1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2009. május 22., péntek

A TABÁNI HAJÓHÍDTÓL A LÁNCHÍDIG

A budapesti Duna-hidak építését megelőző időkben a partok közötti kapcsolatot a ter-mészet nyújtotta átkelési lehetőségek mellett komppal, repülő-híddal, vagy hajóhíd-dal bonyolították le.
A természet-adta sovány lehetőséget nyáron a kis vízhozam mellett kialakuló gázlók,
kemény teleken a befagyott folyó jege adta, melyet -a feljegyzések szerint - „hizlaltak", azaz locsoltak és ráhintett szénával tettek még vastagabbá. A repülőhíd a kompközlekedés egyik módja. Általában ott alkalmazzák, ahol rendszeres és nagy a forgalom, az áthidalandó víz pedig széles. Előnye a komppal szemben, hogy kikötése a parthoz egyszerű és némi időmegtakarítással jár.Az átkelőhelytől a folyásiránnyal szemben , a folyó szélességének két-háromszorosára tehető távolságban erős és biztos horgonyt vetnek, s ezen függ - hosszú kötélen — a hidas (lapos fenekű dereglye, később kettős, katamarán testtel, lovak, kocsik, emberek szállítására). A hosszú kötél lehet a víz alatt, amint az kisebb folyókon lenni szokott, de lehet a vízszint fölött is, amely eset-ben csónakok támasztják alá. Ebben az esetben hordalék, uszadék nem akadályozza szabad mozgását. A hidast a víz sodra - a kormány-lapátra, illetve a hajótestre gyakorolt erő - hajtja egyik partról a másikra. A hajóhíd a járművek számára az előbbieknél fejlettebb és nagyobb teljesítőképességű eszköz. Üzembentartása, nem csekély munkával jár, tehát alkalmazása csak ott kerülhet szóba, ahol a szükséges munkaerő rendelkezésre áll és a nagy forgalom feltételei is biztosítottak. Buda térsé-gében ezek a feltételek már az ókorban fennállottak és az óta is megmaradtak. Csupán a közép-korban, amikor Magyarország szinte állandó hadszíntér volt, kellett időszakonként nélkülözni a dunai átkelésnek ezt az eszközét. (Csak időszakonként, hiszen a mindenkori megszálló csapatok-nak, hatóságoknak is szükségük volt átkelési lehetőségre.)


Trajánus oszlopáról:Hajóhídon átkelő légió

A római átkelő eszközök mindegyike ismeretes volt Buda térségében.Kompok működtek, melyeket a római hadsereg tartott fenn, hogy ily módon biztosítsa a limes (ebben az esetben a Duna) ellenoldalán levő őrtornyokkal és ellenerődökkel a kapcsolatot és azok ellátását
A középkori hidakkal kapcsolatban a királyi rendeletek sora szabályozta a kötelező áthaladást (vámhely!), a vámfizetés mértékét, a kötelező karbantartást. Jelentős településeink, így Óbuda, Pest és Buda (illetve előd-településeik) is éppen az átke-lőhelyek jelenlétének, biztonságos és rendszeres üzemelésének köszönhették virágzásukat.
Szent István és utódai a kialakított egyházszervezet számára különböző jövedelmező adományokat tettek. Így a pesti rév és vásár jövedelméből a tihanyi Szent Mária és Szent Ányos apátság részesült (1055 körül és 1093); a pesti rév és Kere-pes vámjából a budai Egyház (1148); a pesti vámból a Szent Endre szigetén működő monostor (1196-1204).
A tatárjárás után kialakul a budai Várhegy település struktúrája is. A déli, Kreinfeld-i kapu a Tabánra, az Ördögárok völgyére nyílt, a pesti révhez vezetett.



