SALY NOÉMI : A BUDAPESTI KÁVÉHÁZAK TÖRTÉNETE

A kávéházi írás és olvasás a mûfajokra is hat. Az irodalmi mûvekben is szerepel a kávéház intézménye.Európában a kávéházi kultúra nagyon erõs, és szorosan összefonódik az irodalom bizonyos részével.





A kávé az iszlám közvetítésével a kora középkorban kerül Európába. A 14-15. században már kávéház is létezett Mekkában, bár bizonyos szultánok teológusaik tanácsára szigorúan tiltották (mivel a kávézás szorosan összefonódott a dohányzással és a kábítószer-fogyasztással). Elõször a Földközi-tengeri kereskedelem útjain került be Európába: elsõ nyomai füstös kikötõi lebujok Velencében, Marseillase-ben (délrõl jövõ kávéházi kultúra). Amikor Amszterdamba tevõdnek át a kereskedelmi útvonalak, az északról jövõ kávéházi kultúra válik meghatározóvá. A kávé nagyon drága, csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, akik elkezdenek otthonaikban kávézni. A kétféle kávézási szokás elkezd közelíteni egymáshoz, majd a hajdani monarchia területén találkoznak. A török idõkben a magyarok nem kávéztak (a magyar ember bort iszik; a kávé török ital, az ellenség itala), de már elkezdenek. Legelsõ megjelenése a kávé szónak Zrínyi Szigeti veszedelmében található







Hadik kávéház




HADIK kávéház terasza






. Az 1600-as évek végén a magyar diákok nyugat-európai egyetemekre mennek tanulni (peregrináció), Hollandiába, Németországba, ahol kávéházba járnak. A hollandok ellopják a kávécserjét, majd gyarmataikon (Indonézia, Ceylon) termesztik, így viszonylag olcsó lesz. A kereskedelem továbbra is délkeletrõl hozza a kávét (bosnyákok, dalmátok). A török, arab, olasz készítésmód honosodik meg Magyarországon (erõs kávé). Északnyugat-Európában már kezdenek kávéházak nyílni, amelyek nagyon elegánsak; délen maradnak a lebujok.


Az elsõ ismert pesti kávés a rác Blasius, akinek déli típusú kávéháza volt. Az 1720-as években a városi tanács határozatot hozott, hogy a három kávés egyezzen meg az árakról, miután a harmadikat bepanaszolták, hogy rontja az áraikat (a kávés céh csírája). Az 1880-as évektõl széles polgári közönség tartotta el a kávéházakat, az meg a mûvészeket. 1848-ban Fillinger János, Fillinger apó volt már a Pilvax tulajdonosa, de meghagyta a Pilvax nevet. Világos után õt magát, de vendégeit is állandóan zaklatják a hatóságok, ezért kénytelen eladni kávéházát. Késõbb a „sasvadászok” menekülését is õ segítette Sebestyén téri kávéházán keresztül.

A kávéházak nagyon szépek voltak, nagy márványasztalokkal (nem lehet velük verekedni, jól tisztíthatók, idõtállóak, kényelmesen kiteregethetõk rajtuk a nádkeretes újságok, amik mellett még a kávézás kellékei is jól elfértek). 4-6-8 személyes asztaltársaságokra voltak kitalálva, hogy csoportosan térjenek be az emberek, és minél tovább ott is maradjanak (beszélgessenek, eszmét cseréljenek, és közben fogyasszanak). Nagyon kényelmes tonett székek voltak. Lehetett kártyázni, dominózni, sakkozni és biliárdozni. A kávéház második otthon volt. A polgári demokrácia egyik legfontosabb, legalapvetõbb intézménye, mely a hatalom által teljesen ellenõrizhetetlen. Ezért a kommunisták azonnal radikálisan bezáratták õket (120-nál is többet), és föloszlatták az asztaltársaságokat.

A török hódoltság után 2000 állandó lakos volt Pesten. Pest fellendül, amikor Lipót császár engedélyez évi négy országos vásárt, amik számára Pest nagyon kedvezõ fekvésû, évente négyszer 30000 kereskedõ érkezik Pestre. Nagyon rosszak voltak a lakásviszonyok (fûteni, világítani kell, ami drága és büdös), a kávéházban viszont jó lenni, ami tágas, szép, meleg és világos. A mûvészek itt érintkeztek a polgársággal, akik így megismerték és segítették õket (írók és az olvasóközönség vegyülése). Az 1850-es években körübelül 40 kávéház volt. Késõbb bárki szabadon nyithatott kávéházat, zsidók is. 80 %-ban az õ kezükbe kerül a kávés szakma, ami óriási föllendüléshez vezet.1896-ban a millenniumi kiállítás miatt 596 kávéház található a címjegyzékben (van, ami a tulajdonos és a kávéház címén is szerepel). Ez a szám késõbb visszaesik, a II. világháborúig 350 volt. Az alapszolgáltatás mindegyikben megvolt, ezen túl pedig egyéni jellegzetességeik is voltak. Soha nem kizárólagos, kirekesztõ, zárt a vendégközönség.

Irodalmi és mûvészkávéházak: New York – nagyon sokféle emberek találkozási pontja, az újságírók hírbörzéje; a Balaton politikai kávéház, Krúdy, Ambrus, Herczeg Ferenc járt ide, a tulajdonos Tihanyi Lajos nevû süketnéma festõmûvész fia Krúdy jó barátja; a Barossba járt Mikszáth, a Pesti Hírlap újságírói, egy bölcsészhorda (Kosztolányi, Csáth, Babits, Somlyó Zoltán, Karinthy), és a Thália Társaság ( Kós Károly, Lukács György, Gulácsy Lajos, Márffy Ödön, Hevesi Sándor). A Royalba járt a magyar pszichoanalitikus iskola élcsapata, Ferenczi Sándor. Itt õk ihlették Krúdy Álmoskönyvét. A kávéházak közelében mindig van valami fontos kulturális intézmény (egyetem, könyvtár, múzeum, nyomda, kiadó stb.). A kávéház lelke a kávés.






Forrás::fajlblog.com

KRÚDY GYULA :ADY ENDRE ÉJSZAKÁI III.(AZ ÉLET ZŰRZAVARJAI)

A Három Hollóban volt egy darabig Ady Endre dolgozószobája, különösen attól az időtől fogva, mióta a púpos Löffelmann nem döngette minden ok nélkül söröshordóit, hogy a söriváshoz animálja vendégeit. Egy nyájaskodó új fogadós sürgölődött ebben a modern Pilvaxban vagy Csigában, bizonyos Trenk nevű, akit a mindenáron vicceseknek feltűnni akaró fiatalabb évjáratú hírlapírók: báró úrnak is szólítottak. (Sikerült is színésznőt nevelni a fogadott leányából a nyomdafesték szagától megmérgezett kocsmárosnak.)

Ady abban a deszkafallal elkülönözött, dohányszínű függönyökkel beakasztott fülkében szeretett dolgozni, ahol egyébként néha bokáig érő borlocsadékban folytak az úgynevezett hitviták, későbben a duhajkodások.

Révész Béla az "extra-szoba" közelében eső asztalnál üldögélt, amíg Ady Endre dolgozott és az északról-délről, a város különböző részeiből, az éj leple alatt érkező hívőket és hitetleneket, bolondokat és szenteket, exkorhelyeket és cúgoscipős álkorhelyeket azzal a hírrel fogadta, hogy Ady vasárnapi verseit írja. Ugyanezért senki se lépett be a megszokott fülkébe.

(Hiszen dolgoztak akkoriban mások is kávéházban vagy hasonló helyen, de a Három Holló hering-savanyú, füstkeserű, nőmámortól terhelt légkörét senkinek se jutott eszébe felhasználni, mint Adynak: a versíráshoz.)

*

Ambrus Zoltán olyan hűvösen és nedvesre fésült szőke hajjal jelenik meg éjfél után a Balaton kávéházban, mintha akkor kelt volna fel. Szinte csodálkozni lehetett volna, hogy mindjárt ilyen korán reggel spriccert iszik, mielőtt kiteregetné a márványasztalra a zsebében hozott papirosokat, hogy aztán órák hosszáig szent elmélyedéssel dolgozzon valamely műve felett. Csend volt éjfél után a kávéházban, literátus-csendesség, amelynél jólesett a hosszadalmas újságolvasgatás - az akkori karácsonyi újságszámokat még Vízkereszt után is teljes biztonsággal lehetett előkérni a pincértől --, a sarokasztalnál ünnepélyesen, nyakán hátrakötött szalvétával eszegetett Tihanyi, a kávés, aki nagyon szeretett volna csámcsogni, de éppen Ambrus úr miatt nem merészelt - egy díványon félig elnyújtózkodva alszik egy régi lóversenyjátékos és kártyás, pszt, nem szabad őt felkölteni, mert reggel a képviselőházba kell mennie, ahol teremőri szolgálatot teljesít. A Rákóczi út felőli ablakból igen jól szemügyre lehetett venni, hogy dolgozik-e "Speki", amint A. Z.-t a vele egykorúak nevezték, ha tollat láttak a kezében, akkor még Osvát szerkesztő úr sem jött be irattáskájával a kávéházba, nem akarván munkájában megzavarni a tiszteletre méltó költőt. A Balatoni reggelt az jelentette, hogy a kávés sarokasztalánál felbukkant egy cigányos, bőgőhordozó formájú ember, akinek a megérkezése azt jelentette, hogy odaát, a nem messzire eső New York kávéházban már "fájront" van, a főpincér elment szórakozni egy másik kávéházba, és ugyanezért soha sem tette le fejéről kalapját a Balatonban, miután egész éjszaka amúgy is kalap nélkül volt kénytelen szaladgálni.

*

Bródy Sándor a New York kávéház kassza előtti asztalánál ragyog, ágál, hízelkedik, mérget kever és olykor olyan dicséretekkel halmoz el egy rendőrségi riport megíróját, amelyek az élete végéig nem felejtend el, máskor egy nagy lármával és kifeszített hassal megjelent új könyv írójának mond két-három szavas kritikákat, amelyeket a megtisztelt úr ugyancsak élete végéig emleget magában, de fogcsikorgatva. (Ezekből a kassza előtt elejtett megjegyzésekből derült ki, hogy "nem fedi teljesen a valóságot" Bródynak az a gyakori kijelentése, amely szerint ő sohasem olvas újságot. Nagyon is olvasott, utolsó sorig, a "nyomtatott"-ig elolvasott minden sajtótermékeket, hogy állandóan tisztában legyen az irodalmi dolgokkal, barátaival és ellenségeivel.)

Miért ült Bródy Sándor éjszaka a New Yorkban, hiszen ő sohasem írt a nyilvánosság előtt, négy fal közé, magányba kellett zárkóznia, hogy valamit papírra vethessen az ő jellegzetes betűivel? Rendszerint itt várta be a Pesti Kis Tükör című vasárnapi cikkeinek a kefelevonatait, amelyeket Az Újság szolgája hozott még éjféltájon. De a magára nagyon sokat adó író ilyenkor sem tette az orrára fekete keretes, csíptetős szemüvegét, hanem csak a kezével tartotta szeméhez az üveget, hogy gyengülő szeme előtt már futamodó betűket összefogdoshassa a kefelevonat nedves lapjain. (Egyszer majd még sokat írnak erről a különös emberről, aki páratlan megjelenésével, színészkedő pózaival, Egerből és Kolozsvárról hozott büszkeségeivel, valamint pesties hízelkedéseivel és gonosz mondásaival annyi éven át zavarba hozott nőket és férfiakat.)

Adyt is várta ide Bródy...

*

Ám a legtöbb pesti kávéháznak meg volt a maga írója, aki éjfélkor a kapucíner mellé tintát és tollat rendelt és hajnalig gyilkos szemmel nézegette azokat is, akik a szomszédos asztal mellé merészeltek telepedni.

Általában kezd úgy feltűnni a dolog, hogy az írók nagy része lemondott ősei korhely életéről.

Csendes kávéházak nyílnak a Belvárosban, ahol nemrégiben még a költők jurátusos csizmái pengtek és a lírikusok a kocsmázások után fokosukkal megdöngették a bolti redőnyöket. A belvárosi kiskocsmában kényelmesen terpeszkedhetik a Párizsi utcai suszter, legfeljebb néhány álhírlapíró harsogja a szomszéd asztalnál a valódi írói kávéházak szemetesládáiban talált vicceit, vagy nyitja meg üzletes előadását ezzel a szóval: "Kijelentem önnek..." (Ha egykor Pesten ilyen nyilatkozatot hallottál, bizonyosra veheted, hogy álhírlapíró vagy hirdetési ügynök tartózkodik a közeledben.) Néhány visszamaradott, a múltukat felejtgetni nem tudó, valódi író meghúzódik észrevétlenül egy-egy kocsmai asztalnál, így például a szerencsétlen sorsú Gáspár Imre nagyon szerette hallgatni a sörös hordók pufogását a Belváros kiskocsmáiban, amikor is részegségében Tennyson vagy Byron költeményeire hívta fel a nőszabászok figyelmét, akik foglalkozásuknál fogva mind korhely emberek voltak. De már például Benedek Aladár (Náray Iván), aki a legöregebb magyar lírikusnak mondta magát: ősztelen, szőke szakállával a Báthory kávéházba járt és ha első spriccerét elfogyasztotta: női hódításaival dicsekedett a nagyhasú főpincérnek.

(És ne feledkezzünk meg a József körúti Baross kávéházról, ahol mindig volt bizonyos írói különítmény amelyet nem érdekelt, csak a saját dolga. Milotay itt szerkeszti az Új Nemzedéket, hetilap korában és a köréje csoportosult írók, a nagyhajú Márkus, P. Ábrahám itt csoportosulnak. De erről még lesz szó.)

A Belváros jóformán megtisztult a korhelykedő íróktól, legfeljebb mutatóban lehetett találni e boltozatos helyiségekben egy-két írót, holott az ablakokon a temérdek pókháló úgy lengedezett, mint a régi törzsvendégírók szelleme. Itt-ott egy múzeumi őr, olyan piros orral, amelynek színezettségét Shakespeare az epétől eredőnek mondja.

Máshol egy elzüllött tanár, aki filozopter korában költő szeretett volna lenni, de terve nem sikerült és most spriccerébe lógatja bajszát, mert azt gondolja, hogy még ráér fejére hideg borogatásokat tenni, hogy költői álmából végleg kikúrálja magát. - Itt-ott már felhangzik Ady neve ezeknél a titokzatos sarokasztaloknál, ahol egyébként is mindig a legnagyobb megvetéssel szokás megemlékezni az eleven irodalomról. A Wodiáner-féle vállalat lapszerkesztői még szegény Farkas Mődit tartják a legnagyobb magyar írónak. Ők dörrentettek néha egy-két szót Adyról, hogy a polgár tán azt hihetné e megjegyzésekből, hogy egy nevezetes Dummer August vagy pedig egy rakoncátlan ördögfiók telepedett meg valahol Budapesten, de szerencsére nem jár a Belvárosba.

