1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2012. április 7., szombat

SZOMORÚ VASÁRNAP= GLOOMY SUNDAY

Seress Rezső  Presserék felett lakott. Presser Pici állandóan csak egy dalt hallott a plafonon át a felettük lévő lakásból.....

Utolsó vasárnap,kedvesen gyere el, pap is lesz,koporsó, szemfedő, gyászlepel.....
Erről az élményről szól ez a dal....

2012. április 6., péntek

ADY ENDRE: FEKETE HÚSVÉT





Beteg szívem most be tele-nagy,
Milyen jó volna máskor élni,
Máskor s tán máshol:
Láz, virágzás, gyönyörű Husvét,
Jaj, itt nálunk, be fekete vagy.

Mikor halt meg itt a büszkeség
S volt jó itt élni nagy szivekkel,
Tele szivekkel?
Utat készít itt most a Fátum
S letépi Husvét minden zöld diszét.

Hol a magyar százfelé dacolt,
Szívós és bolond erejével,
Szép erejével,
Mely szabadra tört, ágált mégis
S kinek dolga Isten dolga volt?

Rongy, züllöttség, bomlás és boru,
Csoda, hogy még vannak néhányan,
Szegény néhányan,
Kiknek kell még ilyen országban
Szabadságért a harc-háború.

Beteg szívem most be tele-nagy,
Milyen jó volna máskor élni,
Máskor s tán máshol,
Mert itt mindent letép a Fátum:
Fényes Husvét, be fekete vagy.

" MÉLYPINCE " három dimenzióban anno 1930


Krausz Poldi bácsi dédunokájának küldöm ezt a kis filmvázlatot Húsvét alkalmából minden jót kívánva  . Valahogy így nézhetett ki térben körbejárva az egykori híres tabáni kiskocsma.

kassius

2012. április 4., szerda

BEREGI VILMOS: TABÁN



Festő, grafikus. 1939-ben végzett Prágában, a műszaki főiskolán, majd két évig Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán képezte magát Aba Novák Vilmos és Báránszky  János irányításával. 1940-1944-ig Munkácson, majd 1948-1975-ig Ungváron a Képzőművészeti Szakközépiskolában tanított. 1950-től vesz részt kiállításokon Kárpátalján és Magyarországon. Csendéleteket, tájképeket, portrékat és figurális kompozíciókat is fest. Dolgozik olajjal, temperával és filctollal, a grafikai technikák közül a linómetszeteket és ceruzarajzokat kedveli, de készít akvarelleket is. Munkái ukrajnai múzeumokban találhatók.

kassius

2012. április 1., vasárnap

TE MAJD KÉZENFOGSZ ÉS HAZAVEZETSZ

EGY KIS TABÁNI TÖRTÉNELEM

CSENDÉLET BUDÁN 1696-BAN. 
Irta  T a k á ts  Sándor. 




