1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2011. december 3., szombat

BŰN ÉS NYOMOR (RAZZIA A GELLÉRTHEGYEN 1909-BEN)

BALLA JENŐ IRÁSA





Jó öreg    nagyapáink,   ha valami     fantasztikus    mesével  akartak bennünket ámulatba ejteni, a Gellérthegyet vették   elő és se vége, se hossza nem volt a gellérthegyi  rémmeséknek.
A boszorkányok a Gellérthegyen tanyáztak. Ide jártak éjféli táncmulatságra, a vasorrú bába a gellérthegyi barlangokba hurcolta a sivalkodó gyermekeket. Még a hétfejű sárkány tartózkodási helyét is a  Gellérthegyre helyezték át derék nagyapóink.
Később, hogy megnövekedtünk és kikerültünk a nép közé, itt is  lépten-nyomon a Gellérthegy emelkedett ki az emberi fantázia káoszából.
Most már komolyabb dolgokat hallottunk.
A múlt század zsiványai a gellérthegyi barlangokba hordták az elrabolt vagyont. Fejedelmi módon rendezték be ezeket a hegy méhébe nyúló sziklás üregeket s amikor józsákmányra tettek szert, Pestre is áthallatszott vidám mulatozásuk zaja.
Mások ismét azt tudták, hogy a citadella közepén van egy feneketlen kút. Abba rejtették el honfoglaló őseink Árpád vezér nagy-nagy vagyont érő kincseit, sőt maga Árpád vezér is ott
porladozik, azért nem találják meg földi maradványait.
A tudományos színezetű legendáknak se szeri, se száma.
A Gellérthegy, mint alattomos tűzhányó, amelynek belsejében még mindig lobog a láng.
Innen van az, hogy forró víz bugyog belőle. Hej, milyen nagy baj lesz, ha egyszer elkezdi
okádni a tüzet és megrázza szép Magyarországot háborgásával.
Egész külön irodalma van a Gellérthegynek, s minden ember szívében elrejtőztek a
gyermekkori benyomások maradványai, annyira, hogy  amikor Budára kerül, tiszteletteljes
félelemmel nézi a betömött, vagy még mindig tátongó barlangokat.
Okos fejjel is eltűnődik azon, vájjon nem volt-e valamicskét igaz alapja ennek a rengeteg
legendának.Ám a gellérthegyi romantikát is agyoncsapta a haladás csákánya. A főváros lebontatta az apró sárga házakat, amelyek a hegy lábánál és az északnyugatioldalán sorakoztak.

Irgalom nélkül lehordatta az ütött-kopott viskókat, sétányokat rakott a helyébe, a barlangok száját betömette, sőt a hegy egy részét valósággal felépítette.Kiirtotta a sűrű bozótokat, vízmű-telepet létesített, telerakta lámpákkal, rendezte az utakat s a déli oldalon egymásután épültek a cifra, fényes nyaralók.
Így azután azt hinné az ember, hogy a Gellérthegy teljesen modernné lett és olyan rajta a közbiztonság, mint a királyi palota környékén.
No hát, ez tévedés. Nemrég volt razzia a Gellérthegyen és ekkor tapasztaltam, hogy nemmindig tanácsos éjszaka egyedül felsétálni a citadella háta mögé. Egész bizonyos, hogy útközben, vagy odafenn megkérdeznék az embertől, hogy hány óra, s ha oda nem adná a nála levő egyetlen órát, bizony elvennék tőle.
A vezetőnk elbeszélte, hogy a gellérthegyi közbiztonság öt esztendő alatt mesés módon javult. Azelőtt, hogy fennállottak még a gellérthegyi utcák, ezek házaiban rejtőzködtek el a pesti oldalról kiszorult veszedelmes emberek. A bűnös társadalom minden fajtájából tanyáztak itt gonosztevők.
Betörők, útonállók egész külön társaskört alkottak s napirenden volt  a késelés; olykor valóságos utcai ütközet folyt le.
Bizony barlanglakók is voltak, akik bagoly módjára nappal behúzódtak az üreg mélyébe s csak az est mindent eltakaró fekete leple alatt bújtak elő, hogy kis rabló-kirándulást tegyenek.
A szabályozás folytán e veszedelmes elemek ötven százaléka kipusztult a Gellérthegyről. Később a citadellát berendezték rendőrlakásokká, őrszobát állítottak s ezzel a gonosztevők állandó gellérthegyi tartózkodása megszűnt.
Most már csak nyáron keresnek   menedéket   a hegy egyetlen   nyitott   barlangjában,  vagy   nehezen   megközelíthető sziklái és sűrű bozótai között a hajléktalan bűnösök, de inkább a facér, munkátalan emberek.

 A razziát  a   Ferenc    József-híd felőli részen kezdtük meg. Sötét este volt, s ez eredményt helyezett kilátásba. A hold világit, s a bűnös ember épp úgy nem szereti az égbolt luszterjét, mint a Dorottyautca villamos ívlámpáit.
Felkapaszkodtunk a keskeny hegyi utón s mindjárt a híd felé tátongó barlang nyilasához kúsztunk fel. Az egyik rendőr meggyújtotta acetilén-lámpáját és bevilágított a barlangba. Két mozdulatlan alakot vettünk észre. A sziklafal felé voltak fordulva s az igazak álmát aludták. A rendőrök felköltötték őket, s a razziát vezető detektív elé állítottak.  Egyik sem volt ismerős.
Elmondták, hogy egy hete vannak Budapesten. Valamelyik felsővidéki faluból jöttek ide szerencsét próbálni. Földmunkások voltak, de otthon nem kaptak alkalmazást. Megpróbálták a fővárosban a szerencséjüket. Azonban itt elfogyott   minden pénzük, munkához nem jutottak,
hát a Gellérthegyen húzták meg magukat. Bevitték a toloncházba, ahonnan hazatoloncolták őket.
Barlanglakások a Gellérthegyen 1900 körűl

Ebben a barlangban többször találnak hajléktalan menekülteket. Nemcsak nyáron, de télen is felkeresik a szerencsétlen sorsüldözöttek, hogy az idő viszontagsága elől legalább fedél alá kerüljenek.
Feljebb    hatoltunk; a bokrokat, bozótokat kutattuk át, de egész a vendéglőig eredménytelenül. A vendéglő mögött van egy tisztás. Mindössze három-négy fa és két bokor van rajta. Az egyik bokorban szepegve, meghúzódva három falusiasán öltözött leányra
bukkantunk.
−  Kik vagytok? − szólott rájuk a vezetőnk. Az egyik, a bátrabb válaszolt:
−  Pesten szolgáltunk, de most nincs helyünk.
−  Mit kerestek itt?
−  Hát a kedvesünket vártuk. Osztán ránk  setétedett. Osztán nem mertünk lemenni a hegyről.
−  Van-e kvártélyotok?
Pár pillanatig habozott a válaszszal, de mert látta, hogy felelni muszáj, hát bevallotta:
−  Bizony most nem igen van. Ha Pesten vagyunk, a barakkban alszunk.
Elkérték a cselédkönyvüket. Kiderült, hogy hónapok óta nincs helyük s a fővárosban
cselédhiány van.
−  Miért nem álltok helybe.
Hümmögtek, hímeztek, hámoztak. A szakadozott válaszukból meg lehetett állapítani, hogy nincs kedvükre a dolog. Amikor az egyik könyvet jobban megnézte a detektív, felkiáltott:
−  Nini, a Sebők Ágnes. Melyőtök az?
Most már felállott az egyik. Nyúlánk, erős termetű leány volt. Egészséges. Bírná a munkát. Szégyenlősen a szemére húzza sárga fejkendőjét s úgy várja, hogy mi következik?
−  No Ágnes, téged ugyancsak kerestünk!
−  Miért, tekintetes úr? − kérdezte jámbor arccal.
−  Azért, mert loptál.
És a fejére olvasta a bűneit. Ez a leány csak azért szegődik el, hogy meglopja a gazdáit. Két-három napig szolgál, s amikor egyedül hagyják a lakásban, összeszedi az értékes holmit és megszökik. Nagyon valószínű, hogy két társnője is hasonló módon szerzi meg a kenyerét.
Mind a három leányt letartóztatták. A tisztás mögött egy kegykép áll, kőoszlopban, előtte imazsámoly. Nappal a hívők keresik fel, akik valami kívánságukat, vagy  kérelmüket akarják  elrebegni a kép előtt. Most az
imazsámolyra kuporodva egy toprongyos alakot találtunk. Eszelős ember az öreg. Budán minden gyerek ismeri s Tóni bácsinak nevezik. Jámbor, veszélytelen ember. Reggelenkint a budai milimárik az  ő gondjaira bízzák a gyerekeket. Amíg  ők a városban járnak, Tóni bácsi vigyáz a gyerekekre. Azért kap ebédet, vacsorát. Télen az istállóban alszik. Nyáron azonban nem lehet visszatartani. Már délután kóborolni indul s az éjszakákat a  hegyek között tölti. Tóni bácsi valamikor jómódú budai polgár volt. A feleségét és egyetlen fiát egy kirándulás alkalmával halálos szerencsétlenség érte. Ekkor annyira megrendült a lelki állapota, hogy nem tudta folytatni gazdaságát. Eladta a házát, földjét s amíg a pénzéből tartott, ivott. Lassan az elméje is elborults most polgártársainak kegyelméből él. A rendőrök ismerték az öreget. Nem is bántották. Innen a hegy másik oldalára tértünk.
A gyönyörű sétautak között haladtunk lefelé. Közben az egyik padon egy alvó párra bukkantunk. A férfi kőmíves, az asszony is vele dolgozik az építkezéseken.
Három hete nincs munkájuk. A háziúr kitette  őket a lakásból, a pénzük elfogyott s az éjszakát a hegyen töltötték. A szegény embereknek  a rendőrség valamelyik szükség lakásban biztosított éjszakai, alvóhelyet,  amíg munkához jutnak.


