Egykor kiment mezőre a várasi egér,
Kit, régi ismeretségből, igen vidám
Szemmel látott, és jobbnál jobb szívvel fogadt
A tér mezőnek egere; hordott is neki
Azonnal és rakott eleibe ledneket,
Rozs- s búzaszemeket, és más illyen étkeket,
Diót, mogyorót, különféle gyökereket: maga
Inasként szolgált, udvarlott, kedveskedett,
Tudván, hogy a várasiak válogatók, s hamar
Elúnnak egyfélét.
A kis vacsora után,
Barátom, úgymond a várasi egér, te jobb
Állapatot érdemlesz, nem illy alávalót.
Mit gyötröd itten magadat? Hagyd e vad mezőt
És pusztaságot a férgeknek, s akinek
Tetszik. Csak egyszer élünk: érezd ezt tehát,
De vígan. Ihol! jó módot mutatok és adok,
Mint kedveltem barátomnak. S én is veled,
Egy társaságban, melly igen boldog leszek!
Jer velem, és tedd szerencsésebbé éltemet:
Jer a városba lakni.
E mézes beszéd,
Mint csaptató, a mezei egeret megfogá.
Úgy végezék, hogy éjjel esnék a menés.
Már setét volt, s mindenütt
Ember és lúd és kakas,
És komondor hallgatott.
Nagy házba, melly a várasinak szállása volt
Régulta, léptenek be. S mint örvendezett
A mezei! Más gőz, más szag csiklándoztatá
Orrát, nem mint kis ürege környékén; vajas
Sütemény, szalonna, kolbász, hús, fejér kenyér,
És minden, amivel nagy ház bir bővesen.
Frissen lakoznak: a mezei kivált örült,
És elgondolván, melly sokat tűrt, szenvedett,
Melly nagy baj és gond szerze neki eledelt, s az is
Millyen volt eddig! más világban képzelé
Magát: az órát is, mellyben szólíttatott,
Ezerszer áldá: ha pedig eszébe jutna neki,
Melly jó napokra virrad ezután fel, magán
Kívűl volt, és nem bírt örömével.
- Kis üdő telék,
Ihol! vendég jő a kastélyba: zörgetik
A kapukat, ajtók nyilnak, lármáz a cseléd;
A sok komondor, sok pudli, sok agár, kopó,
Tyúk, lúd itt-ott felzajdúl és rútúl visít.
A mezei megijed, és társának biztató
Szavát sem érti jól nagy félelem miatt.
Elvégre kérdé: Sokszor van ez, a háború
Itten? Sokszor, válaszola a várasi, de már
Csaknem rászoktam. Én, barátom, mond amaz,
Kevéssel inkább akarok élni csendesen;
Azért most a mezőre visszamegyek. Vale.