A török kiűzése  u t án a budai Várat a németség, a Tabánt és Vízivárost pedig a ráczság  szállta meg. A ráczok előbb jöttek, s többen is voltak mi nt a németek, de azért a város ügyeinek intézésébe bele nem szóltak. Ők csak laktak ós adóztak, a németek meg uralkodtak. A várban lakó németek a ráczokat a tisztes polgári elnevezésre nem méltatták. Mivel a várban lakó  n émet katonaság is így gondolko­zott, s mivel csak is azt  t a r tot t ák, hogy a rácz másra sem született, mi nt a várba való vízhor­dásra, a szegény ráczok  gyakr an azt sem tudták, vájjon a vá rkommendáns kardja alá  t ar­toznak-e, vagy pedig a polgármester botja  a l á? Őkigyelmöknek, úgy látszik, tekintélyük az udvari  k ama ra előtt sem volt, me rt a nevezett kormányszék 1696. szeptember 27-ikén elren­delte, hogy a budai ráczok közül a földmíveseket a kún mezőkre, a kereskedőket meg Pest városába kell telepíteni, a hol a polgárságtól  elkülönítetten, saját biráik alatt éljenek. A víziváros és Pe st — írja az udvari kama ra — legyen kereskedő város, Buda vára pedig az országos hiva t a loknak székhelye. A ráczok azonban nem  aka r t ak  Pe s t re költözni.
Ha már felépítették házaikat, s beültették szőlővel a budai hegyeket, fáradságuk gyümölcsét élvezni is akarták. Lipót ki r á lynak  t ehát kereken kijelentették, hogy inkább visszaköltöznek Török­országba,  inkább kivándorolnak Oroszországba, de az elhagyott, piszkos és gyanús Pestre nem me n n e k! 
Csodák csodája! Lipót király Wolf jezsuita  p á t er közbenjárására csakugyan meg­engedte nekik, hogy eddigi lakóhelyükön maradjanak. A ráczok  t e h át  továbbra is budai la­kók maradtak , s úgy a görögkeletiek, mint a katholikus ráczok, külön-külön saját biráik alatt éldegéltek, s  türel emmel viselték azokat a terheket, melyeket a várbeli németek nem minden részrehajlás nélkül reájok há r í tot t ak. Különben egy részük a vizhordásból élt, más részük a 
kereskedésen  kívül főleg a borgazdaságot űzte. A szép budai hegyeket ők ültették be kadarka szőlővel, s ők  t e rmel t ék a  
cs akhamar elhíresült budai vörös bort. Ebből a vörös borból 1700 ban Sedgewick nevű kiváltságos kereskedő Hamburgon át ezer csöbört Londonba szállított, hogy ott a franczia vörös borokkal versenyezzen. Sedgewick vá l l a l a ta  annyi ra megr émí t e t te 
a ha t a lmas franczia borkereskedőket, hogy minden követ megmozdítottak a vállalat meg­bukt a t á s á r a. Sedgewick borait, mint csempészett  árukat lefoglaltatták, aztán magához az 
angol parlamenthez különféle helyekről százhetvennyolcz tiltakozó emlékiratot nyújtottak be a magyar borok ellen! Ebből aztán hetedhót országra szóló botrány lett. Az akkori angol lapok, főleg a «Gazette de Londres», aztán a hollandi és a franczia újságok hosszú czikkekben tárgyal ták Sedgewick vállalatát, s a budai vörös bornak  aka r a t l anul is európai hírnevet szereztek. 
Nottingham  á l l amt i tkár közbelépé­Nottingham  á l l amt i tkár közbelépésére a magyar borszállítás ügye az angol parlament elé került, és Sedgewicknek külön pa rlamenti  h a t á r o z at (act) alapján megengedték, hogy a ma g y ar borokat szabadon szállíthatja  Londonba. 
A míg  l e nt a Tabánban és a Vízivárosban —a mint említők — a ráczok egész külön város­részt alkottak, fent a várban a beköltözött német iparosok és kiskereskedők tömörültek. 
A várban lévő házakat a visszafoglalás után mind nekik  jutt a t t á k; magyar részről csak hár­man kaptak ott  h á z h e l y e t: a nádor, az esztergomi érsek és az országbíró. Mivel a várbeli lakosság nagyobbrészt az örökös tartományokból költözött Budára, a város kormányzásában, meg a törvénykezésben is az osztrák szokásokat honosították meg. Természetesen ezen szokáso­kat és törvényeket a ráczokra is alkalmazták. Mivel pedig a  jó német polgárok a hatalmukat egymáson nem igen  j á r t a tha t t ák, természetes, hogy az amúgy sem  jó szemmel nézett ráczokkal éreztették azt. Ügyes-bajos dolgaikban  a rövidebbet mindig a ráczok húzták, de a terhek kiosztásában, a portiókban ós a beszállásolásokban a java rész mindig nekik  jutott. 