- Igen, Tóth Kálmán, az költő volt. De Ady? - Koppan a pohár, forrong a hevítő must a sarokasztal felől, ahol most mindenki azt gondolja magában, hogy joga van kritikát mondani az irodalom felett, lehetőleg olyant, amely Gara bácsiéval, a Kis Újság szerkesztőjével megegyezzen.

Csak az öregebb polgár kapja fejét ijedten hátra Tóth Kálmán nevének említésekor. Neki ugyanis eszébe jut, hogy apja vagy nagyapja beszélt erről a költőről, akinek az volt a rendes éjszakai szórakozása, hogy a suszterek bolti tábláit kicserélje a fűzőkészítők tábláival.

*

És mégis Ady Endre hozta vissza a korhelykedést az írók világába, amelyről azt hittük, hogy Lisznyai Kálmánnal végleg kiment a divatból.

*

Tanyáját, modern költő létére a főváros hatodik kerületében ütötte fel (pedig tán többre viszi vala, ha kiegyezik a belvárosi kocsmákkal és a Népszavás Révész Béla helyett a képes "Budapest" szerkesztőjének, Kovács Dénesnek keresi a barátságát, vagy elbandukol a Józsefvárosba, ahol még Pinczédy (Inczédy) László diktálja azt az emlékezetes iramot, amely végül vad hazafiakká teszi a sváb bormérőket, vagy a Wampetics-féle városligeti vendéglő felé teszi a célt, ahol Ihász Aladár ölelkezik esténkint Feszty Árpáddal, miután egész napon át mindenféle testi táplálkozástól és italozástól tartózkodnak, hogy annál jobban essen estére a pezsgő és a vacsora. Itt tán Bartha Miklós is pártfogásába vehette volna a jövevény költőt, B. M. akkoriban nagyon tekintélyes ember volt Magyarországon. Vajon mire viszi ez a fiatalember, aki se a New York karzatán, se az Abbáziai közgazdasági hírlapírói között nem mutatkozik? Sőt még a Bergerbe (a Király utca sarkára) sem jár, ahol Az Est telepedett meg ebéd utánonkint hosszú asztalánál, ahonnan az akkori Magyarország sorsát igazgatják... Ahová féltő gonddal kíséri át a Royal-beli ebédekről Bródy Sándor Miklós Andor főszerkesztőt, miután mindhiába vette elő szakácsművészete tudományait, hogy asztaltársának a legegyszerűbb eledeleken kívül más ételek fogyasztásához is gusztust csináljon. És ahol a jelenlévő hírlapíró urak részéről minden magasröptű világszemlélet, verejtékesen facsart okoskodás, bölcs könyvek idézgetése és Charles Darwin szó szerinti ismételgetése azt a furcsaságot célozza, hogy Sebestyén igazgató igyon meg egy pohár anizettet, mi után tudvalevőleg a kabátját is le lehet venni róla... Mire viszi ebben a városban a magányos fiatalember, aki látszólagosan senkinek a társaságát nem keresi, hanem a Három Holló lefüggönyzött szobájában verseket ír és egyetlen látható barátja Révész Béla, aki soha se volt mondható a legagilisabb embernek?

*

Igaz, hogy nem is telepedhetett meg más helyen, mint Budapest hatodik kerületében.

Ez a kerület a Király utca egyik oldalán kezdődik és valahol a Nyugati pályaudvarnál végződik. Zengők itt az utcák - nemcsak a cigánymuzsikától, amely az esti órákban pazarsággal árad ki az utcasarkok fénylő odvaiból -, ahol minden este vőlegények és menyasszonyok tartják a lakodalmaikat, míg napközben facér pincérek biliárdoznak vagy kártyáznak. Zengők itt az utcák - a selyemtől, amely az olcsó Magyar Miklós Nagymező utcai sarkon lévő üzletéből került ki és harsogó szóval beszél a vidéki kupechez, aki éppen a falusi barchent-szoknyák unalmából menekedik Pestre az új női élményekért, míg bizonyos cimboráskodással susog a fölényes pesti fiatalemberhez, aki a nedvetlen, láz-száraz és hideg szenvedélyességű zsúr-kisasszonyok elől éppen a Mező utcában keresi azokat a lihegéseket és jajokat, kacajokat, amelyekről a költők műveiben olvasott. Zengők itt az utcák - mert a kis vidéki pesztonkák és bodros szobaleányok még csak a tegnap folyamán lettek az utca primadonnái és még nem felejtették el azokat a dalokat, amelyeket ártatlanságukban énekeltek, zengők itt az utcák - mert bár a hétköznapi szerelmet pénzért árulják Vénusz szerencsétlen hölgyei ez utcákban, mégis oly gyakran jelenik meg itt a mentőkocsi, hogy gyomormosást alkalmazzanak azokon a nőkön, akik éppen a boldogtalan szerelem borzalmai elől a méreg mindenhatóságában keresnek felejtkezést. (Némelyik leány körülbelül minden hónapban megmérgezi magát, megírja ugyanazon búcsúlevelet háziasszonyához, valamint a bizonyos férfihez, akit halála okozójának tart, csak éppen a férfinév változik a levélben, ilykor Bélának, máskor Ferinek hívják őt, oh, milyen régen volt, amikor még értem is meghalni akartak a nők!... csak egy volt, egy Főherceg Sándor utcai szegény kis komorna, akinek valóban sikerült értem meghalnia, mert a mentők állomása messzire esik a Józsefvárostól.)

Zengők itt az utcák - mert költő járt bennük.

*

A zengés valahol már kezdődött a Király utcában, hogy azt nem lehetett összetéveszteni más pesti kerületek hangjaival. Ott szent Terézia temploma előtt, ahol bőrös takaró alá volt varrva télen-nyáron az az öreg koldusasszony, aki háromkerekes székén nyilván a Victor Hugo-féle regényekből jött Pestre - ott zengeni kezdett az élet úgynevezett örömeitől, barna és szőke kéjektől, lépések neszelésétől, amely lépések sohasem tévesztették el útjukat - vagy talán éppen mindig eltévesztették --, a hatodik kerület girbe-gurba utcáiban. A templom környékén, amennyiben az lehetséges volt az itteni koldusok tolakodásától, még szokásban volt randevúkat tartani a Király utca méhkasából közelgő bolti kisasszonyokkal. (A sekrestye bejáratánál zavartalan lehetett a találkozás, mert a plébános úr nyugalma miatt a sekrestyés itt nagy rendet tartott.) Jöttek a Király utcából a bolti kisasszonyok délben is, de akkor többnyire sápadtas volt az orruk környéke az éhségtől. Siettek is kopott szoknyácskáikban, nemigen volt olyan szó, amelynek hallatára megállottak volna. De jöttek este is, mégpedig most már olyan vidámsággal, hogy az embernek Paul de Kock regényei jutottak eszébe. Masamódok szoknyácskáin fityegett még a cérnadarab. Varróleányok fújdogálták fájó ujjhegyeiket. Erre fordultak be az Andrássy úti könyvkiadó irodák gépírónői és pénztárosnői, akiket leghamarabb volt szerencsém Pestből megismerhetni. Egy darabig látszólag nem is volt egyéb teendőm, mint a szent Teréz templom előtt ácsorogni és onnan hazáig kísérgetni a leányokat. Néha a hold már megérintgette a városligeti fák csúcsait, amíg a Király utca külső részébe elérkeztünk volt. No, majd lesz otthon nemulass, szinte előre hallottam egy vén, már semmire sem jó nőstény visítását, aki imádott hölgyemet bántalmazza... Nem baj, másnap újra lesbe álltam a templomnál... mindaddig csak a templomnál, amíg beljebb nem bátorkodtam hatolni a hatodik kerület belsejébe, hogy aztán soha többé ne várakozzak senkire abban a titokzatos kis utcában, amelyre a sekrestye nyílott, amely utca mindig tiszta és csendes volt, mint a papok lakásainak környéke.

...De még egyszer divatba jön a Szent Teréz temploma az én életemben és dalol ideig az Adyéba is.

A Borozóba egy vallásos, áhítatos erdélyi leányka került pincérnőnek, aki ádventben egyszerre csak azt kezdte hajtogatni, hogy ő már hajnalban abbahagyja a munkát, mert neki hajnalban misére kell menni. Bizony már nem emlékszem a nevére a szentemnek, csak annyi maradt meg az emlékezetemben róla, hogy ez a leány a vallásos szeszélyességével valóságos forradalmat idézett elő Pest akkori éjszakai világában. Jeanne d'Arc volt ez a kis hittérítő, aki mindig több és több barátnőjét vette rá, hogy hajnalban hagyják ott a korhelyeket és menjenek vele misét hallgatni a Szent Teréz templomba.

A leányoknak megtetszett az új divat.

Eleinte csak ketten-hárman keltek útra a még sötét templom felé, éspedig olyan összetartozósággal, mint ahogy a leányiskolában kialakulnak a barátságok két-három leány között. Kezdtek egyforma kalapot, egyforma magos, galléros kötényt, zárt zubbonykákat viselni ezek a templomos nők - Diogénesz Blau azt állította, hogy a harisnyakötőjük is egyforma.

A barátnői kör napról-napra növekedett. Mindég több leány kérezkedett fel hajnalonkint arra a láthatatlan fogatra, amely az áhítatban ragadta az éj szegény leányzóit... A hatodik kerületben csakhamar híre futamodott a Borozó-beli hölgyek előkelő magatartásának - szegény zsidólányok, akik odáig a Helvéciában várták, amíg háziasszonyuk, Jolán asszony befejezi a mindennapi kártyázást a facér pincérekkel: kíváncsian álltak meg a templom bejáratánál, amíg odabenn a hajóban már szerzett jogoknál fogva okkupálták az első padsort a Borozó-beli hölgyek. A hír átjutott az Andrássy út túloldalára is, az orfeumi kávéházba, ahol egy hajnalon Hédidédi sírógörcsöt kapott és az üzletvezető tudomására hozta, hogy neki ezentúl templomba kell járni, akármit mond az üzleti érdek. Hédidédi ezidő tájt az orfeumi kávéház első konzumnőjének mondatott - tudniillik ő értette legjobban a módját, hogyan lehet a vendégekkel a legtöbb pezsgőt megitatni. Ma is emlékszem Mária Teréziásan megtermett alakjára, fekete selyemruhájából domborodó kebleire, valamint a fiáker-nótákra, valamint a Ronacher-élcekre, amelyeket Bécsből magával hozott. És Hédidédi nem tréfált. Fejére tette strucctollas, nagy bársonykalapját, felvonta fehér kesztyűit, elbúcsúzott az ámuló vendégektől és csakugyan elment a hajnali misére. A katonás Waldmanné, az orfeum akkori tulajdonosának a neje ugyan nyomban ki akarta dobni személyzetéből a rendbontó Hédidédit, de egy Bibiti Horváth nevű erzsébetvárosi káplán, aki az éjszakai hírlapírók és hölgyek barátja volt, egyházi átokkal fenyegette meg a tulajdonosnőt.

Miután Hédidédinek sikerült a vállalkozás: másnap, amikor a közeli Teréz templomban a hajnali miséhez beharangoztak, már nemcsak egyedül a bécsi leány vette a kalapját a muzsikától zengő, dallal, szerelemmel terhelt éjjeli kávéházban, hanem a Télikert második sztárja, ama nevezetes Mágnás Elza is, akiről később az újságokban annyit olvashattunk.

...Ha nem akarunk végleg egyedül maradni valamely sarokban: nekünk is fel kellett kerekedni Adyval és Révész Bélával, hogy a hajnali misére elmenjünk. És soha sem szakadt le a csillár, amikor mi hárman a templomba beléptünk. Nyilván voltak itt nagyobb bűnösök is. Révész illedelmesen állott a templom végében, míg Ady egy oszlopnak vetette a hátát és nagy szomorúsággal nézegette az Éj térdeplő leányait, akik ebben az időben már csaknem megtöltötték a templomot.

- Menjünk Kovácshoz - mondta suttogó hangon.

A templomból a kocsmába, amint ez már évszázadok óta szokásuk az embereknek.

A meghajtott nyakú lányok, akik közül a legfiatalabb is hervadó virághoz hasonlított itt az ádventi szürkületben: ott maradtak minden felügyelet nélkül, senki sem akadt, aki hazakísérte volna őket. Ady a templom előtt megállott és kimeresztett szemmel nézett bele a kis Párizst utánozó Nagymező utca hajnali hunyorgásába.

*

(Ha már benne vagyunk, hadd mondom el, hogy mi lett a vége ennek az ádventi búcsújárásnak Szent Teréz templomában. Mikor már a legkócosabb kis zsurnaliszta sem vállalkozott többé arra, hogy az éj leányait a hajnali misékre elkísérje: hivatalba lépett Diogénesz Blau, akiről még néhányszor megemlékezünk mondanivalóink során. Diogénesz Blau nagy sörhasával, izzadtan, mint Falstaff és ravaszul, mint egy vén rókához illik: karjára vette a leányokat, hogy a templomba elkísérje őket. Voltaképpen minden lányba szerelmes volt ez a vén korhely, aki az éjszakai Andrássy úton öregedett meg a legkülönösebb élmények és kalandok közepette. Ő volt az a bizonyos tiszteletre méltó öregúr, akihez a lányok ügyes-bajos dolgaikban fordultak, de nemkülönben a tulajdonosok és tulajdonosnők is bevonták bizalmas üzleti ügyeik megbeszélésébe. A süket Fritz, a Náci, Steiner üzletvezető úr, Keleti és mások, akiknek nevét illett ismerni mindenkinek, aki éjszaka járt az Andrássy úton - ezek a nagyhatalmú "tulajok", akik fiatal nők karrierjei felett éppen úgy döntöttek, mint akár a színházigazgatók primadonnáik felett: üzleti titkaikat mindig szívesen előterjesztették Diogénesz Blaunak, mert bölcs és okos embernek mondották őt az éjjeli világban. (A lipótmezei tébolydában halt meg.) Diogénesz bölcs tanácsaiért olcsó szívességeket vett igénybe, úgy a tulajdonosoktól, mint az éjszaka hölgyeitől. Felül volt az ötvenedik éven, de még mindig nem mondott le a reménységről, hogy majd egy hölgy, akinek jól megy a sora, pártfogásába veszi őt.

