1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2010. október 16., szombat

Híres pestiek: A FÜTTYÖS GYURI

Budapest hetedik kerületében nőttem fel, közel a Városligethez, viszonylag jó levegőn - akkoriban még alig állt egy-két parkoló autó a járdák mellett -, sajátos légkörben. Óvodába és iskolába egyaránt egyedül jártam, persze eleinte anyukám óvó tekintete elkísért: napról napra a sarok mögül lesett meg, hogy én ne lássam.
Élt a kerületünkben egy férfi, akitől kislánykoromban annyira féltem, hogy ha magam voltam, amikor felbukkant az utcán, hát átszaladtam a túlsó oldalra.
- Ki ez a bácsi? - kíváncsiskodtam egyszer, megrángatva anyukám kezét. - Olyan fura...
Anyu már jól ismerte a különös öltözékű és még különösebben viselkedő férfit.
- Füttyös Gyurinak hívják. De van, aki Gyurkának nevezi. Légnyomást kapott a háborúban, attól ilyen bolondos - felelte halkan, nehogy a férfi meghallja.
Füttyös Gyuri talán ha negyvenéves lehetett, de én a magam zsenge korához képest sokkal többnek gondoltam. Folyton egy összecsavart újságot lóbált a kezében, és ha egy nő került az útjába - akár egy tinédzser, akár egy idős asszony -, Gyuri gondtalanul fütyörészni kezdett, elfordította a fejét, mintha a kirakatokat bámulná nagy érdeklődéssel, és közben... csitt-csatt, villámgyorsan odavágott az illető hölgy fenekére. Aztán amikor az "áldozat" felháborodva kikérte magának, Gyuri ártatlan arccal felvonta a vállát, és vígan fütyörészve folytatta útját. Soha nem ment sehová, mégis mindig úton volt. Állítólag az édesanyjával élt, ő gondoskodott Gyuriról, aki szellemi fogyatékossága miatt képtelen lett volna ellátni magát.
Időnként betért egy-egy presszóba, ontotta a bugyuta poénokat, s miközben a vendégek jót derültek rajta, hirtelen mozdulattal felhajtotta a legközelebbi asztalon álló felest vagy bort, és már repült is tovább. Hányszor megfenyegették a pincérek, hogy rendőrt hívnak rá! Mégsem tették meg soha. Valójában senki nem tudott haragudni rá. Sőt! Úgy mondják, ő volt a kerület kabalája.
Mire tizenéves bakfis lettem, már én sem féltem Füttyös Gyuritól. Jókat nevettem rajta, ahogy elmaradhatatlan újságjával végigsuhintott például a trolibusz megállójában várakozó nők fenekén, és olykor évődve már oda is tartottam neki a saját hátsómat. Akkor már tudtam, hogy szegény fickó teljesen ártalmatlan, még egy legyet se lenne képes leütni. A nők feneke persze teljesen más volt, Gyuri valami megmagyarázhatatlan, és roppant erős késztetést érzett arra, hogy megcsapkodja az összes útjába kerülő popót.
Később, fiatal felnőttként már mélységes szánalmat éreztem Gyuri iránt. Mert ugyan mi öröme lehetett az életben? Már persze azon kívül, hogy sikerült mindenkiből valamiféle reakciót kiváltania. Tény, hogy Füttyös Gyuri a maga egyszerű, kissé - vagy tán nagyon - bolond egyéniségével senkit nem hagyott hidegen: egyesek kinevetették, mások megbotránkoztak a viselkedésén, de senki nem maradt közömbös iránta.
Aztán egyszer csak eltűnt... Hosszas kérdezősködés után kiderítettem, hogy hirtelen agyvérzést kapott. Egy hideg téli estén összeesett a Baross téren, a Keleti pályaudvar előtt, és mire rátaláltak, meghalt. A hetedik kerület kabalája, Füttyös Gyuri egyszer csak megszűnt létezni. Mindenkinek hiányzott a közvetlensége, gyermekien tiszta, naiv lénye, örökös bolondozása, és még nagyon sokáig emlegették az emberek.
Őszintén megsirattam...



Kovács Kriszta énekel............

2010. október 14., csütörtök

Többnyire nagyon egyszerű...........................



