1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2009. február 14., szombat

KALANDOZÁSOK EGY RÉGI FIÁKEREN

Írta és szerkesztette: Verő László

1933-ban meghalt a Tabán. Manapság már kevesen járnak köztünk, akik annak idején még koptatták a budapesti Montmartre girbe-gurba utcácskáinak hepe-hupás macskaköveit, a Poldi bácsi Mélypincéjébe igyekezvén. A rác gazdák kiváltsága volt abban az időben, hogy engedély nélkül – az adózástól mentesen – mérhették boraikat.Ki emlékezhetik manapság a Budai Színkör édes-bús előadásaira, melyek igen alkalmatosak voltak arra nézvést, hogy a párocskák az előadás során megfoghassák egymás kezét.Istennek hála, a kilencven évet betöltött Zórád Ernőnek adatott meg ez a kegy, hogy megörökítse és megőrizze számunkra ezt a csodavilágot.Rexa Dezső, drága barátunk, még honos volt a Tabánban. „Ha geográfus lennék, úgy kellene kezdenem: Tabán Budapest Székesfőváros I. kerületének a Gellért-, a Nap-, és a Várhegy közötti része, mely a Duna partjától a Döbrentei utca északi vége a – Sándor lépcső – Váralja utca – Palota tér – Ív, Pásztor, Gellérthegy, Nap-hegy, Czakó, Sánc, Orom utcák és a Rudas fürdő közötti területen fekszik, s pontosan kimérve ennyi és ennyi négyzetkilométer…Igen ám, de nem vagyok geográfus, és éppen ezért csak azt tudom mondani, hogy a rosszul világított utcák valamelyikén az én szívem választott hölgyével leültünk a lépcsőre, és egymás kezét szorongatva csak egyet tudtunk: egy van a világon, ami szép: az élet…”Krúdy Gyula így írt róla: „Ebben az utcában állottak a legrégibb házak, és száz esztendő óta halálra volt ítélve minden épület, csak éppen a kőművesek nem jutottak még hozzá, hogy az ítéletet végrehajtsák. Ha sétálsz, gyakran látsz öreg embereket, akik már itt ültek abban az időben is, amikor Ali Musztafa basa parancsolt Budán.


UNCILI,SMUNCILI,DRÁGA KIS KUTYÁM...


”Márai Sándortól tudjuk:
„A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvastéren, abban a házban, ahol mosta patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgatónagybátyám, bizonyos dohányjöve-déki igazgató, aki arról volt híresa Tabánban, hogy életében soha egyszer sem járt odaát Pesten, gyanús volt neki…A Tabán már évek óta javarészt abból él, hogy lebontják. A Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vizivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken.”Zórád Ernő: „1900. … Az Apród utcából, ahol Virág Benedek meghalt és Semmelweis Ignác született, már villamos kanyarog elő az Attila körútra – ez az elit Tabán.A vendéglők étteremmé léptek elő, zenészeik szmokingot, a pincérek frakkot viselnek, ráklevest szolgálnak fel, és franciapezsgőt, természetesen. Az Új Kakukkban megfordult a walesi herceg, Bagyiknál Jeitza Mária és Saljapin.Szindbád a Poldi bácsi Mélypincéjében üldögélt…”Mikszáth Kálmán: „De maradjunk a budai kocsmák mellett, melyek páratlanoka maguk nemében – de csak addig, míga pestiek föl nem fedezték.Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiakker álla kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak „volt”.A „Diófa”, a „Márvány Mennyasszony”,a „Politischer Greizler” vagy a „Libanon” (azért hívták így, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a „Fehér páva” előbukkant.A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében. Egy napon így szólt hozzánk:– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok, még az édesapátoknak se. Egy új kocsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg? (Mindig az ilyen epikuri problémákon törte a fejét.)– Az onnan van – feleltem –, mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok, és a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.”Zórád Ernő: „A Tabán zenéje sokszínű egyveleg volt. Innen terjedt el a SRAMLI....


SRAMLI EGYVELEG....



Az 1896-os budapesti világkiállításon egy bécsi együttes mutatta be. Egycsapásra meghódította először a Tabánt, majd Óbudát is.Jómagam szívesen hallgattam a prímhegedűt, s a „terces” összefonódó dallamvezetését, a harmonika nyersebb, végül a kétnyakú gitár mély tónusú ritmikus kíséretét.Ennek a dombos-völgyes, kiszámíthatatlan tájéknak volt valami diszkrét bája. Kifejezetten nőnemű volt: kalandos, titkos, rejtélyes és kissé romlott… Nem azokra a sötét udvarok mélyére húzódó titkos házakra gondolok, ahová körülményesen oldalgott be a férfivendég, s ahonnan éjszaka női zenekar dévaj zenéje hallatszott. Mert szólott halk szerenád is a Tabán polgárhölgyeinek ablaka alatt! Az éjjelizene még bevett szokás ez idő tájt. Illendő ilyenkor gyertyát gyújtani, s meglengetni a nóta elismerésére. Szintúgy a keszkenő is meglibben, az a bizonyos: „fehér selyem, csipkés szélű drága kicsi kendő” – így szólt a dal…”Szerb Antal: „Minden második ház nagyhírű, régi vendéglő volt muzsikával. Itt állta Mélypince, a Poldi bácsi ötszáz éves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete.A Tabán télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig szerelmek derengését görgette végig a lejtős utcákon, olyan szerelmeket, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni az ágyban, amikor még sötét van.Uram, itt volt az ifjúság.”

