JAVALJA AZ ISKOLA A BORIVÁST!!!
Melyik az az iskola, amely ilyen szimpatikus tanácssal szolgál? Melyik volna, ha nem ama híres salernói, amely a középkortól kezdve napjainkig felnyúlólag ellátott bennünket a legmegszívlelendőbb orvosi tanácsokkal. Magyar őseink egyébként a borital dolgában széleskörű tapasztalatokra támaszkodhattak. Ismerték ők a bor hatását és ha a heteken-hónapokon át tartó vendégeskedések nem is voltak mentesek holmi túlzásoktól, a magyar ember tudott ésszerűen inni. Sokat mozgott a szabadban, erősen zsiros, fűszeres ételekkel táplálkozott, ezekhez pedig elcsúszott a könnyű bor, jókora kortyokban, hiszen a mámort
amúgy is eloszlatta a friss levegő, amelyben több részük volt az ősöknek, mint az utódoknak.
A megbízhatatlan víznél is egészségesebb volt a könnyű bor, amelyet nemzedéken át megszokott a magyar ember szervezete. Aki soha nem iszik alkoholos italt, azt egy pohárka bor is megrészegíti, nagyobb mennyiség pedig sírjába viheti. A rendszeres borivás a magyar ember szervezetét „alkoholizálta," azaz ellenállóvá tette a kisebb mennyiségű alkohol káros hatásai ellen.
Nincs mulatság bor nélkül Budán (1910 körül)
Óvakodjunk tehát magyar eleinket szigorúan elitélni azért, mert Anonymus szerint magnum aldumast csaptak; mert a sankt-galleni kolostorban hangosan mulattak és mert krónikáink szerint II. Béla „nagyon sok bort ivott." Ha mindezt a borkedvelést nem tartotta volna féken egy józan ösztön, a magyar faj elkorcsosodott kretineket tudna csak felmutatni, holott az ellenkező az igaz: a magyar faj testben-Iélekben egészséges egyéneket termel mainapiglan.
Nem mindenütt értik a mértékletes ivás művészetét. A sajnálatraméltó gyárimunkás hitvány pálinkával mérgezi magát és utódait, a német diák az értelmetlen Frühschoppen-nél ostobán butitja magát sörrel, a prohibiciós amerikai pedig válogatás nélkül önt magába mindent, aminek szesz-szaga van.
A régi magyar ember, amint említettem, ösztönszerűen megismerte a határt, meddig szabad elmennie. Meg aztán állta az iskola parancsszavait. Persze nem minden magyar ember jutott el a salernói iskolába, a salernói iskola aranyszabályai azonban eljutottak minden valamirevaló műveltségű magyar emberhez. A Régimen Sanitatis Salernitanum ékes hexameterekbe volt szedve és szájról-szájra, apáról fiúra szállott ebben az országban, ahol minden valamire való ember tudott latinul. Még meg is szaporították a verseket. így pl. az
egyik leggyakrabban citáltat nem olvastam sehol sem:
Post coenam stabis, aut passus mille meabis.
Magyarul:
Ácsorog, aki evett, vagy lép egyezerét!
Ivócimborák 1910 körül a Tabánban
A salernói iskola aranyszabályainak olyan nagy volt a népszerűsége, hogy Felvinczi György, a derék kolozsvári tudós lefordította őket és 1694-ben Lőcsén kinyomatta. Ez a fordítás aztán Kolozsvárt 1770-ben: majd 1776-ban is megjelent a fordító neve említése nélkül. Felvinczi György nagyon lekiismeretesen fordított, sőt talán túlságosan is. Nyilván a legjobb szándékkal azt hitte, hogy csak használ vele, ha embertársainak az egysoros latin verset négy-öt sorban magyarázza el. Épen ezért az eredeti mellett én inkább csak a magam szerény egyszerű, de térfogatban az eredetihez alkalmazkodó fordítását citálom.
Nézzük tehát mit javai az iskola a borról. Itt van pl. egyike a legnépszerűbb latin szállóigéknek:
Iliter prandeiulum sit saepe parumque bibendum.
Magyarul:
Gyakran s kortyunként iszogatva, jó az ebéded.
Egyáltalán bajok lesznek, ha az ember evés közben nem iszik, ami latinul így hangzik:
Ni tu saepe bibas et rebibando bibas!
Nyilvánvaló, hogy a magyar bibasz- (mafla, ostoba) szónak is az az etimológiája, hogy az ilyen embert még a borhoz is biztani kell: (igyál!)
További utasítást arra nézve, hogy mikor kell inni, ez a sorpár tartalmaz:
Si tibi serotina noceat potatio; vina
Hóra matutina rebibas et erit medicina.
Magyarul:
Ártalmadra vagyon késő estén a borocska:
Gyógyszerré válik, reggel időn, ha iszod.
A boros disznótor ajánlatos voltára is céloz az iskola, mondván:
Est caro porcina sine vino pejor ovina;
Si tribuas vina, tunc cibus est medicina.
Magyarul:
Sertés jó kupa bor nélkül rosszabb a ju'husnál
Ám ételt s gyógyszert nyersz benne leöntve itallal. A vörös bornak meg vannak a maga rossz tulajdonságai:
Si vinum rubeum nimium quandoque bibatur.
Venter slipatur, vox limpida turpificatur.
Magyarul:
Bort, ha vöröst iszogatsz, gyomrod s torkod berekeszti.
Az italtól elvárhatók a következő tulajdonságok:
fortia formosa, fragrantia, frigida, frisca....