Nos, Diogénesz addig kísérgette a leányokat a hajnali misére, amíg egyszer többet talált inni a kelleténél és a templom utolsó padsorába telepedve éktelen hortyogással zavarta meg az áhítatos csendet. A misemondó pap a sekrestyést küldte a horkoló elhallgattatására. Az álmából felriasztott D. B. meglehetős nyersen felelt a sánta sekrestyésnek, majd később, amikor az egyházi ember kitologatta a templomból az illetlen ájtatoskodót, D. B. az utcán meg is ütlegelte Szent Terézia sekrestyését. A hajnali dologból természetesen botrány keletkezett, D. B.-t a rendőrségre idézték és ott olyan formán védekezett, hogy a sekrestyés a hölgyekhez volt goromba, ezért lépett közbe lovagias férfiúhoz illően. A lányokat ezentúl kinézték a templomból, különben is vége felé közeledett már az Ádvent.)

...Nos, ebben a társaságban megforduló és életet töltő fiatalemberről - Adyról - sem lehetett megállapítani, hogy viszi-e valamire Pesten? ... A vélemények szerint: nem sokra viszi.

*

De maradjunk még egy darab ideig a hatodik kerületben, ahol Adibagyi pesti életének jórészét eltöltötte.

Mint mondtam: itt zengtek az utcák, abban az időben, amikor mi is és Pest is fiatalok voltunk, alig szállongott még az első hópihe és a nagyobb paloták padlásán, így az Orfeumén is galambok laktak, amelyek barátságot tartottak fenn a járókelőkkel. Zengtek az utcák az ifjúságtól, mintha sokkal többször lett volna húsvét a városban, mint azt a kalendárium előírja. A Dessewffy utcában, ahol néhány kosztadó keresztény asszony lakott: az ajtók szemöldökfáján nem volt ritkaság az 19+C+M+B+10 krétajel, amelyet a harangozó vidéki szokás szerint írt fel krétájával keresztkor. És a szentelt barkát lehetett látni az "ócska pamlag" felett, amelyet a költő és a költőhöz hasonló érzelmű fiatalemberek abban az időben megölelgettek... És ezek a kosztos asszonyságok, akik darab ideig Adynak is főztek a hatodik kerületben: nemcsak éppen jeles, háziasan főzött ebédjeikről, tisztaságukról, zsírjukról, pecsenyéjükről voltak éppen olyan nevezetesek a költő életében, mint Csokonai életében a debreceni cíva, hanem jóságosságukról is, amellyel megdömöckölték az állandóan betegeskedő költő hátát - az átmulatott éjszakák után.

Ne mondjátok, hogy egy költőnek nincs szüksége a sáfránnyal színesített, szárított paprikától pirosló, zöldséges, csontos marhakoncból főzött húslevesekre... Ne mondjátok, hogy a költő azért van a világon, hogy már a nappaljait is a kocsmaházakban töltse, miután nincsen senkije, aki egy tányér levessel megkínálná, amikor a költő még az ágy párnái között szeretné pihentetni dúlt idegeit és halálra hajszolt tagjait... Ne mondjátok, hogy a költőnek nincs szüksége azokra a délutánokra, amelyeket leeresztett függöny mögött tölt egy hatodik kerületi csendes utcácskában, amelynek csendjét legfeljebb a zongoraverkli indulója zavarja meg néha, amikor az Éj hercegnői papucsban és alsószoknyában álldogálnak a konyhaajtókban és papirosba göngyölt aprópénzeket dobálnak le az udvarra a jókedvű verklisnek.

Éppen egy ilyen jólelkű kosztos-asszonyságra akarom felhívni azoknak a figyelmét, akik Ady Endre élettörténetével foglalkoznak. Jolán asszonynak hívták őt, az Ó utcában lakott és mikor Ady ebben a házban megfordulni kezdett, Diogénesz Blau, a maga groteszk életfelfogása szerint a következő kijelentést tette a Három Hollóban:

- Most már kezdem elhinni, hogy a "Fiú" viszi valamire, ha Jolán is pártfogásába vette.

*

Ki volt ez a kosztos-asszony, hogy pártfogásának ilyen nagy jelentőséget tulajdonított D. B.?

Tartsunk szünetet az emléknek tolongásában. Az éjszaka még hosszú. Egy másik csárdába - talán az Orfeum kávéházba menjünk, hogy női dolgokról kellő megértéssel beszélhessünk.

MIÉRT NEM JÁRT KRÚDY KÁVÉHÁZBA?

Krúdy utolsó lakhelye az óbudai  Templom utcában.
Szeptembertől a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumként szolgál...



Márai írja Krúdyról:

Élete végén a Templom utcában lakott, a kurta óbudai utca egyik földszintes házában, melynek ablakai egy külvárosi éjszakai kávéház bejáratára nyíltak. A kávéházban évtizedeken át a fürdősök, dögönyözők, zsokék, a pesti éjszakából kapatos fejjel Óbudára zarándokolt kispolgárok találkoztak az éjjeli órákban. A tulajdonos színésznek készült, s néha személyesen is fellépett kávéházának zenekari emelvényén, az éjszakának ez útszéli, parányi színpadán, és saját szerzeményű dalait énekelte. Az első teremben öreg zsokék biliárdoztak. Itt szeretett ülni, éjfél után, hazatérés előtt, üveg sör mellett. A kerek, fekete márvány kávéházi asztalra könyökölt, sört ivott és nézte a biliárdozókat. Legszívesebben egyedül ült, mindenfajta társaság zavarta. A zsokék és pincérek ismerték kedvteléseit, és tisztelték magányát. Órákon át tudott egyedül ülni sör vagy bor mellett s hallgatni.

 De nagyon szerette elnézni, ha a részeg virtuskodók éjfél után verekednek. A kávéházban ismerték az öreg író passzióit, s néha mesterséges verekedéseket rendeztek tiszteletére. Óbudán még pártolják az irodalmat.

Emlékezés Krúdy Gyulára

...Ott ült a hajnali órákban az Erdélyi Borozó söntésében, a bejárattól balra eső asztalnál egyedül a magyar irodalom egyik legjelesebbike, Krúdy Gyula. Sudár az alakja, mint a fiatal jegenye, férfiasan szép a feje. A kihalófélben levő magyar dzsentri e díszpéldánya szótlanul, magába mélyedten bóbiskolt hajnalonkint a fehér asztalnál, előtte a megkezdett korsó sör, kezében a cigaretta, füstölögve...

Ritkán, nagyin ritkán volt látható nagyobb társaságban.

Az egyéniségéhez tartozott, hogy kerülte az embereket. Inkább csöndes szemlélője volt a körülötte kavargó színes, eleven és ragyogó éjszakai életnek. Figyelte a népszerű éjszakai vendéglőben az egymást váltó vendégeket. Dióbarna okos szeme a félig hunyt pillák alól a fényképezőgép lencséjéhez volt hasonlatos: pillanat fölvétel arról, ami körülötte történik, hogy aztán később, amikor kiforrott agyában a téma, megjelenjék valamelyik lap hasábjain a műremek, gyönyörűségére az olvasónak...

Ebben a környezetben láthatóan jól érezte magát Krúdy Gyula. Lélek az asztala mellé le nem ülhetett, csupán azok a kevesek, akiket szemének rebbenésével, vagy alig észrevehető kézmozdulattal magához intett.

Ezek közé tartoztam én is.

*

Egy nyári reggelen, hét óra körül járt már az idő, elhatároztam, hogy korábban fekszem le, mint máskor. A borozó már csaknem üres volt, amikor kifizetve a cehhemet, vettem a szalmakalapom és indultam kifelé. Az utam a söntésen vezetett keresztül s így el kellett haladnom Krúdy Gyula asztala mellett is.

Megemeltem a kalapomat.

– Szervusz, Gyula bátyám.

Kézmozdulattal bökött az asztal másik oldalán álló szék felé. Ez azt jelentette, – jól tudtam a leckét – hogy „méltóztassak helyet foglalni!” Ellentmondást Krúdy bátyám nem tűrt.

Leültem.

Rámutatott az üres korsójára, amikor az asztalhoz lépett álmosan az egyik pincérlány, – női kiszolgálás volt abban az időben – aztán a magasba emelve a karját, két ujját mutatta és felém bökött. Nyírvidéki virágnyelv szerint ez azt jelentette: „két korsó sört, egyet a barátomnak.”

Már ott is habzott az asztalon.

– Szervusz – szólt halkan.

– Szervusz.

Cigarettára gyújtottam és – vártam. Amíg meg nem kezdte a társalgást, addig kukkot se volt szabad szólnom. De minek is? A hallgatása is tartalmas volt.

Szótlanul ittunk meg három korsó sört, aztán azt mondta:

– Maradj még kérlek... Olyan jó így veled ülni csöndesen... Megiszunk még egy snittet, aztán átjössz velem a Bécsi Sörházba.

Ellentmondásról szó se lehetett.

Nyolc óra felé járt már az idő, amikor Krúdy szürke puhakalapját fejébe nyomva, kiléptünk a híres borozó ajtaján, hogy – mint annak előtte számtalanszor – végigbandukolva szótlanul a Nagymező-utcán, betérjünk a Király-utcában levő Bécsi Sörház-ba.

– Itt szoktam olykor egyedül is sört kávézni – szokta volt mondani a „Vörös Postakocsi” szerzője.

Amint a gyalogjáróra léptünk, utunkat állotta a pesti lumpok híres fiakkerosa, az Árpád.

A cájgja, két pompás szürke lóval, ott vesztegelt a Dalszínház-utcai oldalon, a járda szélén. Árpád úr mélyen leemelve szürke keménykalapját, így köszöntötte Krúdyt:

– Szindbád nem tehet egy lépést sem gyalogszerrel, ha kiskocsmába vezet az útja... Ezt mondta Rezeda úr is Melindának a regényben, mert, ha megszegné szokását, elvinné a „Podolini kísértet” ...

Árpád, a fiakkeros, Krúdy regényeiből idézett s mi sem természetesebb, hogy az alig nyúlfarknyi utat ezúttal nem csöndesen ballagva tettük meg a „macskafejű” köveken, hanem gumirádlison, mint ahogyan az az „előkelő pasasérok”-hoz illik.

Árpád a két szürke közé csapott, három perc sem telt el, már meg is állt a cájg a Bécsi Sörház előtt.

Krúdy Gyula – erszényt sohasem láttam nála – benyúlt a kabátja külső zsebébe, kihalászott onnan egy tízkoronás bankót és odanyújtotta Árpádnak.

– Köszöni Szindbádnak a legalázatosabb szolgája – szólt le a bakról Árpád, megemelve kalapját.

Mialatt Krúdy lelépett a gyalogjáróra s kezét rátette a vendéglő ajtajának kilincsére, a fiakkeros a kabátom zsebébe csente vissza a bankjegyet és halkan mondta:

– Csak nem képzeli, szerkesztő úr, hogy pénzt fogadok el tőle! ... Adja vissza neki...

Még volt annyi időm, hogy a tízkoronást kivegyem a zsebemből és Árpád felé nyújtsam.

– Tegye csak el gyorsan, hogy meg ne lássa, mert menten agyonütne, ha megtudná, hogy...

Ebben a pillanatban hátrafordult Krúdy, abban a hitben nyilván, hogy talán – megszöktem.

Árpád sietve tiltakozott:

– De nekem nem kell... Lopja vissza a zsebébe – szólt és a lovak közé csapva, elrobogott...

*

...Teremtett lélek se volt rajtunk kívül a Bécsi Sörház-ban. Az ódon, boltíves falak, a várszerűen épített, ívben csúcsosodó mennyezethez jól illett volna a vakolatlanság, hogy a csupasz téglák rozsdavörös színe még inkább azt a benyomást keltse, mintha ősi lovagvár pinceborozójába lépett volna be a szívesen látott vendég, vértezetten és sisakkal a fején, míg toporzékoló lovát künn hagyta, csatlósára bízva, az ámbitus előtt...

Talán éppen ez a középkori hangulat fogta meg Krúdy Gyulát annyira, hogy olyan nagyon szertett idejárni? Vagy egyedül, vagy velem. Ki tudja?

A kékkötényes csapos szó nélkül hozta a két krigli sört, rendelést sem várva, a belső szobába, amelynek egyik piros abroszos, nagy, kerek asztalánál letelepedtünk. Ösmert már minket.

Kívülről már beszűrődött az ab lakokon a pesti Ghetto zsivaja, de ez egyáltalán nem zavarta a nagy magyar írót.

– Látod, – törte mer a csöndet, mintán megízleltük a frissen csapolt sört, – én az utóbbi években sohasem járok kávéházba...

– Miért, Gyula bátyám?

– Gondolhatod, hogy megvan a maga oka... Mert, nézd csak ... te rendőri riporter vagy ... írtál már, úgy-e, többször arról, hogy valaki betért reggelizni a kávéházba ... a pincér hozta a kávéját ... a reggeli lapokat ... s alighogy olvasni kezdte a pasasér az újságot ... hirtelen lefordult a székről ... és meghalt ... megcsapta a guta...

– Hogyne. Talán két, vagy három eset történt az utóbbi években.

– Na, látod. De, úgy-e, az nem fordult még elő sohase, hogy valakit kocsmában üssön meg a guta hirtelen sörözés, vagy csöndes borozgatás közben?

– Nem, Gyula bátyám, – feleltem mosolyogva, de belül egy kicsit megdöbbenve, – az még nem fordult elő.

– Na, látod. Ezért nem járok én kávéházba...

(Később, esztendők múlva, amikor sorsom és viszonyaim úgy-alakultak, hogy csak elvétve és véletlenül hozott össze az utam Krúdy Gyulával, sokszor eltöprengtem magamban: vajon mi lappanghatott e filozófia mögött? Már 1910-ben félt volna ez az izmos és szikár nyíri dzsentri a haláltól?

...Két perc múlva Krúdy szép feje a mellére kókadt. Elnyomta az álom. No most, – gondoltam magamban, – itt az ideje, hogy visszacsempésszem a tízkoronás bankót a zsebébe, a többi közé. Óvatosan elővettem ... lassan-lassan közeledett a kezem a zsebe felé, s mint egy gyakorlott zsebtolvaj, hajtottam vissza a kabátzseb szárnyát ... pillanat még és a pénz a helyén van újra, amikor...

– Megittad már a sörödet? – kérdezte anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.

Hirtelen visszarántottam a kezemet.

– Meg.

– Akkor hozass még két kriglit... Nagyon megszomjaztam közben.

Mire a csapos az új krigliket az asztalra tette, ismét friss volt és élénk, mintha most kelt volna föl az ágyából.

Ezen a délelőttön szokatlanul bőbeszédűen társalgott mindenféléről. Saját magáról is, ami nagyon ritkán fordult elő. Mert alapjában véve zárkózott lélek volt, nem egy könnyen barátkozó természet. Távol tudta tartani magától azokat, akiket nem kedvelt, de minden sértő él nélkül. Mindig kiütközött belőle, minden cselekedetében megnyilvánult a született magyar úr.