KRAUSZ POLDI VENDÉGLŐJE "A MÉLY PINCÉHEZ"

Szentkeressy fotomix







Faludy – elbeszélései szerint – életében egyetlen egyszer, 1926-ban találkozott Krúdy Gyulával. „Krúdy meglehetősen extravagáns életet élt. Este hét órakor kelt fel, nyolc órakor reggelizett a New York Kávéházban, majd gyalogosan átsétált a Tabánba, ahol barátai és hívei várták. A mindenkori pesti polgármesterek állandó konflist biztosítottak az írónak, amely mindenhová követte őt, s ha elfáradt, fölült rá. A tabáni kocsmában, amely A mély pincéhez volt címezve (ez utalt arra, hogy az igen mély pince alatt volt egy még mélyebb pince), Krúdy kizárólag pörköltet evett fehér kenyérbéllel és vörösbort ivott hozzá. Asztalánál sem irodalomról, sem politikáról, sem művészetekről nem lehetett beszélni, csak nőkről, de azokról bármit és bármennyit. Hajnali három-négy óráig volt a pincében, amikoris hívei fölkísérték, s ekkor már fölült a konflisra. A konflisos, mint harminc éve minden hajnalban, megkérdezte: »Hova megyünk, Gyula úr?« S a válasz mindég ez volt: »Haza, a kis kitérővel.« Amely alatt azt kellett érteni, hogy a mostani Erzsébet tér környékén mindég talált magának még egy-egy bolyongó hajnali szépséget, vagyis egy ordas nagy kurvát, akit fölültetett a bakra, mondván, hogy a kurva úriember mellé nem ülhet a kocsiba. Hazavitte, befektette a felesége mellé az ágyba, közéjük feküdt, s azok simogatták az írót, ameddig el nem aludtak. Akkor ő kimászott az ágyból és írni kezdett, délelőtt tíz óráig, aminek végeztével az örömlány ruháit kirakta a folyosóra, mert hogy kurva ne öltözzék fel úriember lakásában, aztán ő maga is lefeküdt.


Szentkeressy foto








Zórád Ernő raiza






KELECSÉNYI LÁSZLÓ:KRÚDY KÉZJEGYEI-RÉSZLET
--------------------------------------------------------------
Még biztosabb tapasztalása volt arról az irodalmi kocsmaként elhíresült helyről, melynek vendégkönyvébe bejegyzést tett. Krausz Poldi Mélypincéje fogalom volt a maga idejében. A festők és grafikusok képein is megörökített, meglehetősen ócska kis épület a Tabán fennállásáig vonzotta a korabeli Pest és Buda összes bohém életvitelű művészét. Az egykori Fehér Sas tér és Görög utca sarkán álló épületben számos híresség megfordult. Tanúja ennek a vendéglő emlékkönyve, amelybe Krúdy is bejegyzést tett. Újabb bizonyítéka a szöveg, hogy az írónak soha nem volt igazi otthona, mindig kocsmákban, szállodákban érezte otthon magát.
„Bizonyítvány
Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mély Pincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.
Krúdy Gyula Budapest, 1931. május 21.“

A művész körökben népszerű hely órái ekkor már meg voltak számlálva. Még két év, és bontani kezdik az öreg Tabánt. Eltűnnek a zegzugos kis utcácskák, az odvas házacskák. A lakók is eltűnnek, szétszóródnak a városban. Krausz Poldi, azaz Krausz Lipót is kénytelen elhagyni a házát. Mint egyetlen kincsét, úgy őrzi azt a kopott, bőrkötésű vendégkönyvet, múltja egyetlen tárgyi emlékét. Márai Sándor, aki ismerte és bejegyzéssel is ellátta a vendégkönyvet, emlékirataiban leírja, hogyan próbálta menteni utolsó kincsét a vendéglős Krausz.
„A vasárnapon, amely 1944. március 18-át követte, a kora délutáni órákban csöngettek budai lakásom ajtaján. Krausz Poldi állott az ajtóban, hóna alatt újságpapírba csomagolt albumot szorongatott. (…) Kis termetű, meghajlott hátú, tömött harcsabajszos, zömök emberke volt, kisalföldi ízes magyarsággal beszélt. (…) Reszketett a keze, amikor átnyújtotta az albumot, élete művét, egyetlen kincsét. A viaszosvászonba kötött albumba írók, újságírók, művészek, éjszakai emberek, a budapesti szellemvilág lézengő ritterjei írtak néha tréfás, néha komoly emléksorokat. A betű és a hontalanság vándorlegényei, ez a minden politikai, vallási szektánál hűségesebben összetartó társaság, ezek voltak a Mély Pince, Poldi kliensei.” (Márai Sándor: Föld! Föld! Akadémiai és Helikon, 1991, 292. p.)
Márai, aki saját bizonytalan helyzete miatt nem vállalta az emlékkönyv megőrzését, emlékezésében azt sejteti, hogy Krausz Poldi is és a kötet is elpusztult a világégés végóráiban. Szerencsére Poldi túlélte az újlaki téglagyárat, túlélte a lengyelországi megsemmisítő tábort, és a vendégkönyv is megvan (jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában).








