1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2010. szeptember 10., péntek

UTAZÁS ANNO- AJJAJAJ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

ADJUNK AZ IDEGENFORGALOMNAK

Fotók a régmúltból.....

Hadnagy utca

Hadnagy utca vége

A II.Világháborúban lebombázot és 1948.ban le is bontott szerb templom

Kereszt tér a návadó szerb kereszttel

Hadnagy -Kereszt. és Kör utcák találkozásánál volt Farkas Béla kocsmája

Köműves lépcső

A híres Holdvilág utca ,a festők örök témája (lásd a jobb oldali sáv külön kiállítását)

Körmenet a szerb templomnál az 1910-es években
A Tabán tavlati képe, a plébániatemplom tornya még a régi formájában

A kerékpározás kultúrtörténete


1892-ben Elizabeth Pennel amerikai újságírónő azért kerekezett el Berlintől Budapestig velocipédjén, hogy demonstrálja: a nők is képesek komoly sportteljesítményekre. A férfiak uralta polgári társadalom pukkasztásának és figyelmeztetésnek szánt teljesítmény a szeptember 4-én nyíló bringatörténeti kiállítás egyik részének kiindulópontja lett: itt a nők jogainak fokozatos kiterjesztésén és a női divat változásain keresztül mutatják be a női emancipáció és a kerékpározás kapcsolatát.
2010. szeptember 4-én nyílik és november 14-ig látható a kerékpározás kultúrtörténetéről szóló kiállítás a BTM Kiscelli Múzeumban, ahol a tömegtermékké válás történetét éppúgy megtekinthetjük, mint a biciklinek és a biciklizésnek a nőmozgalom előretörésében játszott szerepét, de a kortárs hazai kerékpáros-körök favorit-témáival is foglalkozik az anyag, hiszen a Critical Mass történetét is feldolgozza.
Aki kerékpárra termett és aki nem, egya


Aki kerékpárra termett és aki nem, egyaránt élvezheti a kirándulást a kétkerékvilágba - csak november 14-ig kell ellátogatnia a Kiscelli Múzeumba, de ha szeptember 4-én megy, Závada Pállal, Both Gabival és Darvas Kristóffal is összefuthat a megnyitón.
A Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma 2010 őszén a budapesti kerékpár(ozás) kultúrtörténetét bemutató kiállítást rendez. Budapesten is egyre többen szállnak kerékpárra a bringa közlekedési és környezetvédelmi előnyeit élvezve. Az utóbbi évtizedekben elviselhetetlenül megnőtt autóforgalomra reagálva egyre több civil csoport alakult, amelyek a kerékpárral való közlekedés feltételeinek javítása mellett lobbyznak, s kialakult egy sajátos budapesti kerékpáros szubkultúra is. A kérdés aktualitását és jelentségét mutatja, hogy 2008-ban Budapesten rendezték meg a világon a legnagyobb tömeget mozgósító kerékpáros felvonulást, a Critical Mass-t. A városvezetés már nem hagyhatta figyelmen kívül e sajátos társadalmi csoport igényeit, így ha lassan is, de elindult a főváros kerékpáros közlekedésének infrastrukturális fejlesztése.

A kiállításunk célja, hogy grafikák, fotók, útmutatókönyvek, plakátok, kisnyomtatványok, szabályrendeletek, filmhíradó-részletek, valamint antik és jelenleg is használatban lévő kerékpárok segítségével mutassa be a kérdéskör eddig kevésbé ismert aspektusait a 19. század második felétől napjainkig. A szervezők szerint a téma történetiségének kidolgozása és bemutatása sokban segíti az aktuális problémák megértését, s így a kiállítás bekapcsolódhat a kétkerekes közlekedésről szóló civil diskurzusba.


A kiállítás három témakör köré csoportosítva mutatja be a nagyvárosi kerékpározás kultúrtörténetét: Az első egység a „vasparipának” a polgári társadalom egyik szórakozási eszközeként történt budapesti megjelenését, meghonosodását mutatja be. Korabeli újságcikkek, fotók és könyvek segítségével szemléltetik az első velocipédek fővárosi fogadtatását, majd fokozatos tömegtermékké válását, aminek köszönhetően egyre szélesebb társadalmi rétegek engedhették meg maguknak, hogy kerékpáron járjanak munkába, bevásárolni vagy kirándulni. Kiemelten foglalkozik a kiállítás a korabeli gyártókkal, a biciklis viselkedési szabályok, rendeletek fejlődéstörténetével és a kerékpár, mint munkaeszköz megjelenésével.


A kiállítás másik egysége a női emancipáció és a kerékpározás összefüggéseit láttatja a 19. század végén és a 20. század elején. A kiindulópont egy újsághír: 1892-ben az amerikai újságírónő, Elizabeth Pennel Berlintől egészen Budapestig kerekezett velocipédjén, ezzel is demonstrálva a férfiak uralta polgári társadalom számára, hogy a nők is képesek komoly sportteljesítményekre. A kiállítás ezen része elsősorban a nők jogainak fokozatos kiterjesztésén és a női divat változásain keresztül mutatja be a női emancipáció és a kerékpározás kapcsolódási pontjait.

A kiállítás aktuális kérdéseket, valamint a kerékpáros sportot feldolgozó részének a Kiscelli Múzeum kriptája ad helyszínt. A különböző gyorsasági és ügyességi kerékpáros sportágak mellett itt mutatják be Európa legrégibb épített kerékpárpályája, az 1896-ban épült Millenáris Velodrom történetét. A kriptában kapnak helyet ugyanakkor a kerékpáros divatot és szubkultúrát, valamint ennek reprezentációs színtereit (futár szubkultúra, romkocsmák, közterek stb.), s végül a kerékpáros közlekedés tömegmozgalommá válásának főbb elemeit (pl. a Magyar Kerékpáros Klub akciói, Critical Mass kerékpáros felvonulás) bemutató fotók és tárgyak.

Az archív fotók, plakátok, könyvek mellett jórészt magángyűjtőktől származó kerékpárok – mintegy 100 darab, melyek közül jó néhány egészen különleges – láthatók. Számos múzeumpedagógiai program és rendezvény is kíséri a kiállítást: már a megnyitó napján 10 órától várják a látogatókat a kiállításhoz kapcsolódó programokkal.










KOSZKOL JENŐ 1858-1935


Koszkol Jenő (Dorog, 1868. ápr. 30.Bp., 1935. márc. 17.): festő.A Mintarajziskolában Greguss János, Székely Bertalan és Lotz Károly voltak a mesterei. Díjak: Esterházy-díj
(1896), állami vízfestmény-díj (1923). Hosszabb tanulmányúton járt Olaszországban, Németországban és Észak- Afrikában.
Bp.-en 1888-tól szerepelt kiállításokon akvarell és pasztell, táj- és városképeivel, valamint csendéleteivel (Konyhacsendélet, Miracoli-templom Velencében stb.). Hosszabb tanulmányúton járt Olaszországban, Németországban és Észak Afrikában. 1911-ben Aradon kollektív kiállítást rendezett. Az 1920-as évektől kezdve a nyarakat Esztergomban töltötte. Több hazai díjat nyert. 1888-tól rendszeresen szerepelt a Műcsarnok tárlatain. Művei az MNG-ben és a Történeti Múz.-ban vannak.






2010. szeptember 9., csütörtök

TABÁN ÉS KÖRNYÉKE HÍRESSÉGEI: 02:AZ UTOLSÓ NÁDOR PEST-BUDÁN



JÓZSEF NÁDOR , AZ APA, MAGYARORSZÁG FELVIRÁGOZTATÓJA

Habsburg József Antal főherceg, a későbbi II. Lipót császár fia 1776 márciusában született Firenzében. Pest-Budával csak akkor ismerkedett meg, amikor 1792-ben részt vett bátyja, Ferenc magyar királlyá koronázásán.


1795-ben, amikor az addigi nádor, József főherceg fivére, Sándor Lipót halálos balesetet szenvedett Laxenburgban, az alig 18 éves ifjút helytartóvá választották.

A XIX. század első felének számos vívmánya fűződik József nádor nevéhez.

Gyakori vendég volt a budai palotában a bécsi udvarnak sok gondot okozó gróf Széchenyi István. József nádor támogatta a Széchenyi által életre hívott Magyar Tudós Társaságot, a mai Magyar Tudományos Akadémia elődjét.

Segítette a Nemzeti Múzeum létrehozását, a Ludovika-Akadémia létrejöttét, a Kereskedelmi Bank első részvényeinek vásárlója volt. A libegő, a lóvasút, a városrendezés, az építészet, a Városliget, a Margitsziget, a Lánchíd, a Vaskapu, a mérnökképzés, a magyarnyelvű színház, a vakok intézete, a kisdedóvók, valamint a művészetek támogatása terén József nádor szintén jeleskedett.

Első felesége, Alexandra Pavlovna orosz nagyhercegnő 1801 márciusában az első gyermekük születését követően, 19 évesen halt meg. Hasonlóan fiatalon halt meg második felesége, Hermina schaumburgi hercegnő: ő ikerszülését követően 20 éves korában hunyt el. Harmadik felesége, Württemberg Mária Dorottya főhercegnő túlélte a nádort. József nádor 1847. január 13-án hunyt el Budán.

ISTVÁN, A MÉLTATLAN UTÓD


Százhatvanhárom évvel ezelőtt a nyár végén nagy ünnepségre készülődött Pest-Buda. Magyarország helytartóját, a nádori cím várományosát, István főherceget várta a főváros 1847. augusztus 29-re. Az országos előkelőségek, a városi hatóságok, sőt az egyesületek és vállalatok is valósággal versengtek, hogy uralkodónak kijáró pompával ünnepeljék a királyi fenség érkezését – a forradalom előtt utoljára. Az európai hatalmasságok a reneszánsz óta törekedtek arra, hogy uralmukat az antikvitás diadalmeneteire emlékeztető ünnepélyes bevonulásokkal is megjelenítsék alattvalóik előtt. Az említett készülődés mögött azonban mélyebb és összetettebb motívumok – valódi érzelmek, politikai számítások, anyagi érdekek – is munkáltak, mint a szokásos, felülről elrendelt és megrendezett ünneplésekben. Megnyilvánult például benne a testvérvárosok régi vágya, hogy a fővárossá váló Pest-Buda rangját végre egy igazi udvartartás is emelje (nem is szólva annak jótékony gazdasági hatásáról). A Mária Terézia alatt felépült Várpalotát ugyan elvben uralkodói székhelynek tekintették a magyar rendek, ám a valóságban a király csak ritkán, akkor is igen rövid időre látogatott Budára. Valami udvarpótlékot az 1790-es években kapott a középkori székváros. Ekkortól rendezkedtek be ugyanis a Habsburg-ház nádorrá választott tagjai: előbb Sándor Lipót, majd jó fél évszázadra öccse, József főherceg, végül az ő fia, István. (A nádor az első számú rendi méltóság: a magyarországi közigazgatás és igazságszolgáltatás vezetője, az országgyűlés felsőtáblájának elnöke, „mellesleg” Pest vármegye főispánja volt.) A nádori lakosztályokat a palota déli szárnyán – a mai Budapesti Történeti Múzeum helyén – alakították ki.