Azaz a bor legyen erős, szépszínű, zamatos, behütött és frissen
szökellő! Izabella királynő és János Zsigmond, úgy látszik, különösen tiszteletben tartották ezt a szabályt, mert az egykorú Forgách Ferenc nagyváradi püspök nem győzi őket korholni jegesbor kedvelésükért. Szerinte Erdély minden bajának forrása a jeges bor volt. Volt is idő, amikor orvosi körökben kigyót-békát kiáltottak a boritalra, mint amelynek nincs szerepe a gyógyászatban. A bökkenő csak ott van, hogy akármilyen nagyot haladt is a hygiene, vannak olyan népszerűségükben népszerűtlen betegségek, mint az influenza, spanyol-nátha és náthaláz, amelyeknél megáll a tudomány. Nem tudjuk honnan jönnek, nem ismerjük az orvosságot ellene. És egyszerre csak előkerül a bor! Tessék csak a házi orvos urat megkérdezni, hogy a jelentkező náthaláz ellen nem a legjobb antidotum-e egy kis fiaskó szamorodni árán megszerzett Nobelspitz?
Sejtette' ezt az iskola, amikor lépten-nyomon megmagyarázza, mint válik gyógyszerré a bor. És ma is ott vagyunk a borkuránál. Csak azt ne higyje senki, hogy a salernói iskola és mai korunk közötti időben intuitív elmék nem jöttek volna rá a borkura kiválóságára . . . Bizony rájöttek, aminthogy részletesen kifejtette a maga borkurájának helyességét a tudós humanista Kassai Dávid Zsigmond, aki 1580-as években Brassóból ilyen levelet írt Kovacsóczy Farkasnak, a Báthoryak híres kancellárjának:
„Egészséges koromban — írja az ágynak dőlt Dávid — mindig sajnáltam, hogy nemcsak hogy nem tudom a vizet meginni, de mind jobban válogatok a
borokban. Bárcsak a beteg embernek is az volna a diétája, ami az egészségesnek! Megjegyzem, hogy én jelenlegi állapotomban nem élvezetből hanem orvosság gyanánt iszom a bort. És kiróhatná fel a betegnek, ha szereti az orvosságot szedni? A vízivás természetes valami, amiből az következik, hogy inkább az egészségeseknek, mint a betegeknek való. A bort viszont a vízözön után azért adták az istenek az embereknek, hogy üdülésükre és orvoslásukra szolgáljon. Nyilvánvaló, hogy főképen a betegeknek való. Az egészséges embernek nem kell sem orvos, sem orvosság.
Ezért intette már Pál apostol is Timotheust:
— Bort igyál, mert nem jó a gyomrod és gyakorta beteg vagy! Erre bizonyára azt mondod, hogy az apostol nem épen édes bort ajánlott. Értem, de nem ajánlott savanyut sem. Olyan bort kell inni, amely a bágyadt természetet felélénkíti, aminthogy az édes bor engem egész testemben felfrissít. Ne igya ezt, akinek nincs, én azonban kellő mennyiségben hozzájuthatok ahhoz, ami gyenge testemnek a legegészségesebb.
“Bizony szittya nép vagyunk és így szeretnünk kell a bort. Ami pedig Pompeius példáját illeti, aki inkább meghalt volna, semhogy Lucullus módjára dő-
zsöljön, megjegyzem, hogy a példa nem találó, mert Pompeius is hajlandó lett volna mindenre, ha olyan borzalmas kólikában szenvedett volna mint én.
Mégis, sajnos, sok vizet kell innom, hogy megszabaduljak a makacs belső nedvektől. E vizek bámulatos hatását tudják prédikálni az orvosok, én azonban csak undorral tudok vizet nyelni. Utána sört iszom ..."
íme, így írt a tudós Kassai Dávid ötödfélszáz év előtt. Azóta, higyjék el nekem, nagy dolgokban nem sokat változott a világ. A bor pedig nagy dolog. Tudták ezt a régiek, a fentieken kivül elmondván, hogy borban az igazság, elénekelvén, hogy felfelé megy benne a gyöngy. Azt azonban nem tudták, hogy a borban vitamin is van. Ez a bornak legnagyobb modern dicsősége. Tessék csak megkérdezni a házi orvos urat. Szóval a boritalt még mindig javalja az iskola ...
 |
| A híres tabáni Albecker vendéglő pincéjében..... |
Csodálatos dolog, hogy a bor iránt jó indulattal viseltetnek azok is, akik nem valami nagy barátai az alkoholnak. Dóczi Lajost pl. bizonyára senki sem vádolta alkoholizmussal. Már pedig ő vele esett meg. hogy ezelőtt vagy ötven esztendővel a pesti Kávéforrásban az akkori írókiválóságok asztalánál ülvén, tréfából egy bordalt rögtönzött, amely Jó a bor, jó a bor címmel és kezdettel névtelenül megjelent a „Borsszem Jankó"-ban. Innen valaki kizenésítette, a dalárdák felkapták, dalgyűjteményekbe bevették, elszavalták,- úgyhogy Dóczi azon vette magát észre, hogy van egy műve, amely népszerűbb a ,,Csók"-nál és „Faust" for d í t á s á n á l, csakhogy senki sem tudja, hogy ő a szerzője. Hosszú évek multával — 1890-ben kiadott költeményes kötetében — szögezhette le csak, hogy ő a szerzője a lendületes kis dalnak, amely így végződik:
Jó a bor, jó a bor,
Mindig jó az kincsem!
Rossz a bor csak egy esetben:
Akkor, mikor nincsen.
Forrás:dr Siklóssy László: Gyorskocsin Erdélyben