 A hegyoldalon levő kioszk asztalai között három suhanc húzta meg magát. 18-20 éves ifjak voltak. Ezek fiatal gonosztevők, akiket a rendőrség nagyon jól ismer. Úgynevezett gagyisták. A Gellérthegy naiv sétálóira vetik ki a hálójukat. Többnyire cselédek az áldozatok. Az egyik
suhanc elől megy s amikor észrevesz egy alkalmas médiumot, kiejt a zsebéből egy piros vagy másszínű üveggel kirakott rézgyűrűt. Az áldozat természetesen felemeli a gyűrűt, de ebben a pillanatban ott terem a másik suhanc és rászól a találóra:
− Mutassa, mit talált?
Amikor megnézik, a suhanc elámulva dicséri a gyűrűt. Eközben ér oda a harmadik. A cinkosa megkérdi tőle:
−  Ért maga az ékszerekhez?
−  Hogyne. Ékszerész-segéd vagyok.
−  Mit ér ez a gyűrű?
A suhanc szakértő módjára forgatja, vizsgálja, csóválja a fejét, majd rászól a társára:
−  Hol szerezte ezt az ékszert?
−  A nagybátyámtól örököltem!
−  Ritka szép gyűrű! Megér testvérek között is kétszáz koronát.
Ezzel visszaadja és tovább megy.
Most már a gagyista (gyűrűcsaló) veszi kezelés alá az áldozatot.
−  Maga szerencsés ember. Nekem nem kell a gyűrű, tartsa meg. Nem szólok a rendőrnek.
De szegény ördög vagyok. Adjon tíz forintot.
Van olyan, aki megadja neki a kért összeget. De a gagyistával lehet alkudni. Elfogad hat koronát is. A boldog, de nem becsületes megtaláló csak másnap tudja meg, hogy a gyűrű nem ér hat fillért sem. A gagyisták ily módon naponta négy-öt embert csapnak be és jelentékeny összeget harácsolnak össze. A gellérthegyi bányát is megnéztük. Az üregekből nyolc veszedelmes útonállót szedtek elő a rendőrök. Késelő csibészek, ridikültolvajok, sőt akadt közöttük egy rablótámadó is.
A Gellérthegyen összesen harmincnégy hajléktalant és veszedelmes   gonosztevőt   fogtak   el   a rendőrök.  A  régi betyárromantika elfajult, elsatnyult maradványait.
                Krecsányi Kálmán detektívfőnök   felvilágosító   és jótékonycélú razziáit valóságos   rendszerrel vezeti.
             Az élet mélységeibe fokozatosan visz bennünket   s a mikor már azt hiszszük, hogy elértünk a mélység fenekére, újabb ajtót nyit meg előttünk, amely a szörnyűségek újabb sorozatát tárja fel fokozottabb arányokban. Előttünk áll teljesen, a maga rideg valóságában a bűnös világ.

SZERB ANTAL :SZÁZÉVES DOLGOK , PESTBUDA

Száz évvel ezelőtt van és május elseje. Ilyenkor az ember a Városmajorba rándul ki, amint húsvét-hétfőn a Gellérthegyre és pünkösdhétfőn a Lipótmezőre. Mindezek a helyek természetesen még nagyon-nagyon messze vannak a várostól. Évente csak egyszer járnak arra mások, mint bennszülöttek.
A Városmajorban már ugyanazok a fák állnak, szóról-szóra ugyanazok a fák, mint később. Alattuk már korán reggel óriási és nagyon vegyes tömeg mozgolódik. Seidenwurm, a suszter, feleségével, felesége csinos húgával, a nyolc gyermekkel, kiket feleségével együtt létrehozott, továbbá a segéddel és két inassal sonkát eszik. Mellette egy kosár mindenféle jóval, egy szalmafonatú demizsonban budai vörösbor, saját termése. Az ország fantasztikusan el van látva élelemmel.
              Egy másik városmajori fa alatt a Mayerffy-család (1) ül, a nagy patrícius família. Nekik inas bontja ki a kosarat és helyezi el tartalmát egy gyönyörű kiterített kendőre, finom pástétomokat és nyalánkságokat. Valamivel odébb cseh tüzérek röhögnek csehül bizonytalan jellegű tabáni nők társaságában és Brudern báró csodálatos sétapálcával és egy bécsi hölggyel a karján elmegy előttük, mosolyogva. A kis vendéglő előtt Pfisterer András királyi protomedicus sörözik Birkenwasser tanácsnokkal. Két lépéssel odébb óbudai zsidók ülnek a földön, prémes kaftánban, amelyet a nyári nap sem tud levarázsolni róluk; kezük lázas izgalommal magyaráz. Az úton összekarolva sváb lánykák, Rozik és Rézik andalognak szőkén és együgyűen és mögöttük kardos jurátusok pödrik bajuszukat és sajnálják, hogy nem tudnak németül. Egy fapadon szakállas, komoly rácok ülnek, helytelenítően nézik a nagy nyüzsgést, egy egészen fiatal, görögruhás lány édességgel kínálja őket, egy fiú pedig a földön ül és tamburázik nekik. És cigányok, főképp cigányasszonyok és rajkók mindenfelé, hogy az orientalitás teljes legyen.

 Ezt a csodálatos tarkaságot talán csak Konstantinápolyban találni. Mennyi nép találkozik itt békességben! Magyarország valamikor Közép- és Kelet-Európa Amerikája volt, a környék minden hajótöröttjének menedéke, csodálatos kolónia, hatalmas és termő anyamellére örömmel és türelemmel ölelt minden idegent. Így épült fel Pest a semmiből nagyvárossá úgyszólván percek alatt.

  A patak mentén, a Lipótmezőre vezető úton megyek kifelé, száz év előtt. Fehér keresztjeivel egy dombon fekszik a városi temető, ahol a Mayerffyak és patricius-társaik nyugodtak; fái alatt száz éven át elmélkedtek fiatal költők a mulandóságról, mint például Jékely Zoltán; — de most már kiszedték a sírokat, a Mayerffyakra már csak én emlékszem és rövidesen én is el fogom felejteni.
A temetőn túl mindenfelé gazdag bortermő dombok terülnek el, az újonnan ültetett szőlőskertekben a budai polgárok nyaralói. A Kalmárffyak nagy villája és Gamel tanácsos úré, a nagy gyümölcsalléval, azután Pauer úré, a városi pénztár főellenőréé, majd Margarich asszonyé, Funk úré, Knotz úré, Hoffer úré, Perger úré, Schmidt úré, Mayerhold úré és kint a Laszlovszky-major, mert azért magyarok is voltak a világon, már akkor is. De a Zúgligetet még Sau-Winkelnek hívták, csak később finomodott Au-Winkellé. A Fácán már megvolt és akkoriban épült a vendéglő a Szép Juhásznénál; máma az enyészet, az omlás leghátborzongatóbb makáber pompájával néz az eltévedt kirándulóra. Akkor a vendéglő még új volt, de körötte romokban hevert a régi Pálos-klastrom, ahol Nagy Lajos király nagy fénnyel temette el Remete Szent Pál csontjait, amelyeket Prágából ünnepi menetben hoztak ide. Később kiderült, hogy a ravasz csehek megtartották Remete Szent Pál fejét, hamis koponyát mellékeltek az igazi csontokhoz; no de II. Lajos megszerezte az igazi fejet is a jámbor szerzetesek nagy boldogságára és azután sietett Mohács alá.

             Azután felmegyek a Normafához és elnézem a magyar tájat. Mozzanatokban szegényebb festők rakták volna részletenként egymás mellé, hogy minél drámaibb vagy andalítóbb, de mindenesetre minél hatásosabb legyen. A magyar tájat úgy öntötte ki valaki a zsákjából egyszerre, egészben. Itt a belső formát kell csodálni, a nagyvonalú kompozíciót.