Valódi udvari élet azonban József idején, első házasságának rövid két évét leszámítva nem alakult ki. (Csak a főherceg első feleségének, a fiatalon elhunyt cárleánynak, Alekszandra Pavlovnának a Budára érkezésével, 1799-ben látszott felragyogni a rezidencia régi fénye. A magas szintű reprezentációhoz szokott és hatalmas magánjövedelemmel rendelkező cárkisasszony megjelenése felpezsdítette a kulturális és társasági életet: ekkor került sor Haydn, majd Beethoven budai vendégszereplésére is.) A palatínus, azaz a nádor későbbi házastársai, az István születésébe belehalt Hermina, valamint Mária Dorottya protestáns puritanizmussal rendezték be udvartartásukat. A nádori család életmódjában nem lépte túl egy vagyonosabb polgárcsalád kereteit, sok mindent megvalósított a biedermeier kor eszményéből, a csendes családi élet boldogságából. Jól illett ebbe a képbe a családfő „hobbija” is: József alakította ki a Várhegy lejtőin a sokak által megcsodált kertet, amelynek 300-fajta rózsáját a királyi fenség gyakran saját kezével metszegette. István nem örökölte apja takarékosságát, ráadásul jóval nagyobb jövedelmet alkudott ki a családtól; ha megadatik számára az idő, valószínűleg valódi „fejedelmi” központtá fejleszti Budát. Az 1817-ben született fiú – német nagyanyjánál töltött első éveit leszámítva – Budán és a vidéki birtokon, Alcsúton nőtt fel, szinte patriarchális közelségben az alattvalókhoz. A „palatínus Pista” személyéhez a hazai közvélemény nagy várakozásokat fűzött. A magyar önrendelkezés remélt kiszélesítése esetén – és ezt mindenki Habsburg-jogar alatt képzelte – fontos szerep várhatott egy olyan főhercegre, aki egyesíthette magában a családi és nemzeti elkötelezettséget. (Kimondatlanul – 1848 bizonyos pillanataiban kimondva is – ott lebegett egy esetleges önálló magyar királyság lehetősége is az ő jogara alatt.) Népszerűségét nagyrészt készen kapta, azaz atyjának, az osztatlan tiszteletnek örvendő József nádornak köszönhette, de maga is gyarapította az 1838-as árvízi mentésben való részvételével. Szép reményekre jogosított közvetlen, nyílt természete, jó képességei és az, hogy a dinasztiából ő volt az első, aki magyar környezetben nőtt fel. Jellemének fő hiányosságát az őt közelebbről ismerők a döntésképtelenségben látták. (1848-as bukását részben ez, részben a drámai helyzet okozza majd, amelyben identitásának két oldala feloldhatatlan ellentétbe került.) Most azonban még arra készültek a nemzeti szellemű politikai erők – beleértve a Kossuth Lajos és Batthyány Lajos vezette reformellenzéket is –, hogy a hiúságtól egyáltalán nem mentes főherceg identitásának a magyar elemét erősítsék meg az országra szóló ünnepléssel. A negyvenes éveket István nagyrészt a birodalom más tartományaiban töltötte, de ezt mindenki – valószínűleg maga is – csupán egy hosszúra nyúlt tanulmányútnak tekintette, felkészülésnek Magyarország kormányzására. 1847 elején ott állt apja halálos ágyánál, és néhány nap múlva már meg is érkezett a helytartói kinevezés. (Nádorrá csak az országgyűlés választhatta meg, és azt nem lehetett máról holnapra összehívni.) A tavaszt és a nyarat még csehországi kormányzói ügyeinek átadásával töltötte, és augusztus 28-án érkezett meg egy gőzhajón; a vártnál egy nappal korábban. Így aztán nem volt se ágyúdörgés, se vivátozó tömeg, amikor a Várba hajtatott, ám a következő napokban mindebben bőségesen része lett. A két napig tartó ünneplésben spontán és szervezett elemek keveredtek. A megérkezése utáni napon, első pesti kikocsizásakor a nép „riadó örömmel” üdvözölte a fess fiatalembert. Este a budai egyenruhás polgárőrség tisztelgett a Várpalota régi-új lakója előtt, aki a 600 fáklya fényénél felvonuló menet hódolatát az erkélyen fogadta. Másnap már kora reggel benépesültek a máskor csendes budai utcák. Kilenc órakor a pesti és budai polgárőrség vonult fel zeneszóval, majd sorfalat alkotott a Dísz tértől a Helytartótanács Országház utcai épületéig. Kirajzottak az utcákra a budai kormányhivatalok tisztviselői is, számtalan kíváncsi polgárral együtt. Az ország fő méltóságviselői az Úri utcai érseki palotában gyülekeztek, majd – a korabeli beiktatási ceremóniák szokása szerint – a hercegprímás és az országbíró vezetésével díszruhában, díszhintókkal átvonultak a királyi palotába, hogy felkérjék Istvánt hivatala átvételére. (Még a fényes főúri menetből is kitűnt a hercegprímás hatlovas hintója, amely előtt két lovas nyargalt.) A kölcsönös üdvözlések után – a küldöttséget „tüzes éljenzésre” ragadta, hogy a Habsburg főherceg anyanyelvi magyarsággal válaszolt – a polgárőrség és a tömeg éljenzése közben az országnagyok átkocsiztak az Országházba, ahol István átvette a Helytartótanács elnökletét. Este a Nemzeti Színház rendezett díszelőadást, amely a nemrég megzenésített Himnusszal kezdődött, és a Szózattal végződött. 31-én a legfőbb bíróság, a Királyi Kúria, a Királyi Kamara, Pest és a közeli megyék, valamint a két város hivatalos küldöttségei „udvaroltak” a helytartónak, aki „leereszkedő nyájassággal” fogadta a tisztelgőket. Délben a Vigadóban István adott 224 terítékes díszebédet. Az ünneplés fénypontja a két város esti díszkivilágítása volt. Buda épületeinek megvilágítására 20000 lámpást utalványozott a tanács. Kivilágították a Gellért-, a Sváb- és a Sas-hegy csúcsát, gyertyafénnyel írták a Dísz téren állt Casinóra, hogy „Éljen István”. A Dunán kivilágított hajók horgonyoztak, a hajóhíd mindkét végén fénylő diadalív, az épülő Lánchídról és hajókról kilőtt tűzijáték kápráztatta el a közönséget. Pest – a Várból nézve – mintha lángtengerben úszott volna. Különösen pazarul ragyogtak a Duna-sor palotái és a középületek. A Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcában, Landerer és Heckenast nyomdájának kapujában, István szobra alatt egy működő sajtóról szórták a nép közé a még nedves lapokat – most még csak egy alkalmi üdvözlő verssel... Maga az ünnepelt kocsin járta az őt éltető tömeggel zsúfolt utcákat, és szinte fürdött a népszerűségben. A háromnapos ünnep szeptember 1-jén egy maradandó nyomot hagyó eseménnyel ért véget: erre a napra időzítette a Középponti Vasúttársaság az épülő Pozsony–Pest–Debrecen vonal második szakaszának, a Pest–Szolnok közötti vaspályának a megnyitóját. A megnyitó és a próbaút egyben István országjáró körútjának nyitányaként is szolgált. A bemutatkozó, ismerkedő utazás valóságos diadalmenetté változott.



A nemzet és egy Habsburg-leszármazott talán még sosem állt ilyen közel egymáshoz, mint ezekben a hetekben. Több pohárköszöntőben is elhangzott a „magyar Habsburg” szájából – Vörösmarty után szabadon –, hogy „addig kívánok élni, amíg hazámnak élek”, természetesen kifogástalan magyarsággal. Amikor a főherceg vonata mozsárdurrogás, zeneharsogás és hatalmas éljenzés közepette kigördült az indóházból, aligha gondolta volna bárki, hogy az ünnepelt egy év múlva bukott politikusként, éjszaka, szökve kényszerül elhagyni szülővárosát, és hogy oda csak 1867-ben térhet vissza – végső nyugalomra az apja által épített nádori kriptába.

CSUDAPEST 1962 CSAK 60 ÉVEN FELÜLIEKNEK!

Új képek a "Magyar festők aTabánról " c. kiállításon




MESEAUTÓ ANNO 1930

2010. szeptember 8., szerda

TABÁN ÉS KÖRNYÉKE HÍRESSÉGEI: 01



......ALEXANDRA PAVLOVA ROMANOVA 1783-1801, "A MAGYAROK KIRÁLYNÉJA""



1799-ben Ferenc császár azért küldte el öccsét Szentpétervárra, hogy feleségül kérje Nagy Katalin cárnő kedvenc unokája, I. Pál cár leánya kezét. A tervezett házasság nem titkolt célja: szorosabbra vonni a két uralkodói dinasztia, a Habsburg-ház és Romanovok kapcsolatát. József nádor és Alekszandra Pavlovna Romanova első találkozása felrúgott minden politikai taktikát és praktikát. Azonnal egymásba szerettek: a 16 éves orosz nagyhercegnő és a 23 éves osztrák főherceg a gatcsinai cári kastélyban előbb görögkeleti, majd római katolikus szertartás szerint házasságot kötött. Az orosz nagyhercegnő 1800 januárjában lépett az Osztrák Birodalom területére. Rövid bécsi bemutatkozó látogatás után Budára siettek. Élettel telt meg a királyi vár: megfordult itt Haydn és Beethoven, a magyar írók, költők verseket írtak, a főrendek naponta bálokat rendeztek a nádorné tiszteletére. Az orosz főhercegnő meglepően sokat tett a magyar kultúra, a zene, a nemzeti viselet és műipar fellendítéséért. Ez leginkább férje iránt érzett szerelmével magyarázható, hiszen korábban ki sem mozdult a cári udvarból, és semmit sem tudott a magyarokról.-ímigyen szól egy róla 2004.ben készült film bevezetője.Hogy mi az igazság József főherceg és hitvese romantikus szerelmi történetéből, nehéz kideríteni, de kétséhtelen tény, hogy a főherceg mindent megtett, hogy felesége rövid magyarországi élete során jól érezze
magát és vigasztalhatatlan volt fájdalmában , midőn az ifjú hitves meghalt.

Alexandra Pavlovnát, az orosz cár I. Pál lányát, és Nagy Katalin unokáját kora egyik legszebb asszonyaként tartották számon. A nagyhercegnőnek nem adatott meg, hogy szerelemből házasodjon: politikai okokból adták József magyar nádorhoz. A házasság ráadásul nem a Habsburgok, vagy a Romanovok ötlete volt: sokkal inkább közrejátszott az esemény létrejöttében a Napóleontól és seregétől való félelem. Az már nehezen kideríthető, hogy igaz-e a legenda, miszerint az érdekházasság szerelembe fordult.