Tabáni hajóhíd az 1760-as években


Zsigmond király (1387-1437) így rendelkezett: „...Ezenfelül a vámbirtokosok, akik a hidak,
vagy hajók használatáért vámot szednek, mindenkor azon legyenek, hogy ... kellően kiigazítva tartsák fenn, akképpen, hogy az utasok és vámfizetők ... akadály nélkül, szabadon kelhessenek át,..."
Feljegyzések arról tudósítanak, hogy Zsigmond kőhidat is akart „veretni" a két part közé. Ennek dokumentuma azonban nem ismert.Az irodalom tud arról is, hogy Mátyás király udvari építésze, az olasz Averalinus is tervezett hidat Budára. Terveit a XIX. század végén fedezték fel a velencei Szt. Márk Könyvtárban. Részletei felkutatásra várnak.
Bármiként is, a két középkori városnak igen nagy volt a forgalma, ez pedig a kor műszaki színvonalán álló átkelőeszköz nélkül nem lett volna lehetséges. Oláh Miklós így tudósít 1536-ban: „Buda városa híres az olasz, német, lengyel és korszak-unkban a török kereskedőkről is, akik ide, mint egész Magyarország emporiumára (kereskedelmi gócpont) jönnek össze." Pest „borairól... és ezen kívül minden más áruiról is híres. Nagy a kereskedők ideözönlése. Lengyelek, sziléziaiak és több, más nemzetbeliek vásárolnak itt bort."





Tabáni hajóhíd a XIX.század elején

A XVI. századi hajóhíd létezéséről biztos tudomásunk van. Ez a török basák egymás közti levelezéséből, s ezen kívül korabeli ábrázolásokból megnyugtató bizonyos-sággal állítható. A legkorábbi írásos emlékeink szerint a híd már 1556-ban készen állt. Erre a tényre utal egyik defterünk, amely szerint a hajóhíd felszerelé-séhez hajóköteleket vásároltak 110 akcse értékben. A budai pasa,Szokoli Muszta-fa 1571-ben az időközben újraépítteti lerombolt hidat , amelyet ezután még több alkalommal ért károsodás. Így 1578-ban földrengés, 1598-ban a „ravasz ellenség" és 1602-ben, Pest bevételekor a császári sereg tűzcsóvája pusztított el. Végül is a török kori hajóhíd 140 évig állott fenn. Fenntartásához elsősorban a két parti város lakossága, de rajtuk kívül a távolabbi országrészeké is hozzájárult. A kecskeméti és a nagykőrösi kovácsok szeget, pántot küldtek a karbantartáshoz.
Amikor Budát a császári seregek 1686-ban visszafoglalták, a hajóhidat nem állították helyre. Ettől kezdve, közel egy évszázadon át, ismét csak repülőhíd bo-nyolította le az egyre erősödő forgalmat. A repülőhidat Moller Vilmos bécsi ács-mester készítette. Repülőhidat ábrá-zol az a Mikoviny Sámuel mérnök rajza után készített rézmetszet, amely Bél Mátyás „Notitia Hungariae Novae" c. krónikájában jelent meg 1737-ben. Ezen a rézkarcon a Gellérthegy és a Várhegy látszik, utóbbin a királyi palotával, a Gellérthegyen a Kálvária három hatalmas ke-resztjével, a két hegy között a sűrűn beépített Tabánnal, amelynek északi végénél hat hajóra szerelt kikötőhíd nyúlik be a Dunába. Ehhez közelít a két úszótestre szerelt és emberekkel sűrűn megrakott hidas, amely a meder közepén, egymástól másfél-két csónakhossznyira levő ladikok által hordott és a meder tengelyében lehorgonyzott tartókötélhez van erősítve.
I. Lipót király 1703-ban kelt adománylevelében vámszedési jogot biztosít a két várost összekötő repülőhídra, amely minden ősszel partra kerül, hogy helyet adjon egy esetleges jéghídnak. A repülőhíd vámszedési jogát Buda és Pest városok eleinte maguk gyakorolták, de később haszonbérlet útján értékesítették, arra három-évenként árlejtést (pályázatot) hirdettek.
Az 1764-ben tartott árlejtésen Sponsi Ferenc és Krammerlauf Ignác kapták meg a híd bérletét 10 000 forintért. A döntés megfellebbezése után, - a végleges döntés szerint - Tausch Mihály Lehner Tóbiás, Koppauer Gottfried és Mayerhofer János lettek a híd bérlői s a bérösszeg 10 640 forintra változott. A XVIII. század közepén bekövetkezett gazdasági fellendülés hatására, Buda és Pest városok között a ke-reskedelmi forgalom ugrásszerűen növekedett. Egyre sürgősebbé vált a török-világból emlékként fenn-maradt hajóhíd mielőbbi visszaállítása. A repülőhíd híd-főinél gyakoriak voltak ugyanis a hosszú várakozások, késlekedések.
Lendületet adott a hajóhíd ügyének, hogy Albert főherceg 1767-ben Pestre készült utazni.
Ebből az alkalomból a Helytartótanács 1766. július 21-én leiratot küldött a Hajózási Hivatalnak, hogy gondoskodjék a hajóhíd felállításáról úgy, ahogy a pozsonyi ország-gyűlés alkalmával az lenni szokott. Ez a híd maradjon meg mindaddig, amíg a herceg ott tartózkodik és utána a hajók és egyéb kellékek tétessenek vissza a Hajózási Hivatal raktárába. Ebből az alkalmi hídból lett az állandó Pest-budai hajóhíd, amelyet végül is 1767-ben a mai Rudas fürdő közelében állítottak fel, de csakhamar felvon-tattak az Ó-híd utca vonalába, amely abban az időben Pest városának Észak felé a legszélső utcája volt. Később ezt az utcát Kishíd utcának nevezték el (ma Türr István utca). Két évtizeddel később, 1788-ban a hidat áthelyezték korábbi helyétől kevéssel Északabbra, a Nagyhíd utcához (ma Deák Ferenc utca).
Új helyén a híd egyes hajóit - a glédákat - nem egyenes vonalban helyezték el, hanem oly módon, hogy a Duna vizének sodrásával szemben boltozatszerű ívet alkottak. A hajóhíd 45 - 47 hajóból állt a vízállástól függően és a partokhoz köze-lebb eső glédákat lehetett kinyitni, hogy a partról vontatott hajóknak helyet adja-nak. A hajóhidat tartó 47 nagyobb hajót passaui ácsok készítették, darabját 130 forintért. Maga a híd faszerkezete, a hajók oldalaiba való gyámoló-fákkal s az őrök faházikóival együtt további 5000 forintot, a mázolómunka 225 forint 44 és fél kraj-cárt emésztett fel. Nagyobb összegbe került a kovácsmunka: a hatvanhat vas-macska (egyenként 225 font súlylyal) 2367 forint, hat, egyenként 40 öl hosszú lánc 714 forint, további hatvanhat vasmacskalánc (egyenként 4 mázsa), 4488 forint, valamint több tétel együttes összege 1204 forint és 48 krajcár volt. A kötelek be-szerzésére 251 forint 92 krajcárt költöttek. A felsorolt tételek együttes összege 20 422 forint és 41/2 krajcár volt.