Lestyán Sándor írása az Újság 1933 május 18-i számában:



Hivatalosan halálra ítélte a főváros a tabáni Mélypincét
------------------------------------------------------------------




500 éves építkezés, de nem műemlék” –hangzott el a helyszíni szemlén az utolsó ítélet

Mélypince! ... Van-e, aki e nevet nem ismeri? Istenben boldogult Bródy Sándor, Ábrányi Kornél, Cholnoky Viktor – és most már szomorodott szívvel hozzátehetjük -, Istenben boldogult Krúdy Gyula regényeikben, novelláikban írtak róla. Ifjú és ősz hajú riporterek újságcikkekben áradoztak a hangulatáról és a boráról... Tabán... Tavasz... Szerelmes párok! ... De sokszor és de sokan üldögéltek a primitív asztalok mellett, a rozogalábú, kényelmetlen székeken, Poldi bácsi (a tulajdonos) jászberényije mellett! A kanári vígan fütyörészett a kalitkában. A sármány (vagy nem is sármány?) egykedvűen felelt rá a maga nyelvén, a maga módján és volt idő, amikor híres cigány, öreg cigány muzsikált a fülekbe.
A Tabán gyászol. A Tabán költözködik.
Ahogy a Szarvas-tér felől befordul a kíváncsi sétáló, két partecédula hirdeti a gyászt és a költözködést, Mind a kettő így kezdődik: „A Tabán lebontása miatt.” Az egyiken Springer Rezső tudatja, hogy üzletét fenti oknál fogva Apród-utca 6. szám alá helyezte át. Innen egy perc. A másikon ifj. Lojs Pál értesíti vevőit, hogy műhelyét ugyancsak fentnevezett ok miatt Apród-utca 7. sz. alá helyezte.
Springer Rezső és ifj. Lojs Pál szomszédok voltak a halálraítélt Tabánban. Az Apród-utcában is közel lesznek egymáshoz.
Ha kiállnak a bolt-, illetve műhelyajtóba és nézik, nézik, hogy egy percnyire tőlük hogy épül fel a régi Tabán helyett az új, modern városrész, legalább majd elbeszélgetnek a régi, szép időkről. Régi, szép emlékekről...

„Alapítva 1549-ben”

Amit a lebontásra kerülő Tabánról el lehetne mondani, azt már elmondták előttünk mások. Száz és egy újságcikk elsiratta már a Tabánt. De a száz és egy újságcikkben elfelejtették megírni, hogy a Tabán nem tűnik el végkép. Hírmondót hagynak belőle az utókornak. Bizony. Egy-két érdekes, szép, becses és nevezetes épülete megmarad. Restaurálják. Megbecsülik. Hogy emlékezzünk a régiekről, egy jobb jövőben elmerengve.
Persze csak az marad meg, ami méltán megérdemli, hogy a borotva pengéje egy darabkát „kihagyjon” a Tabán immár beszappanozott arculatán. Efölött pedig a főváros és a Műemlékek Országos Bizottsága dönt, mint legmagasabb fórum. E két hatalmasság kezében van a beretva, élesre fenve, munkára készen.
De menjünk vissza a Mélypincéhez.
Cégér nincs. Az ajtótól jobbkéz felé a tábla: „Vendéglő a Mélypincéhez. Alapítva 1549-ben.”
1549-ben!
Odabenn két-három törzsvendég. Maga Poldi bácsi szolgálja ki őket. Poldi bácsi írók, művészek barátja. E pillanatban kettős gyásza van. Nemcsak a vendéglőjét gyászolja, melyet 18 esztendei együttélés után el kell hagynia november elsejére, hanem Krúdy Gyulát is, aki két héttel ezelőtt, egy zivataros, sötét éjszakán kiszökött hozzá a kórházból, mintha csak megérezte volna, hogy búcsú nélkül nem illik itt hagyni a Mélypincét.
Poldi bácsi (teljes nevén Krausz Poldi) szomorúan hozza az asztalra a jászberényit.
A Mélypince múltjáról beszélgetünk.
– Azt mondja meg nekem, van-e arról precíz, pontos bizonyíték, hogy a vendéglőt csakugyan 1549-ben alapították?
Poldi bácsi teljes meggyőződéssel felel:
– Nekem állandó törzsvendégem volt az öreg Seemayer Vilibald. Tetszett ismerni? Méltóságos úr volt. Szép, fehér szakállal. Nagy tudós! Múzeumi ember. Azt hiszem, igazgató. Ő mondta, hogy írjam ki bátran: „Alapítva 1549-ben.” Ha egy ilyen kapacitás mondta, hogy bátran kiírhatom, akkor nem szabad kételkedni az évszámban senkinek!