És itt lent a két város. Köztük a hajóhíd. A kabátos embert szó nélkül átengedik rajta; az inges-gatyást megállítják. Ha dühösen tiltakozik, továbbengedik, mert látják, hogy bocskoros nemes, nem kell adót fizetnie; ha szomorúan lehajtja a fejét, akkor fizetnie kell, jobbágy.



A Vár olyan, mint egy olasz hegyi város, négy kapujával és középen a királyi palota, ahol nem lakik király, mint az olasz Castellok, amelyekből már kihaltak a zsarnokok. A Krisztina még majorjellegű, a Viziváros földszintes félpolgári település, a Tabán fecskefészekszerű házai, ahol az elszegényedett rácok kiárusítják lányaikat, lépcsőzetesen kapaszkodnak fel a Gellérthegyre, a hegy tetején csillagvizsgáló áll.



Odaát Pest épp most kezdődik. Ötven éve még sivatag volt, ott, ahol most az Új-Város vagy Lipótváros áll, az Új Piactér körül, nagyszerű palotáival, egyenes utcáival. A Lipótváros és Belváros közt már kezd kiépülni a Dunapart, egy kis sétány is van már a Kemnitzer-háztól a hajóhídig és itt áll a ház, ahol Széchenyi István lakik és a Kaszinó. Vontatóhajók tömege a Duna mentén; a Görög Templom előtt és azon túl dél felé örökös keleti vásár áll. Építkezés mindenfelé, a Belvároson túl az országút mellett most építik a Múzeum oszlopos roppant épületét, a külvárosok szinte érzékelhetően terjednek legyező alakban szerte. Csak a Lipótváros áll meg az Új Épületnél, amelynek irdatlan tömbjét II. József császár felépíttette és azután meghalt, mielőtt ideje lett volna megmondani, mit akart vele.



A városi Szépészeti Bizottság még mindig nincs megelégedve, merész terveket dolgoz ki. Le akarja bontani a régi városfalak maradványait, eltüntetni a latrinákat sz Invalidus-palota (ma Központi Városháza) mögül, kitelepíteni a vágóhidakat, szabályozni a halpiacot, kitelepíteni a füvészkertet és hóhér lakását, eltüntetni a szégyenoszlopot a Halpiacról és a vesztőhelyet a Zöldségpiacról, fákkal ültetni be az Üllői utat, Üllői úti fákkal...

De ezek csak a közelebbi tervek, mondják. Idővel nagyobb dolgokra is sor fog kerülni, feltöltik a Duna partját, csatornázzák a várost, kiépítik a Dunakorzót, a Városligetet, amely egyelőre inkább elv, mint liget, dómot építenek a Lipótvárosban, plébániatemplomot a Ferencvárosban és ki tudja még mit.


Gellérthegy és környéke a XIX.század elején


A Die Biene című hetilapban cik jelenik meg: milyen lesz Pest és Buda száz év múlva. A cikkíró azt álmodja, hogy alszik és száz év múlva ébred fel a Gellérthegyen, ahol addigra a csillagvizsgáló mellett óriási szálloda épült, mert Magyarországon kifejlődött az idegenforgalom. A Dunának már két hídja lesz, álmodja, a hajóhídon kívül egy állandó pilléres híd is (megjegyzem, ennek a lehetőségét a tudósok nagyon sokáig kétségbevonták, tekintettel a Duna sodrára). Már nemcsak német színház lesz, hanem lesz egy magyar színház is, meg egy tót színház a Józsefvárosban, sőt már egy zsidó és egy rác színház felállításáról is rebesgetnek. A Duna hátán gőzhajók, vitorlások és gondolák fognak nyüzsögni. Két szökőkútja is lesz a városnak. A Margitsziget valóságos parkká fog alakulni. A borkereskedés csodálatosan ki fog fejlődni, ez lesz a város jólétének alapja, már magyar pezsgőt is fognak gyártani. A zsidók magyar nemzeti viseletben fognak járni és olyanok lesznek, mint a többi ember. Több milliomos lesz itt, mint Amsterdamban. Budának már 80.000, pestnek már 200.000 lakosa lesz. A meglevő külvárosokhoz újak fognak épülni: a Ferdinánd-, Géza és Szent István város.

Istenem, a valóság mennyivel többet adott, mint a költői ábránd és mindez milyen keveset, milyen iszonyú keveset segít rajtunk!

1.
TABÁN ANNO: A TABÁNI MÁRVÁNYHORDÓ
2009 Nov. 04
A déli pinceágban található az a Mayerffy Károlyról elnevezett márványhordó, melynek köszönhetően a pince és tartozékai műemléki védettséget élveznek - és amelyről a pincerendszer nevét kapta. ...
TABÁN ANNO: Serfőzdék a régi Pesten, Budán és Óbudán
2011 máj. 22
1815-től pedig már két modern serfőzde is működött, a Mayerffy- és Petz-féle. Majd az 1840-es évektől a Tüköry-féle, később a Honnauer és Schmidt családok is híressé váltak sörfőzésükről. Budán 1498-1539 között működött ...
TABÁN ANNO: A TABÁNI TEMETŐ
2009 febr. 15
Eredetileg itt nyugodott két, a koalíciós háborúkban 1810-ben, illetve 1811-ben elesett fiatal tiszt, Mayerffy Alajos és Ferenc: a korabeli, közel egyforma barokk katonasírok ma a Kerepesi úti temetőben állnak, a 48-as ...





FESTMÉNYEK A KÖMÜVES UCCÁRÓL

Megnyílt a  Kőmüves utca festményeinek tárlata a Tabán Anno Galériában:





További 18 kép megtekintése ITT

2011. december 1., csütörtök

TABÁNI ÖRÖMÖK ANNO

A gyűjtés szerintem fennkölt egy dolog, az ember ilyenkor magát az univerzumot akarja birtokba venni, ami persze lehetetlen, de hát az ember Istennek csak mása, nem maga a Teremtő.
A Marci barátom egyszer megajándékozott egy régi fotóval. Cinkos férfikacsintás keretében nyomta a markomba, “Ettől kapjál ihletet”. A papíros hátulján az alábbi szöveg, golyóstollal. 

“Tabán kör utcza 36 sz. ház kapuja, a Gellért hegy oldalán.
 A ház kiskapacitású, de igen ismert bordély volt akkoriban.”.


Nézegetem a képet, a lebontott Tabán, holmi romos kapualj, meg egy kandeláber. A kapu bejáratánál pedig a korlátra ülve egy hölgyike. Vigyorog, de ez inkább kedves, mint alpári, rajta könnyű nyári ruha, a szoknya térdmagasságban, harisnya, cipő. A frivol jelleget csak a korlátra tett láb, meg s szolid terpesz kölcsönöz. Az intézmény bedolgozója, ez egyértelmű.
Szóval nézem a képet, s csak lassan fogom fel, hogy így ma egy irodai alkalmazott nem néz ki. Ennyire szolidan. A mai gépírólánynál minimum műköröm és tűsarkú, s ha lehajol celluxért, a bugyingó vágata vörösen villan ki a csípőnadrág mögül. Ez a kis szende, ma, mint óvó néni, a szolidabbak közé tartozna, s barátnői kiröhögnék, miért nem öltözik feltűnőbben. A négyes-hatoson a lányok tizennégy évesen hordanak olyan ruhákat, mint a hatvanas évek pornójában a szado-mazo jeleneteknél. A térdig érő lakkcsizma neccharisnyával ugyanis onnan vándorolt a harmincas anyukák szokott öltözékébe, amiben a Tescoba mennek bevásárolni. Csak anno a hölgyemény valószínűleg még tudta , hogy örömlány , és öntudata nem verdeste a csillagos eget. Szögezzük le, tisztelet a kivételnek.
Szóval mégiscsak Goethének volt igaza: Boldogok a gyűjtők!

Forrás: pozsonyiadam.blogspot.com

2011. november 29., kedd

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ: LEBONTJÁK A ......



Megjelent a Nyugat 1935 11. számában

Kedves, Jó Méltóságos Uram!

Bocsásson meg nekem először is, ha netán nem is méltóságos, de kegyelmes cím és rang jár Önnek, ejtettem megszólításomban. Nem tiszteletlenség ez, hiszen én csak tippelek az Ön kilétére magamban, pontosan nem is ismerem azt, kivéve persze magát a tényt, hogy Ön van és működik és én a lapok nyilvánossága útján kénytelen vagyok tudomást szerezni az Ön munkálkodásáról. Csak éppen harangozik a fülemben, hogy póriasan fejezzem ki magamat, hogy van valami olyan szerve az állami, vagy fővárosi adminisztrációnak, amit «Szépészeti osztály» néven jelölnek és hát ennek az intézménynek a fejét kívánom Önben mély tisztelettel és illő szerénységgel, de teljes őszinteséggel aposztrofálni ezekben a sorokban.