A hajóhíd létesítésének időpontja összhangban állt azzal a ténnyel, hogy a híd vámtarifára vonatkozó szabályrendeletet 1767-ben adták ki. A hajóhíd a létesítését követő első időben a két város, Pest és Buda kezelésében állott.Később – megfele-lően az akkori idők gyakorlatának - a hídon a vámszedés jogát haszonbérlet útján értékesítették. Az első haszonbérlők Pest város részéről Király, Buda város részéről Kaszics nevű egyének voltak. Később, 1777-ben, Tóth Ferenc és társai vették haszonbérbe a hídvámszedés jogát. A haszonbér összege 1777-től évi 16150, 1821-től évi 21 000, 1831-től évi 22900, 1845-től évi 40 240 forint volt. A számadatok a forgalom erős emelkedésére utalnak, úgyhogy a XVIII. század végén felmerült még egy hajóhíd létesítésének a gondolata. A nagy beruházási költség miatt azonban ez az elgondolás nem valósult meg.
A Budára, 1790-ben összehívott országgyűlésre érkező követek átkelése a forgalom által túlterhelt hajóhídon nem látszott megoldhatónak. Ezért a hajóhídtól északra 300 öl távolságban kitűzött átkelőhelyen repülőhidat helyeztek üzembe, mely az országgyűlés tartama alatt működött. Az úszótag (hidas) terveit az Orszá-gos Levéltár őrzi. A terven olvasható német nyelvű leírás szerint a tartókötél 400 öl hosszú volt a horgonyig. A horgonyok a (vízivárosi) Plébánia templommal szem-ben voltak, a kötelet 15 ladik tartotta. Pesten 11 járom és 10 mező, Budán 5 járom és 4 mező alkotta a kikötőhidat. A repülőhíd építése 6255 forint 14 krajcárba került.
A XVIII. század végén létesült hajóhíd külső megjelenése, szerkezete és üzeme - török-kori elődjéhez hasonlóan - magára vonta a korabeli utazók és szakemberek figyelmét. Erről számos leírás és ábrázolás tanúskodik. Az osztrák útügyi igazgató 1807-ben kiadott tankönyvében közli a hajóhíd definícióját és általános ismerteté-sét, majd részletesen emlékezik meg a Pestet Budá-val összekötő hajóhídról, azt a legszebbnek és a leglátványosabbnak nevezi.
A XIX. század első felében a híd 43 hajón állt és egyenes vonalú volt. A korabeli ábrázolásokból ítélve a pest-budai hajóhíd valóban szép és impozáns létesítmény lehetett. A hidat a legegy-szerűbb formák jellemezték, mellőzve mindenféle cicomát és áldíszítést. A híd mentén, négy helyen elhelyezett szoborfülkék kellemes ritmust vittek az egyébként egyhangúnak tűnő szer-kezetbe. A hídnak különösen a régebbi, íves alakja nyújthatott rendkívül érdekes, megkapó látványt.
A hajóhíd szélessége 4 öl 4 láb, azaz 8,9 m (más források szerint 6 öl) volt,azon tehát két szénásszekér is ki tudott egymás elöl térni. Mindkét méret helytálló lehet, hiszen a hajóhidat minden tavasszal újra fel kellett állítani és közben - télen – végezhettek karbantartási, felújítási és egyéb munkát is a hídon, ami a főméretek változásával járhatott.