Tizenöt tagú bizottság helyszíni szemléje

Az alapítási évszámmal ekként rendbejöttünk. Ugorjunk át mindazt, ami a Mélypincével 1549-től 1933. május 13-ig történt. Mert akármilyen érdekes és fölemelő volt is a múlt, a Mélypince szempontjából az 1933. május 13-iki dátum, mégis a legfontosabb.
Ugyanis ezen a napon mondották ki fölötte halálos ítéletet. A beretva a Görög-utca és Fehér Sas-utca sarkán nem „hagy ki”. Könyörtelenül lekaparja a Mélypince épületét. Most már biztos. Nincs apelláta.
– Az úgy volt – meséli bánatosan Poldi bácsi – hogy megtudtam, hogy egyes régi épületek megmaradnak a Tabánban. Egyes művész vendégeim, főként író és hírlapíró urak biztattak, hogy ez az épület is elég nevezetes ahhoz, hogy meghagyják. El is jártak az ügyben. Kérték a döntést, hivatalosan. (Én magam nem avatkoztam bele.) Ma reggel aztán, épp lenn voltam az alsó pincében és a hordókat mostam, amikor báró Babarczy kormánybiztos úr vezetésével helyszíni szemlére jött ki a bizottság. Tizenöten jöttek. A fővárostól, meg a Műemlékektől. Csupa szakember volt, rögtön láttam rajtuk. Különösen az egyik lehetett nagy szakember, mert ez amint meglátta a bolthajtásokat odalenn, így szólt: – Római boltívek. Tipikus római boltívek! ... Mindent szemügyre vettek, gondosan, lelkiismeretesen. Tanácskoztak. Megforgatták fejükben a dolgot. Én meg drukkoltam, ahogy ott álltak a hordók mellett. Na, gondoltam magamban, most kiderül, hogy mi lesz a Mélypincével. Megmarad-e, vagy se?
– Talán egy órahosszat időztek nálam az urak. A végén megmondták a helyszíni szemle eredményét. A hivatalos döntést: „500 éves építkezés, de nem műemlék.”
– Többet nem mondtak. Én meg nem kérdeztem. Kérdezés nélkül is tudtam, hogy ha nem műemlék, akkor lebontják! ... Őszintén szólva azt reméltem, hogy műemléknek minősítik majd, bár én megkaptam november elsejére a felmondásomat... Azt is hozzá kell tenni, hogy én vagyok a legutolsó a felmondásban levő tabániak közül. Én megyek ki innen legutoljára.

„Tizenhét állandó kuncsaftot vesztettem el eddig”







Tabáni daloskör







Egy pillanatig csend lesz. Még az igazán jófajta jászberényi sem tudja jókedvre hangolni e sorok íróját, aki látja maga körül a gyászt.
Poldi bácsi aztán csendes megnyugvással beszél tovább:
– A májusi felmondottak már elmentek. Május elseje óta tizenhét állandó kuncsaftot vesztettem el. Elköltöztek az új vidékre. (Így mondja: vidékre!) Épp ma költözött el a tizenhetedik.
– Hogy mikor kezdődik a lebontás: azt mi nem tudjuk. Velünk nem közölték. Nem is tartozik ránk. Azt meg pláne honnan tudnánk, hogy az új építkezés mikor kezdődik? Azért majd el-eljárogatunk ide, a régi hazába, akkor is, ha az ócska házak helyén új paloták nőnek ki a földből. De mi tabániak, úgy fogunk ide ellátogatni, mint a legkedvesebb sírjához a temetőbe...

A Mélypince halálára

Megint szünet.
Aztán megint csak Poldi bácsi kezdi el:
– A temetőről jut eszembe, hogy tegnap már verset írtak a vendéglő emlékkönyvébe a Mélypince haláláról. Tarnay József írta be a verset az albumba. Olvassa már el, na, itt van!
Hozza az albumot. Az utolsó oldalon kezdem nézegetni. Az utolsó oldalon van a vers. Már nem emlékszem határozottan, de hat, vagy nyolc strófa. Kedves. Megható. És főleg őszinte. Az első strófát le is másoltam. Íme:
„Már nem sokáig állnak a falak,Mindent, mi régi, elpusztítanak,Az apró, csendes kis házak helyétGőgös villáknak osztják szerteszét.”
És így tovább. Ha beleférne a riportba, az egész verset ide kellene iktatni.
Az album lapjait forgatom. Az első oldalon ez a feljegyzés áll: „1918-922 törzsvendég volt Kepes Gyula tábornok, a Ferenc József-föld feltalálója”.
Autogramok, versek, karikatúrák, vicces és kevésbé vicces emléksorok váltakoznak az albumban. (Érdekes, hogy a legkitűnőbb írók és újságírók milyen tehetségtelenek lesznek, ha emlékalbumba kell írniok!)
Miután szomorú aktualitása van, másoljuk le, mit írt Krudy Gyula a Mélypince emlékalbumába? Ezt írta:
Bizonyítvány.
Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mélypincéjéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.
Budapest, 1931. május 27.
Krudy Gyula.
Drága, felejthetetlen Krudy Gyula! Ő tudna most igazán szép, szívhez szóló búcsúztatót írni e Mélypince haláláról!
Olyant, amilyent a legrégibb budai kiskocsma múltja valóban megérdemelne.
Lestyán Sándor.

