1699 nyarán ismét szabadszájúan mocskolta a tanácsot, sot a bíróviselt  Lehner Mihályt meg is verte. Az év őszén pedig komájával, Leistnerrel és több ellátóhivatali tiszttel együtt fegyveresen támadta meg a templomból kijövő bírót és szindikust. A tanács felháborodott tiltakozásában kifejtette, hogy a bírónak joga van sérelmét azonmód megtorolni, mert ez a római jog szerint notorium, és nem is mondható a saját ügyében ítélkezőnek, mert ilyenkor „nicht privátam sed publicam authoritatem defendirt". Még a kancelláriát is felkereste kérvényével, de az nem tehetett semmit . Hogy az adminisztráció jóvoltából Kohlbachernek semmi baja sem lett, az a két város 1707-i közös eljárásából is kitetszik; ez ismét a notórius zavarkeltő ellen folyt, a mindkettőjük elleni iniuria miatt.


Előkelő polgár inasa 17.század végén

A Kochlbacher okozta zavarokon kívül is szép számmal fordult elő hatóság vagy közege elleni erőszak. így fogta fel Buda hatósága a három tanácsosát kivont karddal megtámadó Scharl Ferenc cselekményét, ezért bilincsben végzendő közmunkára és megkövetésre ítélte, a kard viselésétől pedig eltiltotta.  De leggyakrabban a végrehajtásra kiküldött közegek ütköztek ellenállásba. Fegyverrel állt ellen a pesti tör vény szolgának, s a bírót mindennek elmondta Tempi Pál mézesbábos; csak azért szabadult meg néhány napi őrizet után, mert Lehner bíró is elhamarkodottan küldteáristomba. Notórius erőszakoskodó volt Jaskó Mihály. Állatzálogolás után erősen szentségeit a tanács ellen., majd a letartóztatásra kiküldött őrökkel szemben késsel védekezett. Ekkor még néhány tallérral szabadult, de 1695-ben, amikor a strázsamesterhadnagyra fogott  tőrt, felesége meg gyilkosnak szidalmazta ezt, súlyosabban is megbüntették. Három napi áristomot kapott, három napig kellett a térre vasban, feleségének pedig hegedűben kiáltania, mindig 9 és 10 óra között. A nyilvános megkövetés szövegének elmondásakor szájon kellett csapnia magát. Könyörgésére és közbenjárásra azonban a nyilvános büntetést elengedte a pesti magisztrátus.


Rácx határőr katonák 18.század elején



Jask óné, mert nem tett lakatot a nyelvére, hamarosan újra bekerült az áristomba. Harcias asszony lehetett a budai Wablerné is, aki végrehajtás során szóváltásba keveredett a két strázsamesterrel, majd pincéreivel ledobatta őket a lépcsőn, hogy a felcserek alig győzték őket kötözni. A költségeken kívül megkövetéssel és csekély pénzbüntetéssel szabadult, még a pincéreknek is elengedték a néhány órai megszégyenítő utcaseprést. A strázsamesterek elleni erőszakért, kardrántáséit, megverésükért a tettesek egyébként Budán és Pesten néhány napi áristomot vagy csekélyebb pénzbüntetést kaptak ; csak egy szabólegény került rövid időre „az új pesti kínzókamrába". Mellesleg itt kell megemlíteni azokat az eseteket, amelyekben a vádlott az erőszakot nem a hatósággal, hanem valamelyik polgártársával szemben alkalmazta, vagyis önbíi áskodáshoz folyamodott (sein eigener Richter gewest). Itt ugyan nem a hatóság vagy közege szenvedett, de a tanács tekintélyét érte sérelem, mert az önhatalommal a kény szer alkalmazás monopóliumán esett csorba. Ezért mindkét város vagy elzárással, vagy még gyakrabban szerényebb mértékű pénzbüntetéssel sújtotta a tetteseket.  Az ilyen önhatalmú intézkedés sajátos eseteként büntették a bírói zár feltörését.