Joseph és Peter Schaffer: Buda és Pest városképe, 1787-ben.


A kép előterében a Víziváros fölötti szőlőskertek láthatók. A hajóhíd budai hídfője láthatóan a Tabánban ér partot
Korabeli festményeket jobban tanulmányozva feltűnik, hogy a hídpályát középen kerékhárító gerenda választotta ketté, nyilvánvalóan az egymással szem-ben közlekedő szekerek elkülönítésére. Ez is mutatja, hogy a hajóhídnak jelentős forgalma volt. Sajnos számszerű adatok nem maradtak fenn a forgalom nagyságáról, sem. a hídvám bevételekről, csupán a bérleti díjakról.
Az egyre szaporodó kocsiforgalmat akadályozta a hajóforgalom emelkedése. A hajóhíd szétnyitása és újbóli zárása miatt mind többször kellett az átkelő forgalmat átmenetileg szüneteltetni. A kényszerű várakozás időveszteséget okozott. További nehézséget jelentett, hogy a folyópartok meredek és iszapossáros felhajtóin a meg-rakott szekerek gyakorta elakadtak, vagy megcsúsztak, ami károkat és veszteségeket, nemegyszer szerencsétlenségeket okozott. Baleseteket idéztek elő ezen kívül a viharok, továbbá a hajóhídnak nekisodort nagyobb úszó tárgyak, elszabadult hajók. (Az ilyen alkalmakkor keletkezett károk gyakran vezettek peres-kedésre a károkozó és a hídfenntartó között.)
A hajóhíd legnagyobb hátránya azonban mindenekelőtt az volt, hogy azt a jegesedés veszélye miatt, az Őszi idő előrehaladtával szét kellett szedni, és bizton-ságba kellett helyezni. Ez a közlekedés majdnem teljes beszüntetését jelentette.
A hajóhíd kora tavasztól késő Őszig minden évben a helyére került és hordozta az egyre növekvő forgalmat. Csupán az első pest-budai állandó Duna-híd megépítése és forgalomba helyezése után bontották el véglegesen, 1850-ben. Az a Kristóf-szobor, amelyik a hajóhídon, az egyik szobor-fülkében állt, ekkor az Eötvös tér 2. sz. ház udvarába került, ahol a második világháború végéig látható volt.