(Újság, 1933/109. /május 14./ 7-8. p.)






Csordás Lajos írása a "Mély Pinczéről"





Tabáni szüret













Az egykori Görög utca
(T.M. írása a Magyar Nemzet 2002 szeptember 30-i számában)



Nemcsak görögöket, de még az utcájukat sem érdemes keresgélni a mai Tabánban. A hegyre kapaszkodó keskeny, köves út helyét rég benőtte a fű, felette pedig az új Erzsébet híd egy kisebb amerikai városba is beillő felüljárórendszerén dübörög az ideges főváros. A századfordulón Budapest már beérte nyugati testvéreit, utcáin villamosok csörömpöltek, esténként fényárban úsztak a frissen felhúzott bérpaloták. 1903-ban aztán az Erzsébet híd átadásával egyszerre találkozott a minden részében megújuló Pest egy, a Balkán-félszigetről idekerült mozdulatlan kisvárossal. A Budai Hírlap egyik újságírója 1906-ban nemcsak megérezte ezt a hangulati szembenállást, de igazi lokálpatriótaként meg is védelmezte a „fejlődni” képtelen, öreg kerületet: „De ez a jobb part nemcsak csendes, hanem nem is fejlődik. Nem kap nagy bérkaszárnyákat, nem terhelik túl mindenféle hóborttal, ízléstelenséggel… a művészetek embere a bal part sivárságából átmenekül Budára.” Így tettek sokan, köztük a legismertebbek Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula. Asszonyok is jártak ide, köztük Szépvadászné, aki Krúdy szerint az itteni borkimérések legjobb ismerőjének számított. „De amint a Görög utcai toronyban delet ütött az óra: már eltűnt Szépvadászné”, hiszen kocsmai bölcsessége mellett „gondos háziasszony” is volt egyben. Az aranyifjak pedig csak ilyentájt ébredeztek, hogy aztán az összevont „reggeli-ebédjüket” a félszáz tabáni vendéglátóhely egyikében költsék el. Mondjuk, itt, a Görög utcában, a Mélypincében. Megtalálni igazán nem volt nehéz. A Döbrentei téren a szerbek azóta lebontott temploma mellett kellett balra fordulni, s már ott is volt az ember. Krausz Poldi Mélypince vendéglőjét azonban a „nyomorúságos viskók, apró házak halmazának” egyik földszintes saroképületében rendezte be. Ám ahogy ez már lenni szokott, inkább itt álltak meg a járókelők és nem a „tehetősebb építtetők jóvoltából” emelt klasszicista remekművek előtt. Krausz előtt görögök bérelték a kocsmát.Pontosabban szerbek, de az akkori feljegyzésekben mindenki görög lett, aki a keleti egyházhoz tartozott. Sokak szerint nem is kocsma működött itt, hanem örömtanya. Őszintén szólva nem lehetetlen a felvetés, hiszen a századfordulón a Tabán igazi vigalmi negyedként szolgált. Az öreg Krausz, ha benne is volt az üzletben, biztosan nem erre lenne a legbüszkébb. Sokkal inkább kedvelt törzsvendégeire, Krúdy Gyulára, Bródy Sándorra, Szerb Antalra, Márai Sándorra, Székely Mihályra. A Mélypince igazi irodalmi kávéházként működött. Itt az írók, költők nem csak vizet rendeltek, mint a pesti kávéházakban, de meg tudták fizetni a finom sváb borokat, a „rácok módjára készített vörösborban rotyogó abárolt pontyot, a világon egyedülálló fenséges libamájat és a vagy tucatnyi finomsággal körített, gombával töltött csirkét, réteseket, sajtokat.” Hiszen nemcsak Himnuszt nem lehet üres gyomorral énekelni, ahogy azt Szabó Dezső mondta, de egyáltalán nem lehet az életről szépeket írni, ha korog az ember gyomra. A jóllakott írók pedig hálából megénekelték a Tabánt, megteremtve a legirodalmibb, legromantikusabb városrészét Budapestnek. Ám a romantikához mit sem értő városvezetés 1933-ban csákányokkal verte szét a kicsiny házakat, köztük a Görög utcát, műemlékestül, mélypincéstül. Maga az utca még vagy tíz évig vezetett a semmiből a semmibe, csupaszul meredve a domboldalra. Az Attila körút rendezésekor aztán karthágói sorsra jutott maga is. (T. M.)


Kisvendéglő a Kereszt tér 16-ban






Saly Noémi:Elillant szeszek...(részlet)
---------------------------------------------


Hogy milyen jelentôsége volt annak, ha Poldi bácsi "filoxéra elôtti sashegyit" tett egy-egy különösképpen tisztelt vendége asztalára? Ez fontos, elmondom. Az egész budai dombvidéket szôlôk borították, míg az 1880-as években a szörnyű betegség el nem pusztította valamennyit. A híres budai szüreteknek, melyeket egyhetes iskolai szünet tett még a gyerekek számára is ünneppé, egyszer s mindenkorra vége lett. Krausz Poldi bácsi, az 1540-tôl 1933-ig - a Tabán lebontásáig - működött Mélypince utolsó vendéglôse Bródy és Krúdy kedvéért hozta föl, 80 lépcsôt megmászva, a fél évszázados pókháló lepte palackot.