Saly Noémi írása

Születni tudni kell” – zárták idősebb családtagjaim a beszélgetést, ha olyasvalaki került szóba, aki érdemeitől teljesen függetlenül, rokoni vagy elvtársi alapokon kapott vastag szeleteket valami habostortából. A kijelentésben az irigységnek szikrája sem csillant, sőt.

Kimondatlanul benne volt a gyerekeknek szóló világos figyelmeztetés: aki ilyen módon akar előbbre jutni a világban, az a mi családunk részéről közmegvetésre, de legalábbis fitymáló ajkbiggyesztésre számíthat. Punktum. Más kimondatlan üzenetek ellenben arról szóltak, hogy azt viszont, hogy kik vagyunk és kiktől vagyunk, igenis számon kell tartani. Más okokból. Punktum.
Négy-öt éves korom kedvenc játékai közé tartozott téli délutánokon előszedetni Nagymamával a régi fényképalbumokat. A nevek bűvöletében éltem, ahogy abban az életkorban szokás; és abban az időben az ember gyereke még nem rajzfilmfigurákon vagy autómárkákon csiszolta a memóriáját. Nagymama kiapadhatatlan türelemmel mutogatta a képeket a lapokra hullani készülő, ősöreg albumokban. Ez itt az Öfi meg a Fafi, ez itt a Mikó Juliska, ez a bajuszos a Pista bácsi… Még nem voltam iskolás, amikorra fejből tudtam nemcsak a nagyszüleim, de a dédszüleim és testvéreik nevét is, és már én igazítottam ki Nagymamát, ha véletlenül tévesztett. Ugyanezt játszottam apai nagyanyámmal, Nagyikával is, irtó mókás nevekkel örvendeztetett meg, kacagtam, mint akit csiklandoznak. Czipauer János. Czuléger Marcella! Őrület.
Kiskamasz koromban jött ezekhez a családi földrajz. Előkerültek mindenféle keresztlevelek és másolataik, valakinél egy ősrégi
Tiszti címtár (benne például Szmik dédapa testvéreivel); fényképeken városnevek, régi borítékokon ismeretlen utcák… És jöttek a históriák, a történelembe ágyazódva vagy a lélek tekervényeiből előgombolyodva, de jöttek.
Hát így valahogy, apránként kikerekedett az én családtörténetem, ami nyilván semmiben nem különbözik egy átlagos magyar polgárcsalád történetétől, tehát vad, gazdag és gyönyörű, mint az amazóniai őserdő vagy Budapest egy napos szeptemberi délutánon. (Felmenőim úgy 130 éve kivétel nélkül itt éltek, ezt azért jegyezzük meg. Nekem nem mindegy.)
Hogy a dédszülőknek is voltak szülei, ezt valahogy fölfogtam annak idején. De hogy aztán még milyen távolságokig nyúlnak az ágak (vagy inkább milyen mélységekig a gyökerek), ezt csak harmincas éveimben kezdtem firtatni, immár némi kutatói tapasztalat birtokában, a bölcsész nagyképűségével. Aztán csendesedve gondolkodtam rajta, például vajon hány éve nem mondta ki senki 1615 után meghalt ősanyám, Potvor Sára nevét. Vajon mi az enyém a génjeiből? A fülcimpám? A félmosoly a szájam sarkában? Egy négyezer-kilencvenhatod Potvor Sára lappang bennem. És több mint harminc évig sejtelmem sem volt róla. Őrület.
Két nagyon-nagyon hosszú gyökér a középkorig nyúlik. Az egyik az anyai szálon, a Zlinszky családon keresztül ér a felvidéki Rudnay-Rudnyánszky családig, onnan pedig az Árpád-kori Divék nemzetségig, biztos évszámokkal az 1200-as évekből. (Odáig, hogy kiszámoljam, hanyadfokú rokona lehetek ilyenformán Kosztolányi Dezsőnek vagy Ottlik Gézának, akik ugyanoda vezették vissza magukat, még nem merészkedtem. Gondolom, úgy huszadfokú. De jó. Hogy éppen ők.) Ezen az ágon egy kevéssé vonzó jellemű báró is tanyázik, Rudnyánszky József, a nagytétényi kastély építtetője. Húga volt az ősanyám, a cím oldalágra szerencsére nem terjedt ki. A legjobb az egészben a családi címer. A családtörténész Nagy Iván szavaival: „kék mezőben egy terepélyes fa alatti medve, fölötte csillag és hold ragyog”. (Innen jönne atavisztikus rajongásom a medvék iránt? Vagy valamelyik előző életemben egyszerűen medve voltam a Felvidéken? Cammogtam „terepélyes” fák alatt, csámcsogtam a vad málnásban?)