A hajóhidak azért sem voltak kényelmesek, mert a tél beálltával mindig el kellett bontani, s csak tavasszal állították vissza őket. A téli hónapokban a lakosok a két parton rekedtek, s várták, hogy befagyjon a Duna; a jeget azután egyes szakaszokon szalmával szórták le, vízzel hizlalták, s az átkelésért fizetni kellett.
Buda térképén a működő hajóhíd és a tervezett Lánchíd együtt látható

És természetesen az árvizek voltak a legveszélyesebbek. Például az 1838-as nagy árvíz, melynek emlékei – az egykori vízszintet mutató kis márványtáblák – még ma is mindenfelé láthatóak a budapesti házfalakon. Ezt követően merült fel a Duna szabályozásának gondolata, s elkezdték kiépíteni a kőből rakott rakpartokat. Ezeket követték a pompás szállodák, köztük az Európa Szálló, Magyarország leg-nagyobb szállodája, a Rakpiac hatalmas klasszicista épületsora, valamint a kor-zók, amiknek köszönhetően néhány évtized alatt a várost Európa-szerte a „Duna királynőjeként” kezdték emlegetni.


A Clark Ádám által tervezett híd építése

Széchenyi István gróf már a folyó szabályozásának terve előtt, 1825-ben megalapította a hídegyesületet. 1835-ben tizenhét terv közül Széchenyi javaslatára az angol William Thierney Clark tervét fogadták el,s 1839-ben az ugyancsak angol Adam Clark (nem rokona az előbbinek) felügyeletével megkezdődött Európa legszebb hídjának, a Lánchídnak az építése. A Lánchíd sok szempontból a magyar-országi modernizáció jelképének tekinthető. Ezúttal is külföldieké – angoloké – volt a döntő szerep, s még a hatalmas láncokat is Angliában készíttették. Ez a híd a szó szoros értelmében demokratikus híd volt: az arisztokrata Széchenyi terve szerint a társadalmi helyzettől függetlenül minden gyalogosnak egy, minden lovasnak pedig négy krajcár hídpénzt kellett fizetnie. Nem csoda, hogy a nemesek tiltakoztak, és kiváltságaikat féltették. A híd építésének törvénybe iktatását egy nemes „az ősi magyar alkotmány temetése napjának” nevezte. A Lánchíd sorsa ugyanakkor legalább olyan bonyolult, mint a magyar történelem. 1848. július 18-án, a forradalom kellős közepén az épülőfélben lévő híd egyik láncszeme elpattant, a 800 tonnás teher a vízbe zuhant, vízbe sodorva az ott tartóz-kodó Széchenyit és Adam Clarkot is. Az 1848-as forradalom alatt fölmerült a még nem kész híd föl-robbantásának a terve: először a magyar honvédek akarták lerombolni, majd az osztrákok aknásították el – de a híd mindkét esetben megmenekült. 1849 januárjában sor került a még mindig nem kész híd teherpróbájára: az osztrák Windischgraetz herceg itt vezette át hadseregét, amivel le akarta verni a magyar forradalmat. És mire a hidat átadták, 1849. november 20-án, a magyar forradalom már elbukott, Széchenyi gróf néhány hete már a döblingi elmegyógyintézet lakója volt, ahol 1860. április 7-ről 8-ra virradó éjszaka öngyilkos lett.
1849 november 20-án átadják az elkészült Lánchidat

2009. május 21., csütörtök

TABÁNI TÖRÖK FÜRDŐK

A törökök sokat és szívesen fürdenek, s adnak is erre” – összegezte budai ta-pasztalatait Melchior Besolt a 16. század végén.1 Valóban, a hódítók az új tartomány-ban fürdõk tucatjait használták, s ezek jelentõs részét – erre a pénzt nem kímélve – újonnan építették. Talán maguk sem gondolták, hogy éppen ezek a fürdõk lesznek a török kor leg­idõtállóbb emlékei: a mecseteknek, karavánszerájoknak nyoma is alig maradt, a fürdõk közül jó néhány máig is áll.

