1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2010. december 8., szerda

AZ ÖRDÖGLOVAS-GRÓF SÁNDOR MÓRIC ÉLETE



A bajnai kastély

Az Ördöglovas

A Sándor grófok nevét a budai Vár egyik legszebb épülete őrizte meg. A Sándor-palota a polgári korban miniszterelnöki hivatalként szolgált. A palota utolsó gazdáját, akivel a család neve sírba szállt, már életében legendák övezték. Sándor Móric „Ördöglovas” néven vált az 1820-as és 1830-as évek Pest-Budájának egyik nevezetességévé. De ki volt ő valójában: kitűnő sportember, főúri cirkuszművész,
unatkozó különc vagy egyszerűen őrült?

Sándor Móric gróf 1805. május 23-án született a Komárom és Esztergom megyében levő bajnai és gyarmati uradalmat birtokló család utolsó férfi sarjaként. A különcség, sőt a súlyosabb deviancia sem volt ismeretlen a családban. Apja budai palotájukat kis fedett híddal kötötte össze a szomszédos Várszínházzal, hogy ne kelljen az utcára kilépnie színházba menet. Nagybátyját II. József hosszú évekre Kufsteinbe záratta a jobbágyaival szembeni, még a feudalizmus jogrendje szerint is megengedhetetlen kegyetlenkedései miatt.

Sándor gróf orvosa fejéről lövi le az almát
Tell Vilmos módjára (Johann Gottlieb Prestel festménye)
Belépés csak lóval!
A kimondottan gyenge testalkatú, vézna kisfiút, a családfa egyedüli hajtását apja mindentől óvta. Sándor Móric, saját elbeszélése szerint, apja haláláig a lovaknak még a közelébe sem mehetett. Állítólag 17 évesen ült először lóra, amikor a maga és a vagyona ura lett. Lovásza óvása ellenére rögtön egy angol telivért nyergeltetett fel, amelyet azonnal úgy ült meg, mintha hozzánőtt volna. Még ebben az évben bemutatta a pesti Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utcában első „mutatványát”: két kocsi közül szorult helyzetéből úgy szabadult, hogy megsarkantyúzva lovát átugratott három egymás mellé fogott parasztlovat.






A gróf udvari festőjével örökíttette meg lovasbravűrjait

Az 1825-ös országgyűlés megnyitására érkezett királyi pár tiszteletére nyaktörő ugrásokat és viharos vágtákat mutatott be a pozsonyi várdombon. A húszas évek második felében a főúri társaságok népszerű alakjává vált meghökkentő ötleteivel. A palotája emeleti erkélyén lóhátról szemlélődő, pipázó fiatalember közismert figura volt Pest-Budán, bár a jámbor polgárok valószínűleg nem lelkesedtek, amikor szekereket, lovakat, ökröket ugratott át a nyílt utcán. A budai Várba vezető lépcső kedvenc lovaglóhelyének számított: a békés járókelők ijedten lapultak a falhoz közeledtére. Előszeretettel lovagolt be mások házába is: beteg, öreg kertészének a szobájába éppúgy lovastul állított be, mint a pesti főúri paloták termeibe, vagy a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeleti szobájába.

A metszetsorozat főszereplője
Személyzete is megszenvedte excentrikus egyéniségét. Szakácsát és komornyikját például lovon megvívandó mogyorópálca-párbajra kényszerítette, hogy egymás sértegetéséért elégtételt vegyenek. Egyszer Tell Vilmosnak képzelte magát, s orvosának fejéről lelőtt egy almát, máskor kapusa ijedős feleségét fogatta le lovászaival, azzal rémisztgetve, hogy őt ugratja át akadályként. A Sándor-palotában az már szinte ártatlan, bár egy felnőtt férfitól némileg szokatlan játéknak számított, hogy háznépe lepedőben dobálta urát. Az sem volt bevett szokás a reformkor főrangú társaságában, hogy valaki törpét, afféle udvari bolondot tartson, amint Sándor gróf tette.
Bravúrjaival külföldön is hírnevet szerzett az Ördöglovas: a bécsiek jól ismerték a Práterben* végrehajtott attrakcióit. Egyszer például szorosan egymás mellé állított három fiákert, majd a középső kihajtott közülük. Az így keletkezett kocsinyi résen hajtott át vágtában hatos fogatával a gróf anélkül, hogy érintette volna a kapuként szolgáló bérkocsikat.
A lórajongó főúr kétszer is hoszszabb időt töltött a lótenyésztés és lovassport európai központjában, Angliában. A lovaglótudás felsőfokú vizsgájának akkoriban az angliai rókavadászatot tartották: hajtóvadászat közben sövényeken, kerítéseken, kőfalakon és vizesárkokon kellett átugratni. (Fél évszázaddal később Erzsébet királyné is itt tette próbára lovaglótudását.) Sándor gróf Angliában is sikerrel mutatkozott be, még egy metszetsorozat is készült bravúros lovaglásairól.

