TOLNAY GÁBOR:A VIZIVÁROS CLIO SZERINT(1937)

Vízivárosi romantikámból a városrendezés rombolása ébresztett fel. Most, hogy a Kapás-, Kacsa-, Csalogány- és Gyorskocsi-utca lebontott házainak törmelékével elkocognak a teherkocsik, egyszerre érdekelni kezdett a Víziváros régmúltja. A széthordott régi házak eloszlatták játékos századvégesdim regényes vízióját, s a szétfoszlott vízió helyett nyomozni kezdtem az aktákkal igazolható történelmet. A Vár alatt, a Duna partja mentén elhúzódó városrészben hajtott ki a budai polgárságnak egyik legrégibb csírája. Mohács előtt itt volt Buda kikötője, a mai Margit-híd és Batthyány-tér (egykor Bomba-tér) vonalában. A dunai kikötő és a Vár között a Víziváros - amelyet ekkor még Szent Péter külváros-nak neveztek - valóságos híd volt, amely az itt letelepedett mozgékony kereskedőnépben ügyes vámszedőkre talált. A középkori lakósság pontos nemzetiségi összetételére következtetni is nehéz lenne, de vámszedésből bizonyára zsidók is kivették a részüket, hiszen a Szent Péter külváros mellett nem egy leírásban szerepel a Judenstadt elnevezés. A középkori Vízivárost a természet avatta azzá, amivé lett. Kikötőjének kedvezett a Duna csendes folyása, kereskedőnépét pedig letelepedésre vonzotta a Vár lankás, északi lejtője. Itt kényelmesebb volt a feljárás, mint a déli oldalon, ahol nemcsak a hegy volt meredek, hanem ott voltak a királyi vár palotái és erődei is. A bejárás arra rangosabb személyek számára volt fenntartva. A Vár három kapuja közül így az északi, a mai Bécsi-kapu forgalma lett legélénkebb. Ezen a tájon tartották a hétvégi vásárokat s innen kapta régi nevé: Szombati-kapu. Kereskedők mellett sok iparos élt itt, s a szerény iparosok mellett gazdag szőlőbirtokosok. Ez a régi vízivárosi lakósság azonban éppúgy, mint tizennyolcadik századi utódai a bőrt elsősorban kivitelre termelte, szórakozásainál szívesebben itta a sört. Már a középkor végén több budai polgár folyamodik sörkimérési engedélyért. A hatóságok örömmel teljesítik kérésüket. A sör kedvelése egyébként az egyetlen budai hagyomány, amely folytonosságot tart a középkortól napjainkig. Ezt az egyet nem irtották ki a szultán katonái sem, ha más budai hagyománynak nem is kegyelmeztek. Ezenkívül elpusztítottak mindent, csupán még egyet nem tudtak kiirtani: a lakósságot. Az ellenség hírére a vízivárosiak éppúgy, mint a várbeliek, elmenekültek, s a török ellenállás nélkül gyújthatta fel házaikat és kardvágás nélkül vonult be a szintén tűzhalálra ítélt Várba. Ha más adat nem is állna rendelkezésünkre, ebből is bizonyosan következtethetnénk arra, hogy itt a modern polgársághoz hasonló szellemű réteg lakott. Lélektana ugyanaz volt, mint a mai polgáremberé. Vitézi magatartásnak nyoma sem volt itten; a harcos századok folyamán sem került ki közülük katona. Garay Jánosnak, a száz évvel ezelőtti Vizivárosról mondott szavai kínálkoznak ide hivatkozásul. «Csak az egy Tabán (rácz város) látszatik félénkebbnek lenni, melynek jó nagy része, úgy tetszik, mintha úgy szaladt volna fel (alkalmasint a Töröktől ijedve meg) Kelenföld szirtes oldalába.»