Egyszerre csak, minden átmenet nélkül, azt mondta:

– A Nemzeti-Színház fölszólított, hogy írjak színdarabot a „Vörös postakocsi”-ból.

– Elvállaltad?

– Nem. Mit gondolsz, miért?

– Nos?

– Azért, mert képtelen volnék rá... Nem értek hozzá... Ha keresztre feszítenének, se tudnék megírni egy egyfelvonásost sem, mert nem ez a mesterségem... Regény, elbeszélés... Ködlovagok a régi jó időkből ... az igein ... az az én imádott világom ... Muskátlis ablak a szőke Tisza partján... a nyírségi vadludak húzása... Kiskocsma, piros abroszos asztalkákkal a Tabánban... Kis, egy decis szögletes pohárban a hegy leve... A Kereszt-téren az Albecker... sramlizene búg ... mint a vadgalamb... Kakukkos óra zörgi, hogy elmúlt az életünkből megint egy darabka... pókháló a pincegádor sarkában... lopótök a penészes hordó mellett odatámasztva ... mintha egy öreg óbudai bennszülött most indulna sétára, botjára támaszkodva, a Víziváros felé ... lámpását lóbálva baktat a bakter, figyelmeztetve a lumpokat, hogy kilencet ütött az óra... Látod, ez az én világom nem a festett vásznak és deszkák hamis és mondvacsinált levegője...

Valósággal ittam a zengő-búgó szavait, a halkan muzsikáló orgona búgást, ennek a kivételes magyar talentumnak a szélborzolta magyar búzatáblákat, s a közöttük virító pipacs és kéklő búzavirág illatát megelevenítő szuggesztív őserejét.

Pici szünet után megkockáztattam a kérdést:

– Mit mondtál nekik?

– Mit mondhattam volna? ... Azt feleltem az igazgatónak, hogy hagyjanak engem békén, csináljanak a „Vörös Postakocsi”-ból szín darabot, ha akarnak, de adjanak egyszer és mindenkorra érte négy száz forintot...

– Ezen aztán megfeneklett a dolog, úgy-e?

– Meg. Nem lesz színdarab a „Vörös Postakocsi”-ból, hála az Istennek... Nincs négyszáz forintjuk ... úgy látszik... Na, igyál...

Pár perc múlva megint elbóbiskolt.

– Na, most, – gondoltam magamban, – de a kísérletezésem a tízkoronással ismét kudarcba fúlt.

Reménytelennek látszott már helyzet, hogy a bankjegyet vissza tudjam csempészni Krúdy Gyula zsebébe, amikor az az ötletem támadt, hogy leejtem a padozatra, a széke mellé. Majd csak észreveszi vagy észrevetetem vele, ha fizetésre kerül a sor, hogy – kiesett a zsebéből...

Így is történt.

...A Teréz-templom tornyában éppen delet harangoztak, amikor Bécsi Sörház ajtaján kiléptünk a napsütésbe.

A szemünk káprázott volna?

Nem. Ott állt a gyalogjáró szélén a cájg. Bakján Árpád, a fiakkeros.

– Tessék beszállni! ... Hazaviszem az urakat... Szindbádot a Margitszigetre...

*

Óbudán halt meg Szindbád.

Most múlt öt éve, május tizenkettedikén.

Elaludt. Nem ébredt föl többi. Ködlovag lett a ködlovagok szerzőjéből is. Másnap lezárták volna a villanyórát, mert nem tudta a számlát kifizetni...

...Néhány héttel a temetése után, Óbudán, a Mókus-utcában, özvegy Kéhli Józsefné népszerű kocsmájának egyik szobájában, a falra erősítve, a legnagyobb csöndben és föltűnés nélkül lelepleztek egy kicsiny, négyszögletes márványtáblát, amelyen az aranyozott, vésett betűk ezt hirdetik a hálátlan utó kor számára:

Itt szokott ülni barátaival KRÚDY GYULA a nagy magyar író 1933. VII. 10-én

Ennek az egyszerű márványtáblának kettős jelentősége van.

Az egyik: megtiszteltetése haló porában is a nagy magyar írónak, hogy azt az asztalt, amelynél szűkebb baráti körével az élete alkonyán szinte nap-nap után összeült csöndes borozgatásra, emléktáblával örökítik meg.

A másik: amikor irodalmi egyesületek és testületek épp csak hogy képviseltették magukat a temetésén, de arról nem gondoskodtak már, hogy elmúltával is hirdesse kivételes tehetségét, ízig-vérig magyar írásainak fényét valamely maradandó emlék, – akkor előállt egy óbudai derék kocsmáros s az ódon földszintes háza egyik szobájának falán megörökíti: „Itt ült Krúdy Gyula, a nagy magyar író...”

*

Isten veled, Gyula bátyám, elvitt téged is a „Vörös Postakocsi”, de a kerekek, amelyek fölverték az országút porát, nem érték a köntösödet, mint azokét a ködlovagokét sem, akikről oly nagyon szépen írtál és te magad is azzá lettél!

Ott, ahol most pihensz, nem fenyeget a veszedelem, hogy kikapcsolják a villanyórádat, de van Óbudán egy kiskocsma, ahol most is könnycsepp fátyolozza valakinek a szemét, ha ráesik a pillantása arra az egyszerű márványtáblácskára...

MATSKÁSSY JÓZSEF

(Új Idők, 1938/21. /május 22./ 770-773. p.)

KRÚDY SOROZAT: KRÚDY ÉS A PESTI KÁVÉHÁZ

SALY NOÉMI
(Itt élt és halt, mert másképp nem lehetett )

Nyurga kamasz fiú száll le a Keletiben a Nyíregyházáról indult éjszakai vonatról 1896 nyarán, hogy megkezdje pesti életét a Gyöngytyúk utca, a Práter utca, a Vas utca hónapos szobáiban, a Józsefváros "ingujjban üldögélő polgáraival, éberlaszting-cipős, házikenyér illatú asszonyaival, kosztos asszonyaival, akiknek széles keblében jó szív dobogott... A sarokról a szobáig hallatszik a Napóleon-kávéház éjszakai zenéje... de én csak a dohányszínű firhangon pillantok be néha: nem méltó a kávéházi környezet a Magyarország kinevezett parlamenti tudósítójához."[1]
Krúdyt könnyű kézzel szokás a kiskocsmák, kisvendéglők krónikásaként beskatulyázni - csakhogy ezekről korántsem fest olyan egyénített képet, mint a kávéházakról. Az előbbiekben főként az evés, az ivás számít, az utóbbiakban viszont a hely az érdekes, vendégeivel, a kávéssal, a pincérekkel. Igaz, sok kortársától eltérően Krúdy nem élt, nem írt kávéházban,[2] mégis oly teljes körképet ad róluk, mint senki más a magyar írók közül. Nagyon is tudta, miért. "Mit csinál hát az igazi demokrata a régi Pesten, ha gyalogos sétáiban néha meg-megáll? Bemegy a kávéházba, ama bizonyos pikoló kávé mellé, amely kávéscsészének a mindenkori asztalon való megjelenése: mutatta a pesti polgár életét, sorsát, politikai pártállását... Ez a pikoló kávé hírt adott a polgár vérmérsékletéről, aszerint, hogy mely kávéházban és mikor fogyasztotta el őt: az ebéd utáni, »Abbázia« kávéházban lehörpintett feketekávé azt mutatja, hogy a polgárnak városfelforgatási tervei vannak... Megint csak más jelentősége van annak a pikoló kávénak, amelyet a polgár a »Schön« kávéházban (az egykori Váci körúton) fogyaszt el, ahol női zenekar nemzetiszínű szalagos művésznői dobolnak, zongoráznak és a nagydobot durrogtatják. (Ez a pikáns zenekar volt a jazzband őse Pesten, és Schön bácsi kávéházából a zenekari hölgyek csak akkor maradtak el, ha oltár elé vezette őket valamely zenekedvelő vendég.) ... Más szimbóluma van a pikolónak a tőzsde környékén, és más az éjszakai »New York« kávéházban... Végeredményben azt lehetne mondani, hogy a régi pesti polgártól csak azt kellett megkérdezni, hogy melyik kávéházba címezteti a leveleit, hogy az ember percek alatt tisztában legyen a polgár társaságával, világfelfogásával, eszmekörével."[3]
Eddigi olvasmányaink eredményeképpen mintegy hetven azonosítható üzletnevet tudunk elősorakoztatni a Krúdy-életmű lapjairól, Kőbányától Óbudáig, a külső Kerepesi úttól a Krisztinavárosig - ezekből fogunk most válogatni. Fájó szívvel lemondunk a 19. századi Pest híres fogadóiról és kávéházairól, a Kemnitzerről, a Pilvaxról, a Karlról, az Arany Sasról, amelyekről ugyancsak szó kerül írásaiban: itt csak azokat az üzleteket vesszük figyelembe, amelyek a századfordulón még vagy már megvoltak, illetve a 20. században működtek, tehát Krúdy szemtanúként beszél róluk. Sokat idézünk, szántszándékkal: célunk nem elemzés, hanem bemutatás, a városé és a kávéházaké. A válogatás - és a sorrend is - némileg önkényes: elsősorban az a törekvés vezérelt, hogy a jellegzetes kávéház-típusokról állítsunk össze minél teljesebb, Krúdy-festette képet, amelyet olykor kiegészítünk az üzletekhez és a városhoz kapcsolódó egyéb adatokkal.


Beliczay

"Az Operával rézsút szemben - a nagytrafik helyiségében - Beliczay kávéháza csalogatja a lumpfrátereket. Beliczay, az Orfeum tulajdonosának a veje béreli ezt az éjjeli lokált, ahol mindig hajnalig mulat a varieték világa" - írja Balla Vilmos.[4] Az 1880-as évek második felében ez volt "a legmondénabb éjszakai kávéház. Minden asztalon ott díszlett egy-egy üveg magyar pezsgő. A »Beliczay«-ban pincérnek lenni legalábbis államtitkári jövedelmet jelentett."[5]Beliczay Antal halála (1891) után az özvegy még egy darabig vitte az üzletet, ám hamarosan eladta. 1898-től változatlan néven, de már nem az Andrássy út 19-ben, hanem a Nagymező utca 7-ben Fleischmann Gyula, 1907-től pedig Kanczler Gyula vezette tovább. (A Nagymező utcai helyiségben már 1890-ben is zenés kávéház működött, Ungár József tulajdonában.) A környék akkori hangulatát az Ó utca, Szerecsen (Paulay Ede) utca, Gyár utca (Liszt Ferenc tér) és a többi mellékutca számtalan zengerája, kuplerája és kocsmája határozta meg - nem véletlenül létesült az Ó utcában a város első nemibeteg-gondozó intézete. Milyen volt a Beliczay és a többi környékbeli zengeráj, például a Kék Macska vagy a Flóra-terem hangulata a századvég izzásában?
"Carola Cecília éjszaka a Beliczay-kávéházban volt, ahová a grófok és bárók frakkban (mintegy a Kék macska-beli élet utolsó fellobbanásaként) jártak, Blau bácsi ingujjban biliárdozott Lazaroviccsal, a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről lépesre követtek Hartmann és Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők, akik alkoholisták módjára itták a fiatal milliomos pezsgőjét. A Kmoch és Reiner-féleFrauenbatallion keringőjétől visszhangzott a pesti éjszaka, amelyet nyolcvan szép trikós kisasszony táncolt az orfeum színpadán... A még félig német pesti éjszaka őrjöngve tapsolt, az orfeum előtt a fiákeresek éljenezték, és a zene csengve-bongva zengett... Ám akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a fekete harisnyás lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi, és Blau Diogenész egy rajongó lovag hódolatával iszik a díva lakkcipőjéből, Batthyány Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy, szürke szakállával francia dalokat muzsikál... a süket Fritz apó meg bablevest főzött a Vasvári Pál utcában, és »lokál«-jában fiákeresek, kaszinói urak és éjjeli lányok együtt táncoltak délelőtt a tüdővészes Breitner zongorája körül, aki hátborzongatóan variálta az ocsmány és ledér szavakat dalaiban, míg fülig nyitott szája fekete üregéből egy felbontott régi sír sötétsége meredt elő, s gyakran ömlött tüdejéből a vér a mulatság hevében (míg otthon a beteg asszony és a beteg gyermek várta)... a szinte állativá aljasodott bécsi lányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát viaszgyertyadarabbal pótolta, a bolondos Gréte tébolyodottan tépte össze ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos akart lenni: e korban Roeder és Pomery[6] urak a messzi Frankföldön bizony alaposan tudomást szereztek arról, hogy Pesten május van, lóverseny van."[7] Egy kortárs krónikás érdekesen árnyalja a leghíresebb pesti démon arcképét: "a szilajvérű Karola Czeczilia, ki udvarlóival neroi kegyetlenséggel bánik, másrészt sereg számra látja el a szegény iskolás gyermekeket meleg téli gúnyával..."[8]