József nádor nyaralót épített felesége számára a Margitszigeten, és sokat tartózkodtak Ürömön is. A nagyhercegnő nagyon megszerette ez utóbbi helyet, pedig egyébként az ország megkedvelésére nem maradt sok ideje:
Az esküvőt 1799. október 30-án először a cári kápolnában görögkeleti szertartás szerint, majd külön erre az alkalomra készített és fölszentelt oltár előtt katolikus szertartás szerint tartották meg Gatcsinán. A főhercegi pár 1800. január 2-án Bécsbe, majd egyhónapos tartózkodás után Budára érkezett. Buda városának hivatalos fogadóbizottsága - Pest és Óbuda képviselőinek, a nemesi bandériumoknak, a polgárőrségnek, a vármegyei huszárok díszegységeinek, a Jász-Kun kerületek és Pest megye küldötteinek társaságában, a különböző vallású főpapokkal egyetemben - Óbuda határában várta a főhercegi párt. A rövid üdvözlő beszédek az "ország házában" (ma a Magyar Tudományos Akadémia várbeli, Országház utcai palotája) indult az immár népes menet, hogy ott újabb lelkesült beszédeket hallgasson. Újabb üdvözlések következtek a budai városháza előtt, majd huszárok sorfala között a nádor és hitvese behajtatott a palotába.
A három város - Buda, Óbuda és Pest - rég várt, szeretett rokonként üdvözölte az idegen hercegnőt; Virág Benedek zengzetes verset írt tiszteletére:

"Jer hamar! régen ki-terült karokkal
Vár Hazánk József! kebelébe vissza:
Jer szerentsénk Fija! ritka kintsü


Hertzegi Jázon!
És Te! fenséges szeretet Leánya!
A kinek szívét örömünk ajánlja,
Légy Alexandránk, s olaj-ággal ékes

Béke-galambunk!
Oh, ditső Mátyás palotája! hosszas
Árvaságodnak szomorú ruháját
Vesd le már! látod: közelít szerentséd


Büszke reménye."

Február 2-án, a házaspár érkeztének másnapján - miután "el végeztetvén Nádor Ispányné Ő Csász. Herczegsége a maga kápolnájában az Isteni-tiszteletet" - Alexandra elé vonultak bemutatkozásra az udvarmesteri hivatal tagjai és ezzel a hivatalos ceremóniák véget is értek.
Az ifjú pár a királyi palotában a részükre átalakított lakosztályban lakott. A következő egy év Alexandra számára az örömök forrása lehetett - írta életrajzírója, Ortenburg Henrik. Ortenburg több mint egy emberöltővel később - 1860-ban - írta könyvét, s mivel nemcsak azokat az újságokat nézte át, amelyeket nekünk is módunkban volt elolvasni, hanem beszélhetett még azokkal, akik Alexandrát látták és ismerték, leírását többé-kevésbé hitelesnek kell elfogadnunk.József nádor nyaralót épített felesége számára a Margitszigeten, és sokat tartózkodtak Ürömön is. A nagyhercegnő nagyon megszerette ez utóbbi helyet, pedig egyébként az ország megkedvelésére nem maradt sok ideje.
A nádori udvarban egymást követték az Alexandra kedvéért és általa rendezett lovasjátékok, hangversenyek, bálok, vadászatok, margitszigeti szüreti mulatságok és a Buda környéki sétakocsikázások. Egy ilyen séta alkalmával ismerte és szerette meg Alexandra Ürömöt, amelyet József nádor meg is vásárolt számára és ahová nyaralókastélyt terveztek. Ide - amikor előrehaladt terhessége miatt nyilvánosan kevesebbet szerepelt - többször és szívesen kilátogatott.
Alexandra igen jószívű volt mindenkivel szemben. Így pl. mikor a pesti küldöttség nem tudott visszamenni a jégzajlás miatt - a hajóhidat szét kellett szedni -, Alexandra elrendelte, hogy költségén mindenkit gazdagon szállásoljanak el, míg a visszatérés baj nélkül megoldható. Feljegyezték róla, hogy a tót lakossággal nemegyszer orosz-szlovák nyelven beszélgetett.
A nádor hosszú ideig csak mérsékelten foglalkozott közügyekkel. A Várban egymást követték a fényes ünnepségek, amelyeken Alexandra legtöbbször magyaros ruhában jelent meg. A nagy zenei műveltségű fiatal nádornénak hamar megtetszett a pattogó ritmusú magyar zene és tánc. Ez a zene akkor még nem volt szokásos a Várban, de Alexandra kérésére egyre gyakrabban játszották.
A vidám természetű nádorné hamar megszerette új hazáját és közvetlensége, őszintesége miatt őt is mindenki megkedvelte. A köznép "magyar királynéként" emlegette. A bécsi udvar ezt nem nézte jó szemmel. Bécsben járván Alexandrának igen sok megaláztatásban volt része. Így pl.: már második bécsi tartózkodásuk idején nem a Hofburgban vagy a Schönbrunnban kaptak szállást, hanem az utóbbinak egy távoleső "kertészlakában" szállásolták el őket. Különösen Ferenc császár neje, Terézia és Thugut báró, a titkosrendőrség volt főnöke tett meg mindent, hogy Alexandra életét megkeserítsék.A vidám természetű, művelt, közvetlen és őszinte természetű nádorné hamar megszerette új hazáját és őt is mindenki megkedvelte. A köznép "magyar királynéként" emlegette. A nádori udvarban egymást követték az Alexandra kedvéért és által rendezett lovasjátékok, hangversenyek, bálok, vadászatok, margitszigeti szüreti mulattságok és Buda környéki sétakocsikázások.

Idézetek a korabeli Wiener Zeitung írásaiból:
"Ő császári fensége, aki Haydn Józsefet, a muzsika doktorát Budára meghívta a legkellemesebben, lepte meg Ő királyi fenséget és előadta Teremtés című oratóriumát." (1800. március 9.)
Alexandra névnapjára rendezett ünnepségsorozat záróakkordjaként pedig az akkor harmincéves Beethoven kapott meghívást.
" A hangversenyen a híres Beethoven úr különös ügyességgel mutatta be tehetségét a Forte pianínón."
(1800. május 2.)

Egy sétakocsikázás során ismerte és szerette meg Alexandra Ürömöt, amelyet József nádor meg is vásárolt számára, és ahová nyaralókastélyt terveztek. 1800. júniusában Alexandra másállapotba került. Amikor előrehaladt terhessége miatt nyilvánosan kevesebbet szerepelt többször és szívesen kilátogatott Ürömbe, majd költözött ki szűkebb környezetével a kis nádori villába. 1801. március 8-án reggel 8 órakor leánygyermeknek adott életet, aki a szülés után pár órával meghalt. A kislányt már holtában keresztelték Paulina névre.
Bejegyzés a - Matricula Defunctorum ab anno 1787-1843 -a vízivárosi egykor kapucinus templom anyakönyvi kötetében, melyben a keresztelés és temetés tényét a kapucinus atyák egyszerre rögzítették:
"Serenissima Principessa PAULINA, Archi Ducis Austriae ac Palatini Hungaricae Filia (1801. március 9.) "
Alexandra Pavlovna állapota a szülést követően napról napra rosszabbodott, és március 16-án csendben követte gyermekét.



"A neki szépült Budára
Nádorispányunk számára
Egy áloét hoztak volt:
De alig lett virágzása,
Mint
az áloék szokása,
Ő is azonnal meghót."

(Csokonai: A palatinusné halálára)


A tragikus események mind József nádort, mind a magyar közvéleményt nagyon megrendítették. Örömhír helyett gyászhír érkezett Pétervárra is, ami már nem találta életben a cárt.
(I. Pált március 22-ről 23-ra virradólag a fellázadt magas rangú tisztek hálószobájában megfojtották.)
Alexandra Pavlovna holttestét a királyi palotában, feltehetőleg a nádornéi lakosztályok egyikében a pravoszláv szertartásnak megfelelően ravatozták fel.


Kövessük Alexandra Pavlovna "halotti el takaríttatásának pompás czeremóniáját" a Magyar Hírmondóval. Március 21-én "reggeli 9 órakor össze gyűltek a cs. k. udvari mester, a fő udvari mesterné, a palotás dámák, a három valóságos szolgálatban lévő kamarás urak, és az egész udvar, a fő hertzegi audientziális szobába; s onnan által menvén a kápolnába, jelen voltak a liturgián, és a hólt testnek papi áldattatásán. Mellynek vége lévén, onnan ki indultak illy renddel: két fő hertzegi kammerdinerek vitték néhai Nádorispánné Ő Cs. Hgsége szívét és belső részeit, két edényben; azután mentek minden fő hgi lajblokájok, vadászok, s huszárok; ezeket követték a belső szoba leányok, (Kammerdienerinnen) a kik után vitték a hólt testet 4 ajtón állók és szoba füjtők; hanem a halottra terített szőnyegről le függő arany bojtokat 6 cs. k. kamarás urak fogták a kezekbe, s vitték. Kiken kívül a koporsó mellett még 8 lajblokáj ment, égő fáklyát vivén a kezébe, és ő velek egygyütt huszonnégyen a Korona Őrző Királyi Gárda közzül. - Ezeket követte a fő papság, a fő udvari mester egy fáklyával, a fő udvari mesterné a palotás dámákkal, és mind azok, akik jelen vóltak a halotti tisztességen."
A menet a kápolnából gyalog tartott a mai Oroszlános udvaron keresztül a Rácváros (Tabán) felé levezető út torkolatáig, ahol díszhintóra téve a koporsót s két urnát, a gyászmenet is kocsikon folytatta útját. A mai Szarvas térre az Új kapunak is nevezett Várkapun (das neue oder Burg Thor) át az egykori Palota úton jutottak - szinte ugyanott, ahol ma gyalogszerrel jövünk a Ferdinánd kapun át a Semmelweis-házig a Budapesti Történeti Múzeum külső kapujától - innét útjukat a hajóhíd feljárója előtt elkanyarodva - a Várkert Kioszk délnyugati sarkánál - a "rátzok főutcáján" (Döbrentei tér - Gellért rkp.) majd a mai Budafoki úton át (alte Strasse nach Promontor) folytatták a Nádorispáni kertbe.
Ürömön temették el, díszes sírba. A sírkápolna alsó kápolnáját a hetvenes években többször feldúlták, de a Kiszely István vezette történészcsoport döbbenten látta, hogy mindezek ellenére Alexandra Pavlovna bebalzsamozott teste épségben megmaradt három méter hosszú aranyozott ruhában, összes ékszereivel.