Az ilyetén basáskodásban a budai polgármester és a városi tanács persze nagy örömét lelte. De hát volt a várban olyasféle hatalom is, amely a városi magisztrátus öröme közé igen gyakran ürmöt kevert. Tudjuk, hogy a budai várban több ezer főnyi német őrség lakott. 
A míg a budai vár el nem készült, a katonaságot ideiglenes tanyákon,  s a várban levő pol­gári házakban helyezték el.  így volt ez 1696-ig! Ha ismerjük az akkori katonaság erkölcseit, könnyen elgondolhatjuk, minő kellemetlen helyzetben lehettek Buda polgárai. Bizony-bi­zony állapotuk nem valami irigylendő volt. A lopás, a fosztogatás, rablás, dulakodás napi­renden volt. Éjjelenkint egyetlen polgár sem me r te házát  e l h a g y n i; mert ha elhagyta, rende­sen úgy  j á r t, mint Nagy  János kamarai tisztviselő, a ki 1695-ben egy szegény molnár ember jajgatását hallván, segítségére ment, de a német katonák keresztülszúrták. Buda tanácsa e tűrhe t e t l en állapotokon úgy akart  segíteni ,hogy a kamarai adminisztráczió engedélyével
1695 tavaszán fegyveres éjjeli őröket fogadott. Azonban Eysenberg helyettes kommendáns, hogy az éjjeli őrök a katonaság útjában ne legyenek, mindjárt az első éjjel elfogatta ós bebörtönöztette őket. Az ilyenféle bebörtönzés egynéhány  emberrel mindennap megesett. A katonaság  ugyanis divatba hozta az úgynevezett áristompénzt, azaz akit a katonák a főőrségre kísértek, azt addig el nem bocsátották, míg az egy tallérnyi  áristompénzt le nem szúrta. Ilyen  módon a várőrség csinos mellékjövedelemhez jutott, mivel az áristompénzt, ha a dolog úgy fordult, még a legkiválóbb polgárokon is megvették. Buda város tanácsa 1695. április 2-ikán maga jelenti, hogy a katonák a polgárokat kényük-kedvük szerint viszik a főőrségre, a hol addig tartják fogva, a míg az egy tallérnyi tömlöczpénzt meg nem fizetik.
 Kurz Ignácz kamarai adminisztrátor ehhez még hozzáteszi, hogy a katonák elkövette gazságokat mind felsorolni lehetetlenség. A halászoktól a halat, a vásárosoktól az élelmi czikkeket ragadják el, 
aztán még jól el is verik őket. Senkinek vagyona és személye nincsen biztonságban. A ka­tonaság a polgárokat csak azért zárja el, hogy az áristompénzt rajtuk megvegye. 
Hát bíz ezek a viszonyok nem igen voltak alkalmasok arra, hogy Buda fő és székvárosát (már akkor így hívták!) felvirágoztassák, s hogy  új lakókat csalogassanak oda. Ellenkezőleg azt eredményezték, hogy a már letelepültek is kifelé mozdították szekerük rúdját.
Vala pediglen ekkor Budának polgá rme s t e re  Pősinger Ignácz  
F e r e n c z; ő kigyelmét «a ma­gyar tartomány (így!) gyógyszerészé»-nek is mondották, s később császári tanácsos úrnak is hívták. Erőszakos és önkényes ember volt, a ki a hatalomnál semmit sem becsült többre. Caraffa örökös konzulnak hivta őt, s a budai adminisztráczióval együtt azon volt, hogy az örökös polgármesterségből  Pősinger  u r amat kicsöppentse. De hát ez nem ment egy könnyen ; mivel Pösingernek Bécsben hatalmas támogatói voltak, s Budán meg a polgárság vakon engedelmeskedett neki. Az utóbbi dolognak nyitját nem értjük. Pősinger ugyanis fölötte erőszakos ós önző ember volt, s még a városi tanácsosokkal  is úgy bánt,  m i n t ha azok szüle­tett szolgái  lettek volna. Az egyik 
 tanácsost pé ldául az utczán me g b o t o z t a;  a másikat meg 
vacsorára magához hívta, de vacsora helyett  pofonokkal  traktált a. Aztán ehhez még a száma­dásai is örökösen fogyatékosak voltak. Szóval a polgárok  ragaszkodát  nem  é rdeme l te meg. 
A szelid lelkű Wolf ezredes, a ki Buda sorsát  csakugyan szivén viselte, egy  a lkalommal azt i r ta felőle «bárcsak a Szentlélek felvilágosítaná az udvari kamarát, hogy végre megtudja az igazat; szegény Buda városának sorsa függ  ettől!» 
Pősinger, a büszke és erőszakos polgárme s t er a budai helyőrség tisztjeivel  is össze­veszett, s velők  állandóan hadi lábon állott. A katonas ág  részéről szenvedett tömérdek bajt a polgá rok  jórésztt ennek az ellenséges viszonynak köszönhették. Kijutott abból magának Pő­singer  uramn ak is. Ő maga  jelentette  egy  alkalommal az udvari kamaránnk, hogy midőn Pozsonyba  akart utazni a   a gyűlésre, a katonák elfogták ós bezárták őt. Más  alkalommal 