Helvécia és Français

Ezt a két szomszédvárat, amelyek Nagymező utca kereszteződésében néztek farkasszemet, nem lehet különválasztani: "...a régi kávéházakból szívrehatóan hangzott a muzsikaszó, hogy az elfajult hölgyek sírva fakadtak, mert első, ártatlan szerelmük jutott eszükbe a cigányprímás hangzataira... Ott volt a két kávéház, egymással szemközt az Andrássy úton, ahol a selyemszoknya suhogott, a pezsgő eldurrant, a lámpás és a jellegzetes arcú pincér sokatmondólag hunyorított, amikor a jókedvű vendégnek eszébe jutott, hogy már régen nem élvezett hölgyi társalgást, a szeparé ajtaja úgy nyílott föl, mint a tündérmesébe vezető út kapuja..."[9] Meghökkentő szerelmek szövődtek a fiatal újságírók és a jó szóra éhes kurvák között: "Posta jön a Helvéciából, hogy M. doktor [Mikes Lajos], a nevezetes lexikonszerkesztő éppen ebben a percben szöktette el a kávéház egyik nevelt leányát, aki az éjszakázó hírlapíró-körökben Kisfuvaros Rózsi névre hallgatott. A szökés egy Ó utcai ablakon történt, mint akár a regényekben."[10]Kisfuvaros Rózsira Tábori Kornél ad magyarázatot: "Azelőtt Mari néven szobaleány volt, s Jolán asszony, az éjszakai méhkas anyakirálynője csinált belőle puccos dámát. Nagyon szorgalmas nő, egy-egy éjjel három-négy-öt »fuvart« is csinál, azért hívják kisfuvarosnak."[11] Ezzel ugyan sokat nem kereshetett szegény: a Helvéciában és a Français-ban "öt forint és lefelé a szerelem ára. Itt már olyan nők is vannak, akik közt meg az utcai nők közt csak néhány forint az árkülönbség. Nagy előléptetés, ha innen valaki az Orfeumba kerül, viszont a legnagyobb sértés, ha a Helvétia-beli tündérnek azt mondják: - Mért nem megy az Ámorba? Oda való. - Mivel az utóbbi helyen már csak három forint az ára annak, ami a Helvétiában még tíz korona."[12] A Helvéciában keveredett egyszer botrányos verekedésbe Somlay Artúr, de itt rajcsúrozott a "cúgoscipősök társasága" is: Ady, Krúdy, Molnár Ferenc, Feiks Jenő, Kálmán Imre, Jacobi Viktor, Csergő Hugó és Molnár Géza, "majdnem mindenütt ugyanazokról a dolgokról vitatkozva: irodalomról, művészetről, zenéről".[13] "Fülledt volt a pesti éjszaka a mámortól, amelyet a francia módszer szerint készített borok, Egyiptom földjéről származott mákonyos cigaretták és a művelődést, irodalmat óhajtó nők okoztak - hiszen még mindnyájan emlékezünk arra a szerencsétlen leányra, emlékezetem szerint: Puella classicának nevezte magát, aki költőnőként mutatkozott be az egykori Helvécia kávéházban, papirosokat és könyveket tartott a kezében, amikor a vidéki kupecek borral rakatták meg az asztalt, és valóban fel is olvasta az Éj leánya legújabb költeményeit, ha Ady Endre véletlenül a kávéházba bevetődött."[14] A "klasszikus leány" saját kiadásban megjelent kis elbeszélésköteteiből kettőt Somlyó Zoltán fordított németből magyarra...
Fritz, a Helvécia kávésa "minden éjszaka bejárta a környékbeli mulatóhelyeket, hogy ellenőrizze, hova járnak még a hírlapíró urak az ő kávéházán kívül."[15] Messzire nem kellett mennie: egyik kedvenc helyük a szemközti Français volt, "ahol ugyancsak nem történt más, mint megfigyelése a kávéház hölgyeinek, kikérdezése a kávésnak és a pincérnek a legfrissebb eseményekről, és néhány kapucíner elfogyasztása."[16]


Drechsler

Az Andrássy úti kávéház az Operával szemben, a Balettintézet épületében számtalanszor váltott gazdát és nevet: volt Erdélyi borozó, lent Vezeklő pince - talán megérjük, hogy megint lesz belőle kávéház. Krúdynál az Auróra-kör hölgyei gyűléseznek a szeparéban,[17] és "a legszorgalmasabb koránkelők" idejönnek "reggelizni, ahol klienseiket még lefekvésük előtt megtalálhatják".[18] S egy kis szemelvény arról, ahogy maga Krúdy üldögél az asztalnál (ide gyakran járt): "Egyszer régen belépett az Erdélyi borozóba és rendelt egy spriccert. Aztán könnyed kézlegyintéssel intette magához a többi spriccereket. Azóta ott ül az Erdélyiben. Egy hajnalon megkérdeztem tőle:
- Hol tartasz?
- A huszadik diópálinkánál.
- És hogy érzed magad?
- Mint egy öreg, terebélyes diófa."[19]
Innen lép elő "egy vallásos, áhítatos erdélyi leányka" is, "aki ádventben egyszer csak azt kezdte hajtogatni, hogy ő már hajnalban abbahagyja a munkát, mert neki hajnalban misére kell menni... vallásos szeszélyességével valóságos forradalmat idézett elő Pest akkori éjszakai világában... A leányoknak megtetszett az új divat. Eleinte csak ketten-hárman keltek útra a még sötét templom felé, éspedig olyan összetartozósággal, mint ahogy a leányiskolában kialakulnak a barátságok két-három leány között. Kezdtek egyforma kalapot, egyforma magas, galléros kötényt, zárt zubbonykákat viselni ezek a templomos nők - Diogénesz Blau azt állította, hogy a harisnyakötőjük is egyforma. [...] A hír átjutott az Andrássy út túlsó oldalára is, az orfeumi kávéházba, ahol egy hajnalon Hédidédi sírógörcsöt kapott és az üzletvezető tudomására hozta, hogy neki ezentúl templomba kell járni, akármit mond az üzleti érdek. [...] És Hédidédi nem tréfált. Fejére tette strucctollas, nagy bársonykalapját, felvonta fehér kesztyűit, elbúcsúzott az ámuló vendégektől és csakugyan elment a hajnali misére. A katonás Waldmanné, az orfeum akkori tulajdonosának a neje ugyan nyomban ki akarta dobni személyzetéből a rendbontó Hédidédit, de egy Bibiti Horváth nevű erzsébetvárosi káplán, aki az éjszakai hírlapírók és hölgyek barátja volt: egyházi átokkal fenyegette meg a tulajdonosnőt."[20]


Somossy Orfeum kávéháza

Ez ma az Operettszínház és a Moulin Rouge. Ide volt "nagy előléptetés" átkerülni a Helvéciából vagy a Français-ból a kellően kikupálódott kis rosszlányoknak. Ha van ellentét két műfaj között, hát a Nagymező utca régi és új arca ég és föld. "Ezt a kávéházat Somosy Károly alapította, akinek körülbelül annyit köszönhet a »kávéházak városa«, mint a régi Steuereknek. Igaz, hogy ez idő tájt minden sarkon kávéház van, és az a ritkaság közöttük, amely éjszakára bezár - de még a temérdek éjjeli virrasztóhely mellett is szinte egyedülálló volt a maga nemében a »Somosy«, mint rövidesen nevezték. Piros fényben égtek, és mégis oly előkelőséggel világítottak a Nagymező utcára néző ablaktáblái, amilyen nobilisság a mai Pesten (1925-ben) el sem képzelhető. Bársony- és damasztdrapériák, faliszőnyegek vereslettek kifelé, habár függönyein csak bekukucskálni lehetett, mert le voltak azok eresztve nappal is, amikor itt ebéd utánonként a ferbli-játék állott, amely játékban Somosy úr nemegyszer elveszítette mindazt, amit előtte való éjszaka keresett. A kávéházon túl a Télikert nyílott üvegtető alatt, pálmákkal, piros plüssdíványokkal megrakva, és itt a legkapósabbak voltak a sarokasztalok, amelyeknél a legjobb pincérek szolgáltak ki. Szénásszekér nagyságú csillár függött le a mennyezetről, az oszlopokon villamos kandeláberek... Valahogy úgy volt szokásban, hogy az egyszerű éjjelezők, így a hírlapíró urak is, akik a maguk feketekávéja vagy üveg söre mellett hosszabban el- és elüldögéltek: a külső kávéházban telepedtek meg, míg a Télikertben azok foglaltak helyet, akik a cigány muzsikája mellett vigadni is szándékoztak, és nem ijednek vala egy kisebbfajta költekezéstől (habár ez elegáns helyen nem volt szokásban kényszeríteni a vendéget a fogyasztásra). [...] Valóságos nevelőhatással volt ez a mulatóhely a régi Pesten, amelynek éjszakai erkölcsei még ott duhajosodtak el a régi »Blaui Katz«-ban. Hiszen volt itt is néhanapján verekedés, amikor Weisz Ricsi, a birkózóbajnok[21] márványasztalokat emelgetett fel, hogy ellenfeleit megfenyegesse... [de] a híres fiákerosok, akik nem régiben még a Kék Macskában birkóztak az urakkal: ki voltak parancsolva a helyiségből. Patti, a kártyabűvész járt sekrestyésléptekkel azokhoz az asztalokhoz, ahol kunsztjaira kíváncsiak voltak. És Turf Karolin, egy kedves, öreg virágárusasszony, aki sportnevére úgy tett szert, hogy fiatalkorában megkoszorúzta a pesti és bécsi gyöpön azokat a lovakat, amelyek a Derbyt megnyerték: papagájos, bécsies kedélyességgel, mindig friss jókedvvel, élcesen járt a vendégek között... Éjfélkor nyitották meg a Télikertet, amikor a közönség kitódult az orfeumi előadásról, a kastélyba való ajtók kitárultak, valamennyi lámpa felgyújtva, hogy az arany és piros színek szinte vakítottak, és most már a cigányzenekar vette át azt az indulót, amelyet odabent az orfeumi szalonmuzsikusok éppen befejeztek. (Évekig a Hölgyzászlóalj című operettből való volt ez az induló, amelyet Rajna Ferenc, Somosy úr sógora írt.)"[22] "Melcsoff János: a Télikert főpincére, ez a tipikus éjjeli főpincér, aki nyugodtságával, józanságával, becsületességével, megingathatatlan flegmájával nagyon népszerű volt ez idő tájt az éjjeli világban: szótlanul szolgál hitellel is, ha a hírlapíró urak a pénzüket elköltötték. Adynak is szüksége volt Melcsoff úrra, mint talán mindenkinek, aki abban az időben állandó vendége volt a Télikertnek. [...] Fagyottan, unottan, haltekintettel, ajkán örökké gunyoros, elbizakodott mosollyal (mint azok a nők, akiket végül megölni szoktak a férfiak, vagy pedig magukat ölik meg értük) ült a Télikert felső végén Mágnás Elza, aki bár egy mosónőnek volt a lánya: még műveletlenségében is oly hidegnek és előkelőnek tudta magát maszkírozni, hogy a szegény érzelmes zsidólányok, akik többnyire pénztelen pincéreknek voltak a titkos szeretői: csakhamar elnevezik vala Mágnás Elzának. Már meglátogatja őt éjszakánként az a gazdag bútorgyáros, aki perverz szenvedélyeiről volt valaha nevezetes Pesten. (Így többek között az volt a híre, hogy azokat a nőket, akik megtetszenek neki, fehér menyasszonyruhában, mirtuszkoszorúval érckoporsóba fektette, és úgy imádta őket.)"[23]"Már közelgett az az idő, amikor valóban koporsóban fog feküdni a szőke tündér, amikor szakácsnője, Kóbori Rózsi és Nick Gusztáv, a péklegény összeállanak, hogy az úrnőt meggyilkolják..."[24]
Mágnás Elza tragikus állóképével szemben ott voltak a kávéházban a Lumičre-fivérek mozgóképei is: Somossy Károly modern gondolkodására, nyitottságára és üzleti érzékére mi sem jellemzőbb, mint hogy az Orfeum télikertjében tartották a legelső budapesti mozivetítést, 1896. április 29-én (másnaptól a Royal szálló földszinti nagytermében is bemutatták az új csodát) - igaz, a vendégek nem haraptak rá, így az orfeumi vetítések egy hét után abbamaradtak.[25]


Ungerleider

Az első pesti mozis, Ungerleider Mór neve is fölvillan egy pillanatra, az Őszi utazások... nyolcadik fejezetében: "»Üzlet!« Úgy hangzik ez a szó, mint a trombitaharsogás. Sok pénzt keresni! Ezért ássák a kávéházak padlóját. [...] Ungerleider már javában mulattatja vendégeit a Király utcai kávéházban a laterna magika árnyképeivel."[26](Ugyanezen fejezet legelején Krónprinc Irma "a városligeti tavon korcsolyázott, mint egy fátyolkép".) Az ifjú Krúdynak nem kellett messzire gyalogolnia a Pekáry-házból, hogy lássa ezt az ős-mozit, amelyet valóban ott találunk az 1891-82-es Budapesti czím- és lakjegyzék kávéházi oldalain, a Király utca 27-ben, s fennállása egészen 1901-ig nyomon követhető. Az úgynevezett "ködfátyolkép"-vetítés régi mulatsága volt a pestieknek. Arany János is láthatott ilyet, erre utalhat Az örök zsidó című versének ez a különös sora: "Ködfátyol-kép az emberek". A laterna magicával finom tüllre vetített ködfátyolkép mintegy a diaporáma és a film közös őse: állóképek mosódtak egymásba, mozgókép-hatást keltve, vagy eleven szereplők adtak elő élőképeket, jeleneteket.[27] A kávés famíliából származó, elektrotechnikusi képzettségű Ungerleider mozgóképek iránti szenvedélye nem szűnt: édesapja halála után egy cirkuszi akrobatával, Neumann Józseffel társulva átvette egy másik családi üzlet, a Kerepesi (Rákóczi) út 68. szám alatti Népkávéház vezetését, átkeresztelték Velencére, s ott 1899. december 9-től állandó mozivetítéseket tartottak. A két tulajdonos az első este kétségbeesetten nézett össze: - De ki fogja itt nap-mint-nap megfelelő ütemben és ritmusban tekerni a gép kurbliját? - Neumann a homlokára csapott: - Majd a Jóska! - és beparancsolta a konyhából a napi kávédarálással megbízott kisinast. - Neki gyakorlata van az egyenletes kurblizásban![28] Bécsi József nemcsak az első magyar mozigépész, de később az első magyar operatőrök egyike lett...