A másik hosszú história a Saly család. Dunántúli kisnemesek, akikről (szintén Nagy Iván jóvoltából) 1655-ig tudok teljesen biztosat: Saly Dénes szolgabíró Vas megyében, meg a Gergely nevű fia. Utána jön egy nagy lyuk az időben, és az 1400-as években megint van egy Saly Dénes fia, Gergel, ugyanott szolgabíró, aligha véletlen egybeesés folytán. Nálam is szívósabb családfakutató rokonom, Saly Gyurka állítja, hogy még korábbról tudunk Saly Oswaldról, aki felgyújtotta a vasvári konventet. Püff! A családi hagyomány szerint az – ugyancsak Árpád-kori – Sal nemzetség besenyő volt. (Nevüket három kis dunántúli település őrzi: Salfa Vasban, Salföld és Salköveskút a Balaton-felvidéken.) Apám egyik legénykori barátja ennek hallatán így vigyorgott a vendéglői asztalnál:
– Ismertem én azt a besenyőt, édes Gézám: Buxbaum Besenyőnek hívták, és lóbőrrel házalt a Király utcában…
Buxbaummal nem találkoztam a családfa ágain mászkálva, de Szmik Náthán Ignác bányagondnokkal (Selmec mellett, Hodrusbányán), valamint Spitz Jakab és Frankl Róza hitestársakkal bizony igen. Náthán elvett egy evangélikus tót leánykát, négy fiuktól és egy lányuktól (aki a nagy múltú erdélyi Mikó családba ment férjhez) az 1870-es években a kutya se kérdezte apjuk eredeti vallási hovatartozását. Spitz Jakab nem volt ilyen egyszerű ügy. Katolikus budapesti rendőrtiszt dédapám elcsábította a lányát, aki összeköltözött a gojjal, és zabit szült neki. Amikor 1884-ben a második kis zabi, nagyapa is megszületett, Spitz Mária kitért, és összeházasodtak. Jakab megszaggatta ruháit, hamut hintett a fejére, és elsiratta lányát, akinek otthon a nevét sem volt szabad többé kiejteni. Semmi mást nem tudok Jakabról és Rózáról, de a fájdalmukra sokszor gondolok.
Református csak egy volt a családban, ő viszont nem akárki: Takaró Géza, amerikai magyarok szeretett püspöke az 1930-as évektől. Mi van még? Ja! Görög katolikusok, sőt ortodoxok is lehettek némely erdélyi felmenők között, akiknek története sajnos ködbe veszett. A népes fiatalabb nemzedék pedig nem úszta meg az ilyen irányú legújabb kori fejleményeket: egy unokahúgomat Párizsban évekre elnyelte a szcientológia agymosógépe, öccse meg itthon mosolyog átszellemülten a hit gyülekezetében. (Nekem ez már sok. Katolikusnak kereszteltek, vallásos nem lettem, de hívő igen.)
Hadd büszkélkedjem a nemzetiségekkel is. A besenyőkön és egyéb színmagyarokon túl itt vannak a morva Zlinszkyek és az ugyancsak morva Franz Keiner. Aztán a felvidéki tótok, például Francsek Pál ükapám, Kalitzky Terézia és Tomaschek Julianna ükanyám. Mindenféle németek: Eduard Voigt, Jakob Czipauer, Franz Zolliger, Joseph Taschler, Johann Schubert. Horvátok és más délvidékiek: Vlasits Klára, Gergátz Katharina. Egyik sógornőm ősei között az örmény Kredon Péter, egy másik távoli oldalágon cigányok, akikről szégyenszemre nem tudok semmit. Hát így. Ami a vért illeti, nem valami kék. Tarkabarka, mint egy plezúros gyerektérd vagy középkori templomablak. A Himnusztól mindenesetre akkor is összeszorul a torkom, ha hétköznap éjfélkor ér, miközben épp fuszeklikat teregetek a konyhában a fregolira.