Először őrséget hagytak a sírkápolnánál, később pedig restaurálták a nagyhercegnő ruháit. 1982-ben ismét kifosztották a kriptát, Alexandra Pavlovna karjait letörték, a ruháját letépték, a feszületét, és a gyűrűit pedig ellopták. Másnap szerencsére Szolnokon megtalálták a tetteseket, és az értékeket. A test ezután a budavári Habsburg-kriptába került. Állítólag Barbinetz Joahim pópa szőnyegbe csavarva, taxival vitte el a várba. Egészen 2004-ig itt volt, mert Ürömöt nem találták biztonságosnak. Addig az üres pravoszláv kápolnába szemetet öntöttek be, a közeli patak vize is beszivárgott a kriptába, anyagiak híján riasztót se tudtak beszerelni. Több felszerelési tárgyat így is sikerült megmenteni, és az ezredforduló táján elkezdődhetett a felújítás is.
2004. szeptember 11-én aztán az orosz ortodox egyház kérésére a nagyhercegnő földi maradványai visszakerültek az égi patrónusáról elnevezett, felújított Szent Alexandra vértanúnő kápolnába. A sírhelyre került még a Nagy Honvédő Háború során az Orosz Múzeumból elveszett, F. Bognyevszkij által festett Alexandra Pavlovnát ábrázoló festmény pontos másolata is.

............. AZ ÜRÖMI KÁPOLNA
A kápolna alapkövét 1802. tavaszán tették le Ivan Matvejevics Muravjov Aposztol pétervári diplomata jelenlétében és körülbelül egy év alatt elkészült. Az épületet Szamborszky Andrej Afanaszjevics esperes (Alexandra gyóntatója, aki vele érkezett Magyarországra) szentelte fel 1803. május 20-án, egyes feltételezések szerint 1803. szeptember 12-én. Berendezték a paplakot, a kántori lakást és minden előkészületet megtettek a temetési szertartásra.
...........A KÁPOLNA IKONOSZTÁZA

Korabeli tudósítás a palatinusné temetéséről a Magyar Kurir 33. számából:
"
Palatinusunk ő kir.Fő Hertzegsége elfelejthetetlen életpárjának Alexandra Paulowna, Orosz Nagy Hertzeg Asszonynak hólt teste, ilyen czeremóniákkal tétetett bé a múlt hónap 30-dikán a Budától nem messze épült Ürömi kápolnába: A T. Kaputzinus Atyák Budán a magok klastromjukban összegyülekezvén, a holt test a T. Gvajrdján által az orosz papságnak általadatott s a fő hertzegi udvarnokok által a halottas szekérhez vitetett. A szekér előtt és körúlötte Württenberg Regementje béli dragonyosok; utána pedig a boldogultnak hajdani gyóntató papja T. Zámborszky András úr és egy orosz görög pap; az után udv. Fő mester gr. Szapáry úr ő Excja, cs. Kir kamarás és a K. Helytartó Táblánál lévő tanátsos gr. Nádasdy, cs. K. kamarásés fő építő igazgató Heppe urak mentek, a kik mindnyájan egy 6 lovas hintóban ülvén, kisérték bizonyos számú hertzegi udvarnokokkal együtt Üröm felé a halottas szekeret. A helység határához érkezvén, itten fákjákkal fogadták az összegyülekezett lakosok a kísérőket, s a hólt testet a szekérről levétetvén, a hetzegi komornyikok által a kápolnába vitetett, a hol a szokott liturgiáknak elvégződése után, megszenteltetett, s a kriptába, nyugvó helyére bocsátatott."
Bejegyzés közzététele....................................A hercegnő sírja mai állapotában.

Források:


A kápolna megtekintéséhez az alábbi link nyújt segítséget:

A Tabán megújulásai.....


rosmegújítás a Tabánban


A főváros 130 éves történetét végignézve városrendezési szempontból a Tabán átalakítása nevezhető az egyik legnagyobb szabású, de mindenképpen a legismertebb és a legtöbb érzelmet kiváltó akciónak. A Gellért-hegy és a Vár-hegy között elnyúló budai terület a török kiűzése után a XVIII. század elején nyerte el azt a településszerkezeti képet, amely később az egész városrész sorsát megpecsételte. Ekkor szerb betelepülők érkeztek a területre, akik házaikat minden szabályozás nélkül felépítve, organikus településformát hoztak létre. Maga a terület a kora újkori Budán fontos közlekedési csomópontként funkcionált. Déli irányból a Tabán számított az első budai hajóállomásnak, és az észak-déli, illetve a Dunán keresztül a kelet-nyugati szárazföldi kereskedelmi útvonalak metszéspontja is itt volt. A városrész jelentőségét tovább növelte, hogy a Pest és Buda közt 1766-tól létező hajóhíd budai oldalon a Tabántól indult ki. A közlekedési, kereskedelmi tényezők tehát a térség jövőbeni fejlődését vetítették elő, ám a Tabánban kialakult települési forma a valódi nagyváros kialakulásának gátját képezte.
1810-ben óriási tűzvész pusztított a Tabánban. Az újjáépítés során alakult ki a Tabán végleges utcahálózata, amely a városrész lebontásáig már nem változott. Az utcahálózat átalakulását leszámítva a városrész általános képe ugyanolyan maradt, továbbra is a kanyargós, szűk utcák, aprótelkeken álló földszintes kisházak jellemezték a területet. A XIX. századi Tabán már nem Pest-Buda gazdasági fejlődése miatt vált ismertté, hanem sokkal inkább a Gellért-hegy oldalában lévő barlanglakások, a Rác fürdő környékén zajló prostitúció, a tiltott szerencsejátékok, a zug-pálinkakimérő helyek, és a közbiztonság hiánya határozták meg arculatát. Egyszóval a Tabán a város vigalmi negyedeként működött. A Lánchíd megépülésével a Tabán elvesztette a korábbi dunai átkelőhöz kapcsolható központi szerepét, és az ebből fakadó kereskedelmi előnyöket.
Pest, Buda és Óbuda egyesülése után a kialakuló modern fővárosban a Tabán elmaradottsága, rendezetlensége még szembetűnőbbé vált. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának jelentései járványügyi, közbiztonsági és esztétikai szempontból is tarthatatlannak nevezték a Tabán állapotát. A városrész lebontásának terve már a XIX. század második felében napirenden volt. Az elképzelést erősítette, hogy ezzel egy időben a területen feltörő gyógyvizek fővárosi kézbe kerülése, és ezzel a lehetőséggel a terület gazdaságosabb hasznosítása körvonalazódott a városvezetésben. A terület rendezése felé az első lépést az Ördög-árok megfelelő méretűvé való kiszélesítése és befedése jelentette 1878-ban. Ez egyrészt a higiéniás körülmények javulását hozta, hiszen így a szennyvíz nem folyt szabadon, másrészt az árvízveszély is megszűnt az Ördög-árok felöl.
A városrész nagyobb szabású átalakításának előfeltétele volt a terület Főváros általi kisajátítása, ami csak fokozatosan valósult meg. Részben emiatt a különböző rendezési és szabályozási koncepciók csak tervek maradtak, vagy évtizedekkel később lehetett azokat a gyakorlatba is átültetni. 1878-ban a megfelelő területek kisajátítása után döntöttek a Gellért-hegyen lévő barlanglakások, viskók felszámolásáról, illetve a Tabán dunaparti házsorának lebontásáról. A századforduló körüli években megerősítették a Gellért-hegy támfalát, a Gellért-hegy oldalában felállították Szt. Gellért szobrát, alatta megindult a vízesés, de a legjelentősebb esemény az Erzsébet híd 1903-as átadása volt. Mindezek következtében a Tabán Duna felöli része már rendezettebb képet mutatott, de belső részében továbbra sem történt változás. Noha a teljes lebontás továbbra is napirenden maradt, a gyakorlatban csak az egész budai oldalt érintő közlekedési fejlesztésekhez kapcsolódó átalakításokra születtek tervek. 1907-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa elrendelte az Attila körút és az Árok utca kiszélesítését. Ugyanebben az időben került sor a villamosközlekedés bevezetésére is a Tabánban. 1912-ben már részletes szabályozási terv is készült a városrészre vonatkozóan; a Duna partjának még változatlanul hagyott részén elkezdődtek a bontások, és a régi házakat felváltva a korban modernnek számító bérpaloták építése vette kezdetét. Ekkor úgy tűnt, hogy a Tabán megújítása felgyorsulhat. Ezt jelzi, hogy 1913-ban 10 éves tervet irányoztak elő, mely a Tabán teljes területének rendezését foglalta magában, ám az I. világháború jelentősen lelassította a tervezett változásokat. A világháború alatt leálltak a megkezdett bontások, és a már kiürített házakba ismét lakók költöztek be.
A világháború után megint új tervek születtek. A leggrandiózusabb egy ún. szerpentinút megépítése volt, amely az Erzsébet hídból kiindulva további 8 budai városrészt (Gellérthegy, Naphegy, Sasad, Sashegy, Németvölgy, Orbánhegy, Mártonhegy, Farkasrét) érintett volna. Ehhez kapcsolódva a Tabán-völgybe csatlakozóudvaros bérházakat, míg a Nap-hegy és a Gellért-hegy oldalába szabadon álló bérvillákat képzeltek el. Egy másik terv a Tabán nagyvárosias beépítését szorgalmazta: főútvonalakat alakított volna ki, melyek mentén teraszosan hátranyúló, modern épületek alkották volna a városrész új képét. Mindkét, az egész Tabánt érintő terv megvalósítása 4-5 ezer ember kitelepítését jelentette volna. Az ő elhelyezésüket azonban a Trianon miatti bevándorlások következtében fellépő lakáshiány miatt nem lehetett megoldani. A terület átalakításának időpontja ismét kérdésessé vált. A városrész kiürítéséről azonban nem tett le a főváros. Egy 1927-es terv szerint a Tabán összes lakóját a Budaörsi úti bérházakba költöztették volna. A lakók nagy része azonban nem fogadta el a csereingatlant, így a városrész elbontása ezúttal is későbbre halasztódott. A városrész lebontásához a végső lökést a gyógyfürdőkről hozott 1929-es törvény adta meg. A Budapest mint fürdőváros koncepciónak megfelelően az idegenforgalmi szempont került előtérbe a Tabán rendezése során.
Közel félévszázad tervei után 1933-ban végül lebontották a Tabánt, miután drasztikus lépéssel a főváros felmondott az itt élő, ekkor mintegy 3700 bérlőnek. A bontás nemcsak lakóházakat, hanem négy itt működő iskolát is érintett. A terület ilyen formában történő átalakítása ellen a korabeli sajtóban cikkek jelentek meg, és széleskörű volt a fővárosi, lakossági tilta kozás is. A bontás ellenzői nem értették, hogy a főváros modernizációs törekvéseinek miért kell szükségszerűen együtt járnia ennek a romantikus, macskaköves utcákkal, lépcsőkkel tarkított, mediterrán hangulatú városrésznek az eltüntetésével. A bontás hírére állítólag naponta 8-10 festő próbálta megörökíteni az utókornak a Tabán utcáit és házait. A munkálatok során felmerült, hogy valamelyik jellegzetes utcáját meghagynák érintetlenül, de végül csupán a Duna-parti házsorhoz, néhány régi, műemlék jellegű házhoz és a területen lévő két templomhoz nem nyúltak hozzá. A Tabán további hasz nosítására a '30-as években új szabályozási tervet tárgyalt a főváros. A fürdőcentrum elképzelésen kívül az elegáns kertváros ötlete is felmerült, tehetős rétegek villáival. 1935-37-ben, ideiglenes jelleggel parkosították a Tabánt. Közben ásatások is folytak, ennek során római kori és középkori épületmaradványok kerültek elő. A két fürdő korszerűsítése és a szállodák megépítése továbbra is napirenden maradt. Ennek szellemében gyógyfürdő-szállóra írtak ki pályázatot, amely az elképzelések szerint csak az első lett volna a szállodák sorában, melyektől évente 3-4 ezer ember látogatását remélték. De ahogyan az első világháború a bontást, a második világháború az újjáépítést gátolta meg, sőt, mint később nyilvánvalóvá vált, ennek lehetőségét teljesen meg is szüntette. A II. világháborúban a még meghagyott tabáni épületek is megrongálódtak, melyeket a világháború után a romeltakarítás során elbontottak. Erre a sors ra jutott többek között a Rác templom is. A két fürdőben is komoly károk keletkeztek. A világháború után tehát a fürdőcentrum lekerült a napirendről, így az eredetileg ideiglenes jelleggel kiépített angolkertet tekintették a Tabán végleges hasznosítási megoldásának. 1964-ben az új Erzsébet híd átadásakor kiépítették az Attila út és a Krisztina körút végleges nyomvonalát, helyreállították a parkot, így a Tabán azóta is a ma ismert képét mutatja.
A főváros által megálmodott fürdőcentrum terve persze időről-időre ötlet szintjén továbbra is felmerült. A legkomolyabb elképzelés az 1980-as évek közepéről ismert, amikor egy svéd vállalkozói csoport a Rác fürdőhöz kapcsolódó szállodakomplexumot tervezett. A vitát végül a zöldterület javára az döntötte el, hogy a fürdők szolgáltatásait a most is ismert állapotukban a hazai vendégek is meg tudják fizetni, míg egy korszerű fürdőkomplexum kiépítése ezt nem tenné lehetővé. Emellett ebben az időben már a zöldterületek fogyása is valóságos problémát jelentett a Főváros számára, így ez is hangsúlyos érvként szolgált a tabáni terület változatlansága mellett.
A régi Tabán egy kis töredéke látható ma is. Többek között a plébániatemplom, Semmelweis szülőháza, a Szarvas-ház, az Árpád, a Döbrentei és a Czakó utca néhány épülete, a Rudas és a Rác fürdő is a régi Tabán emlékét őrzik. E néhány ház tartja életben annak emlékét, hogy hogyan válhat a városkép egy egyedülálló színfoltja legalább annyira az átgondolatlan várospolitika, mint a sorscsapások, háborúk, tűzvészek áldozatává.
A közelmúltban újra aktuálissá vált a Rác fürdő felújításával egybekötött luxusszálloda Tabánban való építésének koncepciója. A tervek szerint a szállodakomplexum területéről indulna a Gellérthegyi sikló is. A beru házás jelentős zöldterületek felszámolását jelentené. Az előkészületek már megkezdődtek: a Tabán egy részét közterületről építési területté minősítették át, és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal engedélyt adott mintegy 50-60 ősfa kivágására is. Az ATTAC Magyarország heves tiltakozásba kezdett a környezetpusztítás ellen. A közelmúltban tűntetést szervezett, nyílt levélben kérte Demszky Gábor főpolgármester és Sólyom László köztársasági elnök támogatását. Az ATTAC információi szerint a - vitatható értékű - beruházás a Széchényi-hitel keretében 750 millió forintos állami támogatást kapott, és a főváros 25%-os részesedéssel bír a beruházó Rt.-ben. A civilek érvelésének alapja, hogy a zöldterületekkel mostohán ellátott Budapest egy sajátos hagyományú, ritka, összefüggő zöldterületét rombolná a beruházás. Az ATTAC a Tabán mellett kardoskodva arra is figyelmeztet, hogy Budapest belső területein a zöldterek aránya nem éri el az EU által előírt minimum felét sem, így becsüljük meg, amíg délutánonként kiülhetünk a Tabánba!
Nagy Áron, Szegő Dóri