Budai vásárra igyekvő vásározók

Gyakran előfordult, hogy valamelyik polgár rágalmazó vagy sértő kifejezésre ragadtatta magát a budai polgármester vagy a pesti bíró ellen. A tényállások elég változatosak: a tettes leszamarazta a polgármestert, verekedett a bíró házánál, tiszteletlenül az asztalt verte és dacosan felelgetett neki, mérgében életveszélyesen fenyegette, vagy megrágalmazta azzal, hogy fölösleges kiadásokat okoz a lakosságnak, hogy jogcsavaró, megvesztegethető, hogy csak párthíveinek kedvez, hogy a katonai parancsnokot gyalázta stb. Ugyancsak sokféle a kiszabott büntetés is: a tiszteletlent néhány napra, vagy szavainak bebizonyításáig áristomba tették, „hogy kijózanodjék", kisebb pénzbüntetésre ítélték, a bíró nyilvános megkövetésére kötelezték, sőt — mint a sok zavart okozó Jaskó Mihályt — polgárjogától megfosztva ki is utasították.
Az elmarasztalt nemegyszer a kamarai adminisztrációhoz fellebbezett, méltánytalannak vélve a fogságot vagy a büntetést; az igazgatóság ilyenkor méltányos elintézést rendelt, vagy egyenesen szabadlábra helyezését rendelte el, mint az Unger polgármestert megfenyegető Paukenhaider János esetében történt. Maguk a városok is fordultak az adminisztrációhoz, ha valamilyen okból nem bírtak a sértegető vei. így 1692-ben Gering Mihály János városi és egyben helyőrségi seborvos a pesti bírót nyüvánosan sértegette és párbajra hívta, majd a budai polgármester utasításának is ellenszegült, sőt „ut personam in publico officio constitutum" csúnyán legyalázta, őt a kamarai igazgatóság kötelezte megkövetésre és pénzbüntetésre; valószínűleg nem tagadta meg a prófosz karhatalmát a Proberger igazi bírói minőségét kétségbe vonó Pressl Bertalan üvegessel szemben sem. A felsőséghez kellett fordulnia a tanácsnak, ha valamelyik tagja sértette meg a bírót, és ezért ki akarták zárni az ülésekről. így történt ez Pesten a gyalázkodó Kleinhackel György esetében, Budán pedig Krempl Tóbiást akarta kizáratni Bösinger a már említett börtönfelnyitási viszály idején. A beadvány indokolásában a római jog, az egyházjog, Carpzov és Gaill német jogtudósok tételei támogatják a polgármesternek azt az állítását, hogy őt persona publica minőségében érte sérelem, ezzel pedig a tettes infamis lett, akit a közfunkcióból ki kell zárni. (Ez egyébként később meg is törtónt, míg Krempl a molnárcéh hasonló vádja alól nem tisztázta magát a tanácsnál.)
Ez az ügy átvezet az erőszakos cselekmények egyik mellékhajtásához, amelyekben a polgármester nem sértettje, hanem tettese volt az erőszaknak. A cselekmény mindkét esetben a budai tanácsot sértette, hiszen Bösinger ennek tagjai ellen követte el a tettlegességet. Abban az elmérgesedett ügyben, mely Klinglmayer péknek a törvényszolga fogságából való erőszakos kiszabadításával kezdődött, a polgármester 1695 tavaszán spanyolnáddal bal arcán véresre verte, vagy a maga előadása szerint „gyengéden megütögette" Krempl tanácsost; később meg egy távozó gyógyszerészlegény — nyilván nem gazdája tudta nélkül — meg is pofozta. Krempl erre az elutazó legényt társaival együtt megleste a melegfürdőnél, s útravalóul jól eldöngette. Sem ő, sem a vele tartó Unger nem fukarkodtak a szidalmakkal Bösinger ellen, de ez sem maradt adósuk. A kamarai adminisztrációnál évekig húzódott az ügy, végre megkövetéssel és csekély pénzbüntetéssel zárult le; ez egyébként még 1699 őszén is behajtatlan maradt. 