Aztán a fent és lent libikókái! Elszegényedő nemesi családok lányai polgárfiúkkal, polgárlányok gazdalegényekkel házasodnak – ez persze főleg a 19. század utolsó harmadának forgatagára jellemző, utána meg már mindegy: mindenki polgár és mindenki városlakó. És nyernek, aztán meg vesztenek: kártyán vagy a háborúban és utána, de akkor aztán tényleg mindent.
Czipauer Jakab ükapám fiákeres volt Vácott. János fia – frissen szabadult ácslegényke – mezítláb indult gyalog a fővárosba, szerencsét próbálni. Ács és állványozó – az 1870-es évek Pestjén nehezen lehetett volna keresettebb szakmát választani. A fél várost ő építette: ő állványoz a Millenniumi emlékmű építkezésén, ő az ácsmestere a Fasori iskolának és templomnak, nem is sorolom tovább, sok van még. Idős korára a budapesti ipartestület mestervizsgáztató bizottságának elnöke lett. Tőle kaptuk azt a mondatot, amelyik félig tréfásan, de alapjában véve halálosan komolyan élt-él a családban a mai napig: „Én egy nemzetalkotó elem vagyok, fiam!”
Czipauer János megözvegyülvén elvette akkori főnöke lányát, Keiner Teréziát. A főnök, Franz Keiner morva pallér akkor került Pestre az 1840-es évek közepén, amikor a Lánchíd építéséhez toborozták a szakképzett munkaerőt. Kinézek az ablakomon, borzonganak a híd fényei a vizen, Keiner ükapa dörmög a bajsza alatt valami háromnegyedes ütemű nótát.
Volt olyan építkezés is, ahol egy Francsek Imre nevű építész volt öreg Czipi főnöke. A Közmunkák Tanácsának székházát állványozta, itt, a szomszédomban, a Döbrentei téren? Vagy a városligeti műjégpálya épületét? A Gellért-szobor mögötti kolonnádot? Ezt már nem tudni. De Francsek dédapa munkája ez mind, meg jó néhány bérház is a városban. Például a Rákóczi út 11. Pontosan száz évig mindig lakott valaki a családból abban a negyedik emeleti lakásban, amelyet dédapa a ház elkészültekor bérbe vett. Letelt a száz év, Iluci néni tavaly meghalt, a mesének vége, jött az angol befektető. (Restauráltatja a gipszstukkókat.)
Hogy Francsek dédapa – akinek az apja még Gödöllőn volt molnár és haszonbérlő – vajon vett-e bicskát diákkorában leendő apósa, a híres pesti késes, Johann Schubert Aranykéz utcai boltjában, hát, ezt nem tudom. De például Petőfi vagy Vörösmarty vehetett, mert az üzlet akkoriban már működött. Ifjabb Johann járhatott a Pilvaxba, ázhatott a havas esőben a múzeumkertben – ezeket is csak gondolom, de a vándorkönyve és a mesterlevele megvan, az utóbbi Iluci néni spájzából került elő egy polc mögül, itten lóg a kopott aranykeretes, szépen kalligrafált mesterlevél a szobám falán, hogyaszongya, „Wir ober- und unter Vorsteher”, mi, fő- és al-elöljárók tanúsítjuk stb. Kaiserliche und königliche Freystadt Pesth. (A malmokat és a késeket is hamarabb szerettem, mint ahogy ezek a dolgok kiderültek.)
Francsek dédapa legidősebb gyereke, ifjabb Imre a Széchenyi fürdő strandjával írta be a nevét a város építészettörténetébe. Aztán elszegődött Iránba, a sah állami építészeként került szovjet fogságba, végül nyomtalanul eltűnt a gulag poklában – de ezt már másutt megírtam. Meg azt is, hogy amikor dédapa fiatalon megözvegyülve ott állt öt kamaszforma gyerekkel, a péceli nyaralószomszéd és jó barát, Bárczy István polgármester testvérhúga hozzáment feleségül. És minthogy dédapa is meghalt hamar, fiatalon, nagyapámat és négy testvérét Bárczyék navigálták el a diplomákig és házasságkötésekig. Amikor rájöttem, hogy ki is volt a Nagymama emlegette Pista bácsi, aki számtalan családi fényképünkön mosolyog a bajusza alatt, hát akkor tényleg új színben ragyogott föl hirtelen az egész város. (Ha valakiről, róla kellene végre írni egy tisztességes könyvet. Bár lehet, hogy a mai Budapesten már az sem segítene.)