Szóval kedves, jó Uram! Úgy szeretnék itt szólni Önhöz, mint fiú az apjához, vagy apa a fiához. Akár a mai közmondásokat, aranyigazságokat tótágasra állító idők szellemében, akár a multak módján, de mindenképen valami olyan hangot szeretnék találni itten Önhöz, ami megengedi a bizalmasságot, bizalmaskodás nélkül és őszintén föltár dolgokat, azon a hipokrizisen túl is, ami szükségtelenül, vagy szükségesen, de nagyon is megállapíthatóan hínározza be általában fehér emberi kultúránk közlési módjait.

*

De hogy egyetlen sorban se vagdalkozzam Ön ellen a levegőben, mindjárt veszem az Ön munkásságának egy legutóbbi, nagyszabású példáját.

Ön lebonttatta a főváros szívében éktelenkedő Tabánt. Vagy hát hagyta, hogy lebontsák illetéktelen kezek. De egyetlen szavát sem hallatta ezek ellen. Tehát én Önt ugyebár, egészen jogosan azonosíthatom a Tabánt elpusztító hatalmassággal.

Nyílt vagyok egészen, Uram! Tegyük föl Önről a legrosszabbat. Működésében Önt befolyásolta valamely hatalmas tőkecsoportnak a nyomása, amelynek temérdek profitot jelent a régi rongy Tabán helyére épülő tündérnegyed.

Még akkor is, Édes Jó Uram! Merőben ésszerűtlen, hogy minek nem hagyta meg Ön és minek nem konzerváltatta Ön a Tabánnak azokat a részeit, amelyek vitán kívül történelmi értékűek, vagy egyszerűen régészeti érdekességűek?... Hiszen ezer példa, minden példa a világon, az Ön munkája ellen szól... Legalább tiz olyan helye volt Tabánnak, amelyet azon módon, ahogy volt, legföljebb megtatarozva, egy kis parkba kellett volna beállítani vagy beágyazni az épületcsodákba, amiket Ön megígért a Tabán helyére, vagy akármilyen megoldásban, de meg kellett volna tartani, éppen a legfőbb cél érdekében, hogy mint magyar sajátosságokat megmentse az utókornak őket... Hiszen ez a szépészeti működés ábécéje! Ezt nem Olaszország, a régi szépségek konzerválásának utólérhetetlen művésze csinálja így, hanem a Szovjet is így csinálja, a mult minden emlékének halálos ellensége... Hát Ön, Édes Uram, a bolsevikieket is le akarja főzni a hajdannak teljes elpusztításában?

Dehát, megengedve, hogy Ön vitatkozik velem: «a Tabán műemlékei nem műemlékek, bizottság határozta meg ezt»...: higyjen nekem, hogy ennek a bizottságnak vaskalapját és tripla tudákos pápaszemét csak sajnálni lehet. Mert nézze, Uram! A műemléket nemcsak régisége méri, nemcsak az esemény magasztossága méri, amelynek esetleg dokumentuma, hanem még ezer más dolog. Még a becstelenség, nevetségesség is tehet valamit műemlékké.

Hogyan magyarázzam ezt meg Önnek és műemlék-bizottságának, hosszú értekezés nélkül?... Vegyük Aquincumot. Ez egy ezer változatban dokumentálódott kultúrának az egyik maradványa ezen a földdarabon. A jellegzetességei unalomig érdektelen, máshonnan ismert jellegzetességek. Ha elveszne innen, hát ezer más hely gazdagabban konzerválta őket... Ennek a helynek, a magyar multnak, ha nem is közömbös, de idegen egy ilyen római város maradványai... Ennek a helynek, a magyar múltnak sokkal érdekesebbek, értékesebbek a korábbi, pár száz éves monumentumok is, ha jellemzőek rá. A Tabán egy háremépülete, egy korcsmája, egy pincéje, egy mittudommi zúga, nekünk műemlék, ha érdekes és jellegzetes... Mert nekünk nem latin centuriók fogpiszkálói és kolnái a műemlékek, hanem a mi multunknak, kultúránknak a maradványai, ha silányabbak is... Ez nem nemzetiszínű vadmagyarkodás... Ez egy olyan általános műemlékmegállapítási elv, hogy vitázni is butaság fölötte. Csak egyetlen gyakorlatias érv mellette. Hát kíváncsi talán idegen egy helyen olyan dolgokra, amit másutt ezerszer épebb és szebb változatban lát? Hát valamely helyen az idegen nem annak a helynek a sajátosságaira kíváncsi legfőként?... Tegyek ehhez még valamit?...

Ez a szempont Ön előtt döntő szempont okvetlen! Hiszen Ön, nem lehet valami tudományos kozmopolita elvekkel bélelt könyvmoly, hanem a való élet, a nemzeti ideálok, sőt az egészséges üzleti érzék embere lehet csak poziciójában. Mindez pedig csak az általam hangoztatott fönti felfogást tarthatja szem előtt, vagyis azt, hogy amit ennek a földnek a kultúr, sőt nem-kultúr produktumaiból meg kell őrizni, az főként ennek a földnek jellegzetessége kell legyen!

Még aztán szeretnék pár szót mondani erről a dologról. Most térjünk vissza arra, hogy én, mint az ügyvédek mondják, téve-tagadva meggyanúsítottam Önt, hogy üzleti vállalatok nyomására cselekszik, ezzel a vad rombolhatnékkal.

Dehát Uram! Tabánból meghagyni részeket, ügyesen, beleillesztve őket az építendő, remek villacsodákba, ez szintén nagyszerű építőművészeti ténykedés, sőt talán költségesnek is van akkora, mint az egészen új építkezés, ha már arra menne ki a pakli, mint a kártyások mondják.

Kevés külföldi művészeti emlékem közül eszembejut az aquileai templom. Ez alatt egy csodaszép, antik mozaik padlót fedeztek fel. Mit tettek? Azonnal leástak eddig a régi kőpadlóig, ahol rongálódott volt, ott kiegészítették, restaurálták az egészet és ma úgyhiszem, a keresztény istenháza padlata egy pogány mozaik padló. Az is lehet, hogy valami lupanárnak volt ez a kőpadlata. De mert kultúr- és idegenforgalmi és minden szempontból értékesebb és érdekesebb volt a régi mozaik, hát feláldozták miatta az új épület összhangját és hangulati tendenciát is.

Higyjen nekem, édes Uram, hogy valahogy így kellett volna eljárni ezzel a Tabánnal is. Sőt nekünk sokkal inkább így kellene tenni minden régi csárda és itatókút és pince és egyéb silány multbeli emlékünkkel. Mert a magyarságnak igazán olyan koldusszegény a multjáról tanúskodó emléktára, éppen monumentumokban, hogy beteges aggódással kellene vigyázni minden vicik-vacakjára, nemhogy pusztítani őket.

Vessem közbe mindjárt, Édes Uram, hogy bármennyire is előlegezem a bizalmat új építészetünk remekléseibe, a már meglévő ténykedései éppenséggel nem támogatnak ebben a jóakaratomban.

Konkrétumot és nyíltságot? Pont ebbe a Tabán fürdővillásítási-ügybe kapcsolódhatok mindjárt bele.

Úgy tudom, Ön a Rácfürdőt le akarja bonttatni szintén, török stílt majmoló kupoláival és mecsetkéményével. De Édes Jó Uram! Én ránézek például a Gellért-fürdőnek az épületére, erre a modern remekre. És akárhogyan is bíztatom magam azzal, hogy a belseje tökéletes a higiénia, a gyógykezelés és minden szempontból, az épület külsejére csak szánalommal tekinthetek.

Kacagnivalóan ízléstelen malterbütykök és értelmetlen cikornyák halmaza. Csak egyet gondolhatok magamban: ha ilyen szörnyűségnek készülnek az Ön fürdővilla-remekei is, mint ez a Gellért-épület, akkor inkább maradjon meg százezerszer az álrégies Rác és Rudas és minden más ilyen épületünk, mint ezek a Gellértek szaporodjanak...

*

Dehát még azt is megengedve, hogy ezentúl a lebontott régi és általam műemléknek minősített épületek helyébe az Ön rezsimje alatt csupa neomodern, üveg és ércremek szökken magasba, amely végtelenül egyszerű mai építészeti modort valóban én magam is különbnek tartok szépségben is, nemcsak gyakorlatiasságban minden réginél... még akkor is, Édes Uram, fönttartom állításomat, hogy olyan érdekes, sajátos budapesti negyedből, mint amilyen a Tabán volt, meg nem hagyni részeket, egyszerű szimmetrománia.