Saly Noémi:Nő a kocsmában...(részlet)
----------------------------------------------
Hiszen micsoda méltóság kellhetett ahhoz, hogy az ember éjszakának évadján felzörgesse az öreg Krausz Poldit, a budai Tabán legnagyobb tekintélyű kocsmárosát! Hogyan kellett tudni vállalni az ivás halaszthatatlan szükségét és legyűrhetetlen kényszerét! És Poldi bácsi ugyancsak méltóságteljesen fölkelt két komor vendége kedvéért, hosszú alsógatyájának bokamadzagját méltóságteljesen húzva maga mögött a földön, és leballagott nyolcvan nyaktörő lépcsőfokon a hegy hűs méhébe, látom, amint valami beavatás szerpapjaként cammog fölfelé a mocskos, penészes palackokkal, szuszogva, dörmögve leteszi a kis, zömök borospoharakat az asztalra, csönd van, finoman koppan a pohár, csurran a bor, Ady Endre és Krúdy Gyula – gondolom – nem koccint, csak összebólint, aztán majd valahogy kireggeledik, élet lesz, a Duna hűvös párái, vontatóhajók kőszénfüstje, vadgesztenyék óvó tenyere az iskolába igyekvő gyerekek kobakja fölött, kofák pakolódnak a Döbrentei téri piac ponyvái közt, a Rudas fürdő drabális masszőrje lepedőt cserél a nedves fapadon.

Csak hát nekem, nőnek, erről az egészről sejtelmemnek se volna szabad lennie. Hacsak nem én vagyok a rozoga virágárusnő, aki bekukkantok a fényre, tétova éjjeli lepke, hogy azonnal vissza is rebbenjek a fal sötét tövéhez. Ha nem én vagyok az az elkóborolt, borzas kis utcalány, aki éppen most veszett össze a szomszédos rác halászmester anyósával, és sértetten, kibőgött pofával húzódnék valami erős férfi mellé, az se baj, ha nem fizet semmit, csak hát ezt a két komor úrfélét ismerjük, egy szemvillanással kiparancsolják az ember lányát az ivóból úgyis. Vagy ha nem én vagyok a tabáni bábaasszony, hosszú, barna barhentszoknyában, fölfelé iparkodva a műszeres táskával, futtomban lesve csak be az ablakon, de azért belesve, jó, ha az ember időben értesül az eseményekről, ugyan kinek a kedvéért gyújtott itt megint világot ez a vén bolond.

A Tabánt 1933-ban eldózerolták a föld színéről, Krúdy halálát mindenesetre meg kellett várni hozzá, nagy szégyen, hogy nem tudni, Poldi bácsival mi lett, kocsmák, leanderes, ecetfás kocsmák rogytak térdre a csákányok előtt, egyetlen eperfa áll a szánkózódomb közepén, szerintem az se kocsmaudvarból maradt.
Az oldal szerkesztés alatt!!!!!!!!!!

TABÁNI RÉSZLETEK

Tabánrészlet05

Tabánrészlet06

Tabánrészlet07

Tabánrészlet08

Tabánrészlet09

Tabánrészlet10

Tabánrészlet11

Tabánrészlet12

Tabánrészlet13

Tabánrészlet14

Tabánrészlet15

Tabánrészlet16

Tabánrészlet17

Tabánrészlet18

Tabánrészlet19

Tabánrészlet20

Tabánrészlet21

Tabánrészlet22
Tabánrészlet23

Tabánrészlet24

Tabánrészlet25

Tabán a vár felől

Váralja-Apród ucca sarok

Virág Benedek ucca

Virág Benedek ucca 2

Tabán története

Ponty a borban - a Tabán évszázadai
(az m.for.hu folytatásos cikke)