Saly József ükapám jogászember, a pesti egyetem tanácsjegyzője volt, szolgálati lakásban lakott a Papnövelde utcában. Onnan örökölt, nagy íróasztalánál dolgozott aztán dédapa, nagyapa, apám. 1991-ig, haláláig a bátyám írta rajta cikkeit a Nimródba. (Nekem valahogy nincs bátorságom birtokba venni azt az íróasztalt, bár itt áll a nagyszobában.) Károly dédapa rendőr lett, negyvenkét esztendősen a millenniumi kiállítás rendőrparancsnoka, később Kőbánya kapitánya. Utolsó éveit Soroksár-Erzsébetfalván élte. Második fia, Géza (akinek születésekor elvette Spitz Máriát) a Beszkártnál volt tisztviselő, egyre magasabb rangban, a háború előtti években már vezérigazgató-helyettesként. Ő vette feleségül Czipauer János Erzsi lányát. Mártonhegyi házukat 1950-ben kinézte magának egy párttitkár, rövid úton kitelepíttette őket. A beszkártos munkások küldöttségbe mentek nagyapáékért Rákosihoz. Két év után hazajutottak, onnantól nyolcadmagukkal szorongva a kegyesen meghagyott alsó lakásban. Ha valakit érdekel a ház fénykora, forduljon Szabó Magdához. A
Megmaradt Szobotkának elején olvashat Tibor gyerekkori barátairól és otthonukról. „Géza, a mesehős” az apám. Erzsi húga is ott szerepel. 92 éves, nem tudom, fogja-e még olvasni, amit most leírtam.
Kiről nem meséltem még? Hát a legnehezebbekről, papáról és mamiról. Papa az orvosegyetemen tett kanyar után elvégezte a jogot, és újságíró lett a rádiónál. Haditudósító a Don-kanyarban, ellenálló itthon, tíz évig rab a gulagban (ahol véletlenül összefut Iránból odahurcolt apósával), aztán még egy kicsit segédmunkás Rákosi Magyarországán. Meg apa. A tesómat tízévesen látta először. Velem volt öt boldog hónapja, forradalommal tetézve, aztán még másfél év szorongás, ami közben megtanított mosolyogni, beszélni és ölelni. Amikor ezzel megvoltunk, meghalt.
Mamitól túlélni tanultam meg. A vízivárosi polgárgyerek hétévesen került Iránba. Az ottani boldog és gondtalan gyerekkornak nagyapa eltűnése vetett véget, vissza kellett térniük Pestre. Öt nyelv birtokában fölvették a rádióba – boldog szerelem apámmal, aztán a várakozások, hogy hazajön-e élve a Don mellől, hogy hazajön-e élve az utcáról, hazajön-e élve a gulagról. Aztán tudomásul venni, hogy a János Kórházból nem jön haza soha többé. És eltartani nagyanyát, anyát, két gyereket. Aztán rajtam kívül mindenkit eltemetni. Aztán egy éven át ép tudattal, derűvel, humorral viselni a biztos halálba vivő, lassú bénulást. (Ez lenne mami hetvennyolc kalandos életévének története? Édes Istenem, a meg nem írt családregények örök felelőssége az ember vállán.)
Állok a Döbrentei utcai lakás erkélyén, ahonnan ötven és fél éve nézem a Dunát. Nézem a várost, a városomat, és nem egészen értem, hogy lehetett a jó Isten ennyire gondos és körültekintő, hogy pont ebbe a családba, ebbe a városba, erre az erkélyre rakott – nyilván még az se volt mindegy neki, hogy éppen mikor. Szeretem, hogy legalább az életem második felében emelt fővel lehetek az, amik az őseim voltak: polgár. Na, nem úúúúgy. Rémes, hogy magyarázkodnom kell, de fogok. „A polgár, fiam, az az ember, aki hozzárak a világhoz.” Ez is egy ilyen családi verdikt volt, naná. Az ember megtanulta, mint azt, hogy „a kent kenyeret harapjuk, a kenetlent törjük”. Szóval, ez többnyire ilyen egyszerű.