Hiszen Ön, Uram, csak nem ül föl annak a már-már komikus hirlapi kardalnak, amely Budapestet minden vonatkozásban a világ legszebb és legkülönb városának harsogja és Magyarországot csonkán is a jó Isten kalapja bokrétájának zengi? Miután a tény Budapest felől majdnem az, hogy valóban sokkalta szebb a természeti fekvése, semhogy szépítészeti munka tönkretehesse ezt. Erről van szó, Uram! Legalább fele annak az ékítésnek, amit Budapestünk természeti adottságainak emelésére szánt a legutóbbi évtizedek magyar művészete, siratnivaló kontármunka, épületekben, szobrokban.

Nagyságok nyilatkoznak egyre, hogy rettentő jól érezték magukat Pesten és minden csodaszép és minden kitűnő!... No igen, igen! Lehetséges!... De édes Uram! Én esküszöm Önnek, hogy sokkal több idegen és éppen a hangadó, a művelt, világjáró népnek nagyobb része erőseket mosolyog magában büszkén mutogatott monumentumainkon, amik vagy silány, vagy jó utánzatai más kultúrák remekeinek, vagy modernkedő és magyarkodó értelmetlen rémségek. Hány idegen, művelt világjáró hagyja itten Budapestet azzal a belső, vagy ki is fejezett kacaghatnékkal, hogy: na ilyen egy összevissza stilusú helyet és ilyen tömeges ízléstelenséget, keveset hoztak össze még világvárosban, mint ezek a magyarok az övékben.

*

Ezzel szemben, Édes Jó Uram, most szánjon rám egy kis figyelmet! Ha Ön, vagy én, vagy más, egy ilyen tucatműveltségű, vagy annál magasabb intelligenciájú külföldit elvisz egy magyar városvégi csárdába, megmutatni neki kőfalas udvarát, kocsiszínjét, mestergerendás ivóját, fala alatt futó lócáit, ahol subán hevertek az utasok, mázas cseréptálait... higyje el nekem, hogy az idegen csupa őszinte érdeklődés, respektus lesz! Hát ha még azt is megmagyarázza neki, hogy ez volt az a csárda, ahol az a híres magyar betyár tanyázott, Bogár Imre, Sobri Jóska, vagy éppenséggel a betyárkirály Rózsa Sándor, aki karikásostorral szedte le a vasasnémeteket a magyar szabadságharcban haramiaseregével... stb., stb. Akkor még áhítatot is kiszoríthat egy művelt idegenből Ön, azt illetőleg, hogy a magyar földnek milyen furcsa, jellegzetes zúgait látta.

Vagy pedig, vigyük el azt a művelt idegent Óbudára és mutassuk meg neki azt a köralakú emeletes házat és mondjuk meg: nézze csak, ez egy török basa háreme volt valaha, mikor az európai kultúra védelmében elvérzett magyarokat leigázta az édestestvér török nép...

Biztosítom Önt, Uram, az idegenünk meg lesz elégedve atekintetben, hogy látott olyasmit is, ami kiválólag jellemző és sajátos a magyarok hazájában. És nem fog mellékgondolataival mulatozni az idegen, mint drága középületeinkre pillantva, hogy: hiszen ez kiköpött bécsi és olasz és francia és gót és mór és mittudommiféle építőművészet kitűnő vagy gyatra kópiája, hol van itten valami jellegzetesen magyar?

*

És most, Édes Jó Méltóságos Uram, cikkem befejezéséül elárulom Önnek, hogy ez a két utóbb említett példa ragadtatott főleg tollat velem, hogy Önt tiszteletteljesen megzaklassam.

Pont egy dühösen fajmagyarkodó ujság képes mellékletében láttam a karcagi híres csárda képét, ahol Rózsa Sándor ásogatta el a legyilkolt és kifosztott áldozatait, azután pedig az óbudai rundónak nevezett egykori török hárem épületét. Kommentár csak annyi hozzá: lebontják ezeket az épületeket!

Dehát, Jóságos Ég! Minek bontják le ezeket? Méltóságos Uram! Önnek nincs szava ehhez a dologhoz?

Nincs Önnek javaslata se, valami megkerülő, okos, életrevaló ötlere? Csináljanak a török háremből egy érdekes, modern mulatót. Húzzanak rá egy emeletet és ott üveg és fém és minden technikai csodákkal gazdag lokált varázsoljanak ebből az épületből, ami képzeletet izgató érdekesség, nem pedig elpusztítani való poloskafészek!

Ugyancsak azt a csárdát! Parkot csináljanak köréje és műnépies pincérlányokat beléje és sújtásos, rikító, bihari toborzókat és kesergőket és Bartók gyüjtötte magyaroktól rég feledt hallgatókat játszó cigánybandát és a karcagi bokréta népviseletes legényeit és lányait fogadják meg beléje álvendégeknek. De le ne bontsák!

Mert mire való egyáltalán az Ön egész hivatala és működése, Méltóságos Uram? Engedelem az érdes kifejezésemért!

Dehát látja, én egy destruktiv, kozmopolita szellemű, nemzetiségemhez igazán csak esetlegességgel kötődő íróművész, háborogni tudok az Ön aktiv és passziv működésén, akinek százszázalékosan és aggodalmasan magyar érzelműnek kell lennie. Mert határozottan ellenséges tendenciát tapasztalok az Ön működésében, azzal szemben, ami a magyar műemlékek irtását célozza!... Fontolja meg a dolgot! És higyjen ez egyszer annak, hogy van a világon egészen érdekmentes szemlélet is. Revideálja irányelveit, ami a szépészetet illeti. És állítsa be őket szigorúan nemzeties, sovén, vadmagyar lendületekbe...

ADVENTI GYERTYÁK BESZÉLGETNEK

Elcsépelt kis tanmese, színtiszta idealizmus, van benne négy filozófikus hajlamú gyertya, egy kétségbeesett kisfiú, meg a végén egy hitetlen kiskutya .Ilyenkor advent táján hajlunk rá egynémely örök igazságokat felfedezni e kis mesében , melyet egy kanadai rokon küldött a napokban, de itthon is közszájon forog:


Négy gyertya égett az adventi koszorún. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett amit a gyertyák beszéltek:



Az első gyertya megpislant és elkezdte: a nevem BÉKE. Akárhogy világít a lángom , az emberekben  nincs béke legbelül ,csak vita, civakodás, háborúság . A lángja pislákolni kezdett, míg végül kialudt...






A második gyertya is rákezdte: a nevem HIT. Az emberek már nem akarnak tudomást szerezni semmiről, nem hisznek semmiben , hiába világítok én itt nekik. Huzat támadt és a gyertya lángja kialudt...









A harmadik gyertya szomorúan és csendesen folytatta: az én nevem SZERETET. Már nincsen értelme, hogy világítsak, az emberek gyűlölik egymást és elfelejtettek szeretni. Azzal lángja sisteregve kialudt...




Egy kisfiú lépett be a szobába, mert kisfiúk és kiskutyák mindíg hatásosak  egy jólszerkesztett tanmesében. Ránézett a gyertyákra és így kiáltott: "Nektek égnetek kell !" És majdnem sírva fakadt, de nem akarta túldramatizálni a dolgot. Így is elég sokk volt neki, mikor rájött,hogy a negyedik gyertya hozzá beszél:
.

Figyelj, mert csak egyszer fogom elmondani! Ameddig én égek, addig mindig van remény.
Mert a  REMÉNY én vagyok



A kisfiú  a tanmesében éles eszével rögtön rájött, mit kell tennie. Meggyújtotta a negyedikről  a három kialudt gyeryát, mert a  remény lángjának soha nem szabad kialudnia...

Ezt a négy lángot: Békét, Hitet, Reményt és Szeretetet kell őrizni mindörökre. Még akkor is , ha mai világunkban  ez egyre nehezebb, meg  a tanmeséket ma már a kiskutya se veszi be.

2011. november 28., hétfő

KRÚDY GYULA :ADY ENDRE ÉJSZAKÁI III.(AZ ÉLET ZŰRZAVARJAI)



A Három Hollóban volt egy darabig Ady Endre dolgozószobája, különösen attól az időtől fogva, mióta a púpos Löffelmann nem döngette minden ok nélkül söröshordóit, hogy a söriváshoz animálja vendégeit. Egy nyájaskodó új fogadós sürgölődött ebben a modern Pilvaxban vagy Csigában, bizonyos Trenk nevű, akit a mindenáron vicceseknek feltűnni akaró fiatalabb évjáratú hírlapírók: báró úrnak is szólítottak. (Sikerült is színésznőt nevelni a fogadott leányából a nyomdafesték szagától megmérgezett kocsmárosnak.)

Ady abban a deszkafallal elkülönözött, dohányszínű függönyökkel beakasztott fülkében szeretett dolgozni, ahol egyébként néha bokáig érő borlocsadékban folytak az úgynevezett hitviták, későbben a duhajkodások.

Révész Béla az "extra-szoba" közelében eső asztalnál üldögélt, amíg Ady Endre dolgozott és az északról-délről, a város különböző részeiből, az éj leple alatt érkező hívőket és hitetleneket, bolondokat és szenteket, exkorhelyeket és cúgoscipős álkorhelyeket azzal a hírrel fogadta, hogy Ady vasárnapi verseit írja. Ugyanezért senki se lépett be a megszokott fülkébe.