Török időben a Víziváros csaknem lakatlanul pusztul. A régi lakósok közül kevesen térnek vissza. Nagyrészük máshol telepszik le, hogy újabb ellenség hírére esetleg újból felszedjék sátorfájukat. A régi házak omladoznak, az utcákat gyep növi be. A szultán nemcsak a város megőrzését nem tartotta fontosnak, arra sem adott sokat, hogy új épületek hirdessék uralmát. Török szokás szerint megelégedett a kivont kard mulandó dicsőségével. Aligha épített sokkal többet, mint a mai Fő-utca északi végén a fürdőt, melynek maradványa félholdas kupolája alatt ma is megvan; néhány dervislakást és pár mecsetet, egyikük a Gyorskocsi és Fő-utca közötti területen állt, a legszebb török imaház, amelyet errefelé emeltek. A török kiűzésekor alkalmasabb hajlék hiányában itt találnak átmeneti otthont a boszniai ferences barátok, amíg fel nem épül barokk templomuk, hatalmas klastromával. (Ma az Erzsébet-apácák tulajdona.) Amit a török alatti Vízivárosról mögé tudunk, az már az adatokat szolgáltató aktákon túl a legendák világába vezet. A vízivárosiak hagyománya például megemlékezik két ferences barátról, akik mártírhaláltól sem félve rejtőzködtek a romok között, nehogy lelkigondozó nélkül éljen az ittmaradt csekélyszámú keresztény család.

A mai, a városrendezés jóvoltából pár év múlva tegnapi Víziváros, néhány szórványos emléket leszámítva, török utáni fejlődés eredménye. 1686-ban a visszafoglaló seregek omladékokban álló városrészt adtak át az új fejlődésnek. A lakóitól elhagyott Vízivárosba új telepesek költöztek, akik a helyi életfeltételek szerint hasonló életformákat valósítottak meg, mint a szultán hadserege elől elmenekült elődeik. Szőleik végighúzódnak a Vároldalon, majd ahogy a lakósság gazdagodik, kiterjednek a budai hegyek távoli lankáira is. Mint a középkorban, megtalálják munkaalkalmukat az iparosok és rövid idő alatt újra kiépül a budai kikötő és a Bécsi-kapu között a vízivárosi kereskedők már egyszer megalapozott hídja. A tizennyolcadik század közepére a Víziváros, a másfélszázados török pusztítás után lassú fejlődésnek indult városban, szerves és bizonyos értelemben saját arccal rendelkező városrész lesz. Az arc vonásainak kirajzolásához nagymértékben hozzájárultak a szerzetesrendek.

Minden vízivárosi polgár megtalálja szellemi gondozóját. A boszniai származású ferencesek a szerb lakósság vezetői lesznek. A kapucinusok, akik a ferencesekhez hasonlóan, első időben egy elhagyott török mecsetben kerestek hajlékot, a vízivárosi németség élére állnak. A magyarajkúak irányítását pedig a Jézus-társaság vállalta magára. A jezsuiták bárhol jelentek meg, a helyi körülményekhez, a gyakorlati életviszonyokhoz alkalmazkodva végezték a lelkek ápolását. A Víziváros népénél is ők férkőztek leginkább az emberiség szívéhez. A villámcsapásoktól gyakran sujtott szőlőbirtokosok nyugalmára szent Donátot a villámcsapások ellen a városrész patrónusává választják; a gyakorta pusztító járványok ellen pedig Xavéri Szent Ferencet védszentté. Hogy a jézustársaságiak meghonosította kegyes szokások milyen mélyen otthonra találtak a vízivárosiak lelkében, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy emlékei még a helyi építőművészetben is megtalálhatók. Ahol Xavéri Szent Ferencnek, az Ázsiában missziós munkát végzett jezsuita szerzetesnek tisztelete elterjedt, tiszteletével együtt meghonosodtak az ázsiai, elsősorban kínai művészeti motívumok is. A Fő-utca és Pala-utca sarkán még ma is áll egy 1750 körül épült pompás polgári ház, melynek dús kínai reliefjei máig őrzik a Víziváros egykori Xavéri Szent Ferenc kultuszának emlékét.