2010. október 12., kedd

MÉLYPINCE-AVAGY ÍGY HAL MEG EGY HÍRES KORCSMA


(T.J barátomnak ajánlva)

Krúdy legendás korcsmája alig három hónappal élte túl az írót,- mondják is a korabeli tudósítások, hogy Krausz Lipót tulajdonos, alias Poldi bácsi, a művészet nagy pártolója miután minden követ megmozgatott a hatóságoknál vendéglője fennmaradása érdekében, 1933 tavaszán mély apátiába esett, amit Krúdy halála csak betetőzött.
Még meglátogatta a kórházban a nagybeteg írót röviddel halála előtt hóna alatt egy jóféle palack borral,de akkor már tudta, vendéglője is halálra van ítélve.

1930-ban öles táblák hírdetik a vendéglőt és az alapítás évét


A hivatal megfellebezhetetlenül kiadta a bontási ukázt és Poldi bácsi okosan már a jövőre gondolt.

Sorban szereltette le reklámtábláit a ház faláról és vitette át Pestre, hogy ott nyissa meg kisvendéglőjét az Izabella utcában.Szemléletesen mutatja ezt két foto,ahol összehasonlíthatjuk ,mi változott 1930 és 1933 között.
A sarki nagy tábla eltünt ,a helyén egy darab ép vakolat árválkodik a lepusztult környezetben. Eltümt a Bak sört reklámozó tábla és az" alapítva 1549.ben " felirat is,helyette az ajtótól jobbra egy kis tábla figyelmeztet a közelgő rolólehúzásra.




1933-ban vegső pusztulás jeleként eltüntek a táblák és megjelentek a festők..

Az ajtóról és az ablakról hiányzik a függöny és a vég legbiztosabb előjeleként megjelenik egy festő
utoljára megörökítendő a patinás vén házat ,ahol egykor török főtisztek közköltségen bordélyt üzemeltettek.
"Sic transit gloria mundi", azaz -ÍGY MÚLIK EL A VILÁG DICSŐSÉGE

kassius
-

TABÁNI MULATSÁGOK



Csoda, hogy olykor tűzvész volt a Tabánban?


KORABELI ÚJSÁGHÍR:

+ Budán a Tabán városrészben, hir szerint a sütőmester legényei egy érdemes öreg kandurt bekentek kátránynyal, azután meggyujtván eleresztették. A macska fel a padlásra onnét meg leszaladt, de hogy azután hová lett, mi történt vele, senkinek sem volt érkezése a jelen voltak közül figyelemmel kisérni; mert midőn az égő macska a padlásra szaladt, ott valami gyulékony anyagot lángba hozott, mire kigyult a ház és leégett a teteje, jó szerencse, hogy a szomszéd házak épen maradhattak. Történt pedig ez a szomoru vigjáték folyó hó 13-án. Ebből az az üdvösséges tanuság, hogy a macskát nem kell bekenni kátránynyal, és azt meggyujtani rajta; mert felfuthat a padlásra, s ránk gyujtja a házat, hogy a mi szőrünk-bőrünk is utána pörkölődik.

Szigeti Ljos verse :Budavári séta



Budavári séta

Havas, kormos évszak után
az enyhülés mindent restaurál,
fagy gallyazta lombok rései
mutogatják a város nevezetességeit
s mellvédről, védőbástya szikláról
visszaverődik a napsugár-nyílzápor,
ronthat ostromágyú, gurulat lövedék,
a múlt önmagában vereség.

Föltárul a kincses reneszánsz temető,
koronázó templom alatt, a Vérmezőn
karóba húzott, lenyakazott árnyékok
— dicsőség, nagyság rég volt —
szélrohammal a Gellért-hegy felől
a tornyos Tabán a Dunán jönne föl,
nézd viharjelző rezgőnyárfák
villámhárító levél-fonákját,
madarak légikikötőit,
virágkelyhek illat-füstölőit,
egy ördögtrilla-szitakötő — bohóc kelep —
vadrózsának csapja a szelet,
táncol a csörgősipkás csipkebokor,
nád bugás címere bomol
s akár egy kódexmásoló remeklése,
iniciálé a jegyzetfüzetbe préselt
számmisztikus margaréta,
feloldott zárójel a város karéja.

Bölcsőtől a bölcsességig
hosszú az út, mint ama égi.
Harang-mellét döngeti a szív —
délidőt dobban — mióta is? —
üzen a múlt a feledékeny mának:
csak a szakadék széléig hátrálhatsz,
nemzetben gondolkodva, megmaradunk,
tudjunk álmodni, szólni — magyarul.