Bodó

Az Üllői úti üzletet 1894-ben nyitotta Bodó Adolf a 32-esek tere sarkán, s a korabeli sajtó részint fanyalogva, részint lelkesen ünnepelte a csupa arany, csupa freskó, csupa ciráda, csupa stukkó kávéházat. Az egyik szárnyban a négy biliárdasztal mellett is bőségesen maradt hely a kártyázni vagy csak beszélgetni vágyóknak, a másik szárny végében óriási falitükör duplázta a csillogást. Bodó üzletét a harmincas években fia, a későbbi ipartestületi elöljáró vette át. "A katonatisztek kávésai"-ként emlegették őket, mert az üzlet törzsközönségét a közeli Mária-Terézia laktanya és a Ludoviceum tisztjei adták. Az ifjabb Bodó idején a csillogás megfakult, a vendégkör is sokat szelídült: Móricz Zsigmond már a "szegény keresztények előkelő kávéházának" aposztrofálja. A századforduló éjszakai vendégeiről Krúdy ezt jegyzi föl: "A sarki kávéháznál, a »kertben«, fehérnadrágos gavallérok és lovagok ittak üvegből bort, és ocsmány hangon tárgyalták a józsefvárosi nők vonzalmának részleteit, amelyeknek színhelye a délutáni legénylakásuk volt; Rigó Jancsi pályájától megkergült cigányprímás, ez a kiviaszkolt bajszú körúti trubadur vonta Budapest szentimentális dalait, és az urak buzgón ittak bort, pomádé és arcfesték ízű pezsgőt, hatalmaskodtak kucséberrel, virágárusnővel, bérkocsissal, és a nők frufruval, huncutkával, frissen vasalt alsószoknyában elképedve s elandalodva hallgatták ama históriákat, amelyeket az osztrák főhadnagyok elmondani tudtak mulattatásukra. A főpincér és a kávés nyájas mosollyal járt az úrrá tett vendégek között, és némi hasznot igyekeztek szerezni e nagyvilágias gavallérokon, akik sehogy sem kedvelték a fizetés percét. [...] a pezsgőző és égett mandulát rágcsáló józsefvárosi hölgyek... miatt rendszerint véres verekedés szokott lenni éjféltájban, miután ezeknek a kávéházi hölgyeknek régi szokásuk ugratni a férfiakat, pezsgős pohárral idegen asztalhoz inteni, felhevülni és hevíteni jámbor idegeneket, akik végül is kénytelenek elhinni, hogy nem erényes polgárasszonyok és polgárleányok kihívó tekintetének az áldozatai, hanem kalandszomjas nagyvilági hölgyek kiválasztottjai... amíg a verekedőket szétválasztják, a zenekar (Babári személyes vezetése alatt) elfárad, a becsípett apák szedelődzködnek, mamák fehérharisnyás lábaikban érezni kezdik a tegnapi nagymosást, a kisasszonyok felsóhajtanak, mintha egy tündérvilágtól búcsúznának, midőn jóéjszakát mond nekik az ajtó mellett ácsorgó kucséber... még egy utolsó csata a konflissal, aki a Baross utca végére igyekvő társaságot csaknem felborítja..."[29]


Meteor

Az Erzsébet körút 6. szám alatti szálloda kávéháza az egyik legérdekesebb, legtarkább hely lehetett. Itt alakult meg például a Siketnémák Szövetsége.[30] Krúdy jól ismerte, hiszen lakott is a szállodában, s Ady is szívesen látogatta, bár "ambíciós fiatal ügyvédek, orvosok, tanárok is tisztelegtek néha a költőnél, és tiszteletükkel majdnem olyan terhére voltak, mint a plébánosnak a kezét csókolgató iskolásgyerekek."[31] "Tágas, üvegtetős kávéház, amely a szálloda udvarát is elfoglalta. Napközben többnyire állás nélküli artisták lődörögtek benne, olyan végtelen unalommal, amint csak egy facér táncos vagy ekvilibrista unatkozni tud... Itt szerkeszti az artistaújságot egy Sallai nevű fiatalember, aki a legtekintélyesebb embernek képzeli magát az éjjeli világban... Ebben a kávéházban húzódott meg fészektelen verébként az a rekedt hangú újságárus fiú, bizonyos Bakti Gyula, aki némileg megháborodott attól, hogy újságjait mindig éjszakázó hírlapíróknak adogatta el, és megmételyezték azok a beszélgetések, amelyeket hírlapírók asztalai mellett suttyomban kihallgatott. Most még csak messziről, dagadt szemekkel nézi Adyt, de rövidesen felcsap maga is költőnek és pamflet-írónak, hogy aztán részegen támolyogva saját verseit gajdolja az éjszakai Pesten.
És éjféltájban sem lesz nóbelebb a társaság, amely a Meteor kávéházban a város különböző mulatóhelyeiről, varietéiből, kisszínpadjairól, énekes lebujaiból összeverődik, hogy itt megbeszélje az elmúlt este eseményeit. Hát így van ez rendjén: a hírlapírók a maguk dolgait tartják oly jelentőségteljeseknek, hogy róluk asztalverdesés nélkül nem lehet beszélni; a szegény mulattatók, pojácák, táncosok, félbemaradt színészek, kikopott nagydobosok, elzüllött késnyelők, elhalványodott orfeumi csillagok, hangjukat vesztett énekesnők, elcsapott komikusok, kivénült dalénekesek viszont a maguk mondanivalóját vélik oly halálos komolyságúnak, hogy azért még fel kell áldozni az éjszakai nyugodalmukat is, ami bizony már ráfért volna egynémely éjjeli táncmesterre, aki most nappal keresi a kenyerét azzal, hogy »priváták«-nak, előkelő pesti úrnőknek ad táncleckéket otthon a szalonjukban, hogy az úrnők megtanulják az éjjeli nők táncait is... És a Meteorba jöttek a város különböző részeiből a vak zongorások és vak hegedűsök is, ahol az élet igényteljes bajnoka [Ady] harci-kedvvel fogyasztá Glaser bácsi, a jóságos külsejű, öreg éjjeli kávés fröccseit... Nyílik az ajtó. Ebben a kávéházban már az ajtónyíláson felismerhető az, hogy rendes, mindennapi vendég igyekszik-e a kávéházba bejuthatni, vagy pedig amolyan Sonntags-jéger, aki első pillanatban nem is tud eligazodni a Meteor hering- és parfümatmoszférájában... Karcsú cilinderkalapban, városi bundában Hatvany úr érkezik meg, akiről nem tételezhető fel, hogy ne lenne lakása."[32]


Ferenczy

A fiatal Krúdy, ha Reviczkyt nem is, de a sötét kis belvárosi lebujt a Rostély és az Újvilág (Gerlóczi és Semmelweis) utca sarkán még láthatta eredeti "fényében": "milyen jámbor gyülekezet volt e helyiség a mai Pest éjszakai tanyáihoz hasonlítva! [...] Egyik asztalnál a sápadt gázlángok éjszakai hírlapírók halovány arcát világították meg... Sok lelkes, ifjú arc hevült itt kalandos szerelemtől, sok nemes homlok hervadt itt korán kicsapongásban és végzetes szenvedélyben. Másik asztalnál női kalapok nyíltak Pest ez éjszakai részén. Pipacspiros, aranysárga, levelizöld és bársonyfekete színekben, amint a mindenkori kalaposnék meghatározzák a divatszíneket. De a kalapok alatt csaknem egyforma arcok, megjelölve azzal a kereszttel, amely az egész földkerekségén ugyanolyan alakú a szerencsétlen könnyelmű nők arcán. A különbség csak annyi, hogy az egyik arc fokhagymás pirítós kenyértől és pálinkától hízik, a másik arc párnáit halikra és pezsgő növesztette kövérre. Ylang-ylang és pipabagó szaga a púdertől zsíros arcok körül, valamint fiákeres káromkodás és költemény szavai szálldostak. A szemek nyitva, mint a lidércek; csak egy életében szomorú fűzfává változott nőalak gondolkozik lehunyt szemmel az asztal végén, hogy masinával vagy a Dunával pusztítsa el megunt életét. Bolond kis öregasszony jár a hölgyek körül kosarával, és rossz külsejű süteményeit kínálgatja. Kezében zsongléroz lottós zacskóival. Karvalyképű, valaha örömlegénységet szolgált markőr dicséri egy ispán külsejű vidéki embernek a Ferenczi kávéház nevezetességeit. Elszántan szólal meg a zene a sarokban... Reviczky Gyula, egy uborkaképű fiatalember négykrajcárossal koppant a márványon, hogy szokásos pálinkáját kiöntse az életunt kaszírnő, aki húsz esztendeje várja a Károly-kaszárnya felől a gyalogsági hadnagyot, aki kedvéért a kardbojtot letegye. [...] Az élet állt itt, mint a falióra. Kék falióra, amely a fiatalemberek szemeiben mutatkozott, azon fiatalemberekéiben, akik az idevaló hölgyek pásztorai voltak. Bátor arcuk volt, mint a gladiátoroknak. Biliárddákóra támaszkodtak, és szemükbe lógó hajzatuk alól fölényeskedve nézegették a kávéház vendégeit. Ők voltak itt a hercegek. Magasan felgyűrt pepita nadrágjuk alól kivillogott lakktopánjuk. Más szép fiúk az asztalnál ültek, és bágyadtan, álmodozva nézegettek egyiptomi cigarettájuk füstjébe. Legfeljebb kezükre vetettek néha egy pillantást, a halálfejes ezüstgyűrűkre, amelyeket a kisujjon viselni nagy divat volt, a karperecekre, amelyek a csuklókon csörögtek, valamint a tarka zsebkendőkre, amelyeket a kabátujjába dugva viselt minden valamirevaló gavallér."[33]


Korona

Volt belőle az idők folyamán vagy öt, de igazi hírnévre csak kettő jutott: az óbudai, illetve az a Váci utcai lokalitás, ahová Ráth Károly polgármester krakéler fiaitól egyetemi tanárokig a város krémje járt. Pest leghosszabb életű kávéháza (1783-1912) a mai Régiposta utca sarkán olyan jeles kávésok irányítása alatt működött, mint Tuschl Sebestyén, Privorszky Ferenc (a Pilvax elődeként működött Renaissance gazdája), Singer Károly (akivel Somossyra magyarosított néven föntebb már találkoztunk), majd Harkai Mór, évtizedekig a pesti kávés ipartestület elnöke. Harkai fia az öreg ház lebontása után még megpróbálkozott egy új Koronával, de azonnal belebukott: a régi, patinás üzletet semmi nem pótolhatta. Krúdy eddigi tudásunk szerint sajnos nem sokat ír a kávéház légköréről, de a "fészeknek nevezett kártyaodút"[34] szóba hozza, ahol a jeles Harkai idejében bukott le egy csomó köztiszteletben álló férfiú, tiltott szerencsejáték közben: "Régente Pest ebéd után mindig elaludt egy órácskára, nyugodt emberek voltak itt, csak az üzletükbe igyekvő iparosok, nőszabók és fűzőkészítők játszottak egy kéglipartit a »Koroná«-ban, Péchy Andor még a »Korona« kávéház belső szobájában bóbiskolt, a púpos markőr, Fridolin ügyet sem vetett a feketéjüket gyorsan fogyasztó pasasérokra. Ebéd után csak a kölcsönkérő sietett végig az utcákon."[35] Fridolin alakja a Nagy kópéban, az Őszi utazásokban, a Hét Bagolyban is felvillan, sőt, az Erdélyi borozó-beli ájtatos leányka és a misére járó orfeumdívák történetének egy tragikomikusra hangolt változatába is belekeveredik: "Most egy új hang avatkozott a társalgásba. Rekedt, éjszakázó, dohányfüstöt, italt, csókot mohón élvező, mellbeteg hang volt. A hang tulajdonosa lehetett százötven centiméter, és nem sokat törődött azzal, hogy lábával pocsolyába lépett... Fontoskodva beszélt, mint egy hírlapíró:
- [...] Én hoztam divatba, hogy advent idején a kerület éjszakázó hölgyei a hajnali harangszóra a Szent Terézről elnevezett templomba gyülekezzenek, amikor az álmos káplán a rorátét mondja... Néha tizenketten is jöttünk a Nagymező utca felől... Még az éjszaka kimustrált korhelyei, a hírlapírók és a pincérek is eljöttek néha a kocsmáikból a hajnali búcsújárásra. Egy ilyen hajnalon pottyant le a hó terhe alatt vagy a csodálkozástól az a kőből faragott sárkányfej a Pekáry ház harmadik emeletéről, amely legalább száz esztendeje mozdulatlanul hallgatta a »Kék Macska« pincéjéből kihangzó részeg muzsikát... A púpos Fridolin, a markőr éppen arra ment, és megnémult a rémülettől, miután a mázsányi kődarab nagy robajjal az orra elé esett. Nyomban gyűjtést kezdtünk a Fridolin részére..."[36]


Alagút

A krisztinavárosi kávéház egy villanásra bukkan csak föl egy kis tárcában, de pár szóból is sokat megtudunk kispolgári légköréről: "... már a budai részekben is divatja múlta az a pajkos férfiú, aki délután a »Fliegende«[37]ötleteit tanulja be az »Alagút« kávéházban. A [helyébe lépett] »kávéházi Konrád«[38] Pesten született, és itt forog keserű levében. Ez a fontoskodó, orcátlanul hangos, majd émelygősen titkolódzó figura, aki szegény, nem létező vezérőrnagyokat tesz felelőssé híreiért és értesüléseiért. Ez a rossz szagú, teliszájú, értéktelen pesti dudva tavaly ilyenkor a versenylovakkal beszélt - az idén Höfferrel."[39] (Az Alagút név itt alighanem a Színkör vagy a Philadelphia kávéházat takarja, Wellisch Zsigmond híres budai kávés 1893-tól működött üzletét ugyanis a szemközt 1898-ban nyílt Philadelphia egy év alatt tönkretette.)<￿￿on��

Baross

A József körút és a Baross utca sarkán volt kávéházat Krúdy csak egyszer-kétszer hozza szóba: a jeles orientalista, Kanyurszky György néz be "a Baross kávéházban székelő sakk-klubba, ahol maga is sakkozgatott néha huszonnégy óra hosszáig, mert háromnapos pesti tartózkodása alatt erre is volt ideje".[40] Ide jártak pedig Mikszáth Országos Hírlapjának munkatársai, a "balszélfogó" asztalnál Kosztolányi, Babits és Karinthy szokott volt üldögélni, az úgynevezett "második balszélfogónál" pedig Bálint Lajos, Lengyel Menyhért, Jób Dániel, Kárpáti Aurél... A Baross valóban a kávéházi sakkozás egyik fontos fellegvára volt. A magyar sakktörténet kávéházakban kezdődik, már az 1700-as években; a Dorottya utca sarkán, a Wurmban szerveződik "hivatalossá" 1865-ben a Pesti Sakk-kör, amely aztán a Gresham-házbeli Velencébe települ át, innen játsszák azt a levelezési mérkőzést a párizsi Café de la Régence sakk-körével, amelynek első játszmája bekerült az 1952-ben Londonban megjelent500 master games of Chess című gyűjteménybe is.[41] A Pesti Sakk-kör elnöke 29 esztendőn át Erkel Ferenc volt, aki 1836-tól sakkozott a Wurmban, s oroszlánrészt vállalt a kör hivatalos megalakításában, melyet haláláig (1893) irányított.[42] Hogy Kanyurszky tanár úr sakkpartnerei kik lehettek a Barossban, ez Maróczy Géza, minden idők legnagyobb magyar sakkozója önéletrajzából derül ki: például az "aranyszájú pap": Hock János, Zichy Géza, Pázmándy Dénes.[43]


Bátori

E híres Kálvin téri kávéházról (helytelenül Báthory néven), melynek mára hűlt helye sincs, s melynek utolsó gazdája, Beyer Marcell Bajor Gizi édesapja volt, több szó esik. Ide ballag le a Barossból Kanyurszky Gyurka bácsi, diópálinka-kóstoláshoz keresvén sürgősen segítséget. Itt "körülbelül mindenki megfordult, akit az éjféli vagy éjfél utáni óra a Belvárosban ébren talált. Jó, nagy kávéház volt a Báthory: felvevő képességéről csak annyit mondhatunk, hogy éjfél után otthont adott mindazoknak, akik akár csak a szomszédos Elked-, akár a Vámház körúti Kis Szikszay és a Vásárcsarnok-féle vendéglőkben megunták a kocsmai életet, és a kávéházi élet után vágyakoztak éjfélkor. Persze, jöttek a Báthoryba az egyéb vidékekről is, mert fokhagymás pirítósának és zöld borának hírneve messze kiterjedt a városban. Az akkori ínyencek egy-egy Báthory-pirítós kedvéért szép utat tettek meg. Kártyázni, biliárdozni, újságot olvasni, társalogni, politizálni mindig kényelmesen lehetett a kávéház nagy kerek asztala körül álldogáló nádfotelekben, mert zenészek hál'isten nem jártak a kávéházba. (A szemközt lévő Ringer kávéház volt a tanyájuk.)
[Az újonnan érkező vendégnek] a sörrel végezvén - »bundás« pirítós kenyérre támadt gusztusa, amelynek közepébe fogvájó volt szúrva, a fogvájón pedig egy gerezd fokhagyma. Egyébként jó zsíros volt a pirítós kenyér, hogy nem is lehetett csodálkozni, amikor a vendég, elfogyasztása után, azt kérdezte Seemann Károlytól:
- Van még abból a vadkerti zöld borból, amit egyszer itt parádi vízzel ittam?
Természetesen volt még a vadkerti zöld borból, mert az ilyesmi sohase fogy ki egy jó kávéházból. A főpincér egyszerre két parádi vizes üveget állított tálcán a vendég elé, mert a zöld bort régi parádi vizes üvegekben szolgálták fel. Csak a dugaszolásban volt különbség. [A bor elfogyasztása után a vendég] így szólt Károlyhoz:
- Tudja, kedves barátom, mihez volna »gusztusom«?
- Slágerhez - felelt a pohos főpincér szemrebbenés nélkül. - A mi slágerünk a párizsi ecettel, olajjal, hagymával feldolgozva. Külön gyártja nekünk a párizsit a hentesünk. [...]
- Helyes. Párizsit fogok enni ecettel, olajjal, kicsit megborsozott, karikára vágott hagymával. De közben nem mondhatok le egy pohárka diópálinkáról.
Így szólt a vendég, és ugyanakkor elvonva tekintetét a mennyezetről: a kávéházi kasszában ülő idősebb és terjedelmesebb hölgyre irányította, mintha megértést keresne. A hölgy mosolyogva és igenlően intett a kávéházi kasszából, és mint egy régi operaénekesnő, oly dallamosan mondta:
- Hogyne volna diópálinka a Báthory kávéházban! Habár ez más kávéházakban nem szokásos...