Út az őrültekházába
A lovak szinte teljesen lekötötték az érdeklődését, tudomást is alig vett azokról az eszmékről és mozgalmakról, amelyek kortársait foglalkoztatták. Széchenyi naplóbejegyzése szerint 1827-ben a 22 éves fiatalember azzal kérkedett, hogy az Akadémiára nem adna egy fillért sem, ellenben egy hídra a fél vagyonát feláldozná. A hídépítés volt az egyetlen közügy, amely érdekelte. Széchenyi igyekezett is felhasználni Sándor gróf befolyását arra, hogy a budai tanácsot megnyerje a Lánchíd ügyének.
A gróf bravúrjainak egy része modern értelemben is sportteljesítményként, a lótenyésztés és az idomítás eredményeként értékelhető. Ilyenek voltak távolsági kocsihajtásai: Pozsonyból Bécsbe 2 óra 40 perc alatt, Bécsből Budára 31 óra alatt hajtott ugyanazokkal a lovakkal. (A postai gyorskocsinak is ennyi időre volt szüksége ehhez, de 15 kilométerenként váltott lovakkal!) A sport kategóriájába sorolható a természetes akadályok átugratása, a vízen való átkelés stb. Városi mutatványait (szekerek, vásárosok átugratása) inkább a feltűnési viszketegség motiválta. Ô maga „accident”-nek (balesetnek) nevezte azokat a különlegesen izgalmas, általában kisebb-nagyobb testi sérüléssel is járó kalandjait, amelyek nagy valószínűséggel felborulással, bukással vagy vízbe eséssel végződtek (például amikor a Duna jégtorlaszain lovagolt át, vagy a magas folyóparton vágtató lovai közé dobta a gyeplőt). Voltak egyértelműen őrült tettei is. Többször szándékosan kőfalnak hajtott vagy lovagolt. Hogy hányszor törött el a kulcscsontja, bordája, ficamodott ki a térde, vagy szenvedett agyrázkódást, maga sem tudta. Kalandjait meg is örökítette: az őt állandóan kísérő „udvari festője”, Johann Gottlieb Prestel által készített képek három albumot töltenek meg.
1848 eseményei is csak abból a szempontból érdekelték, hogy a „felfordulás” akadályozta időtöltéseiben a Bécsben tartózkodó grófot. (Pedig a forradalom közelről érintette családját: apósa a márciusban megbuktatott Metternich herceg államkancellár volt.) 1850 végén éppen a bécsi kaszinóban tartózkodott, amikor elméje elborult. (Nem zárható ki az örökölt hajlam, de a számos fejsérülés, agyrázkódás is hozzájárulhatott a betegséghez.) A dühöngő őrültet megkötözték, majd egy prágai elmegyógyintézetbe vitték. Állapota lassan javult, néhány év múlva haza is térhetett. Az ötvenes években idejét a vadászat és a ménese töltötte ki. Az öregedő gróf lovasemlékeivel vette körül magát: albumait rendezgette, a bajnai kastély kertjében pedig nagy ugrások tárgyi emlékeit állította fel. 1878. február 23-án halt meg.


A Tabánban az 1879 előtt Várlépcső(Treppengasse) néven ismert lépcsős kis utcácska őrzi nevét, állítólag itt is a lován vágtatott felfelé. Az utcát először szimplán Sándor lépcsőnek nevezték, 1938 -tól gróf Sándor Móric lépcsőnek, majd 1946-tól nemesi címétől megfosztva
simán Sándor Móric lépcsőnek. A neves gróf és felesége még halálukban is megadták a módját: Gyarmatpusztán, Bajna közelében egy kis dombtetőn álló sírképolnában nyugszanak.


Haláláről a Vasárnapi Újság 1878 március 10.-i száma így emlékezik meg:









Sándor Móric Johann Erdmann Gottlieb Prestel rajza


Az útról hangulatos feljáró vezet a mauzóleumig...