A költő kötete ITT

TABÁN TÉLEN 1928



TABÁNI SZELLEMEK: CHOLNOKY LÁSZLÓ







Részlet Nemeskéri Erika-Cholnoky László pályája c.írásából:

Sikert hozó nagynovellája megjelenésekor azt írja barátjának, BitskeyLajosnak: „Halottaimból való feltámadásom emlékére ezt az elbeszélést fel ajánlom legkedvesebb három emberemnek. Éspedig
1. Legjobb, sőt egyet len igazi jóbarátomnak: Bitskey Lajosnak.
2. Munkatársamnak, ingadozá saimban megtámasztómnak, viszont hanyattestemben hűséges hanyatteső-társamnak: Bitskey Lajosnak.
3. Egyetlen félelmes agyvelő-konkurrensem-nek: Bitskey Lajosnak.

Ez az utóbbi kitétel nem sok konkurrenciát látszikcsinálni az ibolyának a szerénység szimbolizálásának terén, de tehetünk miketten arról, hogy kitekintvén kastélyunk színes, ódon üvegablakain aprófekete pöttyöket látunk ottlenn nyüzsögni."




Azért minősíti Cholnoky Bitskey Lajost hanyatteső társának is, mert részes az ő pokoljárásában.Bitskey hivatalnok volt, aki a nappali élet szürke
egyhangúságából rendszerint a kocsmai éjszakák világába menekült. Amit nem mert nappal, megélte éjszaka. Olyan elánnal élte a kocsmázó-éjszakázóéletet, hogy még Krúdy is ismerte. Elfelejtett költőként tartja számon a tabáni kocsmák régi törzsvendégét.

Cholnoky nyugtalanságát viszi-hordjabarátjához, akivel néha ugyan évekig nem találkozik, de azután úgy érzik,hogy percig sem tudnak meglenni egymás nélkül, noha homlokegyenest el lenkezik a természetük. De egy-két titokzatos lelki srófjuk hajszálnyira„ugyanarra a kvintre" jár. „A különösen erős vonzalomnak azonban— a Régi ismerőst idézzük — mégis az lehetett a valódi titka, hogy a jóbaráta rejtőző, rendkívül finomlelkű megértők ma már kihaló szektájához tarto zott."
Bitskey Lajos alakja sokszor megjelenik a Cholnoky-novellákban. Az alak változatai mind ugyanazt az elveszített harmóniát keresik a tabáni
kiskocsmák alkonyi és éjszakai zajlásában.



,,A tabáni kiskocsmák világában— mondhatjuk Krúdyval
—, ahol délutánonként azért is szokás az ivóasztal mellett könyökölni, hogy a borivó fiatalkori boldogságaira gondoljon; a kísérteties bormérő helyett álmodozásában szép leányt lásson; a tikkadt szomjúságban a mély pincék borain kívül álomkortyokban is üdüljön a lét valósága elől, miközben ezeregyéjszakai nőalakok mendegélnek el az ablakok előtt: — mondom, a Görög-utcában, a régi templom árnyékában, a Kereszt téren, ahol mozdulatlan emberek ülnek a kocsmák félelmetes, de hívogató sötét sarkaiban.
Bitskey egyik volt ezeknek a tántorgó filozófoknak, s nem akárki köztük, legalábbis Cholnoky értékrendje szerint nemakárki. A Régi ismerősben egyenesen saját nevén szerepel. Bitskey költő volt, de ki emlékszik már rá, sóhajt utána ugyancsak Krúdy. Költő volt,vagyis volt egy képzeletből és múltból megszőtt világa. S míg napközben a szürke hétköznap óráit morzsolta, alkonyat után, a tabáni sötét kocsma sarokban megelevenült, ami rejtett volt nappal, a képzeleti, a múltbéli tündérvilág. S maga Cholnoky is egyike volt az ilyen két világú tabáni kocsmázóknak.