DRÁGÁM,NÉHA TÉVED AZ EMBER

2010. szeptember 7., kedd

TABÁNI TŰZVÉSZ

A tabáni tűzvész 200 éves évfordulója alkalmából a Bp I.kerületi önkormányzat Nagy Tamás polgármester, Sediánszky János alpolgármester, Jankóné Pajor Ildikó , a Tabán Múzeum igazgatója, a Tabán Társaság elnöke népes közönség jelenlétében megkoszorúzta a tabáni tűzvész emláktábláját a Gellért szobor lépcsőfeljárójánál.Az ünnepségen a helyi tűzoltózenekar
adott ízelítőt repertoárjából, majd az valamennyien a fúvós és ütőhangszerek ritmikus aláfestésével átvonultak a Tabán Múzeumba , ahol megnyitották a tűzváészre emlékező
kamarakiállítást,melynek összeállításához a múzeumnak dr Saly Noémi neves helytörténész ás tabánlakó nyújtott segítséget

Újházi Ede-avagy mit őriz meg rólunk az utókor....





Született:
1841. január 28. Debrecen, Magyarország
Elhunyt: 1915. november 14. Budapest, Magyarország


Életrajza:
Adatok röviden:

1864 - színésznek áll
1866-74 Fehérváry Antal társulatának tagja
1870. április 1. A Nemzeti Színház tagja, egészen nyugdíjba meneteléig, 1914. januárjáig.
1886- tól 25 éven keresztül tanít a Színész Akadémián.
1889-91 játékmester a Magyar Királyi Operánál.
1903. március. Megkezdi cikksorozatát, a Nagy magyar színészekről, amelyet 1908.-ban, könyv alakban is kiadnak.
1903. szeptember 28. - örökös tagja lesz a Nemzeti Színháznak.
1914. január - nyugdíjaztatják, szándékai ellenére.
1915. november 14. Elszegényedve, fizikailag leromlott állapotban elhunyt.
Életrajza részletesebben
Vándorévek
Édesapja, dr. Újházi Károly, Debrecen megbecsült, nagyhírű orvosa. Munkájaként a Dereceni Színház művész-orvosa is egyben, s mint ilyen rendszeresen jelen kell lennie, a bemutatókon, s előadásokon, ahová fiát a kitűnő tanuló, jóeszű Edét is gyakorta magával viszi. A fiatalembernek, bár tehetsége meg volna hozzá, nem fűlik a foga, a számára kijelölt kereskedelmi pályához, inkább a színművészet vonzza. Szülei akarata ellenére színésznek áll. "Édes fiam, életem reménysége és büszkesége megcsalt. Hírem nélkül eltávozott a városból, és felcsapott komédiásnak" - nyilatkozza Édesatyja elszökése után. A huszonhároméves Újházi fiú 1864-ben, Szigeti Imre vándortársulatához szegődik, kardalosnak. Fújja az énekeket, meg a kórusszámait. Egy véletlen megbetegedés kapcsán eljátszhatja élete első szerepét, Szapári Péter című szomorújátékban, Hamzsa béget alakítva. Innentől fogva egyre ritkábban áll a kar közé, egyre több szerepet bíznak rá.


Ifjú szinészként.

Elhagyja a vándortársulatot és önálló útra tér. Néhány darabra összeállt csapat tagjaként járják az országot, s ilyenminőségében találkozik Kassai Vidorral, akivel egy telen át Kaposvárott a Casinoban tartott előadásaikkal vészelik át a rossz időket, majd Pécsre vezet útja, ahonnét Kolozsvárra szegődik, állandó társulathoz, megúnva a vándorévek ínségeit. (Kassai Vidor könyvében bővebben is olvashatni erről az időszakról)
Újházi a kedvenc
Kolozsvár nagy iskola, igazi színészképző, a gyakorlatban tanulja meg, a szakma rejtett fogásait, titkait. Rengeteg szerep várja, sokmindenben kipróbálhatja magát. Játszik hősöket, bonvivánt, drámai, és intrikus szerepeket, énekel operettben, sőt táncolnia is kell balettben. Egyik szerepe kapcsán Latabár Árpád Kassára hívja. A "Miniszter előaszobájában" című darabban eljátsza Knabe Farkas Jeremiás szerepét, amelyben egy megható öreget alakít, s ezzel a szerepével rövidesen Kassa kedvencévé válik, lehetőséget kapva ezután sok más alakításra. A Nemzeti Színpadán a nagybeteg Tóth József helyére keresnek megoldást, amikor a Nemzeti társulatában valaki megemlíti, hogy kassán van egy tehetséges fiatalember, bizonyos Újházi. Az intendáns látva Jeremiását, nem akarja szerződtetni, mert túl öreg, s ő fiatalembert keres, amikor is kiderül, hogy a valóságban Újházi 29 éves fiatalember. Próbajátékra hívja a Nemzetibe, s Jágót alakítja, az Othelloban, 1869. augusztus 13.-án, s 18.-án pedig Knábe Farkas Jeromost játssza "A miniszter előszobájában" c. dramolettben. 1870. április 1.-től fogva leszerződtetik az ország első színházához, amelynek tagja marad nyugdíjaztatásáig, 1914 januárjáig, 44 esztendőn át. Hat vidéki évad után kerül álmai helyére, ám itt sorozatos csalódások érik eleinte. Mindenki azt kívánja tőla, hogy a színpad gonoszait, intrikusait játssza, de számára idegen ez a szerepkör, s nem tud kimagasló teljesítményt nyújtani, amiért is mellőzik.
A nemzetiben
Komoly betegség támadja meg gégéjét, amely megakasztja a pályáján. Rekedtsége állandósul, s már-már alig hallani szövegmondását. Orvostól orvosig jár, mígnem egy fiatal doktor megoldást talál bajára, s mielött lejesen összeomlana a pályája, ismét régi fényében tündökölhet a színpadon. Ez a gégeprobléma viszont egy akkor szokatlan és újszerünek ható színészi játék részévé válik, amely Újházi scharm-ját, kedves játékának egyik alkotó elemét adja. Újházi hangja, mint ahogy tisztelő barátja és kollégája Kassai Vidor mondja, soha sem volt egy bariton hang, de eztán egy kissé rekedtes, kevéssé artikuláló, minden szót megfontolva kiejtő dialógusként beszélő hanggá válik, amelyhez egy végtelenül természetes színészi játék párosul, ami Újházi magánemberi sajátja is egyben. Sokan mesélik róla, hogy milyen nemes egyszerüséggel beszél a színpadon, akárha a kávéház teraszán beszélgetne valakivel. Komótos megfontolt járásával, különös hanglejtéssel, és karcos hangjával, minden kiejtett szó egy-egy ajándék, amelyet, tessék megbecsülni. Ez a mentalitása hamarosan a Nemzeti első emberévé repíti. A színházban már korábbról fogva, őszinte csodálattal szemléli Szerdahelyi Kálmán kollégájának, egyszerű, maníroktól mentes, természetes játékát. Szerdahelyi például egy helyütt a nagymonológját nem színpadközépen, mint a többiek, a közönségfelé fordulva mondja, hanem oldalt állva, és kissé háttal. A közönség percekig keresi a hang forrását. Szerdahelyi elött ezt nem merte senki magyar színpadon előadni. Imponált az ifjú Újházinak ez a fajta merész újító szellem, s a csodálat lassanként mester és tanítvány viszonnyá alakul a magánéletben is. Szerdahelyinek nagy szerepe van abban, hogy a forrongó, hangjavesztett, s útkereső Újházi megtalálja magát, a végső és döntő lökést biztosítja számára. Felkarolja, foglalkozik vele, tanítja, okítja, a mesterség alig látható-hallható fogásait adja át, sőt rövidebb-hosszabb ideig otthont is ad számára. Szerdahelyi Kálmán vezette természetes játékstílus, egyenes ágon folytatódik Újházi művészetében - mondják a szakértők - s ő viszi át a XX. századra tovább, hogy ott kiteljesedve, a mai játékstílus kialakulásaihoz vezessen.
Szerepek hada
A Nemzeti vezetése ráérez Újházi képességeire, s bár eleinte, számára közömbös darabok sorában lép föl, idővel kedélyes, vidám figurák alakításait bízzák rá, amelyben sziporkázóan kedves, árnyalt, és lenyűgöző, hisz egész élete az életvidám derüről szól. Egész magánélete kávéházak tereaszain zajlik, nincs elvonult, zárt privát világa. Szinte a nagyközönség szeme láttára köt barátságokat, kártyázik, vagy éppen gubbaszt egy szerepét magolva.



