Krúdy elaludt
Írta: Móricz Zsigmond
|
Még alig tíz napja, tizenkettő. Ennek a szennyes tajtékú mának fodor hulláma összesodorta a csónakunkat, s egymás mellett kötöttünk ki egy füzesben: már a klubban.
Örömmel ültünk össze, mint otthon az úri cserkelők, akik bokorba akasztják a fegyvert, hogy a Tisza-kanyarodóban együtt süssenek nyáron kecsegét.
– Gyulám, Gyulám, szívem reménye – öleltem őt –, mit keresel te itt?
Lehajtotta szomorúfűz-fehér fejét, s kedves dörmögő hangján mondta:
– Semmit.
Hosszú lábait keresztbe vetette, hosszú karjait ölében összerakta, s kicsit maga elé süppedve:
– Nem keresek én itt semmit... Nemigen keresek én már sehol semmit.
Fényes, nagy gömbölyű szemeit rám vetette, nyíri pajkos, ragyogó pillantását rám borította, s mosolyodott, hogy életének e stációját ily sikerülten körvonalazta.
– Még a kártyajárás is rossz az idén... – mondta csöndesen, mintha írná.
Aztán együtt hallgattunk. Hallgattuk az élő morajt, amely hasonlít a nagyapáink méhesének zöngéséhez.
– Mikor voltál odahaza Nyíregyházán – én.
– Nem nagyon régen – élénkült fel kicsit ő. – Elmentem az édesanyámhoz... Jól van... Úgy él, mint számtalan évvel ezelőtt. Maga művelteti meg a kis földjét, a kis szőlejét. Nem szorul senkire... Más ember, mint én vagyok...Más fajból voltak ők, mint amit ideadtak nekünk...
Hallgattunk.
– Minket elrontott az élet, – szólok.
– Az is lehet, – szól. – De nem Budapest, hanem még sokkal hamarabb valami... Abba a tévhitbe éltünk, hogy mindig vasárnap van...
 |
| Géhl Zoltán(1888-1954):Az alvó Krúdy |
Nézem ezt a csodálatos hajóst, az életbárka romló roncsán, és ráébredtem a szavakra, amiket vetett. És feltűntek előttem az ákácos kis falvak a Nyírségen – nemsokára nyílnak az ákácok a vasárnapi, tisztára sepert kis falvak felett, olyan ömlő és dús virágzással, ahogy csak a Krúdy Gyula fantáziájának édes illatú virágfüzérei nyíltak még.
Néztem és láttam, hogy ott bizony elváltak a hétköznapok és a vasárnapok. Hétköznap a munkaszekér zörög, és a kasza cseng. Vasárnap az énekszó s délutáni templom után az avult öreg kártyák súgnak a kapuk előtt az „úr és paraszt” játékban s a nemzeti csöndes: a „ferbli”, a kúriákon...
És soha úgy ketté nem hasadt előttem a hétköznap és a vasárnap s a múlt és a jelen, mint Krúdy csöndes kis meg jegyzésére a klub setétvörös-posztós asztala mellett.
S szólt:
– Azok tudtak élni. Még akkor lehetett is élni... És jól tudtak élni... Ezek itt nem tudnak. Nem is tudják, mi a szép és mi a jó élet... Nem tudják, mi a jó falat, a jóízű pihenés és az egészséges jó munka...
– És a szívbeli mulatás, – adtam fel neki a szót, mint a szabolcsi gyermekek fiúkorunkban a tekét, hogy elüsse a jó játékos pajtás.
– Úgy van, – helyeselte örömmel. – Mert mulatás és mulatás közt különbség van... Az öregek mulatása, azfelszabadulás volt, mint a csikó tavasszal, ha kinyílik az idő, ha kieresztik, nagy karikában vágtat szakadásig... Mi már úgy mulattunk, mintha az idegek megbolondultak volna, és elvesztettük volna a féket... De bolond lovak voltunk. Soha hámba, mindig csak a gyepen... „Gyepre magyar”... – szerette mondani szegény Szemere Miklós. Hát mi ki is szakadtunk a gyepre, barátom.
Kisvártatva:
– Nem szeretem én ezt a mai világot... Azt mondják „átmeneti idők”... Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt: igaz, ezt az egész életet se tudom, hogy valaha kiköveteltem volna... Protekciót biztosan nem vettem igénybe, hogy megkapjam... Itt se, mióta itt vagyok... Egy protekciót azonban elfogadnék: egy jó kabalát, hogy a kártya jobban szolgáljon... – mosolygott a beszéden, Szindbád mókás duruzsolásán. – Kártya ez az egész élet... egykártyára van fel téve minden... Ez az egy még szórakoztat... Hogy ebben a bolond világban hogy fordul a sors...Bár arra se vagyok kíváncsi: minek örülhet az ember, ha magyar?...
S elpillantott a távolba, komoly és szomorúan mosolygó szemekkel. Szindbád végighajózta emlékei minden folyócskáját, s oda ért vissza, ahonnan elindult.
Felállt, kezet fogott lágy és selymespuha kezekkel, és átevezett a kártyaszobába, hol is átnyújtott tizenhét pengőt egy kollégának, a lapok járása és útmutatása szerinti részletekben... Aztán egy sarokba vonult, ahol csöndesen és békésen elaludt. Ahogyan Gehl mester, csodálatos, ugyanazon estén lerajzolta.
És néhány nap múlva, otthon, csöndes és kellemes ágyában, ugyanolyan békésen, ahogy élt, senkinek zavart nem okozva... örökre...
(Magyarország, 1933/115. /május 21./ 7. p.)
Utolsó fényképek:
 |
| Leányával, Krúdy Zsuzsával |
 |
| Utolsó képek 01 |
 |
| Krúdy a kisasztalnál |
 |
| A temetési menet 1933 május 18-án, vasárnap |
 |
| A kép szélén jobboldalt Krausz Poldi bácsi, a Mélypince kocsmárosa |
 |
| Előző kép részlet közelebbről |