Török fürdő a középkori Budán
A törököket nemcsak a kedvtelés sarkallta fürdõépítésre, hanem például a jó cseleke-detek iránti igény is. A magyar szakirodalomban ugyan elterjedt, hogy a fürdés a val-lásgyakorlat része, ám ez nem egészen helyes megfogalmazás. Az iszlám csak az imádkozás elõtti tisztálkodást írja elõ, ezt azonban a dzsámik és a mecsetek udvarában elhelyezett csorgókutaknál oldották meg (sivatagban akár a homok is megtette), ez tehát nem indokolja az építkezéseket. Fontos volt viszont a muszlim hívõk közösségének szolgálata, amely vallási szempontból kegyes cselekedetnek (szeváb) számított. Aki e téren jeleskedett, méltán remélhette, hogy az utolsó ítéletkor majd a javára írják tettét. Másfelõl a jótékonykodás azonnali és gyakorlati haszonnal szolgált: öregbítette az alapító hírnevét. S minden bizonnyal közrejátszott egy harmadik szempont is. Bár a fürdõhasználat sokszor szinte ingyenes, vagy legalábbis nagyon olcsó volt, mégis bevételhez juttatta az alapítót, amelyet azután más kegyes alapítványok (vakuf) ellátására fordíthatott, például dzsámijának alkalmazottait fizethette belõle. A hódoltsági fürdõk többsége ilyen alapítványi intézmény, többszörösen is nyereséges vállalkozás lehetett. A fürdõalapítás annyira komoly ügynek számított, hogy a szultán beleegyezésére is szükség volt hozzá.
A törökök kétféle fürdõt ismertek, a gõz- és a termálfürdõt. Gõzfürdõ természetes úton nem jön létre, mindenképpen komoly építõmunkával kell kialakítani, hiszen egy silány épület nem fûthetõ ki kellõképpen. Ahol tehát róluk olvasunk, ott egészen biztosan jelentõs beruházással számolhatunk. A török forrásokban kizárólag hammám24 néven fordulnak elõ. A teljesen kiépített fürdõ öltözõterembõl (dzsámekán), átmeneti helyiségbõl (szogukluk) és forró fürdõterembõl (harara) állt. Ez utóbbinak a közepét azonban nem medence, hanem egy nagy márványlap, a „köldökkõ” (göbektasi) foglalta el, amely masszírozásra szolgált. A fal mentén kis mosdómedencék (kurna) sorakoztak, ezekbõl locsolgatták felhevült tagjaikat a vendégek. Nagyobb épületek esetében a fürdõterem mellett kisebb kamrák (halvet) is nyíltak. A fürdõtértõl elválasztva állt a víztartály és a fûtõkemence (külhán), ahonnan a forró levegõ a padló alatt elhelyezkedõ fûtõrendszerbe áramlott.




Maszírozás egy török közfürdőben

A hammámnak volt egy sajátos, házi változata is, amelyet „kályhás” gõzfürdõnek (szoba hammámi) neveztek. Ezeket a középkori kõházakban alakították ki, minden bizonnyal egy kisebb szobában elhelyezett kályha és egy dézsa segítségével. A hódoltságban Evlia Cselebi szerint százszámra készültek ilyenek, s nagy konkurenciát jelentettek a közfürdõkkel szemben.
A fürdõk másik nagy csoportját a termálfürdõk képezik, amelyek kaplidzsa, ilidzsa, germáb vagy szidzsak szu néven bukkannak fel a forrásokban. (A kifejezések – a kaplidzsa kivételével – a víz hõfokára utalnak.) E szavakat azonban egyaránt használják a természetesen feltörõ, foglalatlan hõforrásokra, a csak kerített, nyitott fürdõhelyekre (strandokra) és a komoly munkával kiépített, „klasszikus” török fürdõkre is.
Amennyiben egy termálforrás fölé fürdõt emeltek, az szerkezeti szempontból nagyon hasonlított a hammámokhoz, azzal a különbséggel, hogy nem volt szükség fûtõrendszerre, a fürdõterem közepét pedig medence foglalta el.
A hódoltság viszonylag sok termálfürdõvel dicsekedhetett. Budán négy kiépített , s jó néhány kiépítetlen hévíz várta a fürdõzõket.
A fürdõket a két nem természetesen csak külön látogathatta. Ezt vagy úgy oldották meg, hogy a látogatási idõket osztották be, vagy pedig rögtön két egymáshoz tapadó intézményt, ún. ikerfürdõt (csiftehammám) építettek. Ebbõl a típusból akadt néhány a hódoltságban is (Pesten, Fehérváron, Pécsen).
A fürdõ életét a fürdõs (hammámdzsi, hammámí) irányította, aki tulajdonképpen egy vállalkozó volt. Õ tartozott elszámolni a kiadásokkal és a bevételekkel az intézmény tulajdonosa felé. A budai állami fürdõt például három évig a budai dzsebedzsik kethüdája, azaz a vértkészítõk parancsnokhelyettese üzemeltette. Õt egy budai polgár, majd egy gránátos követte. A vendégek masszírozása, szõrtelenítése (mely az iszlám szabályai szerint kötelezõ) a dellákok feladata volt. Rajtuk múlott, hogy a vendégek mennyire érezték magukat kellemesen, nem csoda, hogy a leírásokban õket dicsérik leginkább.
1663-ban írja Evlia Cselebi,a jeles utazó: „A fürdõzõk lelkét megnyugtató gõzfürdõk dicsérete. A középsõ várban [Orta hiszár] egy kicsiny gõzfürdõn kívül másik nincs. Vizét a Dunából hordják fel vízhordó lovakkal. Ám ennek az említett gõzfürdõnek vize és levegõje kellemetes, a masszõrök és a fürdõszolgák pedig elbûvölõek.”