A helyreállított sírkápolna közelről...

Emléktábla a felújításról..................

KARÁCSONY ANNO, AVAGY A KARÁCSONYFA EREDETE




A karácsony legkedveltebb jelképe a fenyőfa. A meglepő csak az, hogy a karácsonyfa állítása nem is olyan régi hagyomány, legfeljebb négy évszázadra nyúlik vissza, és korántsem a Szentföldről ered. A tradíció nyomait kutatva a néprajzosok középkori német területeken, pontosabban Elzászban és Badenben találták meg az első példákat.
Abban a formában tehát ahogyan mi ismerjük, mindössze négyszáz éve állítanak fenyőfát december 24-én. Azt is tudni kell azonban, hogy régóta szokás télidőben valamilyen zöld növénnyel díszíteni a házat, ezzel is utalva a reményre, az újrakezdésre, az eljövendő tavaszra. Az örökzöldek hasonló célra való „felhasználása” már Jézus születése előtt is elterjedt volt egyes területeken.
Ahol csak babér termett…
Az örökzöldek életereje egyfajta mágikus hatással volt az emberekre. Úgy vélték, gyógyító erővel bírnak ezek a növények. Aki tehát az újévet zöld növényekkel „felszerelkezve” várta, az egészséget hozott a házába, és bizakodhatott a jövő évi szerencséjében is. Már a rómaiak is megkoszorúzták házaikat az év végén, illetve újévkor, ők azonban babérágakat használtak erre.
A német területeken aztán a középkorban tovább módosult ez a hagyomány, és tartományonként változó fákkal, növényekkel díszítették a házakat. Volt, ahol a tiszafa jött szokásba, másutt a magyal volt „divatos”, vagy éppen a boróka, esetleg a fagyöngy volt kedvelt. Megint máshol a közönséges fenyőfák terjedtek el, néha a lucfenyő váltotta ezeket.
Az első említések: 1494, 1535, 1605
Az első feljegyzések szerint már 1494-ben „karácsonyi májusfát” állítottak egy német házban, azaz fenyőágakat vittek a lakásba. Erről ugyanis már Sebastian Brandt „Narrenschiff” (Bolondhajó) című, Baselben kiadott művében is ír. (A Bolondhajót 1494-ben adták ki, s néhány képét Albrecht Dürer készítette.)
1535-ben pedig Strassburgban (a mai Elzászban, amely immár Franciaországhoz tartozik), kisebb tiszafákat és magyalokat árultak, amelyeket akkor még gyertyák nélkül helyeztek el a helyiségekben. A karácsonyfák német területeken való elterjedésének a lutheri reformáció adott lendületet, sokáig a protestánsokhoz kötődött inkább ez a szokás.
A díszítés 1605-ben tovább „fejlődött” – ekkor jelentek meg az almák az egyik strassburgi karácsonyfán. De ezt a fát még mindig nem ékesítették gyertyák. Az utóbbiak „bevetésére” 1611-ből, Sziléziából származik adat.