Céhláda 1675-ből
Még súlyosabban esett a latba Bösinger másik erőszakossága: 1697 nyarán vacsorára hívta meg Zaunockh tanácsost, és itt bizonyos számadásokat követelt tőle, majd szóváltás során az arcába vágott. Az egész tanács sértve érezte magát, és elégtételért fordult az adminisztrációhoz. A részegségével védekező Bösingert megkövetésre kötelezték, de a tanács nem nyugodott addig, míg ez nem kívánsága szerint, az egész magisztrátus, a fertálymesterek és a lakosságot képviselő néhány polgár jelenlétében folyt le. Ezenkívül a polgármesternek 25 tallér pénzbüntetést kellett letennie a Szentháromság-szobor javára. Több mint három év telt el, míg a szangvinikus gyógyszerész végre megfizette a mindkét ügyből eredő pénzbüntetését, s ezzel a tanácsból történt átmeneti kirekesztése is véget ért.
Ilyen példaadás mellett alig csodálkozhatunk azoknak az eseteknek jelentős számán, amelyekben a budai vagy a pesti tanács ellen fakadt szitkozódásra valamelyik polgár. A tiszteletlenség sokféle lehetett, az iratok nem is mindig részletezik; ilyen volt az ülésen tanúsított egyszerű insolentz, a kereset szerénytelen előadása, a bíró és a község szidalmazása, a magisztrátus becsületességének vagy hitelességének kétségbe vonása, tehetetlenségével szemben a polgárság erőszakos fellépésének „egészen lázadó" sürgetése, az adókivetésben eljárók megsértése, a porció-cédula megvetően történt elszakítása és hasonlók. Az ilyeneket elkövetőket a strázsamesterhez, súlyosabb esetben a törvényszolgához ültették le, az utóbbiakat meg is vasalták, vagy gyakran pénzbüntetésre kötelezték. A tanács megkövetése természetesen nem maradhatott el. Ha a feleség fakadt ki a hatóság ellen, a férj kötelességévé tették, hogy „fogja be a száját". Furcsa világításba helyezi a fellebbezési jog gyakorlását az a néhánypesti eset, amelyben büntetést róttak ki egy-egy polgárra a város ellen az adminisztrációnál tett valótlan panasz miatt.
 A kamarai igazgatóság ugyanis az ilyen félig polgári, félig büntetőügyekben is ólt felülvizsgálati jogával. A XVII. század végén Pesten fordult elő néhány jelentősebb eset. Eysserich Sámuel kereskedő 1697-ben nyílt utcán huncfutolta le a tanácsot, János deák szenátort és a rendes adófizetőket, s ezért a nyilvános megkövetésen kívül 300 ft pénzbüntetésre vagy negyedévi bilincsben töltendő fogságra ítélték. A kérésére mérsékelt pénzbüntetés még mindig 50 forintot, vagy nemfizetés esetén négy heti fogságot tett ki. Végül az adminisztráció enyhítette ezt — a megkövetésre és a kiállott fogságra való tekintettel — 25 forintra. Csiszár Mihály pesti lakos megrágalmazta János deákot, hogy 1693-ban porciópénzeket osztott szét a tanácsosok között, s ezzel a kijelentésével a megyeházán izgatta a polgárokat. A részletes bizonyítás ellene szólt, s ezért vasban végzendő közmunkára kárhoztatták, de az adminisztráció a kiállott tíz heti vizsgálati fogság után szabadlábra helyezte.
Ugyancsak az  izgatás indokolta egy Peringer nevű pesti ember letartóztatását, mivel nem tisztességes dolog nyílt utcán valótlanságokat terjeszteni, s ezzel nyugtalanságra okot adni". A valótlanság abban állott, hogy Peringer az 1699-i porció Összegét 8000 forintra, a polgárok számát pedig 350—400-ra taksálta. Addig maradjon áristomban — szólt az ítélet —, míg ezeket a számokat be nem bizonyítja.
A kiváltságlevelek megszerzése után Budán és Pesten is előfordult, hogy valamelyik érdekcsoport a hatalmon levők ellen izgatta a polgárságot. Budán Bösinger működésének utolsó szakaszában, 1705-ben Sprenger János volt vízivárosi bíró nyugtalanságot keltett azzal, hogy a Bösingertől Bécsből vett leveleket más polgároknak, sőt az adminisztráció embereinek is mutogatta. Mivel a magisztrátus előtt eltitkolta ezeket, áristomba tették, de még a kancellária utasítása előtt szabadlábra került, mert a leveleket fogságában elégette. Ugyanabban a hajóban evezett az egyik budai jogász, Mieser Fülöp Jakab is, aki új kiváltságokkal és könnyebb terhekkel hitegette a polgárokat, így izgatott a hatóság ellen, és még 300 forint jutalmat is kért magának. A tanács biztosan megtartotta a kancellária ajánlására adott válaszában elhangzó fenyegetését, hogy Mieser meg fogja kapni azt, amit megérdemel.
 Pesten ugyanakkor az keltett zavart, hogy Pollermann tanácsos megkísérelte megtörni Proberger bíró serfőzési monopóliumát. Közben azzal fenyegetődzött, hogy majd leszámol a bíróval és a „kupaktanácsot tartó" magisztrátussal. Proberger nem is akart egy asztalhoz ülni ellenfelével, de mikor ennek titkos pálinkafőzdéjét megtalálták, elvesztette