Balaton

A Rákóczi út-Szentkirályi utca sarkán állt politikus-kávéház 1894-ben nyílt, tulajdonosa, Tihanyi József művelt ember és nagy műpártoló volt (Lajos fia kiváló festőművész lett). Krúdy - átlátszó rejtjelezéssel - erről a helyről adja az egyik legrészletesebb leírást: "... Regényi, mintha tegnap fordult volna meg utoljára a körbenforgó ajtó körül, amellyel Balatoni úr, a Tihany kávéház tulajdonosa, nevezetessé és modernné akarta tenni üzletét a fővárosban. A kávéház voltaképpen egy nagy oszlopos teremből állott a Kerepesi úton, és már piros szőnyegek virítottak ablakaiban, amelyek mindig a tél beköszöntését jelentették Pesten. A kávéház első részében újságaikat olvasgató tanárok, írók, dologtalan ügyvédek, rendelőóráikra váró orvosok, bizonytalan foglalkozású ügynökök üldögéltek az asztaloknál... a Tihany kávéház vendége a kávés jóvoltából elnézegethette azokat a képeket, amelyek a falak fehér porcelán tégláira festve a balatoni tó tájképeit ábrázolták. Zöld vagy kék volt a tó, vitorlások lengedeztek tükrén, vagy hableányok: valami tennivalója csak volt a kávéházi vendégnek azonkívül is, minthogy a kávéház ablaka előtt ácsorgó hordár veres sapkáját nézze... A kávéház végében, ahol a terjedelmes »kassza« likőrösüvegeivel és unatkozó kaszírnőjével csaknem a világ végét jelentette, amely után már csak olyan hely következik, ahová avatatlan ember úgysem teheti a lábát, a konyha, kamra, tűzilegény és más kávéházi tárgy és személy, a kávéház végében volt otthon Regényi úr, amint sapkáját egy fogasra akasztotta, és kézdörzsölgetve helyet foglalt egy oszlop alatt a bársonypamlagon...
- Hol van a kávém, Károly? - kérdezte, mikor a nyurga, szőke pincér vasalt frakkjából álmélkodva nézett a váratlan vendégre.
Károly válasz helyett értesítette a terjedelmes kávést, Balatoni urat, aki egy fél rúd szalámival a kezében, másik kezében kulcskarikákat csörgetve jött elő... A kávés és pincére megdermedve álltak a helyükön, de a kövér, szőke és meglehetősen tapasztalt életkorú hölgy, aki a kávéházi emelvényen eddig azzal volt elfoglalva, hogy a cukroscsészéket és a rumosüvegecskéket rendezze, hirtelen felpillantott, és Regényi láttára »Jézus Máriá«-t kiáltott...
A kártyaszoba... egy kis sötét folyosóval volt összekötve a kávéházzal, mely folyosócskát Sóhajok hídjának is nevezett a Tihany kávéházbeli nyelvjárás. [...]
- Azt hiszem, legjobb volna valamely állást szerezni Regényinek, mert itt vénül meg a nyakunkon - mond Balatoni úr éjfél utáni bizalmas főpincérének, mikor a kávéház kiürült, és a kávés megbeszélést tartott a vendégekről és a világról általában.
Ha egy kávés és egy főpincér összefognak arra nézve, hogy valakinek állást szerezzenek Budapesten: annak sorsa körülbelül biztosítva látszik. Csakhamar kínálkozott is egy állás, amelyről a »Bal három« nevű kávéházi asztalnál szerzett tudomást a figyelmes főpincér. A »Bal három«-nál foglalt minden délután pont két órától hat óráig helyet doktor Pap. A pestiek ebben az időben »elbliccelhettek« a hivatali idejükből, de a kávéházi tartózkodás óráit pontosabban betartották, mint az orvosok rendelő óráikat. Így: »doktor Pap« is a szokásos időben mindig feltalálható volt a Tihany kávéházban. Ide címeztette a leveleit, itt fogadta ismerőseit, innen intézkedett különböző ügyeiben, itt vett mértéket a suszter a lábáról... itt tanácskozott üzletbarátaival, itt élt és halt, mert másképpen nem lehetett."[44]
S ahol minden és mindenki eredeti nevén szerepel: "Csend volt éjjel a kávéházban, literátus-csendesség, amelynél jólesett a hosszadalmas újságolvasgatás - az akkori karácsonyi újságszámokat még Vízkereszt után is teljes biztonsággal lehetett előkérni a pincértől -, a sarokasztalnál ünnepélyesen, nyakán hátrakötött szalvétával eszegetett Tihanyi, a kávés, aki nagyon szeretett volna csámcsogni, de éppen Ambrus [Zoltán] úr miatt nem merészel - egy díványon félig elnyújtózkodva alszik egy régi lóversenyjátékos és kártyás, pszt, nem szabad őt felkölteni, mert reggel a képviselőházba kell mennie, ahol teremőri szolgálatot teljesít. A Rákóczi út felőli ablakból igen jól szemügyre lehetett venni, hogy dolgozik-e »Speki«, amint A. Z.-t a vele egykorúak nevezték, ha tollat láttak a kezében, akkor még Osvát szerkesztő úr sem jött be a kávéházba, nem akarván munkájában megzavarni a tiszteletre méltó költőt. A balatoni reggelt az jelentette, hogy a kávés sarokasztalánál felbukkant egy cigányos, bőgőhordozó formájú úriember, akinek a megérkezése azt jelentette, hogy odaát, a nem messzire eső New York-kávéházban már »fájramt« van, a főpincér elment szórakozni egy másik kávéházba, és ugyanezért soha nem tette le kalapját a Balatonban, miután egész éjszaka amúgy is kalap nélkül volt kénytelen szaladgálni."[45] Bizonyos, hogy Krúdy személyes jóviszonyban volt a kávéssal és fiával, mert 1918 nyarán Kisörsön időzik leendő felesége családjával, itt írja Az útitárs-at, és "szabad idejét Tihanyi Lajos festőművész társaságában tölti".[46]


Abbazia

"Hát valóban különös világ mutatkozott ebben a kávéházban: de csak a kávéháznak abban a részében, amely ablakaival a Teréz körút felé nyílott... az Andrássy utat nehezen szokták meg a régi pestiek - szemfényvesztés, ami itt van, maradjunk csak a körúton. Még az se tette patriarkálisabbá az Andrássy utat, hogy az Abbázia sarokablakából R. Eötvös Károly fekete selyemsapkáját vagy göndör báránybőr süvegét lehetett szemügyre venni. Itt ült, trafikra festett, csibukozó török példájára a »vajda«. Olykor savanyú bort ivott csevicés, zöld üvegből... - De a kávéház Teréz körúti részében nyoma sincs eme táblabírói flegmának, céhmesteres gőgölésnek, vidékies kaszinók anekdotázásának. Ott úgy tombol, ágaskodik, türelmetlenkedik az élet, mintha tegnap kezdődött volna... Fiatal ügyvédek itt próbálgatják ki, hogy elég szúrós-e az új szemüvegük tekintete, valamint itt tálalják fel azokat a bölcsességeket, történelmeket, tudományokat, amelyeket könyvekből, folyóiratokból magukba szedtek. Itt kiáltozzák a frakkjában szálldosó pincér után a francia és az angol újságok címeit - természetesen ügyelve arra, hogy mondanivalójukba némi elmésséget is keverjenek: így gyakran szólítják a pincért pincellérnek, pincnöknek, pincőrnek, amint ez már a század eleji tréfás emberek szokása volt. - A kávéház egyik részében a báránysüveges veszprémi fiskus még mindig a Balaton körül utazgat, amikor a kávéház Nagykörút felőli oldalán már Sven Hedin ázsiai bolyongásai se keltenek különösebb feltűnőséget. [...] a kisemberek kezdik megtanulni a Vázsonyi nevét, és a névtulajdonost hébe-korba megnézegetik a kávéházi ablakon át. Igen, ott van, ott ül, polgártársai ellenőrizhetik."[47]
Négy-öt nagy lap, a Pesti Hírlap, A Polgár, a Magyar Hírlap, a Világ, Az Est újságírói üldögéltek a legendás kávés, Steuer Gyula óvó tekintete alatt: "Egykor a pesti hírlapírói - és félig-meddig az írói - élet éjszakára volt berendezkedve, mégpedig az éjfél utáni éjszakára, midőn a polgárok már hazamentek és teli tüdőből lehet ordítani a kávéházban, hogy X. vagy Y. a legnagyobb panamista vagy a legrosszabb költő Magyarországon... »Princi« - aki Steuer néven is megható, kedves emlékezetet hagyott hátra -, a Fiuméban, később a New Yorkban ápolja a hírlapíró gondtalan éjjeli életét."[48] (A New Yorkot Steuer Gyula nyitotta meg 1894-ben, de 1888-ban már áttelepült új üzletébe, az Abbaziába, melyet halála után is a család vezetett tovább az államosításig.)


Berger

Becsületes nevén Berzseráj: az Erzsébet körút és a Király utca sarkán nyílt 1906-ban. Berger Leó a háború alatt vagy után eladta üzletét, amely 1922-ben már Pátria néven szerepel a címtárban (igen sikeres zenés kávéház lett). A századelőn "a Király színház-beliek is... a magyarosan stilizált berendezésű Bergerbe járnak, a Magyar színház népével együtt. Beöthy László prezideál a művészek hosszú asztalán, kikhez a librettisták, zeneszerzők, újságírók népe csatlakozik."[49] És: "eddig ismeretlen, sohasem hallott énekkar zendített rá egy új melódiára, amelyet talán külön karnagyok tanítottak eleinte a hírlap iskolájában, amíg azt a rikkancsok megtanulták... - »Estazest!« - körülbelül így hangzott a harsány trombitajel, amellyel a friss és az első naptól fogva nagyon érdekes utcai hírlap a világra jött... - Estazest! - hangoztatták új énektehetségek a pesti utcákon, míg az új lap szerkesztősége szinte éjjel-nappal együtt ült, hogy a Miksa utcában vagy a Berger kávéházban, de sohase hiányosan vagy elválva egymástól, azon tanakodjon, hogy lehetne még érdekesebbé tenni az újság tartalmát, amely újságszöveg amúgy is olyanformán hatott az olvasóra, mintha odáig még nem olvasott volna hasonlót. Igaz, hogy az akkori Budapest legjobb hírlapírói álltak össze szövetségbe, hogy valami olyasmit produkáljanak, amelynek nem volt még őse, de talán még szülője se a régi hírlapírásban."[50] Hogy kik voltak e legjobb hírlapírók? Csak néhány név mutatóba: Molnár Ferenc (névadó és ötletgazda), Miklós Andor, Tarján Vilmos (mellesleg később tizenhat esztendőn át a Newyork szédítő sikerű igazgatója), Szabó László, Pásztor Árpád, Ambrus Zoltán, Kemény Simon, Bródy Sándor, Szép Ernő.