Ezt a fenyőfát Dorothea Sybille von Schlesien (Sziléziai Dorothea Szibilla) hercegnő kastélyában állították fel.
Gyertyák nyomában – Goethe szerepe
A XVIII. századtól a fenyőfa válik egyre inkább elterjedtté, 1708-ban mindenesetre már más német területeken is említés esik a gyertyákról (Liselotte pfalzi grófnő révén). De például Goethe csak 1770-ben találkozik karácsonyfával, méghozzá Strassburgban. (Más források szerint már 1765-ben Lipcsében látott ilyet.) S hogy ez miért fontos egyáltalán? Leginkább azért, mert később, 1774-ben az ifjú Wertherről írt szentimentális levélregényében éppen a német költőfejedelem ismertette meg egész Európát a karácsonyfa-állítás szokásával, és bizonyos fokig népszerűvé is tette azt.
1780-ban Berlinben is megjelenik az első „példány”. Ausztriában 1813 bukkan fel a fenyőfa, itt Graz volt az úttörő, Bécs mellett. 1815-ben az északi Danzigban (a mai lengyel Gdanskban) tűnnek fel e fák.Ausztriában Henriette von Nassau-Weilburg terjesztette el azonban a fenyőfa-állítást, ő egyébként Károly főherceg hitvese volt. 1816-ban a karácsonyt már egy feldíszített, gyertyákkal ellátott fa tette szebbé a főhercegi otthonban.
Az amerikai karácsony
Az Újvilágba is német utazók, illetve kivándorlók vitték az első fenyőfákat. 1747-ben történik az első említés az amerikai karácsonyfákról: aligha véletlen, hogy a németek által sűrűn benépesített Pennsylvaniából érkezett a hír. A függetlenségi háború adott azonban igazi lökést a fák terjedésének: a hesseni (német) zsoldosok Amerikában is szokásba hozták a karácsonyfák állítását.
Később annyira népszerűvé vált ez a szokás, hogy a Fehér Ház, az amerikai elnökök rezidenciája előtt is felállították a karácsonyfát. (Ennek az eseménynek az időpontja igencsak vitatott, akárcsak a magyar és a német első karácsonyfák megjelenése. Vannak források, amelyek 1856-ra teszik mindezt, de vannak, akik 1891-et emlegetnek.) Aztán „átmeneti megingás” következett: a századforduló után Theodore Roosevelt elnök környezetvédelmi megfontolásból „betiltotta” a kertjében a karácsonyfát.
Edison segéde találta fel a karácsonyfaégőket
Utóbb viszont szokássá vált ez is, 1923 óta rendszeresen gyertyát, illetve villanyégőket gyújtanak az elnöki karácsonyfánál. Ez csak 1979-ben maradt el: ekkor az iráni túszejtés miatt csak a legfelső díszt világították ki Washingtonban. 1963-ban pedig a Kennedy-gyilkosság miatt rövidebb ideig égett az elektromos világítás.
Kereskedelmi forgalomban egyébként 1850 óta árulnak fenyőfát karácsonykor Amerikában. Időközben a karácsonyfa-ágazat valódi iparággá nőtte ki magát az USA-ban: ma már százezer embert foglalkoztat (sokszor csak részmunkaidőben) ez a gazdasági terület. Kevesen tudják, hogy Edison segédje, Edward Johnson találta ki a karácsonyfaégőket 1882-ben, s a lámpácskák szériagyártása 1890-ben kezdődött.
Magyar karácsonyfa-történet
Magyarországon is a német származásúak honosították meg a karácsonyfákat. Az első hazai óvoda megalapítóját, Brunszvik Terézt sokan az első magyarországi karácsonyfákkal is összefüggésbe hozzák: éppen az óvodában állította fel a fákat 1828-ban.
Podmaniczky Frigyes báró édesanyja, Noszticz-Jäckendorf Elza grófnő, egy szászországi miniszter lánya is e tájról jött hozzánk, s az elsők között, szintén 1828-ban állított karácsonyfát itthon. (Más források az 1825-ös évszámot hangsúlyozzák, mind Brunszvik, mind pedig Podmaniczkyék kapcsán. Az óvodaalapító esetében pedig 1824 is felmerült.)
A szászországi Zittauban 1737-ben azt jegyezték fel, hogy annyi feldíszített, gyertyás karácsonyfát állítanak, ahány megajándékozott személy van a családban. Az ajándékokat a karácsonyfák alá helyezték. Ezt a szászországi hagyományt bizonyítja száz évvel később a magyar Podmaniczky báró visszaemlékezése gyerekkorára is, hiszen édesanyja éppen erről a németországi vidékről származott: “Hat órakor háromszoros csengés hirdette a mi karácsonyfáink megérkeztét.

Még több karácsonyi képeslap ITT

Ekkor megnyílt atyánk nappali terme, s mi gyermekek – öten voltunk – egy, a szoba közepén elhelyezett nagy asztalon mindegyikünk külön megtalálta a karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat…”
Forrás: www.kiskaracsony.com

2010. december 5., vasárnap

TABÁNI HÍRESSÉGEK :BUDAPEST VŐLEGÉNYE



...........................................................................................1824-1907..............................................................

Podmaniczky Frigyes báró, aki negyedfél évtizedig volt vezető állásban a Fővárosi Közmunkák Tanácsa élén, 1824. évi június hó 20-án született. Mint gyermekifjúnak alkalma volt megfigyelni – sőt abban részt is venni – a Széchenyi és Kossuth által vezetett hazafias mozgalmakat, ezek közt a kettős főváros fejlődését maradi állapotából 1843-tól kezdve, amikor Ráday Gedeon gróf patvaristája volt, egészen addig, amikor a negyvennyolcas pesti országgyűlésen a felsőház tagja lett, honnan bevonult a magyar hadseregbe, ahol századosi ranggal küzdött a szabadságharcban.