Eunuch maszíroz a hárem fürdőjében

„A Tabánban van a Termálfürdõ negyed, [...] és összesen három forró vizes termálfürdõ van itt. Az egyik a Tabán hévize, a másik a Zöldoszlopos termálfürdõ, a harmadik pedig ennek a város[rész]nek a délkeleti oldalán, a Duna partján, a Gürz Iliász hegy lábánál található nyitott tetejû [üsztü acsik] hévíz.”
„A tabáni városrész elõtt, Gürz Iliász sziklájának tövében, szinte a Duna partján levõ Nyitott fürdõ [Acsik ilidzsa] leírása: A bosnyákok feletti nyitott fürdõnek is mondják. Minden király épített e hévíz fölé kupolát és számos boltívet emeltek, de amikor készen lettek, mindegyik a földre roskadt. Ebbõl az okból jelenleg nyitott hévíz”.
„Méltóságos Baba Muhtár sejh: Ez a próféta családjának szegényei közül való szent a Zöldoszlopos termálfürdõ elõtt, egy fénnyel teli kupola alatt van elföldelve, [sírja] a budai harcosok zarándokhelye.”
„Buda alsó nagy városa: [...] összesen egyetlen gõzfürdõje van, Tojgun pasáé, de ez szép. Ám ennek a városnak gõzfürdõre nincs szüksége, mivel sok a termálfürdõ.”
„A pasa palotája [...] gõzfürdõvel ellátott, kertes palota.”


Rudas fürdő a reformkorban

„A Zöldoszlopos [jesil direkli] hévíz leírása: A Tabán [kül]városában, a Duna folyó partján, nyolc magas boltív felett, melyek a Kiszrá [palotájának] boltozatát idézik fel, tökéletesen kerek, hatalmas kupola van, amelyet aljától a csúcsáig rubintszínû vörös cserép borít. Alatta egy kör alakú tóhoz hasonlatos kerek medence van, akkora, hogy a hánefíta vallási iskola [követõi] bõven [elférnek alatta], nemcsak tízesével, hanem tizennégyesével is. Teljes kerülete éppen kétszáz láb [ajak], tiszta és piszoktól mentes kerek medence. Körben a medencébe levezetõ, széles, ötfokú lépcsõzet van, mindenki a termetének megfelelõ fokon mosakszik. A bölcsesség óceánjának búvárai a medence közepére vetik magukat, úsznak, minden szerelmes szeretõjével és tiszta kedvesével összeölelkezik, teljesen megtisztulván nevetnek, táncolnak, kedvüket töltik.
E nagy medence körül, a nyolc boltív alatt, nyolc darab hánefí84 mosdómedence van. Elbûvölõ, tiszta és szennytelen masszõrök is vannak ott, akik indigókék törölközõbe csavarják fehér testüket. A fülkékben [halvet] a fürdõzõk szolgálatára állnak, s kívánságuk szerint letisztítják õket. Ám ennek a hévíznek a vize mérsékelten meleg. Sõt, ha ezt a tiszta vizet lehûtöd és megiszod, sohasem lesz kénszagú. Ha egy olyan ember iszik belõle, akinek szemöldöke és szempillája kihullott, Isten parancsolatjából megtisztul, haja, szakálla és bajsza serkedni kezd. Lágy természetû, közepes hõfokú víz ez. Az öltözõterem fala kívülrõl négyszögletes, rajta egy zsindellyel fedett, nagyon széles és hatalmas kupola van, amely alá ezer muszlim harcos is befér. Mivel van egy zöld oszlopa, Zöldoszlopos fürdõnek nevezik.