A vendéglősök kedvence, hol egyik, hol másik vendéglős hívja asztalához, mert tudják, nyomában tucatnyi érdeklődő néző, kolléga, színházi kritikus, művészember jelenik meg, hogy szót váltson Újházival. Budán a Koronaőr utcában levő Politischer Greissler nevű kiskocsma, amely hely libapecsenyéjéről, rántottcsirkéjéről, s márciusi boráról híresült el művész körökben, ez hely Újházi budai főhadiszállása. Egy ebédre megrendelt leves, melyet Újházi Mester, az általa elmondott recept szerint készíttet el, ez a leves innéntől fogva nevét viseli, s fájdalom ez a futó délelötti emlék éli túl a mai napig is a nagy művész, ezernyi tapsviharos szerepeit. Újházi tyúkhúsleves nem hiányozhat egyetlen magyarosch étterem kínálatából sem ma már. A "Csalódások" Tamás kertésze, az "Ibolyafaló" altisztje, a "Julius Caesar" tömegjelentében, egy a tömeg közül, pár szavas megmozdulása mégis "tömeghatást kelt". Élettől duzzadó Bölcs Náthán, és Zalameai bíró, kedélyes Juvenel a Titokban, komoly megfontolt apa Szerelmeskedés-ben, derüs korcsmáros a Lengyel zsidó-ban, igazságos és emberséges a Pártütők bírájaként, mulatságos Szilvay professzor a Liliomban, éles karikatúrát ad a Figaro Bartolójaként, Malvolió a Vizkeresztben, Kurjancs a Vihar-ban, monumentális Wolsey bíborosként a VIII. Henrikben. Constantin abbé mellett, a leginkább nagyszerű alakítását Hauptmann Cramapton mestereként adja. Olyan tökéletes alakítást nyújt, hogy eztán Mestreként szólítják egészen haláláig, s a darabban viselt kalapja innétől fogva elmaradhatatlan kelléke az Újházi megjelenésnek, még a magánéletében is.
Mester
A Mester közben mereven ragaszkodik, a maga művészi elképzeléseihez, közben az élet realitásaival szembeni gondtalansága számtalanszor sodorja nehéz helyzetekben. Sohasem illeszkedik be a polgári értékrend, pénz és szabályainak értékrendjeibe. Amit mond, és amit tesz, a legmagasabb művészi szempontok szerint, az örök művészet mércéje alapján történik, talán ezért is választják a színiakadémia tanárává, amely "szerepet" 25 éven keresztül becsülettel ellát. 1886-tól fogva egyébiránt drámai és operai tanár a Színiakadémián, 1889 -től játékmester a Magyar Királyi Operánál. Generációk sora nő fel kezenyomán, kritikája, célratőrően szókimondó, segítő szándékúan nyers. Újházi Mester rendszeresen elviszi tanítványait, a nála sokévvel fiatalabb Rott Sándor - hoz, mondván a szakmát igazán őnála leshetik el. A Nemzeti Színház bécsi vendégjátéka alkalmával, 1892-ben meghódítja játékával a bécsi közönséget is, a legszígorubb ítészek is egekig dícsérik művészetét. 1903. szeptember 28.-án a Nemzeti Színház örökös tagja lesz. Szeretett mondani és hallgatni jó történeteket, s ha valaki jót mondott, szeretettel rászólt: "Tte te marrrha!" 1908-tájékán ezt a jellegzetesen pesti figurát plakátba bujtatva örökíti meg Faragó Géza, a nagyszerű "Marha, igyék inkább Gottschlieg Rumot" c. plakátjával, amely a magyar plakáttörténet egyik jeles alkotásává lesz. Utolsó fellépései egyike a Nemzeti Színház bontás elötti utolsó előadása, 1913. junius 11.-én. A díszelőadáson mindenki elköszönt a színháztól, s amikor Újházira kerül a sor, nem bír megszólalni könnyeitől. Sok száz ember sírt fel elfúló hangja hallatán: "Tudjátok mi volt nekem ez a színház... Én már a múlté vagyok... De ha Isten megengedné, hogy megérjem az új színház felépülését, és még abban egy-két szót elmondhatnék..." - 2002-ig kellett volna várnia a Mesternek.
Bródy Sándor új folyóiratot indít, "Jövendő" címen, 1903-ban. Újházi Ede, Bródy felkérésére, már az első számban elkezdi a "Régi nagy színészekről" való visszaemlékezésit írni, amiből késöbb kötet születik.
Pestnek van egy Újházija, vagy fordítva?
A királytól megkapja a lovagkereszt és késöbb a vaskorona-rend kitüntetést, ám a Mester ezekről csak tréfálkozva beszél, nevetséges elötte minden külsőség, cím és rang. Filózófikus magaslatról nézi az életet. Közszájonforgó mondássá válik egyik visszatérő mondata: "Minden rosszul van úgy, ahogy van, repüljünk feljebb és mosolyogjunk, ha valamin meghatódunk, zárjuk el keservünket, majd kijön valamelyik szerepben." Az életben csak azt keresi, ami őszinte örömöt ad, él vígan, bölcsen és tréfálkozva. Többfelé van törzsasztala, a már említett budai főhadiszállása mellett, kedveli a városligeti tópartján álló Weingrubert, többek közt. 1908 után amikorra átköltöztetik a Nemzetit a Népszínházba, a művészbejáró elötti padon ücsörgött délutánonként, s lassanként hozzá tartozik a korabeli városképhez, amint a padon kedélyesen beszélget miniszterrel és utcaseprővel, egyazon figyelemmel szemlélve az embereket. Van cseléd, aki tanácsért fordul hozzá, mások kölcsönért folyamodnak, az ifjú csalódott szerelmesekhez is van szava, akinek kedvese mégse jött el hatra a Nemzetihez. Kollégák, ösmerősök leüllnek mellé, arraballagók, sietve elkéső kolleginák - Újházi ül rendületlenül a padján, s egy-egy meghökkentő szót kap mindenki. Elmaradhatatlan széleskarimájú kalapjával, szivarcsonkkal a szájaszegletén, elegáns öltönyével, ha bárhol megjelent összesúgtak a háta mögött, Ő az Újházi.
Ady Endre Újházit emígy dícséri
"Mesébe illő nagy kívétel, ha a színésztalentum nagy intellektusba foglalódik. A nagy ágáló művészet, s nagy intellektus szinte históriai nagysággá teszi az indivídumot. Nekünk, szegény kis magyar nációnak van egy ilyen emberünk. Újházi Edének hívják."
A szomorú végjáték
A Mester, akit ismert a város apraja és nagyja, egyszerre feleslegessé válik a színházában. Idővel, bár fizikai erőnléte ezt korántsem indolkolná nyugdíjaztatását kezdeményezik, ill. erős késztetéssel rábírják. Nyugdíjaztatásának (1914. január) azonban rendkívül prózai oka van. Majd ötvenéves pályafutása végefelé az idősödő Mester beleszeret egy ifjú tanítványába, akivel házasságot kíván kötni. A Nemzeti nyugdíjaztatási felelősei, megrettentek attól, hogy a Mester halálát követően, hosszan fizethetnek az özvegynek, magas járadékot, azért ezt szeretnék elkerülni. Így Újházi hírneve ide, botrány oda, a Mesternek "felajánlották", hogy vonuljon nyugdíjba még az esküvő elött. Utána már, mint nyudíjas köthet házasságot kedvére, ha akar, akkor már az özvegyi nyugdíjat nem kell fizetnie a Nemzetinek. Újházi ezt méltánytalannak veszi, megsértődik és többé nem lépi át a színház küszöbét, igaz nem is nagyon kap erre vonatkozólag felkérést. Mások azt állítják, hogy a nyugdíjaztatásával azt szerették volna elérni, hogy a nagy jövedelemre esetlegesen építő ifjú mátka, az alacsony nyugdíj láttán, otthagyja a Mestert, aki okulva a bajból diadalmasan visszatér a színházhoz. Mi igaz mi nem, ma már eldönthetetlen. Egy tény a házasság létrejön, Újházi nem megy színpadra többé, ámbátor örökös tagsága révén jogosult lenne fellépésekre. Egyre visszavonultabban él józsefvárosi szerény lakásában. A garasoskodó kicsinyesség gyógyíthatatlan sebet ejt rajta, s fizikai erőnléte is napról napra rosszabbodik, s mivel élete során soha sem gyüjt vagyont, nincs rejtett bankszámlája, a kapott nyugdíja nem fedezi korábbi életvitelét. Hamarosan elszegényedve, nyomorog. Színháza elfelejti, igen hamar. "Örök" barátai is elmaradnak mellőle. Elfeledve, szegénységben, meggyötört idegzettel, legyöngült fizikai állapotban, szinte megváltásként éri a halál 1915 novemberében. Gramofon felvétel nem, de filmfelvétel készült vele (elveszett), alakját leírásokból ismerhetjük ma már csak.
Kitüntetései:

A királytól megkapja a lovagkereszt, késöbb a vaskorona-rend kitüntetést.
1903. szeptember 28.-án a Nemzeti Színház örökös tagja.