E mozgalmas időkben sok minden szépet és nemeset szívott be ifjú lelkébe.
Pestre visszatértekor fogadhatta meg, hogy mindhalálig Budapest barátja marad. 1871. november 1-én találjuk nevét először közmunkatanácsi jegyzőkönyvben. 1873. évi március hó 6-án már, mint prezumptív alelnök ő elnököl, majd egy hét múlva pedig már kinevezés alapján ő vezeti a Tanácsot. Podmaniczky a Tanács élén megtalálta önmagát.
A Fővárosi Közmunkák Tanácsánál egészen ismerős talajra léptem, - írja Naplójegyzeteiben. – Azonnal fel is használhattam többrendbeli igen érdekes s fontos ügyek végrehajtása körül. Így lettem a Tanács által megbízva azon bizottság elnökségével, amely a Sugárúthoz szükségelt telkek megvétele céljából az egyes felekkel egyezkedett; be lettem választva azon bizottságba is, amely aNagykörút vonalába eső telkek becsárának megállapításával volt megbízva. E munkát naponta egy egész nyáron át reggel 6 órakor kezdettük meg s 9 órakor pontban fejeztük be, miáltal hivatalos órámnak betartása nem zavartatott meg.
E szerény hangú úrról el sem hinnők, hogy 1861-től 1896-ig tagja volt a magyar képviselőháznak, 1889-től kezdve pedig elnöke a szabadelvű pártnak. Évekig volt intendánsa a Nemzeti Színháznak, majd rövid ideig az égisze alatt felépített Operaháznak. Közéleti tevékenységének jutalmául a király valóságos belső titkos tanácsosi címmel tüntette ki. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának 1873-tól 1905-ig volt alelnöke. Vezetésével folytak a tanácskozások az Andrássy-út építésétől kezdve a Belváros reformjáig.
Alig mozdult Budapestről. Kitartóan hirdette, hogy Budapesten a legkellemesebb a nyaralás – Ennek több helyen nyomtatott nyoma is van. Megállapítja Berczik emlékbeszéde is. A Fővárosi Lapok 1886 augusztusában Rekkenő napok címmel közöl cikket s ebben megírja, hogy ma már vannak világlátott emberek, kik azt tartják: sehol sem jobb nyáron, mint itt: Pulszky és Podmaniczky Frigyes báró sohasem mennek el nyaralni… stb.
Ellenségei nem voltak csak barátai és tisztelői. Budapesten ő volt a legnépszerűbb ember, vagy legalább is a legismertebb ember. Amikor kockás ruhájában minuciózus gonddal felöltözötten apró lépésekkel végigsétált imádott Budapestjének utcáin, mindenki szeretettel tekintett reá, mint az abszolút korrektség megtestesítőjére- 1907. évi október hó 19-én halt meg.
Elkötelezettsége és fővárosi tevékenysége miatt Krúdy Gyula találóan Budapest vőlegényének nevezte el a színes életutat bejáró agglegényt. Podmaniczky saját életét szerényen így összegezte naplójában: "Egyéni meggyőződésem szerint, ha kiválóan nem is de hasznosan munkálkodtam."
Hét év múlva, 1914. évi január hó 26-án Berczik Árpád mondott róla emlékbeszédet az Akadémián:
Podmaniczky – úgymond – sohasem találta örömét a csillogásban, sohasem nyomott el másokat, sőt hallgatott a helyes tanácsokra és szóhoz engedett másokat is jutni; azért állt meg becsülettel minden alkalmazásban és hagyott maga után maradandó, hálás emléket, hálásabbat, mint sok úgynevezett geniális (!) ember szokott hátrahagyni, aki többet rombolt, mint épített.


Bár a jövő magyarság minél nagyobb számmal mutathatná fel ilyen mintáit a tisztességnek, munkásságnak és önzetlen hazafiságnak.
(Forrás: Siklóssy László: Hogyan épült Budapest? (1870-1930) Budapest, 1931, Fővárosi Közmunkák Tanácsa)
Akit érdekel :
Báró Podmaniczky Frigyes -EGY RÉGI GAVALLÉR EMLÉKEI

(Forrás:MEK-OSZK)
(Bp.Antikvárium)