A Tabán termálfürdõjének leírása: az említett Zöldoszlopos hévíz mellett, a tabáni városrész utcái között van egy ólommal fedett, nagy és jól mûködõ termálfürdõ [ilidzsa]. Vize közepesen meleg és nagyon kénes illatú. Az ékszerészek e forró vizet kancsószám viszik, tûz fölött felforralják, s aranyból készült tárgyakra öntik. Ettõl csillogó-villogó tiszta arany színük lesz, s tökéletes fényüket egy éven keresztül nem veszítik el. Kétszer felforralva a kések és a handzsárok aranyozott hüvelyére öntik, s ezek arany színe két éven át nem károsodik. Nekem, szegénynek volt az ujjamon egy ezüst gyûrû, amelynek smaragdjára Feríd cselebi stílusában vésték fel: A világutazó Evlia. A Tabán hévizébe ezzel a gyûrûvel [az ujjamon] léptem be, majd léptem ki. Színezüst gyûrûm tiszta arany színûre változott. Mielõtt Újvár ellen indultunk, Belgrádban teleltünk, gyûrûm arany színe [ez alatt az] egy év alatt semmit sem változott.
A Tabán hévizének ilyen jeles tulajdonságai vannak. Ebbe a hasznos forró vízbe reggel a férfiak, délelõttõl éjfélig pedig a nõk járnak, minthogy a városrész közepén van, medencéje nagy, számos fülkéje és nyolc mosdómedencéje van, s a gõzfürdõkhöz hasonló [építésû] termálfürdõ ez. Mindenki, aki törölközõjével és dörzsölõkendõjével belép, tisztán és szenny nélkül távozik, s egy fillért sem fizet. Ha nagy törölközõre, fürdõkesztyûre [kisze] vagy szappanra volna szüksége, egy akcsét fizet. A többi fürdõben is ez a szokás.
A tabáni fürdõ a nõknek különösen hasznos. Ha Isten rendelésébõl egy asszony nem esik teherbe és görcsei, fájdalmai vannak, azonnal ebbe a medencébe kell mennie, vizébõl innia kell, s Isten parancsa szerint azon nyomban könnyedén teherbe esik, s egy aranyos szíve-csücske [gyermeket] szül méhébõl. Számtalanszor kipróbált dolog ez.
Egy másik hasznos tanulság. Ha egy asszony náthás lesz, de nem tud tüsszenteni, s ebbõl a vízbõl cseppentenek az orrába, azonnal tüsszenteni fog.
Egy másik hasznos dolog. Ha valakinek az orrvérzése nem akar megszûnni, ebbõl a vízbõl az orrába cseppentenek úgy, hogy egészen az agyáig menjen, s a fenséges Isten parancsából orrvérzése eláll. De háromnál többször ne cseppentsenek, mert [e víz] teljesen megszárítja a vért az agyban.
Másik csodálatos tulajdonság. Ha e hévízbõl tesznek a búzalevesbe, olyan íze lesz, mintha ecetet tettek volna bele.
Egy másik különös tulajdonság. Ha egy fiatal leány állapotát nem ismerik, hogy szûz-e, vagy a szüzesség állapota eltávozván már megesett-e, ebbõl a hévízbõl cseppentsenek kétszer-háromszor az orrába. Ha valóban szûz volna, kétszer-háromszor jókedvûen tüsszent. Ha azonban már megesett, sohasem tüsszent, talán illedelmesen szellent. Különös megfigyelés.

A Rudas fürdő ma.................

Más tulajdonságok. Eme hévíz forráshelye alatt egy bizonyos fajta iszap gyûlik össze. Ha abból az iszapból anyáink és nõvéreink nõiességük helyére és ezüst testükre kennek, mindenféle szõrtelenítõszernél jobban tisztává teszi méhük kijáratának kapuját, s azon a helyen egyetlen szõrszálat sem hagy, így az alsó kapuk olyanok lesznek, mint a csillogó kristály. S mint a fülzsír, meleg és nedves lévén, képes arra, hogy örömet szerezzen a család urának és feleségének. Ilyen hasznos a Tabán hévize. Ebben a negyedben számos házban van hévíz. Ezek miatt a tabáni külváros lakossága boldog és elégedett.