(Hiszen dolgoztak akkoriban mások is kávéházban vagy hasonló helyen, de a Három Holló hering-savanyú, füstkeserű, nőmámortól terhelt légkörét senkinek se jutott eszébe felhasználni, mint Adynak: a versíráshoz.)

*

Ambrus Zoltán olyan hűvösen és nedvesre fésült szőke hajjal jelenik meg éjfél után a Balaton kávéházban, mintha akkor kelt volna fel. Szinte csodálkozni lehetett volna, hogy mindjárt ilyen korán reggel spriccert iszik, mielőtt kiteregetné a márványasztalra a zsebében hozott papirosokat, hogy aztán órák hosszáig szent elmélyedéssel dolgozzon valamely műve felett. Csend volt éjfél után a kávéházban, literátus-csendesség, amelynél jólesett a hosszadalmas újságolvasgatás - az akkori karácsonyi újságszámokat még Vízkereszt után is teljes biztonsággal lehetett előkérni a pincértől --, a sarokasztalnál ünnepélyesen, nyakán hátrakötött szalvétával eszegetett Tihanyi, a kávés, aki nagyon szeretett volna csámcsogni, de éppen Ambrus úr miatt nem merészelt - egy díványon félig elnyújtózkodva alszik egy régi lóversenyjátékos és kártyás, pszt, nem szabad őt felkölteni, mert reggel a képviselőházba kell mennie, ahol teremőri szolgálatot teljesít. A Rákóczi út felőli ablakból igen jól szemügyre lehetett venni, hogy dolgozik-e "Speki", amint A. Z.-t a vele egykorúak nevezték, ha tollat láttak a kezében, akkor még Osvát szerkesztő úr sem jött be irattáskájával a kávéházba, nem akarván munkájában megzavarni a tiszteletre méltó költőt. A Balatoni reggelt az jelentette, hogy a kávés sarokasztalánál felbukkant egy cigányos, bőgőhordozó formájú ember, akinek a megérkezése azt jelentette, hogy odaát, a nem messzire eső New York kávéházban már "fájront" van, a főpincér elment szórakozni egy másik kávéházba, és ugyanezért soha sem tette le fejéről kalapját a Balatonban, miután egész éjszaka amúgy is kalap nélkül volt kénytelen szaladgálni.

*

Bródy Sándor a New York kávéház kassza előtti asztalánál ragyog, ágál, hízelkedik, mérget kever és olykor olyan dicséretekkel halmoz el egy rendőrségi riport megíróját, amelyek az élete végéig nem felejtend el, máskor egy nagy lármával és kifeszített hassal megjelent új könyv írójának mond két-három szavas kritikákat, amelyeket a megtisztelt úr ugyancsak élete végéig emleget magában, de fogcsikorgatva. (Ezekből a kassza előtt elejtett megjegyzésekből derült ki, hogy "nem fedi teljesen a valóságot" Bródynak az a gyakori kijelentése, amely szerint ő sohasem olvas újságot. Nagyon is olvasott, utolsó sorig, a "nyomtatott"-ig elolvasott minden sajtótermékeket, hogy állandóan tisztában legyen az irodalmi dolgokkal, barátaival és ellenségeivel.)

Miért ült Bródy Sándor éjszaka a New Yorkban, hiszen ő sohasem írt a nyilvánosság előtt, négy fal közé, magányba kellett zárkóznia, hogy valamit papírra vethessen az ő jellegzetes betűivel? Rendszerint itt várta be a Pesti Kis Tükör című vasárnapi cikkeinek a kefelevonatait, amelyeket Az Újság szolgája hozott még éjféltájon. De a magára nagyon sokat adó író ilyenkor sem tette az orrára fekete keretes, csíptetős szemüvegét, hanem csak a kezével tartotta szeméhez az üveget, hogy gyengülő szeme előtt már futamodó betűket összefogdoshassa a kefelevonat nedves lapjain. (Egyszer majd még sokat írnak erről a különös emberről, aki páratlan megjelenésével, színészkedő pózaival, Egerből és Kolozsvárról hozott büszkeségeivel, valamint pesties hízelkedéseivel és gonosz mondásaival annyi éven át zavarba hozott nőket és férfiakat.)

Adyt is várta ide Bródy...

*

Ám a legtöbb pesti kávéháznak meg volt a maga írója, aki éjfélkor a kapucíner mellé tintát és tollat rendelt és hajnalig gyilkos szemmel nézegette azokat is, akik a szomszédos asztal mellé merészeltek telepedni.

Általában kezd úgy feltűnni a dolog, hogy az írók nagy része lemondott ősei korhely életéről.

Csendes kávéházak nyílnak a Belvárosban, ahol nemrégiben még a költők jurátusos csizmái pengtek és a lírikusok a kocsmázások után fokosukkal megdöngették a bolti redőnyöket. A belvárosi kiskocsmában kényelmesen terpeszkedhetik a Párizsi utcai suszter, legfeljebb néhány álhírlapíró harsogja a szomszéd asztalnál a valódi írói kávéházak szemetesládáiban talált vicceit, vagy nyitja meg üzletes előadását ezzel a szóval: "Kijelentem önnek..." (Ha egykor Pesten ilyen nyilatkozatot hallottál, bizonyosra veheted, hogy álhírlapíró vagy hirdetési ügynök tartózkodik a közeledben.) Néhány visszamaradott, a múltukat felejtgetni nem tudó, valódi író meghúzódik észrevétlenül egy-egy kocsmai asztalnál, így például a szerencsétlen sorsú Gáspár Imre nagyon szerette hallgatni a sörös hordók pufogását a Belváros kiskocsmáiban, amikor is részegségében Tennyson vagy Byron költeményeire hívta fel a nőszabászok figyelmét, akik foglalkozásuknál fogva mind korhely emberek voltak. De már például Benedek Aladár (Náray Iván), aki a legöregebb magyar lírikusnak mondta magát: ősztelen, szőke szakállával a Báthory kávéházba járt és ha első spriccerét elfogyasztotta: női hódításaival dicsekedett a nagyhasú főpincérnek.

(És ne feledkezzünk meg a József körúti Baross kávéházról, ahol mindig volt bizonyos írói különítmény amelyet nem érdekelt, csak a saját dolga. Milotay itt szerkeszti az Új Nemzedéket, hetilap korában és a köréje csoportosult írók, a nagyhajú Márkus, P. Ábrahám itt csoportosulnak. De erről még lesz szó.)

A Belváros jóformán megtisztult a korhelykedő íróktól, legfeljebb mutatóban lehetett találni e boltozatos helyiségekben egy-két írót, holott az ablakokon a temérdek pókháló úgy lengedezett, mint a régi törzsvendégírók szelleme. Itt-ott egy múzeumi őr, olyan piros orral, amelynek színezettségét Shakespeare az epétől eredőnek mondja.

Máshol egy elzüllött tanár, aki filozopter korában költő szeretett volna lenni, de terve nem sikerült és most spriccerébe lógatja bajszát, mert azt gondolja, hogy még ráér fejére hideg borogatásokat tenni, hogy költői álmából végleg kikúrálja magát. - Itt-ott már felhangzik Ady neve ezeknél a titokzatos sarokasztaloknál, ahol egyébként is mindig a legnagyobb megvetéssel szokás megemlékezni az eleven irodalomról. A Wodiáner-féle vállalat lapszerkesztői még szegény Farkas Mődit tartják a legnagyobb magyar írónak. Ők dörrentettek néha egy-két szót Adyról, hogy a polgár tán azt hihetné e megjegyzésekből, hogy egy nevezetes Dummer August vagy pedig egy rakoncátlan ördögfiók telepedett meg valahol Budapesten, de szerencsére nem jár a Belvárosba.

- Igen, Tóth Kálmán, az költő volt. De Ady? - Koppan a pohár, forrong a hevítő must a sarokasztal felől, ahol most mindenki azt gondolja magában, hogy joga van kritikát mondani az irodalom felett, lehetőleg olyant, amely Gara bácsiéval, a Kis Újság szerkesztőjével megegyezzen.

Csak az öregebb polgár kapja fejét ijedten hátra Tóth Kálmán nevének említésekor. Neki ugyanis eszébe jut, hogy apja vagy nagyapja beszélt erről a költőről, akinek az volt a rendes éjszakai szórakozása, hogy a suszterek bolti tábláit kicserélje a fűzőkészítők tábláival.

*

És mégis Ady Endre hozta vissza a korhelykedést az írók világába, amelyről azt hittük, hogy Lisznyai Kálmánnal végleg kiment a divatból.