Tóth Ede: A falu rossza. Nemzeti Színház, 1875. Újházi Ede (Gonosz Pista)

Az újházi tyúkhúsleves eredete:
E híres magyar étek nevét
Újházi Edéről, a híres, századelőn élt színészről kapta, aki "az érett tyúkdarabokkal, aprólékokkal, jóféle fehér húsdarabkákkal, tésztával és megfelelő zöldséggel párolt leves" nagy kedvelője volt. A figyelmes főszakács ezért a mai tyúkhúsleves első változatával kedveskedett neki, amely Újházi, a "Mester" későbbi utasításai alapján nyerte el végül mai jellegzetes, tökéletes formáját.



Újházi Ede

Sőt, ha a teljes igazságra törekszünk, be kell ismernünk, eredetileg nem tyúk, hanem kakaslevesről lehetett szó, hiszen Újházi egészen Debrecenig elment, hogy az alapanyagul szolgáló "vén kakasokat" beszerezze. Mivel azonban a tyúk jóval könnyebben hozzáférhető és gyorsabban puhul, mint a kakas, mára ez vált a leves alapjává.

Újházi tyúkhúsleves recept
Hozzávalók 8 személyre
- 1 szép hízott tyúk (kb. 2 kg)
- 25 dkg sárgarépa
- 10 dkg petrezselyemgyökér
- 8 dkg zeller
- 6 dkg karalábé
- 8 dkg csiperkegomba
- 1 közepes vöröshagyma
- 10 dkg kelkáposzta
- 10 dkg friss zöldborsó
- 1 db zöldpaprika
- 1 csokor petrezselyem zöldje
- 10-15 szem egész bors
- gyömbér
- só

Elkészítés

1. A megtisztított tyúkot kívül-belül alaposan átmossuk, majd 2 liter hideg vízben (fedő nélkül) feltesszük főni. A tetején keletkező habot szűrőkanállal leszedjük, majd ha felforrt kisebbre állítjuk a hőfokot, és gyöngyöző vízben főzzük tovább.

2. Fél órai főzés után beletesszük a megtisztított, de egészben hagyott sárgarépát, petrezselyem gyökeret, zellert, karalábét, kelkáposztát.
3. Teatojásba beletesszük a fokhagymát, a gyömbért, a sáfrányt, és a fokhagymát, majd a levesbe lógatjuk és lassú tűzön, félig lefedve tovább főzzük.
4. A maradék zöldséget (paprikát kockázva) és a gombát (a kisebbeket egyben hagyva, a nagyobbakat cikkekre vágva) külön lábosban egy kevés sós vízben, vagy csontlében főzzük meg.
5. Ha a zöldség és a tyúk is megfőtt kiemeljük a levesből és hűlni hagyjuk. A tyúkot kicsontozzuk, bőrét eltávolítjuk, és a húst vékony csíkokra vágjuk. A levesben főtt zöldséget vágódeszkára rakjuk és szintén vékony metéltre vágjuk.
6. A levest közben a tűzről lehúzva, 15 percig pihentetjük, majd nagyon finom szitán, vagy ruhán átszűrjük.

Tálalás, díszítés


Tálaláskor a leveses csészébe rakjuk a metéltre vágott tyúkhúst, a zöldséget, és a külön - sós vízben - kifőzött házi cérnametéltet. Ezután az egészet felöntjük forró levessel, a tetejét pedig finomra vágott friss petrezselyemmel szórjuk meg.

Nagy Endre írja Újházi Edéről:

NAGY ENDRE: UJHÁZI EDE ARCKÉPE

Magas, nehéztestű ember volt, aránylag kurta, befelé görbülő lábszárakkal, amilyennek Mátyás királyt mondották volt. Töprengő szeme volt; a felső szemhéj alatt megbújva lesből nézte a világot és a homlok közepén mély gondolkozó ráncban folytatódott. De a karrikatúrista legbiztosabban a szájánál kötött ki; széles harcsa-szája volt, két szélén az állandó mosoly görbületével. Előrevetett alsó ajka alatt a hátravonult kicsi áll majdnem egyenes vonallal folytatódott a kurta, vastag nyakban. Mély dörmögő hangja volt és szája roppant öbléből böffenve robbantak a szavak; olyan volt a beszéde, mint a benzinmotor kipuffogása. Megszólalása színpadon és életben egyaránt esemény-szerű, sors-forgató volt. Debreceni születés volt, debreceni orvosnak volt a fia és egy kis hajdúsági zamat mindig megmaradt a beszédjén. Kedvenc szava volt, szállóigévé is népszerűsödött: - «Marha!» Nagyon mélyről jött ellágyulással, utánozhatatlan gömbölyüséggel tudta ezt mondani; akit illetett véle, úgy érezhette magát, mintha gyengéden hátbaütögették volna.
Szerepéhez maszkot csak végső szükség esetén csinált. Egy-egy kikerülhetetlen szakállt, bajuszt olyan kényszeredetten ragasztott, mint ahogy a rebellis ölti fel a frakkot a megyefőnök installációjára. Constantin abbé, Tiborc és Lessing Bölcs Náthánja alakoskodás és erőlködés nélkül szólalt meg az ő hangján. Mint általában a nagyon nagy színészek, nem volt alakító művész; szerepeit meg se kellett hódítania, azok ellenállás nélkül, engedelmesen olvadtak beléje. A színpadon úgy jelent meg, mint valami körfényű reflektor. Színészi mesterkedés és maszka csak fényfogó ernyő volt rajta. Akkor volt legszínesebb, leggazdagabb, ha mindig önmaga volt.
A színpadon nem lett több, de az életben sem lett kevesebb. Emberek és életek felé mindig nyitva volt az érdeklődése és sokszor úgy látszott, mintha mindaz, ami élt körülötte, csak ennek a folyton világló érdeklődésnek a reflexe lett volna. Az életben igazi elhivatottsága arra lett volna, hogy valami nagyon nagy, eddig sohsevolt vendéglátó gazda lett légyen. A sors, a láthatatlan rendező akkor cselekedett volna az ő kedve szerint. ha valami nagy vendéglő-verandának teríti meg a világot; ő ott járt-kelt volna a megrakott asztalok között kedvderítő mosolyával, unszoló szavával. Így is maradt meg barátai emlékezetében: amint ott izgul a Vampetics-vendéglő nyári terraszán; az ebédelők mind mintha az ő személyes vendégei lennének; ő maga lopva eszik csak egy-egy falatot, szeme fáradhatatlanul ellenőriz; megnézi az ételt, amit a pincér hoz és néhány nyálfakasztó szóval magasztalja erényeit: gondosan átvizsgálja a kiürült tálakat a mosogató-konyhába vezető útjukon, megnézi, hogy valóban lelkiismeretesen kiürültek-é és ha talál bennük egy-egy le nem szopogatott csontocskát, egy-egy lefaragott mócsing-darabkát, maga viszi vissza a vendéghez és méltatlankodva kiált rá:
- Te marha!... Hisz ép ez a java!
Egyszer örvendezve ujságolta, hogy holnap Szilágyi Dezső ott fog ebédelni a hosszú asztalnál. Nehezen ment, amíg rábeszélte, mert Szilágyi Dezső oroszlán-természet volt: nem szeretett publikum előtt enni. Sokat evett és mindig marhahúst; - ezt szerette eltitkolni az emberek elől, Ujházi még idejekorán titkos tanfolyamon jól kioktatta Vampeticset a dolgára. Megjött Szilágyi, leült az asztalfőre és maga Vampetics állott elébe az étlappal, hogy kiszolgálja.
- No mi jót lehetne enni? - kérdezte Szilágyi. - Megjegyzem, kissé kényes a gyomrom, ma nem is jól érzem magam... Valami nagyon könnyü dolog kéne.
- Akkor egy kis főtt marhahúst ajánlanék! - felelte Vampetics.
Szilágyi zöld szemében megvillant az elégült öröm.
- Marhahús? Hm! Nem rossz ötlet!... De nem lesz az nehéz?
Vampetics folyamatosan mondta a leckéjét, ahogy Ujházi betanította volt:
- Dehogy nehéz, kegyelmes uram! Csontos marhahús... a kövérje... a szegyéből... Gyenge gyomrúaknak a doktorok is ezt ajánlják.
Szilágyi megbékülve mondta:
- Hát akkor nem bánom... Adjon belőle. De csak egy kis adaggal.
Vampetics elrohant és amikor visszajött, két kézzel hozta rettentő ezüst tálon az étel-monstrumot: egy hízott ökörnek tetemes részét. A kövér húsok rengő tengeréből mint segélykérő karok nyúltak ki a bordacsontok. Szilágyi első pillantásra nagyot horkant örömében és híres kegyetlen száját kéjesen összecsücsörítette. De aztán arcát hirtelen elsötétítette a gyanakvás; zöld szeme végigkémlelt az arcokon, hogy nem settenkedik-e valamelyiken a visszafojtott vihogás. Haragosan dörögte:
- Mondtam, hogy kis adagot hozzon!
Vampetics muzulmán áhítattal szorította két kezét a mellére.
- Kegyelmes uram, ez olyan kis adag, hogy szinte szégyeltem kihozni a konyhából!
Ujházi ilyenkor a beteljesülésnek azzal a dicsőségével ragyogott, amit legemlékezetesebb szinpadi diadalai után se lehetett látni rajta. Ama régi fajtájú úr-színészekhez tartozott, akik a szinpadra valami magasabbrendű kedvteléssel látogattak el, de taps és hódolat sohasem bírta őket a közönség szolgáivá mámorosítani. Igazi életét nem a szinpadon élte, hanem a társaságban, amelynek központjává nem színészkvalitásaival vált, hanem csodálatosan okos és friss érdeklődésével, amely előtt a legszerényebb, legárnyékosabb ember-sorsok is bizalommal tárultak ki. Világnézetében mindennek alapja, lényege, központja az ember volt, akinek életét hajlamok, véletlenek, öröklött előzmények és törvények teljesítik ki. Amint az élet e tényezők gyúró keze alatt formálódik, elkanyarog, fölfelé tör, vagy lefelé hanyatlik: az ő számára ez volt az egyetlen érdemes látványosság. Világéletében nem sok könyvet fogyasztott, de fáradhatatlanul lapozgatott a körülötte nyüzsgő életben. Télen a Pannónia fehér termében, nyáron a Vampetics terraszán hosszú emésztős órákon át az emberszólás szerény tüzén duruzsolva főtt az intim történelem, amely a nagy nyilvánosság frontja mögött is számontartotta az embersorsokat, - még akkor is, ha olykor szép asszonyok alkovjaiban rejtőztek el azok.
Mikor Bródy Sándor megindította volt a «Jövendő» című folyóiratát, engem bízott meg azzal, hogy foglaljam írásba azokat a megemlékezéseket, amelyeket Ujházi a Pannónia gyönyörű porcellán-kályhája tövében elvesztegetett. Én akkoriban büszke voltam írásművészetemre, amelyet egyrészt Jókai és Mikszáth gondos olvasásából, másrészt a nagyváradi ujság különféle rovatainak szimultán ellátásából szereztem. Ujházi mesélt Szerdahelyiről, Szentpéteryről, Egressyről, Lendvayról, nagy elődjeiről, én pedig az anyagot ügyes mesterkedéssel átgyúrtam, itt kihagytam, ott hozzátoldtam, itt szétválasztottam, ott összefontam, kikerekítettem, az egészet egy hatásos csattanó felé tereltem -, gömbölyded anekdotát sütöttem belőle, olyan mosolygósat, mint egy piaci cipó. Büszke voltam a munkámra, de Bródy Sándortól rettenetesen kikaptam érte. Hogy értéktelen betű-halmazzá szapultam ki a legbecsesebb emberi dokumentumokat; mintha a finom Bénédictine-likőrből kifőztem volna a nyers cukrot és ami íz, illat, zamat volt benne, azt mind elpárologtattam volna. Szégyenszemre vissza kellett mennem, hogy most már szóról-szóra lejegyezzem mindazt, amit a visszaemlékezés kiszámíthatatlan és szeszélyes kotrógépével a mélyből fölszínre vetett. És keserű méltatlankodással látnom kellett, hogy Bródy Sándor ezt a földolgozatlan, «művészietlen» iszapot boldog elragadtatással adta nyomdába, még a helyesírási hibákat is ájtatos respektussal kímélte meg, holott Ujházi az arisztokraták módjára írásaiban tétovázás nélkül engedett a fonétika sugallatának... Most persze, harminc év multán magamnak is el kell ismernem, hogy neki volt igaza és hogy nem az az író, aki válogat és készen adott formába gyömöszöl, hanem aki kicsiben-nagyban egyaránt meg tudja látni az életet. Ujházi visszaemlékezései zavarosak és elegybelegyek voltak, mint a láva. És a lávát kemény kérge alól nem lehet hideg pennával kipiszkálni; tűzhányó kell hozzá. És Ujházy az volt; az élet szerelme forrott benne. Ez volt az a nyájas tűz, amely az embereket köréje vonzotta. Mindenki biztosra vehette, hogy megmelengetheti magát mellette. Rabelais mester árnyéka: Coignard abbé a francia szellemi mezőkön nem sejtette bizonyára, hogy életigenlő széles mosolya a távol Magyarországon testté vált és élő fizikai erejével ragyog a világra: egy-egy nyelvcsettintéssel helyesli a Nyársforgató Jakabok munkáját, egy kis zsebben tartogatott cukorral ösztönzi az utcai gyerekek hancurozását és egy-egy utánavetett megtermékenyítő pillantással szaporáztatja meg a siető kis nők tipegését. Séta közben, ha egy nőcske haladt el mellette, szokása szerint a legelmerültebb beszélgetést is megszakította hirtelen:
- Várj csak egy pillanatig!
Utána nézett és szinte hallani lehetett, amint szeme kodakját elcsattintotta. Előbb pillantásával fénybe árasztotta, aztán mindenestül sötét kamrájába szippantotta. Ebédnél olyan elégedetten rakosgatta ki ez ártatlan emlékeket, mint Don Juan áldozatainak listáját. Agglegény volt, valami tartósabb viszonyáról nem tudok. Nem is lehetet neki: «a» nőt szerette.
Egyszer a véletlen hozzásegített, hogy végigjárjam azt a csudálatosan kanyargó ösvényt, amelyet a rejtett hajlamok törnek maguknak a megvalósulás felé. A Dohány-utcában jártunk és az egyik utcasarkon, egy kis kocsma előtt hirtelen megállott Ujházi. Egy Hatvani nevű színész nyitotta volt nemrég, az ujságok is írtak róla. Ép ebédre indultunk, de Ujházi betért ide velem.
- Nézzük meg, mit csinál a kolléga! Illik is, hogy támogassuk vállalkozásában!
Biz az szurtos kis helyiség volt, konflis-kocsisok és alkalmi teherhordó-munkások karavánszerája. Hatvani majdhogy földig nem hajolt, amikor meglátta. De amikor Ujházi megkérdezte tőle, hogy mi jó ennivalóval szolgálhatna, hebegni kezdett, aztán keservesen kinyögte, hogy egy kis pörköltnél egyebe nincsen, annak az eredetéért se merne szavatolni; nem biztos, hogy tegnapról való, lehet, hogy tegnapelőttről maradt. Aztán keservesen sóhajtozott, hogy volna ugyan, aki megfőzze az ételt, a felesége - valamikor ünnepelt primadonna a vidéken - kitünő szakácsnő, de se pénze, se hitele, nem bír anyagot a kellő mennyiségben és minőségben vásárolni, csak éppen amennyi a néhány spriccer árából telik olykor. Ujházinak egyszerre kiragyogott az arca, mint amikor váratlanul a Sors bukkan az ember elé. Jókedvűen mondta:
- Ide figyelj, te marha! Holnap reggel nyolc órakor eljössz hozzám, együtt elmegyünk a csarnokba, bevásárlok mindent, ami csak kell és holnap délben már itt ebédelek a barátaimmal.
A kocsma mellett volt egy benyíló szoba, Hatvani lakószobának tartogatta. Ujházi intézkedett, hogy a bútort hordassa ki belőle és patkóalakú asztalt terítsen meg benne. Az én dolgom volt, hogy az asztaltársaságot értesítsem, Ujházi a konyhában dolgozott fehér köténnyel, minden ételnek ő szabta meg a módját, mindenbe belekóstolt, versenyt dohogott a fazekakkal, lábasokkal, de délre megvolt az ebéd és Ujházi boldog mosollyal, fáradhatatlanul nógatva futkározott az asztal körül:
- Ezt a kisült csücskét vedd ki, ez a legjobb... Héjjastul edd a tölteléket, te marha!
Így született meg Budapest kedves új színe: az Ujházi-kocsma. Pálmay Ilka, Márkus Emilia, Küry Klára, Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Keszler József, Vulpes voltak az oszlopai. Aki Budapest szellemi életében számított, vagy számítani akart, mind oda tört. Divatba jött, ami aperçue, borsos anekdota útra kelt, mind innen datálódott. Ujházi kivirult, átszellemült, kiteljesedett. Nem sajnálta a fáradságot, költséget, elutazott Debrecenbe, hogy saját találmányú levesének anyagát beszerezze. Vén kakasok kellettek ehhez a leveshez, amelyeknek megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze. Három napig egyfolytában kellett főlniök, amíg belemáltak a levesbe és eggyé főttek a zöldséggel, főként a legendás jelentőségű zellerrel. Különösen vigyázott, hogy el ne kallódjanak a kakasok taréjai és egyéb megkülönböztető szervei, amelyeknek átazonosuló képességében babonásan hitt. Megkülönböztető figyelmének jele volt, ha valakit egy-egy ilyen részlettel megkínált.
De nemcsak Ujházi virult ki, hanem Hatvani is, a vendéglős. Az Ujházi-kocsmának az egész országban híre ment, mindenki ott akart lenni és aki be nem fért a kis szobába, beérte azzal, hogy az elsőszobában letelepedve megleshette az irigyelt törzsvendégek bevonulását és a belső szobából olykor kihallatszó tereferét. Délben-este Budapest javatársadalmával telt meg a vendéglő, künn az utcát elrekesztették az ácsorgó kocsik, - de most már a kocsisok más kocsmában kerestek szállást.
Egyszer boldogan ujságolta Ujházi, hogy a kis kocsma új, nevezetes hódítást tett. Szemere Miklós megígérte, hogy holnap este a Nemzeti Kaszinót ide hozza vacsorára. A magyar arisztokrácia összeszokik az írók, művészek társaságával. Egész nap a vacsora előkészületeivel foglalatoskodott, rám pedig azt a föladatot bízta, hogy az asztal megterítéséről gondoskodjam. Hogy tisztemet elláthassam, már este nyolc órakor elmentem a vendéglőbe, de mert az ujságok már reggel megírták a készülő nagy eseményt, a legutolsó zug is megtelt vendéggel. A kis szobában pedig a patkóalakú asztal szét volt szedve alkatelemeire és a kis asztalkák körül is zsúfoltan ültek az idegen vacsorázók. Kétségbeesetten rohantam Hatvanihoz, de ő a tömegben diadalmasan osztogatva napiparancsait a pincérhadnak, dölyfösen válaszolta:
- Hja, kérem, nálam minden vendég egyforma! Aki előbb jön, az kap helyet!
Átszaladtam a Nemzeti Szinházba Ujházihoz, ő a felvonásközben átjött velem és ráförmedt Hatvanira:
- Hogy mertél másokat beültetni a kis szobába? Hát nem megmondtam, hogy oda grófok jönnek vacsorázni?
Hatvani erélyesen pattogva felelte:
- Gróf, vagy nem gróf, nálam csak vendég létezik! Én demokrata vagyok! Nekem egyiknek a pénze ép olyan jó, mint a másikét
Ebben tulajdonképpen igaza is volt. De a nagy marhaságokat épp az teszi veszélyessé, hogy többnyire igazak. Ezért esik beléjük olyan könnyen az ember. Ezt a szegény kis szinészt a siker elvakította. Elhitte, hogy az a sok vendég az ő főztje kedvéért jár oda. Többé sohse voltunk ottan és az Ujházi-kocsma nehány hét mulva újból az lett, ami azelőtt volt: néhány konfliskocsis melegedett benne spriccere mellett.
Ma már talán ez se maradt meg. Ujházi sincs. Az élet kegyetlenül fizetett neki nagy szerelméért. Aránylag fiatalon megroppant, inai megereszkedtek, szemére hályog borult. Megnősült és feleségére támaszkodva csoszogott el naponta a Vampeticsbe, amelyek gazdája is kicserélődött. Színpadra nem léphetett, nyugdíját hitelezők foglalták le, talán nem is sejtette, hogy ebédjét a derék Gundel kegyeletes irgalma téteti az asztalára. Sötét szemüvege előtt a jövő-menők homályos árnyékok gyanát vonultak el, - sajnos, egyre aggodalmasabban elkerülgetve asztalát.
Színész volt, nagy művész volt, tehát emléke kortársai élethossziglanára ítéltetett. De egy maradandó emléke mégis van: a vendéglők étlapján a Chateau-briandok, Wellingtonok között ott szerepel az Ujházi-leves is. Nem Debrecenből hozott vén kakasokból három napig főzve, egy kis híg lé, illuzió-keltésül belédobált csirke-aprólékkal, borjúmócsinggal. Egy kis hígra eresztett forma az eredeti ízek, erők, lényegek nélkül. Dehát van-e, akinek alkotásából több marad meg?