Fontos pont volt mindig a Kárpát-medencében élő népek számára a Gellért-hegy lába: a Duna ugyanis messze fel és le itt a legkeskenyebb, s ez kiváló lehetőséget teremtett az átkelésre. Minderről egy, az Erzsébet-híd oldalán szerénykedő emléktábla is megemlékezik.A helyet a rómaiak is előnyösnek tartották - jól bizonyítja ezt a mai Belvárosi-templom helyén állt Contra Aquincum nevű erőd. Ez a váracska egyébként a honfoglalást is megélte, s csak a XI. században enyészett el.MúltidézőA túloldal épp olyan fontos volt, igaz, ott az erőt csak egy tornyocska képviselte. Feljegyzések szerint a Tabán első lakói a neolitikumban telepedtek ide, őket pedig a kora vaskor népei és a kelta eraviszkuszok követték. A rómaiakról már megemlékeztünk, a sort mindenféle népek után a magyarok, majd a XIV. században a rácok zárták.
Mielőtt továbblépünk, nem árt tisztázni, mekkora területre terjedt ki a Tabán: ezen ma a Vár-, a Gellért- és a Nap-hegy közé ékelődő placcot szokás érteni, ám hajdan hozzá tartozott a mártír püspökről elnevezett sziklaorom északi lejtőjének utcasora és a Nap-hegy déli oldala, alsó része pedig a Dunáig terjedt. Mi több, anno a mai értelemben vett Lágymányos nagyobb szeletét is e szóval illették. Az embereket vonzották a hőforrások, a kiváló szőlőt és bort adó hegyoldalak, valamint a kellemes fekvés.Visszakanyarodva a rácokra, mint fentebb mondtuk, ők a XIV. században érkeztek ide a török hódítás elől menekülve. Mivel e rész a tatárjárás óta jórészt üresen állt, itt építették fel apró házacskáikat, ivóikat és kocsmáikat. A hajdani víg életről számos régészeti lelet és néhány visszaemlékezés tanúskodik. Egy azonban bizonyos: e környéknek már akkor is országos híre volt. A török hódoltság alatt a magyar lakosság elmenekült, ám a rácokat kevéssé zavarta a megszállás, sőt, egyre többen jöttek ide.Hegyoldali örömökA városnegyed ma is használt neve a török eredetű Débágháne - más írással Tabakhane - szóból származik, amelynek jelentése Tímár-telep. Mindez arra utal, hogy egykor cserzővargák és bőrösök műhelyei működtek erre. Ez változott később Tabahonra, majd magyarosodott Tabánra. A név sok más hazai településen is használatban volt és fennmaradt, például Pécsett, Szegeden és Szolnokon.
Az 1690-dik évi nagynak nevezett szerb vándorlást követően nagyobb számban e népcsoport tagjai települtek a környékre. Róluk kapta a városrész a Rácváros elnevezést; hajdani ittlétükre ma a Rác-fürdő és egy árválkodó kőkereszt utal.Az új elem új konyhakultúrát is hozott magával: egyik különlegesség volt az ürmösborban főzött abált ponty, de a töltött káposzta és az akkoriban szokatlanul fűszerezett sült húsok is komoly vonzerőt jelentettek a mindig éhes pesti és budai polgárságnak. De érdemes volt idelátogatni a kőkancsókba ledugaszolt, pezsgőhöz hasonló plicer-wirm-ért is.


(Szerb Antal :Útikalauz marslakók számára-részlet)



Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében megmutatni valamit, ami nincs. Mert Ön, teljes joggal, csak sáros réteket lát, amint únottan csapkodják a Gellérthegy lábát. A középen, mint árvízből szomorú maradvány, emelkedik a fehérsas-téri polgári iskola. Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak, és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt.
Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete. A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van és akkor nincs fürdő és borotva, ami lemosná az ember lelkéről azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.




















A védett völgy, a napsütötte hegyoldalak, a Gellért-hegy lábánál fakadó hévizek, s nem utolsósorban a Duna közelsége már a
neolitikum emberét is idevonzották, emlékeiket régészeti ásatások tárták fel. A kora vaskorban (Kr. e. III–I. század) lakóhelyül választották a kelta eraviszkuszok, majd birtokba vették a rómaiak, akik a IV. században, I. Valentinianus császár idején őrtornyot emeltek az itt levő fontos révátkelőhely védelme céljából, szemben a túlparti Contra-Aquincummal.
A városnegyed ma is használt neve a török eredetű Débágháne/Tabakhane szóból származik, jelentése: Tímár-telep. Arra utal, hogy egykor cserzővargák, tímárok műhelyei voltak itt. Ez változott később Tabahonra, majd rövidült-magyarosodott Tabánra. A név sok más hazai településen is használatban volt és fennmaradt, például Pécsett, Szegeden, Szolnokon stb.
A magyar
honfoglalás után elődeink Kis-Pest nevű települése jött létre a továbbra is fontos révátkelőnél. A tatárjárásig virágzó falu neve többször is változott, Szent Gellért város, Kelenföld, s az itt fakadó meleg vízű források után Alhévíz néven is jegyzik a középkori írásos emlékek. A tatárjáráskor elpusztult település IV. Béla várhegyi építkezéseitől kezdve megújult, ám kívül rekedve a várfalakon Buda elővárosa lett. Mátyás király uralkodása alatt fedett folyosóval kötötték össze a palotát a Gellérthegy lábánál fakadó hőforrásokkal.
A
török hódoltság alatt az őslakosság egy része elmenekült, a település azonban fejlődött: a hódítók fürdőket építettek a melegvíz-forrásokra, s dzsámikat emeltek. A XVII. század végén a meggyérült magyar lakosság mellé a Duna-parthoz közeli területre németek, az Ördög-árok partjára és a Naphegy keleti lejtőjére az 1690. évi "Nagy szerb vándorlást" követően nagyobb számban szerbek települtek. Róluk kapta a városrész a Rácváros elnevezést; hajdani ittlétükre ma a Rác fürdő és egy kőkereszt utal.
A
XVIII. századra vályogházakkal, egymáshoz ragasztott, zsindellyel fedett, szegényes épületekkel szegélyezett, szabálytalan, girbe-gurba utcácskák alakultak ki. Lakóik a több évszázados hagyományokra visszatekintő szőlőműveléssel foglalkoztak, de a rendezetlen és rendkívül sűrűn beépített negyed jelentős számú iparosnak, kereskedőnek is otthont adott. Annak ellenére, hogy a Tabánt 1810-ben tűzvész pusztította, s nem kímélték az Ördög-árok árvizei sem, 1821-ben mintegy ezer házat írtak itt össze. 1849-ben, amikor megnyílt a Széchenyi lánchíd, elvesztette a révátkelőhely nyújtotta sok évszázados jelentőségét. Csatornázatlan utcái, az 1880-as években jelentkező filoxéra járvány pusztításai, majd a budai városrendezési munkálatok: a budai körút és az Erzsébet híd építése felvetették lebontásának tervét. A XIX. század és a XX. század fordulójára szórakozóhelyekkel, éttermekkel, borozókkal telt romantikus negyeddé vált, a budapesti „Montmartre”-ként is emlegetett Tabán írók, költők, művészek kedvelt helye lett. Mielőtt véglegesen megpecsételődött a sorsa, a kor irodalmi életének jeles személyiségei (Szerb Antal, Tersánszky Józsi Jenő) szólaltak fel megmentéséért, festők ragadtak ecsetet, magánszemélyek fényképezőgépet megörökítéséért (a legjelentősebb alkotások Zórád Ernő akvarelljei). A Tabán a szerb irodalom számára is nagy jelentőséggel bír. A közkedvelt "Arany Szarvas-ház" a XIX. század első felében a nagy köztiszteletnek örvendő jogász és Buda város főjegyzője Sima Ignjatović birtokában volt. Ekkoriban a fogadó a szerb írók és költők találkozó helyévé, irodalmi szalonjává vált (Vuk Stefanović Karadžić, Jovan Pačić, Sima Milutinović Sarajlija, Milovan Vidaković