(1696-ban) Pősinger kocsisát verték meg. Pősinger a  t e t t es hadnagyot feljelentette és elégtételt követelt.Erre a hadnagy párbajra hívta őt, s mivel a polgá rmester a kihívásra újabb felje­lentéssel  felelt, a hadnagy Pős inger házába ment, hogy elégtételt vegyen. Ki tudja, mi tör­ténik itt, ha Pősinger  u r am  jó eleve meg nem szökik  h á z á b ól Szinte szerencse, hogy az átko­zódó hadnagy sehol sem  t a l á l ta  őt.
Az okos visszavonulással, vagy a megugrá ssal  Pősinger  u r am ugyancsak 1696-ban (Péter és  P ál napján) még nagyobb veszedelemtől  szabadult meg. Pősinger Dresner kapitányt  is 
megsértette, miért is későn este 20 fegyveres kato na  j e l e nt meg a szállásán. Az ajtót belök­ték, s az egész há z at körül fogták. A városi tan ács  hivatalos  j e l ent é se  s z e r int a ka tonák min­den szobát, mi n d en bútort  átkut a t t ak, s tudván, hogy a polgá rmester  igazi me s t er az elbúj ásban, az ágyak alá  is szurkáltak fegyvereikkel. De hiába volt mind en  fáradsguk; a polgá rmestert  nem  t a l á l t ák. Az egyik szobában a polgármesterné  aludt, a ki meglátván a hadfiakat, többször elá j u lt E közben  v i h ar támadván, a katonák  lejöt t ek az udvarra, ahol a gyógyszerész segédek és inasok gyertyákkal világítottak. Az egyiknek  gyertyáját eloltá a szél, mi re a  k a t o n ák (azt  h ívén, hogy ő maga ol tot ta el) reá  r o n t o t t a k, ütötték, verték s a főőrségre vitték a povalácsok (csirkefogók) közé. A főőrségen a  t i s z t ek  és a katonák gúnydalokat énekeltek a 
polgá rmesterről, s erősen állították, hogy még ő is itt fog ülni a povalácsok  között. 
A budai kamarai adminisztráczió meg a városi  tanács is a fentebbi eset miatt elégtételt köve­teltek. Felterjesztéseikben elmondják, hogy a katonaság miatt sem a polgároknak, sem a rá­czoknak élete és vagyona nincs biztonságban. A rablások ós fosztogatások miatt a polgárok már nem lakhatnak házaikban. Krempl Tóbiás tanácstagot az utczán az adminisztrátor szeme­ l á t t á ra egy őrmester megtámadta, s fejét beverte ! A padlásokról a ruhát, a pinczékből a
borokat elragadták. Nincs biztonságban senki  és semmi. A polgárság rendkívül elkeseredett, s ha a sérelmeket nem orvosolják, baj  l e s z!  A  t aná c snak és az  adminisztrátornak ilyetén j e l ent é s e it 1696.  júl ius 2-ikán külön futárral  küldöttek a hadi tanácshoz Bécsbe. Mivel a budai kommendáns, Frankenberg épp  Bécsben volt, a hadi 
 tanács meghagyta  neki, hogy indít­son vizsgálatot, s büntesse meg a tetteseket. Ez meg is törtónt. Legalább a haditanács ezt jelenti 1696. október 20 ikán kelt  l e i r a t ában, de ugyani tt azt is megírja, hogy a bajoknak legfőbb oka a budai polgárok illetlen viselkedése és dölyfössége. 
A hadi tanács ezen  l e i r a t ánál nagyobb örömöt keltett azon intézkedése, hogy az összes katonaságot az eközben elkészült várba és kaszárnyákba rendelte. Íly módon a lakosok a legkeservesebb nyűgtől megszabadultak.


Forrás :Vasárnapi Újság 52 ,évfolyam  1905 szeptember 24  




Wikipédia:

Bösinger Ferenc Ignác (más néven Pösinger) (1660 körül - Buda, 1707) Buda első, török hódoltság utáni bírája (polgármestere) volt, eredeti foglalkozása szerint patikus. 1680 körül érkezett Bécsből Budára az első telepesekkel és testvérével, Farkassal. 1687-ben alapította meg patikájátAz Arany Egyszarvúhoz néven a Dísz téren. Ez később az Arany Sas nevet kapta. Fiókpatikát is működtetett a Vízivárosban Fekete Medve néven. Többször bíróvá választották, előbb 1695-98, 1701-2 és 1703-5 között. I. Lipót magyar királytól nemességet kapott. Több földbirtokot is szerzett, köztük azt a területet, amin felépítette majorját, amit róla később Pösingermajornak neveztek el. Fogadót is nyitott 1700 körül, Arany Sas néven, ami szintén a Vízivárosban működött. Mivel meggazdagodása igen gyors volt, ezért a városi vagyon hűtlen kezelésével is meggyanúsították. 1699-ben patikáit és földjeit eladta.