A felszabadító háború után egyformán fellendül a Vízivárosban az egyházi és világi építkezés. Előbb felsőolasz, később szinte kizárólag német és osztrák területről jött mesterek foglalatoskodnak itt. Utóbb legtöbbjük budai polgárrá honosodik. Győri rendházukból küldetve, győzelmes keresztény seregekkel együtt vonultak be Budára a jezsuiták kezdetben várbeli székhelyükről, a Nagyboldogasszony templomából végezték a vízivárosiak gondozását, majd abba a török imaházból átalakított szükségkápolnába költöznek, ahol a magyarul nem tudó boszniai ferences barátok működtek előbb. A tizennyolcadik század első felében már kápolnát építenek, ahol 1734-től 1735-ig Faludi Ferenc végzett másodkápláni hivatást. 1740-ben kerül sor a Szent Anna-templom építésének megkezdésére, Hamon Kristóf tervei szerint. Mikor Hamon meghalt, az építés vezetését ugyanaz a Nepauer Mátyás végzi, aki a Fő-utcai Flórián-kápolnát és az Ágoston-rendiek templomát és rendházát tervezte. Ebben a században épült a ferencesek barokk temploma és klastroma a Fő-utcában, amely II. József rendeletére lesz a század végén az Erzsébet-apácáké, akik ugyanitt női kórházat rendeznek be. A ferencesek ekkor költöznek be a feloszlatott Ágoston-rend székházába.

A világi építkezés az egyházival egy nyomon halad. A felszabadítás után alig maradt néhány ép ház, vagy házfal. Ezek közül a tizennyolcadikszázadi építők sokat felhasználtak, beépítve új házaikba. Ilyen a Batthyány-téri elragadóan finom rokokó polgári ház, melynek belső falai közül egy rész barokk, másik pedig még barokk előtti építészeti ízlésre vall. Ennek a 1775-76-ban épült, széltében-hosszában Fehér Kereszt-nek nevezett ház dísztermében zajlottak le egykor a budaalsóvárosi farsangi mulatságok. Kimagasló, műtörténeti értékű világi épület a Fehér Kereszt-en és Xavéri Szent Ferenc tiszteletének emlékét őrző kínai reliefes házon kívül, a tizennyolcadik századból aránylag kevés maradt. Nagyobb, már pompára is adó építészeti lendület a tizenkilencedik század elején indul meg. Ekkor nyeri el a Víziváros gazdag polgári városhoz méltó arcát. Az új lakósság kezdetben nem építészeti gazdagságra és szépségre, hanem helyzete megalapozására, ékességnélküli polgári biztonságra törekedett.

Régi vízivárosi hagyományok egyenes folytatásaként újra fellendül a söripar. 1711-ben megnyílik a mai Fő-utca és a Vitéz-utca sarkán, a későbbi Három Nyúl kaszárnya telkén, az új községi serfőző és körülötte egész sor kocsma. Gazdag vendéglői élet kezdete ez, mely a tizenkilencedik század második felében éri el tetőfokát. A Három balta, Zöld hordó, Noé bárkája asztalainál gondtalanul szórakozik a város fiatalsága. Alig pár évvel ezelőtt, midőn a Tabánt lebontották, néhány híres vendéglő költözött innen a Vízivárosba. A régi tabáni vendéglők tulajdonosai jól érezték, hogy a két városrésznek köze van egymáshoz. De a régi kocsmák, amelyek a Gellérthegy oldalán kitűnően mentek, itt nem tudták már folytatni az egykori vidámságot. Igaz, hogy a walesi herceg, midőn Pesten járt, a Vízivárosba száműzött tabáni vendéglőket nem kereste föl, de bizonyára a kocsmák szelleme is megsejtette, hogy nem érdemes már újabb gyökeret hajtani, hisz nagyon sokáig itt sem maradhatnak

NYUGAT 1937 /11 .