SCHAMS FERENC:BUDA és PEST teljes leírása 1821(részlet)

A Tabánnak nevezett Rácváros
Budának ezt a legrégibb részét egykor Kis Pestnek hívták, és már I. Lajos idején is állt a nevezett helyen, bár a Sáros-fürdő közelében lévő Erzsébet- falvával együtt a szemközt fekvő Pest város fennhatósága alá tartozott. A törökök alatt a Rácváros a Krisztinavárossal együtt csaknem egységes egészet alkotott, »hosszú külvárosnak« nevezték.
Manapság házainak számát tekintve minden más városrészt fölülmúl; a kis házikók java része hol egyenes, hol szabálytalan irányban tagozódik a Gellért-hegy északi lejtőjén, a kis házikók mint madárfészkek tapadnak a sziklára. A figyelmes vándor szemében csupán a vidéki egyszerűség és a kisigényűség benyomását keltik. Még egy sor nem sokkal jobb lakás alkotja a Gellért-hegy vékony szegélyét a tovasiető folyam partján, egészen a Sáros-fürdőig, alig adván helyet a postaút sűrű forgalmának.
Az 1810-i gyászos tűzvész óta szabályosságát és külső díszeit illetően sokat nyert ez a városrész. Korábban (mint egykoron a prágai Újvárosban) kolbászsütő asszonyok szegényes lacikonyhái és egyéb boltocskák népesítették be az utcákat és tereket, megcsúfolván a szépérzéket. Mostanra vissza- húzódtak a házak földszintjére, egyenes, szabályos utca vezet a kastélykaputól a Híd-fürdőig és egy másik utca a hídtól odafelé, mindkettőn csaknem befejezték az újjáépítést, a romok helyén ízléses, emeletes házakat emeltek. A szabálytalan utcácskák nagy része ezáltal szélesebb lett, itt-ott lehetőség szerint a perspektíva alapelveinek is megfelelnek. E város nyugati határvonalát semmi sem jelöli. Záróköve a később említendő kocsigyár.

dr.MÁTÉKA BÉLA:FILLÉRES BUDAPESTI ÚTI KALAUZ..1933

(részlet)
A Gellérthegy északi lejtőjén terül a régi Buda egyik leghangulatosabb része, a Tabán. "Tabán" törökül talpat jelent, valószínűen a hegy lábát, talpát. Hangulatos utcák a Virág Benedek-utca, a Kereszt-utca. A festői Hadnagy-utcában még régi háremablakos házak is láthatók. A Fehérsas-téren ma is áll az a kőoszlop, a pellengér, ahová a bűnösöket, tolvajokat, csaló vásári árusokat kikötötték. A Tabánban és környékén híres budai kiskorcsmák vannak, mint az Albecker, a Kakuk, feljebb a Krisztina-tér közelében a Zöldfa, a Hoffmann stb. Többnapos itt tartózkodásnál, vagy ha autóval tesszük meg a körsétát, mindenesetre ajánlatos a Tabán néhány régi utcájának útba-ej tése.

A mai Rácfürdő (most Szent Imre fürdő) helyén állott Mátyás király kedvenc fürdője s egészen idáig terjedt márványszobroktól, kis halastavaktól díszes királyi kertje, amely a török idők alatt teljesen elpusztult.

A Gellérthegy lábánál épült Rudas-fürdő boltozatos gőzfürdője még a török Sokoli Mustafa idejéből (1556) való. Az Erzsébet hídfőnél található a csak nemrégen felfedezett Hungária-gyógyforrás, hatása a karlsbadi vizekkel vetekszik gyomor-, vese-, májbajok stb. ellen