hitelét. Csak 1707 tavaszán, megkövetés mellett fogadták vissza a tanácsba. Mindezek az ügyek a városok lakosságán belül kialakult érdekcsoportok harcával függőttek össze, és a sérelmek érzékeny megtorlása nem annyira az absztrakt városi tekintély, mint inkább az éppen kormányzó tábor érdekében törtónt. Így a felsorolt ügyek, bármüyen széles skáláját mutatják be az ellenszegülésnek és tiszteletlenségnek, nem érnek fel soha a városi joghatóság alól kivett seditionis crimen, a lázadás magaslatáig.
A városi juriszdikció határain belül inkább azt tapasztaljuk, hogy a magisztrátus kisebb eljárási vétségeket is tekintélyének sérelmeként torolt meg; így a más fórum előtti kiegyezést, az idézéssel vagy az adminisztráció utasításával szembeni engedetlenséget, hamis tényállítást vagy hamis bizonyítvány bemutatását. Az ilyenekért néhány napi áristomot vagy csekélyebb pénzbüntetést szabott ki. Ugyancsak fogsággal bűnhődött az a fél, aki ellenfelét a tanács színe előtt gyilkosnak nevezte, és azonmód meg is kellett ezt követnie. Valamivel súlyosabban torolta meg Buda hatósága Aurisch György kádár cselekményét, aki evangélikus vallását elhallgatta, s így a kádárcéh mesterévé emelkedett. Ötven akónyi hordót kellett készítenie a városnak, és 6 font viaszt adnia a templomnak. Később azonban a büntetést mérsékelték, és meghagyták nála a céhládát is.
A polgármester (bíró) és a tanács megsértésén kívül büntetés alá esett egyes hatósági közegek szidalmazása is. Egyes tanácsosok ugyan polgári úton kereshették becsületüket, de hatósági jellegük miatt a szankció sem maradt el. így az utóbb sikkasztónak bizonyult Schorr pesti vásárbíró, aki selymának és a város megcsalójának nevezte János deák szenátort, a nyilvános megkövetésen kívül 40 fuvart kellett hogy adjon a járdakészítéshez; később Neander városkapitány sértegetőjét hat fehér viharlámpa szolgáltatására és az egész homagiumra, kötelezte a tanács.  Áristom vagy pénzbüntetés járt annak, aki a fertálymestereket sértegette, a hajóhíd mesterét, vámszedőjét gyalázta,2 a kapuőrre, éjjeli őrre illetlen szavakat (pl. Buren-wachter, kuruc huncfut stb.) kiabált. Ha a strázsamestert provokálták, és ez nem késett kardjáva! eldöngetni a kihívót, a tanács megállapította, hogy megérdemelten kapta a verést.  
A budai hatóság megtorolta a kerületi bíróságokon esett sérelmeket is.Az erkölcsi szabályoknak, a társas együttélés rendjének megsértéséből adódtak azok a kisebb súlyú bűncselekmények, amelyeket a két város hatósága általában csekély pénzbüntetéssel, áristommal vagy közmunkával torolt meg. Bár a kihágás fogalma még ismeretlen volt, visszatekintve ebbe a kategóriába sorolhatnók őket. Az ilyen deliktumok mintegy szubszidiáriusan  estek büntetés alá, ha nem valósították meg a törvényi tényállások egyikét. Példaképpen tekintsünk át néhányat. A vallás elleni sérelem volt a templom előtti verekedés, vagy az ünnepen végzett testi munka. A jó erkölcsökbe ütközött az idős szülőkkel szembeni rossz bánásmód, vagy a feleség szájaskodása, rossz viselete. Vossmayr Jánost Buda tanácsa négy heti közmunkára ítélte, mert szüleivel hányivetien viselkedett, mostohaapját megverte és megharapta; csak a papság kérésére változtatták át büntetését a Szentháromság-szoborra adandó 3 mázsa vasra.  Az osztályszempontok indokolták a mester vagy gazdasszony megveréséért kiszabott áristomot, a cselédlánynál „hegedűt". Pest tanácsa jellemző módon „kezdetnek 50 ütést" osztott ki Lehner Mihály két szolgájának, akik gazdájukat megverték.  Jelentős volt a közrendi sérelmek száma; ilyen a párbaj,a vaklármával előidézett zavarkeltés, a rémhírterjesztés (a rácok le akarják mészárolni a magyarokat!), az önkényes éjszakai házkutatás. A pesti felső kapu őrének erőszakossága hivatali hatalommal való visszaélésnek számított, de ha védelemben sebesített meg valakit, büntetlen maradt. A kuruc időkben bevezetett polgárőrség elhagyása kisebb büntetést vont maga után, de ha a helyettesként oda küldött fiúk a puskaporral játszva testi sértést okoztak, a pénzbüntetés növekedett, a fiúkat pedig megostorozták.
Kihágásként büntették a polgárok vagyonát sértő és veszélyeztető cselekményeket, ha nem estek a lopás vagy a rablás fogalma alá. így a gondatlanságból elkövetett  tűzokozás büntetése tíz heti áristomig is felmehetett. A szőlőhegyen történt rongálást, gyümölcsfa kivágását — hanem esett súlyosabb beszámítás alá — férfinál közmunkával, nőnél hegedűvel fenyítették meg. Ide sorolnám a haszontalan lim-lomot és orvosságot (!) árusító házaló esetét is, akit árujának elkobzása után a budai törvényszolga kivezetett a városból. Mindezek az ügyek arra a konklúzióra vezetnek rá, hogy a magisztrátus szigorúan ellenőrizte a lakosság életmódját, magaviseletét, erkölcsi magatartását, és fenyítő hatalmát a városokban éppen hatalmon levő csoportnak, rendszerint a vagyonos polgároknak érdekében gyakorolta.