1917-es néhány hónapon át vezetett naplója is megemlékezik Bicsakról, vagyis Bitskeyről, a nevezetes barátról. Bicsak hamarabb elunta kettőséletét, s öngyilkossággal végezte. Krúdy Zöld ász című kisregénye őriztemeg a leginkább ezt a mámoros öngyilkos-jelöltet az utókor emlékezete számára, aki pontosan azt tette, amit az ilyen kétlelkű kocsma járóknak— úgy látszik — a végzet szerint tenniük kellett. Akik életükben sem tudják nélkülözni, hogy legalább az éjszakáik telve legyenek visszajáró kísértetekkel, azok végül is nem félnek már a haláltól, sőt, inkább kedvüket lelik benne,mint életükben, amely egyre inkább értelmét veszti számukra.


Krúdy írja azt is, hogy

„Cholnoky Lászlót a tabáni szellemek ítélték halálra."


Cholnoky László életrajza ITT
Szini Gyula nekrológja ITT


Forrás:Nemeskéri Erika-CHOLNOKY LÁSZLÓ PÁLYÁJA
Hegedüs Géza: A MAGYAR ÍRÓK ARCKÉPCSARNOKA

2010. október 11., hétfő

FILMHÍRADÓ A TABÁNRÓL 1931

A Magyar Film Iroda tudósítása a Tabánról 1931 kora tavaszán.A képeken jól láthatók a hófoltok.Egyenlőre nem aktuális a Tabán lebontása, mondja a riport,de már látszik ,hogy a Kömüve lépcső környékén alig van ház.Néhány snitt a filmből gyerekekkel...














Szini Gyula: Éjjel egyedül a kávéházban


Izzadnak az ablakok.
Tél van. Hajnali kettő, három...
Álomfárosz: cigarettám füstje...
Kék selyemtorony...
Minden leheletre ing, hajladozik...
Koffein illat...
Illustration... Graphic...
Studio..
A konyhán rézkondér csörög...
Álmos főpincér filléreit rakja
Márványasztalra, mint komoly,
játszó gyermek...
Oh, mit keresek én itt,
Éjszakák, betük szerelmese?..
Az Élet
Oly messze van tőlem...
Mint paripa
A lebukott lovastól.
Lebuktam.
Hol száguldhat már az én
lovam!...
Nélkülem!...
A hires akadálylovas
Most ül az árok szélén
És nadrágját öltögeti
Megmaradt cérnával
Keservesen...Mert élni kell tovább
És lyukas nadrágban
Nem lehet mutatkozni
Emberek előtt...
Miért maradtam le? Hogy is
történt?
Az elsők közt futottam...
A ló volt gyönge, vagy a karom, kezem?
Lám sorra beérkeznek
Jimmy, Johnny, Jack, Sam
Nem is nagy legények,
Játszva vertem volna őket...
De jött az a nagy vihar
Épp szembe...
Én megijedtem... a cikázó villámtól...
Égzengéstől...
Természettől félénk vagyok...
Megzavart a nagy, hiú lárma,
Véres, fölbukó holttestek...
Emberek, testvéreim!...
Megzavarodtak idegeim,
Elfátyolosodott tekintetem,
Ujjaim meggyöngültek...
Elvesztettem fejem...
Lezuhantam...
Nincs mentség! Ugy kell nekem!
A lovas csak előre nézzen...
A célkarika!...
A többi mellékes.
Lovas, ne légy ember!
Sarkantyuzd lovad: Előre!
A birkanyájjal, amelybe belecsapott a mennykő,
Ne törődj...
Birkanyáj...
Más pásztor másfelé terei,
Összeszedi, megnyugtatja...
Néhány millióval kevesebb birka?
Mi az ennek a nagy akolnak?...
Oh be késő bölcseség!...
Én elestem...
Sár, piszok, szegénység...
Háromnegyed három!!...
Pincér, fizetek!

Kosztolányi Dezső :Szegények


Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
mert gazdag vagy s feledékeny.

Ugy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
s robogsz tovább,
köszönve ennek, mosolyogva emerre,
igen szórakozottan.

De a szegények még most is tudják,
mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
hogy végigmentél a budai utcán,
s megsimogattad szőke kisfiuk fejét,
ki azótaott porlad a tabáni temetőben.

Óvják ők azt, ami élet, félreteszik,

amit csak megérintett,mint azt a
siralmas bádogdobozt, amelyben
cigarettát tartottak valaha mások.
A szegények virrasztanak,
vigyáznak mindenre,
élnek tehelyetted is,és nem felejtenek


1928