Newyork

A kávépalotáról kötetnyi emlékezés született,[51] de amit Krúdy ír róla, minden, csak nem kedvcsináló. Jól ismerte pedig, hisz minden fontos ismerőst itt lehetett a legbiztosabban föllelni. De látszik, ha valamit utált, hát ez a talmi pompa volt az, a hangosság, a kivagyiság. Az apró részletek finomsága miatt idézzük mondatait: "A cikóriaszagú New York kávéházban... vasárnap délután az Erzsébet körúti kövér asszonyságok miatt úgysem kapni üres asztalt..."[52] "A New York lármás, tolongó, kicsípett, élnivágyó ifjú hírlapíróktól volt hangos...",[53] "csak úgy hemzsegett az asztal a sok pernahajdertől... Mindegyiknek hosszú haja volt, amelyet vastagon pomádézott vagy felborzolt. Mindegyik azt hitte, hogy ő találta fel a puskaport, rettentő komolyan és nagy hangon beszéltek, egymást leordították, kicsúfolták, minden nőről ocsmányságot beszéltek, a legnagyobb disznóságokat sugdosták a magukhoz való nők fülébe, arcpirító nyugalommal tárgyalták meg a nők ballépéseit... Pedig a kávéházon kívül legfeljebb a hordár köszönt nekik, mert adósai voltak..."[54] "Bródy Sándor a New York kávéház kassza előtti asztalánál ragyog, ágál, hízelkedik, mérget kever és olykor olyan dicséretekkel halmozza el egy rendőrségi riport megíróját, amit az élete végéig nem felejtend el, máskor egy nagy lármával és kifeszített hassal megjelent új könyv írójának mond két-három szavas kritikákat, amelyeket a megtisztelt úr ugyancsak élete végéig emleget magában, de fogcsikorgatva..."[55](Molnár Ferenc és barátai) "csoportosan járták be a várost különböző mulatóhelyeit, kikötöttek a New York úgynevezett női szalonjában, ahol a »kis irodalmiakat« (szelet szalámikat, parizereket, sonkákat) fogyasztották, Latzkó Andor, a belvárosi ékszerész fia éppen úgy, mintha nem volna otthon ennivalója..."[56] (Mikes Lajosra, az "Esperes"-re, Kisfuvaros Rózsi szöktetőjére) "látszólag ugyanaz a sors várakozik, mint a korrektorok télikabátjaira, amelyek mindennap reggelig lógnak a kávéház fogasán, anélkül, hogy gazdájuknak eszébe jutna sétálni vinni őket".[57] "A kakasok már kukorékoltak, mégpedig a... New York kávéházban, ahol egy Borostyán nevű vándorszínész, aki kiskutyával és részeg állapotban merészelt csak belépni a kávéházba, kitűnően utánozta a kakaskukorékolást."[58] Egy valakit azonban Krúdy biztosan őszintén kedvelt: Reisz Gyulát, minden idők legjelesebb irodalmi főpincérét, akivel föntebb a Balaton kávéházban találkoztunk, s aki "koronára kiszámította, hogy melyik fiatal írónak mennyi hitelt engedélyezhet, kiből lesz valami odakünn az életben is és ki fog itt maradni valamelyik zugolyban tehetetlenül, eredménytelenül... Ámde az a fő dolog, hogy bizonyos hitele minden fiatal írónak volt, nem kellett fedél nélkül kóborolnia az éjszakában, ha történetesen nézeteltérése volt a háziasszonyával: sokan aludtak zivataros napokban a kávéház szeparéiban..."[59]Vele játszotta el a kávéház történetének legmorbidabb és legelegánsabb csibészségét. Négy újságírókölyök egy csüggesztő veszteséget hozó kártyás éjszaka után betért a "Nyehóba" Krúdyval, aki reggelit kért mindőjüknek, Reisz úr azonban csak neki volt hajlandó hitelezni. Krúdy "méltóságteljes nyugalommal elindult a telefonfülke felé... Talán negyedórába sem tellett, amikor hatalmas társzekér állt meg a Newyork szélesen kitárt ablakai előtt. A szekéren díszes és kevésbé díszes koporsók, amiket három markos legény szédítő gyorsasággal hordott be a kávéházba. A hajnali vendégek torkán megakadt a falat a borzalomtól [...] Reisz bácsi, a főúr és a fehér kabátos pincérek kétségbeesve rohamozták meg a koporsószállítókat:
- Megőrültek? Mi jutott eszükbe? Koporsókat hoznak ide? Tüstént vigyék vissza!
- Viszi az ördög - felelték a legények, örülünk, hogy leraktuk... Iderendelték, hát itt marad, kész, punktum.
- Mi az, hogy iderendelték? Ki rendelte ide?
- A nagyságos Krúdy Gyula író úr.
Rohant erre Reisz bácsi, meg hanyatt-homlok az egész pincérhad Gyula bácsi színe elé, aki bálványmozdulatlansággal ült a helyén. Kórusban könyörögtek:
- Drága mester... Vigyék a koporsókat... Ne tegye tönkre a kávéházat...
Gyula bácsi egyetlen lomha kézmozdulattal mutatott ránk:
- Lesz reggeli?
[Reisz úr] rendelt, harsányan, pattogva, olyan parancsoló hangon, ahogyan még sohasem hallottuk... a pesti kávéházak leghalkabb diplomatáját. Nem is egy, hanem három pincér hozta futva a reggelit: négyünknek habos kávét, vajat, dzsemet, sonkát, szalámit, zsemlyét, fehér kenyeret... Gyula bácsi sört reggelizett, tegnap estéről melegített marhapörköltet, zöldpaprikát, rozskenyeret, utána egy vizespohárral feketét.
Reisz bácsinak már könyörögni sem kellett. Krúdy intett a három legénynek, a kocsist is behívta:
- Köszönöm, gyerekek - mondta. - A fuvart Reisz úr fizeti, meg a borravalót, fejenként 5 korona. Most eridjetek, isten veletek.
Mindegyikkel kezet szorított, aztán félrebillent fejét a tenyerébe hajtva, lehunyta szemét... Talán most indul új útjára Szindbád... Tévedtünk. Gyula bácsi hirtelen nagyot kiáltott:
- Fizetek!
Nem akartunk hinni a fülünknek; Reisz bácsi majdhogy összeesett a meglepetéstől. Nem a kiáltás hangereje lepte meg, mint inkább a tartalma... [meg a Krúdy zsebéből a márványasztalra kerülő nagy halom gyűrött bankó]. Megszégyenülten adta át a számlát Krúdynak. Gyula bácsi egy pillantást vetett a cédulára, és visszaadta:
- Mondtam, hogy az egészet! [...] Cak-pak, a régit is mind, amivel a fiúk tartoznak.
Reisz bácsi a szomszédos asztalhoz telepedett, előszedegette a régi számolócédulákat, és félórás matematikai művelet után, kicsit megszeppenve és nagyon alázatosan átadta a végleges számlát. Krúdy az egész halom pénzt egyetlen kézmozdulattal Reisz bácsi elé söpörte:
- A többi a tiéd és a pincéreké.
Álmosan rámosolygott, lassan feltápászkodott a helyéről, és lomha léptekkel elindult a kijárat felé. Majd hirtelen megállt és visszajött asztalunkhoz:
- Nincs valamelyikőtöknél véletlenül 2 korona? - kérdezte. - Konflisra kellene."[60]
A Newyork kávéházban született meg a közkeletű "főúr" megszólítás: a Harsányi-fivérek félig-meddig emberbaráti jóindulatból 1902-ben alkalmaztak egy lecsúszott arisztokratát, Walburg Ernőt, akit aztán a vendégek félig tréfásan, félig pedig a rangjának kijáró tisztelettel szólítottak az asztalhoz "Főúr, fizetek!" kiáltással.


Fiume

Steuer Gyula és fivére, Sándor évtizedekig a legnépszerűbb irodalmi kávésok közé tartozott. Pedig az 1874-től Delicatesse néven működött, majd 1888-tól vezetésük alá került és átkeresztelt Fiume eleinte nem ment jól: már azon voltak, hogy feladják a Múzeum körút-Ferenczy István utca sarkán nyitott üzletet, amikor egy este, zárás előtt berobbant egy fiatal társaság: Tóth Béla, Rákosi Viktor és egy egész hadravaló újságírótojás. Oly fergetegesen érezték magukat, hogy nem voltak hajlandóak tudomásul venni a zárórát, Sipulusz egyszerűen kivágta a kulcsot a hóba. (Ez a história tevődött át a Newyork megnyitására és Molnár Ferencre, aki akkor 16 éves, rövidnadrágos kamasz volt, és semmiféle írócsoport élén nem dobált semmit sehova.) A Fiume arról is híres volt, hogy a városban elsőként - és sokáig egyedül itt - a pincérek nem hallották meg a német szót: csak magyarul lehetett rendelni. Nyugodt helynek nem volt nevezhető: "a Weingruberben sem tettek a vendégek szordinót a hangszálaikra, de a Múzeum körúton összetolják az asztalokat, és így vitatkoznak; valósággal dikcióznak és ordítoznak..."[61] "Tudja, minek van jelentősége, asszonyom, a magyar irodalmi pályán? Megmondom magának röviden. Annak... amikor éjszaka, éjfélkor, a »Fiume« kávéházban, ahol a zsurnaliszták és írók összegyülekeznek, valaki a kerek asztalnál felkiált: »Olvastátok Józsiás legújabb elbeszélését a Fővárosi Lapokban?« És a pincér, aki ott hallgatózik, mindig a hírlapírók asztala körül, sietve elhozza az újságpolcról a Fővárosi Lapokat, a virrasztók egyenként elolvassák, aztán szótlanul egymásra néznek..."[62]


Múzeum

Az egyik nagy túlélő: igaz, ma inkább étterem, s árai sem mondhatók vendégcsalogatónak, de legalább megvan, s nem sok kárt tett benne az idő. Schodl Ádám kávés "Országút" cím alatti üzlete már 1877-ben szerepel a címtárban (a Múzeum körút 1874-ben kapta mai nevét, de erre évekig nemigen hederítettek); kb. 1888-tól Engler József, majd fia a gazda, 1912-ben pedig Gruber Károly (valószínűleg a hajdani városligeti "Drótszigeti" kávésának fia). A kávéház a Bródy Sándor utca sarkán áll rendületlenül, egy lépésnyire a hajdani képviselőháztól,[63] az egyetemtől és a Nemzeti Múzeumtól: vendégkörét ez a három intézmény határozta meg. Krúdynál ez nem kerül szóba, de Kiss József egy ideig itt szerkeszette A Het-et. Itt (is) működött továbbá a természettudósok híres "Kis Akadémiája", melynek tagjai nemcsak asztaltársasági körben, hanem egyesével-kettesével is sokat jártak ide. A jeles vegyészprofesszor, Winkler Lajos "az éjjelt választotta tudományos búvárkodásához, melyet éjfél és reggel 3 óra körül szakított meg rendesen, hogy a Múzeum-kávéházban elmaradhatatlan szivarjával a szájában újságot olvasson, majd fel-alá sétálgasson egy ideig a Múzeum körúton..."[64] Író nélkül nincs kávéház: "Palágyi úrék a Múzeum-kávéház sarokasztalánál kritizálták egymás műveit, mintha miséztek volna itt ez elhanyagolt külsejű, de zajongó férfiak"[65], és, Zubolyt idézve: "- Itt volt a Magyar Szónál még a két Palágyi [Lajos és Menyhért], akik a Múzeum-kávéházban nemrég jöttek rá, hogy nem érdemes a Jelenkorral próbálkozni... A Magyar Szó szerkesztőségébe a JelenkorMúzeum-kávéházi asztalától persze megérkezett Mikes úr is. Hát itt nem rendezett sztrájkot, talán éppen Palágyiék miatt..."[66]Gömöri Jenő Tamás, aModern Könyvtár szerkesztője jóvoltából azonban tudjuk: Krúdy (talán épp az ő kedvéért) meg-megfordult itt: "... másutt is találkoztunk. Többször, bár ő csak ritkán vetődött oda, a Múzeum körúti Múzeum kávéházban... én rendszerint ebben az aránylag csendesebb életű kávéházban olvastam éjszakánként kéziratokat, és korrigáltam a Modern Könyvtár füzeteinek a kefelevonatait. Mondhatnám úgy is, hogy ebben a kávéházban volt éjszaka a »mellék-szerkesztőségem«. Többször ültem itt együtt Krúdyval és a kávéháznak Krúdynál gyakoribb vendégeivel... Krúdy egyízben a Múzeum kávéházban mondta el nekem híres »Gotterhalte-afférjának« hiteles történetét..."[67]


Centrál

A Centrál vagy Központi kávéházról (Károlyi Mihály utca-Irányi utca sarok) Krúdy csak kurta mondatokat ír: "A Centrálban éjjeli hírlapírók mindig szőlőt ettek, legalábbis egyszer így láttam" - ironizál.[68]Ugyanez a jelenet máshol is felvillan, már nevekkel: "Ábrányi Kornél - az oroszlánfejű - olykor megjelenik munkatársaival a Centrálban, Makai Emil szőlőt eszik, Márkus József borostyán-szivarszipkát elharap, Zuboly egy sarokban írja cikkét az esti lapnak".[69]"Félálomban még látom Zubolyt valahol a Centrál kávéház környékén, ahol hóna alatt könyvcsomaggal szalad. És boldogtalan, ha nem talál valakit, akivel kedvére vitatkozhatna".[70] Téli napokon "a sarki hordár nyakába húzza a fejét, és óvakodva szívja átkozott kis pipáját... a mindig szerelmes aranymívesné nem hivatja uzsonnára Csinosi nagyságos urat a Kristóf térről, sem a »Központi«-ból a dákója felett cézári mozdulattal álldogáló Benedek Aladár költő urat..."[71]Ambrus Zoltánnak... olyan irodalmi igényei vannak, mint Maupassant-nak, és olyan idegenszerű és választékos a világnézete, mintha nem a Centrál kávéházban olvasgatná éjszakánként a párizsi újságot, hanem egy luxusgőzös szalonjában utazna..."[72] S még egy villanás, ahogy a fiatal írók csapata összeverődik: "Megérkezett az ifjú Molnár Ferenc társaságával, amelyet úgy húzott maga után, mint egy sziporkázó szellemmozdony a vasúti kocsikat. Nemigen lehetett őt egyedül látni, fénylő monoklija a város legkülönbözőbb éjjeli kávéházaiból kinézegette híveit, mintha valami távcsövön át vizsgálná őket. A Belvárosból elindult a két Feiks fiú... a József körúti Hazám kávéházból Zoltán Jenő... a professzorok Centrál kávéházából dr. Molnár Géza, a zeneelmélet tanára..."[73] Gyanítható azonban, hogy sokkal többször megfordult itt, mint ahányszor szóbahozza, hiszen itt volt A Hét, majd a Nyugat egyik törzshelye, és: "1915 vége felé Czimmer Ferenc, akkori gyorsíró és lapszerkesztő... mutatott be... Krúdy Gyulának a Centrál kávéházban, Hillebrandt Jenő régész társaságában..."[74]


A Royal szálló kávéháza

Ebben az ugyancsak híres körúti kávéházban a század első éveiben a "royalisták köre" tanyázott. (Innen a Drechsler első emeleti különtermébe, 1901-ben pedig önálló otthonba költöztek, melyet Zilahy Gyula, a Nemzeti Színház fiatal színésze keresztelt el - az asztaltársaságot alkotó festők, építészek, szobrászok, zenészek, énekesek és komédiások csapatát összefogandó - FÉSZEK-nek.)[75] Krúdy később kezdett idejárni, főként 1915-16-tól, amikor összebarátkozott a szálloda igazgatójával, Várady Gyulával - de feleségével, majd annak első házasságából származó kislányával, Rózsa Zsuzsival is. 1916-ban Krúdy beköltözött a szállodába, 1918-ban pedig magával vitte Zsuzsit a Margitszigetre, és feleségül vette. A Royalba jártak a magyar pszichoanalitikus iskola nagyjai, Ferenczi Sándor és baráti köre:
"Ámde a világért sem szeretném, ha könyvemet tudálékosnak vagy álbölcsnek ítélnék, mert itt-ott Freud professzor, illetőleg Ferenczi Sándor doktor tanításának nyomai mutatkoznak. A könyv lehetőleg ragaszkodik a legrégibb álmoskönyvek feljegyzéseihez..." - mondja az Álmoskönyv első kiadásának előszavában.
Hát akkor lapozzuk föl a vonatkozó címszót.
"Kávé. Társaság."
És kávéházzal álmodni, Gyula úr?