*

Tanyáját, modern költő létére a főváros hatodik kerületében ütötte fel (pedig tán többre viszi vala, ha kiegyezik a belvárosi kocsmákkal és a Népszavás Révész Béla helyett a képes "Budapest" szerkesztőjének, Kovács Dénesnek keresi a barátságát, vagy elbandukol a Józsefvárosba, ahol még Pinczédy (Inczédy) László diktálja azt az emlékezetes iramot, amely végül vad hazafiakká teszi a sváb bormérőket, vagy a Wampetics-féle városligeti vendéglő felé teszi a célt, ahol Ihász Aladár ölelkezik esténkint Feszty Árpáddal, miután egész napon át mindenféle testi táplálkozástól és italozástól tartózkodnak, hogy annál jobban essen estére a pezsgő és a vacsora. Itt tán Bartha Miklós is pártfogásába vehette volna a jövevény költőt, B. M. akkoriban nagyon tekintélyes ember volt Magyarországon. Vajon mire viszi ez a fiatalember, aki se a New York karzatán, se az Abbáziai közgazdasági hírlapírói között nem mutatkozik? Sőt még a Bergerbe (a Király utca sarkára) sem jár, ahol Az Est telepedett meg ebéd utánonkint hosszú asztalánál, ahonnan az akkori Magyarország sorsát igazgatják... Ahová féltő gonddal kíséri át a Royal-beli ebédekről Bródy Sándor Miklós Andor főszerkesztőt, miután mindhiába vette elő szakácsművészete tudományait, hogy asztaltársának a legegyszerűbb eledeleken kívül más ételek fogyasztásához is gusztust csináljon. És ahol a jelenlévő hírlapíró urak részéről minden magasröptű világszemlélet, verejtékesen facsart okoskodás, bölcs könyvek idézgetése és Charles Darwin szó szerinti ismételgetése azt a furcsaságot célozza, hogy Sebestyén igazgató igyon meg egy pohár anizettet, mi után tudvalevőleg a kabátját is le lehet venni róla... Mire viszi ebben a városban a magányos fiatalember, aki látszólagosan senkinek a társaságát nem keresi, hanem a Három Holló lefüggönyzött szobájában verseket ír és egyetlen látható barátja Révész Béla, aki soha se volt mondható a legagilisabb embernek?

*

Igaz, hogy nem is telepedhetett meg más helyen, mint Budapest hatodik kerületében.

Ez a kerület a Király utca egyik oldalán kezdődik és valahol a Nyugati pályaudvarnál végződik. Zengők itt az utcák - nemcsak a cigánymuzsikától, amely az esti órákban pazarsággal árad ki az utcasarkok fénylő odvaiból -, ahol minden este vőlegények és menyasszonyok tartják a lakodalmaikat, míg napközben facér pincérek biliárdoznak vagy kártyáznak. Zengők itt az utcák - a selyemtől, amely az olcsó Magyar Miklós Nagymező utcai sarkon lévő üzletéből került ki és harsogó szóval beszél a vidéki kupechez, aki éppen a falusi barchent-szoknyák unalmából menekedik Pestre az új női élményekért, míg bizonyos cimboráskodással susog a fölényes pesti fiatalemberhez, aki a nedvetlen, láz-száraz és hideg szenvedélyességű zsúr-kisasszonyok elől éppen a Mező utcában keresi azokat a lihegéseket és jajokat, kacajokat, amelyekről a költők műveiben olvasott. Zengők itt az utcák - mert a kis vidéki pesztonkák és bodros szobaleányok még csak a tegnap folyamán lettek az utca primadonnái és még nem felejtették el azokat a dalokat, amelyeket ártatlanságukban énekeltek, zengők itt az utcák - mert bár a hétköznapi szerelmet pénzért árulják Vénusz szerencsétlen hölgyei ez utcákban, mégis oly gyakran jelenik meg itt a mentőkocsi, hogy gyomormosást alkalmazzanak azokon a nőkön, akik éppen a boldogtalan szerelem borzalmai elől a méreg mindenhatóságában keresnek felejtkezést. (Némelyik leány körülbelül minden hónapban megmérgezi magát, megírja ugyanazon búcsúlevelet háziasszonyához, valamint a bizonyos férfihez, akit halála okozójának tart, csak éppen a férfinév változik a levélben, ilykor Bélának, máskor Ferinek hívják őt, oh, milyen régen volt, amikor még értem is meghalni akartak a nők!... csak egy volt, egy Főherceg Sándor utcai szegény kis komorna, akinek valóban sikerült értem meghalnia, mert a mentők állomása messzire esik a Józsefvárostól.)

Zengők itt az utcák - mert költő járt bennük.

*

A zengés valahol már kezdődött a Király utcában, hogy azt nem lehetett összetéveszteni más pesti kerületek hangjaival. Ott szent Terézia temploma előtt, ahol bőrös takaró alá volt varrva télen-nyáron az az öreg koldusasszony, aki háromkerekes székén nyilván a Victor Hugo-féle regényekből jött Pestre - ott zengeni kezdett az élet úgynevezett örömeitől, barna és szőke kéjektől, lépések neszelésétől, amely lépések sohasem tévesztették el útjukat - vagy talán éppen mindig eltévesztették --, a hatodik kerület girbe-gurba utcáiban. A templom környékén, amennyiben az lehetséges volt az itteni koldusok tolakodásától, még szokásban volt randevúkat tartani a Király utca méhkasából közelgő bolti kisasszonyokkal. (A sekrestye bejáratánál zavartalan lehetett a találkozás, mert a plébános úr nyugalma miatt a sekrestyés itt nagy rendet tartott.) Jöttek a Király utcából a bolti kisasszonyok délben is, de akkor többnyire sápadtas volt az orruk környéke az éhségtől. Siettek is kopott szoknyácskáikban, nemigen volt olyan szó, amelynek hallatára megállottak volna. De jöttek este is, mégpedig most már olyan vidámsággal, hogy az embernek Paul de Kock regényei jutottak eszébe. Masamódok szoknyácskáin fityegett még a cérnadarab. Varróleányok fújdogálták fájó ujjhegyeiket. Erre fordultak be az Andrássy úti könyvkiadó irodák gépírónői és pénztárosnői, akiket leghamarabb volt szerencsém Pestből megismerhetni. Egy darabig látszólag nem is volt egyéb teendőm, mint a szent Teréz templom előtt ácsorogni és onnan hazáig kísérgetni a leányokat. Néha a hold már megérintgette a városligeti fák csúcsait, amíg a Király utca külső részébe elérkeztünk volt. No, majd lesz otthon nemulass, szinte előre hallottam egy vén, már semmire sem jó nőstény visítását, aki imádott hölgyemet bántalmazza... Nem baj, másnap újra lesbe álltam a templomnál... mindaddig csak a templomnál, amíg beljebb nem bátorkodtam hatolni a hatodik kerület belsejébe, hogy aztán soha többé ne várakozzak senkire abban a titokzatos kis utcában, amelyre a sekrestye nyílott, amely utca mindig tiszta és csendes volt, mint a papok lakásainak környéke.

...De még egyszer divatba jön a Szent Teréz temploma az én életemben és dalol ideig az Adyéba is.

A Borozóba egy vallásos, áhítatos erdélyi leányka került pincérnőnek, aki ádventben egyszerre csak azt kezdte hajtogatni, hogy ő már hajnalban abbahagyja a munkát, mert neki hajnalban misére kell menni. Bizony már nem emlékszem a nevére a szentemnek, csak annyi maradt meg az emlékezetemben róla, hogy ez a leány a vallásos szeszélyességével valóságos forradalmat idézett elő Pest akkori éjszakai világában. Jeanne d'Arc volt ez a kis hittérítő, aki mindig több és több barátnőjét vette rá, hogy hajnalban hagyják ott a korhelyeket és menjenek vele misét hallgatni a Szent Teréz templomba.

A leányoknak megtetszett az új divat.

Eleinte csak ketten-hárman keltek útra a még sötét templom felé, éspedig olyan összetartozósággal, mint ahogy a leányiskolában kialakulnak a barátságok két-három leány között. Kezdtek egyforma kalapot, egyforma magos, galléros kötényt, zárt zubbonykákat viselni ezek a templomos nők - Diogénesz Blau azt állította, hogy a harisnyakötőjük is egyforma.

A barátnői kör napról-napra növekedett. Mindég több leány kérezkedett fel hajnalonkint arra a láthatatlan fogatra, amely az áhítatban ragadta az éj szegény leányzóit... A hatodik kerületben csakhamar híre futamodott a Borozó-beli hölgyek előkelő magatartásának - szegény zsidólányok, akik odáig a Helvéciában várták, amíg háziasszonyuk, Jolán asszony befejezi a mindennapi kártyázást a facér pincérekkel: kíváncsian álltak meg a templom bejáratánál, amíg odabenn a hajóban már szerzett jogoknál fogva okkupálták az első padsort a Borozó-beli hölgyek. A hír átjutott az Andrássy út túloldalára is, az orfeumi kávéházba, ahol egy hajnalon Hédidédi sírógörcsöt kapott és az üzletvezető tudomására hozta, hogy neki ezentúl templomba kell járni, akármit mond az üzleti érdek. Hédidédi ezidő tájt az orfeumi kávéház első konzumnőjének mondatott - tudniillik ő értette legjobban a módját, hogyan lehet a vendégekkel a legtöbb pezsgőt megitatni. Ma is emlékszem Mária Teréziásan megtermett alakjára, fekete selyemruhájából domborodó kebleire, valamint a fiáker-nótákra, valamint a Ronacher-élcekre, amelyeket Bécsből magával hozott. És Hédidédi nem tréfált. Fejére tette strucctollas, nagy bársonykalapját, felvonta fehér kesztyűit, elbúcsúzott az ámuló vendégektől és csakugyan elment a hajnali misére. A katonás Waldmanné, az orfeum akkori tulajdonosának a neje ugyan nyomban ki akarta dobni személyzetéből a rendbontó Hédidédit, de egy Bibiti Horváth nevű erzsébetvárosi káplán, aki az éjszakai hírlapírók és hölgyek barátja volt, egyházi átokkal fenyegette meg a tulajdonosnőt.

Miután Hédidédinek sikerült a vállalkozás: másnap, amikor a közeli Teréz templomban a hajnali miséhez beharangoztak, már nemcsak egyedül a bécsi leány vette a kalapját a muzsikától zengő, dallal, szerelemmel terhelt éjjeli kávéházban, hanem a Télikert második sztárja, ama nevezetes Mágnás Elza is, akiről később az újságokban annyit olvashattunk.

...Ha nem akarunk végleg egyedül maradni valamely sarokban: nekünk is fel kellett kerekedni Adyval és Révész Bélával, hogy a hajnali misére elmenjünk. És soha sem szakadt le a csillár, amikor mi hárman a templomba beléptünk. Nyilván voltak itt nagyobb bűnösök is. Révész illedelmesen állott a templom végében, míg Ady egy oszlopnak vetette a hátát és nagy szomorúsággal nézegette az Éj térdeplő leányait, akik ebben az időben már csaknem megtöltötték a templomot.

- Menjünk Kovácshoz - mondta suttogó hangon.

A templomból a kocsmába, amint ez már évszázadok óta szokásuk az embereknek.

A meghajtott nyakú lányok, akik közül a legfiatalabb is hervadó virághoz hasonlított itt az ádventi szürkületben: ott maradtak minden felügyelet nélkül, senki sem akadt, aki hazakísérte volna őket. Ady a templom előtt megállott és kimeresztett szemmel nézett bele a kis Párizst utánozó Nagymező utca hajnali hunyorgásába.

*

(Ha már benne vagyunk, hadd mondom el, hogy mi lett a vége ennek az ádventi búcsújárásnak Szent Teréz templomában. Mikor már a legkócosabb kis zsurnaliszta sem vállalkozott többé arra, hogy az éj leányait a hajnali misékre elkísérje: hivatalba lépett Diogénesz Blau, akiről még néhányszor megemlékezünk mondanivalóink során. Diogénesz Blau nagy sörhasával, izzadtan, mint Falstaff és ravaszul, mint egy vén rókához illik: karjára vette a leányokat, hogy a templomba elkísérje őket. Voltaképpen minden lányba szerelmes volt ez a vén korhely, aki az éjszakai Andrássy úton öregedett meg a legkülönösebb élmények és kalandok közepette. Ő volt az a bizonyos tiszteletre méltó öregúr, akihez a lányok ügyes-bajos dolgaikban fordultak, de nemkülönben a tulajdonosok és tulajdonosnők is bevonták bizalmas üzleti ügyeik megbeszélésébe. A süket Fritz, a Náci, Steiner üzletvezető úr, Keleti és mások, akiknek nevét illett ismerni mindenkinek, aki éjszaka járt az Andrássy úton - ezek a nagyhatalmú "tulajok", akik fiatal nők karrierjei felett éppen úgy döntöttek, mint akár a színházigazgatók primadonnáik felett: üzleti titkaikat mindig szívesen előterjesztették Diogénesz Blaunak, mert bölcs és okos embernek mondották őt az éjjeli világban. (A lipótmezei tébolydában halt meg.) Diogénesz bölcs tanácsaiért olcsó szívességeket vett igénybe, úgy a tulajdonosoktól, mint az éjszaka hölgyeitől. Felül volt az ötvenedik éven, de még mindig nem mondott le a reménységről, hogy majd egy hölgy, akinek jól megy a sora, pártfogásába veszi őt.

Nos, Diogénesz addig kísérgette a leányokat a hajnali misére, amíg egyszer többet talált inni a kelleténél és a templom utolsó padsorába telepedve éktelen hortyogással zavarta meg az áhítatos csendet. A misemondó pap a sekrestyést küldte a horkoló elhallgattatására. Az álmából felriasztott D. B. meglehetős nyersen felelt a sánta sekrestyésnek, majd később, amikor az egyházi ember kitologatta a templomból az illetlen ájtatoskodót, D. B. az utcán meg is ütlegelte Szent Terézia sekrestyését. A hajnali dologból természetesen botrány keletkezett, D. B.-t a rendőrségre idézték és ott olyan formán védekezett, hogy a sekrestyés a hölgyekhez volt goromba, ezért lépett közbe lovagias férfiúhoz illően. A lányokat ezentúl kinézték a templomból, különben is vége felé közeledett már az Ádvent.)

...Nos, ebben a társaságban megforduló és életet töltő fiatalemberről - Adyról - sem lehetett megállapítani, hogy viszi-e valamire Pesten? ... A vélemények szerint: nem sokra viszi.

*

De maradjunk még egy darab ideig a hatodik kerületben, ahol Adibagyi pesti életének jórészét eltöltötte.

Mint mondtam: itt zengtek az utcák, abban az időben, amikor mi is és Pest is fiatalok voltunk, alig szállongott még az első hópihe és a nagyobb paloták padlásán, így az Orfeumén is galambok laktak, amelyek barátságot tartottak fenn a járókelőkkel. Zengtek az utcák az ifjúságtól, mintha sokkal többször lett volna húsvét a városban, mint azt a kalendárium előírja. A Dessewffy utcában, ahol néhány kosztadó keresztény asszony lakott: az ajtók szemöldökfáján nem volt ritkaság az 19+C+M+B+10 krétajel, amelyet a harangozó vidéki szokás szerint írt fel krétájával keresztkor. És a szentelt barkát lehetett látni az "ócska pamlag" felett, amelyet a költő és a költőhöz hasonló érzelmű fiatalemberek abban az időben megölelgettek... És ezek a kosztos asszonyságok, akik darab ideig Adynak is főztek a hatodik kerületben: nemcsak éppen jeles, háziasan főzött ebédjeikről, tisztaságukról, zsírjukról, pecsenyéjükről voltak éppen olyan nevezetesek a költő életében, mint Csokonai életében a debreceni cíva, hanem jóságosságukról is, amellyel megdömöckölték az állandóan betegeskedő költő hátát - az átmulatott éjszakák után.

Ne mondjátok, hogy egy költőnek nincs szüksége a sáfránnyal színesített, szárított paprikától pirosló, zöldséges, csontos marhakoncból főzött húslevesekre... Ne mondjátok, hogy a költő azért van a világon, hogy már a nappaljait is a kocsmaházakban töltse, miután nincsen senkije, aki egy tányér levessel megkínálná, amikor a költő még az ágy párnái között szeretné pihentetni dúlt idegeit és halálra hajszolt tagjait... Ne mondjátok, hogy a költőnek nincs szüksége azokra a délutánokra, amelyeket leeresztett függöny mögött tölt egy hatodik kerületi csendes utcácskában, amelynek csendjét legfeljebb a zongoraverkli indulója zavarja meg néha, amikor az Éj hercegnői papucsban és alsószoknyában álldogálnak a konyhaajtókban és papirosba göngyölt aprópénzeket dobálnak le az udvarra a jókedvű verklisnek.

Éppen egy ilyen jólelkű kosztos-asszonyságra akarom felhívni azoknak a figyelmét, akik Ady Endre élettörténetével foglalkoznak. Jolán asszonynak hívták őt, az Ó utcában lakott és mikor Ady ebben a házban megfordulni kezdett, Diogénesz Blau, a maga groteszk életfelfogása szerint a következő kijelentést tette a Három Hollóban:

- Most már kezdem elhinni, hogy a "Fiú" viszi valamire, ha Jolán is pártfogásába vette.

*

Ki volt ez a kosztos-asszony, hogy pártfogásának ilyen nagy jelentőséget tulajdonított D. B.?

Tartsunk szünetet az emléknek tolongásában. Az éjszaka még hosszú. Egy másik csárdába - talán az Orfeum kávéházba menjünk, hogy női dolgokról kellő megértéssel beszélhessünk.